2019. október 17., csütörtök

A Fényigéző

A második kötet szórakoztatóságán felbuzdulva nem haboztam lecsapni A mágia árnyalatai trilógia befejező részére. Kár, hogy a lezárás érdektelenebbnek bizonyult, mint a történet nyitó kötete.
A borítóra viszont egyáltalán nem lehet panasz, tökéletesen illik a korábbi részekhez fekete-fehér-vörös színkombinációjával és London térképe ismét hangsúlyosabbá vált rajta.
576 oldalával épp olyan hosszú, mint az előző kötet, ezért is kár, hogy tartalom szempontjából ez a vastagság elég nagy túlzásnak érződik.
Fülszöveg:
"Végigsöpör a sötétség a mágiában gazdag Londonon. A mágia törékeny egyensúlya felborult, uralkodók buknak el, mialatt a gonosz feltartózhatatlanul gyilkol a birodalomban. Kell, az egyik utolsó antari mágus és Szelina Bard, az ügyes tolvajlány felveszi a harcot az ősi ellenséggel, aki magának követelik a hatalmat a főváros fölött. A pusztító mágia ellen csel, hősiesség, kitartás és bajtársiasság a fegyverük."
A történet ott veszi fel a fonalat, ahol a második rész véget ért, vagyis a mágikus viadal után. Ez egy elég izgalmas felütés és elég gyorsan meg is sokszorozódnak a problémák Holland jóvoltából, de aztán valahogy a könyv ellaposodik. A történet fő konfliktusa nyilvánvaló és egyértelmű, az írónő mégis addig húzta és tűzdelte tele mellékszálakkal, hogy az egész egy rettentően elnyújtott és érdektelenné váló problémává alakult.
Egyszerűen túlságosan sok a kitöltő elem: visszaemlékezések, más országokkal kapcsolatos politikai kérdések, furcsa narrációváltások, amelyek kiszólnak a történetből, Szürke London, sőt még Fehér London is egy érdektelen mellékszereplővel, illetve rengeteg felesleges verbális évődés a főhősök között. Helyenként konkrétan untam ezt a könyvet.
Az írónő tehát túlnyújtotta, mint háziasszony a rétestésztát és sajnos még mindig nem döntötte el, hogy milyen legyen az ízvilága. A kötet felütése sötét, már-már apokaliptikus és hullanak az emberek tömegével. Ehhez hozzájön Lina a kiállhatatlan (Rájöttem, hogy sajnos egyáltalán nem kedvelem.), aki mindig bajba kerül, mindig lekaszabol egy tucat embert lelkiismeret-furdalás nélkül, ám mégis ő a női főhős. Az ő karaktere tehát tovább növelné a könyv sötét tónusait, ha nem lenne tinilány és ez nem lenne valójában egy tinikönyv. Attól ugyanis, hogy patakokban folyik a vér, mert az antarik valahogy sosem fogynak ki belőle, nem lesz ez egy véresen komoly kötet, sőt. Lina gyerekes hisztijei és szónoklatai Holland ellen nevetségesek voltak. A hölgy ugyanis épp olyan hidegvérű gyilkos, ha nem rosszabb, mint a fehér londoni srác, csak épp eljátssza a mártírt, mert egy számára kedves ember eltávozott az élők sorából. Ismétlem, a fél lakosság elpusztult díszletként, de mégis ezen haláleset körül forog a világegyetem, vagy legalábbis Lina világa és ezzel a könyvvé is.
A tinikönyv effektust pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy itt a világ - vagyis inkább világok - vége, spontán lángra kapnak emberek az utcán, mégis mindenki a szerelmi életével van elfoglalva. Olyannyira, hogy az időhúzásnak is minősülő kis kirándulás nászúttá válik egy indokolatlan ágyjelenettel és "mágikus orgazmussal." Igen, ez a szókapcsolat szerepel ebben a könyvben. Nem, én sem értem, miért volt erre szükség...
Ráadásul, ha már szerelmi szál, az írónőnek nem volt elég Kell és Lina bimbózó románca (pedig nagyon tetszett, hogy a történet elején mellékes szálként volt csak jelen), hanem bele kellett szuszakolnia egy szerelmi drámába a másik herceget is. Ráadásul, hogy csavaron egyet rajta, egy meleg szerelmi drámába gyömöszölte szegényt, akinek amúgy is épp elég érdekes és problémás lett volna a puszta léte is a korábbi varázslatoknak köszönhetően. Nem mintha gondom lett volna a herceggel és hősszerelmes kalózával, de az írónő ezzel sem igazán kezdett semmit az időhúzáson kívül. Elhintette, hogy ebben a világban sem mindenki fogadja el az azonos neműek kapcsolatát, aztán a végén mégis minden egyszerű és boldog véget ért.
Apropó vég, a befejezés a hosszú felvetetés után kurtán furcsán és cseppet sem sötéten hatott. Néhány szereplő ugyan meghalt, de senki hangsúlyos és így a felvezetett világpusztulás és sötétség teljes mértékben hiteltelenné vált. A boldog befejezés még egy strigulával gyarapította a kötet tinikönyv oldalát.
Összességében én egy sokkal feszesebb és összeszedettebb befejezést vártam, ám sajnos ezt nem kaptam meg. A történetet és nagyjából a világok közötti mászkálást is lezárta az írónő, mégis maradtak nyitott kérdések és egyáltalán nem úgy néz ki, hogy Vörös London még száz évig fényesen és dicsőn fog uralkodni.
Azért nem bánom, hogy elolvastam, mert így megtudhattam, hogy mi lett a szereplők sorsa, de el nem vagyok tőle ragadtatva. Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek az első két könyv maradéktalanul tetszett, mert nekik valószínűleg ez is fog. Viszont, ha valaki az előzményekben talált kivetnivalót, az óvatosan kezdjen bele ebbe a részbe, mert valószínűleg itt is találni fog.

2019. október 10., csütörtök

Mozgóképek LXXX.

Habár szeptemberben elég sok dolgom volt és ez meg is látszik a bejegyzések számán, kicsit több filmre jutott időm. Szám szerint négy filmet láttam, amiből csupán egyet moziban.

Az - Második fejezet
"A Vesztesek Klubja legyőzte a kísérteties Pennywise bohócot, túlélte a felfoghatatlan kalandot, tagjai szétszóródtak – felnőttek. De mindannyian tudják, hogy nem hagyhatják maguk mögött a múltjukat. Hiába győzték le a gonoszt, ha az elpusztíthatatlan…
27 évvel később egy telefonhívás ébreszti mindannyiukat: Derryből keresik őket. Újrakezdődtek a megmagyarázhatatlan eltűnések, a kisváros utcáit és házait ismét hatalmába keríti a rettegés.
A Vesztesek hűek egykori fogadalmukhoz: hazamennek, hogy újra szembenézzenek a lisztes képű, festett arcú, kacsázó léptű borzalommal."
Az első film sikere után nagyon kíváncsi voltam a folytatásra. Még az sem tántorított el, hogy olvastam a könyvet és tudtam, hogyan zárul ott a történet és én azt cseppet sem akartam végignézni. (Bőven elég volt szenvedve végiglapozni.) Reméltem ugyanis, hogy a készítők megbirkóznak vele és tényleg sajnálom, hogy nem így lett.
Ami működik gyerekekkel, az egyáltalán nem biztos, hogy működik felnőttekkel is. Az első film sikerének titka a remek gyerekszínészekben rejlett. Annyira rájuk lett szabva a történet, a hangulat és a látványvilág, hogy minden nézőben a nosztalgia érzését keltette. Ráadásul kifejezetten szórakoztató volt, ahogy a gyerekek szörnyek elől menekültek. Csakhogy ebben a második részben ugyanezen szörnyek elől felnőtt emberek menekülnek, ami nem szórakoztató, hanem nevetséges. Kicsit talán a készítők is érezhették ezt, mert minél több visszaemlékezést zsúfoltak bele, hogy a megkedvelt gyerekek is helyet kaphassanak benne. Ettől viszont a film nem csupán rettentően hosszú lett, hanem darabos és érdektelen. A karaktereket nem árnyalták tovább, csak kötelező jelleggel kaptak cirka 20-20 percet, mintha ezzel letudták volna őket. Habár kicsit aggódtam, mikor elkezdték emlegetni a csüd szertartást, szerencsére semmi olyasmi nem történt, mint a könyvben. Ettől azonban nem kapott jobb befejezést vagy értelmesebb magyarázatot a bohóc karaktere. Sőt, kifejezetten következetlen volt, mert Spoiler! Ha a félelem hiányával le lehet győzni, akkor mégis miért nem dobta fel a bohóccipőjét az előző részben? Spoiler vége!
Összességében ez a film nagyon vontatottra sikerült, gagyi volt (már ami az ijesztgetést illeti) és hiányzott belőle minden gyermeki báj, ami az első részt olyan remekké tette. Nem kellett volna ez a folytatás, mert semmit sem tett a történethez, inkább csak elrontotta annak kellemes emlékét. Senki se kezdjen bele elvárásokkal, mert nem fogja teljesíteni. Számomra csalódás volt.

Hajsza a győzelemért
" 1976 - a Forma 1 aranykora, a hihetetlenül izgalmas, és látványos száguldó cirkusz legendás szezonja, két felejthetetlen versenyző harcával: James Hunt, a vagány brit pilóta, a Forma 1 rocksztárja, és Niki Lauda, az osztrák fegyelmezett zseni, az 1975-ös világbajnok néz egymással farkasszemet a világ legveszélyesebb pályáin. Igazi ellenfelek, akik bármire képesek a győzelemért."
Régóta szerettem volna megnézni ezt a filmet, mert csupa jót hallottam róla. Nos, joggal.
Ez egy remek sportfilm. Szórakoztató bepillantást enged a '70-es évek autósport világába és teszi ezt két olyan pilóta nézőpontjából, akikről mindenki hallott, ha kicsit is érdekelte a Forma 1. Mindkét színész remek alakítást nyújt, mert lényegében ők viszik el ezt a filmet, a kocsik és száguldás, csak a ráadás. Szórakoztató karakterek egy szórakoztató versengésben, amiről hiába tudja a néző, hogy mi lesz a vége - legalábbis akkor, ha mond neki valamit Niki Lauda neve - fenntartja a figyelmet. A főhősök szócsatáit pedig egyszerűen jó hallgatni.
Nekem tehát nagyon tetszett ez a film, meglepően szórakoztató volt. Nem csak sportrajongóknak ajánlom, hanem mindenkinek, aki egy izgalmas versengést szeretne látni.

A kutyám nélkül sehova
"Jannisz, a korábbi sikereinek árnyékában élő ciprusi zenész külföldre akar költözni egy jobb élet reményében. Terveit azonban meghiúsítja a kutyája, Hendrix: a költözés előtt nem sokkal átszökik a határon, amely a sziget görög és török részét választja el. Jannisz elindul, hogy hazacsempéssze Hendrixet. Az út során átélt kalandok azonban mindent új megvilágításba helyeznek…"
Már a megjelenésekor érdekelt ez a film és nem csak az aranyos kutyus miatt. Aztán felkerült HBO GO-ra, így kényelmesen meg is tudtam nézni.
Az alapötlet zseniális és a kivitelezés is rendben van. Ez a film nagyon szépen, mégis óvatos könnyedséggel mutatja be azt a lehetetlen helyzetet, amit Ciprus megosztottsága okoz. Nagyon tetszett, hogy mindkét oldal nézőpontját megmutatták, sőt ütköztették egymással és igyekeztek ezáltal teljes képet mutatni a határról, ami nincs, mégis van. Abszurdnak és nevetségesnek tűnik a helyzet, főleg a kutya szempontjából, de sajnos mindez nem túlzás, hanem a valóság.
Örülök, hogy készült erről a témáról film és annak is örülök, hogy ilyen finoman szórakoztató formában. Tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, akit érdekel a ciprusi török-görög helyzet vagy csak kíváncsi rá, milyen nehézségei lehetnek egy kutya átcsempészésének a határon.

X-men: Az elsők


"A hatvanas évek Amerikájában járunk. Két különös, tehetséges fiatalember összebarátkozik. Az egyik angol arisztokrata, a másik Kelet-Európából menekült, Auschwitzot túlélt zsidó. Barátságuk alapja, hogy mindkettőjük különös tudást fedez fel magában: az egyik olvassa és irányítja az emberek gondolatait, a másik uralkodik a fémek fölött. Képességeik más hasonló mutánsok körébe sodorják őket, és ők állnak élére annak a közös harcnak, amelyet az emberiségre leselkedő óriási veszély elhárítására kezdenek. De a küzdelem őket magukat is eltávolítja egymástól: Magneto és Xavier egymás ellen fordítja földöntúli erejét."
Elég nagy lemaradásom van az X-men filmek terén. Valahogy ők vonzanak a legkevésbé a szuperhősfilmek közül. Ráadásul a Sötét főnix annyira rossz volt,  hogy nem hozta meg a kedvemet az előzményfilmekhez. Nel barátom biztatására mégis adtam egy esélyt ennek filmek.
Nos, nem lettem X-men rajongó, de ez a film azért rendben volt. Nem váltja meg a világot, de teljesen nézhető alkotás, már ha az ember bírja a szuper erővel megáldott emberek harcait. Szokásosan látványos és szokásosan nem kell komolyan venni, hiszen olyan űrhajószerű géppel röpködnek a '60-as években, hogy csuda. Nem is ez tetszett benne, hanem a karakterek. Ellentétben a sötét förtelemmel, itt a szereplők érthetőek voltak, egyáltalán volt motivációjuk és izgalmas konfliktusokat mutattak meg. Ezt az átgondoltságot pedig úgy is tudtam értékelni, hogy röpködtek a rakéták össze-vissza.
Összességében tehát nem rossz film, nem bánom, hogy megnéztem és tudom ajánlani azoknak, akik kacérkodnak az X-men filmek gondolatával. Kezdésnek szerintem teljesen rendben van.

Értékelés:
Hajsza a győzelemért               ->  9
A kutyám nélkül sehova          ->  8
X-men: Az elsők                      ->  6
Az - Második fejezet               ->  3

2019. október 7., hétfő

Kínai gasztronómia avagy semmi sem az, aminek látszik

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit feltesznek nekem, ha elmondom, hogy a nyáron Kínában jártam, a következő: "Mit ettél te ott?
Ebben nem csak a távol-keleti ízek iránti érdeklődés van benne, hanem a kíváncsiság is, hogy én, a finnyás vegetáriánus, mi ehetőt találtam egy olyan országban, ahol mindent megesznek, ami mozog. Nos, valóban nem volt könnyű dolgom és volt néhány zavarba ejtő vagy vicces pillanatunk, így ez a bejegyzés egy útmutató lesz a kínai gasztronómiához, ahol bizony gyakran előfordul, hogy valami nem az, aminek látszik.

Néhány dolog, amit jó ha tudsz
első ebédem Kínában
Kínában a következő néhány dolog megkerülhetetlen:
- Evőpálcika használata
Európai ember jól teszi, ha előre felkészül, hogy nem fog kapni sem villát, sem kést, még akkor sem, ha megpróbál pofátlan módon kérni, mert egyszerűen nincs nekik. (Hotelek kivételt képeznek, mert ők külföldi turistákra vannak berendezkedve.) Szóval a turista vagy megtanulja és megszokja az evőpálcika használatát, vagy vigyen magával saját étkészletet.
- Furcsa fűszerezés
Nem feltétlenül az erős fűszerekre kell gondolni, hanem a szokatlan ízvilágra. Az ételek nagy része sótlan (Többnyire sót is hiába kér az ember, mert nem mindig van nekik...), ám előszeretettel tesznek ipari mennyiségű koriandert és csilit a fogásokba.
mogyorós csirke
- Egy tál étel több főre van
Kínaiak csoportosan járnak étterembe és a nagy körasztalokat körbeülve közösen esznek. Közösen, vagyis több tál ételt kérnek és mindenki beleeszik mindegyikbe. No, nem kell megijedni, kap az ember hozzá saját kis tálkát, amibe külön szedhet magának. A lényeg, hogy ha azt mondod, kérek egy adag mogyorós csirkét, akkor legalább két emberre elég mennyiségben fogják kihozni. 
Konklúzió: csoportosan menjetek étterembe és beszéljétek meg, mit esztek KÖZÖSEN. Ha nem így tesztek, úgy jártok, mint ahogy néha mi jártunk, hadseregre elegendő mennyiségű kaját vesztek, amit aztán nem bírtok majd megenni.
kínai Coca-Cola
- Nem biztos, hogy a gyomrod szeretni fogja
Európai gyomrot esetenként megterhelhetnek az új ízek és új baktériumok. Itt nem feltétlenül a higiéniai sajátosságokra kell gondolni (Azért Luoyang piacát turistáknak inkább nem ajánlanám, mert a magyar ÁNTSZ bezárná, földdel tenné egyenlővé és sóval hintené...), hanem arra, hogy az ázsiai bacik nem európai bacik, így a szervezet nincs hozzájuk szokva. Épp ezért figyelni kell, hogy az embernél legyen fertőtlenítő eszköz és széntabletta az esetleges balesetek elkerülése miatt.  
San Diego a fertőtlenítést hagyományosan magyar módon oldotta meg, minden este belekortyolt nagybátyám házi szilvapálinkájába. Tökéletesen működött és semmi baja nem volt (bár mindenhol végigette az étlapot), míg el nem fogyott. Szerencsére ez már utolsó napon történt és a széntabletta megoldotta. Én, mivel nem iszom alkoholt, a kevésbé rossz mellett döntve kólával fertőtlenítettem. Ez az ital mindenhol kapható és működött, semmi bajom nem volt a helyi fogásoktól. Igaz, összességében nem ettem sokat...

A legextrémebb ételek
egy kupac nasi
Habár számunkra minden különleges és új volt, láttunk néhány olyan fogást, amit felénk biztosan nem enne meg senki. 
Zhujiajiao-ban volt egy bolt, ahol mindenféle állatokat kínáltak nyárson. A teljesség igénye nélkül a menü a következő állatokból állt: kukacok, bábok, százlábú, kígyó, tengeri csillag, gyík, skorpió, csikóhal, cápapénisz, pók és néhány nehezebben beazonosítható valami.
Ribizly barátom korábban már kóstolta a skorpiót, így az apja sem akart lemaradni és bevállalt egyet. Állítólag a potrohának csirkemáj íze van.
Én meg elkezdtem cukkolni San Diegót, aki korábban azt mondta, hogy mindent meg fog kóstolni, hogy válasszon valamit. Nem volt túl lelkes, de nem hátrált meg. Először a kukacokat nézte ki, ám abból darabra nem adtak, csak egy egész tányérral, így megkereste a legkisebb falatot, a csikóhalat és azt majszolta el. Állítása szerint csak a fűszert érezte, amibe sütés előtt beleforgatták és textúrára rágós volt, mint egy haluszony.
Egyébként a kínaiaknak nem szokása uzsonnára kukacot vagy százlábút enni, viszont tudják róluk, hogy ehetőek. Ez azokra az időkre vezethető vissza, amikor éhínség pusztított. Éhes ember pedig nem válogat, főleg ha a túlélés a tét. Manapság azonban ezek az ínyencségek a turistáknak szólnak. Helybéliek tehát nem egy ilyen kisboltba ugranak le, ha megéheznek. Igaz, van néhány bizarr dolog a mezei boltokban is, mint például a szárított pillangó, amit teaként fogyasztanak, ám nem ez a legjellemzőbb helyi étel.
a menü

Megtörtént velünk
Volt néhány szórakoztató esetünk az étkezéssel kapcsolatban, ami elég jól bemutatja, milyen egy igazi kínai étteremben.
asztal egy kínai étteremben
Ahogy már írtam, a kínai étterem csoportokra van kitalálva. Mi azonban hiába voltunk csoportban, mindig túl sok ételt rendeltünk. Az egyik ilyen nagy mennyiségű ételfogyasztás idején megkértük a pincért, hozzon nekünk még néhány tényért, amire szedhetünk magunkat a közösből. Az alapból kiosztott tálkákat ugyanis mi európaiak túlságosan kicsinek ítéltük. Ezzel a kéréssel teljesen megakasztottuk az éttermet. Egyszerűen nem volt tányérjuk, mert azokat a közös ételek felszolgálására használják, így elmostak ugyan nekünk néhányat, de többet nem adtak, mert ha betévedt volna még valaki, nem tudták volna kiszolgálni.
száznapos tojás
Egyébként érdemes velük próbálkozni, de nem épp kompromisszumkészek.
Egyik étteremben például a következő beszélgetés zajlott le:

Mi: - Ezt szeretnénk.
Pincér: - Csípősen?
Mi: - Nem.
Pincér: - Azt nem lehet, ez csípős.

Szóval nem rugalmasak, ha valami csípősnek van kitalálva az csípős is marad, hiába kéri anélkül a tudatlan turista. Azért legalább udvariasan figyelmeztetik rá az embert.
"babsaláta" és mogyorós csirke
A másik vicces történet San Diegoval esett meg, aki egy másik asztalnál meglátott egy ételt és megkívánta. Nem volt angol étlapjuk (ez teljesen általános), viszont minden ételről volt fénykép a kínai nyelvű étlapon. Szóval lelkesen rábökött a képre és elkönyvelte, hogy milyen jó babsalátát rendelt a mogyorós csirkéje mellé. Aztán kihozták az ételeket (mellékelt kép) és mikor belekóstolt a salátába, rájött, hogy bár valóban hagymával van felszolgálva és ecetes lében ázik, ez bizony nem bab, hanem mogyoró...
Bármennyire is furcsán hangzik az ecetes mogyoró, nem volt rossz, még én is megkóstoltam. Viszont egy hatalmas tál mogyoró egy nagy adag mogyorós csirkével nem a legváltozatosabb párosítás.
A mennyiségekkel kapcsolatban, nekem is volt egy esetem.
egy fazék gombaleves
Pekingben gombalevest rendeltem. Tudtam, hogy nem lesz kevés és hogy más nem fog kérni (San Diago azért természetesen belekóstolt), de ez volt számomra a legszimpatikusabb. Aztán kihoztak nekem egy egész fazék levest. Nem vicc, olyan mennyiség volt, amit otthon legalább két főre és kétnapi fogyasztásra készít az ember. A furcsa világos színe ellenére nem volt rossz, de a felét sem tudtuk megenni.

2019. október 3., csütörtök

A Tiltott város és a turisták

Ha Peking és a nevezetességei szóba kerülnek, akkor biztosan mindenkinek a Tiltott város jut eszébe. Kínai utunk során mi sem hagyhattuk ki ezt az első számú látványosságot. Ebben a bejegyzésben elmesélem, milyen az, amikor egy különleges hely már egyáltalán nem tiltott és veszít jelentőségéből és mi az, ami inkább felértékelődik mellette.

Tiltott város
a Tiltott város bejárata
Peking fővárosként betöltött szerepéről már írtam korábban, így rendszeres olvasóim nem fognak meglepődni, ha azt mondom, ez a város közel 500 évig volt Kína központja. (Konkrétan a Ming-dinasztiától a Csing-dinasztiáig.) A város 1406 és 1420 között épült és összesen 980 épületből áll, amelyekben szám szerint 8707 szoba van. Szóval nem épp picike, egy látogatónak legalább három órát rá kell szánnia.
Azért hívják tiltott városnak, mert a császár engedélye nélkül nem lehetett ide belépni. Illetve később, 1966-tól 1971-ig zárva tartották és ekkoriban senki sem léphette át a kapuját. Erre azért volt szükség, mert a 20. század háborús időszakában többször veszélybe került: műkincsgyűjteményét a második világháború után szétosztották különféle helyszínekre, a Kínai Népköztársaság fontolgatta átépítését és a kulturális forradalom műkincsrombolásai is veszélyeztették.
1987-ben a város felkerült a világörökség listájára és több felújításon esett át, hogy a látogatók eredeti fényében csodálhassák meg. A dolog annyira jól sikerült, hogy a belföldi és külföldi turizmus egyik központjává vált.
tömeg a városban
A Tiltott város lényegében egy vastag, 7,9 méter magas vörös fallal körbevett palotaegyüttes. Olyan nagy, hogy az ember megtesz egy hosszabb sétát, míg eljut a bejáratáig. Aztán sétálhat tovább és tovább az épületek közötti hatalmas térben vagy bolyonghat kicsit a szélső, kisebb épületek között.
Kétségkívül monumentális alkotás van egy hangulata, ahogy az ember végigsétál benne, csak ne lenne ekkora a tömeg.
Hiába hatalmas ez az épületkomplexum, olyan sokan vannak benne nap mint nap, hogy időnként tömegiszonyom volt. Úgy éreztem magam, mint a Vatikáni múzeumokban, ez a csodálatos történelmi helyszín a rengeteg embertől elvesztette jelentőségét. Nem az alapján jártam végig, hogy melyik épület tetszett meg, vagy hol csodálható meg egy kisebb park, hanem hogy hol van kevesebb ember. Semmi kedvem nem volt ugyanis hömpölyögni a tömeggel egyik épülettől a másikig és összezsúfolódni a szűkebb folyosókon.
egy ritkább népsűrűségű szakasz
A turistaáradat elkerülése miatt ezért többnyire nem a város közepén haladtunk, hanem a szélén. Itt kicsit levegősebb volt a tér és találtunk néhány kisebb épületet, ahová be is lehetett menni megcsodálni néhány kiállított bútort vagy szobrot.
A kínaiak egyébként nem arról híresek, hogy a látogatókat elárasszák információkkal. Többször szembesültünk vele, hogy nem nagyon vannak feliratok, ismeretterjesztő táblák, vagy ha akad is belőlük egy-egy, az kínaiul van. Itt azért szerencsénk volt, ne általánosságban igaz, hogy jobb ha a turista előre felkészül például egy útikönyvvel.
Mivel nyáron jártunk itt, nem csak a sok emberrel, hanem a hőséggel is meg kellett birkóznunk. Szerencsére több bolt is akadt és voltak jégkrémárusok is és bár kezdetben ódzkodtam a kínai jégkrémtől (láttam néhány bizarr ízválasztást, például zöldborsósat...) találtam egy finom ananászosat, amit minden külföldinek szívesen ajánlok.
látkép a városra
Egyébként elég jó üzlet ez a hely, mert tele van szuvenír boltokkal és van két kiállítás (órakiállítás és a kincstár), amire külön belépőjegyet kell fizetni. Mivel elég sokan álltak ezeknél sorba, inkább lemondtunk róluk.
A Tiltott város tehát egy lenyűgöző hely, de annyira el van turistásodva, hogy közel sem azt az élményt adja, mint ami a császárok korában jellemezte. Nem bántam meg, hogy ellátogattunk ide, de utólag belegondolva nem ez volt a legjobb élményem Pekingben.

Az Ég temploma
A Tiltott város után elbuszoztunk egy hatalmas parkba, amelynek nagyjából a közepén áll az Ég temploma.
az Ég temploma
Ez a hely is a császárok korához köthető, itt imádkozott a császár minden évben a jó aratás érdekében és ezért van a parkban több különleges épület. Persze a leghíresebb és a legnagyobb az Ég temploma.
Ez a templom gyakorlatilag egyidős a Tiltott várossal, mivel 1420-ban építették. 1998-ban pedig felvették a világörökségek listájára.
A park egyébként belépőjegyes, ám nyugdíjasoknak ingyenes. Ez is, mint Kína több másik parkja az idősek törzshelye, itt kártyáznak, madzsongoznak, táncolnak és élnek közösségi életet. Míg haladtunk a templom felé nagyon sok ilyen csoportosulással találkoztunk.
pavilon
Szerencsére a turisták, bár összesűrűsödnek az épületeknél, szétszóródnak ebben a parkban, így ez a helyszín nem tűnt olyan zsúfoltnak.
Kényelmesen körbe tudtuk járni a templomot és a többi pavilont. Megnéztünk egy kiállítást a császár szertartásáról és csak üldögéltünk kicsit ebben a megnyugtató zöldövezetben.
Kína kétségtelenül tele van csodálatos épületekkel, ám az ember jobban jár, ha beosztja őket. A hatalmas Tiltott város után ebben a parkban már nem nyűgözött le annyira a kínai császárkori építészet, hanem inkább a csendes természet közelebbi légkörét értékeltem igazán. Egyszerűen nem tudtam több műemlék épületet befogadni, megteltem velük. Ezért is nagy szerencse, hogy a Nyári Palotát másnapra tartogattuk, de erről majd egy másik bejegyzésben, mert megérdemli.

2019. október 1., kedd

A medve és a csalogány

Nagyon megtetszett ez a könyv a gyönyörű borítójával, jól csengő címével és egy téli mese ígéretével. Még az sem tántorított vissza a megvásárlásától, hogy a folytatás bizonytalannak tűnt.
Igen, ez is egy sorozat, Az északi erdő legendája trilógia első kötete, azonban önállóan is megállja a helyét. Bár, ha valaki a végére ér, szívesen olvasná még tovább és tovább.
382 oldalával viszonylag hosszabb könyv, ám gyorsan lehet haladni vele.
Fülszöveg:
"Gyilkos ​szél fúj a vad orosz vidéken, messze északon; nagyon rég nem volt ilyen fogcsikorgató hideg. A fák között suttogások, léptek zaja hallatszik. A medve ébredezik, egyre erősebb, és ha eltépi köteleit, talán senki sem állíthatja meg többé.

Vaszilisza zöld szemű, vadóc kislány, aki egy faház kemencéjének melegénél dadája régi időkről szóló meséire alszik el. Napközben lovagol, fára mászik, az erdőket járja; ott érzi igazán otthon magát, az állatok és növények között. De Vászja nem fiú, az a sorsa, hogy nővé érve gyermekeket szüljön és ellássa urát. A kislány már egészen fiatal kora óta tudja, hogy neki nem ezt írták meg, édesanyja nem ezért hozta a világra, mielőtt belehalt volna a szülésbe. Életével együtt különleges tudást adott a kislánynak, olyat, amely megváltoztathatja egész népe sorsát."
Ez valóban egy téli mese. Tökéletesen ideális egy borongós időjárású napon a bekuckózáshoz. A cselekmény ugyanis a havas, erdős és kissé zord orosz vidéken játszódik és maga a fagy is nagy szerepet kap benne.
A történet családregénynek vagy inkább orosz népmesének indul és lassan fókuszál a főszereplőre. Ez azonban egyáltalán nem baj, mert tökéletesen megalapozza a világot a mondákkal és mesékkel és bemutatja a karaktereket minden motivációjukkal és jellemvonásukkal együtt. Engem tehát cseppet sem zavart, hogy az írónő kicsit messziről indította a cselekményt. A könnyed stílusa olvastatta magát és végig lekötött.
A könyv konkrétan egy mesével indul, ám magába a történetbe fokozatosan szövődik bele a varázslat és ezt nagyon szerettem. Szeretem, amikor a mágia, a különleges lények és minden "természetfeletti" finom természetességgel van jelen és itt pont ez történik. Minden mágikus vagy mesebeli elem annyira valósnak és inkább természetközelinak hat, hogy az olvasóban fel sem merül a kétség gondolata, sőt, egyre több és több ilyen varázslatos pillanatot akar.
A távolról indítás ellenére, a főhős egyértelműen Vászja, így a könyv az ő életét követi nyomon és rajta keresztül azt is megmutatja, milyen lehetőségei voltak a korban a fiatal lányoknak. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem épp sok, vagy feleség lett belőlük vagy apáca. A történetbe így beleszövődik egy klasszikus értelemben vett feminista szál is, ahogy Vászja nem épp szokványos hölgyhöz méltó módon viselkedik. Ez azonban csak árnyalja a karakterét és nem uralja azt.
Nagyon tetszett, ahogy a szerző a valláshoz állt. Kezdetben a katolikus vallás mint egy hódító új irányzat szerepel ebben a könyvben, valami, ami tönkre teszi a régi értékeket, ám ahogy halad a történet, kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó. Ezen a szálon sem hangzik el értékítélet és ez kifejezetten dicséretes. Ezt a vonalat nagyon szépen megoldotta az írónő.
Szóval nagyon sok dolog volt, ami tetszett ebben a könyvben, mégis a kedvenceim a különleges orosz mondavilágból származó lények voltak. Nagyon kedveltem őket és bár időnként bosszantóan rébuszokban beszéltek, minden mondatuk érdekes és elgondolkodtató volt.
Ez tehát egy remek könyv, kellemesen varázslatos hangulattal, szerethető mondabeli lényekkel, emberi karakterekkel és egy erős és bátor főhősnővel, akinek lehet drukkolni, hogy megtalálja helyét ebben a havas orosz világban.
Nekem nagyon tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, aki egy jó téli mesére vágyik.

Kiegészítés:
Habár a kötet önmagában is megállja a helyét, van folytatása. A második rész, A lány a toronyban a héten fog megjelenni magyarul. Már elő is rendeltem, így hamarosan a polcomon tudhatom. A harmadik és egyben utolsó részről egyelőre nincsenek megjelenési információk, de remélem, hogy nem kell sokat várni rá.