Csuka-átok

Jókat hallottam erről a kötetről. Ráadásul finn szerző munkája, és kifejezetten kedvelem az északi irodalmat, így boldogan kezdtem el olvasni. Valószínűleg ezért voltak túl nagyok az elvárásaim...

A borító egyszerű, de passzol a cselekményhez. 

330 oldalával nem egy vaskos kötet.

Fülszöveg:

"Elinának minden évben vissza kell térnie lappföldi szülőhelyére, hogy június 18. előtt kifogja ugyanazt a csukát a helyi kis tóból. Az élete múlik rajta.Ezúttal azonban nem a tervek szerint alakulnak a dolgok. Az idő egyre fogy, és a csuka még mindig úszik. Kiderül, hogy a lányt gyilkossággal gyanúsítják, egy rendőr is a nyomában van. Ezenkívül szembe kell néznie első szerelmével, édesanyja „szellemi” örökségével, és megküzdeni egy titokzatos átokkal."

Kezdem ezekkel a bizonyos magas elvárásokkal. Nos, nem a cselekményhez fűztem őket, hanem inkább az elbeszélői stílushoz. Szerettem volna egy szépen megírt szövegben elmerülni, és egy kicsit barangolni Lappföldön és az ottani misztikumban. Mindezt pedig csak hellyel-közzel teljesítette a könyv.

A szöveg rendben van, és bár a bevezetés rettentő ígéretesen indul, nem adta azt a különleges hangulatot, amelyet vártam. Semmi különlegest nem találtam benne. Mondjuk hibát sem, mert olvasmányos, a leírások is rendben voltak, de az az északi fűszer, az a különleges íz, nekem most hiányzott.

A Lappföldi barangolás viszont sikerült. Tetszett, hogy bár a közép-európai fejemben mindig a téli Lappföldre gondolok, most kaptam egy nyári Lappföldet. Ez pedig nagyon érdekes volt. A leírásokra ezért sem eshet panasz, mert szinte éreztem a mocsár szagát, és helyenként fantom viszketett a korábbi szúnyogcsípések helye. Ráadásul kaptam egy kis ízelítőt a finnországi vidék kontra nagyváros viszonyából.

Ami még itt tetszett, az a kis közösségek légköre. Van valami bájos és mégis fojtogató az olyan picike közösségekben, ahol mindenki ismer mindenkit. Egyrészt otthonos, lehet barátságos, közben viszont ott vannak a generációkra visszamenő sérelmek, mert mindenki emlékszik mindenre. Persze, az már más kérdés, hogy jól emlékszik-e. Úgyhogy, aki falusi légkörre vágyik, nem fog csalódni.

A misztikummal már vegyes érzéseim voltak. Egyrészt nagyon élveztem a finn folklór lényeit. Tetszett, ahogy a helyiek szomszédokként kezelték őket, és fenn sem akadtak rajta, ha a polgármestert épp megszállta valami. Másrészt viszont, bár a kötet elején minden lény veszélyesnek és cseppet sem emberinek van leírva (és ez így tökéletes), addig a végére sokkal lágyabb lett a jelenlétük. Inkább mókásak voltak, mint ijesztőek. Illetve, mivel én nem voltam otthon a helyi mitológiában, kicsit több leírást, részletezést is szívesen olvastam volna. Na, de gondolom a szerző elsősorban a hazai olvasóknak írt, és meg sem fordult a fejében, hogy valaki ne tudja, mi az a drómó.

Az előzetes elvárásaimat tehát kis hiányosságokkal, de teljesítette. Viszont, volt valami, amire nem számítottam, ami teljesen más irányba vitte az olvasási élményt, mint vártam. Ez pedig a cselekmény.

Ahogy a cím is mutatja, ez a könyv egy átokról szól. Izgalmas gondolat, és míg ki nem derül az átok oka, kifejezetten érdekessé teszi a könyvet. Aztán jön a felismerés, hogy ez bizony egy románc története, és az izgalom számomra itt süppedt bele a mocsárba és temette el az önsajnálat iszapja.

Lényegében egyetlen problémám volt ezzel a könyvvel, a főhősnő és az ő szerelmi élete. Egyszerűen nem tudtam szimpatizálni a hölggyel. Az elején, mint egy robot, ment előre, nem beszélt, nem gondolkodott csak hajtotta a csuka kifogásának vágya. Aztán kiderült, miért ilyen, és annyira szánni valónak éreztem, hogy a szimpátia helyett a sajnálat ébredt fel bennem. A románc pedig, amit bemutat, nos, büdösebb, mint az egész nyári mocsár és kártékonyabb, mint egy szúnyograj. Ráadásul ezzel kell tölteni az időt, pedig annyi érdekes lény és olyan sok furcsa és hóbortos ember van ebben a történetben. Egyszerűen megölte nekem a románc ezt a könyvet.

Apropó hóbortos szereplők, itt mindenkit megsütött kicsit a nap. Egyrészt úgy viselkednek, mint a falusi emberek, mindenki pletykás, mindenki tud mindent, mégsem olyan összetartóak, mint lehetne. A történet ugyanis többször bemutatja, milyen sokszor néznek félre, ha valaki a faluban bánt valakit. Közben természetes jelenségként kezelik a mítikus lényeket, ami sok humoros jelenetet ad. A szereplők így egyszerre szórakoztatók és nehezen komolyan vehetők. Egyszerűen mindenki dilis kicsit, akár ember, akár nem.

Összességében az előzetes elvárásaim egy részét teljesítette a könyv, de egyáltalán nem találtam olyan nagszerűnek, mint reméltem. Se a főhőst nem tudtam megkedvelni, se a cselekmény nem kötött le igazán. A helyszín és a mitológiai lények miatt nem bánom csak, hogy kézbe vettem.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik nem másznak falra az önsorsrontó szereplőktől. Illetve, aki el szeretne kicsit merülni a finn folklórban, az nyugodtan belelapozhat. Viszont, ha valakit zavar az abszurditás, inkább kerülje el.

A világítótorony boszorkányai

Ennél a könyvnél a cím és a borító volt az, ami megfogott. Van valami különleges a világítótornyokban, a boszorkányos történetek pedig mindig izgalmasnak tűnnek.

334 oldalával átlagos terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg, vigyázat spoilerek:

"A három lányát egyedül nevelő anya új élet kezdete előtt áll: megbízást kap egy freskó megfestésére a távoli skót sziget világítótornyának belső falára. Ám a szigetre érkezve lányai – Luna, Sapphire és Clover – közül kettőnek nyoma vész…
Huszonkét év telik el, de a magára maradt testvér nem adja fel a reményt, hogy eltűnt családtagjainak nyomára bukkan.
Végül egy napon az állapotos Luna hírt kap: egyik testvére, Clover előkerült. Ám a kórházba érve olyan meglepetés várja, amire legvadabb álmaiban sem számított… Ki ez a hét év körüli gyermek, aki a 22 évvel ezelőtt eltűnt húgának kiköpött mása?
Valóban a rég elveszett kislány került elő valamilyen csoda folytán? Vagy egy gonosz szándékú, alakváltó vadonc, az egykor máglyán elégetett boszorkányok bosszújának álnok teremtménye?"

El sem olvastam a fülszöveget, csak átfutottam, mikor megakadt rajta a szemem a könyvtárban, és ez így volt jól. Amíg ugyanis nem tudtam, merre halad a történet, sokkal jobban fenntartotta a kíváncsiságomat.

A kötet nyitánya elég erős, és előre vetíti, hogy itt bizony nem lesz semmi cukormáz a boszorkányok üldözésével kapcsolatban. Nekem nagyon tetszett ez a realista és helyenként naturalista felütés, kár, hogy nem tartott ki a könyv végéig.

A cselekmény több szálon és több idősíkon halad. Egyrészt ott a boszorkányok története, ami lényegében egy külön könyv a könyvben. Másrészt van a múltbéli szál az anyuka és a legidősebb testvér nézőpontjából, harmadrészt pedig a jelen szála a középső testvér nézőpontjából. A szerző meglehetősen sokat csapong ezen szálak között, és olvasási szempontból nem mindig kellemes ez a váltás. Vannak ugyanis olyan nézőpontok, amelyek nem épp érdekfeszítőek.

Ha már szerző, nem voltam teljesen elégedett a nyelvezettel. A szöveg helyenként szájbarágós, helyenként suta, és az én ízlésemnek rettentően hatásvadász, ám ez elmondható a cselekményről is.

Nem kedvelem azokat a "misztikus" történeteket, ahol sokáig minden gyanús, minden apró mozzanat természetfelettinek van beállítva, hogy aztán a végén közölje, ja, mégsem. Ráadásul csak visszaszívja a misztikusságot, de nem magyarázza meg, hogy egyébként ez és ez korábban miért tűnt annak. Hatásvadász, és szerintem nem jó írói döntés ilyen elemekkel telepakolni egy történetet. Értem én, hogy izgalmasabbá akarta tenni, na, meg misztikussá, de a szerző csak tudta, mire fut majd ki a történet, és láthatta volna, hogy sántít az összkép. Ráadásul az sem épp előny, ha az olvasó előbb átlátja a dolgokat, mint a szereplők...

A karakterek is fel lettek áldozva a misztikum oltárán. Nagyon kevés információ volt a motivációikról, így pedig nem igazán sikerült megismerni és megérteni őket. Néhány jellemvonás állt csak rendelkezésre, amitől elég sarkított figurák lettek, pedig a történet elég sok időt tölt velük és a kapcsolataikkal. Lényegében van az egyedülálló anyuka egy titokkal, az idegesítő kamasz, aki kamaszosan rossz döntéseket hoz, két kisgyerek, akik nem sok vizet zavarnak, sok őrült, fanatikus helyi lakos, egy gyerekkori traumáktól szenvedő nő és egy hősszerelmes szintén őrült boszorkány. Na, meg az Antikrisztusnak beállított kislány, hogy mindenkit egy-egy jellemvonással le lehessen írni és kész. Számomra ez kevés volt, kifejtetlen és elnagyolt.

Talán, ha kevesebb karaktert mozgatott volna, vagy kevesebb hatásvadász elem lett volna, több idő maradt volna a karakterek építésére. Persze az is lehet, a szerző ezeket a lyukakat misztikusnak és borzongatónak szánta, ám inkább csak esetlen lett, mint az időutazás. (Nem, ebbe nem szeretnék most belemenni, amúgy is több sebből vérzik a történet valóságalapja.)

Ami pedig a lezárást illeti, amilyen ígéretes volt a nyitány, olyan lagymatag lett a történet vége. A cselekmény lényegében így írható le: rossz dolgok, még rosszabb dolgok, minden rossz, ja, szomorú, de ezért minden rendbe jön, nem kell aggódni. Nem éreztem úgy, hogy ez feloldozás lenne, inkább úgy hatott, mint a misztikus vonal, megcáfolta saját magát.

Összességében ez nem az én könyvem volt. Elég sokáig olvastam, kicsit szenvedős volt és több problémát láttam benne, mint szórakozást. Viszont biztos vagyok benne, hogy megvan a történet célközönsége, szóval nem mondom, hogy ez egy nagyon rossz történet, csak egyszerűen nem az én ízlésemnek való.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kifejezetten misztikusnak beállított történeteket. Akiket nem zavar, ha a karakterek nincsenek kifejtve, illetve elvárják, hogy bármi történjen is menet közben, a végére azért jöjjenek rendbe a dolgok. Aki viszont egy realista boszorkányos történetre vágyik, nos, keresse máshol. (És szóljon nekem, ha megtalálta!)

A suttogó ajtón túl

T. J. Klune meglehetősen népszerű író, én legalábbis többször találkoztam a nevével különféle helyeken. Úgy hivatkoznak rá, mint kedves, aranyos történetek megalkotójára, így eldöntöttem, adok neki egy esélyt. Aztán a könyvtárban szembe jött ez a kötet, ránéztem a gyönyörű borítóra, és nem volt kérdés, hogy jön haza velem.

434 lapjával viszonylag terjedelmes olvasmány.

Fülszöveg:

"Wallace ​Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést.

A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből."

Halál témája ide vagy oda, még karácsony előtt elkezdtem olvasni. Egyrészt a borítón látható szarvas nagyon kíváncsivá tett, másrészt úgy hallottam, ez egy humoros és kedves könyv, így nem aggódtam az ünnepi hangulatom miatt.

A történet nyitánya remek és valóban humoros. Amerikai szerző ellenére angol humora van a könyvnek, ami egy vérszegény Terry Pratchett könyvre emlékeztetett. (Azért vérszegény, mert Pratchett hajlamos túltolni mindent, itt viszont kimérten vannak adagolva az abszurd poénok.) Ígéretesen indult tehát a kapcsolatom ezzel a történettel. Bizony, itt jön az a bizonyos de.

A rajongók valószínűleg meg fognak kövezni, de ez a könyv rettentően vontatott és nagyon unalmas. Amint a főhős megérkezik a teázóba, úgy vánszorog az idő és a cselekmény, mint egy remumás, döglött csiga. Egyszerűen nem kötött le. A szereplők beszélgettek és beszélgettek és néha ittak egy teát, és aztán tovább beszélgettek. Félreértés ne essék, nincs bajom a kommunikáción alapuló könyvekkel, az sem szokott zavarni, ha nincs kimondott cselekmény, ha érdekes az, amit mondani akar. Csakhogy itt egyáltalán nem volt érdekes az, amiről beszélgettek. Ugyanazok a mondatok ismétlődtek újra és újra, és egyáltalán nem éreztem, hogy haladnánk bármerre is.

Néhol ugyan megtörte ezt a fásultságot egy-egy mellékszereplő felbukkanása, de aztán ismét ugyanazon a szellemcsonton rágódtunk. Értem én, hogy ez egy gyászfeldolgozó könyv, amihez pedig idő kell, de ez már túlzás. Főleg, hogy egy komolytalan, viccesnek szánt világban hasonlóan komolytalan szereplőkkel próbálja mindezt nagyon komolyan és alaposan az olvasó fejébe verni. Elsőre is értettem, köszönöm.

Habár az elején tetszett, hogy a már említett angol szerzőhöz képest visszafogott humorral dolgozott, a közepén elkezdtem érezni, hogy jobb lett volna, ha Klune is túltolja. Helyenként megpróbálta, ám az nem úgy sült el, ahogy kellett volna (vagy velem van a baj, amiért bikinibe öltözött férfiakat nem találom viccesnek), és aztán úgy visszavett, hogy a kezdeti humor teljesen elpárolgott. Egyszerűen nem tartott ki a lendület.

A szereplők sem nyertek meg maguknak. Őket is épp olyan semmilyennek éreztem, mint a cselekményt. Hol sarkítottnak tűntek, hol volt mélységük, de aztán leültek teázni és a semmiről csevegni és oda lett a varázsuk. Pedig kedves, szerethető figurák akartak lenni, akiket az élet (és a halál) kicsit megrágcsált, mégsem éreztem magam közel hozzájuk.

A történet menete meglehetősen kiszámítható. A szerzőnek voltak jó, új ötletei a túlvilág kérdésében, de mégis érződött erőteljes hasonlóság más halálról szóló történetekkel. A lezárás pedig, nos, már az elején tudtam, hogy ez lesz, így cseppet sem lepődtem meg. A szerelmi szál szintén kiszámítható, de ez nem is akart ennél több lenni.

Volt még egy nagatívum, ám ez nem a szerző, hanem a magyar kiadás hibája. A szövegben nagyon sok az elgépelés, illetve nem egyszer sikerült a szereplők nevét is felcserélni benne. Valószínűleg a lektor épp annyira unta az olvasást, mint én, így el-elbóbiskolhatott rajta. Ejnye!

Összességében tehát ez a könyv nagyon túl van írva. Hosszú, lassú, nagyon unatkoztam rajta, így nem igazán értem azt a nagy lelkesedést, ami körbeveszi. Számomra ez egy közepes olvasási élmény volt, egynek elment, de ha kimarad az életemből, akkor sem veszítek semmit.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik szeretnének hosszasan lamentálni életről és halálról, illetve nem zavarja őket a kiszámítható és meglehetősen lapos cselekmény. Romantikus lelkűek előnyben, főleg, ha nyitottak az azonos neműek szerelmére. Aki viszont egy kifejezetten humoros könyvet akar, olvasson inkább Pratchett tollából, akit pedig a gyászfeldolgozás érdekel komolyan, nos, keresse egy másik könyvben.