2021. május 28., péntek

A titkos történet

Erre a könyvre akkor figyeltem fel, amikor a Park Kiadó 2015-ben újra kiadta ezzel a szép új borítóval. Az egyik Könyvfesztiválon majdnem meg is vettem. Tetszett a borító, ígéretesnek tűnt a fülszöveg, és mivel szerepel az "1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz" listán, nagyon felcsigázott. Aztán olvastam róla néhány kevésbé elfogult értékelést, így jegeltem kicsit, egészen mostanáig.
Ez a könyv nagyon hosszú, és nem csak azért, mert nagy alakú kötetről van szó közel 500 oldal terjedelemben, hanem iszonyatosan hosszúnak is érződik.
Füszöveg:
"Öten ​voltak – négy fiú meg egy lány. Két fiú szemüveget viselt, a harmadik albínó volt, az ikrek pedig, a fiú meg a lány, akár két flamand angyal. Megközelíthetetlen, titokzatos csoport a kis vermonti egyetemen. Már amit tanultak: az ógörög, az is a kiválasztottság légkörével vonta be őket. Ebbe az arisztokratikus társaságba csupán egyetlen új diáknak sikerül bejutnia: a feltörekvő Richard Papennek. Ő beszéli el évekkel később a csoport titkos történetét. A különös ifjak megszállott professzoruk vezetésével nemcsak tanulják, hanem át is élik a hajdani kultúrát, az ősi vallást, a mámoros orgiákat, hol az isten vért követel… Történhet-e bűn? Baleset? Áldozat? Hogyan lesz bűnhődés az árulóra kirótt büntetésből? Hogyan folyik egymásba elfojtott és megélt szerelem, szabadság és lelkifurdalás, álom és valóság, élet és halál?"
Egy izgalmas és a címéből adódóan titkokkal teli történetre számítottam. Nos, egyáltalán nem ezt kaptam. Ez a történet egy gyilkosság rettentően hosszú és vontatott leírása. Ráadásul már az első oldalakon tudja az olvasó, ki az áldozat, és a gyilkos kiléte is teljesen egyértelmű. Olyan, mintha az ember elolvasná egy krimi végét, majd visszalapozna az elejére, hogy időrendben végighaladva megtudja azt, amit már tud.
Igen, ez azt jelenti, hogy nem tetszett ez a könyv. Egyrészt azért, mert semmi izgalmasat nem találtam benne. Sőt, helyenként kifejezetten untam, és amikor úgy éreztem már sosem lesz vége a fejezetnek, a görögórák nyelvészeti értekezéseit átugrottam. Borzalmasan túl van írva ez a történet. Tele van érdektelen részletekkel, felesleges kitérőkkel és képes volt alátámasztani az általános sztereotípiát, hogy a klasszika-filológia rém unalmas. Ebben a történetben ógörögöt tanulni bizony unalmas, a szereplők saját elmondása szerint is felesleges, és maga a megtestesült sznobizmus. Pedig holt nyelvet tanulni egyáltalán nem ilyen (tapasztalatból mondom), és lehetett volna kifejezetten izgalmas is, ha az írónő nem csupán kétszer mutatja meg, hogy micsoda titkos beszélgetéseket lehet folytatni ógörögül bárki füle hallatára.
A könyv nagy része abból áll, hogy ez a válogatott társaság (róluk majd később) önmagát fényezi, amiért olyan csuda műveltek, majd módszeresen lerészegednek újra és újra. Ez egy végtelen mókuskerék a részeg tivornyák és az ókori klasszikusok magasztalásával egybekötött semmitmondó párbeszédek útvesztőjén. Iradatlanul untam, hogy már megint csak ittak, vagy Homéroszt idéztek, és egyszerűen nem haladt sehová a cselekmény. Ezt pedig még a gyilkosság sem tudta felrázni, sőt inkább csak növelte a részeg tivornyákat, és behozta a képbe a drogokat is.
A gyilkosság egyébként rém egyszerű volt, kiszámítható és ugyanolyan érdektelen, mint bármelyik másik cselekedet ebben a könyvben. No, de hogyan is lehetne megrázó, izgalmas, elborzasztó, vagy bármilyen, mikor a szereplők úgy rázták le magukról, mint ázott kutya az esővizet. Ezzel pedig el is jutottam a másik nagy problémámhoz, a szereplőkhöz.
Donna Tartt kétségtelenül tehetséges valamiben, az unszimpatikus szereplők megalkotásában. Tényleg művészet, hogy hat fiatalt állított a középpontba, és egyiket sem írta szerethetőnek. A főhős, aki a narrátor is egyben, már az első fejezetben unszimpatikus volt. Kóros hazudozó, se célja, se jelleme, tipikus sodródó nézelődő, akivel csak megtörténnek dolgok, és ez rettentően bosszantott. A többiek a sznobizmus és az önpusztítás megtestesítőiként negatív jelzőkkel leírható alakok voltak. Volt itt pszichopata, nárcisztikus, gyáva, megalkuvó és agresszív. Ráadásul a mellékszereplők is hasonlóan "kedves" figurák voltak, így nem volt senki, de tényleg senki ebben a regénymonstrumban, akit kicsit is kedvelni tudtam volna, vagy legalább egy picurkát azonosulhattam volna vele.
Nagyon bosszantott, hogy többszáz oldalt lapoztam végig a semmiről, mikor ebben a történetben rengeteg olyan téma adódott, amellyel lehetett volna foglalkozni például függőségek, bűntudat, nemi orientáció, társadalmi különbségek, mentális problémák és így tovább. A történet azonban csak használta ezeket a témákat, mint díszletet, ám valójában nem kezdett velük semmit. Ez a mellőzöttség, ha a főhősök szerelmi viszonyaira gondolunk, nevezhető tudatos ködösítésnek, de összességében inkább csak egy kihagyott lehetőség volt, semmi több. 
Azt sajnálom legjobban ebben a könyvben (a ráfordított indokolatlanul sok időn kívül), hogy volt benne potenciál, lehetett volna jó, mégsem sikerült neki. Persze az is lehet, hogy egyszerűen nem nekem való ez a könyv, mert a szenvelgő fiatalok két feles közötti filozófikus töprengései sosem kötöttek le, akár ógörögül szólnak, akár ma is élő nyelveken.
Nekem tehát nem tetszett ez a könyv. Unatam, nem kedveltem a szereplőket és minden annyira egyértelmű és semmitmondó volt, hogy titoknak itt bizony a nyomát sem láttam.
Azoknak tudom ajánlani, akiknek nagyon sok a szabadideje, és ebből az időből szívesen áldoznának arra, hogy fiatalok önsanyargatását olvassák. Aki viszont egy izgalmas és valóban titkokkal teli történetre vágyik, inkább kerülje el.

Kiegészítés:
Ez volt az első és az utolsó olvasmányom Donna Tartt tollából. Erre a következtetésre azért jutottam, mert cseppet sem tetszik a stílusa. Az írónő másik munkájának, Az Aranypinty filmadaptációja ugyanis hasonló érzéseket váltott ki belőlem, mint ez a regény. Akkor úgy gondoltam, könyvben valószínűleg jobb a történet, ám most, hogy már olvastam az írónőtől, rá kellett jönnöm, nem, Donna Tartt egyszerűen ilyen. Ilyen túlírt és vontatottan hosszú stílusban szövi a történeteit, és tényleg tehetsége van hozzá, hogy számomra unszimpatikus karaktereket alkosson. Szóval köszönöm szépen, nekem ebből ennyi egy életre elég volt. Nem én vagyok a célközönsége.

2021. május 18., kedd

Egy kegyetlen dal

Régóta szemeztem ezzel a könyvvel. Victoria Schwab könyveivel ugyanis vegyesek a tapasztalataim. Általában jó ötletei vannak, ám képtelen egy kötetben gondolkodni, a folytásokra viszont néhol évekig (péládul Viszály) néhol egy örökkévalóságig (lásd Az Archívum) kell várni. Szóval hiába tűnt érdekesnek ez a könyv, inkább kivártam, míg kiderül, hány kötet is várható pontosan.
Nos, kettő, mivel a Verity szörnyei sorozatot a második rész után lezárta. Maradjunk azonban egyelőre ennél a nyitó kötetnél.
A cím hívogató, a borító szép és 394 lapjával kellemes terjedelmű olvasmány.
Fülszöveg:
"A város kettészakadt. Északot a rettegett Harker-család uralja, a Déli Várost pedig a Flynn-klán. Háborújuk szó szerint szörnyeket szabadított el a világban: lényeket, amelyek mások félelmével, húsával és vérével… vagy a lelkével táplálkoznak.
Kate Harker másra se vágyik, csak hogy bebizonyíthassa apjának, a keménykezű Harker-családfőnek, hogy ugyanolyan kegyetlen, mint ő. Kate ember, de szörnyé akar válni.
August Flynn másra se vágyik, csak hogy jó ember lehessen, jószívű, mint apja, az ártatlanok védelmezője. Csakhogy egyetlen dallammal képes elragadni és elemészteni a védtelenek lelkét. August szörnyeteg, de emberré akar válni.
Egy nap lehetőséget kap, hogy segítsen: magát a nagyszájú Kate-et kell szemmel tartania, akit éppen újabb iskolából tanácsoltak el.
A háttérben azonban soha nem látott fenyegetés ébredezik. August és Kate több választásra kényszerül: hősök lesznek, vagy a sötétség oldalára állnak – barátok lesznek, vagy ellenségek. Döntésük tétje nem pusztán az életük, a város jövője is ezen áll vagy bukik."
A háttérvilág kifejezetten kreatív. Nekem legalábbis nagyon tetszett a szörnyek keletkezési módja. Az írónő az információkat róla fokozatosan adagolja, és persze néhány részletet megtart a homályban. A cselekmény is hasonlóképpen bontakozik ki, bár én meglehetősen kiszámíthatónak találtam.
A történet két szálon, két szereplőt követve fut. A két karakter útjai természetesen hamar találkoznak, és a kapcsolatuk is megmarad a kiszámíthatóság határán belül. Ettől függetlenül azonban elég gyorsan halad a cselekmény, egyik esemény követi a másikat, amelyek nagy része akciót is tartalmaz, így pergős olvasási élményt nyújt.
A karakterek tipikusnak mondhatók, ám ezzel nincs semmi baj. A motivációjuk tiszta, a szerepük a történetben világos, úgyhogy rendben voltak, bár egyikük sem lett igazán a kedvencem.
Nagyon tetszett ez a "ki az igazi szörny" kérdéskör, amelyet a történet újra és újra körbejárt. Na, és ha már szörnyek, a háromféle típus besorolása is kifejezetten ötletes volt. Úgy súlyozódtak, ahogy a keletkezésük alapja is egyre súlyosabb bűnt jelentett. Viszont ezzel kapcsolatban nagyon sok kérdés felmerült, amelyekkel nem igazán foglalkozott a könyv. Persze, lehet hogy az írónő egyszerűen meghagyta őket a második kötetre, amelyet az első rész lezárása sugall is kicsit. Azért érdemes lett volna foglalkozni a háttér szürke zónájával is, mert egy ilyen erőteljes ötlet megérte volna a legteljesebb kibontakozást. (Egyébként ez a bűn nyomot hagy dolog, egy remek animét juttatott az eszembe: Psycho-Pass.)
Ki kell még emelnem egy dolgot a könyvből, a zenét. Ebben a történetben a zene hangsúlyosan fontos szerepet kap, ami szintén egy jó húzás volt az írónő részéről. Zenerajongóként nagyon tudtam értékelni azt a különleges hatalmat, amellyel ebben a könyvben felruházta a dallamokat.
A cselekményben helyenként vannak kicsit elcsépeltnek ható elemek (például, hogy akciófilmek alapján bárki tud kocsit lopni), ám ezek nem akadályozzák a szórakozást. A történet legpozitívabb tulajdonsága ugyanis az, hogy pörög, így az olvasó egyáltalán nem unatkozik rajta, ahogy egyik bajból a másikba követi a főhősöket.
Összességében tehát kellemes olvasási élményt nyújtott ez a könyv. Kalandos fantasztikus kikapcsolódásnak épp ideális volt.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik Victoria Schwab regényeit, mert ez bizony a jobbak közé tartozik, illetve mindenkinek, aki szörnyekre épülő disztópikus kalandra vágyik. Mivel a főhősei kamaszok, a könnyen fogyasztható történetek közé tartozik.

Kiegészítés:
A második rész, Egy sötét duett szintén elérhető magyarul. Bár a "most rögtön kell nekem a folytatás" érzés nem kapott el, valamikor sort kerítek az elolvasására.

2021. május 13., csütörtök

Mozgóképek XCIX

Áprilisban kicsit visszaesett a megtekintett filmek száma. Talán mert több könyvet olvastam, talán mert belekezdtem néhány sorozatba, vagy mert több időt töltöttem a japán jegyzeteim társaságában. A lényeg, hogy múlt hónapban hét filmet néztem meg.

Wonder Woman 1984
"Hidegháború. Az 1970-80-as évekbeli Európában, a közelinek látszó atomháború árnyékában igazán szükség volt hősökre. A csodálatos Wonder Woman (Gal Gadot) sem maradhat tétlen: kémnek szegődik, és azt a feladatot kapja, hogy levadássza a Szovjetunió legkegyetlenebb, legveszélyesebb ügynökét.
Még nem is sejti, hogy a másik oldal is toborzott néhány szuperhőst: és nem az evilági rosszal kell megküzdenie, hanem szuperképességeit szuperképességek ellen kell bevetnie."
Nem voltak nagy elvárásaim ezzel a filmmel, mert bár az első rész meglepően szórakoztató volt, a folytatásról elég erőteljes negatív kritikákat olvastam.
Sajnos egyet kell értenem a többség véleményével, mert ez a film harmat gyengére sikerült. A cselekmény és a szereplők is üresek, ráadásul akadnak benne sehová sem vezető jelenetek, amelyek csak a céltalan harccal töltött felesleges percek számát növelik. Konkrétan unatkoztam rajta, és elég gyakran forgattam a szememet is a "romantikus" jeleneteknél. A történet lezárása pedig összecsapott és súlytalan.
Nem, egyáltalán nem tetszett, főleg az első filmhez mérve. Akár szerette valaki az elsőt, akár nem, ezt biztosan nem fogja, így nem veszít sokat, ha kihagyja.

Everest
"A filmet a világ legmagasabb csúcsának meghódítására tett egyik kísérlet során történt hihetetlen események ihlették. Az EVEREST két különböző expedíció elképesztő útjának krónikája. Ez a két expedíció az emberiség által tapasztalt egyik legdurvább hóviharral találja szemben magát. A hegymászók kitartását a bolygó legkönyörtelenebb elemei teszik próbára, csaknem lehetetlen akadályokkal kell megküzdeniük, és életük szenvedélye a túlélésért folytatott lélegzetelállító harccá válik."
Nem egy friss alkotás, 2015-ös. Hallottam róla, talán még amikor mozikba került, de csak most ültem le megnézni.
A hegymászás olyan dolog, amelyért valaki vagy őrülten rajong, vagy csak vakarja a fejét, hogy ez mégis miért jó. Nos, én utóbbi kategóriába tartozom, vagyis sosem vágnék neki az Everestnek, és mindig megborzongok, ha arra a sok hullára gondolok, amelyek beborítják a hegyet (és a felmelegedésnek köszönhetően időnként előtűnnek a hó alól). A kitartást és tehetséget viszont tudom értekelni, amit a Free Solo című dokumentumfilm is bemutat. Azzal ellentétben azonban ez egy mozifilm (bár igaz történeten alapszik), és akadnak ugyan benne profi mászók, de ugyanúgy átlagos emberek is. Kétségtelenül látványos film feszült tempóval és a megfelelő helyeken drámai, ami a tragédia fényében (Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom, a csapatból nem mindenki tér vissza.) még jogos is. Viszont nem hozott közelebb ahhoz, hogy megértsem, miért mászkálnak emberek olyan magas helyeken, ahol még lélegezni sem tudnak.
Szóval kalandfilmnek jó volt, de kedvcsinálónak a hegymászáshoz már egyáltalán nem. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a túlélésről szóló filmeket, és kicsit is szimpatizálnak az olyan őrültekkel, akiknek hobbija az életük kockáztatása. Aki viszont egyáltalán nem érti a hegymászókat, ettől a filmtől sem fog megváltozni a véleménye (és nézze meg inkább a fent említett dokumentumfilmet.)

A góré
"Jacob Harlon sikeres üzletember élete egyik pillanatról a másikra összeomlik. A férfi részegen autóbalesetet okoz, amelyben meghal a barátja. Harlon rács mögé kerül, ahol szembesül a börtönélet erőszakos világával, sajátos szabályrendszerével. Miközben igyekszik alkalmazkodni az új szabályokhoz, amelyek a túlélését biztosítják, lassan elveszíti az identitását és kapcsolatát a korábbi életével, beleértve a feleségét és a fiát is. Hiába szabadul ki, a börtönbéli „barátainak” keze utoléri őt."
Netflix néha furcsa dolgokat ajánl. Hol jókat, mint mondjuk az Everest, hol borzalmas alkotásokat, mint ez a film.
Ez a film förtelmes. Nem tudom, milyen szeren voltak a készítők, de az biztos, hogy elfelejtettek utánanézni a börtönöknek. A történet rengeteg sebből vérzik, ám a kegyelemdöfést a sztereotípiák adták meg neki. Ebben a filmben több a sarkított előítélet, mint egy csapat neonáciban. Ráadásul mindent ezeknek az előítéleteknek vetettek alá, így a logikát és következetességet teljes mértékben mellőzték, és persze köszönő viszonyban sincs a film a valósággal. Itt ugyanis minden elítélt gonosz, gyilkos erőszaktevő, aki rasszista és drogdíler is egy személyben. Ja, és tényleg hihető, hogy a gondatlanságból elítéltet összeeresztik a sorozatgyilkossal... Mindezt pedig megkoronázták egy olyan főszereplővel, aki míg a film első tíz percében egy okos, kifinomult és kedves embernek tűnik, a tizenegyedik perctől teljesen megőrül. No, nem a bezártságtól, hanem már a börtön első éjszakájától. Hiszen tök logikus, hogy azon nyomban felcsap rasszista drogfutárnak és persze, hogy innen már csak napok kérdése a gyilkosság.... Komolyan ekkora baromságok vannak ebben a filmben, el sem hinném, ha nem szenvedtem volna végig. De hogy minek? Legalább azért, hogy neked, kedves olvasóm, ne kelljen.
Nem ajánlom ezt a filmet! Senkinek! Ne nézd meg! Ha mindenképpen börtönről szóló filmet akarsz nézni, akkor is kerüld el messzire, és inkább nézd meg A kíméletlent, mert az hiteles, ez viszont egy szutyok.

Pokémon: Pikachu, a detektív
"Tim, a legendás zsaru fia valaha Pokémon-edző akart lenni. De sem rendőr nem lett belőle, sem sportember – és nem is nagyon bánja. Ám abban a világban, amelyben emberek és pokémonok együtt élnek, nem lehet megúszni a kalandot. Amikor bűntény történik, egy különös lény keresi fel Timet. Azt állítja magáról, hogy legendás nyomozó. Hogy nagy kalandor. Hogy legyőzhetetlen hős. De kicsi, sárga, villámalakú farka van, és a srácon kívül mindenki úgy hallja, hogy csupán egyetlen szót ismételget: Piká! Piká! A neve: Pikachu Tim az eltűnt apját keresi. A Pikachu szeretné bebizonyítani a világnak, hogy ő kiváló detektív. Egy teljesen valószínűtlen páros együtt vág neki a nyomozásnak, és bebizonyítják, hogy ember és pokémon akár jó barátok is lehetnek."
Igen, nekem is volt Pokémon korszakom, bár nem függtem rá annyira, mint a Dragon Ballra. Úgyhogy a nosztalgia vezetett, mikor megnéztem ezt a filmet.
Nem vártam tőle túl sokat, és azt végül meg is kaptam. A történet meglehetősen egyszerű (és kiszámítható, de ezt egy családi filmnek nem róhatom fel) és tele van mindennel, ami a Pokémon világ kelléke. Nem igazán szeretem, ha a digitális karaktereket vegyítik a színészekkel, de Pikachu tényleg nagyon aranyosra sikerült. A párbeszédek pörögnek, akadnak benne vicces jelenetek, és a családi filmek szokásos üzenete is megvan benne. 
Szóval délutáni kikapcsolódásnak megfelelt. Nem élesztette bennem újra a lelkesedést a pokémonok iránt, de nem is vártam tőle. Elsősorban azoknak ajánlom, akik családi kikapcsolódásra vágynak, mert ez a film gyerekeknek is ideális, illetve azoknak, akik nosztalgiával tekintenek vissza a pokémonokra. Aki viszont sosem kedvelte őket, azon még Ryan Reynolds sem segíthet.

Nagy szemek
"A dráma középpontjában a Margaret Keane által festett, az ’50-es évek Amerikájában hatalmas sikert aratott festmények állnak, amelyeken az összes szereplőnek jellegzetesen nagy szeme van."
Nagyon régóta szerettem volna megnézni ezt az életrajzi filmet. 
A történet sajnos nem egy egyedi esetet dolgoz fel, mert nem az itt megjelent festőnő volt az egyetlen, aki a háttérból tette híressé férjét. Úgyhogy a téma érdekes, a színészek pedig remekül hozták a figurákat. Christoph Waltz konkrétan zseniális benne. Ráadásul, bár drámáról van szó, helyenként kifejezetten humoros.
Örülök, hogy végre sort kerítettem rá, és tudom ajánlani azoknak, akik a szerzőség kérdéséről elmélkednének kicsit. Életrajzi filmek kedvelői előnyben. Illetve halkan megjegyzem, hogy ha valakinek nem tetszenének ezek a nagy szemű festmények, ne aggódjon, mert ettől függetlenül is fogja élvezni ezt a filmet.

Szerelem és szörnyek
"Hét évvel a szörnyapokalipszis kirobbanása után az emberiség megmaradt része föld alatti bunkerekben húzza meg magát. Joel egy rádió segítségével felveszi a kapcsolatot egy távolabbi bunkerben élő szerelmével, majd úgy dönt, kimerészkedik a szörnyek uralta felszínre, hogy megkeresse a lányt."
Kicsit ugyan szkeptikus voltam ezzel a filmmel kapcsolatban, ám a sok pozitív kritika felcsigázott.
Ez egy vígjáték kalandfilmbe csomagolva. Konkrétan a Zombieland című filmre emlékeztetett. Az apokalipszis kérdésével nem sokat foglalkozik, ám ez rendben is van, mert így is megkapja az ember a legfőbb kérdésekre a választ. Inkább a kalandra fókuszál, az utazásra a szörnyekkel teli vidéken és persze a helyzetekből fakadó poénokra. A történet egyébként nem bonyolult, sőt inkább tipikusnak mondható, de ez sem érdekel senkit, mert van benne egy kutya. Konkrétan ez a kutya viszi el a hátán a filmet. És ha bárkinek eszébe jutna valaha, hogy egy hús-vér kutyust digitálissal helyettesítsen, az arcába nyomom ezt a filmet. Ez a kutya konkrétan jobb színész, mint egyesek... Imádtam! (És a csigát is.)
Szóval ez egy meglepően szórakoztató film egy olyan aranyos kutyával, amitől mindenki elolvad. Kutyarajongók előnyben, de bátran ajánlom bárkinek, aki egy kellemes kalandfilmre vágyik és inkább nevetne, mint sírna.

Kísértő múlt
"Egy fiatal nő rájön, hogy férje és új otthona is sötét titkokat rejt, amikor Manhattant maguk mögött hagyva egy kisvárosba költöznek."
Szeretem a jó kísértettörténeteket, és ez annak tűnt. Hát, nem egészen azt kaptam, amit vártam, mégsem vagyok kifejezetten csalódott.
Ez a film inkább thriller családi drámával fűszerezve, és a természetfeletti jelenségek csak mint mellékszereplők vannak benne jelen. A hangulata és a látványvilága jó, a színészek jók és a történet is kerek egész. Nagyon tetszett, ahogy a kísértetek témáját kezelték, mert levették róla a már elcsépeltnek ható közhelyeket. A cselekménye feszes tele feszültségekkel, így végig fenntartotta figyelmemet.
Szóval, bár nem azt kaptam tőle, amit ránézésre vártam, kellemes filmélménynek bizonyult. Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a thriller műfaját. Aki klasszikus kísértetekről szóló történetre vágyik, csalódhat, ám így is tudom neki is ajánlani, mert tényleg új ez a megközelítés.

Értékelés:
Szerelem és szörnyek                         ->  9
Nagy szemek                                      ->  8
Everest                                               ->  7
Kísértő múlt                                       ->  7
Pokémon, Pikachu, a detektív           ->   6
Wonder Woman 1984                        ->  4
A góré                                                ->  1

2021. május 11., kedd

Familiárisok

Ennél a kötetnél egyszerűen megbűvölt a borító. Csodaszép a színvilága, és szinte minden a történetben felbukkanó elem fellelhető rajta. Ráadásul, ha az ember kézbe veszi, még szebbnek találja. Nem csupán a kemény kötés miatt, hanem, mert ez a szépség a borító alatt is folytatódik. A 21. Század Kiadó tehát remek munkát végzett.
352 lapjával nem hosszú könyv.
Fülszöveg:
"Fleetwood ​Shuttleworth, a 17. század elején játszódó történet főhőse alig 17 éves, és negyedszer várandós. Ő Gawthorpe Hall úrnője, de eddig még nem sikerült gyermeket világra hoznia, pedig a férje, Richard már nagyon vágyik örökösre.Amikor Fleetwoodnak a kezébe kerül egy levél, amelyet a harmadik halvaszülését levezető orvos írt a férjének, lesújtó hírrel szembesül: egy újabb terhességet már nem fog túlélni.
Találkozik egy fiatal bábával, Alice Grayjel, aki megígéri, segít, és bebizonyítja, hogy az orvos tévedett.
Alice-t boszorkánysággal vádolják, és Fleetwood mindent kockára tesz, hogy megmentse. De vajon Alice valóban az, aminek látszik?"
Első ránézésre ez egy hagyományos romantikus történelmi regény. Nagyjából pedig az is, mert az író fogott egy valós eseményt, a boszorkányok perét, kijegyzetelt néhány személyt, aki ott volt, és szőtt köréjük egy történetet. Ezzel a koncepcióval pedig nincs semmi baj, a kivitelezésével kapcsolatban azonban már akad.
Nagyon lassú ez a történet. Rettentően lassan halad benne a cselekmény, gyakorlatilag cammog, így nagyon sokáig nem is értettem, hogy lesz ebből bármiféle boszorkányüldözés. A kötet első felén így unatkoztam. Untam, mert alig döcögött benne valami cseleknényszerűség, mert nem kötött le sem a főhős, sem a problémái, és a "mágikus" vonal is rettentően vérszegény volt.
Itt jön a képbe a másik nagy problémám ezzel a történettel, a főhős. Képtelen voltam megkedvelni, pedig az írónő mindent bevetett, hogy szimpátiát ébresszen irányába. Számomra azonban épp olyan szürke volt, mint a kötetben megjelenő korkép. Oké, hogy ez a 17. század, amit a fülszöveg alapján tudok, de a leírások alapján a kora újkor bármelyik századában lehettünk volna, annyira nem volt benne semmi jellegzetes. Fleetwood ráadásul egy butus kislányként volt beállítva, és hiába rohangált ide és oda cselekmény címszó alatt, nem sikerült ebből a skatulyából kilépnie.
Sajnos a kötet többi szereplője is ilyen érdektelen maradt számomra. Egyedül Roger karakterét tudtam értékelni, ami tekintve a nem épp pozitív szerepét nem biztos, hogy hízelgő a történetre nézve.
A boszorkányok pere is unalmasnak hatott, mert alig láttuk őket, alig tudtunk meg valamit az események alakulásából, és még a perről is lemaradtunk, így pedig nem lehetett izgulni értük. Szóval voltak, de nagyjából annyira hatottak meg, mint a főhős szobájának berendezési tárgyai. Sokkal izgalmasabb történetet lehetett volna keríteni köréjük, mint egy másodkézből tudósított klasszikusnak számító koncepciós per a hatalomért.
A mágiát sem éreztem kihasználtnak. Az írónő egyszerre akarta sejtetni, hogy a boszorkányoknak van hatalma, és megmagyarázni logikus érvekkel, hogy mégsincs. Ezt az egyensúlyt pedig nem sikerült megtartania. Többnyire úgy éreztem, hogy az egész csupán a butus főhősnő fejében létezett. Ráadásul olyan sokszor előjöttek a címet adó familiáris szellemek, hogy reméltem, lesz némi hangúlyosabb szerepük, ám ebben is csalódnom kellett.
A kötet végére az írónő azzal próbálta felélénkíteni az olvasók maradék figyelmét, hogy unalmas főhősét mély letargiába taszította. No, de nem azért, hogy drámai befejezést írjon, nem. Azért, hogy a történet lezárása konkrét giccsparádéban végződhessen. Felakasztott boszorkányok ide vagy oda, régen olvastam ennyire gusztustalanul boldog befejezést. Ráadásul az öt évvel később játszódó fejezet rettentően felesleges volt. Na, meg érdektelen, de ez sajnos más fejezetekre is jellemző.
Ez a könyv tehát megvett kilóra a gyönyörű kötésével, mégis elég nagy csalódást okozott. Leginkább azért vagyok csalódott, mert ez a szép borító megérdemelt volna egy szebb tartalmat. Mert egy boszorkányper igen is érdekes, tele olyan kérdéssel, amelyet érdemes boncolgatni. Mert egy várandós főhős rengeteg izgalmas fordulatot adhat. Mert mindez egyáltalán nem valósult meg ebben a kötetben. Stacy Halls sajnos megelégedett a minimummal, amelyet ebből a valós eseményből ki lehetett hozni. Persze az is lehet, hogy egyszerűen nincs érzéke rendes politikai koncepciókhoz, nem érdeklik a társadalmi kérdések, vagy csak nekem nem csúszik az, amit mondani akar, főleg ha egy vérszegény, szürke főszereplő tolmácsolásában teszi.
Szóval nem tetszett, amit nagyon sajnálok. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a tucat történelmi regényeket, mert egynek elment. Aki viszont egy izgalmas boszorkányperre vágyik, keresse máshol.

2021. május 7., péntek

Irha és bőr

Nem ez volt az első olvasmányom Moskát Anita tollából és biztos, hogy nem is az utolsó. Ez a kötet ugyanis sokkal jobban tetszett, mint a Horgonyhely.
A borító meseszép és 608 lapjával nem egy rövid olvasmány.
Fülszöveg:
"Alig ​két évtizede állatok milliói bábozódtak be világszerte, hogy aztán félig emberré alakulva bújjanak elő. Az emberiségnek hozzá kellett szoknia, hogy többé nem a Homo sapiens az egyetlen értelmes faj, és hogy a teremtés újabb hullámai megállíthatatlanok. A fajzatok élethez való joga azóta is heves viták tárgya, és amikor Magyarországon népszavazásra kerül a kérdés, hogy az itt élő, gettókba zárt és bérmunkásként dolgoztatott fajzatokat törvényileg embereknek tekintsék-e, a fal mindkét oldalán kiélesedik a helyzet. August, a Nemzetközi Fajzatügyi Szervezet kampánymenedzsere minden eszközt megragad, hogy a közvéleményt a fajzatok oldalára állítsa, de hamarosan ő kerül kínos vizsgálódások kereszttüzébe. Pilar, a világtól elzártan, televízió előtt felnőtt borz minden állatnak segítene, ám barátait és feladatát is rosszul választja meg. Kirill, az őzfajzat blogger a fajzatok történeteit írja meg, hogy hangot adjon az elnyomottaknak, a gettó mélyén pedig mindent elsöprő sztorira bukkan."

A fülszöveg alapján az olvasó nem igazán tudja, mire számíthat. Félig állat és félig ember lények, vagyis valamilyen fantasztikum van kilátásban. Bekacsint kicsit a politika, és biztosan lesz valamiféle kaland is. Én legalábbis így gondolkodtam, mielőtt belekezdtem ebbe a könyvbe. Mindezt pedig meg is kaptam, ám ennél jóval többet is.
Ez a történet rendkívül kreatív. Eddig is tudtam, hogy az írónő remek képzelőerővel rendelkezik, de ez az ötlet annyira egyedi, érdekes és szépen kidolgozott, hogy ha Amerikában jelent volna meg, már biztosan sorban állnának a fordítási jogokért.
Először persze picit furának hatottak a fajzatok, de épp elég részletes és pontos leírást adott róluk, hogy egy idő után természetesnek és valóságosnak tűnjenek. Ezen persze sokat segítettek a főhősök, de róluk majd később. Tetszett, hogy nem csak a fajzatok, hanem körülöttük minden részletesen ki volt dolgozva, az eredetüket leszámítva, hiszen ez adta a történet megfejtésre váró rejtélyét. Az is tetszett, hogy külön kitért a hatalom és a fajzatok kapcsolatára, és ebbe nem csupán a helyi viszonyok tartoztak bele. Na, meg persze nagyon tetszettek a bemutatott problémák, amelyek könnyedén párhuzamba hozhatók világunk valós problémáival.
Ezzel elérkeztünk az olvasási élmény kérdésköréhez. Anita szépen ír, és nem fél a naturalista ábrázolásoktól. Az említett problémák, a politikai csatározás és a fajzatok sokszínűsége pedig rengeteg lehetőséget adtak, hogy egy sötétebb tónusú, valóságos és meglehetősen kegyetlen légkört teremtsen. A szöveg hangulata épp olyan alkotóeleme a történetnek, mint a szereplői. Ez a világ tehát nyomokban a horror elemeit is tartalmazza, jó példa erre a cselekmény szempontából fontos gyilkosságok és öncsonkítás. Az erőszak azonban itt egyáltalán nem céltalan, hanem fontos üzenetek kifejezőeszköze.
A cselekmény három főhős köré építkezik, akik nagyon különböző személyiségek, ám a történet szálai szorosan összekapcsolják őket. Tetszett, hogy mindegyikük gyökeresen eltérő háttérrel rendelkezett, más életszakaszban voltak, és úgy általánosságban máshogy látták a világot. Igazi változatosságot adtak a történetnek, ám minden különbözőségük ellenére meg lehetett érteni őket. Persze nem minden cselekedetükkel értettem egyet, ám ettől csak még emberibbnek találtam őket.
Apropó emberség, a történet elsődleges mondanivalója e köré építkezik. Újra és újra előjön a kérdés, embernek számítanak-e a fajzatok vagy inkább állatnak? Egyáltalán mitől ember az ember? Ezek a kérdések szinte fejezetenként felmerülnek, és egy nagyon árnyalt képet festenek magáról az emberiségről. Egyáltalán nem pozitívat, ám nagyon is valósat. Ahhoz pedig, hogy ezt a kérdést mindig új színben tüntethesse fel, az írónő egy remek eszközt választott, a történetbe szőtt kisebb történeteket. A fejezetek előtt ugyanis vannak kis anekdoták, melyek egy-egy fajzat rövid, általában sokkoló és meglepően emberi történetét mesélik el. Mindegyik nagyon tetszett, és mind tovább fűszerezte ezt a világot.
A cselekmény menete úgy alakul, ahogy a három főhős élete halad előre. Akadnak benne kisebb vagy épp nagyobb kitérők, ám egy cél felé törekszik mindegyik és ez a cél olvasói szempontból a nagy rejtély megoldása. Bevallom, az elején kissé tartottam tőle, hogy a nagy kérdések megválaszolatlanok maradnak, ezért is örültem nagyon, mikor a kötet végére a szálak rendezetten és szépen el lettek varrva.
Összességében tehát nagyon tetszett ez a kötet. Minden megvolt benne, ami egy jó fantasy történetbe kell. Kreatív, egyedi és részletgazdag világfelépítés. Érdekes karakterek. Izgalmas konfliktushelyzet néhány titokkal megtűzdelve és nagyon sok elgondolkodtató elem.
Nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet és nem csak fantasy kedvelőknek, hanem mindenkinek, aki szívesen boncolgatná a mitől ember az ember kérdéskörét. Hangulatát tekintve nem egy könnyed olvasmány, de nagyon megéri végiglapozni. A horror elemek senkit se riasszanak el, mert azok bizony fontos elemei a történetnek. Ha pedig valaki még nem olvasott Moskát Anita tollából, de fontolgatja, ezzel a kötettel kezdje, mert garantáltan meghozza a kedvet a többi munkájához.