A Jóbarátok-generáció

A Jóbarátok az egyik kedvenc sorozatom tizenpár éves korom óta. Rengetegszer láttam, és bármikor képes vagyok újra megnézni. Ráadásul vagyok akkora rajongó, hogy Sanghajban, mikor Ribizly barátom felvetette opcionális programnak az ottani Jóbarátok Kávézót, lelkes támogatója voltam az ötletnek, és minden percet élveztem, amit ott tölthettem "Ross kávéjával" a kezemben. A sorozat 25. évfordulója apropóján pedig sok-sok cikket olvastam különféle kulisszatitkokról, és szemezni kezdtem ezzel a kötettel is. Így, mikor egyik kollégám felajánlotta, hogy kölcsönadja, ragadozómadár módjára csaptam le rá.

A borító nagyon tetszik, és meglepően vastagnak tűnik 430 lapjával.

Fülszöveg:

"Jó ​reggelt! Tényleg 1994-et írtunk, amikor a televízió műsorra tűzte az első epizódot?
Abban az évben, szeptemberben hat barát ücsörgött a kedvenc kávézójukban, hogy szexről, párkapcsolatokról, munkáról meg az élet egyéb dolgairól trécseljenek – és a mai napig újabb és újabb rajongók fedezik fel Rachel, Ross, Joey, Chandler, Monica és Phoebe életét. A sorozat – tehetséges megalkotóinak köszönhetően – szőröstül-bőröstül bekebelezte a fiatal közönséget. A Jóbarátok volt e korszak legkedveltebb és a legnagyobb hatású televíziós programja. Soha nem tartottak szünetet.
De pillantsunk csak bele, mi zajlott a színfalak mögött!
Saul Austerlitz, a popkultúra ismert krónikása, exkluzív interjúkat készített az írókkal, a rendezővel, a producerekkel és a stáb tagjaival a sorozat történetéről, amely a Netflixen jelenleg is meghökkentő népszerűséggel éli utóéletét. Izgalmas részleteket közöl a forgatás körülményeiről, a Super Bowlról, londoni utakról, leszbikus esküvőkről, frizuradivatokról, szupersztárok cameoiról vagy a millió dolláros szerződésekről."

A könyv felütése nagyon tetszetős, és egy rajongót azonnal megfog a sorozat elkészülésének minden előzménye, illetve kezdeti mozzanata. Csakhogy, mi magyar olvasók popkultúrális hátránnyal indulunk, mert nem ismerjük a '90-es évek Amerikájának minden népszerű sorozatát. A magyar fordító, Magyari Andrea ezt persze próbálta ellensúlyozni, és remek lábjegyzeteket tűzött a könyvhöz, a háttértudás hiánya azonban így is szembeötlő. Az olyan apróságokon azonban túllép a lelkes olvasó, hogy nem tud hova tenni egy-egy hivatkozást sorozatra és karakterre, mert a könyv eleje tele van érdekes adalékokkal a sorozat hátterére vonatkozóan, mint például a kávézók elterjedésének története.

A kötetben nyomon lehet követni a szereplőválogatást, az írók megfeszített munkáját, az egyes évadok kihívásait és minden apró érdekességet, amelyet a nézők nem tudtak, vagy nem is gondoltak volna, mikor hatodszorra megnézték kedvenc epizódjukat. Apropó epizódok, a szerző több epizódot is kiemelt, konkrétan leírt néhány jelenetet idézve a sorozatban elhangzottakat. (Ebben is elismerés illeti a magyar fordítást, amiért a szinkronból adódó esetleges eltéréseket jelzi nekünk lábjegyzetben.) Olvasói szempontból ez egyezerre nosztalgikus - helyenként jókat kuncogtam, ahogy felidéztem ezeket a mozzanatokat a sorozatból -, néha azonban soknak tűnik. Nem mindig adott ugyanis hozzá megfelelő mennyiségű háttér érdekességet, így néhol olyan volt, mintha belelapoztunk volna kedvenc sorozatunk forgatókönyvébe. A kötet terjedelme valószínűleg ezeknek a jelenet leírásoknak a számlájára írható.

Számomra a legérdekesebbek az egy-egy poén megszületéséhez kötődő anekdoták voltak, illetve a színészek és írók összehangolt munkája. Az ember tényleg nem gondol bele, hogy egy alig fél órás epizód mennyi munkával járt. Tetszett, hogy a könyv szerzője bemutatta a sorozat körüli nem olyan rózsaszín dolgokat is, mint a reklámok - amelyek hiába hoztak bevételt, a sorozat népszerűségét egyáltalán nem segítették -, a színészek szerződései körül kialakult viták - ami egyébként kifejezetten pozitív volt a szememben -, illetve egyéb jogi problémákat (például a kirúgott alkalmazott perét). Ezektől tényleg úgy éreztem, hogy új információkat kaptam.

Rajongói szemmel nézve a könyv tehát egyrészt hasznos, másrészt nosztalgikus, hiszen feleleveníti a sorozat kulcsjeleneteit, harmadrészt pedig új szemszöget ad. Ez az új szemszög viszont nem mindig volt kifejezetten kellemes. 

Magyar tiniként engem anno cseppet sem érdekelt, hogy New York hitelesen van-e ábrázolva vagy sem. Az sem foglalkoztatott, hogy a szereplők etnikailag egysíkúak, és pont nem érdekelt, melyik felekezethez tartoznak. Sem akkor, sem most nem érzem úgy, hogy sértő lenne a melegekre, sőt, Ross leszbikus felesége miatt én kifejezetten modernnek találtam, vagy hogy túl sok lenne benne a szexizmus. Oké, időnként sztereotip, ám egyáltalán nem sértő, és számomra azért ez a kedvenc vígjátéksorozat még most is, mert nincs tele trágár szavakkal. Persze, lehet mondani, hogy túl idilli, nem valóságos, de ki a fenét érdekel? Számomra pont ez a kedves báj teszi olyan szórakoztatóvá, hogy közel 15 éve bármikor újra meg tudom nézni, újra ugyanúgy elmosolyodom a poénokon, és ugyanúgy kedvelem a szereplőket.   

kávék a kínai Central Perkben

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, mert valóban kaptam jó néhány érdekes kulisszatitkot az egyik kedvenc sorozatomról. Azonban néhol kissé túlírtnak éreztem, és nem mindig értettem egyet a szerző véleményével. A kötet befejezése pedig egyáltalán nem tetszett, kissé kurtán-furcsán zárta le.

Kizárólag a sorozat nagy rajongóinak ajánlom, közülük is inkább azoknak, akik sokat és szívesen olvasnak, mert egy kezdő könyvmoly nem biztos, hogy könnyedén megbirkózik ezzel a terjedelemmel. 

Papírsárkányok

Nem ez volt az első olvasmányom a szerzőtől - És a hegyek visszhangozzák című kötetét még 2014-ben olvastam - így nagyjából tudtam, mire számíthatok. Előzetes elvárásaimat pedig maradéktalanul teljesítette.

A címválasztás tökéletes, a borító mutatós, és terjedelemre is kellemes 448 oldalával.

Fülszöveg:

"Afganisztán, ​70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől."

Én ezt a könyvet kötelező olvasmánnyá tenném a magyar lakosság számára.

Nem azért, mert ez a világ legjobb könyve, nem is azért, mert hasonló történet nincs máshol, hanem pusztán azért, mert emberi. Emberi problémák, emberi szereplők és emberi leírása Afganisztán helyzetének, és ez az, amit könnyű megérteni és átérezni. Mert, aki nem érez empátiát a háború legnagyobb áldozatai, az apa és anya nélkül maradt gyerekek iránt, annak üresebb a lelke, mint a történetben felbukkanó koldusnak a zsebe. Tanulságos könyv és sajnos aktuális is.

A könyv cselekménye gyakorlatilag egy felnőtt férfi visszaemlékezése. Ez a visszaemlékezés pedig egyenes vonalban halad a gyerekkortól a fiatalságon át a felnőttkorig. A főhős nem kimondottan pozitív figura, mert rengeteg hibát követ el, a szociális érzéke csapnivaló, ám meg sem próbálja magát jónak beállítani, és épp ettől lesz valamennyire mégis szerethető. Amir tisztában van a hibáival, az emberi esendőséggel, mert minden gondja épp ezekből a nagyon is emberi érzésekből (irigység, gyávaság, önzőség) fakad, sőt állandó jellegű bűntudata is van miattuk. Az olvasó tehát nem ítélheti el őt könnyedén, és ez számomra kifejezetten szimpatikus volt.

"Fontold meg jól ezt: akinek nincs lelkiismerete, akiben nincs jóság, az szenvedni sem tud."

A cselekmény mozgatórugója a főhős gyarlósága, így lehetne ez a könyv egy egyszerű bemutatása az embernek, a kapcsolatoknak, a barátságnak, a kötődésnek. Az író azonban nem elégedett meg ennyivel. Hogyan is tehette volna, mikor ez az elsőre hétköznapi konfliktushelyzet Afganisztánban játszódik. A cselekmény hátterét az ország falatnyi történelme és az afgán kultúra néhány morzsája adja, ezek pedig épp olyan jelentőségteljes üzenetet hordoznak, mint a fent említett konfliktushelyzet.

Khaled Hosseini természetes könnyedséggel mutatja be szülőhazáját, annak minden báját, egzotikumát, de nem feledkezik el a valóságról és a közelmúlt szörnyűségeiről sem. A könyv felér egy gyorstalpalóval Afganisztán huszadik századi történelméből. Ez a történelem sajnos nem épp vidám, tele van etnikai és vallási feszültséggel, különböző országok fegyveres beavatkozásaival és háborúval. Bizony háborúval, mert mi itt Európa közepén hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a második világháború lezárásával nem szűntek meg a háborúk a világban, sőt, ma is úgyanúgy zajlanak, mint néhány évtizeddel korábban.

A könyv hangulata keserédes. Egyrészt tele van boldog nosztalgiával, másrészt fájdalommal az otthon elhagyása és az ország sorsa miatt. A főhős egyszerre imádja szülővárosát, mert a legboldogabb emlékei oda kötődnek, és retteg tőle, mert emlékszik a fegyverropogásra és a menekülésre, és tudja, hogy ez az aknákkal szétszaggatott hely, már nem ugyanaz. Ettől pedig az olvasóban is hasonlóan kettős érzések alakulnak ki a szépen megfogalmazott sorok és a háborús borzalom nyers leírása okán. Az író egyáltalán nem félt megmutatni a rossz dolgokat, de szerencsére mindig csempészett némi pozitívumot  a fejezetekbe egy-egy elejtett szép gondolat formájában.

A történetnek persze akadnak hibái, néhány mozzanat kézenfekvőnek vagy szükségszerűnek tűnhet, és kissé úgy érezheti az olvasó, hogy túl kicsi a világ, ahogy a szálak újra és újra összefutnak. Mindez azonban bocsánatos bűn, mert ezektől gördül tovább a cselekmény, és egyébként is tökéletesen passzolnak a fikció világának szabadságába.

Szót kell még ejtenem a magyar fordításról (Vajda György munkája), ami remekül sikerült. Nagyon szépen simulnak a szövegbe a meghagyott fárszi szavak, és a kötet végi szószedet is remek volt hozzájuk.

Összességében ez egy szépen megfogalmazott, érdekes, emberi történet egy nem is olyan távoli országban. Nekem nagyon tetszett, mert egyszerre volt velőig hatolóan valóságos és szép az univerzális emberi érzések miatt.

Meleg szívvel tudom ajánlani a családtörténetek kedvelőinek, azoknak, akik érdeklődést mutatnak más kultúrák iránt, és mindenkinek, aki nincs tisztában azzal, hogy a háborúk nem értek véget. A mai magyar társadalomnak pedig különösen javallott olvasmány.

"Nagyon sok gyerek van Afganisztánban, de nagyon kevés gyerekkor."

Hollóvér

A holló jele sorozat első részét (Éjszárny) tavaly olvastam, mégis csak most szántam rá magam a folytatásra. Nincs különösebb oka a halogatásnak, egyszerűen mindig találtam csábítóbb olvasmányt.

A borító továbbra is gyönyörű, és vastagságra is kellemes 350 körüli lapjával.

Fülszöveg:

"Négy ​év telt el azóta, hogy a Nall-gépezet visszaverte a Mély Királyait a Kárhozatba, de a szörnyek így is tüzes esőt ontanak az égből, és más sötét erők is szervezkednek a köztársaság ellen. Új hatalom van születőben: a Fénylányként ismert, ragyogásba burkolózó szellem látomásokként jelenik meg városszerte, az őt istenítő szekta pedig egyre nagyobb erő és befolyás birtokába jut. Az eluralkodó káosz megállíthatatlan.Galharrow és az Éjszárnyak vajmi keveset tehetnek a szekta – vagy a Névtelenek különös parancsai – ügyében, de mikor ismeretlen tettesek feltörik Szarkaláb széfjét, és nyoma vész egy rettentő hatalmú tárgynak, akkor mindent meg kell tenniük, hogy visszaszerezzék. Csakhogy ehhez válaszokra lesz szükségük, márpedig ezekért kénytelenek fejest ugrani a lidércnyomásba: a Kárhozat kellős közepébe."

A cselekmény négy évvel az első kötet vége után veszi fel a fonalat. Az olvasó pedig ezt könnyedén tudja követni, mert akad bőven egyedi elem ebben a fantasy világban, hogy emlékezzen rá, és kellemesen ismerősnek találja a hangulatát. Nálam legalábbis ez volt a helyzet, mikor belekezdtem ebbe a második kötetbe.
A már ismerősnek mondható világ, illetve a hangulat mellett volt még egy elem, amit jó volt újra látni, a főszereplő. Ryhalt továbbra is egy remek narrátor, kellemesen szarkasztikus, megfelelően realista, ugyanakkor marconasága dacára egy kedvelhető figura. Hiába gondolkodik katona módjára, hiába trágár időnként, és hiába veszi kissé könnyelműen mások lekaszabolását, ő bizony egy pozitív főhős. Jó célért küzd, törődik azokkal, akik fontosak neki, és konkrétan ebben a kötetben vajból volt a szíve. Szóval minden sötét jelzőjű címke ellenére, amit erre a könyvre aggattak, egyáltalán nem olyan sötét ez, hála a főhősnek. Ez pedig engem egyáltalán nem zavart, mert mint korábban már kijelentettem, kedvelem a főhőst, mégis van valami, ami bökte a csőrömet. Ehhez azonban muszáj némi cselekményszálat elmesélnem, így innentől Spoiler veszély!
Ez egy egyértelműen karakterközpontú történet. A főhős az elmesélő, az ő küzdelmei adják a cselekményt, így gyakorlatilag ő viszi hátán ezt az egészet. Ez abban az esetben remek, ha a központi figura szerethető és szórakoztató. Ryhalt többnyire az, ebben a kötetben azonban megkopott a varázsa. Nagyon, nagyon, de nagyon nem állt jól neki a romantikus szenvedés. Az előző részben végig dacolt romantikus érzelmeivel, ám most, hogy elveszítette szerelmét, négy éve nyavalyog. Csak én érzem úgy, hogy ez a rinyálás karakteridegen egy olyan fickótól, aki eltemetett már egy családot, sosem akart új nőt, és az önpusztításon kívül nem sok dolog érdekli? Oké, hogy mégis vannak érzelmei (Egyébként ez sosem volt kérdés.), de miért kell ennyire eltúlozni őket. Egyszerűen fárasztott a nyafogása és a hullámzó viselkedése, mert egyik pillanatban feladja, a következőben pedig megtáltasodik a szerelemtől. Giccs a köbön, ami ebben a komor világban meglehetősen idegenül hat. Az Éjszárny ne legyen ennyire romantikus, és egy olyan világban ami tele van pokolbéli lényekkel, akik lerágják a lábadat, amíg alszol, ne a szerelem ereje győzze le a fő gonoszt, mint egy tinilányoknak szóló animében. Ráadásul, ha van valami, ami felhúz, az a halálból visszatérő szereplők. Ha a csaj halott, maradjon is halott, hiába sír utána a főhős. Ha meg a szerzőnek az a végső célja, hogy összeboronálja őket, akkor minek kellett a csajt megölni egy trilógia első kötetében? Nem, nem vagyok vevő az indokolatlan romantikára egy olyan könyvben, ahol egyáltalán nincs rá szükség.
Spoiler vége!
Zavart még ebben a könyvben a meglehetősen lassú cselekmény. A fent említett szenvelgés miatt elég sokszor leült a könyv bor mellett búsongani, ami cseppet sem növelte az olvasási lelkesedést. Ráadásul míg az író nagyon sok hangsúlyt fektetett főszereplője lelki sebeire és azok nyalogatására, addig nagyon kevés időt szánt egy jó csata megírására. A kötet végi nagy összecsapás olyan kusza volt, hogy hiába írta le az utcaneveket, fogalmam sem volt hol jártunk, mi történt, mert az egész egy egybemosódó sortűz volt és semmi több. A könyv lezárását meg inkább hagyjuk, túl egyszerű és túlságosan romantikus.
No, de hogy ne csak negatív dolgokat írjak erről a könyvről, meg kell jegyeznem, hogy a holló kifejezetten jót tett a történetnek. Nagyon megkedveltem a beszólásait, és ha ő nem lett volna, nem kaptam volna meg azt a szarkasztikus spirituszt, ami egyébként megtetszett ebben a sorozatban.
Összességében tehát ez a világ még mindig érdekes és hangulatos, a főhős még mindig kedvelhető (ha épp nincs szerelmes hangulatban, de sajnos ez egyre ritkább), azonban csorbát szenvedett a történet éle. Az az él, ami a káoszban keresendő, amit csípős megjegyzések fényeztek, és amitől vagány volt ez a fantasy. Nem mondom, hogy rossz volt, de nekem kevésbé tetszett, mint az első rész.
Azoknak ajánlom, akik az első kötetet kedvelték, és ott úgy érezték, elbírna még némi romantikus töltetet. Nekik garantáltan tetszeni fog. Azok viszont, akik valami véresen komolyra vágynak, és a kesernyés ízvilágot kedvelik, óvatosan kóstoljanak bele, mert ez a rész bizony cseppet túl lett cukrozva.

Zárszónak idézet új kedvenc szereplőmtől, akivel mélységesen egyet is értek:

"Jaj, elmész te a picsába az önsajnálatoddal – károgta a holló. – Növessz gerincet, faszom! Elvesztettél egy nőt, aztán még egyet, vérzik érted a szívem. Ez a világ rendje!"

Kiegészítés:
Nem tudom, hogy az első kötet kritikájának megírásakor, miért gondoltam, hogy ez a sorozat háromnál több kötetre rúg, de most helyesbítek. Szóval A holló jele sorozatnak van még egy harmadik része, ami le is zárja a történetet. A Kárhozat már megjelent magyarul, valamikor sort kerítek rá, mert minden cukor ellenére, kíváncsi vagyok, hogyan végződik a főhős sorsa.

Sorozatajánló IV.

Ideje újra írom ebbe a rovatba, mert a legutóbbi bejegyzés óta jó néhány remek sorozatot néztem végig. Na, meg persze kevésbé remek alkotásokat is végigpörgettem, ami végül időpazarlásnak minősült. Írni azonban csupán azokról fogok, amelyek tényleg jók, hogy olvasóimnak megfelelő minőségű sorozatokat ajánlhassak. Hoztam is szokásomhoz híven négy alkotást változatos témában és stílusban, ám mindegyiket a Netflix kínálatából.

Unorthodox

"A brooklyni hászid zsidó nő az elrendezett házasság elől Berlinbe menekül, ahol egy csapat zenész befogadja. A múltja azonban utána nyúl."

Ezt a sorozatot a Netflix ajánlója dobta fel nekem, és először nem akartam megnézni. Szabadidőmben ugyanis nem szeretek semmi olyannal foglalkozni, ami valahogy kapcsolódik a munkámhoz. Aztán megnéztem az előzetest, és mivel csak 4 részből áll, mégis rászántam magam, amit nagyon jól tettem.
Ez a sorozat nem azért jó, mert bemutatja a brooklyni hászid közösséget, hanem azért, mert bemutat egy zárt közösséget, ami nem hajlandó haladni a korral, és ami botrányosan férfiközpontú. Ez a közösség tehát ugyanúgy lehetne akár amish, szélsőséges muzulmán vagy bármelyik másik kisebb vallási közösség, ami átesett annak a bizonyos hétbéli lónak a túlsó oldalára. Számomra itt nem az volt a lényeg, hogy a szereplők zsidók-e vagy sem, hanem hogy milyen emberi kapcsolatokat ápolnak egymással. Tehát, ha valaki a vallási töltet miatt ódzkodik ettől a sorozattól (ahogy én is tettem kezdetben), ne foglalkozzon vele, mert egyáltalán nem ez a lényeg.
Nem hosszú sorozat, ám nagyon megdöbbentő, így érdemes beosztani. Én két nekifutással néztem végig, mert helyenként annyira felbosszantott, hogy muszáj volt szünetet tartanom. A sorozat egyébként remekül adagolja az eseményeket, és nekem kifejezetten tetszett, hogy visszaemlékezésekből ismerhettük meg a főhős hátterét. Egy olyan hátteret, ahol ha kilógsz a sorból, és mást szeretnél, mint a többiek, mérhetetlenül boldogtalan leszel, mert nem fogják hagyni. Lehet mondani, hogy a csúnya, gonosz férfiak az okai mindennek, hiszen elnyomják a nőket, de ez szerintem baromság. Baromság, mert az elnyomásban annak is része van, aki hagyja, és ebben a sorozatban az a legmegdöbbentőbb, amit a nők művelnek egymással. Ahogy nem segítenek az ifjú arának, pedig pontosan tudják, milyen ijesztő és nehézkes egy házasság olyan gyerekként, aki még annyi felvilágosítást sem kapott soha, hogy tudja, mi az a női nemi szerv. Ez is jól mutatja, hogy az ilyen zárkózott közösségek legnagyobb problémája a tabu. Tabuként kezelnek rengeteg dolgot, így ha ezekhez kapcsolódóan problémájuk adódik, képtelenek megoldani, mert képtelenek beszélni róla. Ez európai, modern nőként számomra elképzelhetetlen és rettentően frusztráló.
A történet egy önéletrajzi könyv alapján készült, így még nagyobbat üt a tudat, hogy igen, ez bizony nem esik távol a valóságtól, ma is élnek emberek így elszigetelve, és egy részük biztos boldog a kis megszokott világában, ám az a néhány, aki mást szeretne, szenvedésre van ítélve. A sorozat egyébként azért is jó, mert megmutatja, hogyan lehet egy ilyen radikális háttérrel beilleszkedni a mozgó világ valóságába.
Összességében tehát ez egy zseniális alkotás. Tudom ajánlani mindenkinek, aki kíváncsi rá, milyen egy zárt közösség, van némi érdeklődése a vallási szélsőségek iránt, és a feminizmus sem hagyja hidegen. Nem mindig könnyű nézni, de nagyon érdemes nőknek és férfiaknak egyaránt.

Bodyguard

"Egy háborús veteránt egy terrortámadás meghiúsítása után egy olyan politikus védelmére vezénylik, aki az egyik fő támogatója volt annak a háborúnak, amelyben ő harcolt."

Szintén egy évados alkotás.  Összesen hat részből áll, és ez a hat rész tökéletesen kimeríti a sztorit, és gyönyörűen le is zárja azt. Szeretem az ilyet.
Mikor belekezdtem, főleg politikai konfliktusokra számítottam, amit meg is kaptam nem kevés dózisban, mégis rögtön látszott, hogy ez a sorozat jóval többet nyújt ennél. A történetvezetése rendkívül feszes és meglepően akciódús. Szinte minden részben találni akciót, amitől kifejezetten izgalmassá válik a történet. Ráadásul realista jelenetek vannak benne, a hőhős nem egy superman, sőt nagyon is emberi figura. Richard Madden nagyon jól eltalálta a karaktert, mert egyszerre tűnik hűvös profinak és egy kifejezetten sebezhető embernek. Könnyen meg lehet kedvelni, ezért nagyon hamar lehet drukkolni neki, hogy végre rendbe jöjjön az élete. Persze erre nem sok kilátás van az egyre sokasodó politikai, szerelmi és hatalmi csatározásokban, amitől egyre csak nőnek a gondok körülötte.
Nagyon tetszett, ahogy a sorozat bemutatta a poszttraumás stressz tüneteit, és a sorozat politikai vonala is szépen ki lett dolgozva. A végkifejlet pedig egy kifejezetten izgalmas csavart tartogatott, így ez az alkotás kriminek sem utolsó.
Összességében tehát nagyon jó sorozat érdekes történettel és rendkívül izgalmas cselekménnyel, na meg egy remek főhőssel. Nem csak nekem tetszett, San Diego is szerette, így tényleg bátran ajánlom mindenkinek, aki egy napjainkban játszódó, izgalmas, ám reális, akciódús thrillerre vágyik.

Szexoktatás

"Terapeuta anyja miatt a bizonytalan Otis mindenre ismeri a választ a szextanácsadás tekintetében, így a lázadó Maeve felveti egy iskolai szexterápiás klinika ötletét."

Ez már egy hosszabb sorozat, két évadnál jár, ám már a harmadik évad is be van ígérve.  Egyébként évadonként 8 részes.
Be kell vallanom, hogy sokáig hidegen hagyott ez a sorozat, hiába hallottam róla sok jót, és tudtam, hogy rendkívül népszerű alkotás. Az Eufória után valahogy nem vágytam a tinédzserek szexuális életére. Az a sorozat ugyanis annyira távol állt attól a tiniléttől, mint amit én megtapasztaltam, hogy elkönyveltem magamban, a mai tinik mások, nem fogok tudni azonosulni velük. Szóval nem hozott lázba ez a sorozat, hiába jött velem szembe újra és újra. Aztán egy unalmas karantén napon, úgy döntöttem, oké, belenézek. A belenézés nem sikerült teljesen jól, mert kicsit sokkolt a már-már pornóra hajazó látványvilága, de volt valami a hangulatában, ami arra késztetett, ne adjam fel ilyen könnyen. Nos, nem is tettem, és az évad közepére megértettem, miért szeretik olyan sokan.
Ez a sorozat vicces, néhol ugyan alpári, hiszen a poénok nagy része a szexualitáshoz köthető, valahogy mégis megtartja azt a mértéket, amitől ha kínosan feszengve is, de elmosolyodik az ember. Ez pedig a már említett hangulatának és a szuper szereplőválogatásnak köszönhető. Van valami retró az egészben beleértve a ruhákat, meg a hétköznapi apróságokat. Míg a már emlegetett Eufória rettentően modern akar lenni, addig itt a hétköznapiság a cél. Ez a hétköznapiság pedig megfelel a mai tiniknek, és megfelel az extiniknek is. Ezzel a csapattal ugyanis tudtam azonosulni. Ha már szóba került a csapat, csak dicsérni tudom a készítőket, mert sikerült egy sokszínű és nagyon hiteles szereplőgárdát összerakniuk, akik nem tűnnek túlkorosnak a tinédzserek szerepére, és vannak annyira érdekesek külön-külön is, hogy együtt igazán ütős csapatot alkossanak.
Mindez persze ahhoz elég, hogy szórakoztató legyen a sorozat, ahhoz azonban, hogy igazán kiemelkedőnek minősüljön kell még valami, a mondanivaló. Talán én lepődtem meg a legjobban, hogy még ezt is sikerült megugraniuk a készítőknek. Habár kezdetben úgy tűnhet, ezek a kamaszok szextanácsok alatt csak a hogyan és mit csináljunk egymással kérdéskört járják körbe, amit a már említett kissé naturalista ágyjelenetek is alátámasztanak, nem ez az igazán hangsúlyos. A hogyan és mit mögött ugyanis igazi terápia módjára felmerül a miért is, és ezzel el is jutottunk a sorozat velejéig, a kapcsolatokig. Kifejezetten kreatív módon mutatja be a párkapcsolatok és alkalmi kapcsolatok minden problémáját és egy idő után tényleg az kerül reflektorfénybe, amit a szereplők gondolnak, vagy éreznek. Ráadásul a bemutatott problémák mindegyike érdekes és nagyon tanulságos. A sorozat így remekül játszott a kevésbé köztudott vagy kevésbé megvitatott kérdésekkel a szexuális beállítottság széles palettáját bemutatva a biszexuálistól az aszexuálisig. Tényleg nagyon érdekesek ezek az epizodikus jellegű problémák, amelyek még megoldást is kapnak a részek végére. Szuper ötlet, remek kreativitás és támogatandó tanulság, ezek adják a sorozat igazi erejét.
Összességében ez egy okosan felépített, szórakoztató, ám mondanivalóban is gazdag sorozat, ami a szokásos gimis románcok köntösében provokatív és helyenként pikáns kérdéseket feszeget. Tudom ajánlani tiniknek és felnőtteknek egyaránt, prűdek viszont inkább kerüljék, mert néhol tényleg naturális.

Dark

"Egy gyermek eltűnik és négy család indul kétségbeesett kutatásra, miközben egy három generációt érintő elképesztő rejtélyre derítenek fényt."

Ez a sorozat San Diego ötlete volt, mert kíváncsi volt, mi ez a nagy felhajtás körülötte. Német alkotás német készítőktől német szereplőkkel. (Olyan jó volt a változatosság kedvéért német nyelvet hallgatni!) Összesen 3 évad, vagyis 26 epizód, ám sokkal hosszabbnak érződik a szövevényes cselekmény miatt.
Vannak olyan kissé bosszantó alkotások, amelyeknek az ember megnézi két-három részét, és még mindig nem ért belőle egy kukkot se. Nos, ez is egy ilyen sorozat. Az első három részig teljes homályban tapogatóztunk azzal kapcsolatban, miről szól ez az egész, ki kicsoda, miért érdekes, és úgy általánosságban rájövünk-e bármire is valamikor. Aztán megtörtént az áttörés, végre kezdtük kapisgálni, és ez akkora sikerélményt adott, hogy lelkesedésünk még az évad végére sem lankadt, sőt fokozódott. Úgyhogy, ha valaki belekezd, és úgy érzi, elveszett a "sötétben", ne aggódjon, nézze tovább, és viláhosságra lel.
A történet egyébként több okból szövevényes. Egyrészt regeteg a szereplő, akiket fejben tartani kihívásnak minősül. Péládul hiába mondtam San Diegonak, hogy ez Agnes, ha nem tettem volna hozzá, hogy kinek a kicsodája, és hogy sárga ruhás, nem jött volna rá, kire gondolok. Szóval nem elég a népes szereplőgárda, ez a több tucat ember még  rokonságban is áll egymással, nem is akárhogyan, így gyakorlatilag a nézőnek családfákat is fejben kell tartania. Ehhez jön a több idősík, a jelen, a közelmúlt, a nagyon múlt, a még inkább múlt és a jövő. Ebből adódóan pedig a szereplőgárdát nem csak egyszer, hanem legalább háromszor kell észben tartani, mert a többségnek van fiatal, középkorú és idős énje is. Gondolom, ebből már érthető az említett tapogatózás a sötétben. Mindez persze meg van fejelve egy jó kis rejtéllyel, ami ráadásul egyik epizódról a másikra szaporodik, meg van fűszerezve egy kis tudományos fantasztikummal, és ha ez nem lenne elég, hozzá van csapva mindenki szerelmi élete, ami nem épp egyszerű a ki kit csal meg felállásokkal.
Kihívás tehát nézni ezt a sorozatot, mert rengeteg dolgot kell fejben tartani, azonban megéri. Minden apró fénymorzsa a sötétségben igazi dicsőségnek hat, a készítők többnyire mindent tökéletesen és részletesen kidolgoztak (Azért nem hibátlan, van néhány logikai kérdőjel a harmadik évadra.), a látványvilág pedig meseszép. Nem csupán a díszlet, a kisváros a gyönyörű erdővel a szép, hanem a ruhák és a finom képi utalások, amelyekből az ember egy pillantás alapján rájön, hogy 2019-et, 1986-ot vagy 2052-t írunk. Mindehhez pedig sikerült egy olyan csodálatos szereplőgárdát találniuk, hogy az egyes karakterek fiatalabb, illetve idősebb énjei kifejezetten hasonlítanak. Zseniális háttérmunka, csak gratulálni tudok a készítőknek. A zene is remek, nagyon jellegzetes, kissé borús, ám nem teljesen nyomasztó hangulata van a sorozatnak.
Összességében tehát ez egy szuperül kidolgozott, csavarokkal teli sorozat, ami kifejezetten megdolgoztatja a néző agyát. Nekünk nagyon tetszett a lezárással együtt, így bátran tudom ajánlani minden kihívásra vágyó nézőnek. Ha viszont valaki könnyed történetre vágyik félálomban lefekvés előtt, keressen mást, mert ettől inkább beindulnak a gondolatok, mint elcsendesednek.

Bitó és borostyán

Ez a rövid, mindössze 196 oldalas történet egy kiegészítő könyvecske az Ambrózy báró esetei sorozat harmadik és negyedik kötete között. Valójában azonban a folytatásra nincs hatása, ellenben az előző részt (Ármány és kézfogó) kiegészíti egy újabb gyilkossági üggyel.

A borító épp olyan, mint amit megszokhattunk a sorozattól, és rájöttem, hogy nagyon tetszenek a címválasztások. Egyszerűek, ám nagyon kifejezőek.

Fülszöveg:

"1900. december 10., este.A Keleti indóházból útra kel az 502-es Budapest–Predeal–Bukarest vonalon közlekedő éjszakai járat, hálókocsijában a híres magánzó detektív, Ambrózy báró tanítványával, Hangay Mili kisasszonnyal, akit szigorú mestere épp száműzetésre ítélt a székesfővárosból. A fényűző, első osztályú kocsikban csupa előkelő, jómódú, kiváló modorú hölgy és úr utazik, akik legrémesebb álmaikban sem gondolnák, hogy mire megérkeznek, az egész Monarchiában csak úgy emlegetik majd az 502-es járatot, mint „a fagyos éjszakában száguldó véres szerelvényt”."

Van valami klasszikusan izgalmas a hosszú vonatúton történő nyomozásban. Talán a gőzmozdonyok nosztalgikus hangulata miatt, talán a kis helyre összezsúfolt sokféle szereplőből adódóan, talán a tény okán, hogy a vonat bizony nem áll meg, akkor sem, ha a vonatvezetőt épp leszúrták. Ráadásul a vonat nem is veszélytelen, ha az utas esetleg lepottyan róla, vagy ha egy simlis alak miatt eszeveszett száguldásba kezd a szerelvény. Szóval a könyv helyszínválasztása tökéletes. Én legalábbis nagyon élveztem az utazást az 502-es járaton.
Az élményt számomra csupán két dolog árnyékolta be. Az első a rengeteg mellékszereplő volt. Tudom, hogy azért kellett ennyi hangsúlyt fektetni Mili útitársaira, hogy kellően gyanúsnak tűnhessenek, illetve hogy a gyilkosnak legyen bőven választéka, ha le kíván csapni, és a kacskaringós bemutatás néhány esetben végül nyomra vezetőnek bizonyult, számomra mégis sok volt. Túl sokan voltak, hogy mindenkit fejben lehessen tartani, főleg hogy elég hamar gyanússá váltak a tettesek. Időnként tehát kicsit untam a mellékszereplők hadának hosszú felvezetését.
A másik árnyék ellövi a poént, úgyhogy innentől Vigyázat spoiler!
Mivel a kötet úgy van beharangozva, hogy Mili első önálló bűnügye, nekem nagyon nem hiányzott bele a báró. Félreértés ne essék, kedvelem az urat, de én most tényleg arra voltam kíváncsi, hogyan boldogul a kisasszony egyedül, ezt pedig sajnos nem kaptam meg. Oké, nem sok vizet zavart az úriember, hiszen nem szólt bele a nyomozásba, de a jelenléte bőven elég volt, hogy elrabolja az önállóság illúzióját. Remélem, az író egyszer tényleg ír egy ügyet, amelyet egyedül, segítség nélkül megoldhat a szoknyás detektívtanonc.
Spoiler vége!
A fent említett két dologtól függetlenül olyan volt ez a nyomozás a vonaton, mint vártam. Akadtak benne izgalmak, gyanús lakok, összefutott szálak, és a végső leleplezés is kellemesen klasszikusnak hatott. Tetszett a korabeli vasúti viszonyok leírása is, és nagyon ötletes volt egy hóhért feltenni a vonatra.
Összességében tehát ez egy kellemes nyomozás egy éjszakai vonaton. Tudom ajánlani mindenkinek, aki kedveli a tömegközlekedésen zajló krimiket, akár olvasta a sorozat korábbi részeit, akár nem, mert a történet önmagában is kerek egész, nincs szükség előzetes ismeretekre.

Kedvenc idézetem a könyvből:

"Herr Budil nem értette a szavakat, mivel azok magyarul hangzottak el, ő pedig sosem volt hajlandó e rebellis, kacagányos, örökösen egymással vagy éppen a szomszédjaival civódó nép nyelvét tanulmányozni. Azok az átkozott magyarok bizony mind rég megérettek a bitóra!"

Minden szív kaput nyit

Ezzel a könyvvel már a megjelenésekor szemeztem. Nagyon szép a borítója. Van valami varázslatosan hangulatos a "semmibe nyíló" ajtókban.
Nem hosszú könyv, mindössze 160 oldal.
Fülszöveg:

"Eleanor ​West otthona csellengő gyerekek számára.
Házalók, látogatók, vizsgálók kíméljenek!

A gyerekek hajlamosak eltünedezni, ha adja magát a lehetőség. Átlépnek a szekrény hátulján, becsusszannak egy tükörbe, beesnek a nyúl üregébe, vagy egy vén kútba, hogy aztán egy merőben más helyen bukkanjanak elő. De a mágikus vidékek már semmi hasznát nem látják azoknak a gyerekeknek, akikből kifacsarták a csodát. Nancy is utazott egyszer, aztán visszaküldték. Viszont mindaz, amit átélt a túloldalon… az ilyesmi megváltoztatja az embert. A West kisasszony gondjaira bízott gyerekek nagyon is meg tudják érteni. Ugyanis mindnyájan keresik a visszautat saját fantasztikus világukba. Nancy érkezése azonban komoly változást hoz az Otthonba. Valamiféle sötétség ólálkodik a sarkok mögött, és amikor elszabadul a pokol, Nancy és újdonsült iskolatársai lesznek azok, akiknek a rejtély végére kell járnia."

A történet alapötlete remek. Mármint tényleg nagyon sok történet szól arról, hogy egy gyerek vagy kamasz talál egy ajtót, átjárót egy másik világba, dimenzióba és ott mesés kalandokat él át, amelyek után vagy hazatér, vagy nem. Azonban eddig még egy olyan történetet sem olvastam, amely arról szólt volna, mi történik a hazatérés után. Szóval a könyv alapgondolata rendkívül kreatív és talán hiánypótló is.
Az írónő igyekezett világot teremteni ennek a sok különféle világban járt gyereknek, így valamennyire összesítette az utazási lehetőségeket és azok feltételeit. Csakhogy nem egészen lehet logikus összefoglalást adni a vattacukrokat fésülgető világoktól a rovarbirodalmakon át a horrorfilmre hajazó világokig, így az olvasó teljesen átérzi a főhős zavarodottságát. Érdekesek voltak a lefektetett irányok a verseléssel és oktalansággal, csak egy szót nem lehetett érteni belőlük, ami engem cseppet zavart.
A cselekmény meglehetősen egyszerű, új lány belecsöppen egy közösségbe és bajba keveredik. Egyáltalán nem bonyolult megfejteni, ki a baj forrása, és időben sem telik el sok a megérkezés, a baj, illetve annak megoldása között. Valahogy mégis hosszabbnak érződik minden a fent említett, kissé kaotikus eszmecseréktől. Arra azonban mégsem tűnik elég hosszúnak, hogy igazán megkedveljük a szereplőket. Oké, Nancy estében könnyen megy a szimpátia, hiszen ő is épp olyan elveszett, mint az olvasó, amikor felmerül az erős logika vagy az oktalanság kérdése. A többiek viszont csak úgy vannak, főbb irányokban szimpatikusabbak vagy kevésbé szimpatikusabbak, de egyikőjük sem kedvelhető igazán. Nekem legalábbis nem sikerült igazán megszeretnem őket, ahhoz túl keveset kaptam belőlük, a személyiségükből, és túl sokat az egyes világok csodáiból.
No, de talán ha fiatalabb olvasó lennék, jobban csúszott volna. Azt azonban mégsem állíthatom, hogy ez egy gyerekmese, mert itt jön a képbe a történet szintén kissé kusza kettőssége. Az alapsztori szokványos, a világok többsége klasszikus mesébe illő hercegnőkkel, szivárványokkal és szürreális kalandokkal. Pont, mint Alice Csodaországban. Ugyanakkor vannak sötétebb helyek is, ahol csontvázak táncolnak, vámpírok gyilkolnak, holtak kelnek életre, mint egy könnyed horror történetben. Mégsem itt éreztem úgy, hogy nehezen behatározható a célközönség kora, hanem a cselekmény meneténél. A beilleszkedés klasszikus sztorijába úgy bekúszott a gyilkosság, mintha átcsöppentünk volna egy krimi díszletébe. Ehhez jött a főhősök meghatározhatatlan kora és a szexuális beállítottságuk, ami Nancy és Kade estében még érdekes is lett volna, ha passzolt volna ebbe a cukorkás horror mesébe. Csakhogy annyira kirívónak és idegennek éreztem még a téma felvetését is, hogy nem tudtam értékelni ebben az irányban a kreativitást.
Összességében amennyire jó az alapötlet, annyira nem fogott meg ez a könyv. Olvasás közben nem igazán tudtam mit kezdeni a fent említett kuszaságával, és nem is sikerült igazán elmerülnöm ebben a történetben. Ahogy a példának hozott klasszikus, úgy ez a könyv sem az én világom.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kissé elvont történeteket, bírják Alice meséjét és tinédzser korban vannak. Ők talán toleránsabbak az ilyen jellegű káoszra.

Kedvenc idézetem a könyvből:

"– És mi van például Narniával? – kérdezte Christopher. – Azok a gyerekek mindenféle ajtókon mentek át, és mégis mindig a nagy, beszélő oroszlán társaságában kötöttek ki.
– Az azért volt, mert a Narnia egy keresztény tanmese, ami fantasynak tetteti magát, te segg – vágta rá egy másik fiú. – C. S .Lewis soha életében nem ment sehová. Fogalma sem volt, hogyan működik a dolog. El akart mondani egy történetet, és valószínűleg hallott már a hozzánk hasonló gyerekekről, úgyhogy összegyúrta a dolgokat. Az összes író így csinálja. Összehordanak mindent, az emberek meg zabálják. Mi meg az igazságot mondjuk, erre a szüleink ilyen elegáns tébolydákba dugnak bennünket."

Kiegészítés:
Ez a könyv is egy sorozat része, konkrétan a Csellengő gyerekek első kötete, amelynek második része (Mélybe ránt a lápvilág) már szintén megjelent magyarul. A sorozat egyébként eddig 5 kötetre rúg, és nem vagyok biztos benne, hogy nem lesz hatodik rész.
Mivel nem fogott meg az első rész, és a szereplőket sem sikerült megkedvelnem, nem tartok igényt a folytatásra.

Mozgóképek LXXXIX

Júniusban tartottam az előző hónap színvonalát, mert ismételten 6 filmet néztem meg.

Július 22.

"A vérfagyasztó norvég tömegmészárlást követően egy fiatal túlélő, a gyászoló családok és az egész ország az igazságért küzd és próbál talpra állni. Igaz történet alapján"

A 2011 július 22-i tömeggyilkosságot 2018-ban két film is feldolgozta.  Az egyiket (Utoya) egy norvég rendező készítette az áldozatok szemszögéből, amelyet láttam moziban, és még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut. Zseniális film, ha valaki csak egy filmet szeretne megnézni erről a szörnyűségről, azt válassza. A második filmet, amiről most szó lesz, a Netflix készítette és bár rendben lévő alkotás, nem olyan nyers, nem olyan felkavaró, mint vártam.

Előre is elnézést kérek, de teljes mértékben elfogult vagyok az Utoya irányába. Azért igyekszem nem összehasonlítgatni a két filmet, hanem külön véleményt formálni róluk.

Ez a film teljesen korrekt. Korrekt módon bemutatja az eseményeket mind az áldozatok, mind az elkövető, mind a hozzátartozók részéről. Itt tehát mindenki kap egy kis szerepet. Ez a kissé túlságosan széles körű látószög azonban nem engedi, hogy a film igazán mélyre menjen. Mindent elmesél, szinte leckeszerűen felmondja, a néző pedig dühös lesz, ahogy ennél a történetnél kell, de ennyi és semmi több. Nekem nem sikerült közel kerülnöm a szereplőkhöz. Értettem őket, de valahogy nem voltam a bőrükben. Hiányzott az a közvetlenség, amit a másik filmnél kaptam, és az az érzékenység, amivel ott dolgoztak.

Összességében tehát rendben van ez a film. Ha valaki kíváncsi rá, mi történt 2011 július 22-én Norvégiában, nézze meg bátran. Ha viszont valaki arra kíváncsi, milyen az, amit nem lehet elmesélni, nézze meg az Utoyát. Utóbbit azonban csak erős idegzetűeknek ajánlom, míg ezt a filmet bárki megtekintheti, teljes mértékben könnyen fogyasztható alkotás, már amennyire egy tömegmészárlást könnyen lehet fogyasztani...

Bleach

"Kurosaki Ichigo egy felső-gimnazista diák, aki látja a szellemeket. Így látja a Shinigamikat is, többek között Kuchiki Rukiát, aki a gonosz lelkeket üldözi. Ichigo eleinte nem hisz Rukiának, ám amikor egy nap megtámadja egy Hollow – olyan gonosz lélek, amely emberi lelkekre vadászik –, megváltozik a véleménye. Ichigo megpróbálja megvédeni a családját a Hollow-tól, ám túl gyengének bizonyul. Rukia segíteni akar a fiúnak, ám megsérül, így végső lépésként ereje felét Ichigonak adja. Ichigo ugyan legyőzi a lényt, de több erőt kap, mint kéne, így Rukia emberi testben ragad. Rukia megkéri Ichigot, hogy vegye át a Shinigami szerepét, míg az ereje visszatér, Ichigo pedig beleegyezik."

Valószínűleg a Bleach az egyik legnépszerűbb anime, így  talán nem kell bemutatnom. Mindig kissé kétkedve és félve tekintek az animék élő szereplős adaptációjára, mégis adtam egy esélyt, ennek a szintén Netflix alkotásnak.

Aggodalmam két okra vezethető vissza. Egyrészt, ami jól mutat rajzolt figurákkal (Például, hogy egy böhöm nagy karddal szaladgálnak és hadonásznak.), nem feltétlenül mutat jól valódi emberekkel, sőt, néha inkább komikusnak tűnik. Másrészt a Bleach egy nagyon-nagyon hosszú sorozat, nehéz beleszuszakolni 1,5-2 órába. Az előzetes alapján azonban meglehetősen igényesnek tűnt.
Második aggodalmamra nem volt ok, mert nem a teljes sorozatot passzírozták bele egyetlen filmbe, hanem csupán az elejét. A történet így kerek (bár persze nincs igazán lezárva), követhető és kellemes tempóban halad. A karaktereket megpróbálták az eredetihez leghasonlóbbá tenni, ami az esetek 90%-ában sikerült is. Ichigo például nekem kifejezetten tetszett. A fantasztikus elemek megvalósítása is rendben volt, látványra sem lehet különösebb panasz. A böhöm nagy karddal hadakozás viszont, na ott kicsit kilóg a szellemláb. A film nagy részének harcjelenetei megfelelőek voltak, pallos méretű kard ide vagy oda, de a vége, az rettentően gagyi lett. Itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy Ichigo és Rendzsi indokolatlan elnyújtottsággal csépelte egymást és a környezetét, hanem, hogy gyakorlatilag ezt a 20 percet kardokkal kaszabolva tették, de senkinek nem folyt egyetlen csepp vére sem... Tudom, korhatár meg egyebek, de ez szánalmasan hiteltelen megoldás. A szokásos "kiütik a főhőst, elgondolkozik, felpattan, megint kiütik, megint felkel, hosszan monologizál, újra kiütik, de megint felkel, és most ő üti ki az ellent" felállást meg inkább nem kommentálom, az rajzolt figuráknál is nevetséges.
Összességében mégis azt mondhatom, hogy egy korrekt film. A sorozat velejét visszaadja, és tényleg nem rossz a látványvilága. Viszont vannak hibái, így többnyire Belach rajongóknak tudom ajánlani. Ha valaki kedveli az alapanyagot, el lesz vele, viszont ha valaki nem ismeri, nem biztos, hogy meghozza hozzá a kedvét.

Ready Player One

"A valóságban nincs semmi jó. Szerencsére nem is kell törődnünk vele. 2044-ben már mindenkit beszippant a világot átfogó virtuális játék, az OASIS, amelyben mindenki a maga választotta avatárjával vehet részt: és nem szembesül semmi rosszal, ami a játékon kívül várná. Amikor az OASIS-t feltaláló és a céget alapító James Halliday meghal, a végrendeletéből kiderül, hogy elrejtett néhány titkot a rendszerben. Aki ezekre rátalál, mesés gazdagságot nyerhet.
Wade 18 éves, és az egész életét a játékban töltötte. Nekivág a kalandnak, és nem törődik vele, hogy az élete a tét. De nemcsak az, amelyiket a játék számára használ... hanem a valódi is."

Könyvadaptációról van szó, és mind a könyv, mind a filmfeldolgozás hatalmas rajongást kapott, ami elkezdte piszkálni kicsit a kíváncsiságomat. Nem érdekelnek a játékok, nem érdekel ez a szubkultúra, és kifejezetten a '80-as évek nosztalgiája sem hoz lázba. A film előzetese pedig konkrétan taszított a grafikájával. No, de tényleg nagy volt körülötte az őrület, San Diego meg imádja a '80-as éveket, így végül adtam neki egy esélyt. Nem kellett volna...
Ez a film rém bugyuta. A történet olyan, mint egy harmadrangú számítógépes játék, ahol nem is a sztori a lényeg, hanem hogy lehet benne verekedni és autóversenyt játszani. A grafika csapnivaló, bár lehet hogy bennem van a hiba, amiért az ilyen elévült ('80-as években még talán megállta volna a helyét) figurákat és a különböző helyekről összelopkodott dolgokat nem tudom értékelni. A karakterek meg papírmaséból vannak, olyan unalmasan egyszerűek. A szerelmi szál förtelmesen erőltetett, a taperolós kezeslábasnál pedig hangosan felröhögtem. A készítők a logikát időnként olyan kényelmesen félretették, hogy a cselekmény még bugyutább lett.
Összességében nekem ez a film egyáltalán nem tetszett, és ezzel San Diego is így volt, pedig ő valamennyire kocka és tényleg imádja a '80-as éveket.
Kizárólag gyerekeknek ajánlom, ők ha nem is értik az összes retró utalást, el lesznek ezzel a faék egyszerűségű történettel.

Sodródás

"A vagány és talpraesett Tamit (Shailene Woodley) kalandvágya a festői Tahitire csábítja, ahol megismerkedik a szenvedélyes vitorlázóval, Richarddal (Sam Claflin). A két szabad szellem egymásba szeret, és együtt vágnak neki a végtelen Csendes-óceánnak, hogy eljuttassanak egy hajót Kaliforniába. Nem is sejtik, hogy minden idők egyik legpusztítóbb hurrikánja felé tartanak, amely hamarosan irtózatos erővel csap le rájuk."

Erről a filmről nem hallottam kifejezetten jókat, de úgy voltam vele, könnyed, nyári esti kikapcsolódásnak megfelel.
A történet nem túl bonyolult és a cselekmény is majdhogynem unalmas (már emennyire unalmasnak mondható egy hajótörés), amit visszaemlékezésekkel dobtak fel picit. Ezek a visszaemlékezések adták a film romantikus vonalát, de nem mondhatom, hogy érzékletesre sikerültek, inkább kötelező jellegűnek éreztem őket. A hánykódás a tengeren sokkal érdekesebbnek tűnt, bár ez sem adott semmi újat. Két dolog azonban van a filmben, ami élvezetessé teszi ezt az egyébként felejthető alkotást. Az egyik a kellemes csavar, amitől felkavarodik kicsit a langyos víz, a másik pedig a tény, hogy igaz történeten alapul.
Összességében tényleg könnyed, esti kikapcsolódás volt. Azoknak ajánlom, akik romantikus, de nem vattacukros történetre vágynak és szívesen nézik egy óceánon sodródó hajó történetét.

Stockholm

"1973-ban Lars Nystrom megpróbálja kirabolni az egyik stockholmi bankot. Ám az akció balul üt ki, ezért túszokat ejt – köztük Biancát, a kétgyermekes feleséget –, majd azt követeli, engedjék ki a barátját a börtönből. A túsztárgyalás azonban megakad. Ahogy telik-múlik az idő, Lars hol fenyegeti a túszokat, hol pedig próbál a kedvükben járni. Ezáltal bonyolult kapcsolat alakul ki a túszok és a túszejtő között, különösen Biancával. A pszichológiai jelenség a Stockholm-szindróma elnevezést kapta."

Hirtelen felindulásból néztem meg ezt a filmet. Egyszerűen megtetszett az alaptörténet.
Meglehetősen szórakoztató alkotás, bár nem kell tőle sokra számítani. A pszichológiai jelenség mélységeibe nem megy bele, sőt inkább érintőlegesen tárgyalja. Ettől függetlenül azonban érdekes film egy kifejezetten élvezetes bankrablásról. A karakterek rendben vannak, és a svéd rendőrség illetve börtön mindig megdöbbent. Ez tipikusan az az eset, amikor a néző a "rosszfiúknak" drukkol.
Összességében tehát nem rossz film, tudom ajánlani azoknak, akik kedvelik a bankrablásos történeteket, és nem puskaporos akcióra, hanem könnyed szórakozásra vágynak. Ha viszont valakit a pszichológiai háttér érdekli, keresse máshol, mert ez nem az a film.

A négyzet

"A sikeres múzeumigazgató, Christian tökéletes életének gépezetébe egyszer csak porszem kerül: egy ügyesen kitervelt átverés révén fényes nappal zsebelik ki a múzeum előtti forgalmas téren. Christian nem hagyja annyiban a dolgot, és bosszúhadjáratra indul a feltételezett tolvajok ellen. Közben egy erőszakos amerikai újságírónővel is bonyolult viszonyba kezd. Komikus, majd egyre abszurdabb és kínosabb helyzetek során kezd szétfoszlani látszólagos magabiztossága és irigylésre méltó élete."

Régi adósságom volt ez a film, mert Nel barátom ajánlotta, de halogattam a megnézését.
Ez egy svéd művészfilm, így nem egyszerű eset, ám a fogyaszthatóbb fajtából. A történet sok jó ötletet villant fel, több érdekes gondolatba belekap, és időnként elég erőteljes társadalomkritikát ad a jómódú skandináv helyzetről. Csakhogy a cseppet bizarr esetek kissé kuszán váltják egymást, így nincs központi cselekményszál. Ehhez mérten a lezárás nem kifutása a dolgoknak, csak egy nyugvópont ebben a kaotikus eseménysorozatban.
Összességében nem mondom, hogy egyáltalán nem tetszett, mert időnként kifejezetten szórakoztatónak találtam, de nem fogott meg igazán. Bevallom jobbra, többre számítottam.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a művészfilmeket és egy kis társadalomkritikára vágynak. Kockázatokat nem szívesen vállaló nézők, viszont óvatosan bánjanak vele, mert nem egy szokványos alkotás.

Értékelés:

Július 22.                   ->  9

Stockholm                 ->  8

Bleach                       ->  7

Sodródás                   ->   6

A négyzet                  ->  4

Ready Player One     ->  2

Papír hercegnő

Ezt a könyvet nagyon benéztem. 

Könnyed, romantikus, nyári olvasmányra vágytam, ami kellemesen kikapcsol, míg pár nap alatt befalom. Ilyen könyvet pedig általában ifjúsági kategóriában szoktam találni. Átfutottam hát ennek a meglepően népszerű könyvnek a fülszövegét, és arra jutottam, hogy egy újragondolt Hamupipőke történet pont ideális lesz. Még a borítóra nyomott korona is megerősítette ezt a tévképzetemet. Régen vert át könyv ennyire...

A borító egyébként mutatós, terjedelemre pedig nem tűnik soknak 360 oldalával.

Fülszöveg:

"Egy ​lányról, aki sztriptízbárból és benzinkútról kerül fényűző villába és menő gimibe jut, miközben igyekszik hű lenni önmagához.Ella Harper nagy túlélő, született optimista. Egész életében városról városra költözött szeleburdi anyjával, küzdött a megélhetéséért, és végig hitt benne, hogy egy napon majd kimászik a gödörből. De az édesanyja halála után végképp egyedül marad.Egészen addig, amíg meg nem jelenik Callum Royal, aki kihúzza Ellát a szegénységből, és elcipeli a luxuspalotájába az öt fia mellé, akik viszont utálkozva fogadják. Mindegyik Royal fiú karizmatikus személyiség, de egyik sem olyan magával ragadó, mint Reed Royal: a srác, aki eltökélte, hogy visszaküldi Ellát a nyomorba, ahonnan jött.Reed nem tart igényt Ellára. Azt mondja, nem tartozik közéjük.Talán igaza van.Gazdagság. Fényűzés. Megtévesztés. Ella új és ismeretlen világba csöppen, és ha a Royal palotában is életben akar maradni, kénytelen lesz felállítani a saját szabályait.Ella percek alatt eljut a szegény árva sorstól az amerikai álomig… De tényleg könnyebb az utóbbiban élni?"

Nos, kedves olvasóm, te is Hamupipőke történetre gondolsz a fülszöveg alapján, vagy csak én vagyok ennyire ostoba, esetleg naiv?  Illetve, ha már itt tartunk, csak én gondolom úgy, hogy egy ifjúsági regényben az erotikus tartalom cenzúrázott és mértékletes, már ha egyáltalán akad ilyen a történetben? Csak mert ez az egyértelműen ifjúsági regény - szereplőinek többsége gimnazitsa - bizony egy soft pornó. Igen, ezt benéztem.

Félreértés ne essék, nem az erotikus történeteket szidom, bár olyan távol állnak tőlem, mint ide a Szaturnusz, hanem azt a megtévesztést, amivel itt szembesültem, és rettentően sajnálom, hogy az ifjúsági kategória már nem azt jelenti, amit megszoktam.

Röviden, ez nem az én könyvem volt, és hosszabban is kifejtem, miért, ám ez egyrészt kissé spoileres lesz, másrészt meg összefügg a fent említett erotikus tartalmakkal, így mindenki csak a saját felelősségére olvasson tovább.

A történet meglehetősen megszokottan indul, csóró lány bekerül a gazdagok közé, hála a nem várt örökségnek. Gazdagok persze nem csak gazdagok, hanem szépek is, és persze hogy a főhősnő körül sok csinos fiú legyeskedik, de természetesen neki épp az kell, aki csúnyán néz rá. Ezzel nem is volt különösebb problémám, bár meglehetősen klisésnek találtam. Sőt, lehetett volna szórakoztató néhány remek párbeszéddel, kis kalandokkal és némi jellemfejlődéssel. Csakhogy ez egy ifjúsági köntösbe bújtatott soft pornó, amibe a hormonoktól túlfűtött kamaszokon kívül semmi sem fér bele. Ráadásul még ez is rosszul van tálalva. Nézzük csak azokat a szarvashibákat, és előre is bocsánat a kissé paprikás nyelvezetért, de cseppet bosszús vagyok, amiért megtévesztett ez a könyv.

Első és legnagyobb probléma, a főhős. Ella karaktere borzalmas, és nem azért, mert szegény csaj ostoba vagy idegesítő lenne, hanem mert olyan következetlenül van megírva, hogy csoda, ha szét nem esnek tőle a lapok. A könyv elején ő a vagány lány, aki 15 éves kora óta sztriptíztáncos, aki mindent látott, mert az utcán nőtt fel, aki fel sem veszi, ha valaki ribancnak nevezi, és aki úgy vág vissza, hogy vetkőzik, másokat vetkőztet, és gyakorlatilag eljátsza a könnyűvérű nőt. Aztán jön a fordulat, a könyv felénél kiderül, hogy ez a lány bizony szűz. Sőt, olyan átratlan, mint a ma született bárány, és jaj, nem tudja, hogyan kell kielégíteni egy férfit. Ciki. Mármint nem az, hogy nem tudja, hanem hogy akkor eddig mégis mi a fenéért tudta, hogyan varázsolja le valakiről a gatyát? Persze megvan ennek az oka, így el lehetett játszani a szokásos köröket, amit a kiéhezett tinik egymással művelnek, gondolom, hogy teljenek a lapok. Ó, igen, jól érzed kedves rutinos olvasóm, a csaj a kötet végén is szűz marad, hiszen akkor nem lehetne folytatás...

Következetlen főhősnő után jöhet a kettes számú probléma, indokolatlan erotika. Az egy dolog, hogy Ella és a kiszemelt srác kerülgetik egymást, mint bagzó macskák tavasszal, de hogy itt mindenkinek nem hogy a kufircoláson jár az esze, hanem ott dönti hanyatt a másikat, ahol épp van, az csöppet már sok. Péládul egy vitorlás fedélzetén hancúrozik apuka a nőjével, miközben ott lézengenek körülöttük a gyerekek, akik aztán szintén elvonulnak kicsit játszadozni egymással. Görög drámában nincs ilyen nyílt orgia, ráadásul mindez egy ifjúsági regényben...

Hármas számú probléma a klisékre pakolt klisék. Az erotikus tartalmak mellett, amelyek egyébként meglehetősen részletesen le vannak írva, nem sok hely maradt a cselekménynek, de ezt is sikerült telepakolni klisékkel. Klisések a szereplők az agresszív macsóktól a buta libákon át a görény srácig, aki megpróbálja kihasználni a helyzetet. Klisés a történet a gonosz özvegy, a problémás család és a hirtelen minden gond megoldódik formuláktól a nem túlságosan meglepő menekülésig. A főhősök hormonoktól túlfűtött kapcsolatát meg inkább hagyjuk. Minden második erotikus könyvben ez a felállás a domináns seggfej, aki belül vajszívű, és a tudatlan lány, aki majd megszelidíti förtelmes párosításával.

Spoilerek vége!

Ez tehát egy klisékkel teletüzdelt erotikus könyv épp olyan közhelyes és ellentmondásos szereplőkkel, ahogy a zsánerben lenni szokott. Csak míg az erotikus könyvek nem akarnak többnek látszani ennél, addig ez a történet megpróbál másnak tűnni, és ez az, ami igazán felhúzott. Megpróbálta elhitetni, hogy itt többről van szó, hogy van történet, van igazi konfliktushelyzet (Nem, az hogy Ella akar-e szexelni vagy sem, nem minősül konfliktushelyzetnek.) a szegény lány gazdagok világába való belecsöppenésével. Ráadásul ha kevesebbet enyelegnek, vonaglanak és másznak egymásra a szereplők, tényleg lehetett volna némi mondanivalót belecsempészni, péládul a pénz nem boldogít örökzöld igazságát, ám ez nem történt meg.

Még egy utolsó döfés a könybe, nem voltam elégedett a fordítással. Példul éjszaka "megcsillant a napfény" és ha a fordító nem ismer egy sportot, illik utánanézni.

Összességében tehát ez egy förtelmes, klisés, erotikus regény kamasz főszereplőkkel. Valószínűleg nem éreztem volna ennyire rossznak, ha erre a zsánerre számítok, ám nem így lett, megtévesztett, ezért pedig úgy kezelem, ahogy kézbe vettem, ifjúsági regényként, aminek rettentő.

Ha valaki erotikus regényt akar olvasni tinédzserekről, hajrá, ha viszont valaki újragondolt Hamupipőke történetre vágyik, messzire kerülje el ezt a könyvet.

Kiegészítés:

Fontos információ, hogy ezt a könyvet egy szerzőpáros követte el Erin Watt álneve alatt. Nem lennék meglepve, ha az egyik hölgy (Jen Frederick vagy Elle Kennedy) írta volna az első 150 oldalt, aztán a következő 150-et pedig a másik. Ez ugyanis negmagyarázná a főhősnő pálfordulását sztriptíztáncosnőből szende lánykába.

Természetesen ez is egy sorozat, A Royal család első része, ami összesen 5 kötetre rúg. Hogy mi a fenét fog még Ella további négy köteten át csinálni, mire elveszíti a szüzességét, nem tudom, de magyarul már a 4. kötetig olvasható. Ha valaki eljut addig, mesélje el, mert én biztos, hogy nem fogom elolvasni a folytatást.

Ahol a folyami rákok énekelnek

Nagyon sok jót halottam erről a könyvről, azonban mégsem ez győzött meg arról, hogy el kell olvasnom, hanem a címe. Ritkán fognak meg könyvcímek, de ez annyira szép, hogy nem bírtam ellenállni neki.

A cím mellett a borító is kifejezetten mutatós, és terjedelemre is kellemesnek mondható 426 lapjával.

Fülszöveg:

"Delia ​Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és 60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.
Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…
Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi lányra” terelődik."

Ha valaki a gyilkosság alapján csavaros krimire számít, vagy különösebben izgalmas nyomozást remél ettől a könyvtől, hamar csalódni fog. A gyilkosság ugyanis annyira mellékesnek tűnik, hogy megkockáztatom, az írónő nélküle is elmesélhette volna, amit akart. Csakhogy nem így történt, van egy hulla a lápon, ami újra és újra felbukkan megzavarva a lassú tempóban haladó elbeszélést, és egy ideig szuggerálja az olvasót, akár a délibáb.

A történet két szálon, két ídősíkon játszódik. Egyrészt a múltban elmesélve a Lápi Lány felcseperedésének történetét, másrészt a könyv jelenében, a gyilkosság idején bele-belepillantva a nyomozásba. Ez nem rossz megoldás, csakhogy a gyilkosság tényleg mellékes. A szerző a hangsúlyt egyértelműen főhősnőjére helyezte.
Ez a történet egy kislányról szól a lápon. Az ő megpróbáltatásiról, érzéseiről és persze magáról a lápról. Az olvasó sokkal többet megtud a szentjánosbogarak párzási szokásairól, mint arról, hogyan nyomoztak a '60-as években. A cselekmény így lassan halad, mint megfontolt gázlómadár a vízben, és tele van leírásokkal. Ezekre a leírásokra pedig egyáltalán nem lehet panasz, mert nem csupán a láp élővilágát ismerheti meg belőle az olvasó, hanem az emberek életét is a lápon, illetve a láp közelében. Van itt minden a szegénységtől a kiközösítésen át a rasszizmusig. Korképnek tehát ideális, és a felmerülő problémák is hétköznapian valóságosak.
Látszólag tehát minden adva volt, hogy megszeressen ezt a könyvet, valahogy mégsem sikerült. Érdekelt a történet, jó volt olvasni a leírásokat, de nem tudtam megkedvelni a szereplőket. Nem, nem azért, mert szőrös szívű boszorkány vagyok, akit nem hat meg egy magányos kislány, hanem mert hiányzott nekem ebből a kislányból valami. Valami, amitől közel kerültem volna hozzá, amitől nem csak logikusan megértem, mit, miért tesz, hanem át is érzem mindezt. A sanyarú sorsú főhősök ugyanis akkor jók, ha nem csak szánjuk őket normális empátiából adódóan, hanem, ha érzelmileg is közel kerülünk hozzájuk, kissé eggyé válunk velük, és ha velük együtt tudunk felemelkedni, jelen esetben a lápból. Ez azonban Kya esetében nem történt meg. Sajnáltam szegényt, de nem kedveltem meg. Távolságtartással szemléltem minden tettét, és ez a távolság a "szerelmi életével" egyre csak nőtt. Míg Tate esetében a romantikus kapcsolat valósághű és érthető volt, addig a másik úriemberrel teljes káosz. Nem értettem a főhősnőt, nem értettem a férfit, nem értettem ezt az egész suta se veled se nélküled kapcsolatot, mert az írónő fejezetről fejezetre váltogatta a nézőpontját arról, ki itt a hunyó. Megsúgom véleményem: mindketten hunyók voltak egyenlő mértékben. Ráadásul a kötet végi "csavar" annyira nem hiányzott, mint ez az egész gyilkossági ügy. Szükségtelen volt, és csak tovább növelte a kérdőjeleket ebben a furcsa "szerelmi" kapcsolatban.
A főhősnő tehát végig közönbös volt számomra, és bár egy-egy mellékszereplőt időnként szimpatikusnak találtam, ők sem győztek meg. Ez pedig valószínűleg a történet hangulatának számlájára írható. Meglehetősen negatív érzéseket keltett bennem a könyv. A magány, a közöny, az elutasítás és az az egyértelmű ellenszenv, ami a nyomozás során kialakult, és a bírósági tárgyaláson teljesedett ki, kifejezetten nyomasztó volt. Ha ez alapján kellene megítélni az emberiséget, azt mondanám - tisztelet a kivételnek - hogy inkább hal leszek, és a nyílt vízre költözöm. Ebben a könyvben ugyanis emberi kapcsolatokból szinte mindenki megbukott. Ez pedig azért nincs rendjén, mert ilyen mértékű melankólia és negatív érzés után az olvasó elvárhat némi pozitívumot, még akkor is, ha cseppet keserédes. Nagyon sok rossz sorsú szereplőről olvastam már. és mindig azok tetszettek a legjobban, ahol minden rossz ellenére valami jót és szépet kaptam a sorokban. Itt azonban nincs üzenet, és a szépség kimerül a természet nyers gyönyörűségében, egy-egy madártollban. Pedig történik itt fejlődés, Kya megtalálja hivatását, ám nem ez az, amit vártam. Ezt megint annyira logikusnak és sterilnek éreztem, hogy nem lett tőle jobb a kedvem. Ellenben, ha nem csak a munkában, hanem emberi kapcsolatokban is kiteljesedett volna, megkaptam volna azt a katarzist, amit reméltem. Ez azonban elmaradt, a főhős szíve nem fejlődött, csak az elméje, amire jó példa a már említett "csavar" a kötet végén.
Összességében tehát nem fogott meg igazán ez a könyv. Érdekes volt olvasni, nem bántam meg, hogy kézbe vettem, de sokkal jobbra, tartalmasabbra és mélyebbre számítottam.
Azonak ajánlom, akik kedvelik a hányatott sorsú főhősöket, akikben él egy hobbi ornitológus, és akik érdeklődnek a '60-as évek amerikai lápvidéke iránt. Ha viszont valaki léleksimogató történetre vágyik, esetleg egy izgalmas gyilkossági nyomozásra, inkább keresse máshol, mert ez a könyv egy remete lány fiktív életrajza élővilágról szóló szócikkekkel tarkítva.