2011. szeptember 29., csütörtök

Philanthia


Érdekes, hogy amikor emlékiratokat olvasok, (van egy ilyen szemináriumom, így kötelező jelleggel bújom őket) mindig eszembe jut, vajon én milyet írhatnék, mi szerepelhetne benne és vajon mennyire találnák mások érdekesnek, mit tudhatnának meg belőle mondjuk száz év múlva, aztán eszembe jut ez a blog.
Sosem voltam naplóíró típus. Néhány próbálkozásom sanyarú sorsra jutott, aminek főleg borzalmasan ronda kézírásom a kiváltó oka, na meg az, hogy még én is unalmasnak találtam őket. Meglepő viszont, hogy ez a blog már elég szép kort megért és talán tényleg szolgáltatna néhány használható információt az elkövetkező generációknak.
Erre alapozva most egy kis helyleírást hoztam, pontosabban megosztok néhány számomra kedves helyet.
Kezdem talán ott, hogy bár pici városkámat is szeretem, ott is akad néhány kedves hely, mégsem találom őket elég különlegesnek, hogy megosszam a nagyvilággal. Tudom jól, hogy ott csupán a szülőváros varázsa és a sok szép emlék munkálkodik, így egy a környéken idegennek nem sokat jelentene a hangulat.
Azonban, mióta egyetemre járok, Budapest a második otthonom. Itt pedig bőven akad érdekes hely, még turista szemmel nézve is.

Van néhány úgymond törzshelyem, ahol gyakran megfordulok. Ilyen a Nemzeti Múzeum lépcsője, ahol jót lehet sütkérezni, a WestEnd, ami kényelmes fotelokat biztosít az olvasáshoz, ráadásul a mozikedvelők és a vegetáriánusok Kánaánja a Palace mozival és a HumusPointtal, és a Móricz Zsigmond körtér, ahol olcsó és finom éttermeket találni.
Ezek igazán praktikus helyszínek.
Ma viszont találtam két boltot, amitől hevesebben kezdett verni vizuális szívecském.
Az egyik egy papírbolt.
Nagyon szeretem a papírboltokat, mindig találok sok szép és praktikus dolgot, amit szívesen látnék az asztalomon, vagy esetleg a fiókjában. E mellett pedig akut képeslapmániában szenvedek. Már kórosan rajongok a képeslapokért és amint kapok egyet, letörölhetetlen, bárgyú vigyor ül ki az arcomra. Nos, ez a bolt nekem lett kitalálva.
A nevét sajnos nem tudom, de a Deák téren van a Match mellett, ami így elég pontos helymeghatározást ad.
Nem túl drága, megfizethető és nagyon sok szép képeslapjuk van igazán olcsón.
Most épp le vannak árazva az Anne Geddes képeslapok, így beszereztem jó néhányat, szám szerint tizenkét darabot.
Annyira imádom Geddes munkáját. A mellékelt, jobb oldali kép alapján szerintem, egyértelmű, miért. Amúgy az egyik képeslapon pont ez a kép szerepel.
Kicsit a bőség zavar volt számomra és jobban teszem, ha egyedül be sem teszem a lábam oda, mert képes vagyok felvásárolni az egész képeslap készletüket. Bár már elhatároztam, hogy törzsvendég leszek, így nehéz lesz betartani.
Kedvenc bolt listám második ám korán sem jelentéktelenebb tagja a bejegyzésemnek címet adó Philanthia.
Ez a tündérkuckó a Váci utcán található. Könnyen felismerhető és bár rettentő drága, ami lokalizációját tekintve nem meglepő, megéri betérni. Olyan hangulata van, ami semmihez sem hasonlítható.
Már a kirakat is lenyűgöző, ami a felső képről egyértelműen látszik. Ez tulajdonképpen egy virág és csecsebecse bolt. A díszlet mindig az adott évszaknak megfelelő. Most így ősszel, már a karácsony uralja a terület nagyobb részét.
Az ember megáll a kirakat előtt, megcsodálja a mozgó figurákat és a csinos kis porcelánokat és szinte érzi a boltból áradó hívogató érzést. Azért neveztem tündérkuckónak, mivel engem erre emlékeztetett. Keskeny, egymásba nyíló pici és zsúfolt szobák tele gyönyörű, érdekes és meglepő dolgokkal. Minden sarok új kincset rejt és szinte egyre mélyebbre és mélyebbre szippant a tündérek, koboldok, állatok és növények világába. A hangulat alapjául a zene és az illatok szolgálnak.
Bár a portékák méregdrágák és nagyobb részük giccses vagy épp groteszkbe hajló, imádom. A tükrök, teli aggatott porcelán, tüll és szőrme hegyek a mozgó dolgokkal valami egészen különlegeset alkotnak.
Van egy nagy hason fekvő kutya, ami bizonyos időközönként felemeli a fejét és egyik lábáról a másikra teszi. Mikor először megmozdult Pucca-val szinte ugrottunk egy nagyot. Őt szabályosan halálra rémítette és nem is mert nagyon a közelébe menni, csak egy ujjal piszkálta meg. Tényleg elég ijesztő mozdulatokat tesz, de jót nevettünk. Szerintem amúgy a bohócok és koboldok vigyorgó arca inkább tűnt hátborzongatónak.
Összességében ez egy csodálatos hely ajánlom mindenkinek, aki néhány percre egy másik világba szeretne csöppenni.

Helyzetjelentés
Kiújult a könyvmániám. Bár nem igazán van időm olvasni, legalábbis regényeket, mivel a kötelező irodalmakat kénytelen vagyok szorgalmasan átnyálazni, ez nem vet vissza lelkesedésemen. A hanyatló nap sárkányait félbehagytam. Nem szoktam ilyet csinálni, de mivel tényleg kevés az időm, úgy döntöttem élvezetesebb olvasmánnyal töltöm perceimet. Egyszerűen sablonos tucat fantasynak találtam, ami nem igazán jött be, így megy vissza a könyvtárba. Helyette az Evermore került terítékre. Még az elején járok, így nincs kiforrott véleményem, de ezt biztosan végig fogom olvasni, így szánok majd rá egy bejegyzést is. Amúgy az éppen aktuális olvasmányomat nyomon lehet követni oldalt az Éppen olvasom fülecskében a moly.hu jóvoltából. Meg kell még jegyeznem, hogy otthon vár rám egy csinos kis csomag, amiben négy vadonatúj könyvmolyképzős kötet lapul. Úgy egy hónapja nyertem egy 5000 ft. értékű kupont a kiadó egyik játékában, amit most be is váltottam. Holnap pedig végre megcsodálhatom új szerzeményeimet.
Ami a sorozatokat illeti, a Nanát még mindig nem fejeztem be, mivel a kolis net és a megavideó nincs túl jó viszonyban. Csak négy rész van hátra, amit talán lenyomok a hétvégén. A Vámpírnaplók és az Odaát új évadába belenéztem és bár az előbbi nem mutat érdemi javulást, az utóbbi nagyon üt. Gossip Girlt is hamarosan folytatom, ráadásul várok egy új sorozatot is a Wendy-t és találtam egy figyelemre méltó régebbit. Bezzeg a nyáron nem volt mit néznem... szörnyű ez az időbeosztás.
De tényleg nincs időm semmire. Napközben egyetemen vagyok, esetleg a könyvtárban, este meg olvasom a kötelezőket, tanulom a latint és igyekszem regenerálódni másnapra több-kevesebb sikerrel. Hétvégén meg egyetlen vágyam van: minimum nyolc óra folyamatos alvás a saját ágyamban. Valahol mégis évezem a pörgést, cseppet sztahanovista vagyok...
A szociális életemet illetően, van nekem ilyen is, ami igazán nagy előrelépés. El is dicsekszem, hogy milyen aranyos barátaim vannak. Ismét egy évvel vénebb lettem és bár nem várok el semmit ezen alkalom kapcsán, jól esik a felköszöntés. Két ember részéről pedig valami igazán kellemeset kaptam, a tudatot, hogy gondolnak rám és fontos vagyok. Ezúton is köszönöm Pucca-nak a rózsaszín, funkcionális kudarcnak számító, de igazán tetszetős szemüveget, amivel osztatlan sikert arattam mindenhol és Csikoszokninak a csodálatos képeslapot, ami gyűjteményem újabb éke lett, illetve a kedves sorokat, amiktől még ilyen nagy földrajzi távolság ellenére is közel érzem magamhoz. Köszönöm lányok!
A képeslapon olvasható gyönyörű idézettel zárok:
"Higgy a szívedben és saját jóságodban,
mert ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni.
Higgy a csodában, mert tele van vele az élet.
De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban,
mert odabenn, a lelkedben rejtőzik
a csoda, a remény, a szeretet és a holnap álmai."
/Ron Cristian/

2011. szeptember 19., hétfő

Középút

Maradok az előző bejegyzés irányában. Túlságosan sok gondolat szaladgál a fejemben, amit muszáj leírnom. Kezdem talán egy amolyan közérdekű, érdekes esemény leírásával, aztán átváltok merengő üzemmódba.

Tegnap este tüntetésen voltam. No, nem vagyok én olyan forradalmár típus és nem is kedvelem a hőbörgő tömegeket, bár kétség kívül nagy hatással vannak az emberre. Egy békés, jó ügy érdekében szervezett megmozduláson vettem részt. Aki Budapesten él, vagy gyakrabban jár erre, az úgyis tudja, miről beszélek, a mentsük meg a ZP-t demonstrációról.
De mielőtt rátérnék a lényegre, vagyis, hogyan éltem meg ezt a dolgot, illene néhány mondatban vázolnom a helyzetet.
A Zöld Pardon egy szórakozóhely Budapesten, a rakparton, a Petőfi híd és az ELTE TTK tőszomszédságában. Főleg a hazai zenekarok fellépőhelye, de megfordulnak külföldi bandák is. Stílusilag elég vegyes, amolyan alternatív hely. Tekintve, hogy az ebben a műfajban játszók elég szűk körben mozoghatnak, ritkaságnak is számít a sok populárisabb, bár szerintem semmivel sem igényesebb (sőt!) zenét játszó bulihelyek mellett. Ezt a zenei kútforrást pedig be akarják záratni. Pontosabban nem óhajtják meghosszabbítani a bérleti szerződését. Hogy miért? Erre sok magyarázat van, de egyik sem tűnik mérvadónak. Valahogy mindegyik csak takonymázolás. Vagy van valami komolyabb, de nem publikus dolog a háttérben, vagy tényleg ennyire bosszantóan nem foglalkoznak azzal, mi a jó a fiataloknak.
Tehát a tegnapi megmozdulás egy békés tüntetés volt a ZP mellett. Ehhez pedig neves hazai előadók adták nevüket és játszottak ingyen a jó cél érdekében. Jelentem 45 000 tomboltunk tegnap, ami igazán szép nagy és kerek szám.
Akkor jöjjön a részletes tüntetésjelentés:
A program kezdete délután ötre volt meghirdetve. Mi viszont csak este hét után értünk oda. Ebbe több akadályozó tényező, főleg a tipikusan lassú, lányos készülődés és a közlekedési viszonyok közrejátszottak. Mégis sikerült nem túl megkésve eljutnunk (Pucca volt a partnerem) a tüntetésre.
Hihetetlenül sokan voltak. Először nem is tudtuk merre induljunk, hol keressük a színpadot. Aztán csak mentünk az egyre nagyobb népsűrűség után. Szinte átverekedtük magunkat a tömegen, kihasználva apró termetünket és oda-oda csapódva egy-egy utat törő srác, vagy csapat mögé. Mire elkezdődött a 30y koncert, már a színpadtól nem messze álltunk. Sikerült előre küzdenünk magunkat, hogy a színpadon állóknak az arckifejezését is láttuk kivetítő nélkül is.
A hangulat fergetegesre sikerült. Megvolt a közösségi élmény, amit a közös cél adott, ráadásul igazán jó bulit csináltak nekünk. Jól jött egy kis tombolás és kikapcsolódás.
Csak azt sajnáltam, hogy mindegyik banda maximum négy számot játszott. Sokan voltak szűk időbeosztásban. Mégis a 30y, Kiscsillag és Quimby ütött mint mindig. Főleg úgy, hogy korábbi koncertek emlékét idézték fel bennem. Még az sem zavart, hogy nem minden számot ismertem, amit tudtam üvöltöttem, amit nem, azt csak ugráltam. A kellemes csalódást pedig a Magna Cum Laude adta. Nem igazán kedvelem ezt a bandát, most mégis nagyon tetszett a muzsikájuk. Még magam is meglepődtem, hogy ismerem a Pálinka Dalt. Kicsit vicces volt azt üvölteni, hogy "pálinka szerelmem légy az enyém" annak fényében, hogy még a szagát se bírom.
Mire vége lett a demonstrációnak, sikeresen felpörögtem. Ilyen tüntetésre máskor is megyek. Azért remélem, nem hiába rendezték meg ilyen profi módon a szervezők és megmarad a ZP a már belakott helyén.

Most pedig egy csipetnyi agybaj.
Próbálom megtalálni a középutat. Azt a pontot, ahol nem számít a negatívum, sem a mi lett volna ha, hanem csak az létezik, amit elértünk. Ez pedig nagyon nehéz.
Ismételten ingatag a kedélyállapotom. Olyan apró és egyszerű dolgok tudják végérvényesen kedvemet szegni, amik máskor, más helyzetben meg se hatnának.
Önbizalom hiányos maximalista vagyok. Nem épp a legjobb párosítás.
Mindig a biztosra és a legjobbra törekszem. Ha valamit teszek, abban benne van szívem, lelkem. Talán épp ezért viselem olyan nehezen a visszautasítást, vagy az értékelés hiányát. Nekem nagy bátorság kell ahhoz, hogy megmutassam, mi lakozik bennem, mit tudok kihozni magamból. Egyáltalán nem olyan egyszerű.
Amikor pedig megteszem, úgy ítélem meg, hogy én a tőlem telhető legjobbat nyújtottam. Ezzel nem is lenne baj, hiszen az önbizalom valahol itt csírázik. Amikor viszont nem a várt vagy inkább remélt reakciót kapom, hanem negatívat, vagy rosszabb esetben a reakció hiányát, a csíra elsorvad és maradok egyedül a töprengéssel, hogy vajon hol rontottam el. Ilyenkor általában az jut eszembe, valahol hibáztam, mégsem teljesítettem olyan jól. Kételkedni kezdek magamban, ami borzalmasan rossz dolog.
Hiszen, ha én nem hiszek magamban, akkor ki fog?
Mikor pedig ezen túljutottam, azon kezdek agyalni, bíráim mi kivetnivalót találtak vajon. A végeredmény azonban mindig ugyanaz: önbecsülésem csökkenése. Szegény néha olyan vékony, akár egy csontváz.
Ráadásnak, ha egy tekintetben kételkedni kezdek, akkor végigviszem más szempontok alapján is. Ebből pedig nem lesz más, mint nagy nehezen elásott gondolatok felbukkanása és régi sérelmek újraélése.
Sajnos, önmarcangoló típus vagyok...
Mostanában pedig egyre többet gondolok erre. Próbálom elterelni figyelmemet, de újra és újra előjön. Egyszerűen nem tudom értékelni azt, amim van és ez szánalmas.

2011. szeptember 16., péntek

Kuponkávé

Most a teljes bejegyzést egy helyzetjelentésnek szánom.
Megvolt az idei első hét az egyetemen és a blog eredeti funkciójánál maradva, na meg tekintve, hogy már semmi kedvem belemélyedni a latin nyelv szépségeibe, megosztom benyomásaimat, élményeimet ezzel kapcsolatban.

A hét meglehetősen hosszúra és izgalmasra sikeredett. Kellemes meglepetés volt lépten-nyomon ismerősökbe botlani. Nem volt olyan órám, ahol ne láttam volna legalább egy ismerős arcot. A világ pedig valóban kicsi. Az utcán, a boltban, gyorsétteremben is futottam bele ismerősökbe. Ez igazán megnyugtató és azt mutatja, talán mégsem vagyok akkora szociális csődtömeg, mint amilyennek érzem magam.
Persze, nem minden szép és jó, ami hamar be is bizonyosodott.
Korábban már írtam, hogy történelem alapszakon koptatom az iskolapadot. Hogy melyik egyetemen, az nem lényeg, de kikövetkeztethető, ha valaki nagyon kíváncsi természetű. Szóval van szakirányom is, ami a bölcsészkar egyik csodája. Így mellékesen, vagy inkább elsősorban (majd ahogy hozza az élet) muzeológiát is tanulok. Ez viszont nagyobb kihívásnak tűnik számomra, mint a kvantummechanika megértése. Én naiv lélek, azt hittem, a kari bürokráciánál nincs rosszabb. Óriásit tévedtem. A muzeológia maga a fejetlenség labirintusa. Semmi sem úgy van, ahogy az a nagy könyvben (vagyis az etr rendszerben) meg van írva. Ezt persze már részben megszoktam az előző félév saját kárú tapasztalata alapján. Mégis égnek áll a hajam.
A tárgyfelvétel amúgy is bonyolult, amit csak a rendszert kitaláló informatikusok értenek, itt pedig még került egy csavar a gépbe. Ez a csavar egy tanár, aki köszönő viszonyban sincs a technikával. Nem válaszol az e-mailekre, nem veszi fel a telefont és bár égető szükség lenne rá, még egy titkárnője sincs, aki elvégezné helyette a "hihetetlenül megterhelő" feladatot, hogy közölje diákjaival, mi a szitu.
Részletezhetném több oldalon és órákon át, mennyire nincsenek a helyzet magaslatán, de inkább nem teszem. A lényeg remélhetőleg lejött: szervezettség nulla, elvárják, hogy magunktól megtegyük a szükséges dolgokat (mintha gondolatolvasók lennénk), mégis óvodásokként kezelnek minket, akiknek a kezét kell fogni, hogy áttaláljon egyik óráról a másikra... szánalmas... ráadásul, ha ezen a díszpintyen múlna, bólogató zombik lennénk, mivel a tolerancia nem erőssége és nem bír elfogadni a sajátjától eltérő véleményt. Skatulyáz és korlátok közé szorít. Lesz ebből még balhém, úgy érzem. Csak ne fajuljon el a dolog, mert akkor harapok, amit én fogok megszívni.
No, de mielőtt úgy tűnne, csak panaszkodni tudok, jöjjenek a pozitív dolgok.
Tárgyfelvételes harcból győztesen kerültem ki, bár elvéreztem néhány kreditet a fent említett okok miatt. Mégis, hogy Pucca szavaival éljek, tudok valamit. Van érzékem a jó tárgyak kiválasztásához. Idén is sikerült néhány érdekes órát felvennem. Nagyszerű tanárok és izgalmas téma.
A number one egyértelműen a sámánizmus. Megérte elcsúsztatni a levéltáros szemináriumot, nagyon nagy arc a tanár és a téma, szinte bizsergeti a bőrömet. Annyira belelkesedtünk az első előadás után, hogy majdnem felvettünk még egy tárgyat ennél a tanárnál. Kissé túlpörögtünk, de időben visszakoztunk. Majd jövőre, a buddhizmus Koreában nem fog elszaladni.
És hogy látszódjon milyen elvetemült vagyok, na meg Pucca is, e mellett felvettük a latint, mint nyelvvizsga előkészítőt. A tanár örült nekünk, csak úgy világított a rózsaszín büszkeségtől, mi meg lapultunk, mert mindent elfelejtettünk a nyáron. A hétvégi programom így adva van: latin orrvérzésig.
Még két szeminárium nyerte el a tetszésemet. Mindegyik nagy előnye a tanár. Bírom a közvetlen, laza ürgéket. Igaz, az egyik tipikusan a jó fej, de megdöglesz a zh-n típusba tartozik. Egyelőre lelkes vagyok, így nem izgulok.
A többi tárgyaimmal sincs túl nagy problémám, Tomci drága hozza a formáját, de ő legalább beleveri a fejecskémbe a szükséges anyagot és a bácsikák sem rosszak. Azért majd imádkozom, hogy az öreg (87 éves!) jó egészségnek örvendjen még legalább ebben az évben.
Egyedül egy szeminárium okozott csalódást. A cím tetszetős, a téma érdekel, a tanár nem a legkedvesebb és már most bele kell vetnem magam a munkába. Ötletem ugyan van, csak önbizalom hibádzik.
Tehát megint egy mozgalmas félév elé nézek. Nem fogok unatkozni és sajnos már most el vagyok havazva szakirodalommal, így regényt csak nagyon lassan és darabokban tudok olvasni. Jelenleg amúgy A hanyatló nap sárkányait nyúzom. Nem rossz könyv, csak nincs nagyon rá időm.

Gondolom, a csekély számú olvasóimat már fúrja a kíváncsiság, mi a fene az a kuponkávé. Igyekszem a bejegyzéseimnek a témához kapcsolódó címeket adni és rögtön meg is válaszolom a kérdést.
A kuponkávé a világ egy igazán tetszetős csodája. Szórólapokon osztogatnak kuponokat az egyetem környékén. Általában nem veszem el a reklámokat, csak ha már nagyon világvége hangulata van a szerencsétlennek és megsajnálom. Most viszont egész más lett a helyzet, vadászom ezekre a kuponokra.
Van ugyanis köztük egy, ami isteni finom, ingyen kávét ad, egyet fizet, kettőt kap alapon. A kávézó pedig csak néhány perc sétára van az egyetemtől és nagyon modern, amolyan elit feelingje van. Puccával így rászoktunk a kuponkávéra. Hol ő fizet, hol én, így pedig egyáltalán nem drága az a koffeines, csokoládés csoda. A héten már kétszer voltunk és még van két kuponunk a következő hétre. Mondjuk néhány óra után létszükséglet a koffein, különben bealszom.

Most, hogy ennek a nagyon izgalmas kérdésnek a végére jártam, (Oké, tudom, hogy a kutyát nem érdekli, csak jól esik kiírni a dolgokat.) mesélek valami érdekeset.
Tegnap este, mikor órák után visszaértem a koliba és körbenéztem, mi hír a nagyvilágban, azt olvastam, hogy a Paddy and the Rats, akikről már korábban írtam egy teljes bejegyzést, fellép egy kocsmában.
Kapva kaptam a váratlan alkalmon és ugrasztottam Puccát, vagyis szabályosan kivertem az álmot a szeméből és könyörögni kezdtem, hiába fáradt, (előző este bulizott és az órákat is szorgalmasan végigülte) jöjjön el velem. Nagy piros pont neki, amiért igent mondott.
Szóval gyorsan összekapartuk magunkat és betámadtuk a kocsmát. Csak annyit tudtam, hogy beugró nincs és amolyan csendesülős lesz a dolog. Hát beugró valóban nem volt, de a kocsma iszonyat drága. 700 ft. volt egy nyamvadt pirítós! Így be sem ültünk. Ez azonban nem szegte kedvünket.
A Jack Doyle's egy ír pub, főleg külföldi vendégeknek. Nem épp olcsó a környék és a hosszúkás teremhez tartozik terasz is, illetve csupa üvegek a falai. Így lehuppantunk egy padra szemben a terasszal és az ablakokkal, amin át tökéletes kilátásunk volt a bandára. Igaz, a zenét elég rossz minőségben hallottuk a recsegő mikrofon és az ablaküveg tompítása miatt, mégis adta a hangulatot.
A lényeg viszont menet közben megváltozott. Koncertnézőbe mentünk, nem pasinézőbe, mégis az egész estét egy bizonyos fiú töltötte ki, a pincér srác.
Úgy egy órát ücsörögtünk a padon és stíröltük a hímnem eme tetszetős példányát. Közben a sírásig nevettük magunkat. Mégis, íme a bizonyíték, hogy vannak még jó pasik a világon. Kedvenc pincérem ugyanis minden szempontnak megfelelt. Talpig feketében, fekete köténnyel, rövid barna hajjal, pont arányos alkattal és valami hihetetlen bájjal sétálgatott előttünk. Szép a mosolya (bár csak egyszer láttam mosolyogni), kedves (a vendégekkel jól bánt, kedvelték is), jó a tartása (ami egy pincértől el is várt), szorgalmas (gondosan törölgette az asztalokat és sétált fel és alá, legnagyobb örömünkre) és nincs elszállva magától (bár egyértelműen lenne mire), egyszóval ő egy nagy hű-ha a jó értelemben. Igaz, valószínűleg kicsit rá is játszott, ahogy szinte bepózolt előttünk. No, nem mintha bántuk volna. Felhizlaltuk az egóját, ahogy kocsányon csüngő szemekkel, nyálcsorgatva figyeltük. Biztos azt gondolta rólunk: két csóró, kiéhezett tyúk. Azok vagyunk és vállaljuk. De mit tegyen az emberlánya, amikor egy ilyen szexi fiúba botlik? Nem minden bokorban teremnek... A lényeg, hogy jól éreztük magunkat, miközben nem költöttünk egy fillért sem. A pincérnek volt egy jó estéje, mi meg megtudtuk, hogy bár ritka, de felénk is találni jó pasit.
Végszónak ezúton üzenem a cuki pincérnek, hogy csak kérnie kell és az övé vagyok. :D
Ez tényleg elég kiéhezetten hangzott... de komolyan gondoltam. :)


Azért az első számú hím az életemben, Edgár. Hát nem egy igazi modell az én drága kandúrom? :)

2011. szeptember 10., szombat

Vízesés

Szeretek kirándulni. Nem járok túl sűrűn, amit nagyon sajnálok.
Ma egy igazán jó kis túrán vettem részt és mivel még friss az élmény és sok szép képet készítettem az úton (a bejegyzésben találhatók mind saját képek), írok róla kicsit.
Ez az út hirtelen, véletlenül és gyakorlatilag ingyen jött. Keresztanyám szerzett be a céges túra egyik üresen maradt helyére.
Szinte általános törvényszerűség, hogy ha valaki csoportos megmozdulást szervez, a sok jelentkező lemorzsolódik. Mindig van, aki meggondolja magát, visszamondja, rosszabb esetben, szó nélkül bojkottálja a dolgot. Ezen a kiránduláson sem történt másként. Ennek köszönhetően volt néhány üres hely a buszban, én pedig az egyik ilyen potyahelyre csusszantam be.
Kicsit ugyan tartottam attól, hogy senkit sem ismertem, mivel nem vagyok egyből barátkozó típus, de kellemesen csalódtam, mind a társaságban, mind magamban.
Amint túlléptem a reggeli kómás állapotomon, ami elég ijesztő zombilét, bekapcsolódtam a csapatba.
A hosszú buszos utat Ausztriába is jól viseltem. Régebben rosszul voltam a buszon, amúgy is vonatpárti vagyok. De az ilyen túrákhoz a busz az ideális közlekedési eszköz.
A célirány tehát Ausztria volt, azon belül egy vízesés, a Myrafalle, illetve a Marcipán Múzeum. Persze, ahogy az általában lenni szokott, itt is a szervezettség "csodájával" szembesülhettem.
Kissé égés volt, mikor a városban derült ki, hogy a múzeum már egy jó ideje bezárt. Ennyit a szervezőkről, akik még ahhoz is lusták voltak, hogy rákeressenek a neten.
Viszont az út fénypontja, a vízesés valami csodálatos volt. A mellékelt képeken nagyon jól látszik.
A Myrafalle, bár vízesés névre hallgat, legalábbis annak emlegették, nem egy Niagara típusú képződmény. Én inkább zúgónak nevezném. Persze ettől még gyönyörű, sőt talán még szebb is, mint az egy szakaszos vízesések. Így tovább lehet benne gyönyörködni.
Helyleírás:
A legfelső képen látható tótól indul a túra. Itt kell jegyet venni (1,6 Euró) és innen indulnak a lépcsők felfelé. Lépcsők, mivel az út nagy része fa lépcsőkön és hidakon vezet felfelé. A patak csordogál, zubog a kövek között lefelé, míg a turisták egyik oldaláról a másikra járva kapaszkodnak felfelé. Mivel az elmúlt napokban esett és reggel is elég ködös, párás volt az időjárás, a lépcsők és a kövek nedvesek voltak. Az ember jobb, ha odafigyel hova teszi a lábát, mivel a fák gyökere is egy természetes lépcsőt alkot, amiben könnyen meg lehet botlani, míg a sziklák simára csiszolódva, víztől nyirkosan elég csúszósak. A lépcsők néhol, főleg a felsőbb részeken, viszonylag meredekek.
Nekem ugyan nem okoz problémát az ilyen terep. Kényelmes tornacsukámban, jó egyensúlyérzékkel, biztos lábakon lépdeltem és igyekeztem minél több fényképet csinálni. Mégis, ha az ember a lába előtti kövekre és a fényképezőgép kijelzőjére figyel, nem élvezi úgy a tájat. Pedig a látvány valami bámulatos. Szerencsére visszafelé is ugyanazon az útvonalon jöttünk, így kétszer megcsodálhattam minden egyes magas, öreg fát, a hatalmas simára koptatott sziklákat és az őket beborító üdén zöld mohákat. Néha nem bírtam ellenállni a kísértésnek és meg is tapogattam egy-egy fát vagy végigsimítottam a mohatakarón.
Útközben felfelé csak a patak csobogása és a köveknél a zúgó hang hallatszik. Csendes, friss levegőjű környék. Bár elég sok a látogató, így figyelni kell a másikra felfelé és lefelé egyaránt a keskeny ösvény miatt, még sincs tömeg. Néha igaz leszakadoztam a csoporttól egy-egy jó kép vagy egy kis bámészkodás erejéig.
A víz kristálytiszta és hideg. Látszik, hogy figyelnek a környezetre mivel egyetlen elhagyott zacskót, flakont vagy egyéb hulladékot nem látni. Csupán egy rózsaszín gyerekzoknit láttam a sárban a bokrok alatt, amit bizonyára egy kislány veszített el véletlenül.
Szerintem, undorító dolog a szemetelés. Nem bírom megérteni, miért kell azonnal megszabadulni egy felesleges üvegtől, vagy csokipapírtól. Miért nem lehet eltenni a táskában, továbbvinni kézben még száz métert egy kukáig? Hiszen mindenhol találni szemetest, amik nem dísznek és főleg nem az idegbetegek számára bokszzsáknak vannak ott. Legyünk már ennyire értelmes és kulturált lények!
A legbosszantóbb számomra mégis a csigaterracsikk.
Nem dohányzom, így nem is tudom megérteni, mi a jó benne. De ha valakinek ez kell, hát tegye, csak ne az orrom alá fújja a füstöt, mert azért harapok. A dohányzásnak is van azonban néhány íratlan szabálya. Ez pedig a csikkek sorsa. Felháborító, hogy egyes helyeken a cigarettacsikk szolgáltatja a talajt és nem a kavics, vagy az aszfalt. A bagósok többsége ugyanis, miután elszívta a szálat, ledobja a földre, rálép és már megy is tovább. Attól, hogy alig két centiméter, a cigarettacsikk még mindig hulladéknak számít, ergó a kukában a helye. Tessék venni a fáradtságot, felszedni és kidobni! Ennél már csak az rosszabb, mikor az illető nikotinfüggő úgy dobja el a csikket, hogy el sem nyomta. Még mindig füstölve hagyja maga után, ami egyfelől baromi nagy pofátlanság, másfelől tűzveszélyes.
Oké, tudom, hogy senki sem kíváncsi a rigolyáimra, mégis muszáj az ilyen dolgokat is kimondanom/leírnom. Több kötelességtudatot az Anyaföldnek!
A kis környezetvédelmi kitérő után, folytatom a beszámolót.
Tehát a belépő áráért a túrázó kap egy csodálatos terepet a testmozgáshoz. Nem mondom, hogy túl nehéz terep, de nem is sétagalopp. A csoport néhány tagja bőven meghaladta az egészséges súlyhatárt, így pihegve, izzadva tette meg a táv második részét, de még azok is kifáradtak, aki nem a megfelelő lábbeliben vágtak neki, vagy nincsenek hozzászokva az efféle kihívásokhoz.
Mégis, csak azt tudom mondani, hogy aki teheti, látogasson el ide. Nem fog csalódni. Kész vizuális lakoma ez a sok zöld és barna, ráadásul testmozgásnak sem utolsó.
Túrázni kedvelők, nincs más hátra, irány a Myrafalle!


Helyzetjelentés:
Tetszik az új frizurám. Persze cseppet sem hasonlít arra a képre, amiről kitaláltam, bár amúgy sem akartam annyira rövidre vágatni, de nem bánom. Hat évnyi hosszú haj ( a rekord derékig ért, de általában a könyökömig ért le) után kissé furcsa a rövid haj. A berögzült mozdulatok, amivel hátra akarom dobni loboncomat, vagy amikor felveszek egy pulcsit és a nyakánál ki akarom tűrni, még mindig ott bizseregnek az izmaimban. Mégis élvezem a rövid tincsek tapintását és picurka varkocsomat, amikor összekötöm fürdés előtt.
Holnap újra beszállok a mókuskerékbe. Kolis napjaim kezdődnek előröl és bár az órarenden nem épp tökéletes, izgatottam várom az egyetemen töltött napok fárasztó, de pörgős perceit. Bevallom, a nyári latinozásból egyetlen latinnal töltött este lett, de ennek hála tudom, hogy nem felejtettem el mindent.
Ami a könyveket illeti, van egy tartanék Novik kötetem és három könyvtári könyvem, plusz néhány e-book. A fantasy mellett döntve, holnap a vonaton belekezdek egy Dragon Lance trilógia első darabjába. Épp megfelelő méretű, így belefér a jegyzeteim mellé.
A szeptember amúgy a sorozatok hónapja. Folytatódik a Vámpírnaplók, a Gossip Girl és jön egy új sorozat, ami felkeltette kíváncsiságomat. Most viszont újra rákaptam az animékre, pontosabban csak egyre. Két nap alatt lenyomtam a Nana epizódjainak felét. Egyszerűen nem bírom abbahagyni. Ha kivégeztem az utolsó részt is, írok róla egy bejegyzést. Nagyon tetszik.

Ha esetleg valakit érdekelne az új frizurám, meg a hajválságom, hát íme.
Frissen a fodrásztól, szóval majd ha magamnak kell megcsinálni úgyse lesz ennyire tetszetős. No, de ha már női hiúságok, jelenthetem: mostantól sminkelni fogok. Ez nálam szemceruzát, esetleg szempillaspirált jelent. Bár utóbbit nem szeretem, mert mindig elkenem. Muszáj rászoknom, különben testi sértésre vetemedek. Megfogadtam, ha még egyszer valaki kislánynak hív, lerúgom a fejét. A smink meg köztudottan öregít. Szánalmas, hogy arra kényszerülök, hogy öregítsem magam, de ez van ha az emberlánya úgy öt évvel fiatalabbnak látszik a koránál.
No, de ha már újítások, el kell újságolnom, mit vettem tegnap: bőrnadrágot. Totálisan belezúgtam és nem bírtam otthagyni a boltban. Már csak egy motor kellene... igaz, jogsi sem ártana hozzá...

2011. szeptember 8., csütörtök

A boszorka fénye

Ezt a bejegyzésemet egy nagyon érdekes könyvnek szentelem.
Megfogott. Nem igazán tudom, hogyan, vagy miért, de megfogott. Talán, ha szavakba öntöm azt a sok gondolatot, ami ezzel kapcsolatban kavarog a fejemben, ezen rejtély végére is járhatok.
Tehát a Bíborhajú sorozat első kötete, A boszorka fénye.
Az első és legfontosabb információ, amit erről a könyvről tudni kell, az a szerző. Benina ugyanis egy magyar írónő. Ez is jól bizonyítja, hogy nem kell messze mennünk jó könyvekért, teremnek azok piciny hazánkban is, csak meg kell őket találni.
Egyik korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy vadászom a hazai írók munkáira. Nos, ez egy igazán hasznos, zsákmánnyal teli vadászat volt. Mielőtt azonban belemerülnék a könyv mélyebb boncolgatásába, hoztam fülszöveget is:
"Claire White nem mindennapi tinédzser. Claire White boszorka, méghozzá az Utolsók egyike, azaz tiszta vérű, akikből már alig néhány él a világon, hiszen e varázslattal bíró teremtésekkel a boszorkányüldözők parancsára kegyetlen lények, a zsoldosok sorra végeznek. A tizennyolc éves Claire, akinek a szülei kiskorában meghaltak, nehezen fogadja el másságát. Egyszerű, átlagos fiatal lány szeretne lenni. Gideont, öreg mentorát és jó barátját menekülés közben a szeme láttára öli meg az egyik legkönyörtelenebb zsoldos, és a lány élete ezzel örökre megváltozik. A mély gyászt, a magányt és a depressziót egy baljóslatú, titokzatos srác felbukkanása töri meg."

Igen, ez egy romantikus, misztikus történet. Biztos szokatlan tőlem, mert nem rajongok különösebben az elég nagy piaccal rendelkező tini love sztorik iránt. Mégis, ez egy igazán jó könyv. Romantikus, de nem csöpög. Na, jó, talán a vége felé egy picikét cukorszirupos, mégis megfogott. Most meg itt töröm a buksim, hogy miért.

Sorra veszem a pozitívumokat:
- magyar szerző (Ez számomra a legnyomósabb érv.)
- boszorkányok a főszerepben (Végre egy kis újítás a fantasy palettán.)
- egyszerű, mégis izgalmas történet (Egyesek klisésnek nevezik, de már nem igazán lehet újat alkotni a nap alatt. Viszont egy agyonrágott alaptörténetet is lehet úgy megírni, hogy az új és egyedi legyen.)
- mondanivaló (Ó, igen, ebben az is van.)
- dögös főszereplő pasi (Szinte alapkövetelmény az ifjúsági könyveknél. Kellan megüti a mércét, de még mindig Jace Vörös Pöttyös szívszerelmem.)

Akkor részletezem is kicsit.
Az alaptörténet tényleg nem túl egyedi. Adott a lány titkokkal és kalanddal teli élete, ehhez hozzájön sok új ismerős, egy főellenség és az elmaradhatatlan első szerelem. Ismerős, nem? Mégis, az ilyen egyszerű alaphelyzetből szép felemelkedni.
A boszorkányság és az a világ, amit az írónő felépített, nagyon tetszetős. A mágia fontos, de nem viszi el a történetet, épp csak egy csipetnyi van belőle, amennyi kell. Kell, hogy legyen kaland, izgalom és fennmaradjon az olvasó kíváncsisága. Megjegyzem a varászigék, amik a kötet hátulján külön is megtalálhatók, a latin nyelv újabb csodái.
A szereplők szépen felépítettek. Mindegyiknek megvan a maga szerepe és nem esnek ki ebből. Ráadásul, igazán szimpatikus egy banda. Lehet velük nevetni, vagy épp sírni. Utóbbi főleg a főszereplőre vonatkozik. Megkedveltem őket, főleg David, Lin és Cameron és Jorja nyerte el a szimpátiámat. (Tudom, tudom ez a fél szereplőgárda, de nem bírok választani.) Kellan más lapra tartozik, róla később.
A nevek első ránézésre, "na ne" hatást váltottak ki belőlem. De a beszélő nevekkel én általában így vagyok. Elég egyértelmű a White és Black vezetéknevek szerepe. És igen, hiába magyar a szerző, angol nevek vannak benne, ami nem is baj. Az olvasók kezébe olyan ritkán kerül magyar könyv, hogy már teljesen elszoktak a hazai nevektől. Épp ezért könnyebben veszi be az elangolosodott gyomruk a Davidet, mint a Dávidot. Ez pedig tény.
Sok érdekes és egyedi dolog került bele a történetbe. Ilyen a színváltó haj (enyhe Bibliai beütéssel), a démonok definíciója és a zsoldosok, illetve házi kedvenceik. Ezek feldobják és értéket adnak.
A történet menete amúgy a lassú, megfontolt kategóriába tartozik. Semmit sem siet el az írónő, amit én nagyra értékelek. A vége természetesen a legizgalmasabb, mégis az volt a számomra legkevésbé tetszetős rész. Ez van, pörgős könyvekhez vagyok szokva, így a lagymatag csatajeleneteket nehezen viselem.
Ami a főszereplőt illeti, Claire szimpatikus, irigylem a gyönyörű, hosszú haját, bírom, hogy rendesen tanult az érettségire, de rühellem a hisztijeit. Mégis, ezek a hisztik teszik őt valóságossá. Egy igazi lány. Pont annyit nyavalyog, amennyit az átlag nőneműek szoktak. Ráadásul, ő adja a mondanivalót is.
Igazán szép üzenet az alacsony önbecsülésű és magányos egyéneknek, hogy csak hinni kell és minden lehetséges. És plusz pontok a részemről A kis herceg idézetekért.
A szerelmi szálról, csak annyit mondhatok, hogy tipikus. Nekem nem jön be a szerelem első látásra, két nap után meghalok érted életérzés. Számomra ez nem ilyen egyszerű, mert ilyen csak a mesékben van, azok közül is csak a lányos tündérmesékben. De megemésztettem, mert egészen a könyv végéig nem vált nyáltengerré a dolog. Ez is csak a "don't touch" szitu miatt volt. De ha az ember elfogadta a nagy szerelmet, már nem olyan vészes a nem rózsaszín lelkületű egyéneknek, mint én.
És itt most rátérek Kellan karakterére. Szimpatikus fiatalember a maga kissé ellentmondásos stílusában. Én az elején csipetnyivel sötétebb lélekre számítottam a részéről, csak hogy passzoljon a dolog a megjelenésével, amire a női olvasóknak igazán nem lehet panasza. Mégis, Claire többet vívódik és ettől nekem cseppet ellentmondásos lett. Hiszen szinte beharangozzák a kettős énjét, ő mégis mindig ugyanúgy viselkedik, egyetlen jelenetet leszámítva, amikor "igazi férfi" (legalábbis szerintem). A végére pedig a cukorszirup elnyeli széles mellkasáig. Ezért meg sem közelíti Jace szintjét a szememben. De még fejlődhet, ahogy Kartik is fejlődött. Szóval Kellan még nem elveszett ügy. Sőt, nagy piros pont a neve mellé és elismerő hátba veregetés az írónőnek egy igazán jó húzásért, amivel még a túlcsorduló romantikus megnyilvánulásai ellenére is levett a lábamról. Kellan ugyanis suttog. Nem emeli fel a hangját, csak halkan duruzsol. A hölgy olvasók pedig igazán élénk fantáziájukra hagyatkozva, szinte hallják a helyes fiú mély és halk hangját a fülükben. Ettől válik Kellan egyedivé.
Ami a kötet felépítését illeti, csinos, vaskos darab. Hosszú, élvezetes fejezetekkel, amin átjön az írónő könnyed stílusa. Semmi felesleges ömlengés, és semmi tőmondat. Néha előfordultak aprócska gépelési hibák, hiányzó gondolatjelek, de nem annyira sok, mint A szellemidézőben, ha pedig a vastagságát nézzük, elenyésző.
A könyv végi függelék igazán tetszetős és hasznos a varázsigetárral együtt. Csupán az utolsó oldalakkal volt problémám. Ez azonban a kiadói marketing hibája a szememben. Én ugyanis teljesen feleslegesnek érzem a könyvvégi olvasói véleményeknek keresztelt, szájbarágós dicséretáradatot. Aki véleményt akar egy könyvről, az megkérdez más olvasókat, vagy böngész a blogokon. Nem kell pazarolni a papírt ilyen értelmetlen dolgokra. Szerintem, a reklámnak máshol van a helye.
Összegezve még mindig nem tudom, mitől tartom nagyon jó könyvnek. Talán az írónő miatt, vagy mert valahol a szarkasztikus, realista szívem mélyén én is végtelenül romantikus vagyok, esetleg mert kedvelem a boszikat. Egyszerűen megfogott olyannyira, hogy be akarok szerezni egy saját példányt belőle (könyvtári könyvben olvastam) és izgatottan várom a folytatást.
Azoknak ajánlanám, akik magyar szerző tollából szeretnének olvasni, kedvelik a misztikus dolgokat, esetleg vonzódnak a boszikhoz és van bennük némi romantikus hajlam.

Végezetül hoztam egy interjút az írónővel: megtekinthető ITT.

2011. szeptember 3., szombat

Téboly

Általános közhely: Ne a borító alapján ítéld meg a könyvet!
Bólogatunk, hogy milyen helyes, aztán továbbra sem tartjuk magunkat ehhez. Igen is a borító alapján ítélünk, legalábbis elsőre. Csak van, aki képes túljutni rajta, mélyebbre látni és ő az, aki a fenti közhelyet betartja.
Vizuális beállítottságú vagyok. Vonzanak a szép rajzok, festmények, képek. Tehát nekem fontos egy könyv borítója is, hiszen ez kelti fel a figyelmemet. Ha tetszik, egyből leveszem a polcról, míg ha nem, vonakodom kicsit.
Ezen könyv esetében nem voltam túlságosan elragadtatva a borítótól. Talán az esküvői ruha miatt, ami most, hogy már olvastam a könyvet, igazán ötletesnek tűnik. Egyszerűen nem vagyok az a tipikus lány, aki a nagy napról álmodozik. Kislányként sosem képzeltem el magam habos-babos fehér ruhában az oltár előtt. Hidegen hagyott és még most is így vagyok ezzel. Sőt, ki is jelentettem, hogy sosem megyek férjhez. Még fogadást is kötöttünk F. barátommal. Igaz, az ő esküvőjére fogadtunk...
Tehát nem vonz a téma. Miután azonban hallottam néhány elismerő szót a könyvről, felkeltette érdeklődésemet. Aztán megpillantottam a könyvtár egyik polcán. Nézegettem, majd kivettem. Néhány nap alatt ki is olvastam, de előbb a szokásos fülszöveg:
"Sophie csinos, szép, fiatal és mindene megvan: szerető férj, remek állás, tágas lakás egy párizsi luxusbérházban. Ám egyre több nyugtalanító dolog történik vele: elhagyja a holmijait, melyek aztán a leglehetetlenebb helyekről kerülnek elő, mindent elfelejt és összezavar, úgy érzi, kezd megőrülni. A baljós események sűrűsödnek körülötte, az élete darabjaira hullik. Van-e valami köze az anyósa és a balesetben nyomorékká vált férje halálához? És ő követte el azokat a gyilkosságokat, amelyeknél minden ellene vall, de különös módon semmilyen emlékképe nincs róluk? Kétségbeesetten menekül városról városra a ránehezedő árnyak és a rendőrség elől, és egy új házasság révén akar új személyazonosságot szerezni magának. De valóban jó megoldást választott? Mit tud voltaképpen arról a férfiről, akivel összeköti az életét?"

Kategória szerint thriller. Nem épp az én műfajom. Én a fantasyt részesítem előnyben és ez a könyv inkább egy krimire emlékeztetett a kiszámítható fajtából.
Közepes vastagságú kötet, ami négy egységre van osztva. Az első rész kicsit zavaros, próbálunk képbe kerülni, ismerkedünk a főszereplővel és kíváncsiskodunk, vajon mi történhetett vele korábban. Közben mégis ott motoszkál valami a fejünkben.
Ez a valami pedig a második résszel egy nagy bumm lesz, ahogy leesik a tantusz. Innen pedig már csak nyalánkság az egész egy picike csavarral, ami ennek a résznek a végén jön el.
Igazából, szerintem az utolsó két szakasz a lényeg. Ami előtte van az főleg körítés. Nem tartom unalmasnak, csak kicsit laposnak.
A karakterek nem lettek a szívem csücskei. Nem mondanám kidolgozatlannak, vagy nem elég hihetőnek, inkább csak kissé sekélyesnek. Hiányoltam a pszichológia mélységeket, amiket már a cím alapján elvárhat az ember.
Francz-ot legszívesebben fejbe vágtam volna valami nehéz tárggyal, mint egy zongora, vagy egy atomerőmű.
Sophie elég érdekes személy, de nekem mégsem igazán szimpatikus. Persze az olvasó akaratlanul is azon kezd agyalni, hogy vajon ő hogyan viselkedett volna a főszereplő helyében, észrevette volna az intő jeleket vagy sem.
Talán az apukát találtam a legjobb karakternek, főleg a könyv végi csavar miatt. Mégis olyan lecsapottnak éreztem a befejezést. Nem szólt akkorát, inkább csak vége lett és kész. Semmi kielégülés az olvasók háborgó lelkének.
Ó igen, a lélek nagyon is háborog a könyv olvasása közben. Nem véletlen a korhatár. Nem durva, csak realisztikus, amit szerintem nehezebb megemészteni, mint a röhejes horrorfilmeket. A valóság mindig sokkal ijesztőbb.
A hangulat, amit közben éreztem sötét és nyomasztó. De nem a jó értelemben vett sötétség, mint mondjuk Az árnyak útján esetén. Ez a reménytelenség sötétsége. Elég depresszív. Talán pont ezért nem tetszett annyira. Végig nyomasztott és ezt a lezárás sem űzte el, ahogy szerintem lennie kellett volna. Vagy lökjön még mélyebbre a sötétség bugyraiba, vagy emeljen fel a fényre. Egyik sem teljesült, maradtunk a már az elején tapasztalt szürkeségben. Nyomasztó.
Összességében nem rossz könyv. Kikapcsolódásnak megfelel, de senki se várjon tőle mély pszichológiát vagy magaslati gondolatvilágot.
Azon felnőtt olvasók figyelmébe ajánlanám, akik szeretik a thriller és krimi műfaját és nem riadnak vissza a valóság nyomorúságától.

Rövidke eszmefuttatás:
A valóság durva és kegyetlen. Nem olyan, mint a filmekben, sokkal rosszabb.
Talán épp azért volt számomra olyan nyomasztó ez a könyv, mert arra késztetett, hogy kételkedjek és meglássam azt, ami az orrunk előtt van. Az emberek hazudnak, önzőek és átgázolnak egymáson. Hiába tudom ezt már régóta, szeretném a szép dolgok felé fordítani tekintetemet. Bár elég szkeptikus vagyok, szeretnék hinni másokban. A bizalom nagyon fontos és nélküle elvesztünk.
De ha már a durva dolgoknál tartok, muszáj elmesélnem valamit.
Korábban már írtam, mennyire nincsenek hatással rám a horror filmek. Nevetségesnek találom őket. Ezt még most is fenntartom és meg is tudom magyarázni. Semmi sem olyan mint a filmekben, a halál sem. Nincs epikus haldoklás, meg nagy szavak búcsúként. Csak a tény van, az elmúlás. Ez pedig hátborzongatóbb minden zombis, vámpíros, vérfarkasos vagy őrült gyilkosos filmnél.
Múlt héten anyukám azzal jött be a szobámba, hogy egy döglött béka van a járdán, tüntessem el. Látta is, ahogy az egyik macskám, Hermione hozta haza a szájában. Mivel én vagyok az ügyeletes tetemeltüntető (a macskáim folyton hazahoznak valamit: egeret, patkányt, madarat, siklót), azonnal kimentem.
Meg is találtam a békát, ami anyukám állítása szerint döglött és fejetlen. Tévedett. Nem a feje hiányzott, csak az orra. Egy orr és száj nélküli kecskebékával találtam szembe magam. Elég fura volt a nagy vörös szegélyű lyukba bámulni, ami az arca helyén tátongott. Megnéztem közelebbről. A szemei megvoltak, de nem mozogtak. Mégis mintha lélegzett volna. Megpiszkáltam egy fűszállal, de nem reagált. Gondoltam, csak izomrángást láttam.
Míg felmentem cipőért, mivel papucsban nem akartam vizes fűben és kis sárban végigcaplatni az udvaron, hogy eltüntessem a "döglött" békát, hazajött mamám, aki levélnek vélte szerencsétlen orr nélküli jószágot. Picit megpiszkálta a lábával, mire elugrott. Igen, még élt!
Utána még jobban szemügyre vettem. Valóban lélegzett a hatalmas lyukon keresztül és ugrált. Tiszta libabőrös lettem és egész nap ő járt a fejemben. Szerencsétlen haldoklott, mégis küzdött minden percért. Csak pihegett és ugrált menekülve az elkerülhetetlen elől.
És ez a valóság...
Sokkal durvább egy orr nélküli békával találkozni, mint végignézni zsinórban hat kibelezős filmet. Hátborzongató.

2011. szeptember 2., péntek

Milkalila

Mivel már naptárilag is vége van a nyárnak és beköszöntött az ősz, úgy érzem, nem ártana átgondolnom a dolgaimat. Fura, de mióta iskolába járok, nekem az év szeptemberben kezdődik és júniusban vagy júliusban ér véget. A kettő között pedig valami furcsa légüres tér van, amit lustaságom tölt ki kissé.
Minden változik, akár akarjuk, akár nem. Néha a változás jó, néha nem annyira, de kénytelenek vagyunk elfogadni.
A szeptember nekem most a változás hónapja és bár amúgy szeretem a megszokott dolgokat, talán nyugodt természetemből kifolyólag, izgatottan várom az újdonságokat.
Kis kuckóm megújult. Néhány napig borzalmas állapotok uralkodtak otthonomban. Száműzve lettem birodalmamból, míg a festő dolgozott. Igazán esedékes volt már a dolog és az eredmény csodálatos, mégis bosszankodtam ideiglenes hontalanságom miatt. Most viszont már a vadonatúj szobámban járathatom ujjaimat a klaviatúrán.
Büszkén jelentem, milkalila lett a falam!
Eredetileg is lila volt, most viszont kifejezetten a Milka csoki papírjának színére emlékeztet.Egyesek cseppett erősnek, vagy épp sötétnek találják, de kit érdekel. Az én szobám, az én váram, a fő, hogy nekem tetsszen. És tetszik is, méghozzá annyira, hogy fényképezőgépet ragadtam és meg is osztok néhány fotót bepillantást engedve személyes terembe.

Mint említettem a fal a lényeg. De igen, jól látsz kedves idetévedt olvasó, valóban Pocahontas van a faliszőnyegemen. Imádom a Disney rajzfilmeket és már annyira megszoktam, hogy nehezen válnék meg tőle. Ráadásul, praktikus is, mikor álmomban lefejelem a falat.
Az ágyam főlé, most rajzaim kerültek. Elég nehéz volt kiválasztani a megfelelő darabokat. A fekete és a fehér nagyon jól mutat a lila falon. Mivel azonban a színes rajzaim szerintem a leglátványosabbak, kettő alap követelmény volt közülük. Eredetileg csak négy képet szerettem volna, de túl színesnek bizonyultak egymás mellett. így jött az ötlet, hogy a grafit rajzok, majd ellensúlyozzák a dolgot. Amúgy elég vicces, hogy két könyv alapján készült rajz is lóg a falamon. Egy igazi könyvmoly kuckó.

A jobb oldali kép szobám másik oldala. Baromi jól mutatnak a fekete keretes képek a lila falon. Imádom ezt a színt!
A szekrényem még elég csupasznak és rendezettnek tűnik. Elpakoltam a képeslapjaimat a csinos kis dobozaikba (három doboz van és egy nagy méretű boríték / alsó két polc jobb szélén), így lesz majd hely az újaknak.
A piperés polcom is katonás, még. A körömlakkjaim folyton küzdenek a területért. Valahogy mindig terjeszkednek, bár jó néhányat közülük képeslap támasztéknak szoktam használni.
Vicces, hogy mik elő nem kerülnek, ha az ember kipakolja a szobáját és benéz a szekrények mögé, a fiókok mélyére. Sajnos kincsre nem akadtam, csak egy lila plüsskukacra, ami fogalmam sincs hogyan került hozzám, majd landolt a szekrény mögött. Viszont találtam egy akár kincsnek is felérő holmit. Még általános iskolás ballagásomra kaptam egy könyvet. Emlékek könyve a címe és különböző címszavak alatt, kérdésekre válaszolva kell leírni bele a gyerekkori emlékeket. Elég hiányos volt, úgyhogy míg volt néhány szabad percem a pakolásban, kitöltöttem még egy pár oldalt. Vicces lesz még hat, vagy akár több év múlva visszaolvasni. Feltéve, ha ki tudom majd betűzni a macskakaparásomat.

Ez a bal oldali kép egy újabb bizonyítéka a milkalila fal előnyeinek. Tökéletesen látszanak rajta az árnyékok.
Igaz, lámpafénynél kicsit szemcsések lesznek a képek az erős szín miatt, mégis annyira jól mutatnak az árnyékok. Szeretek origamizni, főleg pillangókat és darukat. Egy hiedelem szerint, aki ezer darut hajtogat, annak teljesül egy kívánsága.
Ha már kívánságok, nekem általában nem teljesülnek az olyan dolgok, amikhez szerencse kell. Ma például a drága rendszer öt tárgyról dobott le a mázlipontok hiánya miatt. Senki ne kérdezze, mik azok a mázlipontok, mert a rendszer túl bonyolult, hogy mi egyszerű halandók valaha megértsük. Az egyszerű halandókba pedig mindenki beletartozik, aki nem a tárgyfelvételi programot megíró informatikusok közül való, esetleg nem matematikus végzettségű. A lényeg, hogy bár már előre felkészültem, mégis bosszankodtam kicsit. Ismételten kénytelen voltam átszervezni az órarendemet. Persze az is lehet, hogy jobban jártam az új változattal, de ezen kár agyalni. Mindenképp gyilkos napirendet hoztam össze, csak győzzem teljesíteni.
No, de visszatérve a szobámhoz, megmutatom még ékességemet, egy igazi könyvmoly lételemét, a könyvespolcomat:


Már egész szép gyűjteményem lett, amit pénztárcám függvényében igyekszem növelni. Most viszont a könyvtári könyveket bújom.
Jelenleg a Téboly van terítéken, bár már csak néhány lap van hátra belőle, amit nagy valószínűséggel még ma éjjel elolvasok.
Ismételten kiújult álmatlanságom. Egyszerűen képtelen vagyok aludni. Hiába ragadnak le a szemeim és vagyok fizikailag fáradt, az agyam pörög még a sötét plafont bámulva is és ébren tart. Talán újra magnéziumot kellene szednem. A MagneB6 igazán jó hatással van rám, csak túl szétszórt vagyok gyógyszerek terén. Az első néhány napban lelkesen szedem, aztán ki-ki hagyok egy-egy alkalmat, majd teljesen megfeledkezem róla. Nem szeretem az ilyen kötelességeket és amúgy is csak akkor veszek be gyógyszert, ha már halálomon vagyok.
Ezért sem próbálkoztam még hajgyógyászati pirulákkal. Drágák, nincs garancia a hatásukra és úgyis elfelejtem bevenni őket.
Szóval marad a fodrász, ami ismételten nagy változást fog hozni az életembe. Majd a jövőhéten rászánom magam és kérek végre időpontot. Hiába szeretem a hosszú hajat, változtatnom kell.
A változás pedig, ahogy azt a bejegyzés elején említettem, az élet része és szembe kell nézni vele, mivel elkerülhetetlen.