2011. június 29., szerda

13 okom volt...

Lehetnék stílusos és kezdhetném ezt a bejegyzést azzal, hogy felsorolom az én 13 okomat, amiért elolvastam ezt a könyvet. Azonban, csupán egy mérvadó indokom volt erre a tettre: érdekelt.
A fülszöveg alapján nagyon megfogott. Ezer meg egy kérdést tettem fel csupán ezen néhány sor után. Felkeltette kíváncsiságomat és mivel kíváncsi természetemet igyekszem táplálni, meg is vettem, amint alkalmam adódott rá. Ma pedig elolvastam az utolsó betűket is és bár még talán túl friss az élmény, muszáj írnom róla.
De előbb a rövid leírás:
"Mikor Clay Jensen hazaér az iskolából, egy különös csomagot talál a verandán, amit neki címeztek. A csomagban néhány kazettára bukkan, amiket Hannah Baker - osztálytársa és titkos szerelme - készített, aki két héttel korábban öngyilkosságot követett el. Hannah elmondja, hogy tizenhárom oka volt annak, hogy úgy döntött, véget vet az életének. Clay az egyik. Ha meghallgatja a kazettákat, megtudja, miért. Clay egész éjszaka ide-oda bolyong a városban Hannah szavait hallgatva. Tanúja lesz a lány fájdalmának, és megtudja az igazságot saját magáról - az igazságot, amivel soha nem akart szembenézni."

Őszintén, nem is tudom, mire számítottam, mikor elkezdtem. Mélylélektanra, elgondolkodtató eseményekre, vagy talán valami meghatóra, ami mellé illene papír zsebit is mellékelni? Ezeket nem igazán teljesítette a könyv. Cseppet csalódtam, mégis tetszett azért. Vegyes érzelmeim vannak.
Kezdem a pozitívumokkal:
Maga az alapsztori briliáns. Egy öngyilkos lány utolsó gondolatai, hogy meghallgathatjuk, miért is tette azt, amit tett. Ráadásul, a párhuzamos narráció, ami az elején még zavaró volt, de hamar beleszokik az olvasó, igazán jó fogás. Az pedig, hogy bemutatja, minden összefügg mindennel és milyen hatással vagyunk másokra, megkapó üzenet.
Természetesen, van lélektan, van mondanivaló, mégis a zseniális ötlet nálam nem ütött úgy, ahogy kellett volna.
Ennek oka az egyetlen nagy negatívumra vezethető vissza:
Hannah karakterétől a hajamat tépem. Egy hisztis kislány a szememben és semmi több. Már több mint a kazetták felénél jártam, mikor feladtam. Képtelen voltam megkedvelni akár egy hangyányit is. Azt vártam, hogy a 13-ból legalább egyetlenegy olyan okot ad, ami elfogadható valamilyen szinten. Ez nem történt meg. Igaz, a korhatárt tizennégy éves kornál húzták meg, így számíthattam volna kissé gyengébb, emészthetőbb dolgokra. Mégis az összes érv, amit fel tudott hozni mentségére egyszóval: szánalmas. Mindenkiről pletykálnak, mindenit átvernek, mindenki csalódik és mindenkit megbántanak. Ezt hívják életnek és egy középiskolás gyerek még csak a kezdetén áll a lét buktatóinak. Ezért elég hiteltelennek éreztem, mikor Clay átgondolta, mi mindenen kellett végigmennie a főhősnek. Hiszen ezen mindenki átesik. Csak hogy személyes vonatkozást említsek, ha én ennyire kiakadtam volna azon, hogy nem barátkoznak velem, levegőnek néznek, meg sem értem volna a második osztályt. Számomra az egész általános iskola magányosabban és elhagyatottabban telt, mint Hannah egész élete. Ezzel pedig sajnos nem vagyok egyedül. Mindenkinek megvannak a saját problémái, és ha mindenki ilyen könnyedén feladná, nem lenne gond a túlnépesedéssel.
Hannah jelleme, így számomra elrontotta a dolgokat. A végére pedig már csak mentséget keresett, vagy inkább okot saját magának, hogy megtegye azt, amit már jó előre kitervelt. Ráadásnak pedig búcsújával 13 ember életét tette tönkre önzően és feleslegesen. Hiszen gyakorlatilag név szerint vádol meg egyeseket öngyilkosságáért és ezzel nem neki kell együtt élnie, hanem nekik. A bosszú önmagában is kicsinyes dolog, de ez még csak bosszúnak sem nevezhető. Ezt még súlyosbítja, hogy a kazettákon szereplő két személyt még mélyebben érinthettek meg ezek a dolgok. Hiszen a 13-ból két indok inkább az övék lehetett volna. (Nem Hannah lett erőszak áldozata és nem ő felel egy másik ember haláláért, még ha közvetetten is.) Így pedig meg sem lepődnék, ha a szóban forgó két egyén, akik talán nagyobb lelki fájdalommal kellenek megküzdeni, a kazetták hatására fontolóra vennék, hogy követik a példáját. Az pedig, hogy Clayt, az egyetlen nekem szimpatikus karaktert, is bevonta, még mélyebbre süllyeszti őt a szememben.
Félreértés ne essék, ezzel nem a könyvet illetem negatív kritikával, hanem a karaktert. A végére ugyanis megértettem, hogy Hannah miért olyan, amilyen. Asher az öngyilkosság ellen szól ezzel a művel, főleg a fiatalabb korosztályt célozva meg. Ehhez pedig tökéletes egy fiatal, hisztis fruska értelmetlen halála. Így kerek a történet.
Amúgy a vége kifejezetten tetszett. Kivételesen örültem a "gondold tovább magad" befejezésnek. Jót tett a lelkemnek.
Összességében jó könyv, ötletes alap és érdekes történetvezetés, illetve külön pont a narrációért.

Egy kis eszmefuttatás a könyv hatására:
Elítélem az öngyilkosságot, mivel számomra ez a világ legönzőbb cselekedete. Nem tudják, milyen fájdalmat okoznak a szeretteiknek, vagy inkább bele sem gondolnak. Mindenkinek vannak gondjai és ez egyáltalán nem megoldás. Ez csupán azt mutatja, hogy az illető feladja. Bedobja a törölközőt, még mielőtt elkezdődött volna a nagy meccs.
A halál persze mindenkit foglalkoztat és aki azt állítja, nem gondolt még arra, mi történne, ha meghalna, az hazudik. A válasz amúgy elég lehangoló: semmi. Az élet megy tovább, a nap felkel, majd lenyugszik, hiszen mindenki csupán egy apró csepp a tengerben.
Az élet kegyetlen, gyakran nehéz és igazságtalan, ezt azonban el kell fogadni és küzdeni kell, hogy jobb legyen.
Ráadásul, valóban összeköttetésben állunk másokkal és akár egyetlen apró tett vagy szó, gyökeres változtatásokat produkál. Vannak dolgok, amiket képtelenek vagyunk elfelejteni, amik újra és újra előjönnek. Ezek megingathatnak minket hitben, bizalomban, eredményekben és nehéz tőlük megszabadulni. Csupán egy gyógyírt tudok a lelki sebekre, ez pedig az idő. Az emlékek halványulnak és agyunk jótékony módon igyekszik a szép dolgokat megőrizni és a rosszakat szelektálni, vagy legalábbis elhalványítani.
Felelősséggel tartozunk a tetteinkért, másokért, akikkel kapcsolatba kerülünk, de elsősorban saját magunkért.
"Sosem tudhatod, milyen eredményei lesznek a cselekedeteidnek, de ha nem cselekszel, eredményük sem lesz."
/Mahatma Gandhi/

2011. június 25., szombat

A mennyország várhat

Ezen a mozgalmas héten tartottam egy kis bevásárlást. Természetesen könyvekből, bár vettem egy napszemüveget is. Olcsó volt a Tescoban és már nagyon régóta vágyakoztam egy vékony, fémszárú, retrós, bogárszemüvegért. Úgyhogy elégedett vagyok lefogyott pénztárcám ellenére is. A könyveknek pedig egyből nekiugrottam. (A bejegyzés alsó képén láthatók új szerzeményeim.)
A mennyország várhat lett első áldozatom.
Rövid ismertető:
"Lucy Brown repes a boldogságtól. Almai férfijával - a kedves, jóképű, szellemes Dannel - már az esküvőt tervezgetik, és minden, amire a lány valaha vágyott, hirtelen kézzelfogható közelségbe kerül. Az esküvő előestéjén azonban Lucv halálos balesetet szenved. Két lehetősége van: hagyja, hogy elszakítsák élete szerelmétől, és a mennybe megy, vagy örök életére Dannel marad... szellem képében. Lucy egy percig sem habozik a válasszal: nem akar megválni Dantől. De azért semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Ha Lucy szellem akar lenni, társat kell találnia egy vadidegen embernek ... És amikor rájön, hogy Anna, akit a barátnőjének hitt, bármire képes, hogy megszerezze magának az összetört és kiszolgáltatott Dant, hirtelen felgyorsulnak az események."

Ez a kötet könyvhéten jelent meg. Beleolvastam neten és igazán megfogott. Vicces volt és érdekes a fülszöveg alapján. Amikor pedig akció van, nem igazán tudom visszafogni magam, hát megvettem. Gondoltam, könnyed kikapcsolódásnak jó lesz és nem kellett csalódnom.
Maga a történet merőben eltér a megszokott olvasnivalóimtól. Semmi vér, semmi úgymond durvaság. Csupa báj és könnyedség. Igazából, attól független, hogy főleg akció dús fantasykat olvasok, még más műfajok is tetszenek. Néha kell a könnyed romantika is, vagy épp a jó humor és vidámság. Ez pedig egy igazán aranyos történet. Nincs rá jobb szó, aranyos.
Egy kissé ügyetlen lány viszontagságait követhetjük nyomon benne, miután ostoba módon meghalt. (Szerintem, közel járt a Darwin-díjhoz.) Bár az egész kicsit misztikus, kicsit túlvilági, ha úgy tetszik, egyáltalán nem lehangoló. Sőt, tele van pozitív üzenettel.
Olvastam róla egy picit negatívabb hangvételű kritikát, amire muszáj reagálnom.
Lucy karaktere nekem nagyon tetszett és épp azért, amiért valaki negatívan nyilatkozott róla. Szerintem egy felnőtt, harminchoz közeli lány esetében sokkal átérezhetőbb a nagy szerelem. Reálisabb, hiszen ő már az esküvőjére készült, vagyis komolyan egy ember mellett akarta leélni az életét. Ez pedig hihetőbb, mint a mostanában divatos tinik, akik az első szembejövő pasiba belezúgnak, rózsaszín felhőkkel meg ami ezzel jár. Maga a karakter is szimpatikus. Lucy inkább átlagos lány minden ügyetlensége ellenére, mint az átlagosnak beállított, mégis tökéletes főhősnők, akikért az összes hímnemű oda meg vissza van. Minden tette hétköznapi és a reakciói is teljesen érthetők, annak ellenére, hogy halott. Hiszen valójában ő a tipikus nő, akit az érzelmei irányítanak. Aki néha nagyon hisztis, néha törődő, végtelenül érzelmes és kritikus másokkal szemben. Kedvelem.
Dan pedig, a vőlegénye egy nagy hú-ha. Annyira jó pasi, amennyire Lucy átlaglány. Pont tökéletes, helyes, vicces, mégis érző szívű, ugyanakkor megvan benne az, amitől férfi a férfi. Legalábbis szerintem. Engem megnyert és biztosra veszem, hogy tökéletes férje lett volna halott főhősnőnknek.
Szent Bobot idegesítőnek és bosszantónak találtam, míg Lucy lakótársai, a feladata és a munkatársaik igazán szerethetőek, a főnököt leszámítva. Nagyon jó karakterek vannak benne és egyedül Anna maradt szürke folt a szemembe. Nem igazán tudtam eldönteni, mit gondoljak róla.
Ezek a jól megalkotott emberek, akik tényleg hús-vérnek tűnnek megadják azt amitől jó ez a könyv. Valóság íze van a szellemesditől eltekintve. Hétköznapi emberek, hétköznapi gondolatai. Nekem épp ez tetszett benne. Persze a cselekmény izgalmas és a vége csodálatos. Ráadásul, végre egy olyan könyv, ami egy kötetben kifejtett és lezárt. Három este alatt kiolvastam. Csak ajánlani tudom mindenkinek.
Mellesleg a magyar borító csodálatos. Az írónő honlapján megtekinthető, más országokban, milyen borítóval jelent meg. Nekem ez tetszik a legjobban. Nagy gratuláció a művésznek és a kiadónak.


Helyzetjelentés:
Bőség zavara. Annyi jó könyv van most a polcomon, hogy nem tudom, melyikbe kezdjek bele. Új szerzeményeim mellé pedig Pucca is adott kölcsön két kötetet. Egyik csábítóbb, mint a másik.
Egy hét múlva ilyenkor a VOLT-on fogok tombolni. Már alig várom.
Szociális életem, talán mégsem annyira gyászos. Ma is jól elvoltam és örömmel nyugtáztam, hogy bár sokat változtunk és eltávolodtunk egymástól, mégis megmaradt az összhang legelső igazi barátommal. Hosszú kihagyás után is nyíltan, őszintén tudtunk beszélni és nevetni. Semmi felesleges udvariaskodás, semmi kínos csend vagy tabu téma. Ennek pedig nagyon örülök.
Szervezési készségem viszont nulla, mivel a jövő hétet még mindig nem sikerült összeállítanom. De majd rögtönözök, abban úgyis jobb vagyok.
Hivatalosan is elkezdődött a nyár. Végeztem az egyetemmel, kolival és a fővárossal, egészen szeptemberig. Már csak egy kis motiváció, vagy fenékbe billegetés kell, hogy termékenyen töltsem az itthoni napokat és nehogy eltunyuljak a napsütésben.

2011. június 23., csütörtök

Beastly


Egyik korábbi bejegyzésemben említettem, hogy meg szeretném nézni ezt a filmet. Hát megtettem, így most írok is róla bővebben.
Kezdem talán ott, hogy érdekes mód, mostanában nagyon felkapottak a klasszikusok, vagy ha úgy tetszik a régi mesék újra feldolgozása. Ez persze nem baj, hiszen imádom a már szinte retrónak számító meséket. A gyönyörű, kézzel rajzolt Disney filmeket. Természetesen, ezeknek van tartalmuk, mondanivalójuk és olyat adnak az embernek, ami a mai filmeknél igazán ritka. Így lett a Piroska és a farkas után a Szépség és a szörnyeteg is új köntösbe bújtatva.
Az ismertetővel indítanék, amit ezúttal a filmtrailer.hu-ról szereztem:
"Kyle Kingson (Alex Pettyfer) szinte tökéletes fiatal srác: jól néz ki, intelligens, sportos és nagy lehetőségek előtt áll. Mindezek mellé azonban kegyetlen és erőszakos, előszeretettel bántalmazza és alázza meg csúnyább és esetlenebb társait. Amikor egy osztálytársnőjét, Kendrát meghívja az iskolabálba, és ott mindenki előtt leégeti, Kenda bosszút fogad ellene, és egy varázslatot bocsát rá, Kyle külseje rettenetes változáson megy át, arca és teste immár inkább hasonlít szörnyetegre mint emberi lényre. Amikor felismerhetetlen külsejével a lányhoz rohan segítségéről, az elárulja neki, hogy egyetlen esélye van kiszabadulni az átok alól: ha valaki így, ebben a formában is beleszeret…"

Ebből is látszik, hogy az alapsztorit meghagyták és van benne bőven olyan elem ami tökéletes párhuzamba állítható a régi történettel.
Inkább nem ragozom tovább a cselekményt, hiszen úgyis mindenki ismeri. Csak néhány személyes észrevételt osztanék meg.
Hogy miért is ilyen népszerű ez a felállás? Mert a szépség mindenkit érdekel, legalábbis valamilyen szinten. Na ja, még engem is. De csak egy icuri-picurit... A szerelem pedig az egyetlen olyan fűszere az életnek, ami mindenhol ott van. A kettő együtt pedig bomba siker.
A fő csáberő, mégis a boldog vég, aminek nélkülözhetetlen feltétele, hogy a szörny megszépüljön. Hiszen ettől nyugszik meg mindenki esztétikacentrikus, sznob lelkecskéje. A béka királyfi is átváltozik, a csúnya lányok is megszépülnek, így miért ne nyerhetné vissza rakoncátlan szőke tincseit szóban forgó szörnyetegünk? Talán mert unom... Talán mert túl elrugaszkodtunk a lényegtől. Hiszen nem épp arra megy ki a játék, hogy a belső szépséget értékeljük? Akkor meg nem lenne tök mindegy, hogy csinos e a főszereplő avagy sem? Hiszen, ha tényleg annyira szereti a lány, akkor nem zavarná. De nem, neki meg kell szépülnie kötelező jelleggel, különben nem lenne minden jó, ha vége jó. Őszintén csesszék meg a képmutatásukat. Papolnak itt belső szépségről a végére mégis mindenki kívülről is csillogni-villogni fog, mint a Twilight vámpírkák.
Félreértés ne essék, még mindig a Szépség és a szörnyeteg a kedvenc mesém és az úgy jó, ahogy van. Bundát levedlő herceggel meg kivirágzó kastéllyal, mert ott mindezek ellenére igen is a belső számít.
Visszatérve erre a filmre, én sokkal többet vártam tőle. Igazából az összes jó jelenet össze van sűrítve a bemutató videóban. Színészek tűrhetők, egyet kivéve, de róla majd később ejtek még pár szót. Az viszont nem fér a fejemben, hogy a csöpögősre sikeredett átdolgozás után, minek émelyítően cukorszirupos véget adni neki?
SPOILER: A vak ürge, aki engem a Disney meséből a gyertyatartó és az óra karakterének összemosására emlékeztetett, illetve a házvezetőnő, persze erős teáskanna beütéssel, miért kap boldog véget? Mi köze a vakságnak, illetve a távoli gyerekeknek a srácot sújtó átokhoz? Semmi, akkor meg minek kellett gyomorforgatóan mézesen visszaadni az ürge látását, a nő gyerekeinek meg a zöldkártyát? Ez nekem sok volt... spoiler vége
Amúgy a film vége egyáltalán nem tetszett és valahol azt olvastam, hogy eredetileg nem is ilyen befejezést szántak neki. Ó igen, majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy egy könyv feldolgozásról van szó. Nem igazán hoz lázba a gondolat, hogy elolvassam. A könyvekben én az újdonságot keresem és nem az átdolgozást.
Hogy mondjak jót is, beszélek az egyetlen igazán eredeti és jól sikerült karakterről Kendráról. A hagyományos történetben csak annyit tudunk, hogy egy boszorkány szórta az átkot a főhősre és ennél több szót nem is vesztegetnek rá. Itt viszont fel-fel bukkan. Kicsit a szemével látjuk a dolgokat, ez pedig nekem nagyon tetszett. Ahogy Mary-Kate Olsen kellemes meglepetést okozott. Először láttam szólóban, a testvére nélkül és nekem nagyon tetszett. A laza viselkedése egy igazi színfolt. Amúgy nem értem, miért csúnyázzák le. Én bírom a gótok stílusát, szeretem az extra megjelenésűeket, akik tényleg önmagukat adják és nem hódolnak a birkaszellemnek. Amúgy meg a fekete és a csipke bármilyen alkalomra jó párosítás. De én inkább nem adnék divattippeket, mert ma már megkaptam, hogy inkább tartsam meg magamnak. Puccanak azt tanácsoltam, vegye fel nyugodtan a piros hosszú nadrágját a zöld tornacsukájával. Erre úgy nézett rám, mint egy marslakóra, aztán elkezdtünk röhögni. Szóval nem adnék öltözködési tanácsot, csak annyit fűznék hozzá, hogy az extra nagyon is csábító és kész.
Összességében nem túl nagy szám ez a film, de bátran ajánlom bárkinek. Ha valaki romantikus love-story-ra vágyik, nyugodtan álljon neki. Egy kis könnyed, esti kikapcsolódásra megfelel.

Egy kis személyes:
Kezdek rosszul lenni az ilyen filmektől. Mindig azt sugallják, hogy a romantika ott van a küszöbön és igazán egyszerű. Hol azt állítják, hogy nem számít, hogyan nézel ki, hol meg azt, hogy igen is számít. Döntsék már el! No, de kérem szépen, a romantika nem táborozik a küszöbön, vagy legalábbis nálam biztosan nem. A külső számít, csak az enyém nem. A szitu ugyanis az velem, hogy még ebbe a legegyszerűbb sablonba sem illek bele. Valami nagyon nem stimmel, mivel a romantika olyan messzire elkerül, mintha fertőző beteg volnék. Nem, nem a nagy ő-ről beszélek, hanem magáról az érzésről. A külső nálam meg halottnak a csók. Nagyjából mindegy, hogy talpig fekete csipkében, színes pólóban, szoknyában, vagy nadrágban, hosszú hajjal vagy röviddel megyek bármerre, maradok az, aki vagyok, egy szellem. Ezen pedig semmi sem változtathat és kezdek fásult lenni. Kezdek belefáradni a kérdésekbe, mégis mindig visszatérek az ördögi kör kiindulópontjára. Elméletem volt már kismillió, aztán mindet megcáfoltam. A racionalitás tehát nem segít. Ergó kezdek misztikusabb magyarázatokra gondolni. Karma vagy valami ilyesmi lehet. Erre pedig egy válaszom van: csessze meg, azért is antiszociális dög leszek. Különben is, ha épp nem nézek nyálas filmeket, tökéletesen elvagyok ezzel. Jó nekem a láthatatlanság, ha begubózhatok a kis világomba és azt tehetem, amitől boldog vagyok.

2011. június 20., hétfő

Üvegváros

Mondhatom, hogy a The Mortal Instruments most a kedvenc könyvsorozatom. Egyszerűen imádom. Egyre jobb és jobb lesz. Ráadásul még korán sincs vége.
No, de most inkább erről a konkrét kötetről áradozok. Tehát Üvegváros, vagyis a harmadik kötet. Azoknak, akik nem ismernék az előzményeket, ajánlom figyelmükbe a Csontvárost és a Hamuvárost. Mindegyikről írtam már bejegyzést. Akik pedig képben vannak, kapaszkodjanak meg, mert ez eddig a legjobb rész.
Rövid tartalom, ismételten önkényesen megvágva a spoiler utalások miatt:
"Hogy megmentse édesanyja életét, Clarynek el kell utaznia az Üvegvárosba, az Árnyvadászok ősi otthonába még ha engedély nélkül belépni a városba a Törvénybe is ütközik, márpedig a Törvény megszegése halált jelenthet. Ha ennyi nem lenne elég, Jace nem akarja, hogy ott legyen, Simont pedig börtönbe vetették az Árnyvadászok. Ahogy Clary egyre többet tud meg családja múltjáról, szövetségesre lel Sebastian, a titokzatos Árnyvadász személyében. Valentine minden erejével azon van, hogy örökre megsemmisítsen minden Árnyvadászt, nekik pedig csak akkor van esélyük vele szemben, ha összefognak örökös ellenségeikkel. De félre tudják-e tenni gyűlöletüket az Árnyvadászok és az Alvilágiak, hogy együttműködhessenek? Miközben Jace rádöbben, mi mindent hajlandó kockára tenni Claryért, vajon a lány újonnan meglelt képességeivel segíthet-e megmenteni az Üvegvárost bármilyen áron?"

Állíthatom, ez eddig a legizgalmasabb kötet. Már az elején akciót kap az olvasó, ami felpörgeti az eseményeket, amik egyre nagyobb fordulatokat vesznek. Persze a pörgést az is segíti, hogy mindig más és más szereplő kalandjairól olvashatunk, ahogy párhuzamosan egyre több esemény van készülőben.
Egyszerűen beszippantja az olvasót és nem lehet letenni. Három napig tartott, míg végigértem rajta. Csak úgy sikerült ennyire elnyújtanom, hogy kényszerítettem magam a szünetekre, különben egy ültő helyemben kiolvastam volna. Így viszont, igyekeztem beosztani. Bár így is volt olyan, hogy este hét körül nekiláttam és arra eszméltem, hogy már éjfél van... Letehetetlen.
A karakterek még mindig szerethetőek és nagyon jó a szöveg benne. Főleg a Simon és Jace párbeszédek tetszettek. Kismillió vicces mondat kavarog épp most is a fejemben. Ezek a humoros részek pedig elvesznek egy cseppet a drámai élből, ami kell is. Izgalmasabb, tehát harcjelenetekben bővelkedik. Ezzel pedig együtt járnak a drámai dolgok is, a kissé sötét, melankolikus részek. Megjegyzem, az összes csata nagyon jól el van találva. Még a végét sem nyújtotta egy cseppet sem, pedig erre az írók többsége hajlamos. Clare viszont megtalálta az arany középutat és igazán ütős finálét alkotott.
Szerintem, nagyon jól ír és most nem csak a fogalmazásra gondolok, hanem a morzsákra is. Szeretem, amikor az író elejt néhány morzsát az olvasóknak, ami megmozgathatja a fantáziájukat és közelebb hozhatja őket a rejtélyek megoldásához. Ez a sorozat tele van ilyenekkel. Szinte világítottak előttem, így sikeresen össze is raktam a nagy kérdéseket, akár egy kirakót. A végkifejlet így nem okozott meglepetést, csak az elméletem kissé homályos részeit világította meg. Mégis nagyon izgalmas. Ráadásul, Simon folyton meglep. Valami mindig történik vele, amire nem számítok. Ő nekem a sötét folt, természetesen a jó értelemben.
Ennél többet azonban nem írhatok a cselekményről, egyszerűen lehetetlen úgy beszélni róla, hogy ne ejtenék el néhány spoilert. Ebből is látszik mennyire összetett és jól megalkotott munka.
Összességében fenomenális könyv és csak ajánlani tudom mindenkinek. Persze a Csontvárossal tessék kezdeni.
A sorozat pedig itt még nem ér véget. Érdekes, hogy korábban a magyar kiadói oldalakon trilógia címszó alatt futott. Először nem értettem, de most már megvilágosodtam. Az Üvegváros szinte lezárja a fő szálat. Persze maradnak még bőven kérdések és rengeteg dolgot lehet kifejteni még, amit az írónő meg is tesz hat kötetre duzzasztva a sorozatot. Mégis, ez a három kötet szinte lezárt egységet alkot. Természetesen repesve várom a folytatást, amit októberre ígért a kiadó. Biztosan csúszni fog, úgyhogy már akkor boldog leszek, ha ebben az évben a kezemben tarthatom. Ráadásul Clare másik sorozata, ami valóban trilógia és szintén az árnyvadászok világában játszódik, novemberre ígérve, végre eljut a magyar olvasókhoz. Arra is rettentő kíváncsi vagyok.

Egy kis érdekesség tőlem:
Kedvelem a Vörös Pöttyös könyveket. Ráadásul, mindig kitalálnak valami kreatív játékot, amiben nem habozok részt venni. Már rengetegszer játszottam és bár eddig még nem nyertem semmit, mégis élveztem. Egyszerűen jó érzés játszani, kiélni a kreativitásom és kicsit közösségben lenne, még ha interneten keresztül is. Úgyis mindig, mindenhol kívülállónak érzem magam.
Szóval ma is indult egy játék, amiben fülszöveg paródiát kellett írni egy kiválasztott pöttyös könyvről. Természetesen a Csontvárosra esett választásom és mivel elég jóra sikeredett, (legalábbis szerintem) ide is leírom.
Pumukli női kiadása, ki alacsony, vörös, szeplős és egyesek szerint, még hisztis is, hű társával, aki hovatartozását illetően még besorolás alatt áll, (hol mondén, hol patkány, hol az éjszaka gyermeke és meg nem erősített források szerint, menyétre hasonlít...) sötét társaságba keveredik. A darkos csapat állandó és jól fizetett reklámarcával egy szőke herceggel, ( bár csupán a hajszín stimmel, mivel modora nem kimondottan úri és ló helyett motorral jár) megnyeri magának a kis vöröst. Összeállnak hát, hogy átgraffitizve a fél világon küzdjenek a jó cél érdekében.
Dr. Magnus Bane ajánlásával receptre kapható.
UI: A doktor nem vállal felelősséget a mellékhatásokért (függőség, megszállottság, rúnarajzolási kényszer és plátói szerelem), ám árkedvezményt ad szép kék szemű, félénk árnyvadász fiúknak. ;)

2011. június 18., szombat

The Covenant / A testvériség

Igen, már ki is olvastam az Üvegvárost. Mégsem erről fogok írni ma, mivel az élmény még túl friss és olyan sok dolgot kell még megemésztenem, átgondolnom, természetesen jó értelemben. Fantasztikus könyv volt, de erről majd egy másik alkalommal.
Mostani bejegyzésem mégis kapcsolódik az árnyvadászokhoz, legalábbis egy picikét.
Néztem egy rajongói videót, amiben különböző filmeket összevágva próbálták képileg életre kelteni Jace, Alec és Isabelle trióját. Egész jól sikerült kis videó volt. Ebben pedig Alec szerepére Chace Crawfordot osztotta be a készítő. Ő nekem a Gossip Girlből ismert és kíváncsivá tett. Vajon milyen lehet más filmben? Így utánakerestem és rábukkantam bejegyzésem címadójára, A Testvériség című filmre. Ebben ugyan Chace csupán mellékszereplő, mégis megfogott.
No, de akkor jöjjön a rövid ismertető:
"A Spenser Akadémia tanulói mind egyetértenek abban, hogy az "ispwitchi fiúk" az egyetemi negyed legkeményebb srácai. Azonban ez csak a felszín, a négy jó barát ugyanis 300 éves titkot őriz: varázslók ők, akik egy XVII. századbeli boszorkányközösség leszármazottaiként mágikus erővel bírnak. Mikor felbukkan Ipswitch ötödik ivadéka, akit évszázadokkal ezelőtt száműztek, és a legkegyetlenebb eszközöktől sem riad vissza, hogy visszanyerje a hatalmát, a fiúknak fel kell venniük vele a harcot, mielőtt a Testvériség megsemmisül."

Varázslat, igazán jó téma. Szeretem a természetfelettit és üdítő néha vámpírmentes dolgokra bukkanni. Boszorkánysrácokról szóló történet pedig nem terem minden bokorban.
A film alapja nem túl egyedi és nem is túl fordulatos, de nem is vágytam ma ilyenre. Csak egy kis kikapcsolódást szerettem volna, amit meg is kaptam. Nekem a képi világa nagyon tetszett. Semmi műnek ható szörnyecske, semmi vérszívó, csak mágia csodálatos kivitelezésben. Jó, a folyton szakadó eső, égzengés meg villámok a kastélyra emlékeztető kollégiummal elég sablonos, de a sablon nem mindig rossz. Ettől eltekintve, köze nincs a horror műfajhoz. Semmi vér, még akkor sem mikor a főszereplő srácot hozzávágták a fürdőszobatükörhöz... Kis izgalom, hogy vajon hogyan győzik le a gonoszt, amit igazából mindenki sejt. Persze, a végső csata nagyon gyengére sikeredett. A hosszú percekig nyújtott bunyó, ami engem shounen animékre emlékeztetett, kiváltott némi szemforgatást nálam, de elviseltem. Úgyis tudtam, hogy a főszereplő a legerősebb, legokosabb és ronggyá fogja verni a rossz fiút és megmenti a lányt. De talán pont ezért néztem. A kiszámíthatóság is jó tud lenni. Plusz, a képi élvezetek a csodás háttértől eltekintve is adva voltak a női nézőknek. Erről a boszorkánysrácok gondoskodtak. Azért örültem volna, ha Chace kicsit több szerepet kap.
De mielőtt rátérnék erre a megnyerő fiúra, ejtek néhány szót a többi, szintén pozitív vonásokkal rendelkező kollégáról.
A főszereplő, Steven Strait kellemes jelenség és a filmben kellemes jellem is. A sötét haj nálam amúgy is nyerő. Most viszont, hogy utána is jártam, rájöttem, volt már hozzá szerencsém korábban is. Ő játszott az I.e. 10000 című filmben is. Nekem tetszett és kedveltem benne Stevent is bár nagyon meglepő volt először, hogy az ott megismert raszta, szakállas, bennszülött és a most látott fiatal boszorkány egy és ugyanaz. /Egy kis érdekesség, hogy a Twilight rajongók, még a film szereplőválogatása előtt, őt nevezték ki a nem hivatalos Jacobnak./
A másik csinos kolléga pedig Taylor Kitsch, akihez ugyan eddig még nem volt szerencsém. Neki is a haja tetszik. Ez van, hajmániás vagyok. Érdekes, hogy ő játszotta az X-men Mágusát. Úgy látszik bejött neki a varázslószerep.
Ez a szereplőgárda már egy amolyan idősebb nemzedéknek számít, hiszen Chace is betöltötte már a huszonötöt. Persze ez csak annyit jelent, hogy több filmben csodálhatjuk őket és talán már komolyabb szerepeket is kaptak, a szokásos tinédzserek eljátszásánál.
No, de Chace érdemel még néhány sort.
Először is reagálnék egy méltatlan kritikára, ami őt érte és amire az interneten böngészve bukkantam rá.
I. Egyáltalán nem nyálas. Aki ilyet állít, az még nem találkozott nyálas színésszel, ami szerintem csodának számít. Különben is, főleg a karakter nyálas és nem maga a színész. Például Ian minden csak nem nyálas, mégis már szinte elfolyt a Vámpírnaplók 2. évadjának végén. Ezt hívják színészetnek és ezért kapják a fizetésüket.
II. Ebből egyből következik, hogy nem, nem a szép arca miatt kapta meg a szerepeket. Kétség kívül, nagyon helyes és minél többet nézem, annál jobban tetszik. De nem csak ezért kedvelem. Talán a kritika írója lusta volt utánanézni, én azonban végeztem egy kis kutatást a karrierje kibontakozásáról. Chace nem színészi családba született, nem modellkedett fiatalon, hanem kijárta a gimit és főiskolára ment. Újságírónak tanult és az édesanyja biztatására próbálkozott meg a színészettel. Lám, milyen jól tette. Egyből felfigyeltek rá és hangsúlyozom, a tehetségére és nem a külsejére.
III. És végül Chace egy igazán helyes srác. Nem kisfiús, bár valóban fiatalabbnak látszik a koránál. És attól, hogy nincs felfújva látszatizmokkal és lágyabbak a vonásai, még férfias. Láttam már lányos fiúkat és nem is hasonlítottak rá. Persze a borotválkozás, vagy épp annak hiánya sokat számít. Borostásan idősebbnek néz ki és akkor a kritika írója sem nevezné lányosnak. De persze mindenkinek magánügye a saját ízlése...
Összességében, egész jó kis film volt ez és azoknak ajánlom, akik mágikus kikapcsolódásra vágynak könnyed romantikával, vagy csak jó pasikat szeretnének bámulni.
Chace Crawford pedig nálam jelesre vizsgázott. Igaz, a szép szem a gyengém és neki gyönyörű kék szemei vannak... Erről pedig mindenki meggyőződhet a képeken.
Ami pedig a rajongói videó szereposztását illeti, el tudnám képzelni Alec bőrében, mégsem lenne túl okos választás. Olyan fölénnyel utasítaná maga mögé Jamie-t (akit Jace szerepére választottak ki), hogy csak pislognának a rajongók. Ezzel pedig csak rontana a helyzeten, mivel bár Alec is vonzó, mégis Jace-nek kellene lennie a legdögösebb pasinak a filmben is... Persze amint látjuk, az elmélet és a gyakorlat nem mindig fedi egymást. Sajnos.

2011. június 15., szerda

Veronika meg akar halni


Hát ennek a könyvnek hosszú története van, így nem is tudom, hol kezdjem.
Minden már több, mint egy éve kezdődött. Bármerre mentem, mindenhol Coelho könyvekbe botlottam. A vonaton, buszon, villamoson. Érdekes, hogy a legtöbb könyv, ami szembe jön velem az utcán az Twilight, Harry Potter és Coelho. Így felfigyeltem rá, utánaérdeklődtem és mindenki csak dicsérte. Csupa jót hallottam és mikor elolvastam néhány könyvének a fülszövegét, érdekesnek találtam.
Aztán, majdnem pontosan egy éve, nyáron megvettem a Veronika meg akar halni-t. Azért ezt választottam, mert ezt találtam a legérdekesebbnek és akciós volt.
Mielőtt azonban tovább mesélem saját könyvem történetét, íme a rövid tartalom:
"A huszonnégy éves Veronikának látszólag mindene megvan: barátok, szeretők, család, állás, valaminek mégis a hiányát érzi. Ezért egy reggel úgy dönt: megöli magát. Bevesz egy maréknyi altatót... Egy idegklinikán tér magához, és az orvos közli vele: csupán napjai vannak hátra. Ezekben a napokban a lány új barátokra talál, új vonásokat, új vágyakat fedez föl magában. Rájön arra, nem könnyű eldönteni, hogy ki a "normális" és ki az „őrült", és hogy rajtunk múlik, milyen életet élünk..."

Szóval megvettem, hogy a vonaton legyen mit olvasgatni. Neki is álltam és bár egyéb dologok, amik felzaklatták lelki világomat, kissé elvonták a figyelmemet, mégis figyelmesen olvastam.
Veronika cseppet sem szimpatikus nekem. Az elején sem volt az és ez később sem változott. Nekem túl hisztis liba. Igaz, a többi szereplő sem nyerte el túlságosan szimpátiámat, egyedül talán csak Eduard lopta be magát a szívembe. Ő igazán érdekes karakter és nekem az egész könyv csúcsát jelentette.
Na, de visszatérek könyvem történetéhez. Mivel a vonaton nem haladtam túl sokat vele, nyár volt és ráértem, így otthon, az udvaron ücsörögve folytattam. Aztán egyre lankadt érdeklődésem. Egyszerűen nem kötött le. Képtelen voltam hosszabb ideig olvasni, mivel cseppet fárasztott. A könyv sorsa, így nagyjából majdnem a felénél tartva, a polcra száműzés lett. Érdekesebb olvasnivalót találtam, hát félretettem.
Szinte egy évig várta, hogy befejezzem végre. Két napja pedig eszembe jutott.
Nem szeretek könyv nélkül utazni, ám új szerzeményeim közül egyiket sem akartam magammal vinni. Az Üvegváros ugyanis az új kiszemeltem, amit viszont nyugodtan, begubózva szeretnék kiolvasni, más könyvbe pedig nem akartam belekezdeni. Tehát eszembe jutott ez a félbemaradt kötet. Bele is tettem a hátizsákomba, hogy majd hazafelé a vonaton olvasok belőle kicsit.
A végeredmény az lett, hogy az egész vonatutat végigolvastam és egy év után be is fejeztem a könyvet. Sokáig tartott, ám ez nálam nem akadály. Elég volt kinyitnom a könyvjelzőnél és már be is villantak emlékeim és pontosan tudtam, hol tartok, mi történt eddig, így nem volt nehéz felvenni a fonalat.
Most rátérek személyes véleményemre és értékelésemre.
Őszintén, kissé csalódtam. Sokkal jobbra számítottam, mikor megvettem és nem is értem, miért ez a nagy lelkesedés az ilyen művek iránt.
Természetesen, tudtam, hogy lélektani műről van szó, így nem is vártam pörgős akciójeleneteket. Mégis untam. Untam, mert semmi újat nem mondott nekem. Az összes kérdés, amit felvet minden ember fejében megfordul legalább egyszer. A válaszok pedig kézzelfoghatóan egyszerűek, ahogy megpróbálja rávezetni az olvasót a boldogság kulcsára, az élet értelmére. Igaz, elég idealista módon. Én viszont bár romantikus álmodozó vagyok, mindig racionálisan is átlátom a dolgokat.
Persze a "ki az őrült és ki nem" kérdés teljesen jogos, ahogy érthetőek a meghasonlott emberek is, hisz nap mint nap találkozunk hasonlóval. Mégsem értek teljesen egyet Coelhoval. A beilleszkedés is döntés, az is szabad akaratból adódik, már amennyire a genetika engedi. Az ember ugyanis hosszú évezredek alatt szocializálódott és nyerte el a társas életformája csúcsát, vagyis hogy több ezer fajtársát képes elviselni. A társadalmi nyomások, így akár erre is visszavezethetők és bár tényleg akkor igazán szabad valaki, ha képes ezeken túl is tekinteni, mégis lehetünk boldogok a korlátok között. A hangsúly, így nem a társadalmon, vagy egyéb csoportosulásokon van, hanem az egyénen. Azon, hogy minden ember más és más. Más igényekkel, vágyakkal és más utakkal. Ő választja, ha be akar illeszkedni, vagy épp kívülálló kíván maradni, esetleg kiszáll a játékból és a partvonalról figyel. Épp ezért nem általánosítható Veronika boldogságának kulcsa sem. Ő a halál küszöbén tanulja meg értékelni az életet, ám biztos, hogy másvalaki nem így reagálna.
A lényeg, hogy nem igazán tetszett a könyv, mivel semmi plusz nincs benne, csak egy példa, hogy hogyan is lehet élni. Ettől pedig nem lettem sem jobb sem okosabb. Természetesen van értéke a mondanivalónak és valahol mégis megértem a könyv iránti vonzalmakat. Van, akinek ez kell. Van aki készen szereti a dolgokat, amiket az orra alá dugnak. Míg van, aki jobban szeret a saját feje után menni és önálló véleményt alkotni. Én az utóbbi kategóriába tartozom. Felmérem, értékelem a dolgokat és megalkotom a saját véleményemet. Ezzel nem akarom elítélni azokat, akik lusták a gondolkodásra, az ő döntésük. Mindenki maga dönt a sorsáról, csak sajnos ezt sokan képtelenek elfogadni és örökösen beleszólnak mások dolgaiba, ezzel pedig korlátozzák őket az önálló döntésben.
Kicsit elkalandoztam. A lényeg, hogy ez a kötet nem nyerte el tetszésemet és nagyon, de nagyon kiszámítható volt a vége. Nem valószínű, hogy belekezdek más Coelho kötetbe. Ha az élet nagy kérdésein akarok töprengeni, majd megteszem álmatlan óráimban. Persze mindez csupán az én véleményem. A kötetet így azoknak ajánlanám, akik töprengős könyvet szeretnének olvasni és elég érett gondolkodásúak ahhoz, hogy a mélyebb mondanivalót befogadják.

Érdekesség, hogy a könyvből készült film is. Épp most töltöm le. A legizgalmasabb benne pedig a szereplőgárda. Veronika szerepében a Buffy-ból jól ismert Sarah Michelle Gellar tűnik fel, míg Igor doktort David Thewlis játssza, aki a Harry Potter filmek Remus Lupinja. Ez a szereposztás eléggé felcsigázta kíváncsiságomat.

Helyzetjelentés:
Könyvválságom megoldódni látszik. Végre kaptam az értesítőt, hogy Libba Bray trilógiájának utolsó kötete megérkezett a boltokba. Meg is rendeltem, bár előtte nap egy akció jóvoltából rendeltem még három másik könyvet is. Egyszerűen nem bírtam kihagyni az alkalmat, így behoztam a könyvheti lemaradásomat. Meg is érkeztek a boltba és hétfőn már megyek is értük.
Kezdek ráhangolódni a nyárra és kisebb programokat szervezgetni, illetve VOLT lázban égni. Már alig több mint két hét és 30 seconds to mars koncerten fogok tombolni. Alig várom.
De most a legelső nyári programom az lesz, hogy rávetem magam az Üvegvárosra. Túl sokáig húztam a várakozást, de végre van időm nyugodtan leülni és olvasni. Szóval árnyvadászok vigyázat, jövök!

2011. június 11., szombat

A jádeköves trón


Hát ez a könyv sem tartott sokáig... Pedig vizsgaidőszak közepe van és igyekeztem beosztani a vonatozáshoz és a délutáni vagy esti kikapcsolódáshoz. Tegnap viszont nem bírtam tovább, így szinte faltam az utolsó oldalakat. Ám mielőtt részletezem személyes véleményemet, jöjjön az ismertető. Ebben már Will Laurence szerepel nagy megkönnyebbülésemre.
"William Laurence kapitány és sárkánya, Temeraire Kínába utaznak, az Éteri sárkányok őshazájába. A hosszadalmas és izgalmas út során végig attól kell rettegniük, hogy a császár, aki Napóleonnak szánta Temeraire-t, el fogja választani őket egymástól, Temeraire ugyanis Éteri sárkányként roppant értéket képvisel. Intelligenciájáról, ügyességéről és mindenekelőtt az Isteni Szél nevű képességéről - arról a dermesztő ordításról, amellyel hajókat zúz porrá, erdőket tarol le, és más sárkányokat semmisít meg repülés közben - messze földön híres. A briteknek megfontoltan kell lépkedniük a diplomácia útvesztőjében, nehogy országuk háborúba keveredjen Kínával."

Mint említettem, főleg a vonaton olvastam. Ott is kezdtem bele és annyira belemerültem az izgalmakba, hogy a majdnem három órás vonatút végén, legszívesebben még maradtam volna a kocsi kényelmében, hogy tovább bújjam könyvemet.
Előző kötetnél említettem, hogy Novik harcleírásai nem nyerték el túlságosan tetszésemet. Nos, erre az első néhány fejezetben szépen rácáfolt. A kötet "csapjunk bele a lecsóba" módon indít, ami kifejezetten tetszett. Nagyon pörgősre és izgalmasra sikerült és végre tökéletesnek találtam a sárkányok hátán folytatott küzdelmeket.
Amint az ismertetőből is kiderül, ez a kötet egy utazást mesél el. Ez izgalmasan hangzik ugyan, mégis elég lapossá teszi a könyv közepét. A több hónapos hajóút Kínába, bár nem kalandmentes, mégis elég vontatott volt számomra. A diplomatát meg legszívesebben megúsztattam volna a tengerben. Hammond nekem nagyon ellenszenves, még a könyv végére sem nyerte el szimpátiámat. Akadékoskodó és idegesítő figura. Így a hosszú utazás nagy része diplomáciai meccsekkel telt, amik nem hoztak különösebben lázba. Persze Laurence beszólásai a hercegnek igazán üdítőek voltak. Mégis a kezdeti izgalmak elcsitultak és csupán az utazás vége tartogatott még egy kellemesen akció dús eseményt, de ez maradjon titok.
Kína leírása nem volt épp a legtökéletesebb. Cseppet részletesebb lehetett volna, bár a városnézés nagyon tetszett. Itt viszont megint visszaesett az írónő csataíró képessége. A pagodában zajló harcok itt-ott nekem kicsit sántítottak. A könyv végén viszont szépen megalkotott sárkánypárbajt olvashattam, ami kárpótolt. Összességében Novik ráérzett a sárkányok küzdelmének leírására, ez viszont a hétköznapibb ember ember elleni küzdelmekre még nem mondható el. Ettől eltekintve tökéletes munkát végzett.
Temeraire és Laurence kapcsolata még mindig szívet melengető, ám egy kis eltávolodást is érzékeltem, ahogy megpróbálták elválasztani őket. A sárkány gondolkodása pedig egyszerűen zseniálisan van megalkotva. A lázadó hajlamok egyre jobban kiélesednek, ami a későbbiekben még sok bonyodalmat ígér.
Ez a kötet méltó folytatása az előzőnek és szintén tartalmaz egy kisebb részletet a sárkányokról az utolsó lapokon.
Nagyon tetszett és természetesen várom a folytatást, ami már itt pihen a polcomon. Egyelőre azonban nem kezdek bele semmibe, míg túl nem éltem utolsó vizsgámat. Utána pedig rávetem magam az Üvegvárosra, az biztos. Így a harmadik rész, Puskapor és sárkányvér még várhat egy kicsit.

Helyzetjelentés:
Hiába pörget fel általában a sikerélmény, most mégsem érzem túl energikusnak magam, sőt. Tiszta nyomott, depresszív és unott vagyok és ez baj. Már csak egy picike kitartás kellene, hogy sikeresen túl legyek utolsó vizsgámon és lezárhassam az évet. Valahogy mégsem érezek magamban elég erőt hozzá. A legrosszabb pedig az, hogy máshoz sem. Semmiféle alkotómunkához nem érezek ihletet és ez szörnyű. Ha nem aktivizálom magam, belesüppedek a tunyaság mocsarába. Kellene valami, ami felpörget...
Könyvválságom még mindig tart és hogy ne legyen elég zavaró gondolat a fejemben, még hajválságban is szenvedek.
Általában nyáron gondolkozom stílusváltáson, nyáron festettem lilára is anno. Most pedig egy új frizura ötletével kacérkodom. A gond csak az, hogy hiába néz ki olyan jól máson, amit kinéztem, nekem nem állna úgy. A profi fodrászok simán belövik, de én ügyelten vagyok hozzá, ráadásul sem kedvem, sem energiám reggelente hajlakkal meg zselével vesződni. Valami egyszerű, magában is tökéletes csodahaj kellene, amihez nincsenek meg a génjeim...

2011. június 7., kedd

Liber

Meleg van, nyűgös vagyok és menekülök a jegyzeteim elől. Szóval írok egy gyors helyzetjelentést, mielőtt újra belevetem magam a tanulásba.
Nem szeretek tervezni, sőt szabályosan gyűlölöm a terveket. Hogy miért? Mert mindig történik valami, ami keresztbe tesz nekik. Sosem úgy alakulnak a dolgok, ahogy előre elképzelem, így tartózkodom még a kósza gondolati tervezéstől is. Aztán újra és újra megdöntöm elhatározásomat és beleélem magam valamibe, ami bár biztosnak tűnik, korán sem nyugszik beton alapon.

Na, igen, terveim a könyvhéttel kapcsolatban gyászos véget értek.
Először sikerült agyon bonyolítanom a szervezést, szokásomhoz híven. Nem találtam egy könyvmoly ismerőst sem, aki ráért volna, így megpróbáltam egy ismeretlent beszervezni. A kommunikáció kettőnk között viszont nem volt a legsikeresebb. Mégis bizakodva indultam útnak a táskámban lapuló listámmal, amin hat kötet is szerepelt. Elmentem az előzetesen megbeszélt találkahelyre, ám az illető nem volt ott. No, nem baj, majd összefutok vele a Vörösmarty téren - gondoltam én. Így gyorsan el is metróztam a könyvhétre és amint feljöttem az aluljáróból megpillantottam a csinos kis házikókat és megéreztem a vihar első jeleit.
Hirtelen szélrohamok süvítettek végig, ám én célirányosan haladtam. Első megállómnál nem jártam sikerrel. Az Ulpius ház standjánál nem volt meg a kinézett kötet (A szél árnyéka), de kaptam egy 1200 forintos kupont, amit a kiadó boltjában lehet beváltani. Belesüllyesztettem a táskámba és mentem tovább.
A már nagyon durva szélben értem el az Agave kuckóját és spórolósan csak egy könyvet szereztem be, Naomi Novik sorozatának harmadik darabját (Puskapor és sárkányvér). Amint ez is eltűnt a táskámban, szakadni kezdett az eső. Én mégis mentem tovább a Könyvmolyképző standjához.
Néztem a kínálatot, de egyik keresett könyvet sem találtam és amikor megkérdeztem, kiderült, hogy csak péntektől vannak az új kiadások. Ezen nagyon felhúztam magam. A könyvhét csütörtökön kezdődik és sehol sem tüntették fel, hogy csak péntektől vannak a friss könyvek. Én meg gyakorlatilag csak ezért maradtam fenn Pesten még egy napot. Ráadásnak bőrig áztam.
Így a könyvhét értékelése egy szóban: csalódás.
Persze, egyetlen szerzeményemet dédelgetve öleltem magamhoz és már most alig várom, hogy belekezdhessek. Ezen kívül még egy pozitívuma van a dolognak: nem költöttem sokat.

Krónikus könyvbajban szenvedek.
Ma megpróbáltam beváltani a kupont. Elmentem felkutatni az Ulpius ház boltját. Előzetesen megnéztem térképen, amin nem jelölik megkülönböztetően a rakpartot, szóval volt egy nagy sétám a környéken. Ez persze nem is lenne baj, ha nem felvételi elbeszélgetés után mentem volna. Így viszont ünnepi cipőben sétálgattam, ami egy kínszenvedés és mindkét lábam legkisebb ujjai felháborodtak a megpróbáltatások miatt. Szóval nem érdekel, holnap igen is tornacsukában megyek szóbelizni. Ha valakinek nem tetszik, ne bámulja a lábamat.
Elértem a boltot, bementem és kiderült, hogy már nincs több a könyvből és nem is lesz. Vigaszdíjnak kaptam még egy kupont...
És hogy ne érjen véget itt a könyvválságom, még mindig nem érkezett meg a boltokba Libba Bray trilógiájának utolsó darabja. Könyvheti listám élén szerepelt és elő vagyok rá jegyeztetve Bookline-on, de még mindig nem lehet megvásárolni...
Sok olvasnivaló, kevés idő, sajnos...
Korábbi szerzeményeim is várnak rám és szabályosan nyálcsorgatva nézek az Üvegvárosra, de nem szabad. Nyugodt körülmények között akarom elolvasni. De már csak két vizsga és szabad vagyok. A nyár azonban nem az én műfajom. Alig van harminc fok felett, én mégis elkezdtem olvadni. Ilyen körülmények között pedig kínszenvedés tanulni. Úszni akarok, vagy elhúzni egy skandináv országba, esetleg Szibériába hűsölni.

Még mindig csúnyán nézek a jegyzeteimre, szóval egy rövid beszámoló a felvételi elbeszélgetésemről:
Megvolt, túléltem. Eredmény legkésőbb szeptemberben.
Hogy én mennyire szeretem az egyetemi bürokráciát. Az még hagyján, hogy a felvételit csupán egy héttel előbb közlik, de hogy az eredményen miért csücsülnek ennyit, az kész rejtély. Az információáramlás a tanár környezetében pedig nem a legjobb, így van okom feltételezni, hogy valóban csak szeptemberben nyögik be, felvettek e vagy sem. De kérdem én, addig malmozzon az ember lánya és várja a sült galambot, vagy mi? Ehhez kell ugyanis igazítanom az órarendemet, ami egyáltalán nem mellékes és igen, már most meg kell tervezni, különben lecsúszok a jó tanárokról. Ráadásul, ha esetleg mégsem vennének fel, akkor keresnem kell egy B tervet és akármilyen gyors is a reakcióidőm válsághelyzetekben, erre idő kell. De már kezdem megszokni az ilyen típusú problémákat, mivel állandó edzésben tartanak.
Egy utolsó megjegyzés ehhez és befejezem a bejegyzést.
Tudok én normálisan felépítetten és összefüggően beszélni, ha jó a téma. Amúgy meg nagyon, nagyon, de nagyon sokat fejlődtem szóbeli kibontakozás terén és bár tudom, van még mit javítanom rajta, de örülnék ha értékelnék az erőfeszítéseimet. Csak egy picike türelmet, megértést és toleranciát, ami amúgy is olyan kevés van a világban... Vagy húzzanak fel, akkor bárkit leosztok két perc alatt és olyankor igazán meggyőző tudok lenni. Nem mellesleg gyilkos tekintetem is van...
Uff, szóltam és most húzok vissza tanulni.

2011. június 2., csütörtök

Aranyhaj

Muszáj kicsit blogolnom, mert annyi minden kavarog a fejemben, a jó értelemben.
Tegnap Applequeennel töltöttem a napot. Csajos napnak indult és kétszemélyes házibuli lett belőle a macskát nem számítva. Nagyon jól éreztem magam és az ilyen alkalmakkor érzem azt, hogy élem a saját életemet. Bármennyire is óvodásan viselkedtünk néha, ahogy igyekeztük nem magunkra csepegtetni a jégkrémet, vihogtunk össze vissza, mikor a felfelé haladó mozgólépcsőn akartunk véletlenül lemenni, mégis a koromnak megfelelően éreztem magam, vagyis függetlennek és felnőttnek. A beszélgetés nem ment át pletykálásba, mint mások társaságában tapasztalhattam. Igaz, szinte az egész délutánt filmezéssel töltöttük, amiben három filmet is lenyomtunk zsinórban. A Másnaposok 2-vel indítottunk, Aranyhajjal folytattuk és Harry Potter 5-el fejeztük be. Kész kis dvd maraton.
Az Aranyhaj és a nagy gubanc pedig megérdemli, hogy részletesebben is írjak róla.
Előbb az ismertető:
"A királyság legkeresettebb és egyben legsármosabb körözött banditája, Flynn Rider egy titokzatos toronyban próbál menedéket találni üldözői elől, ahol fogságba ejti 21 méteres mágikus aranyhajával a torony lakója, a gyönyörű és bátor Aranyhaj. Flynn felettébb kíváncsi fogvatartója eddig csak a megfelelő alkalomra várt, hogy az éveken át tartó rabságból szabadulhasson, és ez az alkalom, úgy tűnik, eljött. Alkut köt hát a jóképű tolvajjal, így kezdetét veszi egy kalandokkal teli utazás, melyen a furcsa párost elkíséri egy minden bajtól óva intő, túlságosan aggodalmaskodó kaméleon, egy szuperzsaru ló, és a mogorva-goromba kocsmagengszeterek bandája."

Imádom a meséket. Ez pedig egy igazán jól megalkotott mese mind a történet, mind a kivitelezés szempontjából. Annyira aranyos szereplőket alkottak és pont a megfelelő mennyiségben fűszereztek humorral, ahogyan kell. Végig nevettük az egész filmet és a végén megvolt a Disney filmekből már ismerős tökéletes befejezés. Kell a "boldogan éltek amíg meg nem haltak" az igazán jó mesék végére. Hiába tudod, hogy a végén győz a jó, mégis végigizgulod az összes kalandot és legbelül összeszorított ujjakkal drukkolsz a főszereplőnek.
Aranyhaj a szerethető főhősnő kategóriába tartozik, aki nem egy nebáncsvirág, ha kell egy serpenyővel szembeszáll bárkivel, mégsem megy át Mary-Sue-ba. Flynn pedig a tipikus jó útra tért rossz fiú, akiért bomlanak a csajok, mégis fülig belehabarodik egy szeleburdi szöszibe. A megunhatatlan párosítás.
Az állatok sem hiányozhatnak a szereplők közül. Itt egy kaméleon és egy ló tölti be a szerepet nem kis sikerrel. Mindegyiket nagyon bírom.
Összességében ez egy igazán remek mese és csak ajánlani tudom mindenkinek.

Tegnap reggel szinte sokként ért a hír, ahogy a reggeli teámat szürcsölgetve megnéztem Twitteren, mi hír a világban.
Ezennel hivatalosan is kijelenthetem, megvan a Csontváros moziváltozatának Jace-e. Sokat kellett rá várni, de csak meglett.
Nos, a szerepet Jamie Campbell Bower nyerte el.
Őszintén szólva, nem repestem az örömtől, mivel nekem túl nyálasnak és kisfiúsnak tűnik. Vicces, hogy a rajongók nagy kedvence, Alex két évvel fiatalabb Jamie-nél, mégis ő inkább néz ki férfinek, míg Jamie külsőre csak egy fiú.
Emésztettem a hírt, átgondoltam újra és újra, aztán a következőre jutottam.
Jace csupán tizenhét éves, így tényleg jobb ha egy fiatalabbnak látszó színész eleveníti meg. Személy szerint nincs Jamie munkája ellen kifogásom. Egyedül az alkonyatos vámpírszerepben láttam, de abban a filmben mindenki nagyon műnek és röhejesnek hat. Talán meg kellene néznem Artúrként, hogyan állta meg a helyét.
Nem tudom, hogy a magnézium, a tegnapi élmények, vagy valami más hatására, de a szokottnál is jobban rá vagyok hangolódva az empátiára. Amint elolvastam Cassandra Clare véleményét az üggyel kapcsolatban, heves bólogatásba kezdtem. Nagyon igaza van. Nem lehet mindenkinek a kedvében járni és a lényeg mindig a színészi játék és nem a külső. Ha pedig Lily és Jamie között működik a dolog, az már fél siker. Clare szerint nagyon is működik...
Tehát álláspontom a következő:
Kíváncsian várom, mit tud kihozni Jamie ebből a nagy lehetőségből, na meg, hogy a sminkesek, fodrászok, mit hoznak ki belőle. Azért remélem, kap egy jó fodrászt, eltünteti a fülbevalóját és nekiáll gyúrni. Jace testalkata a számomra ideális, arányosan izmos, amit sportos életvitellel ért el és nem délutánokkal a konditeremben, meg gyanús löttyökkel. A természetesség híve vagyok és hideg futkos a hátamon a felfújt pasiktól, akik többet méregetik magukat a mérlegem meg a tükör előtt, mint egy hiú lány. Szóval Jamie, a lecke adva van, már csak teljesíteni kell.
Mellékelek róla egy képet és izgatottan várom a többi szereplő válogatásáról szóló híreket.