2010. december 30., csütörtök

Nightlife


Ez lesz az év utolsó bejegyzése. Fura, hogy lassan már egy éve írom ezt a blogot. Durván gyorsan telik az idő...
Erre a bejegyzésre igazából már elég régóta készülök. Korábbi bejegyzéseim alapján egyértelmű, hogy imádom a könyveket. Vannak azonban szívemnek különösen kedves darabok. Talán ezen kötetek azok, amik befolyásolják gondolkozásomat, valami pluszt adtak az életben, vagy csak kedves emlékhez kötődnek. Most is egy ilyenről fogok írni. Lelkem, lényem darabkái talán ezen lapokból rakhatók össze a leginkább. Persze nem csupán a könyvek vannak az életemben, mégis egyre közelebb állnak hozzám. Időm nagy részét velük töltöm és szívesebben választom az olvasás örömét más szórakozások helyett. Könyvmoly vagyok és élvezem.



Rá is térek az egyik kedvenc könyvemre. Kezdem az ismertetővel:
"Üdv New Yorkban! Ahol egy troli lakik a Brooklyn híd alatt, egy kobold a Central Parkban és egy gyönyörű vámpír az Upper Esat Side egyik manzárdjában - és ez csupán a kezdet. Persze a legtöbb halandó ember tökéletesen vak marad a természetfelettiek éjszakai életére, de Cal Leandros csak félig ember. Apja sötét vérvonala rémmesékbe illő - és most ő és az egész másvilági fajtája Cal nyomában lohol. Vajon miért? Cal eddig nem igazán akart annyi ideig egy helyben maradni, hogy megtudja a választ. Féltestvérével együtt idáig sikerült egy lépéssel az üldözőik előtt maradniuk, de most Cal apja ismét rájuk bukkant. Cal számára most végre kiderül, hogy mit akarnak, mit akartak tőle mindig is. O a kulcsa ördögi tervüknek, hogy a Földön elszabadítsák a Poklot. Cal életének legkeményebb küzdelmében a tét az egész emberiség sorsa..."


Erre a kötetre is véletlenül bukkantam rá az interneten böngészve. Megtetszett a borító, elolvastam a leírást és arra gondoltam: "Miért ne?" Így karácsonyi ajándéknak ezt a könyvet kértem. Meg is kaptam, és ennek már ha jól emlékszem, három éve. Ott díszelgett a fa alatt és nagyon örültem neki. Miután pedig lementek a kötelező rokonlátogatások és nem volt semmiféle zavaró tényező, bevonultam vele a szobámba. Bekucorodtam a fotelomba és nekiláttam az olvasásának. Néhány oldal után megállapítottam, ez egy izgalmas könyv. Hihetetlenül kíváncsivá tett. Aztán a folytatás egyszerűen beszippantott. Csak olvastam és olvastam, majd azon kaptam magam, hogy már a felénél tartok. Mivel rengeteg szabadidőm volt akkoriban és szerettem volna kiélvezni a kötet minden egyes betűjét, kényszerítettem magam a lassabb tempóra. Mindezek ellenére két nap alatt kiolvastam és miután befejeztem, éreztem azt a bizonyos bizsergést, amit csak a kedvenc könyveim után érzek. Ez a vágy, öröm és szomorúság keveréke. Folytatást akartam. Tudni, mi lesz velük ezután. Egyszerűen beleszerettem a könyvbe, az író stílusába, a szereplőkbe, mindenbe. Így pár napig gyötrődtem a hiányérzetemmel, amin nem segített a tudat, hogy igen is létezik folytatás, csak épp nem piciny országunkban. Aztán fogtam magam és még az ünnepek alatt, másodszorra is nekikezdtem. Ezúttal igyekeztem beosztani és lassabban haladni. Ez hiányérzetemet csökkentette, mégis ismét éreztem azt a bizonyos bizsergést, miután másodszorra is a végére értem. Egyszerűen imádom. Ez alatt a néhány év alatt pedig még egyszer-kétszer kiolvastam és nem tudom megunni.

A rövid személyes történet után, belemerülök a könyv világába.
A főszereplő Cal egy igazán jól megalkotott karakter. Igaz, ez minden egyes szereplőről elmondható. Mégis az önmarcangoló, makacs és pimasz természete kifejezetten vonzóvá teszi. Nagyon bírom a beszólásait és mivel a kötet az ő szemszögéből íródott, szarkasztikus humora lépten-nyomon feltűnik. Mégsem ő a kedvenc karakterem, hanem a bátyja, Niko. Szabályosan belezúgtam. Ilyen pasi kell nekem! Egyszerűen imádom, hogy komoly és megfontolt, mégis vevő a csípős megjegyzésekre. Okos, szeret olvasni és vegetáriánus, sőt még a derekáig érő szőke haját is szeretem, bár a szőke haj nem épp a zsánerem...
Az írónő kiváló munkát végzett nemcsak a karakterekkel, hanem a stílussal és a sztori megalkotásával is. Humoros, izgalmas és fordulatokkal teli. Ráadásul a misztikus lényeket egy egész más megvilágításba helyezi. Ez a kötet vérbeli urban fantasy. Kedvem támadt csak azért elmenni New Yorkba, hogy megnézzem, tényleg lakik e egy kobold a Central Parkban, illetve egy troll a Brooklyn híd alatt.
A szokásos pörgős akciós és szarkasztikus humorral bevont történet alatt pedig van valami, ami ezt a kötetet számomra még kedvesebbé teszi. Ez pedig a testvéri szeretet. Jómagam egyke vagyok, bár biológiailag van két féltestvérem, egy öcsém és egy bátyám. Őket azonban nem ismerem, sőt az idősebbet csupán fényképen láttam egyszer, míg a fiatalabbat párszor még a gimiben. Akkor volt kilencedikes, mikor én végzős. Nem ismert meg, nem köszönt, bár én se törtem magam, hogy haverkodjak vele. Lehet, azt sem tudja, hogy létezem... Ezen okok miatt, nekem idegen a testvéri szeretet. Cal és Niko közt pedig olyan szép és erős kötelék van, ami számomra csak álom lehet. Megható, hogy bár Niko csupán a féltestvére és öt évvel idősebb, tehetséges és száz százalékig emberi lény, mégis a félig auphe öccse önkéntes testőrévé vált és bármire képes azért, hogy megvédje. Nem hagyta sorsára sem őt, sem az anyjukat és szinte feladta a saját életét, hogy biztonságban legyenek. Ez pedig szerintem csodálatra méltó. Igaz, az én szívemnek már az is kedves, amikor a testvéri civódásukat olvashatom.
Azért is szeretek olvasni, mert szinte átélhetek olyan dolgokat, amik nekem nem adatottak meg.

Bátran ajánlom ezt a könyvet minden fantasy rajongónak, főleg azoknak, akik az urban fantasy hívei és nem zavarja őket a vér és egyéb testnedvek realisztikus kiontása, illetve a borongós hangulat. Iszonyatosan jó könyv.

Egy kis aktualitás a végére:
Sajnos, a Tuan kiadó gondozásában jelent meg és ismereteim szerint, ők vették meg a folytatás jogát is. Ez pedig azt jelenti, hogy már lassan három éve a kiadó honlapja szerint fordítás alatt van a második kötet, a Moonshine. Talán állíthatom, hogy ez a kiadó az ország legmegbízhatatlanabbika, ami folyton anyagi gondokkal küszködik és éveket tol a kiadás dátumán, illetve még a honlapját sem frissíti, hogy az olvasók legalább képben lehessenek a várható megjelenéseket illetőleg. Sajnos, ez a műfaj más kiadóknál nem túl népszerű és a kiadói jogokkal sem vagyok teljesen tisztában, mégis egyedüli esélyt akkor látok a további kötetek hazai kiadására, ha egy másik kiadó veszi a szárnyai alá.
Szomorú, hogy a piac tele van számomra érdektelen könyvekkel, míg az igazán jó darabok, főleg a fantasy műfajában, hiánycikkek maradnak, hiába lett bestseller Amerikában és hiába egyre nagyobb a sikere. Ráadásul New York lakossága már a ötödik kötetet is olvashatja ebből a sorozatból, illetve az írónő másik két regényét. Én meg várhatok és reménykedhetek tovább, mivel angolul nem az igazi regényt olvasni. Én ugyanis az összes betűt ki akarom élvezni, amit csak anyanyelvemen tehetek meg. Hozzáteszem, a fordítót Takács Gergelyt elismerés illeti a kitűnő munkáért. Szerintem, tökéletesen fordította, megtartva a könyv eredeti stílusát és hangulatát.

Befejezem bejegyzésemet és a blog 2010-es részét egy szép idézettel:
"Rengeteg út van és rengeteg zsákutca. Rengeteg lehetőség és rengeteg rossz döntés. Megyünk az úton, ami adatott, és néha megesik, hogy az ember lánya egyszerűen eltéved, mert rossz sarkon fordul be. Nem érdemes azon rágódni, mi lett volna "ha.."! Meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni. Mindannyian a saját utunkat járjuk. És mi a cél? Hogy megvalósítsuk önmagunkat!"

Ezúton kívánok minden olvasómnak, illetve az erre tévedőknek sikerekben gazdag, békés, boldog új esztendőt. :)

2010. december 27., hétfő

Karácsony


Szeretem a decembert. Különleges hangulata van az ünnep miatt. Szeretem a karácsonyt és szeretem a havat. A hó ugyan elolvadt és vitte magával ünnepi hangulatomat, mégis van valami a levegőben. Lehet a szegfűszeges narancs illata teszi, vagy a kinti csípős hideg, esetleg a dekoráció. Nem tudom, mégis annak ellenére, hogy nincs igazi karácsonyi hangulatom, nem érzem ezeket a napokat unalmasnak, vagy szürkének. Mondjuk unatkozni, amúgy sincs időm.

Megvolt hát nálunk is a szokásos ünnepi ceremónia és most éreztem igazán, hogy felnőttem. Még mindig ez a kedvenc ünnepem, mégsem tudok neki ugyanúgy örülni. A karácsonyfa felöltöztetése és az ajándékok becsomagolása, mára egy lett a sok ünnepi tennivaló közül. Nem várom már úgy a szentestét, mint régen. Nem kezdem el lázasan tapogatni a becsomagolt ajándékokat, hogy kiderítsem, mi van bennük, még mielőtt kinyithatnám őket. Elég rájuk egy pillantást vetnem és már tudom is. Nincs igazi meglepetés és nincs több játék a fa alatt. Jobban lázba hoz, ha a családom valamelyik tagja a tőlem kapott ajándékot bontogatja, mint amikor én nyitom ki a saját csomagjaimat. Nincs várakozás és a pillanat után nincs felhőtlen boldogság. Persze idén is örültem mindennek, amit kaptam, legyen az bármily csekély dolog is, mint a fenti képen látható mackó, amit most kaptam. Csak már oda a meglepetés, a varázs.
Tavaly és tavalyelőtt már éreztem ezt, csak nem akartam tudomást venni róla. Most viszont kénytelen vagyok belátni, hogy igen is felnőttem és bármennyire is szeretem a feldíszített fát, a karácsonyi filmeket, a kakaós bejglit és a szépen becsomagolt dobozokat, már nem lelkesedem úgy, mint régen. A hagyomány és a kötelesség hajt. Azért mégis megnyugtató, hogy a szokásos rituálék megmaradtak. Az ünnep olyan ütemben zajlott, mint mindig.


Sosem hittem a Télapóban, angyalkákban meg hasonlók. Tudtam jól, hogy anyukám veszi a karácsonyi ajándékokat, amiket az ágyneműtartóban vagy mamám szekrényében rejteget. A fát is mindig közösen öltöztettük. Volt olyan év, mikor négy fát is felöltöztettem egy nap alatt, mivel keresztanyámék dolgoztak és nem volt idejük rá, nálunk pedig három fa az alap. Régen ez nem okozott gondot. Képes voltam nagy lelkesen öltöztetni azt a bizonyos negyedik fát is este, közvetlen a korcsolyázásból hazaérkezve. Idén viszont egy fa felöltöztetése is bőven elég volt... (Mázli, hogy anyukám átvállalta a másik kettőt.) Az ünnepi vacsora után pedig nem volt bennem semmi izgalom.
Úgy szerettem volna újra annyira lelkesedni, mint kiskoromban. Mikor szinte futottam a fa alá, hogy megtudhassam végre, mi rejtőzik a gondos csomagolás alatt. Aztán az egész estét a szép fa alatt töltsem új szerzeményeimben gyönyörködve. Most, hogy belegondolok, még tavaly is ezt tettem. Igaz, nem egy játék kötötte le figyelmemet, mint régen, hanem egy könyv. Idén azonban nem kaptam meg azt a könyvet, amit igazán szerettem volna, mivel a kiadás dátumát februárra tették át december helyett. Viszont így is egy szép is kupac könyv sorakozik a fa alatt rám várva. Ők azonban tabunak számítanak, míg nem végeztem a vizsgáimmal. Februárban lesz nekem igazi karácsony, mikor rávethetem magam ezekre a gyönyörűségekre. Addig azonban csak a kötelező szakirodalmat és jegyzeteimet olvasgathatom....
Talán ez is egy ok hangulatom hiányára. Agyam egy része folyamatosan a még előttem álló kötelességeimre emlékeztet és így nem tudok a jelen örömeire koncentrálni.
Ezért is jó lenne ismét gyereknek lenni erre a pár napra. Mondjuk óvodásnak, hisz akkor nincs semmi kötelesség az ember nyakán. Nincs aggodalom a január miatt. Csak a pillanat van és az ünnep varázsa.
Apropó óvoda. A képen látható sálat még óvodás koromban kaptam. Hogy karácsonyra e vagy sem, arra nem emlékszem, de nem is fontos. A lényeg az, hogy óvodás koromban volt rajtam először és úgy két hete legutóbb. Igen, még mindig kifogástalan állapotban van és még mindig hordom néha. Kellemesen puha és cseppet sem zavar, hogy gyerekkorom egyik kedvenc mesehőse, Mumin van rajta. Sőt, ettől még jobban tetszik. Ragaszkodó típus vagyok és nehezen válok meg a szívemnek kedves dolgoktól.


Mindezek ellenére, mégis van valami különleges ebben a pár napban. Megmagyarázhatatlan belső béke. A tudat, hogy az ünnep akkor is ugyanúgy zajlik, ha már felnőtt vagy. A karácsonyfa akkor is áll, a rokonok akkor is jönnek és a mamám akkor is süt négyféle bejglit, hogy mindenki kedvében járjon.
Végül is ez a kedvenc ünnepem és az is marad, talán örökre. És, hogy miért a kedvencem? Egyszerű: mert ez a pár nap mindenkié, nincs kitüntetett ember, csak a család van, aminek minden tagja ugyanúgy kiveszi a részét az előkészületekből és az ünnepi ceremóniából egyaránt. Épp ezt szeretem benne, az egyenlőséget.
Most pedig, hogy felnőttem, más szép dolgokat is találtam benne. Az emlékeket. Amikor eszedbe jut, milyen volt a tavalyi karácsonyfa, mit ettél az ünnepi vacsorán és hogy kivel osztottad meg ezt a pár napot. Az ajándékok pedig szintén "emlékfogók" lettek, ahogy a képen látható két gyűrű is. Unokatestvéremtől kaptam őket. Ő készítette és az alapanyagot én szereztem be hozzá elég kalandos módon. Amikor pedig felteszem őket, eszembe fog jutni, hogyan készültek el, hogyan kerültek hozzám és hogy milyen eseményeket éltem át viselésük közben.
Amíg pedig tart ez a belső béke, nem vagyok idegroncs a rám váró vizsgáktól és a problémáktól, amikkel meg kell küzdenem. Optimista módon állok hozzájuk és kiélvezem az ünnep minden percét, még akkor is, ha egy borzalmasan unalmas, csúnyácska, 1941-es kiadású kötelező olvasmányt tartok a kezemben.

2010. december 21., kedd

A király visszatér

Ez a bejegyzés előre láthatóan borzalmas kivitelezésű és csapongó lesz, mivel agyam épp keringőzik lelkemmel, ami eddig visítva ugrált boldogságában az ágyamon. Én is ugrálnék, ha nem a koliban lennék és nem tartanék attól, hogy szétesik alattam az ágy, na meg attól is, hogy szobatársam rájön, nemcsak kívülről látszom gyereknek, hanem belül is az vagyok.
Örömöm oka pedig nem más, mint ezen bejegyzésem, illetve néhány korábbi bejegyzésem tárgya, vagyis drága Tolkien professzor munkássága. Mint ahogy korábban említettem, azért foglalkozom ennyit A Gyűrűk Urával, mivel felvettem kurzusnak pusztán kedvtelésből. A kurzus teljesítését pedig kétféleképpen lehet elvégezni: vizsgával, vagy beadandóval. Én hosszú töprengés után az utóbbit választottam. Korábban azt is említettem, hogy el is készült és elsőként adtam be a tanárnak. Nos, ez már lassan egy hónapja volt. Azóta körömrágás, önbizalmam morzsáinak elvesztése, majd kis remény (Mikor döbbenten vettem észre, hogy az utolsó óra anyagáról írtam...) volt napirenden. Ma pedig a beletörődés, hogy vagy zaklatom telefonon a tanárt, vagy nem lesz jegyem februárig, mivel akkor van az utolsó vizsgaidőpont.
DE!
Néhány idétlen vigyorgással, tapsikolással és az ugrálás erős késztetését legyőző perccel korábban, kaptam egy e-mailt. A következő szöveg állt benne:
"Szép munka, a megajánlott jegy jeles.
Adandó alkalommal publikálnánk a Tolkien.hu-n, illetve a folyóiratunkban a Lassi Lauriében, ha nincs ellene kifogásod."

Reakcióm: Wááááá, ötöst kaptam! majd olyan hangok kiadása, ami nem emberi fül számára készült. Szóval öröm a köbön és akkor még enyhén fogalmaztam. :)
Amint pedig felfogtam a publikál szó jelentését, egy újabb örömhullám tört rám. Az első publikálásom!!!! Dehogy bánom, sőt egyenesen imádom még a gondolatát is!!!
A fejfájásom elmúlt és már nem is annyira ijesztő az a négy tétel, amit ma még meg kell tanulnom, sőt még a holnapi vizsgám sem. Gyertek csak, drága boldogsághormonok! :)

Na, de hogy legyen egy kis haszna is eme bejegyzésemnek, azon kívül, hogy nyilvánosság elé tárom örömömet, megírom végre a harmadik kötet benyomásait.
Tehát, A király visszatér.
Rövid ismertető port.hu-ról, csak hogy mindenki képben legyen:
"Gandalf Pipinnel Gondorba vágtat, hogy Denethort felkészítse Szauron túlerejével szemben. Théoden király összevonja seregeit Gondor segélyhívására. Aragorn végül vállalja sorsát, és hű társaival harcba szólítja a hegyek közt élő holtakat. Középfölde sorsa azonban egészen máshol fog eldőlni. Frodó és Samu a Hatalom gyűrűjével Mordor sötét útvesztőit járja. De minél közelebb kerülnek a Végzet hegyéhez, Frodót annál jobban húzza a Gyűrű szörnyű súlya. A világ sorsa egy apró hobbit kezében van, aki kétséges, hogy ellen tud állni a legnagyobbakat is legyőző kísértésnek."

A kötet ránézésre elég vaskos, azonban nem kell megijedni tőle. Az utolsó durván száz oldal nem a cselekmény része, hanem fügelék. Komolyan, a függelékek kitesznek egy egész könyvet... Nekem, mint határidőre dolgozónak, kedvező fejlemény volt. Elég hamar el is olvastam. Csakúgy, mint a második kötet, ez is akció dúsabbra sikeredett, persze csak a professzor visszafogottságával mérve. Még mindig a legkézenfekvőbb megoldást választotta a csatajelenetek gyors lezárására, ami nekem nem tetszett. Például a végső csatában, amit Mordor kapujában vívtak, hogy eltereljék Szauron figyelmét és így időt nyerjenek Frodónak, Tolkien ráfókuszál Pipinre. Nem Aragornra, Gandalfra, vagy Éomerre, hanem pont egy hobbitra. Ennek oka pedig egyszerű: Pipint a csata kezdete utáni negyedik-ötödik percben kiütik. Így pedig a csata már le is van rendezve és az író figyelme Frodóra terelődik. No, persze ez nem tűnik olyan zavarónak, hisz az olvasó kíváncsi a gyűrű végső sorsára, nekem mégsem tetszett. Bár lehet az a baj, hogy túl sok olyan könyvet olvasok, amiben konkrét harc van több oldalon át.
Legnagyobb szívfájdalmam, pedig Faramír sorsa volt. Korábbi bejegyzésemben kifejtettem, hogy ő a kedvenc karakterem. Épp ezért böki a csőrömet, hogy így kitolnak vele. Éowin számomra egy idegesítő, hisztis liba. Nem tudom, mi van benne, ami ennyire zavaró, csak nem kedvelem és kész. Erre pont ő lesz Faramír leendő felesége. Faramír teljesen belesik, míg a csaj csak azért megy végül hozzá, mert nem talált jobbat (Aragonr lerázta...) és ez számomra nehezen emészthető.
Ettől eltekintve tetszett, mint a többi és a vége is jóra sikerült. Megjegyezném viszont, hogy a film, bár amennyire lehet, követi a könyvet, és nagyon nem írnak át dolgokat, mégsem ugyanaz. Sok jelenetet kihagytak, míg a csatákat felpörgették. Én előbb láttam a filmeket és csak azután olvastam el a könyvet, így meglepetést okozott a harmadik kötet. A filmből ugyanis teljesen kihagyták azt a nem épp csekély részt, amikor a hobbitok hazatérnek. Csakúgy, mint Bilbót a Babóban, itt is kellemetlen meglepetések fogadják a szereplőket. Többet azonban nem árulok el, aki kíváncsi olvassa el. Szerintem megéri végiglapozni az egészet.

Összegezve egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, ahogy a kurzus felvételét sem. El sem képzelné az ember, mi minden előjött az előadások alkalmával a filozófiától, a tündék nemi életén át a pszichológiáig minden. Nagyon hasznos és elgondolkodtató ismereteket szereztem és ebben a félévben ez volt az egyetlen olyan tárgyam, amire zokszó nélkül mentem be minden egyes alkalommal.
Meleg szívvel ajánlom a könyveket, a filmeket és a kurzust is bárkinek, akit érdekel a téma. :)

PS:
A Szilmarilokat is kiolvastam. Ezt azonban kínkeserves lassúsággal, bár így is rekord idő alatt. Nem bántam meg, hogy átrágtam magam rajta, viszont ez a könyv tényleg a Tolkien rajongók számára készült. Mezei olvasgató kevésbé leli benne örömét.
És még egy utolsó megjegyzés:
Tokien hobbi szinten talált ki nyelveket. Több tucatot beszélhető szinten is, ám kettő kiemelkedik ezek közül, a tünde nyelvek: a quenya és a sindarin. Nem mennék bele a részletekbe, csak megjegyezném, hogy a professzor vagy egy zseni, vagy őrült. A guenya ugyanis nyelvtanilag és agyonbonyolított latinra hasonlít. Aki valaha tanult latint, az tudja, hogy ezen már művészet bonyolítani... Gratulálok professzor úr, önnek sikerült! Majd legközelebb, ha latint tanulok, arra fogok gondolni, mekkora mázli, hogy nem a tünde nyelvet kell megértenem és megjegyeznem.

2010. december 17., péntek

Stressz


A stressz furcsa dolgokat hoz ki belőlem. Megkeveri a "rezgéseimet". Most mindent kuszának látok és semmin sem tudok kiigazodni magamban. Nem tudom, hol kezdődik az egyik, és hol a másik érzés. Azt sem tudom, saját érzések ezek, vagy valaki más "rezgését" vettem át. Korábban említettem, hogy fura kapcsolatom van a természetfelettivel vagy hívjuk inkább megmagyarázatlan dolgoknak őket. Állítólag a női megérzések pontosak, állítólag létezik hatodik érzék. Fogalmam sincs, hogy ez igaz e vagy sem. De van valami, amit én rezgésnek hívok. Lehet, hogy az aura teszi vagy valami más, nem tudom, csak érzem. Érzem mások rezgéseit. No persze nem mindenkiét csak azokat, akikre rá tudok hangolódni. Egyesekkel könnyebben megy, míg másokkal kevésbé. Teljesen ismeretlenekkel ritkán fordul elő.
Pontosabban azt érzem, ha ez a rezgés megváltozik valamilyen erős érzelem hatására. Idegesség, félelem, düh, bánat vagy épp felhőtlen boldogság, ezek hatnak rám és befolyásolják a saját rezgéseimet. Ilyenkor átveszem az illető hangulatát, de legbelül érzem, hogy ez nem én vagyok. Idegen nekem ez a hangulat. Fura, de most nincs a közelemben senki, mégis tele vagyok ilyen idegennek tűnő érzelmekkel. Belső feszültséggel. A stressz ugyanis fura dolgokat vált ki belőlem. Felerősíti a ráhangolódást másokra. A gond csak az, hogy ezzel teljesen összezavar. Nehéz rendet tenni és csak a relaxáció segít.


A meditáció jó dolog. Ez az az állapot, amikor a tudatod kikapcsol és a gondolataid szabadon, mindenféle felettes utasítás nélkül áramlanak kedvükre. Még sosem sikerült igazán meditálnom, de elértem már ehhez közeli állapotot. Többek között ezért is szeretek rajzolni. A rajzolás ugyanis az egyetlen tevékenység, ami elvisz a meditációhoz hasonló állapotba. Nem gondolkodom, mégis töprengek közben. Olyan dolgokon, amik tudatosan meg sem fordulnának a fejemben, mert lényegtelennek tűnnek. Mégsem azok. A részletekben rejlik az igazság. Rajzolás közben pedig tudok ezekre a részletekre figyelni, ami segít rendet tenni nemcsak a fejemben, hanem a lelkemben is.
De hogy ne csak légből kapottnak tűnő dolgokat írjak, megjegyzem tudományosan bizonyított, hogy rajzolás közben az agy egy másik, kevésbé használt része veszi át az irányítást.


Most is rajzoltam kicsit. Befejeztem egyik firkálmányomat, de nem tartott sokáig, így nem tudtam rendesen belemerülni. Mégis segített.
Segített, ahogy tegnap este barátaim is. Belül egy idegesítő feszültség fojtogat. Nem tudom, mit kezdjek vele. Ha pedig feszült vagyok, minden apróság felnagyítódik. Ezért ugrottam olyanra, amire normálisan nem szoktam, de a sok kicsi egy idő után hatalmasra tud nőni. Kissé túlcsordultam ezzel a feszültséggel, amit bár a vizsgák és önbizalomhiányom okozott, mégis a magánéletemen csapódott le.
Szerencsémre vannak nagyon jó barátaim, akikért hálát adhatok a sorsnak vagy tetszőleges istennek. Tegnap ugyanis olyat tettem, amilyet még soha. Hagytam felszínre törni a bennem lapuló felgyüremlett feszültséget és órákon át nyafogtam. Habár a nyafogás nem jó dolog, nálam mégis pozitívumnak számít. Én ugyanis egy pszichopata katonatisztet meghazudtoló fegyelemmel tartom kordában érzelmi megnyilvánulásaimat. Mindenki nekem panaszkodik, hozzám fordul a gondjaival, mert jó hallgatóság vagyok. Én azonban nem kérem senki segítségét. Nem öntöm ki a szívemet, vagy ha mégis, akkor sem lesz jobb utána, mert ezt gyengeségem jelének tulajdonítom be. Most mégis sikerült kimondanom magamból a bennem motoszkáló dolgokat és ehhez tökéletes hallgatóságot kaptam. Csikoszokni és T. tényleg igazi barát. Nem hüledeztek, hogy mi a fene van velem, csak meghallgattak szépen türelmesen és igyekeztek jó tanácsokkal ellátni és segíteni. Valóban okos dolgokat mondtak, mégsem hiszem hogy meg tudnám fogadni őket. A helyzetem ugyanis bonyolultabb, mint amilyennek tűnik, hisz eme kis kifakadásom csupán a jéghegy csúcsa volt. Ennél sokkal mélyebb dolgok rejtőznek a felszín alatt az árnyékban megbújva. De talán majd egyszer szabadon engedem azokat is...


Érzelmeim rendszerezésében, áttekintésében és megértésében pedig az írás a másik nagy segítségem. Épp azért jártatom ujjaimat a klaviatúrán most is. Ahogy pedig látom betűkben megnyilvánulni gondolataimat, érzem az oldódást legbelül. Hisz nem csupán a végeredmény számít, hanem az út is, míg eléred. Ezért is választottam egyik nem túl régi rajzomat vizuális hatásként. A képeken látható tündér készítése közben megközelítettem azt a bizonyos tudatállapotot és még dokumentáltam is a folyamatot. Ahogy ez a rajzocska alakulása nyomon követhető a képeken, úgy én is nyomon tudom követni magamat bejegyzéseimnek köszönhetően.
Egyik ismerősöm írta a blogján, hogy akkor ír bejegyzést, amikor valami bántja, rossz passzban van, mert csak akkor érdekesek az érzései vagy gondolatai. Szerintem téved. Bár én is gyakrabban írok akkor ha valami nyomaszt, hisz mint említettem az írás és a rajzolás a két dolog, ami megnyugtat, mégsem értek vele egyet. A rossz hangulatú bejegyzések csupán a negatív gondolatit tükrözik, pedig nem csak ebből áll. Tud ő boldog, vidám, vagy épp unott, fáradt is lenni. Én mindig a teljességre törekszem. A teljes képet szeretném látni, nem csak egy részét. Írok, mert írnom kell. Belső késztetésből adódóan és bár ihletem nagyban függ hangulatomtól, mégsem ez a mérvadó. A késztetés ugyanis bennem állandóan jelen van, csupán intenzitása változó.
Még mindig nem ismernek, de még én sem ismerem teljesen magamat. Talán sosem fogja senki a teljes képet látni belőlem, talán még én sem fogom. De talán pont így van rendjén. Ettől vagyok az, aki vagyok.
Kis titkaimat, rejtett gondolataimat, érzelmeimet megtartom magamnak, legalábbis egyelőre mindenképp...

2010. december 12., vasárnap

The Lovely Bones


Írnom kell, mivel már bizseregnek az ujjaim a klaviatúra után. Életem szerves részévé vált, amolyan megszokott dologgá, hogy rendszeresen írjak valamit. Nagyjából bármit. A lényeg, hogy gépelhessek, hisz ez nemcsak jó gyakorlás, hanem pihentető időtöltés is. Hogy mennyit fejlődtem e téren, azt nem tudom, csak remélem. Én úgyse nagyon venném észre hisz minden egyes kis szövegecske, amit monitorra viszek egy-egy pillanatkép elmémből.
Valami érzékem viszont csak van hozzá, mivel Ribizlynek dolgozom mostanában. Először a motivációs levelét kellett befejeznem, tegnap pedig a beadandóját ráncba szednem, javítanom, illetve kiegészítenem néhány átkötő szöveggel. Állítólag a motivációs levél jól sikerült, úgyhogy ha megkapja az utat, várhatom a csomagot Kínából. A saját beadandómról viszont még mindig semmi hír. A tanár megkapta, de még nem olvasta el pedig már több mint két hete küldtem el neki... Kezdek pánikolni, főleg azért, mert a következő héten lesz az utolsó óránk. Igazán benyöghetné, hogy kell e akkor vizsgáznom, vagy megelégszik az irományommal.
Szóval gépelnem kell, így blogolok. Tegnap este a Revulsiont folytattam sikeresen, de ma már nincs időm a következő fejezetnek is nekiugrani. Sajnos tanulnom kell, ha nem akarom, hogy ez a hétvégém is lustaságom példája legyen. A bizsergés viszont még mindig az ujjaimban van, így gyorsan összedobok egy filmismertetőt, ami agyam egyik szegletében motoszkál.

The Lovely Bones / Komfortos mennyország van most terítéken. Szereztem hozzá egy rövid ismertetőt port.hu-ról:
"Egy fiatal lányról szól, akit meggyilkoltak, és most saját mennyországából tekint le a családjára, ahol mindenki a maga módján próbál megbirkózni a szörnyű tragédiával - és a gyilkosára, aki sokkal közelebb van a családhoz, mint azt bárki is sejtené."

A film egy könyv alapján készült, ami megosztotta a közvéleményt és elég nagy sikert aratott. Magyar fordításban, legutóbbi értesüléseim szerint, még nem jelent meg. A film viszont elérhető és bár nem olvastam a könyvet, állíthatom, hogy szép munkát végeztek.
A bemutatóját még a moziban láttam és egyből megfogott. Érdekesnek találtam a témát és a rövid bejátszás alapján izgalmasnak is. Így amint tudtam letöltöttem és megnéztem. Cseppet csalódott voltam, mivel izgalmasabbra számítottam, több akcióra és feszültségre. Ez a film azonban nem ilyen. Senki se számítson bonyolult nyomozásra, sok természetfelettire meg hasonlókra. Aki ilyenre vágyik, nézzen inkább krimit, fantasyt, thrillert és ne drámát. Ez ugyanis véleményem szerint vérbeli dráma. A mögöttes tartalom és mondanivaló a lényeg és inkább a szívre hat, mint a szemre, bár gyönyörű a képi világa. Épp ezért néztem meg másodszor is pár napja. Tudtam jól, hogy újra látnom kell ahhoz, hogy igazán megértsem. Másodszorra pedig sokkal jobban tetszett, mivel ismertem a cselekmény menetét és figyelhettem az apróbb részletekre.
Olvastam jó néhány véleményt erről a filmről és muszáj reagálnom rájuk. Volt aki hiányolta magát a gyilkosságot. Susie szinte a film elején meghal, ám magát az erőszakot és a gyilkosságot nem mutatják, hanem egy gyönyörű megoldással élnek, így nem is hiányzik. Aki pedig hiányolta a vért, (bár elég sok utalás van a halálnemre, vagyis hogy a gyilkos átvágta a torkát egy borotvával) az nem érti a filmet. Ez ugyanis nem a gyilkosságról szól, hanem a továbblépésről. Arról, hogyan lehet túljutni egy ilyen tragédián. Amitől pedig több, mint más hasonló témájú alkotások az az, hogy itt nem csupán a család, hanem Susie továbblépését is nyomon követhetjük. A film szerint ugyanis a halottnak ugyanolyan nehéz túljutnia ezen. Még mindig kötődik életéhez, szeretteihez és képtelen elhagyni a világot, amíg készen nem áll rá.
Egy másik véleményre reagálva, pedig igen, a magyar címválasztás nem túl szerencsés, mivel Susie nem egy komfortos mennyországba kerül, hanem pont a két világ közé és csak a film végén lép tovább a mennybe.
A film végéről pedig szintén megoszlottak a vélemények. Bár amikor először láttam, bennem is volt némi csalódás, másodszorra viszont megértettem, hogy pont így volt jó. Hangsúlyozom, nem maga a gyilkosság a lényeg és az amit mi igazságtalannak találunk, sem biztos hogy a végkifejlet, hisz egyikünk sem tudja, mi is van pontosan a halál után.
Összegezve nagyon jó filmnek találom és ajánlom azoknak, akik szeretik a drámát, vagy esetleg felkeltettem az érdeklődésüket ez iránt. A filmet azonban nyitott elmével és szívvel kell nézni.
Megjegyezném, hogy a képi világra, a zenére és a színészekre nem lehet panasz. Saoirse Ronan és Rachel Weisz nekem eddig még nem okozott csalódást.

A hangulata igazán megragadó és most, hogy jól átgondoltam, egy másik filmet juttatott az eszembe. Annak is hasonló hangulata volt, bár az elsőre is nagyon tetszett. A Láthatatlan című filmről van szó. Ha már így eszembe jutott, akkor erről is írok röviden.
Ismertető még mindig port.hu-ról:
"A fényes jövő előtt álló, végzős középiskolás Nicket (Justin Chatwin) egy este megtámadják, halálra ütlegelt testét az erdő szélén hagyva. Élet és halál közt találja magát, ahol azok várakoznak, akik még nem érték el a holtak birodalmát, de az élők számára már láthatatlanok. Innen kénytelen végignézni, ahogy édesanyja (Marcia Gay Harden) és a rendőrség kétségbeesetten keresnek utána, s közben nem is sejti, hogy már csak néhány óra választja el attól, hogy örökre az enyészeté legyen. Egyetlen esélye az életben maradásra, ha felderíti halálának rejtélyes körülményeit, mielőtt túl késő lesz."

A két film igazából nem összehasonlítható. A közös bennük a hangulat és a mögöttes tartalom, és az, hogy nekem mindkettő tetszett.
Láthatatlan sem épp egy akció dús alkotás, bár azért több benne a pörgés, szerintem mégsem unalmas. A karakterfejlődés és az emberi reakciók teszik érdekessé a sajátos misztikummal együtt.

2010. december 7., kedd

Harry Potter

Csupán néhány órája hagytam el a mozit és értem vissza a koliba.
Szeretek moziba járni, mégsem teszem túl sűrűn. Valahogy a széles vásznon minden film jobb, több egy kicsivel a hangulat miatt. Igaz, életem egyik legrosszabb filmjét moziba láttam... Az élmény akkor is megvan, hiszen nem egyedül izgulod végig a filmet és a látvány illetve a hanghatások is sokkal jobban átjönnek.
Premiereket viszont nem szeretem. Nem szorult belém túl sok versenyszellem, hogy elsőként akarjak megnézni valamit és ha nem muszáj, inkább kerülöm a nagy tömeget. Épp ezért néztem meg ma a Harry Potter hetedik részének első felét és nem a bemutató napján. Így is elég sokan voltunk és kissé alul kaptunk helyet a negyedik sor tájékán, ahonnan a széles vászon még szélesebbnek tűnik, de még nem kell tartani a felfelé bámulás miatti nyakzsibbadástól.
A film nagyon jó volt és néztem volna tovább is. Természetesen a legjobb résznél hagyták abba és nem tudom, hogy fogom kivárni a következő és egyben befejező részt.
Nem írok sem ismertetőt sem más benyomást, hiszen merem állítani, mindenki tudja, ki is Harry Potter és ha már tudja és még kíváncsi is rá, úgyis megnézi előbb vagy utóbb. Inkább nem lőnék le egyetlen egy apró kis poént sem.
De ha már varázslóiskola meg a többi, akkor kifejtem gondolataimat erről a történetről.

Jó pár évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele. Először csak hallomásból, ahogy hirtelen berobbant a köztudatba. Láttam is a boltokban az első két kötetet és mivel akkoriban nem szerettem olvasni, nem igazán törődtem vele. Aztán egy nyári napon a legrégebbi barátommal elmentünk a kisvárosunkban megrendezett expóra, ahol nagyjából az egész délutánt a moziteremben ülve töltöttük. Ingyen vetítettek filmeket, többet közt a Harry Potter és a bölcsek kövét. Vagy két tucat fiatalabb illetve idősebb kölyökkel együtt léptem be először a varázslat birodalmába. Beszippantott. Szerintem nincs olyan diák, aki ne kívánná, bár egy ilyen csodálatos és izgalmas iskolába járhatna a valóság helyett. Én is így voltam ezzel. Szerettem volna bűbájokat és átkokat tanulni az unalmas kötelező tananyag helyett.
A filmbe így hamar beleszerettem és meg is néztem a későbbieket is, a könyvek iránt azonban továbbra sem mutattam érdeklődést. Az áttörést két dolog hozta meg számomra. Az egyik kedves osztálytársam és barátom (Kisvass) volt, aki nagy Harry Potter rajongó. Mivel érdeklődést mutattam, szívesen osztotta meg velem rajongása tárgyát és heti rendszerességgel tartott nekem szinte órákat belőle, ahogy elmesélte az ötödik könyv tartalmát. Órákat ültünk a parkban a varázsvilágról diskurálva. Aztán eljött a nyári szünet kezdete, így kevesebb időnk volt, míg én lassan megszerettem olvasni egy másik könyvsorozatnak köszönhetően, amiről már írtam korábban. Így megkaptam kölcsönbe az ötödik kötetet, hogy fejezzem be magam a hátra lévő részeket.
Hazavittem, leültem és olvastam egész délután illetve este. Olyan hajnali fél egy körül fejeztem be és a kellemes bizsergéstől hajtva, hangosan morogva (Azt ismételgetve: Átesett egy kicseszett függönyöm! Ne már!) mentem fogat mosni. /J. K. Rowling egyetlen nagy hibája, hogy nem tudja jól megölni a szereplőket./ Nehezen aludtam el és másnap reggelre megvolt az elhatározás: el kell olvasnom az elejét is. Így nekiugrottam az elejétől és rekord idő alatt olvastam ki a nem épp vékony ötödik kötetet. Kisvass fel volt dobva, mikor elmeséltem neki és természetesen még részletesebben tudtuk tovább tárgyalni a témát és együtt mentünk moziba megnézni pont ezt a részt, vagyis a Harry Potter és a Főnix rendjét. Bár először kicsit csalódtam, hiszen egy film mégsem ugyanaz, mint a könyv, mégis tetszett. Másodszorra már csak élveztem a filmet és nem panaszkodtam, hogy mit hagytak ki belőle, vagy írtak át. Szerintem a változtatások, amúgy sem olyan durvák, hiszen nem lehet ugyanazt visszaadni, mint amit egy könyv nyújt.
Ezek után egy másik barátom anyukájától (Igen, az anyukája Harry Pottert olvas, míg a barátomat csak a filmek érdeklik és enyhe könyvfóbiában szenved...) megkaptam kölcsönbe a hatodik kötetet, amit szintén elég gyorsan kivégeztem. Hamar következett a hatodik rész megtekintése moziban szintén csapatosan, barátokkal. Aztán eljött a várva várt hetedik kötet kiadásának ideje. Gimis osztályomban nem csupán Kisvass és jómagam szenvedett Harry Poetter lázban, hanem Ribizly is. Egyből lecsaptak az új és egyben utolsó kötetre és amint végeztek, megkaptam kölcsönbe. Igen, főként kölcsönkönyveken élek. Gazdaságos módszer. ^^ Ennek viszont már két éve, így elég sokat felejtettem a cselekmény részleteit illetően és kissé összemosódnak a kötetek. De így is nagyon nagy élmény volt megnézni a hetedik első részét. Ahogy néztem, sorra ugrottak be a dolgok és külön öröm, hogy Ribizlyvel osztoztam az élményben. (Igaz, ő már látta a premier idején.)

Összességében a Harry Potter számomra alapmű és minden tiszteletem az írónőnek, aki kétség kívül nagyot alkotott. Elérte az előkelő negyedik helyezést azon a bizonyos listán a Biblia, valami kézikönyv és A Gyűrűk Ura után. Megjegyzem, olvastam az életrajzát is, ami nagyon hasznos olvasmány a hozzám hasonló színfalak mögé betekinteni vágyóknak.
Még néhány megjegyzés a végére:
Kedvenc szereplő nehéz kérdés, mivel elég sok számomra kedves karakter van. Az ikreket viszont különösen kedvelem, ahogy az őket alakító színészeket is. De ha már színészek, akkor Emma Watson is kedves nekem. Olyan szép haja van, de a mostani rövid is jól áll neki. Pitont pedig fokozatosan kedveltem meg. Az elején csak szimpi volt, most viszont kifejezetten kedvelem a karakterét. Nagyon el lett találva.
Még egy utolsó megjegyzés a filmről:
Kissé soknak találtam a vetkőztessük Harryt jeleneteket. Ribizlyvel meg is jegyeztük, hogy Ronról miért nem varázsoltak le néhány ruhadarabot? :D Megnéztük volna... ahogy én az ikreket is... ^^

2010. december 2., csütörtök

Scott Pilgrim


Két napja folyamatosan vigyorgok. Szinte ok nélkül, bár én a hónak tulajdonítom jó kedvemet. Imádom a havat! Annyira gyönyörű és cseppet sem bánom, hogy több réteg ruhát kell magamra vennem, ha ki akarok lépni a házból. Már a fejemhez vágták többen, hogy nem vagyok normális, én akkor is szeretem a telet. A hosszú sétákat a hóesésben, mikor minden csendes és csak a talpad alatt ropogó hó hangját hallod, miközben cikáznak körülötted a fehér pihék. Fura, de ha szép nagy pelyhekben esik, akkor akár a főváros nyüzsgő belvárosában is lehetsz, mégis minden csendes és megnyugtató. Mázli, hogy épp olyan helyen lakom, ahol meg is maradt.
A hó pedig ünnepi hangulattal párosul, bár lehet, hogy a karácsonyi vásár hozta ki belőlem a dolgot. Kedden este szétfagytam kicsit a vásárban, de megérte. Jó társaság és sok szép holmi szigorúan csak a szemeknek és már nem is számítanak a mínuszok.
Ráadásul ma délelőtt is esett a hó és bár várakozásom ellenére nem hóesésben vonatoztam haza, mégis amint leszálltam a vonatról nagy hópihék fogadtak és csendes hóesésben sétáltam a házig. Otthoni levegő, csend és hó. Tökéletes. (Csak a gurulós bőröndöm nem gondolta így...)

Ennyit az időjárásról.
Most egy manga foglalkoztatja gondolataimat többek között.
Még egy piros pont kicsiny városkámnak a könyvtár miatt. Nem tudom, máshol mennyire elterjedt, de nálunk a polcokon mangák is vannak. Meglepő? Cseppet sem. A dolog nyitja csupán annyi, hogy a városi könyvtár góréjának a fia anime és manga kedvelő, conokra járó és természetesen könyvbarát. Első kézből tudom, (vagyis pont ettől a sráctól, mivel az osztálytársam volt) hogy mikor az apukája vásárol a könyvtárnak gyakran megkérdezi a családot, hogy mit szerezzen be. Ő meg szépen felír a listára néhány mangát a városunkban élő hasonszőrűek nagy gyönyörűségére.
Szóval bementem a könyvtárba visszavinni a Tolkien könyveket és kivettem ezt a hihetetlen képregényt. Azért olvasok most mangát, mert könnyed és tökéletes az unalmas percekre a vonaton, vagy épp az órák között. Amúgy nem vettem még életemben egyet sem, mivel enyhén szólva, rohadt drága. Árban kb. annyi, mint egy pár száz oldalas regény, szóval nem éri meg az én szemszögemből. Megjegyzem, egyszer láttam az aluljáróban egyet fizet kettőt kap felirat alatt két mangát. Mivel siettem, meg sem álltam szemügyre venni őket. Azóta bánom...
Akkor rá is térek erre a műre.
Néhány perce rákerestem, hogy egy épkézláb ismertetővel is szolgálhassak és bár azt nem találtam, felcsillant a szemem. Készítettek belőle filmet. Épp most töltöm le és alig várom, hogy megnézhessem. ^^
De maradjunk a mangánál. Kénytelen vagyok magam ismertetőt írni, ami egyáltalán nem az erősségem.
Scott Pilgrim egy 22 éves kanadai srác átlagos élettel. Már amennyire átlagos az, ha a lakótársa, akivel közös ágyban alszanak, meleg, gimnazista lánnyal jár és egy átlagon aluli rockbanda basszusgitárosa. Ehhez hozzájön még egy álom nő (szó szerint) és néhány nagyon zabos expasi.

Na, valami ilyesmi. ^^
Cselekményről inkább nem írok semmit, mert azzal elrontanám a meglepetéseket. Inkább a véleményemet fejtem ki. Eszméletlen jó! A sztori és a szöveg nagyon el lett találva. Kedvenc karakterem pedig nem más, mint Wallace Wells, aki Scott iszonyat jó humorral megalkotott meleg lakótársa. Nagyon nagy arc.
Valószínűleg őrültnek néztek miközben olvastam, mivel alig bírtam visszatartani a röhögőgörcsömet. Hajlamos vagyok olvasás közben érzelemnyilvánításokra és felkiáltásokra cseppet sem törődve azzal, hogy épp otthon egyedül, vagy nyilvános helyen, több tucat emberrel körülvéve teszem. De ezt a mangát nem lehet nevetés nélkül végigolvasni, azt garantálom. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Tökéletes kikapcsolódást nyújt és bár a rajzolása nem az én szívemnek kedves gyönyörűen kidolgozott kategóriába tartozik, ez cseppet sem ront értékéből.

Egy gyors megjegyzés a végére, amit muszáj leírnom:
Kedden este a karácsonyi vásárról hazafelé tartva ülök a metrón. Szemben velem ül egy srác. Nézem, nézem és nagyon ismerősnek tűnik valahonnan. Tovább bámulom, ő meg visszabámul. Így ülünk egy ideig, majd magamban röhögni kezdek, amint leesik, kire hasonlít. Gossip Girl rajongók figyelem, megtaláltam a magyar Chuck Basst! Szemszín stimmel, áll és arccsont szintén, félig felsőbbrendű és szarok a világra tekintet egyezik, ahogy a stílus (feltűnő és színes ruhák) és még a fül is. (Észrevettem, hogy Ed Westwick elég érdekes füllel rendelkezik, mivel nincs fülcimpája. Aki nem hiszi, járjon utána! :D)