2014. január 31., péntek

Könyves várólista X.

2014-ben is folytatom a könyves rovatokat, így elérkezett az ideje a várólistám összefoglalásának.
Jelenleg 11 könyv csücsül a polcomon olvasásra várva, amiből két kötet saját tulajdonban van. Ez a kettő hirtelen felindulásból elkövetett könyvvásárlás és ellenállhatatlan akció következménye. A legutóbbi kívánságlistás bejegyzésem végén említett könyvutalványt még nem váltottam be. A jelöltek viszont már megvannak, mivel két könyvet néztem ki, de egyelőre legyen titok. Velük még bővülhet a várólistám sora.


Saját könyvek:

J. A. Redmerski - A soha határa
Ez a könyv már szerepelt a kívánságlista rovatban is. Azóta fúrta az oldalamat a kíváncsiság, főleg a lelkes olvasóközönség hatására, akik többnyire dicsérték. Épp ezért, mikor a kiadó kihagyhatatlan akciót (Hogy anyukám szavaival éljek: "még a hülyének is megéri".) hirdetett rá, hirtelen felindulásból lecsaptam rá. Remélem, nem fogok csalódni és nekem is tetszeni fog.

Aimee Bender - A citromtorta különös szomorúsága
Hosszú ideje sóvárgok már utána. Még a kívánságlista rovat legelső bejegyzésében írtam róla és azóta figyelem a könyvesboltokban. Sajnos nem mindegyik boltban kapható már, mert régebbi kiadás és mindig elterelte a figyelmemet valami más, mikor könyvvásárlásra került sor. Múlt héten azonban akciót hirdettek rá a Libriben és nem bírtam ellenállni neki. Még úgy is megrendeltem, hogy jelenleg nem vagyok a fővárosban (az ország nyugati felében meg érthetetlen okból egyetlen Libri sincs...) és kénytelen voltam unokatestvéremet ugrasztani érte. Elvileg már nála csücsül a könyvecském jó kezekben, míg érte nem megyek. Rettentő kíváncsi vagyok erre a könyvre!

Könyvtári könyvek:
Ma délelőtt könyvtárt fosztogattam. Visszavittem öt kötetet és mivel egy sem maradt otthon, bátran bogarászhattam a polcok között. Nem én voltam azonban az egyetlen, aki kirabolta, mert a friss megjelenésű könyvek közül, alig láttam néhányat. Ennek ellenére bőven tudtam választani 9-et és ha már a kortárs irodalom megfogyatkozott, a klasszikusok felé fordultam. Úgyis egyre csak gyűlnek a címek az illene elolvasni listámon...

George Orwell - Állatfarm
Ma reggel úgy keltem fel, hogy Orwell könyvre van szükségem. Eddig csak az 1984-hez volt szerencsém a szerzőtől, ami nagyon tetszett, így szeretnék mást is megismerni a tollából. Az Állatfarm kézenfekvőnek tűnt, nem is haboztam kivenni.

Johann Wolfgang Goethe - Faust
Gimiben nekem kimaradt ez a könyv és nem azért, mert bojkottáltam volna az elolvasását, hanem mert nem igazán beszéltünk róla. Szóval nem tették kötelezővé, hogy elolvassam és néha érzem ennek a hiányát. Túlságosan sokat hivatkoznak rá itt is, ott is és úgy érzem, nem elég, hogy ismerem a cselekmény lényegét. Már egy ideje minden könyvtárlátogatásomkor szemeztem vele, aztán valahogy alulmaradt a kortárs és fantasy irodalommal szemben. Most viszont elhatároztam, nem hagyom lebeszélni magam róla. Hamarosan neki is ugrom.

William Golding - A Legyek Ura
Ezzel a könyvvel is nagyon régóta szeretnék megismerkedni, pontosabban évek óta, mivel a kedvenc könyvemet, a Battle Royale-t összefüggésbe hozták vele. Ő is klasszikus műnek számít és nagyon kíváncsi vagyok rá, no meg persze arra is, mennyi hasonlóság akad a két könyv között. 

Brent Weeks - A tökéletes Árnyék
Nagyon szeretem az Éjangyal trilógiát (Az árnyak útján, Az árnyékvilág peremén, Túl az árnyakon) itt csücsül mellettem a könyvespolcomon. Mikor pedig meghallottam, hogy a hozzá tartozó kiegészítő novellát is kiadják magyarul, nagyon megörültem neki. Durzo Blint a szívem csücske foghagyma ide, vagy oda. Meg is simogattam a boltban, mikor a polcokra került, ám kissé soknak találtam az árát ahhoz képest, hogy csak egy 76 oldalas novella az egész. Ennek fényében majdnem táncra perdültem örömömben, mikor megpillantottam a könyvtár legújabb könyvei között. Hamar be fogom falni, hamm. 

Kara - Démonnapló 7.
Végre sikerült levadásznom a sorozat utolsó kötetét. Már kezdtek mangaelvonási tüneteim lenni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan végződik a lökött, vajszívű démonnagyúr és különc, nem kevésbé lökött csapatának sorsa. Jó kis sorozat ez.

Jun Mi-Kjong - A vízisten menyasszonya 6.
Másik szeretett képregénysorozatom következő részére is sikerült lecsapnom. Jó lesz ismét belemerülni a gyönyörűen rajzolt világába.

Ally Carter - Ha megtudnád, hogy szeretlek, meg kellene öljelek
Csupa jót hallottam erről a könyvről. Szórakoztató, kifejezetten humoros olvasmánynak tűnik, ami ideális kikapcsolódás lesz. Csak azt sajnálom, hogy egy olyan sorozat első része, ami nem éri meg a folytatást. A második kötet után ugyanis a Kelly Kiadó felfüggesztette. Szóval, ha nekem is annyira tetszeni fog, mint sok más olvasónak, szomorú leszek, hogy nem érhetek a történet legvégére...

Simone Elkeles - A vonzás szabályai
Az első könyvet, Tökéletes kémia olvastam és bár nem estem hasra tőle, mint sokan mások, úgy gondoltam, adok egy esélyt a folytatásnak. Ha ennyien oda meg vissza vannak érte, csak nem lehet rossz, nem igaz? Hát, majd meglátjuk...

Fiona Paul - Méreg
Ezt teljesen a pillanat hevében csaptam hozzá a könyvkupachoz. A reneszánsz Velence ígérete azonnal elcsábított. Friss megjelenésű könyv és egy újabb sorozat kezdő kötete, ez azonban most nem riasztott vissza. Előzetesen semmit sem hallottam róla, így mindenféle elvárások nélkül fogom olvasni.

Ahogy látszik, van bőven olvasnivalóm. A sok új könyvnek azonban akad hátránya is, elvonják a figyelmet a megkezdett olvasmányokról. Már nagyon régóta tologatom asztalomon a Sárkányok táncát, pedig már majdnem a felénél járok és az angol nyelvű könyvemet, The Hungry Ghosts. Nem mintha nem tetszenének, egyszerűen csak elcsábulok a friss szerzemények láttán. Ráadásul a pillanatnyi hangulatom is jócskán befolyásolja, melyik könyvet veszem épp a kezembe. Azért igyekszem nem engedni, hogy továbbra is háttérbe szoruljanak, ideje az utolsó lapjukra érnem...

2014. január 30., csütörtök

Rekviem

Ismét végére értem egy sorozatnak, méghozzá Lauren Oliver disztópia trilógiájának. Az első két rész (Delírium és Káosz) tetszett, így volt bőven elvárásom a befejezést illetően. Főleg, hogy a második kötet vége kínzó függővég puskapor szagával a levegőben.
A borítóra ezúttal is egy női arc került és minél többet nézem, annál biztosabb vagyok, hogy ez a hölgy Hana. Persze ez csak az én spekulációm.
Vastagságra könnyen simul az előző könyvekhez 362 oldalával és a fejezetek tagolása kettős, mint a Káoszban.
Fülszöveg:
"„Lehet, hogy megőrjítenek minket az érzéseink. Lehet, hogy a szerelem tényleg betegség, és sokkal jobb lenne nélküle. Mi azonban egy másik utat választottunk. Végeredményben ezért szöktünk el a kúra elől: hogy szabadon választhassunk. Abban is szabadok vagyunk, hogy rosszul döntsünk.”
„Ki akartak füstölni minket, a múltba száműzni. De még mindig itt vagyunk. Ráadásul minden nappal egyre többen leszünk.” 
A Delírium-trilógia befejező kötetében Lena az Ellenállás teljes jogú tagjává válik. A Káosz című részben előkészített lázadás nyílt forradalommá növi ki magát, és Lena a harcok kereszttüzébe kerül.
A Rekviemet egyszerre olvashatjuk Lena és Hana szemszögéből. Egymás mellett élnek, mégis falak választják el őket, egészen addig, amíg sorsuk útjai keresztezik egymást…"
Ahogy a fülszöveg is említi, két szálon fut a történet. Egyrészt Lena előző részekből már jól ismert szemszöge köszön vissza az olvasóknak, másrészt legjobb barátnője, a kikezelt Hana is főszerepet kap. Az első kötet óta mindketten gyökeres változásokon estek át, mégis fellelhető bennük az a két lány, aki kacagva szaladt versenyt a tengerparton. 
Ez a kettős nézőpont remekül meghatározza a cselekmény menetét, ahogy meg-megtörik egymást és a végén összefonódnak, illetve a történet hátterét is.
A második kötet végén már éreztem a füstöt és a puskaport a levegőben és tudtam, elég egyetlen szikra, hogy lángra kapjon ez a világ. Épp ezért vártam a lázadást, az igazi forradalmat, amit meg is kaptam ettől a könyvtől. Mégsem ez volt számomra a történet csúcspontja, bár kétségkívül izgalmas volt, hanem a világnézeteket is átható kettősség.
Nagyon tetszett, hogy az írónő nem csupán feketén és fehéren ábrázolta a dolgokat, hanem megmutatta a színpaletta egészét. Mindkét fél, a Zombik és a Veszettek is kaptak esélyt arra, hogy meggyőzzék az olvasót, ők járnak a helyes úton. Közben pedig az is kiderült, hogy egyik út sem olyan egyenes, mint amilyennek első látásra tűnik.
A Vadon nem az a tündérország, aminek várták és van, amiben a delíriumelleneseknek igaza van. Ugyanakkor a fallal körülvett világ sem olyan békés, mint azt a hatalmon lévők sugallni szeretnék. Jólétben is lehet szenvedni, amire Hana élete kitűnő példa. A könyv tehát így nem mondja ki egyértelműen, mi a helyes, melyik utat tartja követendő példának, hanem rábízza a döntést az olvasóra és épp ez a fő üzenet. Mert lehet, hogy rossz utat választunk, lehet hogy meghunyászkodva követjük a többséget és lehet, hogy új csapást követünk, egy dolog azonban mindegyik esetben biztos: a döntés a miénk. Mi választjuk meg a saját sorsunkat, mi döntünk az életünkről és a világról és ezt a szabadságot akár az édenbe, akár a pokolra visz, nem szabad eldobnunk magunktól. Ez az, amiért így vagy úgy mindegyik fél küzd és az, amiért érdemes felvenni a harcot. Ez pedig szerintem egy kifejezetten pozitív üzenet.
A könyv tehát tele van nézőpontokkal és választásokkal, amik közül ki kell emelnem Korall szerepét, aki Gandhit idéz. Még a pacifizmus is megkapja a felszólalás jogát, ami nagyszerű.
Lena karaktere továbbra is szerethető és Hana is könnyedén belibben az olvasók szívébe. Én mindkettőjüket megértettem, bár ellentétes oldalt képviseltek. Azt pedig, hogy akaratlanul is mennyit gondoltak a másikra, öröm volt olvasni. Ilyen egy igaz barátság, ami még a különbségek ellenére is kitart.
A szerelmi szál sem maradhatott el a könyvből, hiszen  ez a rettegett betegség, mégis háttérbe szorult a forradalommal szemben. Lena szerelmi élete ugyan meglehetősen bonyolult, hiszen egy szerelmi háromszögben találta magát a második kötet végén, mégis hihető maradt. Cseppet sem zavart ez a hármas felállás, mert nem okozott hosszú fejezeteken átívelő nyűglődést és Lena sem állította egyetlen percig sem, hogy mindkét fiút egyformán szeretni. (Példát vehetne róla jó néhány ifjúsági regény...) Nagyon is jól tudta, kibe szerelmes, csakhogy egy év hosszú idő, egy év a Vadonban a túlélésért küzdve a múlt árnyait eltemetve még hosszabb. A probléma tehát teljesen érthető, ahogy a háromszög tagjainak viselkedése is. 
Ami a befejezést illeti, hiszen ez egy lezáró kötet, nekem tetszett. A fő konfliktushelyzet, vagyis a főhősnő élete körüli zűrök megoldódtak, mégis hagyott az írónő egy kis nyitottságot. Ez a nyitottság pedig tökéletesen passzolt a már említett szabad döntéshez. 
Összességében tehát remek befejezése ennek a történetnek és csak ajánlani tudom mindazoknak, akik az első két kötetet már olvasták. Nem fognak csalódni. 
Akik pedig még nem hallottak az amor deliria nervosa nevű betegségről és nem félnek a fertőzéstől, illetve az esetleges tünetektől, azok vegyék csak kézbe az első kötetet. Érdemes megismerkedni vele.

Az emlegetett Gandhi idézet:
"A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul."

2014. január 29., szerda

Crescendo

Ez a könyv Becca Fitzpatrick bukott angyalos sorozatának második kötete. Az első rész, Csitt, csitt nem volt ugyan kiemelkedő, de tetszett. Kellemes volt olvasni, így nem haboztam folytatni a sorozatot.
A borító ezúttal is szép és kifejező. Picikét vaskos, 390 oldal, ami olvasás közben csak még többnek tűnik...
Ennyi elég is lesz a külsőségekből, jöhet a fülszöveg és a dühöngés.
"Nora tudhatta volna, hogy az élete messze nem tökéletes. Bár a barátja, Folt egyben a szó szoros értelmében vett őrangyala is (aki a rangja ellenére minden, csak nem angyali), a dolgai mégsem állnak jól.
Vajon Folt többet tud, mint amit elárul? Miért tűnik mindig úgy, hogy meg szeretné akadályozni Norát a válaszok kiderítésében? És ha Folt valóban az őrangyala, miért van Nora élete mindig veszélyben?"
A fülszövegben felmerült utolsó kérdésre a válasz nagyon egyszerű:  azért van Nora folyton veszélyben, mert egy buta, hisztis liba, aki keresi a bajt.
Ezzel pedig el is árultam, miről szól ez a könyv: Nora idegesítő viselkedéséről. Igen, kedves olvasóm, jól látod, a teljes könyv összefoglalható ebben a rövidke mondatban. 
Azért vettem a kezembe, hogy megtudjam, az első kötet után mennyit fejlődnek a karakterek, milyen új izgalmak várnak, így mélységesen nagyot csalódtam. Mire elértem a századik oldalig mentálisan annyit csapkodtam a főszereplőt, amibe még egy halhatatlan is belepusztulna.
Nora nem fejlődik, maximum csak visszafelé. Az első könyvben is voltak ostoba húzásai és a döntésképtelenségétől néha kedvem lett volna falra mászni, de ez mind semmi a Crescendoban nyújtott alakításához képest. 
Először is hisztis és ostoba, ezt még elnéztem volna, ha nem keveredik állandó ellentmondásba önmagával. Minden második gondolata szöges ellentéte az elsőnek. Tettei még nyomokban sem tartalmazzák az értelem legkisebb szikráját és én még nem láttam ennyire förtelmes szerelmes nőszemélyt. Mert állítólag szereti Foltot. No, de akkor miért gyanúsítja pont a szerelmét mindennel, ami csak eszébe jut? Miért nem hallgatja végig, mikor a srác végre összetett mondatokban kezd beszélni? Miért teszi mindig az ellenkezőjét annak, amit Folt mond, mikor a fiú egyben az őrangyala is? És a hülyeség csúcsa: Miért akarja pokolra küldeni azt, akit elvileg szeret?
A válasz persze kézenfekvő: ez a csaj nem szerelmes. Nora érzelmei nem mélyek, hanem mélységesen megvetőek. Csak azért nyafog Folt után, mert szexi és jó vele csókolózni. Ennyi és nem több. Ilyen förtelmes viselkedéssorozat után senki se akarja megmagyarázni nekem, hogy ez nagy szerelem. 
Hogy mit tesz ezzel a helyzettel a másik fél? Nos, Folt sem fejlődött, sőt inkább megrekedt az előző kötet szintjén, bár nála is akadt egy kis elmozdulás visszafelé. Ez a srác, aki elvileg menő, dögös és hű, de erős meg határozott pasi, semmit nem csinál 389 oldalon keresztül. Az összes mondata, amik általában tőszavak és flörtölési célzatok, kimerül néhány sorban és alig szerepel a cselekményben. Mikor pedig színre lép, csendben áll a háttérben és a kisujját sem mozdítja, pedig elvileg ő is hű, de szerelmes. Rejtjelekben próbál kommunikálni a barátnőjével pedig biztosan tudja, hogy a csaj értelmi képességei nem megfelelőek ehhez. Nála sem éreztem, hogy akár egy kicsit is szeretné Norát, bár ezt teljesen megértettem. Csakhogy a könyv végén olyan lelkesen bocsát meg a tékozló, hisztis és idegesítő lánynak, hogy Folt vagy tényleg érez valamit, vagy szimplán hülye.
A könyv lényege pedig ez a szerelmi szál lenne, ami a fentiek alapján láthatóan vakvágánynak bizonyult. Akad mellette egy másik szál is, a nefil kontra angyal csatározás, ami csigatempóban halad és csak a könyv utolsó lapjain kerül reflektorfénybe. Ott pedig ostoba rajzfilmeket idéző klisékkel - mert minden rossz fiúnak kell két órás monológ, amiben elsorolja gonosz tetteit -, nevetséges meneküléssel és persze a legjobb résznél kiütött főhőssel kerül terítékre. Ezáltal pedig cseppet sem tűnik izgalmasnak a "nagy csavar". Főleg, ha az olvasó több mint 300 oldalnyi kínszenvedés után inkább drukkol a pisztolyos gonosztevőnek, mint az idegesítő főhősnőnek. Ha lelövik, legalább nem kell tovább hallgatni az ostoba hisztijét...
A legviccesebb az, hogy Vee volt a legértelmesebb szereplő ebben a könyvben, pedig ő sem épp a pozitív karakterek díszpéldánya. Mégis sokkal életképesebb volt, mint Nora, már amikor egy kicsit elfeledkezett az evésről.
A könyv utolsó oldala függővég, ami elhúzza a mézes madzagot a folytatás előtt. Az írónő ezzel akart javítani a helyzeten és biztosítani a következő rész olvasótáborát. 
Összegezve tehát nem tetszett. Szenvedtem vele és nagyot csalódtam ebben a sorozatban. 
Csak azok vegyék kézbe azt a könyvet, akik az elő kötetbe beleszerettek, mert akkor talán elég elfogultak ahhoz, hogy végigolvassák. Illetve azok, akik képesek elviselni egy szörnyű nőszemély ostoba nyafogását és viselkedését.

Kiegészítés:
Ahogy már a Csitt, csitt bejegyzésében is említettem, összesen 4 kötetes ez a sorozat. Ez a négy rész pedig már hiánytalanul elérhető magyar fordításban.
Függővég ide vagy oda, nem hiszem, hogy elolvasom a harmadik kötetet. Túlságosan sok ezerszer jobb könyv vár arra, hogy elolvassam és túlságosan rövid az élet, hogy az időt ilyen dühítő könyvekre pazaroljam. 

2014. január 28., kedd

Ha...

Önmagunk megismerése mindig érdekes és egy kicsit izgalmas. Épp ezért kedvelek minden olyan tesztet és kérdéssort, ami közelebb visz kicsit ahhoz, mi rejlik bennem tudat alatt. Néha jó elgondolkodni, mit hogyan értek, merre húz a szívem, vagy épp mit felelnék egy adott helyzetben.
Ez a bejegyzés is pont ilyen, egy elméleti okfejtés. Molyon találtam, mivel meglehetősen sokan vettek már részt ebben a "Ha a moly nem moly volna" játékban és átfutva a válaszokat, kíváncsivá tett. Kíváncsi lettem, hogy vajon én mi lennék, ha nem moly volnék. 
Szóval most jól megfontolva végigveszem a megadott szempontok szerint.

Ha...

... évszak lennék  - tél

... hónap lennék  - november

... a hét egy napja lennék  - péntek

... a nap egy időpontja lennék  - éjfél

... bolygó lennék  - Plútó

... tengeri állat lennék  - tengeri sün

... berendezési tárgy lennék  - tükör

... bűn lennék - restség

... folyadék lennék  - citromlé

... drágakő lennék  - topáz

... fa lennék  - fűz

... madár lennék  - veréb

... virág lennék  - gyöngyvirág

... időjárás lennék  - szél

... mesefigura lennék  - Prérifarkas

... hangszer lennék  - zongora

... állat lennék  - macska

... szín lennék  - sötétlila

... érzelem lennék  - irgalom

... zöldség lennék  - lencse

... hang lennék  - csend

... elem lennék  - levegő

... zene lennék  - rock

... dal lennék  - Pan's Labyrinth Lullaby



... film lennék  - Hatodik érzék

... könyv lennék  - A kis herceg

... étel lennék  - Milka csoki

... fűszer lennék  - fahéj

... hely lennék  - erdő

... íz lennék  - keserű

... illat lennék  - eloltott gyertya füstje

... parfüm lennék  - Kylie Minogue Showtime

... hit lennék  - boszorkányság

... testrész lennék - kéz

... arckifejezés lennék  - kíváncsi

... tanóra lennék  - biológia

... mese lennék  - Vuk

... szám lennék  - 9

... ruhadarab lennék  - tornacipő

... ékszer lennék  - karkötő

... kiegészítő lennék  - öv

... szeretet megnyilvánulása lennék  - simogatás

... rovar lennék  - hangya

... gyümölcs lennék  - kivi

Ha valaki kedvet érez egy kis töprengéshez, mi volna, ha nem ember volna, próbálja ki.

2014. január 26., vasárnap

Halhatatlan

Ha emlékeim nem csalnak, erről a könyvről a megjelenése idején hallottam, vagyis pontosabban olvastam. Érdekesnek tűnt, mégis picit tartottam tőle, hogy nem nekem való. Ennek ellenére most tettem vele egy próbát és egyáltalán nem bántam meg.
Agave Kiadó munkája, csinos kemény kötést adtak neki és ilyen különleges borítót. Nem tudom, miért, de mostanában vonzódom a fehér borítójú könyvekhez...
466 oldal, igaz a végén akad egy kis reklám is, vagyis nem vékony darab, viszont kellően lebilincselő. 
Nem tudom, milyen műfaj illene rá, valahogy egyikbe sem illik igazán. Romantikus? Csak, ha a szerelem egy keserű és sűrű méreg. Fantasy? Inkább misztikusnak mondanám. Történelmi? Csak a körítés. Erotikus? Nem kimondottan. A legmegfelelőbb jelző rá talán az, hogy sötét. Erről a könyvről valóban igazat szóltak az ajánlások, a szerelem sötét oldalát mutatja meg.
Ennyi bevezető kedvcsináló elég is, jöhet a fülszöveg:
"Az igazi szerelem az örökkévalóságig tart. A halhatatlanságnak viszont ára van.
Dr. Luke Findley egy újabb unalmas éjszakára számít, mikor elkezdi szokásos éjszakai műszakját St. Andrew kisvárosának kórházában. Azonban amint találkozik Lanore McIlvrae-vel a sürgősségi osztályon - aki sérülései ellenére egy gyilkosság gyanúsítottja -, azonnal megváltozik az élete. Pár órával később már a kanadai határ felé tart vele, tudva, hogy ezentúl soha semmi sem lesz olyan, mint régen.
Lanny McIlvrae senkire nem hasonlít, akit Luke valaha ismert. A nő története a szerelemről és az árulásról szól. Szerelemről és árulásról, amire nincs hatással az idő, ami örökkévaló, kivéve, ha Lanny démonai végre nyugalmat találnának. A kétszáz év alatt, amit a Földön töltött, úgy tűnik, mind a dekadencia, mind pedig az erőszak megkísértette, de ő végig hű maradt élete nagy szerelméhez. Egészen mostanáig."
A fülszöveg bár egy romantikus krimit ígér, ez cseppet se tévesszen meg senkit.
A cselekmény két szálon fut. Egyrészt a jelenben, ahol Lanny és Luke beszélgetnek, illetve együtt menekülnek. Másrészt a múltban, kétszáz évvel korábban, ahogy Lanny múltja megelevenedik Luke és az olvasó előtt. Ez az ugrálás cseppet sem zavaró, sőt, néha kifejezetten megnyugtató. A múlt ugyanis meglehetősen sötét. A könyv lényege tehát az 1800-as években játszódik, ahogy egy nem túlságosan szerencsés, viszontagságokkal és szenvedéssel kikövezett életutat követ nyomon. 
Alma Katsu stílusa könnyed és gördülékeny még akkor is, mikor válogatott szenvedéseket vet papírra. A legnagyobb erénye mégsem ebben rejlik, hanem a karakterek kidolgozottságában. Ez a könyv erőteljesen építkezik a szereplőkre.
Lanny személyisége érezhetően megváltozott a hosszú évek alatt. Van azonban valami, ami sosem változik, szereti Jonathant. Ez első olvasatra rettentően romantikusnak tűnik, mégsem az. Lanny szerelme ugyanis minden kínjának forrása, élete rossz és még rosszabb fordulatainak kiváltó oka. Igaz, csodálatra méltó szíve hűsége és ragaszkodása, mégis néha nem értettem, miért nem képes elengedni. Lanny ugyanis végig tisztában volt érzelmei viszonzatlanságával, így csak saját magát áltatta.
Jonathan kissé olyan, mint Hófehérke almája. Kívülről szép és tökéletes, belülről viszont már korán sem az. Valahogy mégis meg tudtam érteni. Láttam a kicsapongásai okát és a tényt, hogy egy ilyen férfi képtelen a változásra. Ahhoz ugyanis egy emberöltő kevés, amit a könyv végén jellemfejlődése be is bizonyít. Azt azonban végig becsültem benne, hogy sosem akart senkinek szándékosan ártani, ismerte a hibáit és megpróbálta a legjobbat kihozni abból, amit az élet osztott neki. Minden hibája ellenére ő volt számomra a legszimpatikusabb.
Lanny ugyanis időnként önámító, naiv és ostoba volt, amivel gyakorlatilag magát keverte bajba újra és újra. A kitartása és ereje pedig sajnos csak a szerelmében rejtőzött.
Még egy karakterről kell szólnom, aki nem más, mint Adair. Az ő személyisége is remekül van felépítve, bár kétségkívül pszichopata, amit többször be is bizonyít. Negatív főhősnek azonban ideális és a magyar vonatkozása miatt külön piros pontot érdemel. 
A karakterek személyisége tehát remekül kidolgozott, ami kell is az egyéni drámák és sorsok kibontakozásához. Ez a könyv ugyanis egy drámafolyam izgalmas fordulatokkal fűszerezve. Ehhez pedig egy sötét és néhol nyomasztó vagy lehangoló hangulat illik, amit az olvasó meg is kap.
Az írónő néhány véres részlettől megkíméli ugyan az olvasókat, mégis meglehetősen naturalisztikus, ha fizikai erőszakról vagy lelki megpróbáltatásokról van szó. Épp ezért nem adnám fiatal olvasók kezébe, ahhoz túl sok szenvedés van benne. Valamint ott az erotika is, ami mértékkel ugyan, de akad a könyvben érthető okokból kifolyólag.
A misztikus szál inkább fűszer, bár a könyv fő csavarjai és konfliktushelyzete hozzá kötődik. Mégis megmarad a háttérben, már amennyire a halhatatlanság háttérbe szorítható. Emiatt pedig nem éreztem kimondottan fantasynak vagy a földtől nagyon elrugaszkodottnak. A mágia ugyanis ésszerű határokat kap és csupán egy picike hit kell, hogy belesimuljon a valóságos eseményekbe.
A történelmi vonal szintén meghúzódik, ahogy a történet keretét adja. A 19. század mentalitása azonban még így is elég teret kap és az írónő figyelt a kor minden részletére a ruháktól a közlekedési viszonyokig. 
Összességében egy izgalmas könyv érdekes karakterekkel és mérgező szerelemmel. Tetszett.
Szívesen ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak a szerelem másik oldalára, akik tápláltak már reménytelen, mégis mély érzelmeket, és akik belevetnék magukat kicsit a sötétségbe emberi démonok után. Azok azonban, akik megmaradnának a szerelem rózsaszín oldalán, keressenek romantikus olvasmányt, mert ez nem az.

Kedvenc idézetem:
"Bárcsak elalhatnék, és minden megszűnne. De a rossz emlékeket nem lehet kitörölni. Mert nem megtenni nehéz a szörnyűségeket… hanem együtt élni velük."
Kiegészítés:
Bár a könyv vége lezár, a történet és Lanny megpróbáltatásai még nem érnek véget. Az írónő ugyanis trilógiát tervezett és valósított is meg.
A második kötet, Megtorlás címmel már elérhető magyarul. Az első kötet befejezése alapján könnyű kikövetkeztetni, miről is lesz ebben szó. A harmadik rész pedig, The Descent idén jelent meg az USA-ban, magyar megjelenésre tehát picit még várni kell.
Az írónő azonban nem állt meg ennyinél és készített három novellát a trilógia kiegészítéseként:
The Marriage Price, ami Evangeline gondolataiba és érzéseibe enged bepillantást.
The Devil's Scribe, ami Lanny hosszú életének egy rövid epizódját mutatja be, a találkozást Edgar Allan Poe-val 1846-ban.
A harmadik novella, The Witch Sisters pedig egy átkötő történet a második és a harmadik kötet között és Adair szintén hosszú életének egy fejezetét írja le.
A novellák magyar megjelenését nem tartom valószínűnek, úgyhogy kénytelen leszek beérni a trilógia köteteivel, amit mindenképpen szeretnék elolvasni. 

2014. január 23., csütörtök

A napszemű Pippa Kenn

Egy újabb könyvsorozat és egy újabb magyar szerző.
A borító szép és kifejező. Nagyon eltalálták és a fehér háttér csak növeli a báját. Bár kézbe véve kissé vékonynak tűnik, pont megfelelő a vastagsága a kényelmes olvasáshoz 304 oldalával. Gyorsan át lehet lapozni, főleg mivel olvastatja magát.
Még egy dolgot kell róla előzetesen tudni, ez egy disztópia. 14-es korhatárt kapott, mivel nem a brutális fajtából való, mégsem lesz tőle túlságosan jobb kedve az embernek. 
Ennyi bőven elég bevezetőnek, jöhet a fülszöveg:
"Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért, vagy egy érintésért. Az erődházban a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Az erdőt a biológiai katasztrófa áldozatai uralják, akik gyűlölik a szépséget és emberséget, az elveszett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát.
Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik. Vajon megváltozhat az élete? Létezhet számára a szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom?"
Ez a regény egyszerre ismerős és ismeretlen.
Aki gyakran olvas posztapokalipzikus történeteket, annak nagyon is ismerős lehet a háttértörténet. A biológiai katasztrófa, az emberiség drasztikusan megcsappant létszáma, a mindenfelől leselkedő veszély és a "szörnyek" mind-mind ismerős. (Engem a sápadtak egy másik könyv füstöseire emlékeztettek.) Ez persze nem jelenti azt, hogy unalmas vagy elcsépelt volna, sőt, ez tipikusan olyan téma, amit nem lehet megunni. A világ pusztulása állandó jelleggel foglalkoztatja az embereket, így nem lehet mellé lőni vele.
Kemese Fanni tehát remek alapot választott a könyvhöz, amit megfelelő módon ki is dolgozott. A naplójegyzésekből és egy-egy elejtett információból szépen össze lehet rakni, mi is történt a világgal, bár a sápadtak mikéntje és miértje még egy picit ködös. Ezt pedig megfűszerezte az ifjúsági könyvek elmaradhatatlan szerelmi szálával.
A szereplők könnyen megkedvelhetők, akikért lehet izgulni és akiket meg lehet érteni. 
Pippa kifejezetten szerethető főhősnő, mivel erős és határozott jellem, ugyanakkor megvannak a gyengeségei is, amitől még mindig egy fiatal lány érthető gondolatokkal és érzésekkel. Kedveltem.
Ruben szintén szimpatikus, bár ő jóval több "hibával" rendelkezik, vagy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy jóval emberibb tulajdonságai vannak. Ezek azonban érdekessé teszik, még akkor is, ha a könyv végi ostoba viselkedése feldühített. 
A fel-felbukkanó többi szereplő, Pippa rokonai, Ruben bátyja és még néhányan, nem szerepelnek ugyan eleget a mélyebb benyomásokhoz, ám így is tartják magukat a kedvelhető mellékszereplők színvonalához.
A történet fő mozgatórugója a túlélés és annak mikéntje és meglehetősen karakterközpontú. A magány és a társaság iránti vágyakozás átsző mindent, amihez a bizalom kényes kérdése is hozzácsapódik. Ettől pedig, bár egy idegen és távoli jövőben játszódik, mégis közel marad az olvasókhoz. Hiszen mindenki érezte már magát magányosan, mindenki áhítozott társ után és sajnos mindenki veszített már el olyat, akit szeretett. 
Pippa és Ruben kapcsolatának alakulását igazán jó olvasni, bár az egymásra találás nekem kicsit túlságosan simán ment, cseppet több botladozást vártam volna, ám így is jól alakultak a dolgok. A romantikus szálra azért nem lehet panasz, főleg mivel megtartja a mértéket, ahogy az egy ilyen világban el is várt.
A világ leírása nagyon tetszett. Az írónő stílusára sem eshet panasz. Könnyedén, gördülékenyen ír, amibe ha az olvasó egyszer belemerül, ott is ragad. Azonnal el tudtam képzelni mindent és egyszer sem éreztem úgy, hogy valami kilógna a sorok közül. A cselekmény szálainak összerakásához pedig nagy segítséget adott a gyakori nézőpontváltás, amivel nem csak a főszereplők élete bontakozott ki, hanem maga a posztapokaliptikus világ is. 
Az események végig izgalmasan alakulnak, így egyetlen fejezet sem tűnik üresjáratnak és akad benne néhány csavar is, ami csak növeli az olvasó figyelmét. Csupán egyetlen dolog hagyott kicsit keserű ízt maga után: Pippa családjának titka. Nekem ez nem igazán passzolt a történet hangulatához és feleslegesnek is éreztem. Nélküle is épp eléggé érdekes lett volna a cselekmény. Ezt leszámítva azonban teljesen elégedett voltam.
Összességében tehát remekül felépített könyv és csak ajánlani tudom mindazoknak, akik szeretik a disztópiákat. Érdemes elolvasni.

Kiegészítés:
Ahogy a bejegyzés elején említettem, ez a könyv egy sorozat, pontosabban egy trilógia nyitó része. A második kötet, A viharszívű Mya Mavis idén fog megjelenni, pontos dátum azonban még nincs. Kíváncsi leszek rá, mivel az első rész befejezése meglehetősen sok kérdést hagyott megválaszolatlanul és érdekel a szereplők további sorsa.
Az írónőt különben is érdemes figyelemmel kísérni, tehetséges. Aki közelebbről is meg szeretne ismerkedni vele, az megteheti ITT. Bizonyára örül az érdeklődésnek, úgyhogy csak bátran. 

2014. január 20., hétfő

Veszett lelkek városa

Ez a könyv szerepelt a kívánságlista rovatom nyolcadik bejegyzésében, sőt, az író többi könyve is megfordult a rovatban. Nem is csoda, hiszen igyekszem minél több magyar szerzővel megismerkedni. Ó, igen, Jonathan Cross egy álnév, ami Benyák Zoltánt fedi, és bár az álnév internetes helyeken maradt, többi könyve már a valódi nevét viseli.
Veszett lelkek városa az első regénye, aminek igazán megkapó mind a borítója, mind a fülszövege. Szeretem a grafikus borítókat, főleg ha kapcsolódnak is a történethez, itt pedig ez adva van.
Viszonylag rövid könyvecske, 300 oldal és mivel méretben valamivel kisebb az átlagnál, hamar át lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Blackyard más, mint a többi város. Ide mindenki egy ódon busszal érkezik, legyen elnök, vagy egy örök lázadó, mint Nick Sanders. Az utcákon fagyos szél söpör, s ha éjszaka feltűnik a rettegett halottaskocsi, a város megannyi lakója reszketve kulcsolja imára hitetlen kezét, hogy a feketébe öltözött sírásó ne érte jöjjön. Ilyenkor az ittlét gyötrelmeit feledve könyörögnek a maradásért, hisz aki elhagyja ezt a rémisztő betonkatlant, az utolsó útjára indul, amely épp úgy vezethet a megváltó szabadságba, mint az örök kárhozat mocsarába. Nick nem hiszi a sorsot. Ám az itt töltött időtlen napok alatt ráébred, nincsenek véletlenek a Veszett Lelkek városában. Az apró jelek lassan feltárják előtte Blackyard valódi énjét. Elhagyhatja-e Nick ezt a helyet, ahol minden nap akarva-akaratlan vezeklés a bűneiért? Szabadulhat-e ebből a börtönből, ahonnan a halál sem szabadíthat meg senkit?"
Szeretem a kissé elvont és sötét hangulatú könyveket, így a fülszöveg alapján bátran vágtam bele az olvasásba.
A történetet a prológus és az epilógus foglalja keretbe, ami remek húzás, mivel közelebb hozza az olvasót a könyv világához és a végén felteszi a pontot arra a bizonyos i betűre. Számomra sokat lendített a könyv megítélésén.
Blackyard valóban más, mint egy szokványos vagy épp különc város. Ez egy szürreális hely tele furcsa dolgokkal és furcsa alakokkal. Ráadásnak pedig egy ködös, szürke hangulat lengi körül, kifejezetten sötétnek azonban nem mondanám. Engem legalábbis nem tudott magával rántani a mélységbe, amit picit sajnálok is. Kifejezetten érdekes és izgalmas helyszín, nekem mégis hiányzott valami, hogy úgy érezhessem, Blackyard kopott utcáit járom, vagy hogy örüljek, amiért én nem ott lakom.
A karakterek kedvelhető figurák minden bűnük ellenére, mivel gyarlóságaik csak emberibbé teszik őket. Nick kedvelhető főhős, de csakúgy mint a városból, belőle is hiányoltam valamit. Marg viszont olyan egyéniség, aki növeli a szereplők pozitív megítélését. Zaff és Ruben pedig igazi színfolt, akikről szívesen olvastam volna többet is. 
Az alapsztori ötletes, de könnyen kitalálható. Nem kell sokat agyalni, hogy az ember rájöjjön, mi is Blackyard, ez azonban nem rontja el a szereplők kalandozásait, mivel akad bőven kérdés a részletekre vonatkozóan. Ezeknek a nagy része a cselekmény során megválaszolásra kerül, mégis marad egy-egy sötét folt, főleg a végét illetően. 
A könyvben van egy kis vallási töltet, de ez ne riasszon vissza egyetlen hívő embert se, mert az író megtartja a határt dogmatikus kérdésekben. Igaz, így is felmerül vagy egy tucat hitbéli kérdés az olvasóban, de ezek a töprengések teljesen relevánsak és kézenfekvőek. 
Nem szeretnék egyetlen csavart sem ellőni a történetből, így viszont elég nehéz írni róla. Lényegében egy folyamatos kaland az egész ködös légkörben, aminek vannak jobb és rosszabb állomásai. Jobbak, mikor valami váratlan történik, vagy új és érdekes szereplő bukkan fel és rosszabb, mikor Nick kitérőket tesz az emléktöredékekben, vagy a sírásóval utazgatással. Utóbbiak csak tovább növelték a kérdőjeleket, amik ráadásul a végén nem kerültek megválaszolásra. 
Akad a történetben egy szerelmi szál, ami meglehetősen fura. Fura, mert Nick viselkedése érthető, míg Dina pont az ellenkezője, teljesen logikátlan. Én más bűnt tippeltem a hölgynek, ami sokkal jobban passzolt volna a körülményekhez és megmagyarázhatta volna a köteléket a két szereplő között, ami túlságosan lágy volt. Dina részéről tányértörős dühkitörés lett volna az elvárt és nem a beletörődő sírdogálás, amit mutatott. Ez a vonal így a történet gyengébbik részébe tartozik.
Összességében egy érdekes, szürrealista világ, de nem fogott meg igazán. Nekem nem volt elég sötét és vad, hogy belém mélyeszthesse a karmait és fogva tarthasson.
Ettől függetlenül  ajánlom azoknak, akik valami komor, ködös és egyedi történetre vágynak. Illetve azoknak, akik gyakran utaznak buszon. Én ezentúl kétszer is meggondolom, milyen buszra szállok...

Zene a könyvben, ami megalapozza a hangulatot:

Extra:
Ha már a bejegyzés elején említettem, hogy az író többi könyve is felkeltette az érdeklődésemet, akkor számba veszem, mégis mire lehet még tőle számítani.
Első könyve alapján az írói stílusával nincsen semmi baj, (talán csak annyi, hogy feltűnően sokat használta a könyvben a "szartelep" kifejezést minden szereplője szájából...) és ez valószínűleg csak fejlődött a későbbiek során, mivel a Veszett lelkek városa még 2007-ben jelenet meg.
Azóta Benyák Zoltán három másik regényt is írt: A háború gyermeke, Ars Fatalis, Az idő bolondjai. Az első kettő jobban felpiszkálta a fantáziámat, de bármelyik jön majd szembe velem, biztosan elolvasom. Kíváncsi vagyok, mennyit változott és fejlődött az első regény óta. 
Aki további információkra vágyik az íróról vagy könyveiről, esetleg zaklatni szeretné rajongásával, az megteheti a honlapján: ITT

2014. január 19., vasárnap

Brave 10

Pörgős történetre vágytam, ami nem túlságosan hosszú, így bukkantam rá erre az animére. 
A Brave 10 a shounen műfajába tartozik, ám szerencsére mentes a kategória népbetegségétől, a rétestészta effektustól. Shimotsuki Kairi mangája alapján készült és összesen 12 epizódból áll.
Van benne minden, amitől egy shounen izgalmas lehet, sok csata, érdekes karakterek sokasága, csipet mágia, csipet humor, csipet történelem és persze az elmaradhatatlan jó és rossz küzdelme.
Ismertető:
Saizou az öntörvényű zsoldos nindzsa épp délutáni sziesztáját tölti az erdőben, mikor szó szerint a karjaiba rohan egy kék hajú papnő, akit gyanús alakok üldöznek. Saizou kelletlen, de megmenti a lányt és állna is tovább, ha újdonsült védence nem lenne olyan kitartó és levakarhatatlan. Saizou így belecsöppen a hatalomért ármánykodó földesurak rivalizálásába és egyike lesz Sanada Yukimura 10 harcosának.
Ennél többet nem szeretnék elárulni a cselekményből, mivel a sztori maga nem bonyolult. Nincsenek benne nagy meglepetések, sőt kifejezetten kiszámítható, ez azonban szerintem nem ront az élvezhetőségén.
Ahogy már említettem, shounen vagyis tele van csatajelnettel. Nincs olyan rész, amiben ne lenne legalább egy összecsapás, nekem mégsem tűnt erőltetettnek, mivel a végső csatát leszámítva, egyik sem lett több részre elnyújtva.
A grafikára nem lehet panasz. A karakterek szépen megformáltak, a színek élénkek, a háttér kellemes és az akció is látványosra sikerült. Talán csak a női idomok túlhangsúlyozása volt kicsit sok, de ezt elnézem, hiszen az anime célközönsége a kamasz fiúk. No, meg mert a lányok sem panaszkodhatnak a csinos férfikarakterek miatt.
Saizou
A zene első hallásra cseppet fura, de nagyon könnyen hozzászokik a néző és a végére már meg is szereti, mivel passzol az anime hangulatához.
Ahogy a harcjelenetek dominálnak úgy alakul ki egy kalandos légkör az epizódok körül, amit egy kis humorral is megfűszereztek. Dráma csak elvétve bukkan fel itt-ott és nem szánt túl mélyen, így a fő cél csupán a szórakoztatás. 
Mindegyik epizód egy külön kaland, mégis összefüggnek egymással és így nem válik darabossá és egyik rész sem tűnik feleslegesnek. A csatajelenetek sem laposodnak el, mivel hiába ránt menetrendszerűen Saizou kardot, mindegyik ütközet picit más, mint az előző. A sok szereplő és különféle fegyver illetve harcmodor miatt, akad bőven újdonság.
A történet egyik fő mozgatórugója a 10 harcos összegyűjtése, bár nem ilyen nyíltan történik, hanem szinte spontán jönnek az újabb és újabb karakterek. Akad közöttük több érdekes figura, mégsem mondanám karakterközpontúnak, mivel a főszereplőkön kívül egyiket sem mutatja be teljesen. Mindegyik szereplő csak egy-egy szelet a nagy tortából.
A leghangsúlyosabb természetesen a két főhős, Isanami a szeleburdi lány és Saizou a nem is olyan rideg zsoldos. Őket viszonylag jól meg lehet ismerni, mivel felvillan egy-egy apróság a múltjukból is. A többiek viszont kevesebb időt kapnak a kibontakozásra, így csak az alaptermészetükből építkezhetnek.
Pedig nagyon szerettem volna megtudni, Sanada hogyan vált ilyen ravasz rókává, és hogy Rokurou miért követi ennyire megszállottan. Ráadásul a történet történelmi vonulata is elsősorban rájuk épít, bár Saizou és Sasuke, illetve még néhányan mások is, szintén létező emberekről lettek mintázva. Nekem azonban nem jött át ez a valóság vonal, túlságosan kevés volt a háttér információ.
Sasuke
A kedvenc szereplőm Sasuke volt. Hogyan is ne kedveltem volna, mikor ő a természetbarát embereszmény megtestesítője? Imádja az állatokat, szeret az erdőben bóklászni és mindehhez egy komoly, de félénk természet társul. Igazán szerethető figura akkor is, ha képtelen bunyó nélkül szót érteni Saizou-val. 
A főszereplőket is könnyű megkedvelni, bár Isanami amilyen szórakoztató és aranyos az elején, olyan kis esetlen lesz, mikor komolyabbra fordulnak a harcok. Saizou cseppet tipikus, de így van jól, mert kell a komolyság ennyi lökött között.
A szereplők nagy része ugyanis szórakoztatóan lüke tud lenni. Különösen Kamanosuke, akit először nem tudtam hova tenni, aztán bumm, megkedveltem. Ő amúgy a meghatározhatatlan nemű szereplő (szerintem férfi), akinek kicsit el van borulva az agya és komoly pszichológiai segítségre lenne szüksége. Mégis, ahogy előadja magát, roppant szórakoztató.
A tíz fős csapat tagjai kiegészítik egymást és a végére jól összeszoknak még több vidámságot okozva kapcsolataikkal és a konfliktusokkal. Attól ugyanis, hogy egy oldalon állnak, nem feltétlenül jönnek is ki egymással, ami vicces veszekedésekbe és félreértésekbe torkollik.
Kamanosuke, Saizou és Isanami
Szólnom kell még pár szót a "romantikus" szálról. Az idézőjel nem véletlen, mivel az anime teljes romantikus vetülete kifejezhető a mellékelt képpel.
Ez egy kardozós, verekedős történet, nincs helye cukormáznak, így nem is kerül bele. 
Bár Isanami szinte első látásra belezúg Saizou-ba, amit többször látványosan ki is fejez és sugallva van, hogy a vonzalom nem teljesen egyoldalú, de ennél többre nem jut a dolog. A kapcsolatuk alakulása csak egy mosolygós adaléka a történetnek, amit tovább színez Kamanosuke heves fellángolása szintén Saizou irányába. A srácnak tehát megvan a rajongótábora, ami több vicces jelenetet produkál, főleg mikor menekülni próbál a helyzetből. Ennél több szerelem azonban nincs. Viszont akad benne több képkocka lengén öltözött (és Isanamit leszámítva rendellenesen hatalmas keblű) hölgyekről, hogy mutassa, azért a szereplők nincsenek fából.
Összességében tehát egy pörgős, izgalmas és humoros anime.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a shounen műfaját, kedvelik a nindzsákat és egy kis kalandos kikapcsolódásra vágynak.

2014. január 17., péntek

Miért olvassunk magyar szerzőktől?

"Olvasni vagy nem olvasni...
Ez egy buta kérdés."
Ez most elmélkedős, érvelős bejegyzés lesz, amolyan népszerűsítése a magyar szerzőjű könyveknek.
Az év végi könyves összegzésemnél vettem észre, hogy bár szeretnék több magyar szerzővel megismerkedni, valahogy mégis kisebbségben maradnak az amerikai és más külföldi írók mellett. Ezen pedig szeretnék változtatni, amit jól bizonyít, hogy idén már a második magyar szerzőjű kötetbe vágtam bele.
Ahogy pedig ebbe belegondoltam, megfogalmazódott bennem egy motiváció, vagyis rájöttem, pontosan miért érdemes magyar szerző tollából olvasni. Ha pedig már így összeszedtem, akár meg is oszthatom másokkal, hátha ők is kedvet kapnak a hazai könyvek olvasottságának növelésére. 
Ez a bejegyzés tehát érvelés a magyar szerzőjű könyvek mellett és ha már magyar, stílusosan három pontba szedtem. Hiszen "három a magyar igazság" és három szín van a nemzeti lobogón is. (Ami amúgy a következő szimbolikát jelenti: piros = erő, fehér = hűség, zöld = remény.)
Bevezetésnek ennyi elég is, jöhetnek az érvek:

1. Neked ír
Magyar szerző magyar nyelven ír, ez pedig azt jelenti, hogy nincs szükséged közvetítőre. Nem egy fordítón keresztül ismerkedsz meg a gondolataival, hanem közvetlen módon. Pont úgy olvasod el a sorokat, ahogy a szerző papírra vetette, így pedig minden eredeti gondolat és apróság megmarad. 
Félreértés ne essék, én tisztelem a fordítók munkáját, hősies feladat az övék, de azt azért el kell ismerni, hogy szöveg szempontjából rajtuk is sok múlik. A történeten persze nem eshet változás, de az elbeszélés módján igen, amivel nagy felelősség hárul rájuk. 
Egy magyar olvasó tehát csak rajtuk keresztül ismerkedhet meg egy külföldi szerző gondolataival, míg ha magyar írótól olvas, megvan a közvetlenség varázsa.
Természetesen lehet idegen nyelven olvasni, sőt kifejezetten hasznos, ám szerintem egy könyv a legélvezetesebb és a legteljesebb csak anyanyelven olvasva lehet. Hiába beszélsz és olvasol folyékonyan idegen nyelven, hiába érted mindegyik szót, nem lehet teljes az élmény. Ennek pedig egyszerű, ám nem elhanyagolható oka van: a szavak és mondatok nem csupán önmagukban értelmezhetők, hanem egy kulturális közegben is. Ezt a kulturális háttért pedig nehéz elsajátítani, míg a magyar nyelv estében, adva van. Ezért egy magyar szerző könyvénél minden szót, szókapcsolatot és mögöttes utalást gondolkodás nélkül meg lehet érteni, amivel a legközelebb kerül az olvasó ahhoz, ami az író fejében megfogant.

2. Megérdemli a figyelmet
Magyarul ír, amivel meghatározza az olvasóközönségét is. 
Míg egy angolszász író támaszkodhat minden angol nyelvű ország olvasóközönségére, - sőt, mivel angolt a világ minden pontján tanítanak, nagy eséllyel más nemzetiségű olvasókra is, - addig egy magyar író, csak a hazai közönségre számíthat, ami számszerűsítve jóval kisebb. 
Ebből következik: Ki olvassa a magyar nyelvű könyveket, ha nem mi, akiknek íródott? 
A mi kezünkben van a lehetőség, hogy megismerkedhessünk velük, hogy teljesítsük a vágyukat. Minden író azért ír, hogy valaki olvassa, hogy valaki más is átélje a papírra vetett sorokat és hogy ezzel örömet szerezzen. Ez pedig csak akkor működik, ha van aki olvassa, ha mi, akiknek íródott, olvassuk.

3. Kapcsolatba léphetsz vele
Gondolom, mindenki érezte már úgy egy könyv olvasása közben vagy után, hogy szívesen megkérdezne valamit az írótól. Esetleg szeretné neki elújságolni, hogy olvasta a könyvét és tetszett, vagy épp azt, hogy miért nem tetszett. 
Internetnek hála, ez már könnyedén megoldható, csakhogy egy külföldi szerző a már említett nagyobb olvasóközönség miatt valószínűleg jóval több ilyen üzenetet kap és előfordulhat, hogy a mi üzenetünk elveszik a tömegben. Ráadásul ezekhez az üzenetekhez nyelvismeret is szükséges, ami nem mindenki erőssége.
Ezzel szemben, ha egy magyar szerző könyvét olvassuk, szinte rögtön írhatunk is neki, még csak lefordítani sem kell a megfogalmazódott gondolatokat és nagy valószínűséggel választ is kapunk. 
Magyar írók elérhetősége könnyen fellelhető és biztosra veszem, hogy örülnek minden visszajelzésnek és szívesen válaszolnak. Ezzel pedig kialakulhat egy közvetlen kapcsolat az író és az olvasó között, ami egy izgalmas és különleges dolog. Ráadásul még a személyes találkozás is könnyedén kivitelezhető, így dedikáltathatjuk is olvasmányunkat még személyesebbé téve a könyvet és még szorosabbra fűzve a kapcsolatot.

"író
- főnév
1. az a különös élőlény,
aki képes a koffeint könyvekké alakítani."

Ezekkel az érvekkel és észrevételekkel csak azt akartam kifejezni, hogy igen is megéri magyar szerző tollából olvasni. A külföldi könyvek dömpingje mellett is illene időt szakítanunk a hazai művekre.  
Ha egyetértesz velem, ragadj meg egy magyar szerzőjű könyvet!

2014. január 10., péntek

Enigma

Senkit se tévesszen meg az író neve vagy az USA-ban játszódó cselekmény, ez a könyv egy magyar írónő (Balatoni Ilona) tollából született. 
A borító szép, bár az őszi levél egy kis fejtörést okozott nekem. A cselekmény napsütötte nyáron játszódik, így nehezen láttam meg az összefüggést a könyv és a falevél között, aztán mégis megvilágosodtam. (Senkinek sem akarom elrontani a felfedezés örömét, így inkább megtartom magamnak a "titkot", ám annyit megsúgok, köze van a vérhez.) A fehér háttér pedig plusz pontot érdemel. Úgyis kezdtem már unni a Könyvmolyképző egyen fekete borítóit.
Vastagságra kellemes 360 oldal, igazán gyorsan lehet haladni vele. Ennyi elég is lesz a külsőségekről.
Fülszöveg:
"Lena nem tudja, de rendkívüli képességgel rendelkezik: ő egy érző. Ha megérint valamit, zavaros képeket lát, furcsa álmok lepik meg, és megsúgnak múltat, jelent, jövőt. De nem hallgat az ösztöneire, így a szülei meghalnak. Túl lehet élni, ha a szeretteid miattad nincsenek? Lena sosem látott nagybátyjához költözik, miközben fuldoklik a bűntudattól. Mélyen magába zárja a fájdalmat, amely fokozatosan felemészti. Megtagadja magától az érintés melegét is, nehogy még több emberbe belelásson, és az őrületbe sodródjon, mint néhány őse. Csakhogy jön egy különös fiú. És egy még különösebb nagybáty. Lena ráébred, hogy rokona házában menedékre lel, és arra is, hogy a képessége nem átok, hanem áldás. De mit érez Alex iránt? A fiú folyton felkavarja, hol dühíti, hol vágyakozik utána. Lena nem tud mit kezdeni ezzel a kapcsolattal. Csakhogy történik valami: egy kisfiú sikolya töri meg az erdő csendjét. Lena iszonyúan fél, de elhatározza, soha többé nem hagyja, hogy a szeretteit baj érje. Ha kell, a saját élete árán is megvédi az övéit."
A fülszöveg vége cseppet megtévesztő, mivel több izgalmat ígér, mint amennyit valójában tartalmaz.
Ez a könyv egy könnyed, romantikus, kissé édes desszert. Ideális nyári olvasmány a tó partjára két szunyókálás közé. A hangulata egyszerű, de nagyszerű, ami könnyedén beszívja az olvasót, belecsimpaszkodik a ruhájába és azt súgja: Nézd, itt nyár van, meg szerelem, meg gyönyörű természet, maradj velem! Az olvasó pedig mosolyogva nyugtatja meg: Jól van, még egy fejezet belefér. Épp ezért azt mondom, bája van, kicsit édesen ragadós, de akkor is bájos. Csakhogy ez a remek nyári hangulat a 200. oldal után szétfoszlik, mint éjjeli lepke, mikor a villanykörtének ütközik...
A cselekmény kényelmes sétatempóban bontakozik ki, hogy minden a helyére kerüljön, az olvasó megismerhesse a szereplőket és átlássa a helyzetet. Ezzel pedig nincs semmi baj, ahogy az ugrásokkal sincs, mikor egy-egy hét huss elröppen pár sor alatt. Lena képessége fokozatosan bontakozik ki, egyre több és több lesz, a végén már csipetnyit több is mint szükséges és a családi dolgok is ebben a tempóban bomlanak ki.
Nekem tetszett ez az érző dolog, bár az empátia ezen foka inkább átok, mint áldás. Én már akkor kiakadok, ha valaki a buszon belemászik az aurámba, pedig gyakran előfordul, így nem szeretnék érző lenni. Ettől függetlenül nagyon érdekes volt olvasni Lena képességéről. Ráadásul ettől a kissé misztikus száltól lett több a könyv, mint egy tipikus nyári románc. 
Lena többnyire szerethető főhősnő. Néha viszont kifejezetten ostoba dolgokat művel és elfelejti használni a józan eszét. Szóval nem tökéletes, de ezzel nincs is semmi baj.
A többi szereplő is szimpatikus, kicsit talán mindenki túlságosan kedves. Nekem legalábbis kifejezetten mézes-mázasnak tűntek a felbukkanó új szereplők, ahogy csicseregtek. Victort mégis sikerült igazán megkedvelnem és talán ő az egyetlen szereplő, akivel semmi problémám nem volt.
Zoe ugyanis az őrületbe kergetett a stílusával. Még most is megborzongok, ha arra gondolok, hányszor hagyta el a száját a "nyuszkó" vagy a "nyuszifül". Gyilkos indulatokat gerjesztett bennem... (Korábban egy másik könyvnél már említettem, mennyire gyűlölöm a becézéseket és ez továbbra is fennáll.)
Ami pedig az aktuális férfifőhőst illeti, teljesen hidegen hagyott. Egyszerűen nem tudtam megkedvelni Alexet az ostobasága miatt és nekem valami hiányzott belőle, amitől igazi egyéniséggé vált volna. 
Szóval, ha a hangulat végig kitart, a cselekmény tovább sétálgat és a szereplők is maradnak ilyen kissé édesen kedvesek, akkor nem lenne egyetlen rossz szavam sem erre a könyvre, mert néha tényleg nagyszerű egy könnyed nyári olvasmányban elmerülni. Csakhogy az utolsó cirka 100 oldal elrontotta a vattacukrot.
Értem én, hogy kellett egy kis bonyodalom a végére, nehogy olyan egyszerű legyen ez a szerelem, de a szappanoperába illő megoldás szánalmas volt. Aztán persze tovább kellett fokozni a dolgot egy másik szintén szappanoperát idéző "csavarral", bár ez még önmagában elment volna. Csakhogy így együtt sok volt, túl sok, ami úgy pukkantotta ki a kellemes kis légbuborékomat, amit a könyv szőtt körém eddig, mint egy veszett méhecske.
Valószínűleg az írónő is érezte, túlságosan melodramatikus vizekre evezett, és korrigálni akart. És itt rontotta még tovább a helyzetet a fülszövegben is elejtett akcióval. Ez a kissé erőltetett akció nekem nem passzolt a romantikus előzményekhez. Ráadásul nem is tudtam izgulni rajta, mert itt-ott abszurdnak találtam. A gonosz karakter unalmasan egysíkú volt, ahogy homályban maradt motivációja, mivel nekem nem állt össze miért teszi, sőt az sem, hogy mit tesz. Lena pedig ostoba ifjúsági regényfőhős módjára vetette bele magát egyik öngyilkos akcióból a másikba és valahogy mégis ő vált mindig a nap hősévé, ami bosszantó. Ráadásul a teljes szereplőgárda asszisztált hozzá, ami őket is minősíti a dologban...
Ha tehát nem lett volna a végén ez az eltúlzott melodráma és mérsékeltebb formában csempészett volna bele egy kis akciót az írónő, akkor sokkal jobb és kerekebb lett volna nekem ez a könyv.
Összességében azt mondom, nem rossz könyv, de nem is kiemelkedő. Nyári olvasmánynak ideális és a hangulata miatt érdemes elolvasni. Aki könnyed, romantikus kikapcsolódásra vágyik egy csipet misztikus kiegészítéssel, az vágjon csak bele. Az utolsó száz oldalt le kell nyelni, mint a keserű pirulát, de azt mondom, jó dolog minél több magyar szerzőt megismerni. 

Extra:
A könyv vége lezár, elvarrja a szálakat, ám mikor utánajártam picit az írónőnek, kiderült, épp a folytatáson dolgozik. Ó, igen, ennek is lesz folytatása...
Fogalmam sincs, hova tudja még fokozni a dolgokat (remélem nem szappanoperákból merít hozzá) és félek, hogy elveszik a bájos hangulat, de azért adok majd neki egy esélyt. A címe amúgy Ezüsthíd lesz és még nincs pontos megjelenési dátum. 
Aki további információkra vágyik, zaklassa csak az írónőt (honlapja ITT), biztosan örül az érdeklődésnek, úgyhogy csak bátran. 

2014. január 6., hétfő

Majd újra lesz nyár

Moziba kerülése óta szerettem volna megnézni ezt a filmet.
Először Molyon hallottam róla, mivel könyvadaptációról van szó és az azonos című regényt többen dicsérték. Ráadásul érdekes disztópiának tűnt, méghozzá Saorise Ronan főszereplésével, akinek általában szeretem a filmjeit (kivétel a Burok, mert azon sikerült majdnem elaludnom, így feladtam). Megfordult a fejemben, hogy megnézem moziban, csak mire oda jutottam, hogy elmegyek, már levették a műsorról. Bizonyára nem volt elég nagy az érdeklődés, amit a reklám hiányában valahol meg is értek.
Így esett meg, hogy a hétvégén otthon kényelmében tudtam végre megismerkedni ezzel a filmmel és mivel elég sok gondolatot és véleményt ébresztett bennem, úgy érzem, muszáj róla külön bejegyzést írnom.
Ismertető:
"Az amerikai tinédzser, Daisy igazi lázadó természet. Édesanyja meghalt, miközben életet adott neki. Édesapja a vidéki Angliába küldi it, hogy a nagynénjével és az mostoha-unokatestvéreivel töltse a nyarat. A dacos és boldogtalan városi lány először nem hajlandó lazítani az eddig soha nem látott távoli rokonaival ebben a számára ingerszegény vidéki környezetben. Ám egy kis idő után Daisy azon kapja magát, hogy őrülten szerelmes legidősebb mostoha-unokatestvérébe, Eddie-be, és a fiú viszonozza érzéseit. Az unalmas, vidéki kiruccanásból hirtelen élete legszebb és legemlékezetesebb nyara lett, aminek csak a hirtelen kitört Harmadik Világháború tud véget vetni."
Ahogy az ismertetőből is látszik, nem a könnyed, romantikus fajta. Igaz, az eleje kifejezetten idillikusan indul.
A látványvilágra nem lehet panasz. Gyönyörű tájképek vannak benne, éles színvilággal és később színesen komor, megrázó képsorokkal. Ezt pedig remek zenei aláfestéssel egészítették ki. A filmélmény tehát adva van.
Információim szerint, nem pontosan követi a könyvben leírtakat (bár én még nem olvastam), ám lényegi változtatás nem történt a forgatókönyvben.
Az alapötlet jó, benne van minden, ami egy ilyen témához kell (háború, atombomba, vízszennyezés, katonák és halál), csakhogy ez még korán sem elég a tökéletességhez.
A történet a közeljövőben játszódik és a film elején egy teljesen reális képet ad. Az amerikai vadóc lányt vidékre küldi az apja, ahol nehezen illeszkedik be. Ezt pedig egy közelgő háború fenyegetése árnyékolja be. Aztán persze becsap a villám, a háború valóság lesz és feje tetejére áll a világ. Ezzel pedig minden rendben lenne, ha lenne a dolgoknak magyarázata vagy legalább kifejtése.
Az még hagyján, hogy a romantikus szál cseppet sem romantikus. Ellentétben a többséggel, én nem azon akadtam fenn, hogy unokatestvérek vagyis vérrokonok között szövődik a szerelem (bizonyos korokban, illetve kultúrákban ez teljesen elfogadott), hanem hogy úgy száguld, mint egy betépett gyorsvonat. Szemeznek, pár szót váltanak, aztán már csókolóznak, másnap meg már le is fekszenek és ezt kellene nekem életre szóló szerelemként elkönyvelnem. Hát, kihagynám. Fogalmam sincs, mit lát Daisy a csendes Edmondban, azon kívül, hogy nagy állatszelídítő. A romantika tehát felejtős, de szükséges a történet mozgatásához, Daisy ugyanis úgy belezúg a vidéki fiúba, hogy az életét biztosító lehetőséget is tűzbe dobja. 
A háborúval már több problémám akadt, bár a realisztikus képsorokat kifejezetten értékeltem.
3. világháború? Rendben. De ki kivel harcol és miért? Világháború, tehát országok egymás ellen vagy esetleg terroristák a világ ellen? Hatalomért, pénzért, energiaforrásokért, vízért, élelemért vagy a hódok jogaiért? Fogalmam sincs, mert ebből semmi sem derül ki. Oké, hogy a kamaszok nem foglalkoznak politikával, de azért egy cseppet érdekelhetné őket, ki dobálja az atombombákat... 

unokatestvérek + a kutya

Ezt tovább bonyolítja, hogy az "ellenség" már a bokrok alatt van szó szerint. Ez azért sántít, mert Anglia egy sziget, egy szigetet megszállni pedig nem olyan egyszerű. Itt ráadásul napok alatt megtörténik, ami mivel nem tudni, ki az ellenség, azt feltételezi, hogy angolok harcolnak egymás között. Még mindig azt kérdezem, miért és ha ez így van, akkor inkább belháború és nem világháború. 
Az ellenség ráadásul nem túl értelmes (itt a beragadt teherautó jelenetére gondolok elsősorban), ezért is sikerül őket rekord idő alatt kifüstölni és ezzel miniatűr világháborút kreálni. Ismét jogos a kérdés: mi a fenének hívják világháborúnak?
A háttér tehát teljesen kidolgozatlan, viszont a háborús körülmények remekül vannak érzékeltetve. Van itt minden, a kilakoltatástól, a munkán át a katonák erőszakoskodásáig és a gyilkosságokig. Ráadásul mindezt olyan képi világgal, ami megcsapja a nézőt rendesen. Különösen, ha tudja, hogy ez a rész nem csupán fikció, ezek bizony a valóságban is megtörténtek.
Ami a főszereplőt illeti, elég érdekesen viszonyul az új helyzethez. Daisy egy naiv, kissé beképzelt lány kuszán fura gondolatokkal, amik csak a film végén nyernek értelmet. Aztán hála a vidéki levegőnek meg a rózsaszín ködnek, egy határozott és céltudatos lány lesz belőle, amivel nem is lenne probléma, ha nem vinné egy cseppet túlzásba a dolgot. Haza akar menni? Megértem, ám háborúban nem lehet csak úgy önkényesen utazgatni, akkor sem, ha a felnőttek szemetek és magasról tesznek rá, mi van a kölykökkel. Daisy tehát őrült hazafutásba kezd, aminek során átéli a már említett háborús borzalmakat és mégis meglepően nyugodt és határozott marad, sőt még túl is éli, ami szép teljesítmény. Egyrészt szomjan kellett volna halni, mert a víz szennyezett (Senki se kérdezze, mitől, miért és mennyire, mert ezt sem lehet tudni...) és nem pakolt elég ivóvizet, elfelejtette a víztisztító tablettát és még a kínálkozó lehetőségeket sem ragadta meg a pótlására. Másrészt el kellett volna tévednie, mert kétlem, hogy előéletét tekintve kiscserkész lett volna, aki profin tájékozódik egy térkép és egy iránytű segítségével. Ezen kívül olyan sztoikusan viseli a megpróbáltatásokat tisztaságmániája ellenére is, ami kész csodának minősül. Ettől függetlenül lehet vele szimpatizálni és drukkolni neki, ahogy a többi szereplőnek is. 
A film vége sajnos nem válaszol meg egyetlen kérdést sem, sőt még többet generál. Továbbra sem tudni, mi történt és történik a világban, ahogy azt sem, mi lett a szülőkkel. Edmond sorsa pedig még több kíváncsiságra ad okot, bár itt a titkolózást teljesen megértem.
Összességében tehát tetszett is, meg nem is. Látványra remek, jól mutatja, hogy a háborúsdi élesben nem is olyan mókás, viszont a kidolgozatlan háttér sokat ront rajta. Nekem a magyarázatok teljes hiánya miatt túl kevés volt ez a film.
Azoknak ajánlom, akik disztopiára vágynak és csak el akarnak merülni egy filmben töprengés nélkül.

Kedvenc zene a filmben:

2014. január 3., péntek

Mozgóképek XVI.

Decemberben nem szakítottam sok időt a filmekre, így ezúttal csak hármat hoztam. Mindegyik egész más stílus és műfaj.

Vérmesék
"Manzoniéknak, a hírhedt maffiózó családnak mindene megvolt egészen addig míg Fred (Robert De Niro), a családfő az FBI-nak tett vallomásával három keleti-parti maffiafőnököt is rács mögé juttatott, veszélybe sodorva ezzel kicsiny famíliája hétköznapjait. 20 millió dolláros vérdíjjal a fején a tanúvédelmi program sem tűnik életbiztosításnak, de a maffia első számú ellenségének nem sok választása marad. Stansfield ügynököt (Tommy Lee Jones) bízzák meg, hogy Franciaországba telepítse Franket, feleségét Maggiet (Michelle Pfeiffer), és két vadóc kamasz gyerekét (Dianna Agron, John D'Leo)."
A bemutató alapján humorosnak és izgalmasnak tűnt, amit az akció-vígjáték besorolás is biztosítani látszott. Ezt a filmet mégsem mondanám kifejezetten viccesnek. Akad benne humor, kicsit akasztófahumor jelleggel, amiken lehet kuncogni, nekem mégsem lett jobb kedvem tőle.
Az egész filmet belengi a valóság nem épp illatos szele. A főszereplő család hiába menekül a múltja elől, képtelen megszökni. A tetteik következménye mindig utoléri őket. Ráadásul Belle mellékszála teljesen lehangoló, mert nincs benne semmi filmszerű. Ott az okos és szép lány, aki lazán lever néhány rámenős srácot és mégis sikerül egy csúnya csapdába esnie, mikor egy kis romantikára vágyik. Ezektől és a végén a drámai elemekkel fűszerezett akciótól nekem nem tűnt annyira vidámnak.
Szóval, aki kifejezetten nevetni akar, válasszon másik filmet, viszont, ha valaki maffia témára vágyik humoros és új köntösben, az mindenképpen nézze meg.

A Kelet
"Valaki nagy vállalatok vezérigazgatóira utazik: elkapja és rákényszeríti őket saját káros termékeik elfogyasztására. Az ügy felgöngyölítésével egy elit magánnyomozó irodát bíznak meg. A gyanú egy rejtélyes anarchista csoportra, a Keletre terelődik, ide kell beépülnie Sarah Moss volt FBI ügynöknek. Sarah beépül a szervezetbe, de hamarosan rájön, hogy ahogy közeledik a végelszámolás pillanata, úgy kerül egyre közelebb a szervezet vezetőihez."
Minden lassúsága ellenére ez egy érdekes film. Megkapó témát dolgoz fel, az anarchista szervezeteket, bár elég erős hippi beütést is kapnak. Ehhez pedig hozzáadja a titkos ügynök adalékot, bár nem James Bond stílusban.
Az alapötlet tehát remek, a hangulat is passzol és a lassú képsorok is illenek hozzá, mégsem tökéletes. A Kelet működése sok kérdést és furcsa foltot hagy maga után. A szereplők motivációja hol érthető, hol sajnálatra méltó. Sarah peidg egy meglehetősen idegesítő főhős a maga sztoikus zombilétével. Nagyon tetszett, hogy az anarchisták és a rájuk vadászó cég mindkét oldalát bemutatták és a vége is tökéletes lezárás volt.
Összességében tehát egy érdekes film, azoknak ajánlom, akik valami globális problémán szeretnének elmélkedni és nem bánják a lassan haladó cselekményt.

Kék ördögűző
"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ikerpár. Az egyik forrófejű, idióta, míg a másik megfontolt, komoly, okos. Rin és Yukio egy mozi erejéig visszatérnek hozzánk. Szokásos módon, Yukio bajba kerül Rin miatt, aki még csak a megbánás legkisebb jelét sem mutatja, és még egy kis démont is magához vesz. Mindeközben a város hatalmas fesztiválra készül, amit minden 11. évben tartanak meg. A nagyszabású rendezvény azonban nem úgy alakul, ahogy eltervezték."

Egyik kedvenc animém, Ao no exorcist kiegészítő filmje.
Imádom a stílusát, a szereplőket (természetesen Rinnel az élen) és a hangulatot, ami körbelengi. Nagyon jó volt ismét elmerülni benne egy teljes mozifilm idejére.
Ez a rész olyan, mint valami különös édesség a rajongóknak. Mintha az egyik epizód nyúlna extrán hosszúra és kalandosra, amivel elhúzza a mézes madzagot, ennél azonban többet nem nyújt. A történet fő mozgatórugója, vagyis Rin vérszerinti apja és az ehhez kapcsolódó konfliktushelyzet kimaradt belőle. Ettől függetlenül jó kis cselekményt hoztak össze. A démonok megítélése itt is központi kérdés, ahogy a sorozatban már megszokhattuk. A karakterek pedig adják önmagukat, ahogy kell.
Nagyon jól szórakoztam rajta, élveztem minden percét és kedvem támadt újra végignézni az animét. Nem is tudtam, mennyire hiányzott Rin és a zűrös élete, míg el nem kezdtem nézni. Minden Ao no exorcist rajongónak kötelező!

Értékelés:
Kék ördögűző          ->   10
A Kelet                    ->    8
Vérmesék                 ->   7

2014. január 2., csütörtök

A hercegnő (Clockwork Princess)

Cassandra Clare kosztümös trilógiájának befejező kötete.
Az előző két részt (Az angyal, A herceg) természetesen olvastam és bár nem tökéletesek, mindegyik elnyerte tetszésemet. Épp ezért nagy kíváncsisággal és egy csipet izgalommal kezdtem bele az utolsó könyvbe. A megjelenése óta (az amerikaira gondolok) több dicsérő véleménybe futottam róla, aztán akadt néhány kevésbé dicsérő is. Utóbbi elsősorban a vége miatt, azt azonban mindenki hangsúlyozta, érzelmes könyv. Ettől pedig megrettentem kicsit, mert a lelkem színe hasonlít Will Herondale lelkére, ami köztudottan mályva...
A borító ezúttal is meseszép. Az a ruha és a világító varázskönyv teljesen elbűvölt. A színvilágával tökéletesen passzol a másik két könyv mellé és nagyon szeretem, mikor a sorozat részei már ránézésre is összetartoznak a polcon.
Ez a kötet lett a legvaskosabb, több mint 500 oldal és a végére egy kis meglepetés is került. Az utolsó lapokon ugyanis egy családfa található, ami megmutatja a Herondale, Lightwood, Carstairs családok leszármazási vonalait, ezzel is összekötve ezt a trilógiát a Végzet ereklyéi sorozattal. A könyv elolvasása előtt azonban senkinek sem ajánlom, hogy hátra lapozzon a spoiler veszély miatt.
Fülszöveg:
"Tessa Graynek boldognak kellene lennie – hiszen minden menyasszony boldog, nem? Csakhogy miközben az esküvőjére készül, egyre több árny vetül a londoni Intézet árnyvadászaira. Új démon bukkan fel, akit vér és titkok fűznek Mortmainhez; ahhoz a férfihoz, aki könyörtelen automatonjai, a pokoli szerkezetek segítségével az árnyvadászok elpusztítására törekszik. Mortmainnek már csak egyetlen dologra van szüksége, hogy megvalósítsa a tervét. Tessára."
Befejező kötet, vagyis minden titokra fény derül. Végre kiderül kicsoda, vagy inkább micsoda Tessa, és hogy miért van rá szüksége Mortmainnek. A cselekmény mégis a már megszokott, lassan kibontakozó mederben halad, bár mindig akad egy-egy csata, ami felpezsdíti az állóvizet.
Valóban az érzelmeken van a hangsúly, mivel minden egyes szereplőről, akik már egész népes tábort alkotnak, részletes érzelmi jelentést kap az olvasó. Engem mondjuk nem hatott meg, sőt inkább picit bosszantott, mert mindenki épp nagyon szerelmes, pedig a történet nem is tavasszal játszódik...
A karakterek persze ettől függetlenül szerethetők és egyes esetekben ez a romantikus köd még szórakoztató is. Valahogy nekem mégis túlzásnak tűnt ez a csoportos lánykérés. Ráadásul, míg a szerelmi szálak bontakoznak, a fő konfliktushelyzet áll. Ezen mondjuk a levelezések, amik a konzultól vagy az inkvizítortól jönnek, enyhítenek kicsit.
Itt kell megjegyeznem, hogy komolyan nem értem, az árnyvadászok hogyan vannak még mindig szervezett egységben, mikor annyi intrika, ármánykodás árnyalja minden évszázadukat. Akár ezt a kort nézem, akár a napjainkban játszódó másik sorozatot, az egymás ellen áskálódás állandó jelenség.
A mechanikus probléma tehát lassan, szinte a háttérben bontakozik ki, hogy a könyv végén nagy csatajelenetben csúcsosodjon, amit egyszerű, de látványos végső megoldás zár le. Ezzel pedig valóban bebizonyosodik, hogy nem a harc áll a középpontban, hanem a szereplők magánélete.
Itt is elsősorban a főhősökre kell gondolni, vagyis az előző részekből már jól megismert Will - Tessa - Jem háromszögre. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan oldja meg az írónő ezt a kényes kérdést, főleg mert nem győzi hangsúlyozni, Tessa egyszerre szerelmes mindkét fiúba. 
Álláspontom még mindig megingathatatlan, nem lehet egyszerre két embert szerelemmel szeretni. A karakterek mégis megkedvelhetők és Tessa egész jó főhősnő, bár nem bír kimaradni a bajból, ahogy egy fantasy sorozatban lenni szokott. Ráadásul nem csak a szíve megosztottsága és a tény, hogy már elígérkezett az egyik fiúnak, bonyolítja tovább a dolgokat, hanem Jem egyre aggasztóbb egészségi állapota is.
Clare bizonyára sokakat meglepő csavarral állt elő a megoldásban, ami engem nem lepett meg és bevallom, nem is tetszett. A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldást sokkal jobban díjaztam volna. Picit talán még csalódtam is a vajszívűsége miatt. (Erről majd egy picit később bővebben.)
Mivel nagyon kedvelem Willt, én végig neki drukkoltam és bár ebben a könyvben nem brillírozott annyit a gunyoros megjegyzéseivel, továbbra is ő a szívem csücske, ha árnyvadászokról van szó.
Ízelítő a humorából:
"– Nem vagyok okleveles balfék! – jelentette ki dühödten. 
– Az oklevél hiánya aligha bizonyíték az intelligenciára – mormogta Will."
A csendes szenvedésből azonban még mindig visszavehetett volna egy kicsit, különösen a könyv lezáró részeiben.
Itt jött el a pillanat, hogy elmondjam, melyik jelenet volt az, ami kiakasztott és itt fog rám zúdulni a romantikus rajongók kőzápora. Ez a jelenet nem más, mint a fogságban enyelgés.
Szörnyen hatásvadász volt a szememben. Két veszteségtől sújtottan szomorú ember, akik bezárva várják, hogy az ellenség rájuk törjön és végezzen velük, szerintem kevés valószínűséggel gondol épp a romantikára, függetlenül attól, hogyan éreznek egymás iránt. A leírt, kissé túlfűtött (nem kell félni, bőven megmaradt a korhatár keretein belül) jelenetet ezért rettentő túlzásnak éreztem. Ráadásul a ruhák esetében néhány bakit is elkövetett az írónő, ami nem szokása, így még inkább elhúztam a számat. Az ehhez kapcsolódó aprócska jel megoldásán pedig csak kuncogni tudtam. (Ezt a bejegyzés legvégén kifejtem.)
Az, hogy nem örömködtem ezen a romantikus jeleneten lehet az én hibám, mivel ahogy már említettem sötétlila lelkem van. Azt azonban már nem lehet erre fogni, hogy az epilógus sem tetszett.
A könyv ugyanis minden lassúsága és érzelmesebb vonásai ellenére szórakoztató és élvezetes. Tetszett, ahogy az eddigiek is és érdekesnek találtam a konfliktushelyzetek megoldását. Épp ezért, ha az utolsó fejezetnél, ami meglehetősen rózsaszín volt, vége lett volna, egyetlen rossz szavam sem lenne. Csakhogy Clare írt egy epilógust is, amivel elrontotta a lezárás hangulatát és kiverte nálam a biztosítékot.
Az még rendben van, hogy nem bírta megállni epilógus nélkül és tudatni akarta olvasóival, miként alakult tovább a halhatatlan főhősnő élete, bár ezzel tönkreteszi az utolsó fejezet rózsaszín léggömbjét. Azt viszont, ami az emlékezés után történik és itt a nagy találkozásra gondolok, olyan szinten sziruposan cukros, hogy majdnem a torkomon akadt. Nem értem, miért kellett...
Összességében tehát azt kell mondanom, nem rossz könyv, szépen elvarrja a szálakat, és akit az első két kötetben nem akasztott ki a szerelmi háromszög, az itt sem fog bosszankodni. Az epilógus viszont nem kellett volna, nagyon-nagyon nem kellett volna...

Romantikamérce:
Szerintem, nem volt olyan nagyon érzelmes ez a könyv, pedig több helyen hallottam, hogy az olvasókat nagyon megérintette, volt aki még sírt is rajta. Sírást mondjuk tőlem ne várjon senki, ahhoz túlságosan jégszívű boszorka vagyok, de meg tudom ítélni, mi az ami megérint és mi az, ami nem. Engem itt egyik szerelmi szál sem ragadott meg igazán. (Ebben persze a szerelem megoszthatatlansága miatti elveim is szerepet játszottak.) Illetve a karakterek sorsa sem ingatott meg lelki nyugalmamban. Clare-t sokan kemény szívű írónak mondták azért, ahogy a karaktereivel bánt, pedig szerintem ennél vajszívűbb már nem is lehetett. Tele van cukorral a befejezés, nem értem, miért nézhetnek rá úgy, mint a savanyú szőlőre.
Mielőtt azonban teljesen romantikagyilkosnak tűnnék, megjegyzem, igazán gyönyörű és valóban romantikus sorok is akadtak a könyvben, méghozzá Will vallomása miatt:
"Az élet egy könyv, és még vagy ezer oldalt nem olvastam el belőle. Veled szeretnék elolvasni belőlük, amennyit csak lehet, mielőtt meghalok…"

A világ legszerencsétlenebb angyala
A könyv tele van olyan apróságokkal, amik összekötik Clare másik sorozatával. Ilyen Izzy rubin nyakéke, aminek előéletét A hercegnőből ismerhetik meg az olvasók, vagy a Herondale seb.
Aki olvasta a Végzet ereklyéit, az jól tudja, hogy a Herondale családban öröklődik egy csillag alakú sebhely vagy anyajegy, kinek hogyan tetszik, amit az angyal jelének tekintenek. Nos, ez a jel itt kerül a vérvonalba és ez az, amin jót kuncogtam magamban. Ennek az apróságnak ugyanis semmi funkciója nincs, csak a rajongók kíváncsiságának táplálása. Ehhez a sebhez kapcsolódik a világ legszerencsétlenebb angyala, becsületes nevét Ithuriel is.
Innentől csupán a saját hülyeségem olvasható kizárólag azoknak, akik már végiglapozták a Végzet ereklyéit és A hercegnőt is. 
Spoiler!
Ithuriel szerintem a világ legszerencsétlenebb angyala és a helyében Razielnél panaszt emelnék, hogy regulázza már meg az árnyvadászait.
Először szegényt elkapja egy boszorkánymester és ékszert készít belőle. Nem vicc, tényleg nyaklánc lesz a kis tollasból és békésen csüng Tessa csinos nyakán. Aztán eltelik cirka száz év és jön Valentine, hogy őrült vérkísérletekbe kezdjen vele. Ennél nagyobb szívást egy angyalnak el sem tudok képzelni, főleg hogy úgy tűnik, száz évig senkinek sem hiányzik a mennyekben...
Én pedig ezt a két dolgot összekombináltam és egy kész paródiát alkottam belőle.
Először elképzeltem, hogy a nyaklánc Ithuriel mit gondolhatott, mikor a csillag alakú jelet hagyta Will vállán és ezzel a Herondale családon: "Hm, csupasz bőrfelület. Úgy unatkozom, ezek meg csak szórakoznak. Én is itt vagyok! - és nyomdázni kezdett Will bőrén...."
Aztán megpróbáltam elképzelni, szegény szerencsétlen angyalka, hogyan került Valentine kezére:
"Stephen Herondale és Valentine Morgenstern söröznek. A negyedik korsó után angyalokról kezdenek beszélni és az illuminált állapotban lévő Stephen kiböki, hogy a családjának volt egy angyalnyaklánca, csak kellett a pénz lóversenyre és beadták a zaciba. Valentine lehúzza a maradék sörét és már meg is van a terve, hogyan tör be és lopja el a nyakláncot, úgyis épp azon törte a buksiját, honnan akaszthatna le egy angyalt."
Szóval megvannak a magam elképzelései, miként lehetne összefűzni a két sorozatot. A viccet félretéve, tényleg szánom szegény Ithurielt.