Sárkányok tánca

A tűz és jég dala sorozat ötödik kötete meglehetősen vaskos darab. 1152 oldal, ami olvasás szempontjából nem a legkényelmesebb akár az apró betűméretet, akár a kézbevehetőséget nézi az ember. 

A könyv végéről ezúttal sem hiányoznak a családok összefoglalásai, nehogy valaki elvesszen a nevek között. A borító pedig szintén passzol az előző négy kötethez és a Varjak lakomája után visszatér a visszafogottabb színvilághoz.

Fülszöveg:

"Közeleg a tél. A hideg szelek feltámadtak a sokat szenvedett Hét Királyságban, ahol az Öt Király háborúja után a túlélőknek most az éhínséggel kell szembenézniük. Az emberek birodalmát védelmező Fal ifjú parancsnoka, Havas Jon a Mások elleni reménytelen küzdelemre próbálja felkészíteni a szétzüllött Éjjeli Őrséget, ám rá kell döbbennie, hogy ellenségei jóval közelebb vannak hozzá, mint gondolná. Stannis Baratheon Észak uralmáért vív elkeseredett harcot a Boltonokkal, miközben Királyvárban a Lannister-ház próbálja megerősíteni Tommen, a gyermekkirály törékeny uralmát a kivérzett Hét Királyság fölött. A Keskeny-tenger másik oldalán Tyrion Lannister, a megvetett és üldözött rokongyilkos sárkányvadászatra indul, ám útja veszélyekkel és váratlan kitérőkkel teli. A világ eközben az ősi városra, Meereenre figyel, ahol Viharbanszületett Daeneryst, Westeros jog szerinti uralkodóját minden oldalról szorongatják ellenségei. Hogy arathat diadalt a Sárkányok Anyja, ha három gyermekére sem számíthat? A végkifejlet csak tűz és vér lehet, ám ki éli túl a sárkányok táncát?"

George R. R. Martin hozza a megszokott formáját. Lassan és aprólékosan szövi tovább pókhálóit és újabb csavarokkal dúsítja a nem épp egyszerű felállást. Mintha mindegyik könyv egy teljesen átrendezett sakktábla lenne. Épp ezért a cselekményről nem szeretnék szólni, járjon mindenki utána, hanem csupán az észrevételeimet írnám le és persze véleményemet a karakterekről.

Ha az előző könyvek tanulsága az, hogy mindenki meghalhat, akkor ennek a kötetnek az, hogy bárki visszatérhet. Több szereplő bukkant ugyanis fel a halálból, általában csupán költői értelemben, míg néhányszor gyakorlatilag is. Martin bácsi tehát nem csupán öl, hanem jól át is ver. Épp ezért tartom magam a fantasy könyvekből megtanult szabályhoz: csak akkor halott valaki, ha látod meghalni, megrugdosod, elégeted, szétszórod a hamvait és vársz pár napot, hogy nem kaparja-e össze magát. Én jobban szeretem, ha a halott halott is marad, de ebben a sorozatban a szereplőgárda rohamos ritkítása mellett, nem róhatom fel ezeket a visszatéréseket.

A kötet második tanulsága: minden jövendőmondó vak. A szereplők ugyanis tele vannak jóslatokkal, amik mind zavarosak és néha többet ártanak, mint használnak, mégis megpróbálják ezt a "tudást" felhasználni. Nem valami bölcs dolog...

A karakterek még mindig remekül vannak felépítve, mind nagyon emberi. A főbb szereplők pedig változnak, fejlődnek, vagy épp elveszítik pozíciójukat. Akadnak izgalmasabb alakok és kevésbé érdekes figurák, ettől lesz a könyv az olvasó számára még hosszabb.

Sokáig tartott, mire átrágtam magam rajta, mert amikor megpillantottam egy olyan szereplő nevét a fejezet elején, akit nem szívesen olvastam (általában ezek a Greyjoyok voltak) le-letettem kicsit pihenni a könyvet, míg amikor szívemnek kedvesebb neveket láttam, faltam a lapokat. A kötet végére pedig már mindegy volt, kiről olvasok, mert mint minden könyvben, itt is felpörögtek az események.

A karakterek többsége tehát hozta a megszokott formáját, ám volt, aki meglepett mind negatív, mind pozitív irányba.

Drogon
Hát nem édes?

Daenerys nagy csalódást okozott. A könyv teljes világát belengi egy nőellenes légkör, ami ellen heves lázadó kedvem támad olvasás közben, így könnyebben drukkolok a női szereplőknek. Dany volt az egyik kedvenc harcos hölgyem, így nagyon szomorúvá tett. Nem elég, hogy képtelen határozott királynőként viselkedni (hiába hangoztatja, hogy az) és nem látja át a köré szőtt intrikákat, még a sárkányait is elhanyagolja. Van három gyönyörű sárkánya és mit tesz? Semmit. Nem foglalkozik velük, mert csak az ideiglenes trónja és a lehetetlen szerelmi élete érdekli. Pedig a sárkányok törődést igényelnek. Figyelni kell rájuk, nevelni őket, vagy legalább napi pár órára látogatni, amit Dany mióta kinőtték a vállon üldögélő kort elmulaszt. Ennek fényében pedig nem csoda, hogy a nagyra nőtt, neveletlen ragadozók cseppet ijesztővé váltak. Nem érdemli meg őket, akár a sárkány vére, akár nem... 

Pozitívan csalódtam viszont Melisandre szerepében. Nem kedvelem a vörös boszit, meg úgy általában minden lökött tűzimádót, mégis kezdem megérteni. Mágia és lángok, ő akkor is ugyanolyan ember, mint a többi és a hatalma sem olyan korlátlan, mint amilyennek mutatja. 

Nagyon tetszett még Bran és a háromszemű holló alakulása. Egész másra számítottam, ám így sokkal több potenciál van ebben a szálban. Bran a kulcs a múlthoz, ami újra és újra feltűnik néhány bekezdésre, hogy felcsigázza az olvasó kíváncsiságát. Remélem ki lesz használva.

Még egy szereplőről kell szót ejtenem, Havas Jonról. Ő a szívem egyik csücske és nagyon örültem megnövekedett szerepének és annak, hogy beletanult az Őrség vezetésébe. Egy dologban azonban nagy hibát követett el a könyv végén, aminek úgy tűnik, meg is fizeti az árát. 

A Sárkányok tánca vége természetesen óriási és kínzó függővég. Mi lesz Jonnal? Mi lesz Jaime-vel? Mi a fenét fog tenni Dany? Kimászik-e a bajból Cersei? És még sorolhatnám a kérdéseimet, a válaszokra azonban még rengeteget kell várnom. A türelem viszont jelen esetben sárkányokat, lángokat, telet, vért és újabb fordulatokat terem.

Összességében tehát jó könyv ez is, mint az előzőek. Érdemes továbbra is olvasni a sorozatot.

A folytatás megjelenéséig pedig ott a filmsorozat, hogy a rajongók rágódhassanak valamin, míg Martin bácsi alkot.

Valahányszor valaki megkérdezi tőlem:
"Mennyi van még hátra a következő könyvig"...
Megölök egy Starkot

Varjak lakomája

A tűz és jég dala sorozat negyedik kötete is hű maradt címéhez. Varjak lakomája, vagyis a királyok és csatáik után maradt tetemeken marakodó túlélők könyve. 

Mielőtt belekezdtem volna, meglepően sok negatív megjegyzést hallottam róla. Sokan unalmasnak találták és többen panaszkodtak kedvenc szereplőik hiányára. Nos, valóban csak a fél szereplőgárda jutott szóhoz benne, amit egy-egy új karakter felbukkanása fűszerezett kicsit. Épp ezért tartottam cseppet ettől a résztől. Aztán, ahogy elkezdtem olvasni, eloszlottak aggályaim.

Közel 900 oldalával nem épp vékony könyv, ám az utolsó száz oldal függelék, szerzői és fordítói megjegyzés, illetve egy kis ízelítő a következő részből, a Sárkányok táncából. 

A borító ezúttal is egyszerű, ám nagyszerű és végre egy kis színváltozatosság az előző két könyvhöz képest. Alexandra Kiadó most is remek munkát végzett vele.

Fülszöveg:

"Az ősi Westeros földjén lassan véget ér a hosszú, véres háború, Észak ifjú királya halott, családja ősi székhelye romokban hever, a sebeiket nyalogató hadvezérek és királyi házak meghúzzák magukat. A nyugalom azonban látszólagos – a koncért mások is vetélkednek. A Vas-szigetek harcias népe a Hét Királyság zöld földjeire vágyik, miközben a kikötőkben egyre több tengerész regél a Sárkánykirálynőről és három sárkányáról…"

Viszonylag sokáig tartott, mire átrágtam magam rajta, de nem azért mert unalmas volt. Párhuzamosan vele hat másik könyvet végeztem ki, így mindig ahhoz nyúltam, amihez épp kedvem volt. Ez a sorozat pedig nem a cukorszirupos, rózsaszín eseményekről híres, így mikor valami könnyen emészthetőt akartam, más olvasnivaló mellett döntöttem. 

Szerintem nem unalmasabb, mint az előző részek. Martin stílusa még mindig megfontolt, cseppet terjengős és szerteágazó. A Kardok vihara csupán a végén elszaporodott vérengzéseknek köszönheti nagyobb rajongótáborát. Ha abból a kötetből kivágjuk a vérfürdőt, pont olyan könyvet kapunk, mint ez.

Ezzel már el is árultam, hogy nem kell nagy méhszárlásokra számítani a Varjak lakomájában, ám még így is akad benne meglepő fordulat bőven. Természetesen most is a kötet végébe sűrítve a legjavát. 

Ahogy az előző részeknél, úgy most is volt olyan karakter, akiről szívesebben olvastam és olyan is, aki cseppet sem érdekelt. Engem inkább bosszantottak az egy-egy fejezet idejére feltűnő, majd eltűnő karakterek. Cseppet sem érdekelt például, mi történik a Greyjoy-ház táján, vagy épp Dorne-ban. Bár az utóbbit még mindig szívesebben lapozgattam.

Ellenben Jaime, Brienne és a két Stark lány mindig izgalmasnak tűnt, ahogy Sam és Cersei részei is.

Minden egyes kötettel formálódik kicsit véleményem a karakterekről. Ebben a részben például Cersei elvesztette minden vonzerejét. A sorozat elején kedveltem az ármánykodását, ahogy próbálta megszerezni a hatalmat és védte a gyerekeit, most viszont ugyanolyan tehetetlen uralkodónak bizonyult, mint megboldogult férje. Ezen pedig az önteltsége és förtelmes viselkedése Jaime-el nem sokat segített. 

"Brienne: Állj mögém!
Jaime: Nem, te állj mögém!
Medve: Ó, ti ketten, menjetek szobára!"

Ikertestvére annál okosabbnak és szimpatikusnak tűnt. Bár kétség kívül igaz, hogy a Lannisterek közül Tyrion örökölt a legtöbbet apjából.

Brienne a fejlődése miatt volt érdekes. Átértékelt mindent, mióta megismerte Jaime-t és tetszett, ahogy gondolataik újra és újra a közös kalandjaikra terelődtek. Sajnáltam, hogy nem találkoztak többet és Brienne utolsó fejezete után úgy tűnik, már nem is fognak. Pedig micsoda egy furcsa és vicces páros volt az övék.

Sansa végre kezd felnőni, így ő is jelentős fejlődésen megy keresztül, aminek rettentően örültem. Ki nem állhattam, míg nyafka, buta liba volt, ám most Kisujj gyámsága alatt igazi játékossá kezd edződni.

Arya továbbra is küzd, de ő már csak ilyen harcos fajta, ezért nem aggódom érte. Igaz, az őt ért veszteség eléggé meglepett. Martin előszeretettel csonkítja meg szereplőit a szokásos testi, telki kínzások mellett.

Sam szerethető figura, ám én mégis csak Aemon mester jelenléte miatt kedveltem a nézőpontjait.

Ahogy mondtam, a többiek nem hoztak lázba, sőt néhányan fel is dühítettek. A sok ostoba, mind a sárkányokra pályázik, amihez Daenerysnek lesz egy-két szava.

Apropó sárkánykirálynő, ő és még sok számomra kedves karakter kimaradt ebből a könyvből, amit a szerző meg is magyaráz olvasóihoz intézett levelében. Még a szokásosnál is terjedelmesebbre sikerült a könyve, így kénytelen volt elfelezni. Épp ezért a Varjak lakomája csupán az események egyik felét tartalmazza, míg az ötödik könyv, Sárkányok tánca a másik felét.

Ebben a kötetben szinte szó szerint varjak lakomáznak a tetemeken és billegnek az erőviszonyok. Eléggé összekuszálódott, ki kinek az oldalán áll, már ha még vannak oldalak. Lassan már nem a koronáért megy a harc, hanem a puszta túlélésért. 

Még mindig nem tudom, hogyan lehetne befejezni ezt a sorozatot, ám ezen még ráérek agyalni az utolsó kötet előtt, amire még sokat kell várni.

A következő rész azonban már itt csücsül a polcomon és bár úgy gondoltam, várok még vele (ismét könyvtárt fosztogattam, így van bőven olvasnivalóm) a Varjak lakomája befejezése elhúzta a mézesmadzagot. Tudni akarom, megússza-e Cersei saját csapdáját, megtanul-e Jaime fél kézzel harcolni, hogyan boldogul Arya és mit tesz Kisujj, mikor a fülébe jutnak a királyvári események? No, meg fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mi a helyzet a többi, ebből a részből kimaradt szereplőkkel. A baj csak az, hogy ha a Sárkányok táncát is kiolvasom, még éveket kell várnom a folytatásra.

Összességében tehát ez a kötet is tetszett, mint az eddigiek és bátran ajánlom a sorozat rajongóinak. Nem kell megijedni a negatívabb megjegyzésektől, Martin ebben a könyvben is hozza a formáját. 

Kardok vihara

Tűz és jég dala sorozat harmadik kötete lesz most terítéken. Előzőkről írtam már korábban, bár nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatni ezt a sorozatot. Főleg mivel a könyvből készült filmadaptáció éppen fut, bár én kicsit lemaradtam, mivel nálam a könyv elsőbbséget élvez.

A borító még mindig csinos, a vastagság pedig egyre növekszik. Ez a rész 1200 oldalra rúg, bár a kötet végéről most sem maradt le a családok bemutatása. Eltart egy ideig, mire az olvasó átrágja magát a vértengeren, mert minden kötet hű a címéhez, itt villognak a pengék rendesen.

Fülszöveg:

"Az első részben, a Trónok harcában megismertük Westeros ősi királyságát, amelyet könyörtelen hatalomvágya marcangolt. A Királyok csatájában kiéhezett ragadozóként söpört végig az uralkodóját vesztett birodalmon a háború, a mágia és az őrület. A Kardok vihara képes még tovább fokozni a feszültséget és még sokkolóbbá tenni Westeros történetét: most közeledik tetőpontjához a hatalomért folytatott embertelen küzdelem. A megosztott, megtépázott királyság eddigi legszörnyűbb ellenségével kénytelen szembenézni, amely a síron túlról érkezik…"

Fura, de most, hogy a könyv végére értem és tudom, hogy eddig még két része van, azon kezdtem agyalni, hogyan lehet lezárni a sorozatot. Mármint a harcoknak és ármányoknak sosem lesz vége. Nem hiszem, hogy egy új és becsületes királlyal hirtelen béke költözne Westerosba. Ahogy eddig az írót megismertem, ezt ki sem nézném belőle. Azt azonban igen, hogy kinyír mindenkit, mert ebben a részben hullanak a szereplők, mint a legyek.

Osztom a sorozat rajongóinak véleményét, valóban ez az eddigi legjobb rész. Nem csoda hát, hogy Molyon az első legjobb fantasy és a harmadik legjobb kortárs könyv. Hiába hosszú, végig leköti az olvasót és olyan fordulatokat produkál, hogy csak pislogtam neki. Igaz, az utolsó 3-400 oldal az, ami üt.

Cselekményről most sem szeretnék írni, akit érdekel olvassa el, vagy nézze meg a sorozatot. Inkább írok az aktuális kedvenc szereplőimről és más benyomásaimról.

A korábbi bejegyzésekben emlegetett szereplők most is kedves helyet foglalnak el a szívemben, ám lett néhány újabb is. Ebben a kötetben ugyanis alig volt olyan fejezet, amit nem szívesen olvastam. (Talán csak Davos miatt húztam el néha a számat, bár most ő is sokkal érdekesebb volt.)

A Strakok mindenhol ott vannak, hiába élnek egyesek abban a hitben, hogy a kihalás szélére kerültek. Bran például biztosan okoz majd némi meglepetést. Arya is tartogat még néhány pofont a tarsolyában, ahogy egyre vérszomjasabb és morcosabb harcos lesz belőle. Jon pedig, nos, ő a szívem egyik csücske, így nagyon örültem, hogy végre kézbe vette a dolgokat.

Daenerys talán kezdi magában megtalálni a királynőt, ami jó. Tyrion meg, nos ő elég sokat szív ebben a részben, pedig nem ezt érdemli. No, de hogy ki és mit érdemel, az még a csontjaikon marakodó kutyákat sem érdekli ebben a sorozatban.

Tyrion, Cersei, Jaime

Ha már Tyrion és Lannisterek, meg kell jegyeznem, hogy én bizony kedvelem ezt az őrült, önző családot. Nagyon jó karakterek és ebben a kötetben Jaime kellemes csalódást okozott. Legalább olyan jó a humora, mint öccsének és ez talán sokakat meglep, de van szíve. A maga módján becsületes egy fickó, de a becsület itt mit sem ér. Sőt, akinek van belőle, az hajlamos elveszíteni ezt-azt, mint például Ned a fejét...

Szívesen olvastam még Samről, mivel még mindig nem lehet sokat tudni a Másoktól, hiába gyötör a kíváncsiság. 

Ebben a kötetben lényegesen több a fantasy elem és most nem csupán a sárkányokra és sétáló hullákra gondolok, hanem a háttérben meghúzódó apróságokra is, no meg egyesek fura zombilétére.

Tetszik, hogy az író nem spórolt a világ hátterével, kidolgozta a vallásokat, a dalokat, meséket és mindent, amiben az emberek hisznek vagy épp nem hisznek. Bár utóbbiról gyakran kiderül, hogy óriási tévedésben élnek...

A legjobban mégis a múlt felhánytorgatása tetszett. Olyan sok szereplő van a történet múltjában, aki még mindig hat a jelenére és róluk olyan keveset lehet tudni. No, meg a korábbi csatákról is, mert bőven akad homályos folt Robert trónszerzése körül. Épp ezért örültem Jaime visszaemlékezéseinek és hogy Daenerys még többet akar megtudni a bátyjáról. Ezek a kis apróságok csak még hitelesebbé teszik a könyv világát és szereplőit.

Úgy vettem észre, amint megoldódik egy kérdés (pl: ki próbálta meg megölni Brant miután lezuhant és összetörte magát) jön helyette egy tucat újabb, mintha a titkok sosem akarnának elfogyni. Ehhez pedig a sok-sok elhallgatott dolog is hozzájátszik. Tényleg nem tudom, hogyan lehetne ezt a történetet valóban lezárni, ám szerencsére ez nem az én dolgom. Martin bácsi majd megoldja egy jó kis vérfürdővel, ebben biztos vagyok. Addig pedig ott a Varjak lakomája és a Sárkányok tánca.

Összefoglalva tehát ez a sorozat eddigi legizgalmasabb része, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki már olvasta a Királyok csatáját. 

Kiegészítés:

Ha információim nem csalnak, a sorozat összesen 7 kötetből fog állni. Ebből eddig öt készült el és ezek el is érhetők magyarul az Alexandra Kiadó jóvoltából. Az utolsó két kötet (The Winds of Winter és A Dream of Spring) egyelőre csak tervezés alatt áll. Az író elég sokat szöszmötöl egy-egy könyvvel (átlag öt évet), ám ez ha megnézzük a kötetek vastagságát, a kidolgozottságot és a szövevényes cselekményt cseppet sem meglepő. Szóval aki a sorozat végére akar járni, jobb ha beosztja az eddigi részeket és türelmes típus. 

Én terveim szerint végig fogom követni, mert tényleg milkalila gőzöm sincs, hogyan lehetne végleg elvarrni ezt a sok egymásba kuszálódott pókhálót.

Királyok csatája

A tűz és jég dala sorozat második kötete lesz most terítéken.
Martin bácsi könyvei a filmsorozat adaptációnak köszönhetik igazán nagy népszerűségüket. Én is így ismerkedtem meg vele. Szóval előbb láttam a sorozatot és aztán kezdtem el olvasni a könyveket. Az első kötetnek még elektronikus formában ugrottam neki, de ilyen heroikus cselekedetre, ha nem muszáj, többet inkább nem vállalkoznék.
Szerencsémre, Ribizly barátom volt olyan kedves, hogy kölcsönadta hagyományos, papír formátumban, mert a könyv, az könyv és nem egy halom adat valami elektronikus kütyün. (Bocsánat, ha megsértettem az e-book rajongókat. ^^)
A magyar olvasók az Alexandra Kiadónak köszönhetik ezeket a vaskos könyveket. A borító nagyon szép, egyszerű, kifejező és mutatós darab. Vastagságra közel ezer oldal, bár az utolsó jó néhány lap a függeléknek ad helyet. Van hátul egy térkép Királyvárról és egy névjegyzék kapcsolati hálóval ellátva, hogy az egyes családokban ki kinek a kicsodája. Utóbbi hasznos azoknak, akik belekeverednek a sok névbe, mert itt aztán nem spóroltak a szereplőkkel. Tehát csinos, duci darab, hosszú ideig el lehet vele lenni, főleg, hogy nem épp rövidek a fejezetek sem. Csupán egyetlen problémám volt vele, a betűméret. Eléggé aprók a betűk és sűrűn vannak szedve. Hozzá kell szoktatni a szemet, igaz ez nekem néhány oldal után könnyedén sikerült, ám az olyan olvasóknak, akiknek mondjuk gyengébb a szemük, hamarabb elfárad olvasás közben, lehet hogy egy kis bosszúságot okozhat.
Fülszöveg:

"George R. R. Martin lebilincselő fantasyeposzának, A tűz és jég dalának második könyve, a Királyok csatája az uralkodóját vesztett Westeros birodalmában veszi fel a történet fonalát. Hat királyi ház száll síkra a trónért folyó küzdelemben. Az utódlásért vívott harc vérfertőzés és apagyilkosság, alkímia és merénylet díszletei között zajlik egy olyan földön, ahol a dicsőség árát vérben mérik." 

Ennél a résznél is úgy jártam, hogy előbb néztem végig a filmsorozatot és aztán kezdtem el olvasni. A cselekmény így nem sok meglepetést hozott, mégis lekötötte a figyelmemet. A sorozat második évada ugyanis már nem annyira pontosan követi a könyvet, mint az előző. Ez persze nem baj, hiszen egész más műfajról van szó és cseppet sem veszít miatta az élvezhetőségéből. Mégis voltak olyan dolgok, amik cseppet zavartak, mint Robb, aki ebben a kötetben nyúlfarknyi szerepet kap csupán, míg a filmváltozatban felturbózták kicsit. No, de most nem áll szándékomban párhuzamokat vonni, mindenki megteheti maga, ha megnézi a sorozatot és el is olvassa a könyveket. Inkább visszatérek saját tapasztalataimhoz.
Az egyes fejezetek mindig egy-egy szereplő nézőpontjából vannak megírva éppen ezért, mindig volt olyan fejezet, amit szívesebben olvastam és olyan, amit kevésbé.
Cselekményről nem lehet sokat mondani, ahhoz túlságosan összetett, így nem is kísérleteznék vele. Legyen elég annyi, hogy még mindig folyik az ármánykodás, a harc és literszámra a vér is. De mit is várhat az olvasó, mikor a könyv elején hárman kiáltják ki magukat Westeros királyának és a koronás fők csak gyűlnek a további fejezetekben? A vérre menő harc így adva van és Martin bácsi nem a finom lelkekre gondoló író, hanem a naturalista, írjunk le mindent, ahogy van kiömlő belektől, patkányokon át a latrinák rejtelméig típusú alak. Ráadásul még mindig nem habozik megölni a szereplőket, ami állandó feszültség forrása.

Jon és Daenerys

Ahogy már írtam, megvannak a kedvenc szereplőim, akikről mindig szívesebben olvastam. A első kötethez képest azonban történt némi változás. A trónok harcában egyértelműen Havas Jon és Daenerys Targaryan fogott meg a legjobban és őket természetesen most is nagyon szerettem, ám ebben a kötetben mégsem ők nyújtották számomra a legtöbbet.
Arya Stark kezdettől fogva szimpatikus volt, tetszett a vagánysága, most pedig az egyik kedvenc szereplőm lett. Szerintem ő a legjobb karakter, mert a legemberibb. Még mindig bátor és vagány, ugyanakkor fél is, tudja mi a helyes, de tudja mi a túlélés és ezért képes átlépni bizonyos határokat. Ráadásul neki kell a legtöbb szörnyűséggel szembesülnie, pedig csak egy kislány, bár szerintem már rég nem gyerek, az események felnőtté tették. Szerethető és inspiráló karakter, igazi vagány nő lesz belőle, ha felnő.
A másik új kedvencem Arya öccse, Bran. Annyi körülötte a misztikus titok, hogy szinte túlcsordul Deres falain. A holló, a farkasálmok és Bran kiteljesedő képességei miatt, szinte faltam a lapokat, ha róla olvashattam. Ráadásul ő is épp annyira belevaló kölyök, mint a nővére. Rettentő kíváncsi leszek, mi lesz belőle, ha felnő.
No, de Martin bácsi világában sosem lehet tudni, ki éli meg a holnapot és ki szagolja alulról azt a bizonyos ibolyát...
A kedvenceim sorába tartozik még Tyrion minden szarkazmusával és rafináltságával egyetemben. Lehet megkövezni, de bírom a Lannistereket. Őrült egy család, ám a maguk módján összetartanak és Joffrey pszichopata viselkedésén kívül, mindenkinek megvan az indítéka és a motivációja az összes csúnya dologra. Vicces, hogy még régebben kitöltöttem egy kvízt, ami megmondta, melyik házba tartozom és Lannister lettem. Erre már csak annyit mondhatok: "Halld üvöltésemet!"
A kedvelt szereplők mellett persze mindig vannak olyanok, akiknek fejét venném, megetetném egy kifejlett sárkánnyal, vagy szimplán vinnék el a mások, ám ők is kellenek a történetbe, hogy izgalmas legyen.
Összességében tehát egy jó könyv, jó történet, jó sorozat, csak ajánlani tudom a fantasy kedvelőinek. Nekem nagyon tetszett és alig várom a folytatást mind könyvben, mind a képernyőn.
A sárkányok már közelednek:

Tegnap este volt a Föld órája nevet viselő környezetvédelmi kampány. A cél az volt, hogy egy órára (este fél 9-től fél 10-ig) kapcsoljuk le az áramot ezzel felhívva a figyelmet az energiapazarlásra és a bolygó védelmére. Mivel igyekszem környezettudatosan élni (szelektív hulladékgyűjtés, feleslegesen semmit sem hagyok bekapcsolva és nyafogok, ha otthon ki akarnak vágni egy fát) én is részt vettem az akcióban.
Szóval fél 9-kor meggyújtottam egy gyertyát, lekapcsoltam minden elektromos kütyüt és beletemetkeztem egy könyvbe. Amint a mellékelt képen látszik, pont két olyan kötet volt a kezem ügyében, aminek szereplői nem ismerik az elektromos áram fogalmát, ez pedig még hangulatosabbá tette a gyertyafényes olvasást.
Csak azt sajnáltam, hogy épp a kollégiumban voltam és meglincseltek volna, ha áramtalanítom az egész épületet, így be kellett érnem csak a saját felségterületemmel, egy aprócska szoba elsötétítésével. No, de az ilyen akcióknak a tudatosság a lényege és különben is minden nagy dolog kicsiben kezdődik. Ha legalább egy ember jobban figyel ezentúl arra, hogy feleslegesen ne égjen a lámpa, már megérte. 

Havas Jon

Tegnap este kiolvastam a Trónok harcát. Elég hosszú könyv és mivel e-bookban van meg, lassan haladtam vele. Mégis, volt néhány rész, ahol nem bírtam abbahagyni, hiába fáradt el a szemem.
A sorozatot láttam, írtam is korábban egy bejegyzést róla, ami igazán jól összefoglalja a lényeget. (Ilyen pontos filmadaptációt még nem láttam. Csodálatosan visszaadták a könyv hangulatát és a látvány elképesztő.) Ezért most inkább némi személyes hangvétellel írók az egyik szereplőről. De előbb a korábbi bejegyzésemről lemaradt könyvismertető:

"A Trónok harca lebilincselő fantasy, amely klasszikus lovagkirályságot tár az olvasó elé: Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen-dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon uralkodik hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Starkok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg.
Ám hamar rá kell ébrednünk, hogy ebben a világban mégsem egyszerűen jók és gonoszok kerülnek szembe egymással, hanem mesterien ábrázolt jellemek bontakoznak ki előttünk különböző vágyakkal, célokkal, félelmekkel és sebekkel."

Sok szereplőt kedvelek és a negatívabbak közül csupán néhánynak csapnám le a fejét egy bárddal, csak hogy stílusosan a könyvhöz hű legyek. A legkedvesebb szereplő nekem mégis Havas Jon.

Már a sorozat alatt is kedveltem. Bár hogy nem lehet kedvelni Kit Haringtont azzal a szívdöglesztő mosolyával? Jó színészt választottak. No, de mielőtt úgy tűnne, hogy néhány rakoncátlan, sötét, göndör tincs és szép barna szempár levesz a lábamról, meg kell jegyeznem, hogy Jon a kedvencem csupán a könyv elolvasása után lett.
Hiába a pontos forgatókönyv, egy könyv mindig sokkal többet nyújt. Engedi, hogy belelássunk a karakterek lelkébe, gondolataiba. Én pedig a legkönnyebben Jonnal tudtam azonosulni. Teljesen megértettem a gondolkodását, az érzéseit és a kétségeit.
Hasonlítunk. Persze nem külsőre, vagy családra nézve, hanem a helyzet, amiben ő van, egyezik az enyémmel.
Jon egy igazi kívülálló. Sehova sem tud beilleszkedni, amolyan magányos farkas típus. Tudja, hogy ez ellen nem sokat tehet, hiszen egy fattyúnak nem könnyű felemelkedni, mégis igyekszik a legjobbat kihozni magából. Annak ellenére, hogy sok bántalom éri mások megjegyzései miatt, egy igazán kedves srác. Ráadásul, még becsületes is.
Ami engem illet, olyan vagyok mint egy a szőnyeg alól előkerült puzzle darab, ami sehogy sem illik a többihez. Nem passzolok egy képbe sem. Magamnak kell összeszednem a darabokat, hogy felépíthessek egy saját képet. Mindig van valami, egy csücsök, ami kilóg, ha megpróbálok besimulni a többi közé.
Mondhatnám, hogy cseppet sem zavar, de ez nem lenne teljes igazság. Inkább csak beletörődtem. Persze mások szerint, bennem van a hiba, amiért nem próbálkozom jobban. De ők nem érzik azt, amit én. Ők nem magányosak, ahogy egy társaságban ülnek, nem érzik magukat kívülállónak. Én viszont mindenhol így érzek, kivéve, ha egyedül vagyok.

Havas Jon amúgy egy rejtélyes karakter. Van néhány titok körülötte, például az anyja kiléte. Már jó néhány elméletet kreáltam köré és az egyik igazán ötletes lenne, ha bejönne, bár valószínű hogy túlbonyolítottam az egészet. Majd kiderül a későbbi kötetekben, vagy nem.
Jon is keresi önmagát, próbál rájönni ki is ő valójában. Nos, ez engem is foglalkoztat. Régebben nem gondolkoztam ilyeneken, de ahogy egyre több kilógó sarkocskát veszek észre magamon, eltöprengek néha. Remélem, Jon megtalálja a válaszait és talán én is.
A másik vonzó tulajdonsága a karakternek Szellem, a rémfarkas. Még a neve is tetszetős. Olyan jó látni az ilyen szoros állat-ember barátságokat. Igaz, ha választani lehetne, nehéz szívvel ugyan, de inkább sárkányt szeretnék. Ez persze Temeraire miatt van. Természeten azért egy farkaskölyköt sem utasítanék vissza, főleg ha puha, hófehér bundája van.
Illene írnom kicsit a színészről is.
Kit Harington '86-os születésű brit színész. Ez a szerep tette ismertté. Korábban színházban dolgozott, most viszont ugródeszkának használhatja a Trónok harcát. Legközelebb a második évadban (áprilisra tervezik) és az új Silent Hill filmben láthatjuk. Nem rajongok a Silent Hillért, de ha nem csupán két percnyi sikoltok, majd meghalok szerepet szántak neki, tuti megnézem.
Érdemes megnézni, néhány interjút róla, mivel ezekből látszik milyen jó színész. A riporterek előtt kisfiúsan mosolyog, talán kicsit feszeng is. A sorozatban egész máshogy viselkedik.
Amúgy nekem nagyon bejönnek a göndör tincsei, szóval élve női rajongói jogommal telepakoltam a bejegyzést képekkel. Lehet benne gyönyörködni.
(A legfelső képet egy rajongó készítette a könyv alapján. Nekem nagyon tetszik.)