2017. március 22., szerda

Könyves várólista XXIII.

Felbuzdulva a rovat újraélesztésén, úgy döntöttem, nem hagyom ismét ellaposodni. Szóval megpróbálok minél sűrűbben beszámolni arról, hogyan állok könyves fronton.
Olvasási intenzitásom kezd kiegyensúlyozottá válni. Habár nem olvasok kifejezetten sokat vagy gyorsan, rendszeresen kézbe veszem a könyveimet és mindig akad egy, amit cipelgetek magammal mindenhová. Úgy érzem, megtaláltam az egészséges mértéket, amit jól mutat, hogy egy hónap alatt teljesen felfrissült a várólistám.


Saját könyvek:

Benyák Zoltán - Az idő bolondjai
Nem ez az első olvasmányom az írótól. A Veszett lelkek városa már egy ideje a polcomat gyarapítja, ráadásul dedikálva. Szerettem volna még olvasni a tollából, de nem igazán tudtam eldönteni, melyik könyv legyen. Aztán böngészve az idei Könyvfesztivál programtervét, kiszúrtam, hogy lesz vele beszélgetés, így elhatároztam, nem halogatom tovább. Ez a kötet tűnt a legszimpatikusabbnak, na, meg szép a borítója. Sort kellene rá kerítenem áprilisig, hiszen író-olvasó találkozóra felkészülten illik menni.

Gaura Ágnes - Vámpírok múzsája
Jó ideje szemezgettem ezzel a könyvvel. Vakmerően azonban nem szoktam belekezdeni hosszú könyvsorozatokba, így jegeltem kicsit a gondolatot. Március 15 és a kiadó akciója azonban megadta a végső löketet. Ideje nagyobb bizalommal fordulnom a magyar írók felé, főleg ha az illető egy jó humorú molytag is egyben. Rettentően kíváncsi vagyok.

Könyvtári könyvek:

Dragomán György - A fehér király
Egy újabb magyar kötet. Még nem olvastam Dragomán Györgytől, pedig ha jól emlékszem, a megbízhatatlan exem még ajánlotta is nekem. Időközben készült a könyvből film is és szeretem előbb olvasni és csak azután nézni a történeteket, így úgy döntöttem, teszek vele egy próbát.

Mary E. Pearson - Az árulás szíve
Az árulás csókjának folytatása. Könnyed kis fantasy mese, amire azért vagyok továbbra is kíváncsi, mert az első rész jól átdobott a palánkon. Kíváncsi vagyok, képes lesz-e még egy ilyen bravúrra. Egyébként nincsenek magas elvárásaim.

Kölcsönkönyvek:

Jojo Moyes - Az utolsó szerelmes levél
Nagyon szeretem Moyes könyveit, most is épp az egyik kötetét olvasom. Ezt a könyvet levadászni azonban szinte lehetetlen. Valahányszor meg akartam venni, a bolt kifogyott a készletből. Jó ideig egyébként sehol sem volt kapható. Szóval minden próbálkozásom ellenére, (még könyvvásárlási kálváriámban is szerepet játszott) kicsúszott a markomból. Poly szerencsémre felajánlotta, hogy kölcsönadja, így le is csaptam rá. Végre elolvashatom!

2017. március 18., szombat

Pusztító mágia

Találomra vettem ki a könyvtárból ezt a kötetet, bár a borító cseppet sem nyerte el a tetszésemet cica ide vagy oda. Fülszöveg alapján ígéretesnek tűnt, kalandosnak és akciósnak.
Mindössze 320 oldal, így gyorsan végig lehet lapozni mágikus segítség nélkül is.
Fülszöveg:
"Amikor a mágia kerekedik felül, leállnak az autók, nem működnek a fegyverek, a tudásra és gazdagságra vágyó Halottidézők pedig tudatukkal irányítják a vérszomjas vámpírokat. Amikor azonban a technológia kerekedik felül, semmilyen varázsige nem védi meg többé az otthonunkat a szörnyetegektől. Kate Daniels paranormális ügyek felgöngyölítésével megbízott zsoldosként szolgál. A szókimondó lány kissé túlságosan is bízik a kardja erejében. Mivel az ereiben mágia csordogál, maga is bármikor halálos célponttá válhat. Amikor gyámját meggyilkolják, válaszút elé kerül: vagy megvárja biztonságban, amíg elcsitulnak a kedélyek, vagy a természetfeletti gyilkos nyomába ered."
Kedvelem a mágiával fűszerezett akciót és nagyon tudom értékelni az eredeti ötleteket. Egy vagány csaj hőhős pedig általában hamar megnyer magának. Szóval minden adva volt, hogy szeressem ezt a könyvet. Legalábbis elméletben...
Nem mondom, hogy túl sok elvárásom lett volna, de így sem azt kaptam, amit vártam. Ez a könyv kidolgozatlan. Az írónő tudta, mihez kell nyúlni, mivel lehet felkelteni a fantasy kedvelő olvasók figyelmét és azt is tudta, mi kell egy szerethető főhőshöz. Csakhogy tudni nem elég, alkalmazni is kellene és itt van az a bizonyos zombicsont elásva.
A háttérvilág kiforratlan. Oké, sorozat első részéről van szó, nem kell mindent tudni és érteni, mégis szükséges, hogy valamennyire összeálljon a kép. Ez azonban nem történt meg. Nem tudni, miért váltakozik a technika és a mágia, egyáltalán miért zárja ki egyik a másikat és hogy egy mezei ember hogyan tud ehhez alkalmazkodni. Apropó ember, fél kezemen meg tudom számolni a kötetben felbukkanó homo sapiens sapienseket. Mintha ez a világ csak halottidézőkből és alakváltókból állna. Na, és ha már természetfeletti lények, ott is elég sok a sötét folt, a mágia mikéntjéről és miértjéről nem is beszélve. Szóval, bár az ötlet kreatív, a megvalósítás egy újszülött vérbambi reszkető lábainak szilárdságán áll.
A cselekmény végig pörgött, de itt is elég hézagosnak bizonyult. Mivel a központi konfliktushelyzet egy nyomozás, kicsit többet vártam a felderítésből. A főhős azonban többnyire keménykedett vagy egyszerűen belesodródott a bajba. A nyomozás zsákutcája pedig annyira látványos zsákutca volt, hogy csak a hatalmas neontábla hiányzott róla. Nem igazán futottak össze a szálak és nem igazán tudott megvezetni az írónő, bár a gyilkos kilétére nem jöttem rá. Mondjuk nem is nagyon hatott meg, mikor fény derült rá, mert olyan volt, mint egy erőszakkal belepasszírozott kirakós darabka. A szálak tehát kusza halmazban maradtak, mint gombolyag egy vérszomjas kiscica után.
A főhősnő sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Kate annyira vagány, kemény és tökös akar lenni, hogy az már fájdalmasan görcsös. Az állandó erőfitogtatása idegesítő és bár nagyon kedvelem a szókimondó, sőt nagy pofájú karaktereket, ez a szájkarate inkább untatott. Sajnos, a hölgy pont nem a megfelelő időpontban kezd el feleselni és ez a feleselés is eléggé vérszegény. Időnként pedig nem tudtam eldönteni a motivációját, mert a tettei és a szavai cseppet sem voltak összhangban. A "romantikus" szálat meg inkább hagyjuk, úgysem érdekli a farkasbolhát sem.
Összességében tehát ez a könyv egy kreatív ötlet vérszegény megvalósítása. Sokkal-sokkal-sokkal kidolgozottabb és élvezhetőbb is lehetett volna, így viszont belesüppedt a középszerű fantasy történetek ingoványos mocsarába. Cseppet sem győzött meg.
Azoknak ajánlom, akik még nem sokat olvastak a fantasy palettáról, akiknek nincsenek konkrét elvárásaik az erős női karakterek iránt és akiket nem zavarnak a fekete lyukak. Ők valószínűleg élvezni fogják azt a pár órát, míg végiglapozzák. Könnyed délutáni kikapcsolódásnak elmegy.

Kiegészítés:
Ahogy említettem, sorozat első részéről van szó. Méghozzá egy rettentően hosszú sorozatéról, ami eddig 9 kötetre rúg és több kiegészítő történettel is rendelkezik. Nos, ez a terjedelem lehetőséget ad arra, hogy az írónő rendesen kibontakoztassa a világot és megmagyarázza a tucatnyi kérdést, ami egy kötet alatt felmerült az olvasóban. Csakhogy tartok tőle, az elmélet ismét csak elmélet marad. Azért adok majd még egy esélyt a második könyvnek, Magic Burns. Igaz, a magyar megjelenési dátumáról még nincs hír.

2017. március 16., csütörtök

Rózsaszín pöttyök XV.

Az elmúlt hetekben volt részem jó néhány megmosolyogtató apróságban. Ezek az apróságok pedig pont olyan rózsaszínen vidámak és lányosan pöttyösek, ahogy a rovat, így írok róluk, hátha olvasóimnak is okoznak néhány vidám másodpercet.

Articsóka
Nem vagyok egy konyhatündér. Ez minden mentségem a következő baklövésemre.
A dolog úgy indult, hogy reggel az irodában még félkómásan épp az életre keltő kávémat készítettem, mikor megszólított egyik kollégám:
- Te vagy az én emberem! Szereted az articsókát?
Vállat vontam, mivel csak ködös emlékeim voltak arról, hogy valaha talán ettem. Ezt beleegyezésnek vette, így nem csupán a bögre kávémmal távoztam a konyhából, hanem egy szatyor articsókával is. 
Útközben belebotlottam Madonnába, akinek elmeséltem a történteket és mivel ő sem készített még articsókát, ám kísérletező kedvében volt, megosztoztam vele a zsákmányon. Napközben ki is találtuk, ki mit készít majd, ha hazaért és elégedetten meghívtam San Diegót egy articsóka vacsorára. 
A tervem rakott articsóka volt burgonyával. Be is vásároltam hozzá és lelkesen nekiláttam a recept szerint. Az első gyanús dolog az articsóka pucolásánál ért. Ki kellett volna vennem az articsóka bajuszos közepét, ám az én articsókámnak még bajuszmentes közepe sem volt. Aztán, mikor felszeleteltem mindent, megérkezett Dan Diego és befutott Queen B. is. Előbbi mániákus kóstoló, így rögtön megkérdezte, megkóstolhatja-e az articsókát. A második gyanús pont ekkor ért, mert szerinte nem ilyen íze van egy articsókának, bár eddig csak pizzán találkozott vele. Szóval hárman bűvöltük a zöldséget és tanakodtunk, miért nincs bajuszos közepe, mikor a Google felvilágosított minket: 
Ez nem articsóka, hanem csicsóka!
A csicsóka pedig mint burgonyapótló növény volt feltüntetve, így kiderült, hogy épp krumplit készítettem krumplival. Természetesen jól kinevettek, de segítettek menteni a menthetőt, így a hűtőben talált maradékokból egészen jó csicsókás rakott krumplit készítettem. A végeredmény legalábbis ehetőnek bizonyult.
Már majdnem kész volt a vacsora, mikor megcsörrent a telefonom és a következő beszélgetést folytattam Madonnával:
- Szellem, ez nem articsóka!
- Tudom, csicsóka.
- Tudod? Mióta tudod?
- Úgy húsz perce.
- És nem szóltál?
Tanulság: Ne fogadj el gyanús növényeket gyanús kollégától! Főleg ne a reggeli kávéd elfogyasztása előtt!

Milkatehén
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
ki a legaranyosabb tehén a vidéken!
Nagy gyerek vagyok és ezt nem is titkolom. A barátaim jól tudják, hogy le lehet engem venni a lábamról valami aranyossal, például egy plüssfigurával.
Így történt, hogy mikor Nel csokibeszerzésre ment és belebotlott a Milka standba, elcsábult. A csoki mellé ugyanis picike, lila, plüsstehenet adtak bizonyos összegű vásárlás esetén. Szóval, bár csupán egy doboz bonbonért indult, hozzácsapott egy tábla csokit is, hogy meglegyen a tehén. A tehén, amivel aztán egem lepett meg.
Mivel nem volt túl jó napom, rendkívül feldobott ez a figyelmesség és úgy ölelgettem a picike plüsst, mint egy vigyori hatéves. Nem tehetek róla, gyengéim a puha dolgok... Szóval lett egy lila tehenem, ami egyszerre hirdeti a kedvenc színemet, a kedvenc csokoládémárkámat és a vonzódásomat a puha kisállatokhoz. Néha félelmetes mennyire ismernek a barátaim.

Nőnap
Számomra a nőnap fontos. Fontos, mert sokáig senki sem köszöntött fel ezen a napon, ami igazán elszomorított. Úgyhogy mindig vágytam rá, hogy valaki szóljon hozzám egy kedves szót ezen a napon. Tavaly meg is történt, ezért reménykedtem benne, hogy idén sem felejtenek el. Reményeim pedig meghallgatásra leltek.
bagoly-romantika
Aztán másnap elmentem koktélozni Queen B. és az új lakótársunk (legyen a neve: Poli) társaságában. Már a koktélok felénél tartottunk, mikor megjelent egy virágárus és Queen B. megjegyezte, vennie kellene egy szál virágot a barátjának. Rögtön rákérdeztem, milyen alkalomból, mire elpanaszolta, hogy a kedves úriember mindössze kiírta a közösségi oldalon üzenőfalára, hogy kollektíven minden hölgy ismerősének boldog nőnapot kíván és ezzel le is tudta a dolgot. Szóval jogos a sérelme, hogy nem virtuálisan még egy puszit sem kapott az illetőtől, így a virág célzás lenne.
Poli erre vigasztalóan megjegyezte, hogy ő is csak a munkatársaitól kapott felköszöntést. Aztán egyetértésben némán hallgattak pár percig, majd rám néztek és feltették a nagy kérdést, én kaptam-e virágot a barátomtól.
Halkan és őszintén bevallottam, hogy virágot nem kaptam (praktikussági okokból), csokit sem kaptam (mert csak marcipános csoki jött vele szembe és tudja, hogy nem szeretem), de elvitt vacsorázni és moziba. Aztán megpróbáltam ártatlanul pislogva nem észrevenni, hogy lakótársaim gondolatban a pokolba kívántak.
A mellékelt kép az említett nőnapi vacsorán készült, mert ilyen kreatív helyre mentünk, ahol krétával összefirkálhattuk az asztalt. Lehet tippelni, melyik bagoly az én művem és melyik San Diego alkotása!

Japanika
Habár rendkívül tudok értékelni minden apróságot, még egy picike lila tehenet is, a közös élmény az, amit a legtöbbre becsülök. Ezért is szerveztem egy különleges programot március 15-re, foglaltam asztalt egy japán étterembe.
előétel
Nagyon szeretem a japán dolgokat a képregényektől, a mitológián át a tamagocsiig. (Nem véletlenül írtam korábban a legjobb japán levesesről.) Csakhogy számomra az ázsiai ételek kissé problematikusak, mert eléggé fűszeresek (nem szeretem a csípőset) és sok bennük a hús vagy a hal (vegetáriánus vagyok). Ettől függetlenül nagy vágyam volt elmenni egy igazi japán étterembe szusit enni és ez most végre teljesült.
Egy akció miatt kötöttünk ki ebben a japán étteremben a Szent István Bazilika szomszédságában. Megtetszett a 4 fogásos menüjük és már amikor helyet foglaltunk, tudtam, szeretni fogom. Az asztalon ugyanis picike bonsai fa fogadott minket és míg eldöntöttük, mit szeretnénk enni, igazán finom limonádét kaptunk. Én mangósat kóstoltam, míg San Diego bevállalta az uborkás-bodzás ízvilágot és az sem volt rossz.
Különböző ételeket válogattunk össze, hogy minél többfélét ki tudjunk próbálni. Ráadásul a japán tálalási mód tökéletes arra, ha az ember a másik tányérjába is bele kíván kóstolni. Az evőeszköz természetesen evőpálcika volt és mindent kicsi, csinos tálkákban hoztak ki.
Előételnek kértünk japán savanyúságot, ami nem volt igazán egzotikus, illetve sózott szójababot, ami annál inkább. Meg kellett kicsit locsolni citromlével a babokat, hogy kijöjjön a pikáns íze és eltartott egy ideig, míg kicsipegettük a babszemeket a héjából, de megérte.
tavaszi tekercs
Közben a pincér már hozta is a következő fogást, San Diegónak algasalátát, míg nekem tavaszi tekercset. Tudni kell rólam, hogy imádom a tavaszi tekercset, itt pedig mennyei volt. Az édes szósz, amit adtak hozzá még intenzívebbé tette az ízvilágot. Az algasaláta már nem annyira nyerte el a tetszésünket, hiába volt benne üvegtészta és más zöldség is. Azért leküzdöttük.
Harmadik fogásnak, főfogásnak mindketten szusit rendeltünk. Én természetesen vegetáriánus változatot, ami azt jelenti, hogy nincs benne hal, csak zöldségek. Fejenként 8 szusit kaptunk, ami két fogás után nem tűnt már olyan könnyű ebédnek. A kétféle (teriyaki és majonézes) szósz, illetve a minden asztalon felelhető szójaszósz pedig még laktatóbbá tette az ínyenc falatkákat. Az utolsó szusit csak vasakarattal tudtam megenni, annyira tele voltam már, de olyan finom is volt, hogy nem volt szívem otthagyni.
szusi
Nagyon érdekes, hogy nem tűnik nagy adagnak, sőt az első fogás kifejezetten óvatos menyiségnek látszott, mégis úgy jóllaktam, mint már nagyon régen. Pedig nem siettünk, nyugodt tempóban csipegettünk, ám olyan sokféle finomságot kellett végigkóstolnunk, hogy a végére már egy második limonádé sem fért belém.
A fogások egyébként gyorsabban elkészültek, mint ahogy fogyasztottuk őket, így a pincér szabályos "terülj, terülj, asztalkám"-ot varázsolt nekünk.
A laza másfél óra falatozást a ráadás negyedik fogás, a desszert koronázta meg. Édesszájú vagyok, így nem mondhattam nemet a picike süteményekre. Szerintem a meggyes-csokoládés volt a legjobb, míg San Diegónak a citromos krém ízlett a legjobban. Én mondjuk epreset kaptam, de egyáltalán nem bántam.
Szóval remekül éreztük magunkat és bár meglehetősen borsos volt az ára, megérte. Nagyon örülök, hogy ide foglaltam asztalt és hogy végre kipróbáltam egy japán éttermet. Az pedig külön öröm, hogy ilyen bőséges választék volt vegetáriánus fogásokból is. Élmény volt és az élmény számomra minden másnál többet jelent.

Terülj, terülj, asztalkám!

a desszert

2017. március 12., vasárnap

Csavargások XI.

Végre itt a tavasz, végre lehet csavarogni. No, nem mintha az elmúlt hetekben nem csatangoltam volna erre-arra. Voltam szabadulószobában és koncerten (The Mahones), sőt, betegen elmentem egy városnéző túrára is. Budapest területét azonban nem hagytam el, leszámítva, mikor hazamentem meglátogatni a családomat. Szóval már nagyon hiányzott egy kis kirándulás.
Szerencsére a szombati időjárás kedvezőnek bizonyult, így végre elmehettünk San Diegoval Visegrádra, közben pedig útba ejtettük Szentendrét. 

Szentendre
hangulatos utcácska
Nagyon szeretem ezt a várost. Szeretek csatangolni az utcáin, lemenni a Duna partjára és egyszerűen csak gyönyörködni. Itt pedig van bőven miben.
A macskaköves kis utcák, a szűk sikátorok és a rendkívül aranyos házak között bóklászva úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Szentendrének különleges hangulata van. Szeretem az ilyen rendezett városkákat, ahol a növények is szerves részei az utcaképnek. 
Hol egy ablak, hol egy kirakat (főleg ahol gyönyörű fekete cica üldögélt) vonta magára a figyelmemet. Cseppet sem zavart a sok turisták kiszolgálására szakosodott boltocska és a többi bámészkodó. 
Még nem volt főszezon, így csak a folyóparton volt igazán tömeg. Az a tömeg egyébként a napfényre gyűlt össze, mert a tavaszi napsugarakat ott lehetett a legjobban elcsípni.
Csupán egy órát töltöttünk itt, de az felért egy fél nappal, annyira feltöltött. Egyszerűen muszáj volt már kimozdulnom és erre a legjobb helyszíneket választottuk.
Sétálgatni jó!

Visegrád
Már egy ideje szerettem volna ellátogatni Visegrádra. Csakhogy valami mindig közbeszólt, így kötöttünk ki egyszer például Esztergomban. Most azonban adva volt minden egy kis túrázáshoz. Túrázás alatt a vár meghódítását értem.
Késő délután értünk a városba és bár nagyon szépen sütött a nap, sapka és sál még elkélt. San Diego meg is kérdezte, felmenjünk-e kocsival, mire kategorikusan kijelentettem, szó sem lehet róla. Ha egyszer természetbe vágytunk és várat hódítani, akkor tegyük rendesen.
úti célunk a magasban
Szóval elindultunk megkeresni a felfelé vezető utat. Közben pedig megállapíthattam, hogy Visegrád is egy aranyos város. Tele van barátságos kertes házakkal, van sok kutya és macska (kettőt meg is simogattam) és igazán csendes. Persze csak ha nincs épp főszezon és nem ágyúznak a várban...
Míg elértük a felfelé vezető lépcsőt, ami rávitt minket az emelkedő földútra, cseppet hűvösnek tűnt az idő. Aztán, ahogy kezdtünk egyre meredekebben haladni fölfelé, egyre jobban kimelegedtünk.

úton fölfelé

A gyalogösvény néhol kifejezetten meredeken vezetett fölfelé és ezt igazán csak visszapillantva lehetett észrevenni. A cél hol feltűnt a fák között, hol nem. Mikor pedig megálltunk kicsit megcsodálni a tájat és felmérni, mennyit haladtunk, gyönyörű kilátásunk nyílt a kis erdőre és persze alant a Dunára is.

visszatekintve a városra

tavaszi erdő

a cél még messze...

Csupán néhány ember jött szembe velünk, így kellemesen, kettesben mászhattunk fölfelé. Ez azt jelentette, hogy vidáman cseverészhettünk, ugrathattuk egymást, melyikünk orra pirosabb és megállhattam megsimogatni a mohát. Valamiért szeretek mohát tapizni...
Közben persze készítettünk néhány képet, ahogy a mellékletek mutatják és megállapítottuk, hogy igazán ránk fért már a túra. Kicsit elpuhultam a télen, ezen változtatni kell.
Szóval biztosan nem döntöttünk rekordot várhegymászásban, de mosolyogva fölértünk és mivel közben eltelt a délután is, a kedves bácsi a kapuban még jegyet sem kért tőlünk.
Úgyhogy megcsodálhattuk a várfalat és a pazar panorámát, ami meseszép és minden mászást megér. Alig bírtam betelni a Dunakanyar látványával.

a célban

Duna jobbról

Duna

várfal meghódítása

panoráma

A csúcson már több turistával találkoztunk, egy diszkós csapattal, akik zenére másztak fel és egy rettentően vidám francia csoporttal. Utóbbiak hangosan énekelve masíroztak, míg mi csendben gyönyörködtünk a kilátásban. Mert ez a látvány az, amivel nehéz betelni.
Aztán, mivel kezdett sötétedni, el kellett szakadnunk a fenséges látképtől és el kellett indulnunk visszafelé. Lefelé természetesen gyorsabban tettük meg az utat, bár jóval óvatosabban, mert a korábbi eső és a szorgos kis turistalábak nyomán sáros levéltakarón haladtunk, ami kissé csúszik. Nem lett volna szerencsés sötétben nekivágni az útnak, ám szerencsére még napfénynél értünk vissza a kiindulási ponthoz.
Szóval remek programnak bizonyult ez a városnézős várhódítás. Kellemesen elfáradtunk, de közben fel is töltődtünk friss levegővel, napfénnyel, madárcsicsergéssel és a ténnyel, hogy végre kimozdulhattunk a nagyvárosból. Ezért csak ajánlani tudom mindenkinek mindkét várost. Megéri felmászni és megcsodálni mindezt.

2017. március 10., péntek

Testről és lélekről

Tartok kicsit a magyar filmektől. Habár mostanában pozitív tapasztalataim voltak velük (például: Mindenki), még mindig akad bennem egy kis ellenérzés. Sajnos korábban túlságosan sok rosszat láttam hazai alkotóktól.
Erről a filmről viszont csupa jót hallottam, dicsérték a kritikusok, dicsérték az ismerősök. Ráadásul kifejezetten érdekesnek találtam a témát. Az egyetlen dolog, ami miatt mégsem rohantam rögtön a moziba az volt, hogy tartottam tőle, nagyon művészfilm lesz. Ezért, mikor San Diego felvetette, hogy menjünk művészmoziba és megláttam a kínálatban ezt a filmet, óvatos kísértésbe estem. Szerettem volna megnézni, de nem voltam biztos benne, hogy neki is tetszene. Nos, félelmeim alaptalannak bizonyultak, mert nagyon is jól jártunk, hogy vállalkozó szelleműen elmentünk rá.
Ismertető:
"Mi lenne, ha egy nap találkoznál valakivel, aki éjjelente ugyanazt álmodja, mint te? Vagy pontosabban: kiderülne, hogy már régóta ugyanabban a világban találkoztok éjszakánként. Örülnél neki? Vagy megijednél? Esetleg romantikusnak találnád? De mi van, ha te cseppet sem vagy romantikus alkat? Hogy nézel egy-egy gyengéd álom után másnap, éberen ennek az idegen embernek szemébe? És, mi van, ha az illető nem kifejezetten szimpatikus neked? Próbálnád megszeretni? Hogy lehet az, hogy éjjel, egymástól több kilométerre, magányos ágyatokban fekve egymáséi lehettek, de nappal, hús vér valótokban egymással szemben állva még egy vacak első randevút sem tudtok normálisan lebonyolítani? És mi van, ha a második találkozó is kínosan sikerül? A harmadik meg kifejezetten szégyenletes? Feladnád? És ha feladnád, kibírnád?"
Nem igazán voltak előzetes elvárásaink, én csak nagy vonalakban hallottam róla, San Diego pedig semmit. Úgyhogy, mikor elindult a film és lassan kezdett kibontakozni a történet, két észrevételünk volt: "Gyönyörűek ezek a szarvasok! Jé, ezen lehet nevetni!"
Aztán részletezték a helyszínt és előzetes félelmem, mi szerint kísérőm lehet, hogy nehezen viseli majd a filmet, megfordult arra, hogy ő aggódott, én viselem-e. Hát, őszintén meg kell vallanom, az a néhány - rettentően hosszú - perc, mikor közelről megmutatták, hogyan lesz egy békés bociból hamburger, megviselt. Nem azért, mert kegyetlennek találtam, hanem mert személytelennek. Gyári módon mentek be a szarvasmarhák és csúsztak ki darabokban a túloldalon, mintha az élet csak egy pillanat volna, ami semmit sem számít. Oké, oké, kicsit túlérzékeny vagyok, de nem véletlenül vagyok vegetáriánus...
Szóval San Diego fél szemét végig rajtam tartotta, hogy lássa, rendben vagyok-e. Nem voltam boldog, de rendben voltam. Aztán szerencsére a film továbblendült a vágóhíd bemutatásán és beindult a lényegi szál. Ez a szál pedig elfelejtette velem a rengeteg vért.
gyönyörű szarvasok
Kissé bizarr helyszín és különc főszereplők ide vagy oda, ez a románc rendkívül szórakoztató.
A néző végigkacagja a rengeteg kommunikációs próbálkozást, a sok emberi botlást és a hihetetlenül poénos pátbeszédeket. Egyszerűen nem lehet nem mosolyogni a bimbózó szarvasrománcon. Ráadásul a mellékszereplők is viccesek, kezdve a főhős legjobb barátjával, akinek családi élete humorosan tipikus és folytatva a pszichológusnő maratoni munkanapjával, majd megkoronázva a világ legmenőbb takarítónőjével. A karakterek kidolgozására és a színészekre tehát nem eshet panasz, sőt, a főhősnő vastapsot érdemel, amiért pókerarccal végig tudta csinálni ezt az egészet.
A látvány szép, sok közelivel (igen, a vérre is...) és remek tájképekkel. Minden apróságra figyeltek a készítők és ezt nagyra tudtam értékelni. Ráadásul körbelengi a magyar légkör. Nem, nem a megvesztegethető rendőrökre gondolok, hanem a sóskára, a helyszínekre és az otthonosságra. Ez a film tehát pont úgy magyar, ahogy szeretem.
Ettől a sok pozitív benyomástól egyrészt még hitelesebbé vált a film, másrészt pedig úgy jött át a mondanivaló, hogy az ember észre sem vette. A néző garantáltan napokig gondolkodik utána.
A zeneválasztás is tökéletesnek bizonyult és a film végén, mikor a feszültség a tetőfokára hágott, felkerült a pont arra a bizonyos i betűre. Vicces volt, hogy míg én ezt teljes nyugalommal fogadtam, San Diego akkor kapaszkodott belém rémülten. Nos, kinek a boci, kinek az ember a gyengéje...
Összességében tehát egy remek film. Habár az elején néhány jelenetet állatbarát szelleműeknek szabályosan túl kell élniük, megéri. Megéri, mert végig szórakoztató, kedvesen romantikus és finoman magyar, vagyis igazi filmélményt nyújt.
Bátran ajánlom mindenkinek, elsősorban moziban, mert megérdemli a nézők támogatását.

2017. március 5., vasárnap

Az árulás csókja

A Fennmaradottak krónikáinak első kötete. Hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból, mert megtetszett a borító (ami azonban a történet ismeretében már nem tetszik annyira, mivel nem passzol igazán) és a fülszöveg alapján érdekesnek találtam.
406 oldal, egészen gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"EGY HERCEGNŐ KERESI A HELYÉT AZ ÚJJÁSZÜLETETT VILÁGBAN.
Megszökik az esküvője napján. Ősi iratokat lop el a kancellár titkos gyűjteményéből. A saját apja küld fejvadászokat utána.
Ő Lia hercegnő, Morrighan Királyságának Első Leánya.
Morrighan Királyságának rendjét hagyományok és egy letűnt világ történetei szabják meg, de bizonyos hagyományoknak Lia nem hajlandó engedelmeskedni. Az elrendezett házasság elől menekülő és új életre vágyó lány az esküvője reggelén egy távoli halászfaluba szökik. Egy fogadóban talál munkát, ahová hamarosan két idegen érkezik, de Lia mit sem tud arról, hogy egyikük az elhagyott herceg, a másik pedig egy ellene küldött orgyilkos.
Megtévesztés és árulás szövi hálóját a három fiatal köré, és Lia veszedelmes titkokra bukkan, amelyek elpusztíthatják a világát. A titkokon túl azonban olyasmit is talál, amire nem számított – szerelmet."
Ez a történet viszonylag tipikus. Adva van egy romantikusan idealista hercegnő, aki megszökik az elrendelt házasság elől. Nyomában ott liheg a csalódott vőlegény és egy orgyilkos, akik garantálják a szerelmi háromszöget, miközben előkerül némi udvari intrika.
A papírsémát árnyalja kicsit a világkép, hiszen egy poszt-apokaliptikus helyszínen játszódik a történet. A díszlet középkori, de rengeteg utalás, hátrahagyott romok és tárgyak emlékeztetnek az ősökre, akik a modern ember kényelmeit élvezték. No, és hogy mi történt pontosan a világgal, az mesékbe vész.
Apropó mese, minden fejezet elején van egy idézet vagy versrészlet, hogy bonyolítsa kicsit a világképet. Ezek ugyanis többnyire zagyvaságnak tűntek, ám mégis ott lapul bennük a későbbi titkok megfejtésének esélye is.
Szóval minden úgy néz ki, ahogy egy tipikus romantikus kalandregényben kell világpusztulással fűszerezve. Nem is igazán vártam tőle többet egyszerű szórakozásnál és sokáig úgy tűnt, ezt épp csak megkapom. A cselekmény lassan bontakozott ki, olyan kényelmesen, hogy a könyv első harmada cseppet sem tűnt izgalmasnak. Aztán jött a fordulat és mozgásba lendültek a szálak.
Nagyon meglepett ez a könyv, ami Mary E. Pearson érdeme. Olyan szépen sikerült félrevezetnie, hogy erős késztetést éreztem rá, hogy újrakezdjem a könyvet és rájöjjek, mégis mivel tudott így megtéveszteni. Aztán rájöttem, semmivel, egyszerűen alábecsültem. Annyi volt a papírséma, hogy nem is vártam mást, így a fondorlatos fordulat hiába volt végig az orrom előtt, nem vettem észre.
Ráadásul ez a meglepetés olyannyira üdítően hatott, hogy a kicsit begyorsult cselekményt még lelkesebben lapoztam tovább. A végére tehát igazán belejöttem a könyvbe.
Nem igazán tudom eldönteni, hogy kijöttem a formámból, figyelmetlen vagyok vagy az írónő volt ennyire ügyes, hogy így megtévesztett, de mindegy is. Az írásmódra nem lehet panasz. Érezhetően figyelt a részletekre, ami jól látszik a nyelvek és nyelvjárások sokszínűségén. Nem vagyok a kitalált nyelvek rajongója, de nagyon tudom értékelni az ilyen próbálkozásokat, mert sokkal hitelesebbé teszik a történetet.
A szereplőkkel sem volt probléma, minden tipikus vonásuk ellenére szerethető figurák. Még a sarkított mellékszereplők - túlságosan kedves fogadós, bunkó katona - sem voltak zavaróak. A kulturális különbségek élezése pedig kifejezetten tetszett.
Összességében tehát, bár lassan indul be a cselekmény és első pillantásra tipikus a történet, kellemesen meglepett. Szépen megvezetett és szépen elhúzta a mézes madzagot. A kötet vége erőteljes függővég, ahogy egy sorozatnál kell.
Szívesen ajánlom mindenkinek, aki egy hercegnős kalandra vágyik és nem zavarja, ha mindez egy fiktív jövőképben esik meg. Szórakoztató történet.

Kiegészítés:
Szerencsére már a másik két kötet (Az árulás szíve és Az árulás szépsége) is elérhető magyarul. Amint alkalmam lesz rá, lecsapok rájuk, mert rettentően kíváncsi vagyok, hogyan alakul a főhősök sorsa és tud-e vajon még több meglepetést okozni nekem.

2017. március 4., szombat

A vízisten menyasszonya 12.

Lassan, de biztosan haladok ezzel a sorozattal.
Ez már a 12. kötet, amiben nyomon követem a vízisten szerelmi életének káoszát. A borítóra ezúttal Szoa került, megjegyzem joggal, mert ennyi figyelmet megérdemel, ha már a cselekményben nem rúghat labdába.
Mindössze 172 oldal, így nem a leghosszabb rész. Fülszöveg:
"Habek egy fényűző szertartás keretében végre feleségül veszi Szoát a Holdon! De a nászéjszakán, amikor az elátkozott vízisten és gyönyörű emberi menyasszonyának szerelme beteljesülne, valaki áthatol a palota védőpajzsán, és elrabol valakit, aki nem közömbös Habek számára. Az ezt követő mennyei háború pedig nem kímél se istent, se embert!"
A fülszöveg kicsit lelövi a poént, de ez senkit sem érdekel, mert ez a történet az, ami halad is meg nem is.
Voltak már hullámvölgyeim a sorozattal (mint a hatodik rész), ám az utóbbi három kötetben visszaadta kicsit a hitemet. Nos, ez a hit vagy inkább remény ismét megcsappant.
Komolyan kezdem azt érezni, hogy szép grafika ide vagy oda, egy szappanoperát olvasok. Mikor a két főhős egymásra találhatna, mindig történik valami és bumm, már megint csak távolról nézegetik egymást. Ez pedig nem jó sem nekik, sem az olvasónak. Komolyan kedvem támadt falhoz csapni valamit, mikor a nehezen összeszenvedett esküvőt követő nászéjszaka szabotálva lett. No, nem mintha bármi erotikus tartalmat vártam volna, mert ez nem olyan könyv, hanem csak egy kis hitelt a házasságnak. Mármint Szoa és Habek már cirka 12 kötete jegyesek/házasok, de még mindig úgy viselkednek egymással, mint két szerelmetes idegen. Ez a hosszúra nyúlt násztánc pedig baromi frusztráló.
Főleg azért, mert a történet másik részét a végeláthatatlan ármánykodás foglalja el, ami szórakoztató ugyan, egy ideig... de a túlzásoktól ez is sok lett már. Újabb szereplők, újabb fenyegetőzések és újabb verbális meccsek ismétlődnek kötetről kötetre. Mindenki dobálózik a háborúval, állást foglal egyik vagy másik oldalon, de konkrét konfliktus még mindig nincs. Ez pedig legalább olyan bosszantó tud lenni, mint a szerelmetes szenvelgés.
Igen, kicsit felbosszantottam magam, mert oké, hogy néha kell valami lányosan romantikus (mi más lehetne alkalmasabb erre, mint egy virágokkal és pillangókkal elárasztott képregény), de ez már csöppet túlzás. Hacsak a szerző nem kapja össze magát és hoz egy váratlan fordulatot, ami nem elcsépelt és nem a szerelmi légyott szabotálására szolgál, vagy rendez egy kis vérfürdőt (tudom, halhatatlan istenek, esélyem sincs...), bosszús leszek.
Összességében tehát ez a rész nekem most nem adott sokat. A rajzok még mindig szépek, ám a történet még mindig ugyanott toporog és a kötet végi mézesmadzagot már nem veszem be.
Azért továbbra is olvasni fogom, legalábbis az eddig magyarul megjelent 14. kötetig.

2017. március 3., péntek

Mozgóképek LIV.

A februárom még mozgalmasabban telt, mint a január. Ez pedig most filmes fronton is meglátszik. Mindössze 3 filmet néztem meg, ebből kettőt moziban. Nálam ez meglehetősen csekély szám és a visszaesést még látványosabbá teszi, hogy nyertem jegyet a John Wick második részének premier előtti vetítésére, de nem tudtam rá elmenni... Miért csak 24 órából áll egy nap? Nekem ez nem elég!
No, de lássuk, melyik filmeket sikerült azért megnéznem.

Captain Fantastic
"A film egy a világtól távol, a vadonban élő családról szól. A hat gyermekét függetlenül, alternatív módszerekkel nevelő apuka azonban, amikor a felesége meghal, kénytelen visszatérni a való világba és megküzdeni az elszigeteltség következményeivel."
Már az előzetes megnyert magának. Szeretem a társadalomkritikában bővelkedő filmeket. Aztán megtudtam, hogy Viggo Mortensent Oscar-díjra jelölték miatta, így egyszerűen muszáj volt látnom. Nos, nem csalódtam. A film pont annyira érdekes és humoros, ahogy kell és egy picit sem viszi túlzásba. A karakterek szerethetők, megérthetők és a vadon illetve a város kettőssége is tökéletesen átérezhető. A néző akaratlanul is elgondolkodik, ő mit tenni, mi lenne a helyes, mi lenne jó a gyerekeknek. Nagyon tetszett, hogy mindezek a kérdések kérdések maradtak és nem rágott semmit a néző szájába.
Összességében tehát egy remek film, szórakoztató és elgondolkodtató, csak ajánlani tudom. Még a zenére sem eshet panasz.

Kaliforniai álom
"Mia (Emma Stone), a feltörekvő, fiatal színésznő és Sebastian (Ryan Gosling), a szépreményű jazz zongorista a Csillagok Városában, Los Angelesben keresi az álmait. Mia meghallgatásról meghallgatásra jár, és csak arra vágyik, hogy végre ne szakítsák félbe, Sebastian pedig szenvedélyesen küzd azért, hogy a klasszikus jazzt újra divatba hozza. Távlati terveikben a hollywoodi karrier, illetve egy saját zenés klub megalapítása szerepel - ekkor botlanak egymásba egy zsúfolt autópálya kellős közepén.
A két fiatal szerelemre lobban, és vállvetve segíti egymást a kudarcokkal kikövezett úton. A sikerért keményen meg kell küzdeniük, ám eljön a nap, amikor dönteniük kell, mennyit hajlandóak feláldozni az álmaikért..."
Nel annyit áradozott róla és a filmkritikusokat is úgy lenyűgözte, hogy kezdett érdekelni. Pedig nem vagyok musical rajongó, sőt mondhatom, hogy nem szeretem az éneklős filmeket. A rengeteg pozitív visszhang azonban úgy meggyőzött, hogy mikor Nel felajánlotta, megnézi velem moziban újra, nem mondhattam nemet.
Már a nyitó jelenet gyanús volt számomra, hiszen spontán dalra és táncra fakadással indít. Gondolatban meg is jegyeztem, hogy milyen jól tettem, hogy nem hoztam magammal San Diegót, mert már itt elveszítettem volna. Aztán jött még több tánc és ének és a románc is kezdett kibontakozni, ami elvonta kicsit a figyelmemet a musical témáról. Aztán vártam és vártam és vártam a katarzist, a pluszt, amit ennek a filmnek adnia kellett, ha már egyszer ennyien dicsérték. De nem jött, sőt még csak be sem köszönt. Egyszerűen vége lett ennek a könnyed romantikus limonádénak, amelyben a buborékok kiszámolt pontossággal táncoltak és ennyi. Nel csillogó szemmel várta a reakciómat, de csak egy halovány mosolyra futotta. Nem vagyok romantikus alkat, így ez a film nem nekem szólt. Plusz rettentően amerikainak találtam, amivel nincs semmi baj, de a sötétlila lelkem az európai vonalakat jobban szereti.
Szóval meg nem bántam, hogy megnéztem, de igazából akkor sem veszítettem volna sokat, ha kihagyom. Ez nem az én műfajom. Romantikus lelkületű embereknek és a musical rajongóainak ajánlom.

A számolás joga
"Az ötvenes évek vége: az Egyesült Államok elképesztő hajszával igyekszik legyőzni az űrversenyben Oroszországot. De már úgy tűnik, pénz, ész és elszántság mind kevés lehet... amikor találnak néhány kiaknázatlan, kihasználatlan lángeszet, akiket addig senkinek nem jutott eszébe használni. Hiszen többszörösen gyanúsak: nők és feketék.
A három nő igazi emberi számítógép: senki nem érti, hogyan képesek megcsinálni azokat a számításokat, amiket végeznek, de rakétasebességgel emelkednek a NASA ranglétráján, ott, ahol a kor legnagyobb tudósai dolgoznak. A cél: John Glennt feljuttatni az űrbe... és azután haza is hozni"
San Diego választotta ezt a filmet. Űrkutatás és matek az ő asztala, feminizmus és tolerancia pedig az enyém, úgyhogy nem ellenkeztem, sőt leszerveztem, hogy találjunk egy időpontot rá a moziban. Nem volt könnyű, mert bármennyire is remek film, nem volt elég nagy reklámja, így viszonylag gyorsan lekerült a mozik nagy részének repertoárjáról.
Habár a matek távol áll tőlem (csak gimiben volt egy kisebb fellángolásom iránta, amit a tanárváltás rögtön ki is ölt belőlem) kifejezetten érdekesnek találtam a számolásokat. Oké, le voltak butítva a mezei nézőnek, hogy érthető legyen a sok krikszkraksz, amit a főszereplők firkáltak a táblára, de akkor is meglepően érdekes volt. Jó volt izgulni a számolások eredményéért, hiszen tétje volt, egy űrsikló és pilótájának az élete. Közben pedig remekül átjött az ötvenes évek Amerikája. Megdöbbentő volt látni a megkülönböztetést a feketékkel és a nőkkel szemben. Tudni pedig, hogy ez bizony még jóval ezután is eltartott, sőt még ma is érződik, bár nem ilyen egyértelműen, még megdöbbentőbb volt. Szóval a film remekül épített a néző empátiájára, aki értetlenül nézte az okos nők számára abszurd problémáit, amelyeket a társadalom gördített eléjük. Látni pedig, hogy ezek a nők zseniálisan ügyesen kiálltak magukért és elérték a céljukat, igazán felemelő volt.
Ez tehát egy remekül összerakott, remek színészekkel eljátszott, remek mondanivalót közvetítő csodás film. Csak ajánlani tudom mindenkinek, akár férfi, akár nő, akár szereti a matekot, akár nem, akár fehér a bőrszíne, akár hupilila.

Értékelés:
A számolás joga                  ->  10
Captain Fantastic                ->  9
Kaliforniai álom                 ->  7