2015. március 31., kedd

Könyves várólista XVII.

Valószínűleg rendszeres olvasóimnak feltűnt, hogy kicsit eltűntem. Jóval kevesebb blogbejegyzést írtam ebben a hónapban és AFS-en is türelmet kellett kérnem olvasóimtól. Erre pedig jó okom volt, perceim teljes betáblázottsága. A helyzet ugyanis az, hogy már megint egy diplomáért harcolok és a diplomamunkám leadási határideje vészesen közeledik (cirka 2 hét...), ezért nem volt időm mást gépelni, csak a jegyzeteimet és könyvtárba rohangáltam sajnos nem regények, hanem források és szakirodalom után. Ebből egyenesen adódik, hogy olvasni sem volt sok időm és ez látszik is márciusi csupán négy könyvértékelésemen.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy felfüggesztettem az olvasást, mert én bizony olvasok, amint van akár két szabad percem, csak nagyon lassan. A rovat ezen bejegyzése így megcsúszva és ismétléssel érkezik. A jelenleg polcomon várakozó 7 könyvből ugyanis 4 visszatérő vendég, akik kénytelenek a kispolcról figyelni, ahogy elveszek az összefirkált és színes fecnikkel tarkított jegyzeteimben...


Saját könyvek:
A képen is látható 7 könyvből 4 saját tulajdonomban van és ezek közül háromról (Csokoládécipő, Büszkeség és balítélet meg a zombik és Páros, páratlan) írtam a rovat előző részében. Így róluk csak egyetlen észrevétel: ígérem, áprilisban már tényleg elolvasom Joanne Harris könyvét, lehet rajtam számon kérni.
Negyedik saját tulajdonban lévő könyvem pedig friss zsákmány, szinte még ropogós.

Alessandro D'Avenia - Fehér, mint a tej, piros, mint a vér
Ezt a könyvet is említettem korábban a másik könyves rovatom legutóbbi bejegyzésében. Pár hete pedig akciót hirdettek rá és úgy éreztem, egy új könyv megvásárlása sokat fog dobni a kedvemen. Kisméretű könyvecske és nekem a borító is tetszik, egy ideig azonban még nem fogom kézbe venni. Egyrészt a már említett időhiány miatt, másrészt mert a régóta halogatott könyvek elsőbbséget élveznek és harmadrészt mert a vásárlási mentségem a "hamarosan névnapom lesz meglepem magam" szöveg volt, hivatalosan tehát még nem kaptam meg magamtól.

Kölcsönkönyvek:
Egyetlen kölcsönkapott könyv van most a polcomon, A hosszú dal. Szerepelt már a rovat előző részében is, így nem kívánom ismételni magam, csak annyit fűznék még hozzá, Könyvfesztivál előtt el szeretném olvasni, hátha akkor sikerül összefutnom a tulajdonossal és már igazán illene visszaadnom.

Könyvtári könyvek:

Kate Morton - Az elfeledett kert
Már jó ideje szeretnék olvasni valamit az írónő tollából, így mikor két könyvét is megpillantottam a könyvtárban, hiába vaskos kötet, azonnal lecsaptam rá. Anyum már előolvasta és neki tetszett, így nem hiszem, hogy csalódást okozna.

Kelly Creagh - Soha már
Ha nincs sok időm olvasni általában könnyed köteteket választok, vagy kifejezetten tinikönyveket, amin nem kell gondolkodni, csak belemerülni. Erről a könyvről pedig több pozitívat hallottam a megjelenése körül, így kíváncsian várom, tényleg jó-e.

Nos, így áll most az olvasási helyzetem.
Nem túl rózsás, főleg ha azt nézem, milyen sokáig rágódom aktuális olvasmányaimon. Például most épp A viharszívű Mya Mavist olvasom és bár mindig ott van a táskámban, akár könyvtárba, egyetemre, munkába, sőt buliba megyek, még mindig épp hogy átvergődtem a századik oldalon. Nem mintha nem lenne érdekes, félreértés ne essék, csak előbb bealszom, minthogy bele tudnék merülni.
Hát ilyen szinten vagyok jelenleg elfoglalt és kávé illetve csokoládé tart életben, a stressz pedig akkor is ébren, ha épp lenne pár órám aludni... Végzősnek lenni szívás... 

(Igen, csaltam a bejegyzés dátumával, mert nem akartam megbontani a szép rovatrendet. Ez már időhiány a négyzeten...) 

2015. március 30., hétfő

A tenger dala

Tegnap egy igazán különleges filmet néztem meg, ráadásul moziban és megérdemli, hogy írjak róla néhány sort.
Úgy hallottam róla először, mint az a film, amelyik sajnos nem kapta meg az Oscar szobrocskát. Aztán megnéztem az előzetest és rögtön tudtam, nekem ezt látnom kell. Most pedig, hogy láttam, mondhatom, én is sajnálom, hogy ez a csodálatos mese végül alul maradt a szokványos, animált ellenfelével (Hős6os).
Ismertető:
"A tenger dala csodálatos mese Benről és kishúgáról, Saoirse-ről, aki az utolsó fókatündér. A két testvér kalandos útra indul egy ősi, varázslatos legenda nyomában, hogy hazatérhessenek tengerparti otthonukba. A film az ír folklorból merített inspirációt: a mitológiai selkiek a tengerben fókaként élnek, de a szárazföldön emberré válnak."
Ez egy igazi mese és gyönyörű.
A grafika elképesztően csodálatos. A figurák szerethetően aranyosak, a háttér bámulatosan szépen van kidolgozva és mindezt körüllengi valami egyszerű báj. Ízig-vérig rajzfilm, olyan mint amiken felnőttem és amiket a mai gyerekek is megérdemelnek. A látványvilágra tehát nem eshet panasz, de a többire sem.
Mivel a történet is az ír mondavilágból építkezik, nem meglepő módon kelta zenéket használ fel. A kifejezetten gyerekeknek szóló alkotásokban szinte mindig énekelnek, így itt is hangsúlyos az éneklés és a zene. Viszont, nem kell megijedniük a felnőtteknek, mert a zene legalább olyan szép, mint a látvány, az összhatás pedig lenyűgöző.
Hát nem csodálatos ez a grafika?
A kivitelezés tehát tökéletes, no, de lássuk, milyen a történet.
Mikor megmutattam a bemutatóját Queen B.-nek, szintén szépnek találta, de megjegyezte, attól még lehet unalmas a történet. Már akkor, látatlanban hevesen tiltakoztam, hogy nem hiszem. Most pedig, letesztelve a filmet, kijelenthetem, cseppet sem unalmas.
A történet persze nem teljesen új, család, kaland és egy kis természetfeletti hármasából dolgozik. A "gyerekek megoldják a dolgokat, mert a felnőttek nem értenek semmit" sem épp új fordulat, mégis kifejezetten kalandos ez a mese.
Akad benne bőven izgalom, sőt, dráma is és egy kis kedves humor. Nagyon szeretem, amikor a szokványos dolgok lesznek viccesek és nem erőltetnek semmit. Még ebben is aranyos és a végére persze minden megoldódik, ahogy kell.
Nagyon tetszett a karakterfejlődés, főleg mert minden főbb szereplőt érintett. A "gonosz" szereplő pedig remek volt, mert nem intézték el annyival, hogy ő a rossz és kész, hanem megmagyarázták, miért rossz. Volt motivációja, volt célja, volt lehetősége fejlődni és ez önmagában is szép üzenet.
A mese egyébként tele van mondanivalóval. A központjában persze a testvéri szeretet áll és ezt a kisgyerekek is rögtön megértik, de nem merül ki ennyiben. Szemfüles felnőtt nézők rengeteg pozitív üzenetet találhatnak még benne, például a gyász feldolgozása, vagy a természetvédelem. Illetve, ha valaki olyan extrán szemfüles, mint én, feltűnik még egy apróság, ami igazán csak továbbgondolva érdekes, a karakterpárok. (Ennél konkrétabb azonban nem lehetek, mert azzal elrontanám a felfedezés élményét.)
Összefoglalva tehát ez egy csodálatos mese. Igazi mese, igazi rajzokkal, igazán gyerekeknek és örök gyerekeknek tele remek gondolatokkal. Csak ajánlani tudom, már a látvány és a dalok miatt megéri megnézni és megéri rá pénzt is adni, hogy lássák, ez bizony megérdemelte volna azt a szobrocskát...

Zárszónak a film dala, mert gyönyörű:

2015. március 25., szerda

Egy nap talán

A borító volt az, ami először megfogott ebben a könyvben. Remek hangulata van és a színösszeállítás is tökéletes. Van valami különösen vonzó a rikítóan piros dolgokban. (Mondom úgy, hogy a körmöm jelenleg vörös és hónapokig vadásztam egy piros esernyőre a boltokban.) A cím is rendben van, bár le kellene szoknom azokról a könyvekről, amelyek borítóján ott díszeleg: "egy nap." (Legutóbbi ilyen olvasmányom, Csak egy nap sem lett a szívem csücske.)
Aztán rájöttem, hogy az írónő egy kifejezetten ismert színésznő (Gilmore Girls / Szívek szállodája egyik főhősnője.) és még kíváncsibb lettem. Színésznő ír színésznőről, tetszetős felállás.
464 oldal vagyis nem vaskos kötet, ráadásul a fejezetek között a főhősnő határidőnaplójának összefirkált bejegyzései is helyet kaptak.
Fülszöveg:
"Regényt egy kezdő színésznőről, aki New Yorkban igyekszik előrelépni a pályáján, miközben ép elméjét is szeretné megőrizni. Az Egy nap talán reményekről és álmokról szól, arról, hogy milyen fiatalnak lenni a nagyvárosban, s valamire mélységesen, őrülten, elkeseredetten vágyakozni. Arról szól, hogyan talál rá egy fiatal színésznő a szerelemre, hogyan találja meg önmagát, s ami New Yorkban talán mindennél nehezebb: hogyan talál színészi munkát magának."
Ez a könyv nem nekem íródott. Sosem akartam színésznő lenni, még az óvodában sem, nem varázsol el  Hollywood csillogása, nem igazán foglalkoztat a hírességek élete és az említett Szívek szállodájából is csak néhány részt láttam. Ennyi a mentségem, mert én bizony untam ezt a könyvet.
A cselekmény rettentő lassú, tele olyan elemekkel, amelyeknek semmi jelentősége. Értem én, hogy egy kezdő színésznő életét kívánja bemutatni, de muszáj ismertetni minden darabot, filmet, sorozatot, reklámot., - a diétákról már nem is beszélve - ha szóba kerül? Ezektől a részektől terjengős és lapos lett a történet. Egyszerűen túl sok az érdektelen információ.
Azonban nem ez volt az egyetlen problémám. Mikor elkezdtem a könyvet, könnyed és humoros történetre vágytam, de összesen egyszer csalt mosolyt az arcomra több mint négyszáz oldalon. Az írónő színésznő mivolta kiütközött a sorokból. Helyzetkomikumokra építkezett, pedig ezek leírva nem mindig viccesek. Egy esés megnevettet egy filmben, de könyvben, ha csak nem követi gunyoros vagy találó megjegyzés, csupán egy esés és semmi több. Ebből a könyvből pedig rettentően hiányoztak a humoros megjegyzések, bár a főhősnő száját elhagyta néhány ilyen mondat. Sajnos, nagyon sok suta mondat is és ez elrontotta az összehatást.
Franny egy ügyetlen, butus, kishitű és meglehetősen idegesítő főhősnő. Nem tudtam megkedvelni, de nem tudnám megmondani, miért váltott ki belőlem ellenérzést. Attól még lehet kedvelni egy karaktert, hogy ügyetlen és a butusságot is el lehet viselni mértékkel. Franny pedig alapjában véve egy kedves lány, csak nincs önbizalma és szörnyen tudja kezelni a nehéz helyzeteket. Egy-egy megmozdulásától mégis majdnem könyvet fejeltem. Nehezen viselem a gyenge női karaktereket és hiába zeng ódákat róla a többi szereplő, ő bizony egy gyenge karakter, aki inkább sodródik, mint úszik.
A többi karakter bizonyos szempontból tipikus, kiszámítható, ahogy a cselekmény lényege is. Az olvasó zsigerből tudja, ki jó és ki rossz, mikor hoz Franny ostoba döntést, kivel jön össze a végén és hogy mi lesz a határidővel. Meglepetést tehát nem sokat tartogat. Ezt azonban nem is vártam el tőle, Azt viszont igen, hogy adjon valami pluszt. Valami hiteles ízt a színészek világából, de elmaradt.
Franny problémáit mindenki ismeri, ahogy a csillogás árnyékos felét is. Nem kell ahhoz színészi pályára lépni, hogy az ember tudja, a mosolyok mögött néha vicsor van és a kamera nem mutat meg mindent, csak amit láttatni szeretnének. A könyv végén levont tanulságok így se nem újak, se nem világmegváltóak, csak a szokásos általános igazságok.
A könyv nyelvezetét illetően olvasmányos is, meg nem is. A párbeszédeket leszámítva élvezetes a stílusa, de azok a párbeszédek... Két állandó és bosszantó jelenség váltogatja egymást a könyvben, vagy érdektelen dolgokról fecserésznek oldalakon át, vagy hebegnek-habognak. Utóbbit elsősorban a főhősnő teszi, aki annyit, használja az ö betűt, hogy kezdett elkopni.
A helyzeten nem segítenek a rajzos naptároldalak, mert ezek is teljesen érdektelenek a sajtos puffancs iránti vágyakozástól a főhősnő bevásárlólistájáig. Megtöri a szöveget és egyedi, de nem dob sokat rajta. Az üzenetrögzítőre mondott sorok már annál inkább, hiába futják le néha ugyanazokat a köröket (élen Franny apjával), jó kiegészítések.
Összességében tehát egy kissé lapos történet egy álom hajszolásáról és sok-sok meghallgatásról. Nekem kevés volt, de ha valakit érdekel, hogyan próbálnak a színészek befutni, milyen egy casting és mindezt egy igazi színésznő tollából, tegyen vele egy próbát. Akit viszont kicsit sem vonz ez a pálya, hagyja ki nyugodtan, nem veszít sokat.

2015. március 22., vasárnap

Sziklamenedék

A Föld gyermekei sorozat ötödik kötete. A borító ezúttal is meseszép és tökéletesen passzol a korábbi részekhez. Oldalszámra meglehetősen vastag, 1016 lapjával, így csakúgy mint a negyedik részt, (Átkelés a rónaságon) ezt is két könyvre szedték. 
A külsőségekre tehát nincs panaszom, csak két apróságot emelnék még ki a kivitelezéssel kapcsolatban. Új fordítót kapott, aki nem figyelt a Cro-magnoni emberek következetes megnevezésére. Ezért bár a korábbi részekben Többiek néven emlegetik őket, itt Mások névvel hivatkoztak rájuk. Apróság, de cseppet zavaró, főleg ha az olvasó egy másik könyvre asszociál miatta...
Másik apró hiba a fülszövegben van, ahol - valószínűleg szintén figyelmetlenségből - elfelejtették lefordítani a lovak nevét. Ezt azonban én most önkényesen javítottam, szóval jöhet a fülszöveg:
"A bátor Ayla és szerelme, Jondalar, négylábú barátaikkal, Farkassal és a lovakkal, Nyihahával és Villámmal, hosszú, viszontagságos útjuk végére érnek – megérkeznek Jondalar népéhez, a zelandonikhoz. A Kilencedik Barlang népe elbűvöli Aylát, és szellemi vezetőjükben – az asszonyban, aki bevezette Jondalart az Öröm adományába – gyógyító-társra talál, akivel megoszthatja tudományát. Miközben Ayla és Jondalar a Jegyességi Szertartására készül a Nyári Találkozón, nehézségek merülnek fel. Nem minden zelandoni látja szívesen az idegent. A félelem Ayla szokatlan ismereteitől és állataitól – ráadásul kötődése a zelandonik szerint nem-emberi lényekhez – ellenséges érzületeket kelt iránta, és akadályozzák nászát Jondalarral.
Aylának most minden bölcsességére szüksége van, hogy megtalálja helyét ebben a bonyolult társadalomban: fel kell készülnie gyermeke világra hozatalára, és döntenie kell abban is, milyen szerepet vállal a zelandonik sorsának alakításában. "
Ez a rész jóval mozgalmasabb, mint az előző. Nem is csoda, hiszen a hosszú vándorláshoz képest, ahol elvétve találkoztak csak egy-egy csapat emberrel, itt egy egészen nagy közösség életébe enged bepillantást az írónő. A sok ember pedig egyértelműen segítette az olvasás gördülékenységét és a személyes kalandok által nyújtott izgalmakat.
Érdekes volt figyelni, Ayla hogyan illeszkedik be új közösségébe, hogyan szerez barátokat és ellenségeket, hogyan tanulja meg a szokásokat és hogyan hoz egy kis újdonságot a zelandonik életébe. Persze Ayla továbbra is kiemelkedő mindenben a szépségtől a tudásig és erkölcsi fölénye is egyértelmű, mégsem tűnt zavarónak. A könyv ugyanis a közösségi életre fókuszál, így akad itt mindenféle ember, mindenféle készséggel.
Érdekes volt olvasni a közösség összetartozásáról, illetve arról, hogyan oldották meg a széthúzást. Kicsit még mindig modern íze volt, hiszen az ősemberek mentalitása pont az a része a könyvnek, amely teljesen az írónő fantáziájára volt bízva és néha a párbeszédeknél érezni lehetett, hogy többet mondanak, mint feltételezhető, szóhasználat szempontjából legalábbis mindenképpen. A hétköznapi élet dolgai azonban tökéletesen hitelesen voltak bemutatva hála a részletes kutatómunkának, amelyre nem sajnált a szerző időt szánni.
A sok szereplő tehát mozgalmasabbá tette a könyvet, érezhetően kevesebb a helykitöltés (elsősorban a részletes légyottokra gondolok) és az időhúzás, mivel a könyv cirka 7-8 hónapot mesél el. Azonban a sok szereplőnek hátránya is akad. Az írónő több karakter történetébe belekapott, de nem ragadta meg kifejezetten egyeket sem. Inkább csak kóstolót adott az életükből felkeltve a kíváncsiságot, de végül nem zárta le ezeket a szálakat. A másik hátránya a megnövekedett népességnek, hogy a karakterek gyakran ugyanazokat a köröket futják le. Ayla és Jondalar minden korábbi kalandja legalább hatszor el lett részletesen mesélve és ez egy idő után kifejezetten unalmassá vált. A formális bemutatások pedig nem segítettek az olvasó koncentrációján és a rengeteg nevet kifejezetten kihívás észben tartani.
Az emberek mellett szerencsére még így is volt idő az állatokra, akik személyes kedvenceim. Illetve sok szó esett a hiedelemvilágról is. Nekem valahogy a Zelandonia nem igazán tetszett. Talán mert közösséget alkotva már majdnem olyanok voltak, mint egy kezdetleges vallás és ez elvette a varázsukat. Azzal ugyanis, hogy többen voltak és ők egymással azért versengtek is, a misztikumot átvette a hatalom és kifejezetten bosszantott, hogy Ayla tiszta tudományát is magukba akarták szippantani. Ettől függetlenül persze érdekes volt ez a vonal.
Szintén érdekes volt látni a vélemények összeütközését a "laposfejűeket" illetően, bár már itt is kezdett unalmassá válni az érvsorolás, mivel vagy háromszor körbejárták már a témát. Az előrelépés hiánya pedig cseppet elszomorított.
Ayla és Jondalar kapcsolatának kiegyensúlyozottsága viszont feldobott. Tetszett a nászuk és hogy mennyire szeretik egymást és a könyv végére mindenféle értelemben egymás társává és támaszává váltak.
Összességében tehát tetszett a könyv, jóval pörgősebb volt, mint az előző rész, így az olvasás is gördülékenyebbnek tűnt. Jean M. Auel még mindig szépen, élvezetesen és érdekesen ír.
Bátran ajánlom mindazoknak, akik az előző részeket olvasták, sőt, ha valakit a negyedik kötet tájleírásai visszarettentettek volna, ne adja fel, mert ez a rész garantáltan visszahozza az olvasási kedvét.

Kiegészítés:
Már csupán egyetlen rész van hátra a sorozatból, A festett barlangok földjén. Sajnos azonban megjelenése bizonytalanná vált. A kiadó ugyanis súlyos problémákkal küzd lényegében az életben maradásért. Én nagyon remélem, hogy összeszedik magukat és folytatják a munkát, mert bár én is bosszankodtam a közelmúltban miattuk, a legkedvesebb könyveim közül nem is egyet nekik köszönhetek és sajnálnám, ha például ez a sorozat befejezetlen maradna. 
Szóval tessék drukkolni az Ulpius-háznak, hogy legalább az igényes könyveik érdekében, ha kicsiben is, de túléljék a gondokat. Biztos vagyok benne, hogy okosan és küzdve visszanyerhetik olvasóik bizalmát. Szóval remélem a legjobbakat és feszülten várom, mi lesz A Föld gyermekeinek sorsa.

2015. március 14., szombat

SzJG - Együtt

A sorozat első részét (Kezdet) puszta kíváncsiságból olvastam el, ezt a második kötetet viszont már azért, mert pont ilyen könnyed olvasmányra volt szükségem. Bár nem vagyok se rajongó, se tinilány, látom a sorozat jó tulajdonságait.
A borító kicsit csicsás lett a szívecskéktől és élénk színvilágot kapott, de nekem tetszik az egységes koncepció. Vastagságra ismét épp megközelíti a négyszáz lapot és a fülszöveg most sem mond sokat, ahogy ennél a sorozatnál tökéletesen rendben van. A folyószövegben elszaporodott hangulatjelek viszont cseppet sincsenek rendben és az elgépelések is bosszantottak.
Fülszöveg:
"Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más… Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik.
Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű…"
A báj ezúttal is a könnyed hétköznapiságában bújt meg és újra nosztalgikus hangulatot keltett bennem. Kellemes tinikönyv, szerethető szereplőkkel, apró-cseprő kalandokkal és rengeteg aktuális trenddel és mindez ízlésesen humorral fűszerezve. Most már tényleg értem, miért szeretik olyan sokan és úgy néz ki, engem is megnyert, mert szándékomban áll folytatni a sorozatot. Azonban nem tudom, mennyire lesz időtálló. 
Nemrég beszélgettünk róla Ribizly barátommal, aki már olvasta és azért szeretne belőle saját példányt, hogy majd a gyerekei is olvashassák. Tudom, előrelátó, én meg nem szoktam a jövőn gondolkodni, de most eltöprengtem kicsit. Vajon húsz év múlva is ilyen szórakoztató lesz az akkori tiniknek? Sajnos azt kell mondanom, nem valószínű. Ők ugyanis már nem fogják tudni, mi az az msn, TeveClub, Sims, a Twilight-lázról már nem is beszélve és annyira fogják retrónak tartani a Green Dayt, mint a Beatlest. Ettől függetlenül azonban nem aggódom miatta, mert korképnek az ezredforduló első évtizedéről mindig jó lesz.
No, de most még aktuális minden sora, szóval vissza a második kötethez.
A cselekménye kicsivel izgalmasabb, mint az előző könyvnek, talán a sok iskolai esemény miatt, így ezúttal nem unatkoztam olvasás közben. Már kezdek hozzászokni a hétköznapi apróságokhoz, mint a mit ettem vacsorára és ki mit írt rám msn-en téma és kiforrott a véleményem a szereplőkről, úgyhogy ezúttal róluk szeretnék néhány gondolatot írni. A cselekményről úgyse lenne sok értelme.
Szinte mindenkit kedvelek a könyvben, azonban Reni anyukája néha kifejezetten idegesítő, Vladár meg egy szemét. Nem értem, hogyan nem jutott még senkinek eszébe, hogy felvesse neki, nem csupán kézügyességet lehet tanítani rajzóra keretében, hiszen az egyértelműen készség és nem gyakorlás kérdése. Azonban azt is el kell ismerni, hogy Reni is tett bőven a kapcsolatuk elmérgesedéséért. Kíváncsi leszek, hogyan viselik el egymást még egy évig... A többi tanár szokványos és vicces. Máday beszólásai különösen ütősek.
A főhős tényleg elég mulya és időnként az agyamra ment szerelmi sóvárgásával, illetve bosszantott, hogy mennyire a menő és béna kategóriákban gondolkodik. Főleg azért mert elvileg ő a béna dolgokat szereti, akkor meg mit foglalkozik vele, hogy mások szerint mi nem menő.
A többiek még mindig elég szélsőséges karakterek és még mindig mind szerethető. Oké, Edinát nem csíptem, de csak mert Reni szemüvegén át kellett néznem, amúgy nem rosszabb jellem, mint bárki más. 
No, de lássuk azt a 9/b-t:
Arnold az abszolút kedvencem. Imádom a srácot, már miatta megérte belekezdenem ebbe a sorozatba. Mikor megjegyezte, hogy a kéztörés elég jó büntetés lenne annak, aki behajtja a könyvek lapjainak csücskét, szívecskék röpködtek a fejem körül. Ízelítő a humorából, mert a szarkazmus a szívem csücske:
"– Tehát hétfő reggel hét órakor mindenki pontosan érkezik a Déli pályaudvarra. Neményi, értetted? – nyújtogatta a nyakát Máday. 
– Igen, úgy gondolom az agykapacitásom lehetővé teszi, hogy ezt a roppant bonyolult információt befogadjam – közölte Arnold."
Virág a legszerethetőbb figura. Olyan jó lelke van, hogy megbocsátok neki minden rajongási hóbortot csak a kutyáját sajnálom, mert úgy érzem, hamarosan megint át lesz nevezve...
Kinga zseniálisan megszállott. Hiába túlteng benne a versenyszellem, nem lehet nem kedvelni, mert ő is jó ember. (Mondjuk ez a diákok mindegyikére megállja a helyét.) Éljen a maximalizmus!
Ricsi a fiúk közül a második kedvencem, mert ő valóságos srác és nem olyan sarkított, mint a többiek. Tőle is hoztam egy idézetet:
"– Mi a bánat történt a hajaddal? 
– Igazgatóhelyettes asszony, nem tudom. Egyik reggel felébredtem, és ilyen lett! Berasztásodott – vonta meg a vállát.Máday totál hitetlenkedve meredt rá.
– Ennél jóval eredetibb ötlettel is próbálkoztak már!
– De… – nézett Ricsi a plafonra. – Az igazgatóhelyettes
asszony mondta mindig, hogy csináljak vele valamit. Csináltam. 
- Gondoltam, levágathatnád!
– A házirend nem tiltja. 
– Még – vágta rá Máday, majd sóhajtva méregetni kezdte Ricsit. – Nem bánom, maradjon! Ugye ez higiénikus? – hajolt közelebb Ricsi fejéhez.
– Persze, évente mosom."
Zsolti és Dave mindketten egyértelműen humorforrásként szolgálnak, nem is rosszul, még úgy sem hogy mindig ugyanabból fakadnak a viccek. Szóval elég egyoldalú lett a karakterük, de még mindig jobban vannak jellemezve, mint a következő két fiú.
Robi és Andris csupán a kocka címkét szolgája ki és ha épp nem kockák, akkor veszekednek, ami bár szórakoztató, azért szintén meglehetősen egyoldalú. No, de az ilyen karakterek is szerethetőek tudnak lenni és még mindig több figyelmet kapnak, mint a maradék.
Zsák, aki nem tudom, hogyan bír életben maradni magyar nyelvtudás hiányában. Aranyos figura, akin úgy lehet nevetni, hogy közben az ember tudja, nem fog megsértődni. Például, ha Zsolti szívatja:
"– Zsák barátomnak lesz egy „lö hamburger”, egy „lö krumpli”, és egy „lö kóla” – közölte."
Gábor érdekes figura. Érdekes, mert első látásra mindenki azt gondolja, ő az a szereplő, akiről az írónő egyszerűen megfeledkezett, valahogy mégsem így van. Ő ugyanis az igazi átlagdiák, akinek nincsenek szélsőségei, mint a többieknek, így nem kerül reflektorfénybe sem.
Cortez szándékosan maradt a végére. Most fognak ugyanis megkövezni a tinilányok, mert én bizony unalmasnak tartom. Csupán a könyv második felében csinált bármit azon kívül, hogy menőn nézett ki, zenét hallgatott vagy aludt. Még csak meg se nagyon szólal és így nemhogy megismerni nem lehet, de igazán megkedvelni sem. Nincs vele bajom, csak szörnyen üresnek találom. Igaz, ez inkább Reni (meg úgy általában a tinilányok) felszínes rajongását minősíti...
Összességében tehát tetszett, mert tele van fantáziával, szerethető figurákkal és remek, hétköznapi hangulata van. Könnyed kikapcsolódásnak ideális. Akinek az első könyv tetszett, bátran vágjon bele ebbe is.

Zene a könyvből: Green Day - Holiday

2015. március 5., csütörtök

Mozgóképek XXX.

Az előző hónaphoz képest jóval kevesebb filmet néztem meg és ez valószínűleg még tovább fog csökkenni. Kezd megint kevéssé válni 24 óra egy napra...
Azonban így is voltam egyszer moziban (Kingsman) és négy filmet azért még beiktattam napjaimba.

Ruróni Kensin - A legenda vége
"Az egykori orvgyilkos Kensin, aki megfogadta, hogy nem öl többet, most saját utódjával kerül szembe, aki a kormány megdöntésével akar Japán felett uralmat szerezni."
Kensin rajongójaként nagyon vártam a harmadik filmet. Előző részről írtam a rovat korábbi részében, ami szorosan kötődik ehhez a befejező részhez.
Szóval magasak voltak az elvárásaim, talán ezért nem ugráltam tovább örömömben, mikor a film végére értem. Jó volt, Takeru Sato még mindig nagyon tetszetős, a harcjelenetek még mindig remekül vannak kidolgozva, de elég lapos lett ez a rész. Az egész film egyetlen nagy harcjelenetnek minősül, ami így nagyon az elnyújtottság érzését kelti a nézőben. Főleg, ha a néző ismeri az eredeti művet és nem igazán kap meglepetéseket.
Összességében tehát rendben van ez a rész is, de így külön a többitől kissé furcsán egysíkú. Talán ha az ember egyben nézi végig őket, vagy legalább közvetlenül a második film után, jobban passzol. Persze, rajongóként még így is tetszett, szóval ajánlom olvasóim figyelmébe.

Hős6os
"Az akciódús kaland a robotok építésével foglalkozó, zseniális Hiro Hamada körül forog, aki barátai segítségével megtanulja kiaknázni brilláns agyának minden egyes tekervényét. Ebben segítségére van testvére, a szintén lángész Tadashi, az adrenalintól csöpögő kalandok megszállottja Go Go Tamago, a mindig rendkívül precíz Wasabi No-Ginger, a kémiazseni Honey Lemon és Fred, a rajongó. Amikor egy váratlan fordulat miatt egy veszedelmes összeesküvés közepén találják magukat - amely San Fransokyo gigantikus városát fenyegeti - Hiro legközelebbi bizalmasához, egy Baymax nevű robothoz fordul, csapatából pedig modern kütyükkel felszerelt hősöket farag, hogy képesek legyenek felderíteni a rejtélyes szervezkedést."
Tekintve, hogy nagyon szeretem a meséket, ez az új rajzfilm nem maradhatott ki.
Érezhetően Disney (családtagok magas halandósága) és megvan benne minden, ami egy robotos akciós történet kelléke. A grafika szép, a szereplőket könnyű megkedvelni és maga a történet és annak mondanivalója is aranyos. Az első fele kifejezetten szórakoztató, ahogy a "lufiember" viselkedik mosolyogtatóan cuki. Szóval nagyon jól indult, élveztem a mesét, aztán valahogy túl sok lett a harc. A film végére a csata elvitte az egészet és már nem voltak aranyosan esendő botlások, amiket addig olyannyira élveztem. Az én ízlésemnek egyszerűen több humor és kevesebb bunyó kellett volna. Ettől függetlenül tetszett, aki szereti a meséket, nem hiszem, hogy csalódna.

Káprázatos holdvilág
"Kevesen tudják, hogy minden idők legünnepeltebb kínai bűvésze, Wi Ling Soo valójában nem más, mint Stanley Crawford (Colin Firth), egy mogorva, arrogáns angol férfi. Crawford nem csak egetverően öntelt, de irtózik az állítólagos médiumoktól, akik azt hangoztatják, igazi varázslatra képesek. Legjobb barátja, Howard Burkan (Simon McBurney) meggyőzi a mágust: utazzon el vele a Cote D'Azurra, a Catledge családhoz, és leplezze le a fiatal, és rendkívül elbűvölő látnokot, Sophie Bakert (Emma Stone). A bájos Sophie édesanyjával ( Marcia Gay Harden) érkezett a Riviérára, Grace Catledge (Jacki Weaver) meghívására, aki abban a reményben invitálta meg az ifjú hölgyet, hogy kapcsolatba léphet elhunyt férjével. Sophie érkezésének Mrs. Grace fia (Hamish Linklater) örül a legjobban, Brice, aki pillanatok alatt fülig belehabarodik a fiatal látnokba. Ebbe az idillbe toppan bele Crawford, aki úgy gondolja, ő bizony átlát a szitán, és leleplezheti a lányt. Nem is érti, a család miért ennyire hiszékeny, és hogy nem veszik észre a nyilvánvalót: Sophie-nak nincs természetfeletti képessége."
Habár az alapötlet kifejezetten új és érdekes, ez bizony egy lassú, könnyed romantikus film. A történet fokozatosan bontakozik ki, néhol kifejezetten lelassul és a könnyed kis romantikázáson kívül nem szól sok dologról. Igaz, ennyire béna szerelmi vallomást nem mindennap hallani, főleg Mr. Darcy szájából. Délutáni romantikus mesének elmegy. 
Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a lassan haladó történeteket és a lappangó romantikát.

Ahol a szivárvány véget ér

"Rosie és Alex már 5 éves koruk óta a legjobb barátok, ezért biztos, hogy nem egymásnak lettek teremtve vagy mégis? Amikor szerelemről, az életről vagy a helyes döntésekről van szó, ez a kettő önmaguk legnagyobb ellenségei. Egy kínos fordulat 18 évesen, egy elszalasztott lehetőség, és az élet teljesen más irányba sodorja őket. De mégis, azt a köteléket, amely összeköti őket térben, időben és különböző kontinenseken át, nem lehet tönkretenni a katasztrofális szerelmi ügyek, házasság, hűtlenség és a válás ellenére sem. Vajon megtalálják az egymáshoz visszavezető utat? Vagy akkor már túl késő lesz?"
Egy másik romantikus kis semmiség.
Azért néztem meg, mert a könyvet olvastam, és bár nem igazán volt az én világom, kíváncsi voltam, mit tudnak kihozni belőle.
Jól dolgoztak az alapanyaggal, a változtatások érthetőek és logikusak, szóval nincs panaszom a kivitelezésre. Azonban ez a történet még rövidítve, filmvásznon sem fogott meg. Az ilyen elpuskázott románcok inkább bosszantanak, minthogy rózsaszín felhővel melengessék a lelkemet.
Aki olvasta, bátran megnézheti, mert jól vitték vászonra és elsősorban a romantikus ballépésektől sem mentes filmek rajongóinak ajánlanám.

Értékelés:
Ruróni Kensin - A legenda vége           ->  9
Hős6os                                                  ->  9
Káprázatos holdvilág                            ->  8
Ahol a szivárvány véget ér                   ->  7

2015. március 1., vasárnap

Birkakergető nagy kaland

Már régóta szerettem volna Murakami könyvet olvasni. Volt egy időszak, amikor mindig a könyveibe botlottam buszon, vonaton, metrón és már nagyon furdalta oldalamat a kíváncsiság, mire fel ez a nagy népszerűség.
Miért épp ezt választottam? Mert birka van a borítóján.
Komolyan, annyira abszurd a cím és a birka, hogy szinte muszáj volt ezt választanom. Egyértelműen figyelemfelkeltő. Olyannyira is, hogy anyukám, aki rendszeresen csemegéz a polcomon pihenő olvasásra váró könyveimből, kétszer is megkérdezte: "Na, olvasod már a birkás könyvet?" Pedig általában nem tartja számon, épp mit olvasok, hacsak nem közlöm vele.
A borító és a kemény kötés tehát rendben van és vastagságra is kellemes 378 lapjával. Azonban a Geopen Kiadónak hatalmas fekete pont jár, mert olyan mértékben van tele elgépelési hibával, mintha lektort sosem látott volna. Pedig a második "javított" (oké, az első kiadásból hiányzó hetedik fejezetét azért pótolták...) kiadást olvastam. Remélhetőleg a harmadik kiadás már igényesebb, mert ez néhol már szinte élvezhetetlen volt, ahogy bekezdésenként zökkentett ki a szövegből a sok hiba.
Fülszöveg:
"Egy alig harmincéves reklámszövegíró férfi képeslapot kap eltűnt barátjától, és azt felhasználja az egyik biztosítótársaság hirdetéséhez. Csupán akkor szerez tudomást arról, hogy a hegyi legelőt ábrázoló képen látható a nyájban egy mutáns birka csillaggal a hátán, amikor felkeresi egy furcsa, fekete ruhás férfi, és ultimátum elé állítja: vagy megtalálja az állatot, vagy meghal. A fiatalember unalmas élete egy csapásra megváltozik. Fölkerekedik barátja és a nem mindennapi birka felkutatására, és ezzel kezdetét veszi a birkakergető nagy kaland, amelynek során hősünk megismerkedik a juhtudományok professzorával, elvetődik Japán északi hegyvidékének legelhagyatottabb zugába, ahol nemcsak a mitikus birkával néz farkasszemet, hanem a hagyományok szorításában önmaga démonaival is."
Ez a könyv pont olyan, mint a borítója. Valóságos, mert igazi birkáról van szó, abszurd mert egy birka áll a középpontban és fehér, mert tele van fehér foltokkal. Fehér foltok alatt pedig a sok kelletlen információt értem, amelyeknek semmi közük a birkához.
Nos, egy könyv alapján értem Murakami népszerűségét, mert tényleg szépen ír, és mégsem értem, mert ez a könyv be van tépve kicsit. Nem mondanám, hogy nincs értelme, mert szerencsére van végkifejlet, nem csak egyszerűen vége szakad a szövegnek, de ez a történet egészen semmitmondó és cseppet őrült.
Nagyjából húsz oldal után tudatosult bennem, hogy nincs nevük a szereplőknek, még a nyomorult macskának sincs. Ez rövid elbeszéléseknél rendben van, de egy több mint 300 oldalas regénynél cseppet zavaró tud lenni. Az olvasó ugyanis nem tud kötődni a szereplőkhöz, mert nincs kapaszkodója. No, meg mert meglehetősen unszimpatikusak, de az már egy másik kérdés.
A történet nagyon lehangoló. Körbelengi a főszereplő érdektelensége, ami mindent átsző. A főhős szerint minden hiábavaló, csak van és kész, szemlélődik és közli, minden érdektelen, ettől pedig az olvasón fásultság lesz úrrá. A regények többsége kiszakítja az embert az unalmas és szürke hétköznapokból, míg ez a történet pont az unalomba rántja vissza - mitikus birka ide vagy oda - és ez nem épp felemelő érzés. Legalábbis nekem cseppet sem lett jobb kedvem tőle, bár néha kínomban fel-felkacagtam. Szóval cseppet sem kedveltem a főszereplőt, sőt nincs olyan élőlény ebben a könyvben, aki szimpatikus lett volna. Még szerencsétlen névtelen macska sem dobott szimpátiámon, mivel inkább szántam, mint kedveltem a vén kandúrt.
A karakterek többsége tehát idegesített. Bosszantottak az őrültségeik, mint a fülfétis, az ostoba telefonálgatás és az emberi kapcsolatok negatív bemutatása. A könyv párbeszédeinek 80%-a üres fecsegés volt. Megvitatták tőszavakban mondjuk a szőnyeg mintázatát és ezzel a kommunikációval bőven meg voltak elégedve. Bár, ha belegondolunk, hogy a főhős gondolatainak 99%-a nem vezetett sehova, csak csapongó észrevételek és általában negatív töltetű megjegyzések voltak, nem kell csodálkozni.
Valahol azt olvastam, hogy Murakami szépen ír a semmiről. Nos, ebben van valami, bár talán erős azt mondani, hogy a semmiről. Inkább úgy fogalmaznék, hogy szépen ír mindenről, ami épp eszébe jut és hogy ezeknek a gondolatoknak van-e közük a könyv cselekményéhez, az már édes mindegy.
A birkakergetésben azonban talán jobb is, hogy nagyobb hangsúlyt fektetett a dohányzási és tisztálkodási szokásokra, mint mondjuk magára a csillagos birkára és az őt kereső fura szerzetekre. A könyv központi vonala ugyanis olyan, mintha a történet agyára ment volna a sok érdektelen mellékszál. Vártam, hogy a birkakergetés majd ad egy nagy csavart a végére, ez azonban jócskán elmaradt. Semmi meglepő nem volt a végkimenetelben, sőt, ha az olvasó hozzászokik a birkákhoz, nagyjából tudja, mit várhat tőlük és azt is kapja.
Azonban Murakami elérte, hogy egész más szemmel nézzek ezekre a gyapjas jószágokra. Legközelebb, ha találkozom eggyel (remélem, nem a közeljövőben...) nem az lesz az első gondolatom, milyen cuki és puha, hanem: "Még két lépest teszel felém és lerúglak, mert engem ugyan nem száll meg a birka!"
Összességében tehát azt kell mondanom, ez a könyv nem nekem íródott, mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Végre tudom, hogyan ír a híres Murakami és majd ha kihevertem a birkákat, valamit még biztosan olvasok a tollából. Kíváncsi vagyok, mindig ilyen elszállt-e.
Azoknak ajánlom, akik szeretik az abszurd történeteket és nem zavarja őket, ha több oldalas anekdotákon kell átrágniuk magukat olyan változatos témákról, mint egy fül szépsége vagy egy bálnapénisz. A birkák rajongói azonban jobb ha elkerülik, hacsak nem akarnak kiábrándulni gyapjas kedvenceikből.