2014. augusztus 31., vasárnap

Könyves kívánságlista XIV.

Érdekes, hogy mostanában egyre kevesebb könyv iránt érzek leküzdhetetlen vágyat. Továbbra is falom a könyveket és képtelen vagyok üres kézzel kijönni a könyvtárból (épp ezért általában egy kisebb hegynyi kötettel lépem át a küszöböt), ám kevesebb az olyan kötet, amelyiket a polcomon akarom tudni. 
Persze az is lehet, hogy csak válogatósabb lettem, vagy túlságosan jó a könyvtár és minden érdeklődésemnek megfelelő könyvet megtalálok ott, így feleslegesnek érzem a vásárlást. No, és az is lehet, hogy csak nem merek újabb sorozatokba vágni, mert vagy kismillió kötetesek vagy túl nagy az esélye, hogy a kiadó időközben megfeledkezik róluk. 
Szóval mostanában nagyon megfontolt vagyok, már ami a könyvvásárlást illeti, így az elmúlt hetekben csupán két könyv került fel kívánságlistámra. Íme:


Elizabeth Haynes - A lélek legsötétje
Ez a könyv több szempontból is érdekel. Egyrészt Molyon többen dicsérték (jelenleg a 28. legjobb krimiként tartják számon) másrészt provokatív témát boncolgat. Első látásra úgy tűnt, mintha az Elakadó lélegzet felnőtt változata lenne, hiszen ez is a családon belüli erőszakról szól, bár egy más aspektusból. Aztán jobban átgondoltam a fülszöveget és rájöttem, inkább más irodalmi vizeken lehetne párhuzamot vonni.
A nők elleni erőszak szégyenletes léte a világban még mindig tartja pozícióját minden társadalomban. Nem kell messzire menni, hogy az ember találkozzon vele, ami elég elszomorító. Csakhogy nagyon kevés azon művek sora, amik a problémával foglalkoznak és nem csak felhasználják vagy épp elfedik. A kötet így bátornak és merésznek tűnik, no meg egy jobb horognak a mostanában népszerű pornóponyvák ellen.
Én ugyanis nem értem, az erőszak miért lett divatos, sikkes és kívánatos. (Igen, elsősorban egy bizonyos színű könyvre gondolok, aminek a címét inkább kihagynám önvédelmi és elvi okokból.) Tőlem mindenki azt csinál a saját hálószobájában, amit akar, azzal akivel akar (ha ő is akarja), ám fel nem foghatom, hogy egy szubkultúra - mert azok, akik azt szeretik, ha fáj is, kisebbségben vannak - hogyan bűvölheti el a társadalom nagy részét. Itt most nem az egyértelműen pornó mivoltára gondolok, az teljesen nyilvánvaló, hanem a megnövekedett szőrmés bilincsek iránti keresletre. Naiv az, aki azt hiszi, hogy az erőszakban van bármi romantikus és adjon hálát az égnek tudatlanságáért, mert még nem gondolt bele, milyen is az, ha valakit valamire kényszerítenek.
Szóval szerintem ez a könyv kifejezetten jól jött a piacra. Talán a szép borító miatt több pornóponyva kedvelő is leemeli majd a polcról és megérti végre, milyen is az, ha valakinek tényleg sötét a lelke. Nem cukormázas, azt garantálom.

James Dashner - Az útvesztő
Sorozat, ám csak három kötetes, így van bátorságom belevágni. A visszajelzések alapján egy izgalmas disztópia és szeretem ezt a műfajt. Mivel pedig filmet is készítettek belőle, ami hamarosan látható lesz a mozikban, rám tört az "előbb el akarom olvasni" érzés. Ráadásul a második kötet is megjelenik hamarosan a kiadó ígéretei szerint, így nem is kell túl sokat várni a folytatásra. Cartaphilus könyvei eddig még nem okoztak csalódást. 

Most tehát csak ez a két könyv csalogat a könyvesboltok felé. 
Ajánlásokat továbbra is szívesen fogadok, szóval ha ismersz olyan könyvet, amit szerinted érdemes lenne elolvasni, ne habozz megosztani velem. Új olvasmányokra mindig nyitott vagyok.

Árnyak a Níluson

Hirtelen felindulásból vettem ki ezt a könyvet a könyvárból. Megtetszett a cím és a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt. A borító azonban cseppet sem fogott meg. Kicsit mesterkélt a hölgy a túl sok sminkjével és a háttér piramisai kaphattak volna nagyobb teret is.
480 oldal, ám a utolsó tíz lap írói megjegyzéseket, köszönetnyilvánítást és egy kis reklámot tartalmaz.
A címoldal grafikája és a fejezetek eleji Hórusz szeme, illetve a fejezetek közben fel-felbukkanó piramisok kifejezetten tetszettek. A kiadó tehát jó munkát végzett, piros pont a lábjegyzetekért.
Fülszöveg:
"Jessica Kenton az éjszaka közepén kisöccse rémült sikolyára ébred, s mikor másnap reggel nem találja őt a szobájában, csak annyit mondanak a szülei róla, hogy elment. Soha többé nem beszélnek róla. Húsz évvel később, Jessie-t ugyanaz a rémálom gyötri. Valójában sosem heverte ki, hogy gyerekkorában elszakították imádott öccsétől… és most eltűnik másik testvére is, a régészettel és egyiptológiával foglalkozó Timothy. Jessie elhatározza, hogy ezúttal akár élete kockáztatásával is megtalálja a testvérét. Tim misztikus, mások számára megfejthetetlen nyomokat hagy nővérének, melyek a gyönyörű és lázongó Egyiptom veszedelmes sikátoraiba és sivatagába vezetnek. Szerencsére Sir Montague Chamford, az elszegényedett arisztokrata felajánlja a segítségét a szorult helyzetben lévő lánynak. Kairó és Luxor árnyas utcáin, s a sivatag engesztelhetetlen pusztaságában azonban a bosszú is lecsapni készül rájuk."
A fülszöveg alapján kalandos családtörténetre számítottam. Nos, család volt benne, kaland is egy csipettel, ám nem teljesítette a hozzá fűzött reményeimet.
A történet két helyszínen és több szálon, több nézőpontból fut. Nagyjából a feléig Angliában haladnak az események, majd pedig Egyiptomban. Utóbbi jóval érdekesebbnek bizonyult, míg az előbbi álmosan esős volt, akár London.
A főhős, Jessica fejezetei nekem elég vontatottnak tűntek, még Egyiptomban is lassan haladtak, amin nem segített sokat a hölgy személyisége. Kissé paranoid, kissé fura és totálisan érdektelen. Nem volt benne semmi, ami megfogott volna, így pedig nem is tudtam megkedvelni. Végig semleges volt számomra, ami tekintve hogy ő lenne a főszereplő, nem volt túl biztató.
A többi karakter már egy fokkal jobb volt, Monty néha fel tudta kelteni az érdeklődésemet és Tim is érdekesnek tűnt (bár az ő gondolataiba épp nem pillanthatott bele az olvasó). A főnyeremény azonban Georgie volt. Az ő fejezetei voltak igazából azok a részek, amik miatt olvastam ezt a könyvet.
Georgie nagyon érdekes karakter, tetszett, hogy az írónő bőven adott neki teret, hagyta szépen lassan kibontakozni. Minden különcsége ellenére (vagy pont ezekért) ő lett a kedvencem a könyvben, érte tudtam izgulni, vele lehetett szimpatizálni és végig fenntartotta az érdeklődésemet. Sőt, miatta nem tudom lehúzni ezt a könyvet. Georgie kétségkívül feldobta az amúgy elég ponyvaízű kötetet.
A helyzet ugyanis az, hogy a nyomozás harmatgyenge volt. A fő konfliktushelyzet vagyis a kincskeresés még elment volna, ám ez a monyozás a Sherlock morzsák után agyonütötte az egészet. A Tim által hagyott nyomok enyhén szólva gagyik voltak és mind csak a  véletlenen múltak. Véletlenből pedig bőven több mint elég volt ebben a könyvben. Ezek a mozzanatok teljesen kiejtik az olvasót a könyv világából, már ha sikerül egyáltalán belemásznia egy kicsit. Én végig távolságtartással kezeltem a sztorit és a fejemet fogtam, ha valami "Na, ne már! Ilyen nincs!" felkiáltásra késztetett. 
A könyv végére pedig megszaporodtak ezek a felkiáltások, mert kezdtem úgy érezni, hogy nem egy gyenge krimit olvasok, hanem valami szappanoperát a sok kapcsolati szál miatt. 
No, de hogy valami jót is mondjak a könyvről, megjegyzem, hogy Kate Furnivall stílusa teljesen rendben van. Olvasmányos, jól adja a korképet és kifejezetten érdekes dolgokat is megoszt az olvasóval 1932 társadalmáról és politikai viszonyairól. Kár, hogy nem ezeken volt a hangsúly.
Ez a könyv ugyanis jó lehetett volna, ha mondjuk megmarad családregény vonalon és végig a Kenton család háza táján tartja az olvasókat és mélyebb bepillantást enged a szennyesbe. Vagy egyiptomi vonalon is jó lehetett volna, ha Tim a főhős és csak az ő kalandjai kerülnek reflektorfénybe. Ezek jóval izgalmasabbak lettek volna, mint Jessica ostoba csatangolásai. Sajnos, egyik szál sem lett rendesen bemutatva, csak bele-belecsípett az írónő és egy kissé cukormázas, kissé sivatagosan száraz tucat család-romantikus regényt gyúrt belőle némi krimi utalással.
Összességében tehát nem fogott meg. Georgie és a remek korkép miatt azt mondom, el lehet olvasni, (olvastam már jóval rosszabbat is, de fényévekkel jobbat is) de az sem nagy veszteség, ha valakinek kimarad.
Kifejezetten romantikus családregény rajongóknak ajánlom és azoknak, akik mindent szeretnek, amiben van egy kicsi Egyiptomból.

Kedvenc idézet a könyvből:
"Az ember könyvtára magánjellegű, nem arra való, hogy mások kényükre-kedvükre kotorásszanak benne. Olyan sokat elárulnak rólunk a könyveink."

2014. augusztus 30., szombat

Vallásos Róma / 1

Még egy szempont szerint szeretnék írni olaszországi utamról, ami nem más, mint a vallás, amire három bejegyzést szánok.
Általánosan elfogadott az a jelző az olaszokra, hogy vallásosak. Nos, valóban, ám ezen nem is kell csodálkozni. Hogyan ne lehetne egy többnyire római katolikus ország vallásos, mikor a fővárosukban a pápa lakik? Nincs ebben semmi meglepő.
Nem végeztem közvélemény kutatást Róma utcáin, nem néztem népszámlálási adatokat, hányan mondták magukat vallásosnak, csupán nyitva tartottam a szememet. Épp ezért a beszámoló saját szubjektív megítélésemre alapszik, semmi többre.

Ebben a részben a Vatikánról szeretnék írni, így most kizárólag római katolikus szempontból veszem szemügyre a várost.

Az olaszok valóban vallásosak, mindenhol felbukkan egy-egy rózsafüzér vagy kereszt a taxik visszapillantó tükrétől a porták kis irodáján át az ajándékboltokig. Még külön kegytárgyakat és vallási kellékeket (pl: miseruhákat) áruló utca is van. 
Minden utcában van legalább egy templom (Ez nem vicc!), ha nem több és a sarkokon is feltűnik itt-ott egy-egy szentkép. Az ember sétál a macskaköves utcán, felnéz és Mária Magdolna pislog le rá a kereszteződésben.
Olyan sok a templom, hogy vasárnap Pékkel viccesen megjegyeztük, senki sem hivatkozhat arra, hogy túl messze van a templom, hiszen száz méterenként találni egyet. Az viszont, hogy mikor tartanak misét, már nem ennyire egyértelmű. Nekem legalábbis nem sikerült rendszert találnom a harangozásban - mindig máskor szólaltak meg - pedig otthon gyakran mérem az időt a helyi templom harangjaihoz. 
Visszatekintve kár, hogy nem ültem be egy misére valamelyik aprócska templomba, kíváncsi lennék, milyen olaszul, olaszok között. Ez akkor azonban eszembe sem jutott, mert így is bőven el voltunk látva programokkal és Pék egyáltalán nem vallásos, én meg csak a nagyobb egyházi ünnepeken érzem magam annak. Talán majd ha legközelebb Rómában járok, kipróbálom.

Vatikán
A Vatikán nem csupán vallásos szempontból érdekes, hiszen a Vatikáni Múzeumok tökéletesen illettek volna a művészeti bejegyzésekbe, mégis inkább itt írok róluk, hogy kerek legyen élménybeszámolóm.
Egy teljes szombatot szántunk rá, hogy végigjárjuk a múzeumokat, megcsodáljuk a Szent Péter teret és a bazilikát. Tudtuk, hogy sok turista gondolkodik még így (Ám álmunkban sem gondoltuk, hogy ennyire sok!) és hogy időben el kell indulni, mégis kicsit megcsúsztunk.
Reggel 9-ig lustálkodtunk, hogy kipihenjük az előző napok munkával és városnézéssel töltött hosszú óráit, amibe az alvás nem nagyon passzolt bele. Aztán útközben még megálltunk képeslapot és bélyeget venni és kerültünk egyet az Angyalvár felé (erről majd a következő bejegyzésben), így 11 körül értünk a Szent Péter térre, ahol olyan tömeg fogadott minket, mint egy fesztivál első napján. A téren körben hosszú sor kígyózott, nem volt jobb öltetünk, beálltunk a végére.
a sor vége...
Ez a sor a bazilika megtekintésére állt (Csak a bazilikára!) és viszonylag gyorsan haladt. Gondoltuk, ha már itt vagyunk és ennyit vártunk, ezt nézzük meg először, aztán jöhetnek a múzeumok. Át is haladtunk a biztonsági kapun, ahol átvilágítottak minket és a táskáinkat is és haladtunk tovább boldogan. Csakhogy a bazilika lábánál szintén volt egy kapu két őrrel, akik nem engedtek tovább.
Technikai információ minden Vatikán területére tévedőnek: Mindegy milyen az idő, legyél teljesen felöltözve!
A helyzet ugyanis az, hogy ujjatlanban, illetve térd főlé érő szoknyában/nadrágban senkit sem engednek be. Ezt az információt pedig a három méter magas, mit nem szabad bevinni tábla legalján közlik két picike piktogrammal. 
Mindketten ujjatlan ruhában voltunk, pont térdig érő hosszal és tekintve a júliusi forróságot, nem rejtegettünk pulóvert a kézitáskánk alján. Szóval csalódottan visszafordultunk és átálltunk a múzeum ajtajában kígyózó sorba. Ez a sor fele akkora volt, mint a bazilika előtti, ám tized olyan gyors. Két és fél órát várakoztunk, mire elértük a kaput. Közben pedig teljes pánikba estünk.
A múzeum közepén áll ugyanis a Sixtus-kápolna és a sorban körülöttünk mindenki elkezdett begombolkozni, pulcsik, kendők kerültek elő, mi meg pislogtunk bőszen. Mivel ekkor már elment a fél napunk csupán sorban állásra és nem volt még egy teljes szabadnap, amikor visszajöhettünk volna, azonnal meg kellett oldanunk a problémát.
Én tartottam a pozíciónkat a sorban lépésről lépésre haladva, míg Pék körbejárta a fél Vatikánt, hogy vegyen két kendőt. Végül sikerrel járt. Mivel az árusnál nem volt két egyforma, hozott egy feketét és egy sötétkéket. Enyém lett az előbbi és nem győztem dicsérni, hogy még az árukat is lejjebb tudta alkudni. 
Immár teljes harci díszben (kendővel a vállunkon), kissé éhesen, kissé fáradtan az unalmas sorban állástól, léptük át a Vatikáni Múzeumok küszöbét.

Vatikáni Múzeumok
A II. Gyula pápa által megalapozott gyűjtemény nagyon gazdag és nagyon népszerű.
Csodálatos gazdagsága az egyiptomi múmiáktól az ókori szobrokon át a reneszánsz festményekig valóban nagyon szép, ám én mégis kiábrándítónak találtam. Csalódtam, mert az a tömeg, ami folyamatosan áramlott, élvezhetetlenné tette.
Több híres kép mellett egyszerűen elsétáltam, mert lökött tovább a tömeg. Képtelenség volt megállni egy teremben és csak csodálni a szépséget, mert mindig legalább három fej belelógott a képbe, vagy valaki a sarkamra lépett, vagy egy komplett turistacsoport húzott magával az ajtó felé. Egyszer úgy belekeveredtem egy csapat ázsiai turistába, hogy szabályosan ki kellett verekednem magam közülük. Így pedig egyik teremről a másikra nem éreztem mást, csak tömegiszonyt és friss levegőre, térre és a személyi terem visszaszolgáltatására vágytam. Olyan sokan léptek bele az aurámba, hogy mire végigjártuk a termeket, elment a kedvem mindentől. 
A Sixtus-kápolna ráadásul mélypontnak számított. Ott ugyanis feltorlódott a tömeg, mint egy fesztiválon a nagy színpad előtti két méteren. Az emberek egymásnak préselődtek, már szinte lökdösődtek, így fel sem fogtam, mit kellene nézni a nyomakodó könyökökön kívül. Mire eljutottunk a kápolna közepére, mondtam Péknek, sürgősen menjünk ki, mielőtt sikítok, mert ezt én már nem bírom elviselni. Ő is hasonló véleményen volt, így hamar elhagytuk a híres kápolnát, ahol egyébként eldobható kendőket osztogattak azoknak, akik nem voltak megfelelően felöltözve. (Ennyit a harci díszünkről...)
Számomra tehát nagy csalódás volt, ilyen tömegben még a leggyönyörűbb művészet is élvezhetetlen. Pedig voltak itt kincsek bőven, ahogy a képeken is látszik:


mozaikpadló, amit naponta ezrek taposnak

fölfelé mindig érdemes nézni

ókori részleg

hosszú folyosók mennyezete

a tömeg

belső udvar, csak ennyit lehet látni a pápa otthonából



hihetetlenül díszes minden terem

Szent Péter-bazilika
Miután végigjártuk a múzeumok termeit, úgy döntöttünk, ha már van kendőnk, visszamegyünk a bazilikához. Szóval megint végigálltuk a sort és bár a második kapunál lévő túlbuzgó őr (kendő volt a vállamon, így a lábamat kezdte stírölni) akadékoskodott egy kicsit, sikerült végre bejutnunk. Ekkor már elég nyűgös voltam, így nem volt kedvem megverekedni a tömeggel - mert még egy ilyen hatalmas bazilikában is őrülten nagy volt a tömeg - hogy egy pillantást vethessek Michelangelo híres szobrára (Pietá), tehát erről lemondtam és csak körbesétáltam a teret.

Amit érdemes róla tudni:
- a hagyomány szerint Kr. u. 67-ben ezen a helyen feszítették keresztre és temették el Szent Pétert (innen a névadás)
- II. Gyula pápa kezdte építeni 1506-ban, de csak 1612-ben lett kész
- 222 méter hosszú és 138 méter széles
- tervezői: Donato Bramante, Raffaello, Michelangelo
- Michelangelo tervezte a kupolát (a bazilika látogatása ingyenes, a kupolára viszont jegyet kell váltani), de csak a művész halála után készült el
- Bernini is közreműködött például a kupola alatti oltársátort, a baldacchinot ő tervezte
- a bazilika leghíresebb szobrát a Pietát (Krisztust sirató Máriát ábrázolja) Michelangelo 23 évesen készítette

Szent Péter-bazilika

svájci őrök


kilátás a térre a bazilika bejáratától 



ismét a tömeg

baldacchino

pápák névsora


2014. augusztus 29., péntek

Művészeti Róma / 4

Művészeti élménybeszámolóm utolsó bejegyzésére valami egészen különlegest hagytam. A szívemnek legkedvesebb galériát, ami nem csupán a gyönyörű alkotásokkal nyűgözött le, hanem környezetével és a tökéletes szervezettséggel is. Ezt az összeszedettséget tanítani kellene.

Galleria Borghese
A Borghese villában található gyűjtemény egy hatalmas park közepén, a város északi csücskében foglal helyet. Ez a park a legnépszerűbb zöld terület Rómában, szív alakú darabja a természetnek magas fákkal, hangulatos ösvényekkel és meglehetősen nagy kiterjedéssel. Van itt minden a csónakázótótól az állatkertig a fák között megbúvó szobrokon és kutakon át. 
Mivel szorított az időnk, nem tudtuk teljesen bejárni, csak a Borghese villát és környékét csodáltuk meg, de már ez is teljesen elbűvölt minket.
A Borghese család 17. századi gazdagságát tökéletesen mutatja nem csupán az épület, hanem a benne rejlő műkincsek is. Pedig az ókori szobrok gyűjteményét Napóleon elcsente (ezek a Lourve-ban tekinthetők meg), ám a reneszánsz és barokk műkincsek így is páratlan gyűjteményt alkotnak.
Ez a galéria tökéletesen van megszervezve. Ide nem lehet bármikor besétálni, hanem előre le kell foglalni a jegyeket. Ezt a látogató kétféle módon teheti meg. Vagy interneten foglal és előre átutalja a jegyárat (ami nem olcsó, de teljes mértékben megéri) vagy telefonon foglal helyet az egyik időpontra és megérkezésekor rendezi a számlát. Mi az utóbbit tettük, köszönet érte Rómeó mamájának, aki sokszor kisegített minket olasz nyelvtudásával is.
A galéria naponta csak három időpontban látogatható, reggel 9-kor, délben és délután 3-kor. Ebben a három időpontban engedik be az előzetesen bejelentkezett látogatókat, természetesen létszámlimittel. Ez a limit valahol 50 és 100 fő között mozog, így a galéria sosem túlzsúfolt és a látogató kényelmesen elmerülhet a művészetben kihasználva azt a 2-3 órát, amit az épületben tölthet, míg meg nem érkezik a következő adag látogató.
Nagyon tetszett ez a szervezés, főleg a Vatikán után (erről majd egy másik bejegyzésben) és tökéletesen ki tudtuk használni az időnket, megcsodálni mindent, néhány dolgot többször is.

az ösvény, ami a galériához visz

Galleria Borghese

Itt is élnek sárkányok!


Mivel a galéria eredetileg Scipione Borghese bíboros (aki egyébként V. Pál pápa unokaöccse volt) tulajdonát képezte, a gyűjtemény a ő ízlését tükrözi. Akad itt minden ínyencség, például Tiziano, Raffaello, Botticelli és Cavaraggio.
Leültünk egy-egy teremben a puffokra és próbáltuk felfogni azt a rengeteg szépséget, ami körülvett minket. Szinte beleszédültem a mennyezet freskóiba, a padló mozaikjaiba és a falakon lógó híres festményekbe. Ez a galéria bámulatos!

mennyezet, mert érdemes fölfelé is tekinteni

Caravaggio: Szent Jeromos

mennyezetről figyelő alakok

Tiziano: Amor Sacro e Amor Profano  

minden terem mennyezete ennyire lenyűgöző

Botticelli: Madonna

A festmények mellett a szoborgyűjtemény is jelentős.
A galéria emblematikus szobra Antonio Canova Vénusza, ami a korban nagy botrányt keltett. A szobor modellje ugyanis Napóleon testvére, Paolina Borghese volt, így a hölgy meztelensége általános érdeklődést és megbotránkozást okozott. Szerintem egy igazán gyönyörű szobor, a hölgy jól döntött bátorságával, hiszen évszázadok óta csodálják. Én hajlamos vagyok elveszni az apró részletekben, ezért ennél a szobornál a nő bájai helyett inkább a matracát, annak gyűrődéseit figyeltem és csodáltam Canova mesteri kezét. A nézőnek szinte kedve támad leheveredni a hölgy mellé, annyira puhának és kényelmesnek tűnik.

Antonio Canova: Vénusz


Scipione Borghese tehát több művészt támogatott, ám a legjelentősebb gyűjteménye, házi szobrásza, Bernini műveiből tevődik össze. Ő volt a bíboros kedvenc kortárs alkotója, amit teljes mértékben meg tudok érteni. Négy terem közepén egy-egy hatalmas Bernini szobor áll. Ezeket kifejezetten a bíboros számára készítette, de van még néhány másik alkotása is a galériában. Például nagyon korai munkája, az Amalteai kecske, amit a hagyomány szerint 13 éves korában készített. Ha ilyen ügyes volt gyerekként nem csoda, hogy felnőve csodákra volt képes.

Bernini: Amalteai kecske

Bernini: La Veritá Svelata dal Tempo

Bernini: Aeneas menekülése Trójából

Bernini: Proserpina elrablása

a gyönyörű részletek:
könnycsepp és ahogy az ujjak a húsába vájnak,
mintha tényleg hús és bőr lenne, nem márvány

Bernini: Dávid
(az arca hihetetlenül kifejező)

Bernini: Apolló és Daphné

Hát nem gyönyörű?

A képek után gondolom, világos rajongásom. Bernini egy zseni. A szobrai élnek, az aprólékosság lenyűgöző és mindegyiket hangulatok, érzelmek lengik körbe. Imádom!
Majdnem maximálisan kihasználtuk a galériában tölthető perceket, nehezen szakadtam el ezektől a csodálatos alkotásoktól, korgó gyomrom tudott csak kicsalni onnan.
Nem igazán szeretek múzeumokban enni vagy kávézni, mert általában elég borsos az áruk. Itt viszont kénytelenek voltunk, hiszen távol mindentől nem sok lehetőségünk akadt a parkban tanyázó büfékocsin kívül. Szóval megnéztük magunknak a galéria büféjét és kellemeset csalódtunk.
Még ez is remekül meg van szervezve. A választék bőséges és olcsó. Nagyon finom jegeskávét ihattunk jóval a városban lévő árak alatt és a croissaint, amit választottam hozzá, friss volt és finom. A péksüteményeken kívül szendvicsek is várták az éhes látogatókat hideg és meleg változatban is. Akadt köztük vegetáriánus szendvics, csak mivel cukkini volt benne (amitől a strand után teljesen elment a kedvem) nem tűnt csábítónak.
Miután jóllaktunk, körbejártuk még kicsit a galéria környékét, megcsodáltuk az épület mögötti parkot és a hatalmas citromokat.
Számomra ez a galéria volt a művészeti látnivalók csúcspontja. Csak ajánlani tudom, Bernini szobrai megérdemlik a figyelmet.

Galleria Borghese hátulról





sárgadinnye méretű citromok
Mondtam már, hogy csípem a mediterrán klímát?