Porto

Porto nekem jobban tetszett, mint Lisszabon. A fővárossal ellentétben - bár szintén hatalmas város - sokkal áttekinthetőbb és kellemesebb hangulata van. Természetesen sok a turista, de nem éreztem annyira túlzsúfoltnak.
Itt is 6 napot töltöttünk, de közben messzebb is merészkedtünk felfedezve a környéket. (A környező városokról, helyszínekről, írok majd külön bejegyzést.) Valahogy mégis úgy éreztem, jobban bejártuk, jobban megismertük Portót, mint Lisszabont. Mutatom is a leglátványosabb részeit:

Városkép

portói vasútállomás

Mint minden portugál városban, itt is a mediterrán jelleg és a csempék azok, amelyek hangsúlyosak. A templomok (van belőlük bőven), a házfalak, de még a vasúti pályaudvar is ki van dekorálva kék-fehér csempékkel. Elképesztő! Főleg, mikor a városrészen látszik, hogy nem épp gazdag környék, de azért  a csempék elmaradhatatlanok...
Az utcák itt is meredeken emelkednek dombra fel és dombról le. Tömegközlekedésük pont úgy van kialakítva, ahogy azt egy nagyvárostól elvárhatjuk. A metró tökéletesen lefedi az egyes városrészeket (mi szinte csak ezt használtuk), de ugyanúgy feltűnik a retró villamos is. Ráadásul van siklójuk és libegőjük, amelyeket nem haboztunk kipróbálni. A libegő természetesen a folyó partján halad a híd tetejéről a part-menti sétálóutcára.

városi látkép

A város arculatát igazán a Douro folyó határozza meg. Ketté osztja a várost, miközben gyönyörű kilátást ad cserébe. Portón belül pedig van egy különálló másik kis város, Gaiai, amely a folyóparton helyezkedik el és ami gyakorlatilag borospincékből áll.
Ó, igen, a város igazi nevezetessége a portói bor. Az angolok imádták ezt a bortípust, ám útitársaim nem különösebben rajongtak érte. A portói ugyanis édes (A híressé vált történelmi változatot egyébként brandyvel hígították, amitől meglehetősen erős alkoholtartalma is lett.) ezért nem mondható tipikus bornak. Hölgyek jobban szokták kedvelni, de azért kis csapatom - hiába állt többségében urakból, akik a század borra esküsznek - lelkesen kóstolta. Kóstolni pedig szinte mindenhol lehet a folyóparton.

folyóparti látkép

Ha már part, itt találhatók a város igazi nevezetességei, a hidak. 

A D. Maria Pia-híd, amelyet  maga Eiffel tervezett. (Látszik is rajta, igazán gyönyörű fémszerkezete van.) A Dom Luís I. híd, amelyet már messziről is ki lehet szúrni, ám közelről is legalább olyan érdekes. Illetve még több másik végig a folyón.

Talán a legszebb - nekem legalábbis ez tetszett a legjobban és ez az, ami minden Portót ábrázoló képen megtalálható - a Dom Luís I. híd. Ez lényegében egy kettős híd, mivel alul és felül is át lehet rajta menni. Az alsó részen gyalogosan és autóval lehet közlekedni, míg a felső részén halad egy villamosút, amit két oldalról járda szegélyez. Mi először fent sétáltunk végig és gyönyörű a kilátás odafentről. Belátni a folyó kanyarulatát, a házakat, az utcákat és a folyón sikló hajókat. A lenti útvonal már kevésbé szép, ám ez nem a látnivalók hiányából adódik, hanem abból, hogy sokkal forgalmasabb. Míg fent az ember megállhat bámészkodni és fényképezni, addig lent haladni kell, mert keskeny a járda és folyamatosan jön valaki.

kilátás a folyóra

Dom Luís I. híd

a híd lábánál

a libegőn

Épületek

Portónak akad jó néhány különlegesen szép épülete. No, persze minden csempékkel kirakott ház különleges és szépséges, van azonban néhány extra.

székesegyház

Egyrészt itt is van székesegyház. Impozáns épület a vasútállomástól nem messze. Nem mondom, hogy ez a legjobb környék, mert oldalról megközelítve eléggé leharcoltnak tűnt, ám szemből, a térről már más képet mutatott. Ráadásul messziről kimagaslik a házak között. Belülről pedig pont annyira csicsás, ahogy azt egy római katolikus székesegyháztól elvárhatjuk.

Másrészt van jó néhány templom, amely olyan szépen ki van dekorálva csempékkel, hogy még egy ateista is kedvet kap a templomnézéshez. Az egyik ilyen templomot belülről is megnéztük - szokásos aranyozott pompa fogadott minket - ám az igazi látványossága akkor is az oldalán végighúzódó csempe volt. Egyébként a retró villamos is errefelé haladt el. A közelében ráadásul akadt még két nevezetes épület, amelyről szólnom kell.

templom csempékkel

Az egyik a Klerikusok Tornya (Torre dos Clérigos), amely egy óratorony és egybe van építve egy templommal. A Világörökség része, így nem hagyhattuk ki.

A belépőjegyben benne van a templomnak, néhány szobányi kiállításnak és magának a toronynak a megtekintése. A lényeg azonban természetesen a torony volt.

A torony a 18. század második felében épült barokk stílusban gránitból. 76 méter magas és csigalépcsőn lehet feljutni a tetejére. Mivel a csigalépcső egyszemélyes és a kilátó a teteje is elég szűkös, egyszerre csupán kis létszámú ember tartózkodhat a toronyban. Ebből következik, hogy ha valaki fel akar jutni, türelmesen ki kell várnia a sort. Megéri kivárni, mivel tényleg gyönyörű a kilátás a városra. Viszont akik nem szeretik a szűkös helyeket és nem bírják, ha akadályoztatva vannak a haladásban, nem biztos, hogy minden percét élvezik majd. Előttünk egy amerikai lánycsapat volt, akik pont az egy ember széles tornyon körbesétálva és méterenként megállva vesézték ki szerelmi életüket. A haladási irány egyirányú, kikerülni őket esélyünk sem volt, szóval csigatempóban araszoltunk utánuk, így bőven volt időnk gyönyörködni a kilátásban....

Klerikusok Tornya

kilátás a toronyból

Könyvesbolt

Van egy hely Portóban, amit egy könyvmoly nem hagyhat ki. Természetesen egy könyvesbolt.

Livraria Lello

Ez azonban nem egy szokványos könyvesbolt. A Livraria Lello több szempontból különleges. 1869-ben alapították, vagyis meglehetősen régi bolt és meseszép. Már a homlokzata is különleges, belül pedig a neogótikus és a szecessziós elemek keverednek az art décóval. Gyönyörűek a polcok, szép a mennyezet, csodás a lépcsősor, szóval könyvmolyok álombéli könyvesboltjának megtestesülése.

Népszerűségét (erre még visszatérek) azonban mégsem ennek a gyönyörűen megtervezett és kivitelezett épületnek köszönheti, hanem J. K. Rowlingnak. A világ talán egyik leghíresebb írónője ugyanis Portóban tanított angolt pár évig. A Harry Potter megírásához ebből rengeteg ihletet merített a varázslótanoncok ruhájától (portugál egyetemi talárról mintázta) eddig a könyvesboltig. A Livraria Lello így elég gyorsan a rajongók zarándokhelyévé vált.

a könyvesbolt belül

A hírnév azonban nem tett jót a boltnak. A rajongók napi szinten kezdték elárasztani az egyébként kisméretű boltot, ám a bámészkodáson kívül könyvet nem vásároltak. Ráadásul, akik vásároltak volna, azok is visszarettentek a nagy népsűrűségtől és ezzel a forgalom ugyan nőtt, ám a bevétel csökkent. A bolt vezetése ezért úgy döntött, inkább kihasználja a helyzetet és elkezdtek belépőjegyet szedni a látogatóktól. A rajongók pedig boldogan kifizetik az 5 eurós (nagyon drága) belépőt, hogy megcsodálhassák a könyvesboltot. Ráadásul a belépő levásárolható, így az esetek nagy részében vásárolnak könyvet is - amelyek nagyon-nagyon drágák (A legolcsóbb, amit láttam "csak" 19 euró volt.) A bolt tehát remekül kihasználta a hírnevet, kár hogy ez látogatói szempontból nem épp szerencsés.

Mint könyvmoly nem bírtam ellenállni neki, hogy ha már itt vagyok, ne menjek be és bekönyörögtem San Diegót is. Hős volt, amiért kibírta, mert nem elég a sorban várakozás, a rettentő zsúfoltság, alig tudott kirángatni. Természetesen engem is zavart a tömeg, de olyan szépek voltak a polcok és olyan szívesen nézegettem rajtuk a könyveket, hogy vagy háromszor mentem körbe. Elcsábítani azonban nem hagytam magam, ellenálltam még a Jane Austen mangáknak is. Azonban így sem távoztunk üres kézzel, mert a jegyünkért cserébe kaptunk két füzetet a könyvesbolt történetéről. Mégis azt mondom, kizárólag elvetemült könyvrajongóknak ajánlom, mert drága és tényleg rengetegen vannak.

Ez a lépcső meseszép!

dekoráció... hogy tudd, miért állsz sorba...

 

A varázslat tava

Szeretem Sarah Addison Allen könyveit, mert könnyed romantikus olvasmányok.
Ezt a regényét egyik kolléganőmtől kaptam kölcsön, akit én fertőztem meg az írónő műveivel. Nem mondom, hogy nehéz volt rábeszélni és azt sem mondom, hogy mikor felajánlotta, kölcsönadja ezt a könyvet - hiszen addig még nem olvastam - nem kaptam lelkesen a lehetőségen.
A borító nem rossz, passzol a többi kötethez, bár a lányt inkább lehagytam volna róla.
284 oldal, gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:

"Eby Pim képeslapon látta először a Lost Lake-et. Egy régi fotó, rajta néhány vastag betűvel szedett szó, ám Eby úgy érezte, mintha a jövőjébe pillantana bele.
Mindez fél emberöltővel ezelőtt történt. Férje, George, már rég eltávozott. A fárasztó rokonok is elmentek. Semmi sem maradt, csak néhány tóparti kabin, ami sikeresen ellenállt a georgiai hőségnek és párának, továbbá a kallódók maroknyi csapata, akik – kimondatlan álmaiktól és vágyaiktól vezérelve – évről évre hűségesen ellátogatnak a Lost Lake-hez.
Ez nem csekélység, Eby ennek ellenére kijelenti, az idei lesz az utolsó nyár, amit a tónál tölt, aztán eladja a területet egy építési vállalkozónak. Amíg az utolsó szalmaszálat jelentő családtag be nem kopogtat hozzá.
Kate Pheris tizenkét évesen az utolsó legszebb vakációját töltötte a Lost Lake-nél; még azelőtt, hogy megismerte volna a magányt, a fájdalmat, a veszteséget. Azóta ezek az érzelmek uralják az életét, de azért – talpraesett lányának, Devinnek, és saját céltudatosságának köszönhetően – a remény sem halt ki a szívéből. Talán a Lost Lake-nél Devin kiélvezheti gyerekkorának utolsó hónapjait… és Kate is újra felfedezheti azt a valamit, ami annak idején olyan hirtelen siklott ki az ujjai közül.
Az emberek egymás után zarándokolnak el a tóhoz, hátha ott megtalálják azt, amit már oly régóta keresnek: szeretetet, megnyugvást, reményt az újrakezdésre, békét, egy rejtély megoldását, a felejtés lehetőségét. De vajon még időben érkeznek?"

Ebben a könyvben is megvan minden, ami az írónő védjegye. Vannak múltbéli titkok, van egy különleges helyszín, vannak családi drámák, van szerelem és van egy csipetnyi varázslat. Illetve ismét sikerült neki mindezt érdekes és szerethető karakterek szemüvegén át megmutatnia. Mégsem mondhatom, hogy a könyvei egyetlen kaptafáról érkeznének.
Az alapok persze ugyanazok és talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a befejezés mindig kielégítő, de van valami, amitől ez a könyv kicsit más, mint a többi. Ez pedig a szereplők háttere.
Nem szoktam különösebb figyelmet fordítani az író életére, lelkiállapotára, itt mégis nagyon érezhető a köszönetnyilvánításban is feltüntetett tény, hogy Sarah Addison Allen ezt a regényt betegen írta. Félreértés ne essék, nincs gond a történetvezetéssel, nem lett darabos a cselekmény, csak érezhető, hogy beleszőtte minden keserűségét és reményét.
Minden szereplőnek kivétel nélkül hányattatott múltja van. Sőt, a főhősnők estében szinte "családi átokról" van szó. Ezeket a múltbéli sérelmeket pedig kivétel, nélkül minden egyes karakter esetében részletesen elmeséli. Cseppet szokatlan dolog ez egy olyan írónőtől, akinek ismertetőjegye a bizakodás és a sorszerűen megérdemelt jutalom. No, persze itt is megvannak ezek, ám kevésbé tűnnek hangsúlyosak az öngyilkosság, gyász, önmarcangolás és szegénység terhei között.
A regény tehát kicsit más, mint ahogy azt az írónő visszatérő olvasói megszokhatták, ugyanakkor mégis megvannak benne a legjobb elemek.
Számomra a legkedvesebb elem egyértelműen a hétköznapi varázslat volt. Nagyon tetszett az aligátor és nagyon tetszettek az amulettek, még úgy is, hogy rettentően kiszámíthatóvá tették a cselekményt. Egyszerűen jó olvasni olyan dolgokról, amelyek egyik oldalról merő fantáziának tűnnek, míg egy kis hittel finom varázslatnak.
Összességében ez egy bájos, romantikus, teljesen kiszámítható, ám így is szórakoztató könyv. Kellemes volt olvasni, ezért bátran ajánlom könnyed nyári olvasmánynak. Nyaralásra ideális.

Portugália gyöngyszemei

Öt napig voltunk Lisszabonban, aztán autót béreltünk és elindultunk Porto felé. Útközben azonban tettünk néhány kitérőt és a beiktatott helyszínek szerintem Portugália igazi gyöngyszemei. Megérte miattuk keringeni kicsit a portugál autópályán és megérte késő éjszaka megérkezni portói szállásunkra. Kár lett volna kihagyni őket, épp ezért mindenkit arra biztatok, ha Portugáliában jár, mindenképpen nézze meg őket.

Cabo da Roca

a legnyugatibb pont

Portugália a kontinens legnyugatibb országa. Azonban van az országon belül egy hely, amely konkréten Európa legnyugatibb pontja, ez pedig a Cabo da Roca.

Itt ér véget a szárazföld és itt kezdődik az Atlanti óceán. A helyet egy világítótorony és egy tábla jelöli. Utána pedig már csak a nagy kékség terül el egészen az amerikai kontinensig.

Már az út is gyönyörű volt, ahogy a kacskaringós hegyi utakon haladva, fel-feltűnt az óceán. Aztán megérkeztünk, leparkoltunk, felvettünk egy pulóvert (Hiába volt szép napsütés, olyan erős és hűvös szél fújt ezen a magaslaton, hogy az ember füle is fázni kezdett.) és kimentünk a szikla peremére. Oké, nem teljesen a peremére, csak ameddig a turistaút engedte. Itt ugyanis meglehetősen sok vakmerő és/vagy figyelmetlen turista potyog a mélybe. (Ottjártunk előtt pár héttel meghalt valaki...) 

kilátás világítótoronnyal

A sziklaszirt teteje 140 méterrel van az óceán fölött és tényleg állandóan fúj a szél. A sziklákon mégis össze-vissza botorkáló embereket lehetett látni, na meg néhány helybélit, akik rutinosan másztak le úszni. Én egy kicsit lejjebb merészkedtem, ám hamar rájöttem, hogy a kilátás fentről is épp olyan gyönyörű. Mert gyönyörű!

Az óceán színe meseszép, a sziklák bámulatosak és a zöld növénykék remek kontrasztot adtak mindehhez. A távolban pedig csak néhány hatalmas óceánjáró halászhajót lehetett kivenni, mást nem. Mintha a világ peremére jutottunk volna. Igazán lenyűgöző.

sziklák és óceán

Óbidos

Mikor megbeszéltük, merrefelé fogunk kitérőt tenni a Portóba vezető úton, felmerült Óbidos. Főszervezőnk úgy hivatkozott rá, hogy egy középkori város, amivel rögtön meg is nyert magának. Nagyon szeretem a középkori alapokra épült városokat, a kacskaringós, szűk utcáikkal, a megmaradt romokkal és persze a cuki házakkal. Óbidos pedig felülmúlta minden várakozásomat.

a város

A város kezdete valójában időszámításunk előtti, mivel az első település kelta eredetű, majd a rómaiak elfoglalták. Aztán jöttek a mórok, akiknek a ma is látható utcaszerkezetet köszönhetjük.
A mórok erődítménnyel és városfallal erősítették meg a várost és ez az a városfal, ami ma is körülveszi és ami a hely legnagyobb báját adja.

Az utcák tele vannak boltokkal, fagyizókkal és mindennel, ami egy turistát csalogathat. A fehérre meszelt, cseréptetős házak között pedig fák és gyönyörű virágok bújnak meg. Szóval remek alaphangulata van és a kis utcákban feltorlódó tömeg ellenére is kellemes itt sétálni.

sétálóutca

Na, de sétálni fent jó igazán, mert a mór várfal körbejárható. Mi mit sem sejtve elindultunk az erődítmény romjai felől és nem adtuk fel, amíg körbe nem értünk. Elképesztő volt!

A háztetők fölött sétálhattunk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra, miközben csak egyik oldalról határolt minket a mór fal. Remek séta volt, bár a tériszonnyal küzdők óvatosan vágjanak bele. Két ember kényelmesen elfér egymás mellett, ám időnként jönnek szembe is.

Ilyen eseteknél San Diego, akinek nem nagy barátja a magasság, meglapult egy kicsit a fal mellett és séta közben húzott vissza engem is a peremtől, mert én  kíváncsian egyensúlyoztam a szélén, hogy minden házikót, citromfát jól meg tudjak csodálni.

Óbidos tehát zseniális hely. Nekem ez a város tetszett a legjobban, ennek a hangulata fogott meg a leginkább és imádtam végigsétálni a városfalon. Kedves mórok, több mint ezer év távlatából is köszönöm nektek, hogy megépítettétek!

Sáta indul!

körbe a városfalon

ilyen csodálatos kilátással

Coimbra

Ez a város volt az utolsó kitérőnk Porto előtt. Lényegében vacsorázni ugrottunk be ide, egyébként útba is esett. Nem térképeztük fel igazán, ám így is tetszett, sőt San Diegonak nagyon tetszett, ezért méltán kerül be a gyöngyszemek közé.

katedrális

Coimbra is egy folyó, a Mondego partjára épült. Szintén római illetve mór gyökerei vannak, ám a legnagyobb nevezetessége az, hogy itt van Portugália első egyeteme. Szóval egyetemi város és megvan benne minden, mi portugál városok éke a csempéktől a templomokig.
Mi csak bolyongtunk az utcáin kicsit, miközben szimpatikus éttermet kerestünk. Így történt, hogy belebotlottunk két nevezetességbe (mellékelt képeken) és elkeveredtünk a város leglepukkantabb részére. Érdekes, hogy a szegényebb környék csapatunk néhány tagjára lehangolóan hatott, míg másikokra, mint például San Diegora, inkább felvillanyozóan. Szerintem ezek a részek is ugyanúgy a városokhoz tartoznak, mint a "szebb" utcák, így a hangulat fontos összetevői és ugyanolyan érdekesek. Ráadásul a város ezen része rövid úton megvett magának.

Szent Klára-kolostor

Rendszeres olvasóim már tudják, hogy nem csupán a várakért rajongok, hanem a cicákért is. Annyira szeretem a macskákat, hogy bármerre járok, keresem őket (néha keresni sem kell, mert megtalálnak) és erős késztetést érzek, hogy meg is simogassam a puha bundájukat. Eddigi utazásaim során Olaszország és Horvátország volt a legjobb macskafelhozatalban és úgy tűnt, Portugália, hiába van közel az óceánhoz, inkább kutyás ország. Lisszabonban egy kivétellel csak benti cicákat láttam ablakokban. Na, de aztán jött Coimbra és pár méteren belül két kedves cicusba is belebotlottam. Ez egyrészt feldobta a napomat, másrészt pedig feljavította az ország megítélését a szememben. Mediterrán országokban igen is kell, hogy legyen macska!
Szóval a kevésbé frekventált városrészek is tartogathatnak kellemes meglepetéseket. Azért éttermet mégis inkább a jobb környéken választottunk, konkrétan a Szent Klára-kolostorhoz közel. Remek volt a vacsi, így nem bántuk meg. Utána azonban sietnünk kellet tovább Portoba, de erről majd a következő bejegyzésben.

Végre egy portugál cica!

13 perc

Már Könyvfesztiválon szemeztem ezzel a könyvvel. Tetszett a borító és a fülszöveg is ígéretesnek tűnt. Épp ezért, mikor szembejött a könyvtárban, nem haboztam lecsapni rá.

A kivitelezés nagyon igényes. 368 oldal, mégis kemény kötést kapott és a tördelése is kellemes. Olvasás közben érzi az ember, hogy halad, gyorsan ki is lehet végezni.

Fülszöveg:

"13 percig halott voltam.
Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de valamiben biztos vagyok – nem baleset történt és nem akartam megölni magamat.
Azt mondják, tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb. De egy tinédzser lány nehezen tesz különbséget a kettő között…"

Mielőtt belekezdenék, muszáj leírnom: ha valaki 13 percig halott, azt már nem lehet visszahozni. Kivéve egy fantasy történetben zombiként... Ezt azonban elnéztem alkotói szabadságnak. Bár, ha jobban belegondolok, teljesen felesleges volt, mert annyit nem adott hozzá ez a 13-as szám a történethez.

A cselekmény alapja ettől függetlenül ötletes. Tinilányok rivalizálása érdekes tud lenni, főleg ha messzire mennek a hajtépésben és főleg, ha nem egyértelmű, ki is a hunyó ebben az ügyben. A könyv így jól indult, csak aztán valahogy megrekedt.

Az alap tehát tetszett és a megfogalmazás is rendben volt, könnyedén gördülékenyek a sorok és passzoltak bele az sms beszélgetések, ám volt valami, ami zavart, méghozzá a karakterek.

A cselekmény több nézőpontban fut (erre majd még visszatérek) és több szereplőt mozgat egyszerre. A két hangsúlyos karakter azonban Rebecca és Natasha (Hadd ne hívjam őket a becenevükön! - könyörgött a becézésellenes olvasó.) Ez a két lány pedig rémes. Elég gyorsan ellenszenvessé váltak és elég gyorsan ellenszenvessé tették a többi szereplőt is a gonosz, kicsinyes, egoista, hülye tinilány gondolataikkal. Történet szempontjából persze jó karakterek, hiszen pont ilyen manipulatív és sekélyes libák kellenek egy ilyen cselekménybe, ám olvasói szempontból kissé gyötrelmes. Szóval megutáltam a karaktereket, nem tudtam velük azonosulni, nem tudtam őket sajnálni és ez nem épp szerencsés. Főleg akkor, ha az olvasónak van egy kis esze, mert így a karaktereken kívül minden másra szívesebben figyel felgöngyölítve az ügyet idő előtt.

No, de nem szimpatikusak a lányok, ez egyéni probléma, csakhogy nem pusztán erről volt itt szó. A könyv célközönsége a tizenévesek és lehet, hogy én vagyok leragadva a népmeséknél, de igen is kell egy picurka tanulság. Itt azonban a tanulság az, hogy a barátok képesek egymás életére törni és ha valaki kedves és nem felszínesen csüng a "barátnőjén", akkor az nem menő. Ellenben menő drogozni, mert a könyv konklúziója: betépve jobb a szex. Nem hiszem, hogy ezt az üzenetet az írónő átgondolta... Pedig adhatott volna pozitív mondanivalót a történetnek. Például, hogy csak akkor jön rá az ember, ki az igaz barátja, mikor már elvesztette. Sajnos, nem tette és ezzel nekem csalódást okozott. Sőt, még nagyobb csalódás volt, hogy az egész konfliktushelyzet a barátság köré építkezik, ám egyetlen mondat sem szólt a 4 hisztis tinilány barátságáról. Nem, az, hogy régen öribarik voltunk, most meg már nem vagyunk, nem leírás. Nem tudni, mi tartotta össze őket, mitől lettek barátok, miben nyilvánult meg ez a barátság, mert csak a sekélyes felszínt mutatta és az egymás ellen áskálódást.

Azonban a könyv középpontjában nem is a barátság van, hanem egy majdnem haláleset. Ez a nyomozós szál pedig jól indult. Az írónő okosan építkezett és jól játszott a szöveggel. Az elbeszélői nézőpontok váltogatása remek húzás volt, majdnem sikerült is elterelnie a figyelmemet, de csak majdnem. A történet ugyanis kicsit lassan haladt, talán túlságosan sok időt szánt a karakterek felépítésére (és ezzel együtt arra, hogy megutálhassam őket) és aztán a kötet kb. felénél jött egy "fordulat" (ami igazából adta magát az első pillanattól foga) és ezzel le is csapta a rejtélyt. Szemfüles olvasó ezért már a könyv felénél összerakhatja, mi is történt, hogyan került Natasha a vízbe és innentől a kötet cselekménye eléggé lagymatag. Az olvasó előbbre jár mint a szereplők, akiket továbbra sem lehet jobban megkedvelni, sőt, inkább még ellenszenvesebbé válnak, és alig várja, hogy végre rájöjjenek a megoldásra. Csakhogy az írónő itt is behúzta a kéziféket és olyan lassú tempóban göngyölgette tovább a "rejtélyt", hogy a végére már nem maradt több ereje. 

Értettem is a lezárást, meg nem is. Az addigi mindent lassan kifejtő stílushoz képest, kissé radikális vágással lett vége. Másrészt viszont egy epilógus már papírpazarlásnak is minősülhetett volna. Csak azt sajnáltam, hogy a történet nem adott feloldozást arra a sok negatív cselekedetre, amelyet felvonultatott.

Összességében nem mondhatom, hogy tetszett (a karakterek bosszantottak és kiszámítható volt), de azt sem mondhatom, hogy nem tetszett, mert látom benne az ötletességet és nem untatott.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik az olyan történeteket, amelyekben tinédzserek intrikái vannak a középpontban és nem zavarja őket, ha elmarad a pozitív üzenet. Nagy csavarokkal teli nyomozásra azonban senki se számítson.

Lisszabon és a víz

Írtam már a város hangulatáról és a nevezetességeiről, van még azonban egy dolog, ami további beszámolót igényel, mégpedig az óceán közelsége.
Ahogy előző bejegyzésemben kifejtettem, Lisszabon nem az óceán partján helyezkedik el, hanem egy hatalmas folyótorkolatban, amelynek vége az óceán. A víz közelsége pedig további érdekességeket és megnézendő dolgokat nyújt. Lássuk őket szépen sorban:

Tengergyümölcsei

tipikus portugál kagylós fogás

Az első nyilvánvaló jelenség, amelyet a víz közelsége okoz, az ételekben mutatkozik meg.
Bárhol és bármilyen étterembe mentünk, a fő kínálat halban és egyéb óceán nyújtotta ételekben volt gazdag. Aki tehát szereti a tenger gyümölcseit, nem fog csalódni.

Én nem eszem halat (sem), így eléggé megnehezítettem a helybéliek dolgát, mikor valami hús- és halmentes fogást kértem. A legtöbb helyen azonban megoldották, hol jobban (nagyon finom pestós tésztát ettem), hol rosszabbul (a vegetáriánus lasagne itt borzalmas). Kis csapatom többi tagja azonban lelkesen és mindenféle ellenérzés nélkül kóstolta meg a helyi specialitásokat. Az eseteket San Diego vacsoráival szemléltetem a mellékelt képeken.

rákspagetti

Szóval ettek halat, általában meglehetősen nagy méretben, kagylót, rákot és polipot. Közben pedig a következő tapasztalatokat osztották meg velem.

A helyi vizes fogások finomak, ám nincsenek túlfűszerezve. A grillezett hal például többnyire csak sóval volt ízesítve. 

A rákokat - akiket csapatom tagjai minden étkezésnél fogyasztottak - kissé macerás és időigényes megenni, mivel előbb meg kell őket pucolni. (Bizony, úgy kerülnek az ember tányérjára, hogy rajtuk van a páncéljuk, a lábacskáig, a csápocskáik és még néznek is rád a fekete szemükkel...) A polip meg, nos, róla nagyon látszott, hogy polip volt valamikor...

kardhal

Talán a legkülönlegesebb dolog, amit Portugáliában San Diego megkóstolt, a kardhal volt. Igaz, ezt már Porto közelében ette és nem Lisszabonnál, de biztosra veszem, hogy a fővárosban is lehetett volna kapni. Nem kicsi halról van szó, így hiába eszik átlagosan háromszor annyit, mint én, a kardhal még rajta is kifogott.

Gasztronómia terén tehát az jár jól Portugáliával, aki szereti a halat és a tenger többi gyümölcsét. Azért a vegetáriánusok sem halnak éhez (én is túléltem), de úgy készüljenek, hogy ők lesznek a problémás vendégek.

Tengerészeti Múzeum
Szakmai ártalom nálam, hogy ha elutazom valahová, szeretek bemenni az ottani múzeumokba is. San Diego szerencsémre partner ebben (Mióta velem utazgat valószínűleg annyi kiállítást látott, mint amennyit előtte összesen.), ám nem mindenki ennyire vevő ezen kulturális programra.

a múzeum egyik épülete

Első reggelünkön Lisszabonban, mikor mind a nyolcan kicsit átbeszéltük, ki merre szeretne menni és mit szeretne megnézni, én voltam az egyetlen, aki felvetette, mehetnénk múzeumba is. Persze rögtön le is lettem oltva, hogy menjek csak, ha akarok, de ne számítsak mindenkire. Nem mondom, hogy meglepődtem, mert ismerem jól az elutasítás okát (Sajnos az emberek egy részének fejében a múzeum egy unalmas és poros hely, amit kerülni kell.), de azért nem esett kifejezetten jól sem. Főleg mert tudtam, hogy igen is fogunk múzeumba menni, csak ők sztereotip elképzeléseikkel nem rakják össze, hogy ami egy várban, kastélyban van, az is múzeum.
Aztán egyik napon elmentünk a Szent Jeromos-kolostorhoz és csoportunk vezére megjegyezte, hogy ott van mellette a Tengerészeti Múzeum, aki akar, bemehet. San Diegóval és még két sráccal nem is haboztunk élni a lehetőséggel, míg a többiek elmentek kávézni. Meg kell még jegyeznem, hogy ezt a múzeumot az útikönyvemben is kiszúrtam, mert bár engem nem vonzanak különösebben a hajók és repülők, tudtam, hogy San Diegónak tetszene. Ráadásul csapatunk egyik tagját hajókkal jól lehetett motiválni.

hajók a múzeumban

A múzeum (Museu de Marinha) a kolostor tőszomszédságában helyezkedik el, így már az épülete is érdekes. Végigköveti a hajózás történetét egészen a kezdetektől a mai modern hajókig. Mindezt térképekkel, makettekkel és egyéb hajózáshoz kapcsolódó tárgyakkal szemlélteti. Természetesen külön hangsúlyt fektettek a felfedezésekre és persze Vasco da Gama sem maradt ki belőle. Ki volt állítva például a családi utazóládája. Ezekben a termekben nem készítettem fényképeket, még a makettkiállítás végén az egyik modern luxusjacht berendezett két kabinjában sem. Azonban a múzeum nem merült ki ennyiben.
Egyrészt volt az emeleten egy művészeti kiállítás óceánhoz kapcsolódó, többnyire modern képzőművészeti alkotásokkal, másrészt a belső udvar túloldalán lévő épületben (ez látszik a fenti képen) egytermes kiállítás volt megtekinthető az első világháborúról. No, de ami a leglátványosabb és érdekesebb volt számomra, csak ezután következett.

Egy hatalmas csarnokban olyan hajók, csónakok voltak kiállítva, amelyeket a mai napig használnak ünnepségeken. Szóval ezek a hajók (amelyek a mellékelt képen láthatók) valódi méretekkel rendelkeznek és valóban vízre szállnak.
Illetve volt a csarnokban néhány repülő is, amelyek közül a legérdekesebb a mellékelt képen látható gép, ami először repülte át az Atlanti óceánt. 1922-ben történt és a két pilóta természetesen portugál volt: Gago Coutinho és Sacadura Cabral. Lisszabonból indultak Rio de Janeiroba és 3 turnusban tették meg az utat.
A múzeum tehát nagyobb volt, mint gondoltuk és érdekesebb, mint gondoltam. A többieknek ezért hosszú ideig tartott a kávészünet, mire előkerültünk a hajók közül és közöltük velük: sajnálhatják, hogy nem tartottak velünk. A Tengerészeti Múzeumot ezért csak ajánlani tudom.

Fregatt
Hajókhoz kapcsolódó élményeink azonban nem merültek ki egyetlen múzeumban. Főszervezőnk ugyanis mindenkit feltüzelt (elsősorban a hajórajongó srácnak kedvezve) arra, hogy megnézzünk egy igazi fregattot. A fregatt azonban már nem Lisszabonban volt, hanem pontosan szemben vele.

Dom Fernando II e Glória

A már említett folyótorkolat túloldalán kisebb városok foglalnak helyet, amelyek állandó összeköttetésben vannak a fővárossal a hidaknak és a sűrű kompjáratoknak köszönhetően. Szóval komppal átutaztunk Almadába, ahol a kikötőben megtekinthető Portugália utolsó fregattja.
A Dom Fernando II e Glória egy szárazdokkban álló háromárbocos csatahajó. Jelenleg kiállításként működik (Hah, ennyit arról, hogy nem megyünk múzeumba és nem nézünk kiállítást!) és szinte teljes mértékben bejárható. A belépő nem magas és tömegre sem igazán kell számítani, pedig eléggé ritka élmény egy ilyen hajóra lépni.

a fedélzeten

A látogató végigsétálhat a fedélzeten és persze alatta is, ahol bábukkal szemléltetik, milyen lehetett az élet a hajón. Természetesen ágyúk is vannak (Ottjártunkkor a takarító néni épp felmosóval tisztította őket, ami kicsit komikus látványt nyújtott.) valamint berendezett kabinok. Illetve egy időszaki kiállítás a hajó történetéről videofilmmel a rekonstruálásáról.
A hajó valójában rekonstrukció. Az eredeti hajót 1843-ban készítették és ez volt a portugál flotta utolsóként szolgáló fregattja. Csakhogy 1963-ban leégett és gyakorlatilag csak a váza maradt meg. Sokáig nem is igazán kezdtek vele semmit, hagyták állni a vízben. Az 1998-as világkiállításra (amelyet Portugália rendezett és amiről írok majd még néhány sort) azonban felújították. Lényegében újjáépítették az egészet és csupán egy jelképes darabot helyeztek el a hajó gerincében az eredeti roncsból. Ezenkívül a hajó orrdísze maradt meg, így az eredeti még.
No, de látszik, hogy nagy gonddal és pontossággal építették újjá, így tényleg érdemes megnézni. Főleg, ha az ember kedveli a kalózfilmeket.

ágyúk a fedélközben

a túlparton: Lisszabon

Ócenárium
Habár a múzeumi programok nem keltettek osztatlan sikert (a fregattra azért mindenki feljött), szerencsémre másik nagy kedvenc programom picike ellenállásba sem ütközött. Rendszeres olvasóim tudják, hogy szeretek állatkerteket látogatni, mivel imádok minden kisállatot legyen szőrös, csupasz, tollas vagy pikkelyes, akár fut, akár repül, akár kúszik. Úgyhogy, amikor útikönyvemben olvastam, hogy Lisszabonban van egy hatalmas ócenárium, tudtam, hogy meg fogom nézni. Erre pedig előbb sor került, mint gondoltam volna.

libegő a vízparton

Az időjárás meglehetősen szeszélyes volt és bár úgy készültem, hogy ropogósra fogok sülni a mediterrán éghajlaton, meglepően sokat esett az eső és volt borús az ég. Így történt ez első napunkon is, mikor szakadó esőre ébredtünk. Kellett is egy beltéri program, míg kisüt a nap, úgyhogy a város széle felé vettük az irányt.
Az 1998-as világkiállítás nyomai vannak ezen a part-menti területen. Meghagyták ugyanis az épületek nagy részét (van, amit használnak is) és remek sétálóutca húzódik itt végig a parton. Ráadásul az utat megteheti az ember libegővel is, amit mi is kipróbáltunk.

pingvinek

Az ócenárium a libegő egyik végén helyezkedik el és valóban hatalmas. Bemutatja a világ tengereit égtájakra lebontva és igazán gazdag az állatvilága. Na, meg persze van ott egy hatalmas akvárium tele mindenféle halakkal, rájákkal, cápákkal, amelyet az ember órákig el tudna nézegetni. Erről azonban nem sikerült jó képet készítenünk a fényviszonyok és a vastag üveg miatt, így csak néhány különleges állatról tudok képet mutatni.
Szeretem az olyan helyeket, ahol látszik, hogy az állatok remekül érzik magukat és itt ez maradéktalanul megvolt. (Oké, az akváriumi halak lehet mást mondanának, mivel rengeteg rosszcsont kisgyerek kopogtatta nekik az üveget...) A pingvinek például láthatóan jól érezték magukat. Volt egy nagy kifutójuk csobogó vízzel, jó néhány rejtekhellyel és két hatalmas jégtömbbel. Karnyújtásnyira voltak a látogatóktól - még sosem kerültem ennyire közel pingvinhez - és ez cseppet sem feszélyezte őket. A legkedvesebb dolog mégis az volt, hogy a szárnyuk tövén lévő színes jelzések és a falon lévő hatalmas tábla alapján mindegyiküket be lehetett azonosítani. Ki volt írva, hogy hívják az adott pingvint, fiú-e vagy lány és hány éves. Nagyon kreatív és cuki megoldás!

laza vidra

A hely sztárjai azonban nem a pingvinek voltak, hanem a vidrák.
Négy vagy öt (olyan fürgék voltak, nehéz volt megszámolni őket) vidra bohóckodott az egyik medencében. Közülük kettő csinálta igazán a show-t. Az egyik végig a hátán feküdt olyan laza, nemtörődöm arccal, mintha épp nyaralna. Csupán a koktélpohár hiányzott a mancsából, ahogy apró, kényelmes mozdulatokkal kormányozta magát oda és vissza. A másik szintén pihent, ám tetszhalott pozícióban. Szóval arccal a vízben lebegett, mintha már nem is ezen a világon lenne, néha azonban kidugta az orrát, de csak hogy levegőt vegyen és beleejtse újra a vízbe. A többiek pedig vidáman úszkáltak körülöttük. Rettentően szórakoztatóak.

tengeri sárkány

Ahogy említettem elég sokféle állatfajt bemutatnak, ám én már csak egyet szeretnék kiemelni, a tengeri sárkányt.
Nem, nem írtam el, valóban létezik a fantasy történeteken kívül is. Ez a rettentően cuki lény meglehetősen picike, nagyjából húszcentis és nem sok dolgot csinál, azon kívül, hogy kényelmesen úszkál és beolvad a környezetében. Hasonlít a csikóhalra, ám testéből több nyúlvány áll ki, amelyek segítik a rejtőzködést és amelyektől páratlanul gyönyörű lesz. Ritka jelenség és én eddig, bár hallottam róla korábban, személyesen még nem találkoztam vele. Jól meg is csodáltam és jelenthetem, nagyon aranyos jószág. Sárkányrajongók számára hatalmas kedvenc.
Az ócenárium tehát szintén megérdemli a látogatást (és a sorban állást, mert itt is várnunk kellett picit a jegypénztár előtt), akár állatrajongó valaki, akár nem, mert egy ekkora akvárium mindenki számára gyönyörű látványt nyújt.
A libegőt is érdemes igénybe venni. Nagyon szép a kilátás a vízre:

a libegőn

Lisszabon - látnivalók a külvárosban

Folytatom beszámolómat a portugál fővárosról. Ezúttal arról a három látnivalóról fogok írni, amelyek távolabb helyezkednek el a városközponttól, de mindenképpen érdemes őket megnézni.

Felfedezések emlékműve

A portugálok joggal büszkék arra, hogy részt vettek a nagy földrajzi felfedezésekben. Épp ezért a nemzeti nagy hősük Vasco da Gama, akinek neve mindenhol felbukkan a városban. Róla van elnevezve az egyik híd, meg persze sok minden más is és ő áll a Felfedezések emlékművének (Padrão dos Descobrimentos) élén is.

Felfedezések emlékműve

Ez a hatalmas torony-szobor a 15-16. századi felfedezéseknek állít emléket. 52 méter magas és formáját a portugál karavella ihlette. Hajóorr szerű részén 33 ember szobra áll, köztük uralkodók, térképészek, utazók, művészek, tudósok és misszionáriusok. A sor élén természetesen Vasco da Gama helyezkedik el.

A műemlék teteje kilátó, ahonnan körbetekintve látszik a folyótorkolat, a híd és a másik két közeli nevezetesség. Illetve a szárazföld felőli oldalon az építmény előtt a márványlapok egy világtérkép mozaikját alkotják, amelyet fentről érdemes megnézni.

Mi nem mentünk fel, mert épp úton voltunk egy másik helyszínre és úgy terveztük, majd visszajövünk.

Jó tanács minden utazónak:  

Ha alkalmad nyílik megnézni, kipróbálni, lefotózni valamit, tedd meg és ne halaszd későbbre!

Szóval nem jöttünk vissza, amit késő délután, éhesen és kissé fázósan (hiába volt július, Portugália eléggé szeles ország, főleg a magaslatokon, így többször volt szükségem pulóverre, mint gondoltam volna) nem bántam annyira. Most visszatekintve azonban úgy gondolom, megérte volna azt a cirka 20 percet.

Szent Jeromos-kolostor

a kolostor a templom bejárata felől

Lisszabon ezen folyóparti részének legcsodálatosabb épülete ez a kolostor, amely a világörökség része is.

1501-ben kezdték építeni és közel egy évszázadig zajlottak a munkálatok. Épp ezért több stílusjegyet is visel, ám a gótikus elemek a legszembetűnőbbek.

A kolostor egy igazi épületkomplexum, amelynek két része látogatható. Egyrészt a templom (ingyenes a belépés), ahol több híres ember is nyugszik. Persze, hogy Vasco da Gama is, akinek szarkofágját meg is lehet csodálni. Másrészt a kolostorépület (ez már belépődíjas) a csodálatos kerengővel.

épület a kerengő felőli oldalon

Ahogy a képeken is látszik, nagyon sok itt a látogató. Mi egy elég hosszú sorba álltunk be, ami a bejárat előtt kanyargott. Azonban nem tartott olyan sokáig a sorban állás (mint mondjuk a liftnél...) és az épület méreteiből adódóan képes felvenni azt a rengeteg turistát, ami beözönlik ide nap mint nap.

A látvány egyébként akár a hosszabb várakozást is megérte volna. A kerengő gyönyörű és olyan kellemes és békés hangulata van, amelyet mindenképpen meg kell csodálni. Ráadásul a kolostor rész felől be lehet pillantani a templomba is, méghozzá a karzatról. Illetve nyílik ajtó a refektóriumba, ahol kedvenceim, a csempék ismét rám köszöntek. Szóval megéri a buszozást (mi busszal jöttünk ide és villamossal mentünk vissza a belvárosba), megéri a sorban állást és megéri a belépőjegyet is. Ráadásul, ha az ember időben érkezik, tud kombinált jegyet venni ide és a Belém toronyhoz, amiről rögtön írok is. Ám előbb még néhány kép ízelítőnek:

kerengő

belső udvar

refektórium

a templom belső tere

Vasco da Gama sírja

Belém torony

Van még egy lenyűgöző és emblematikus épület közel a kolostorhoz és az emlékműhöz, a Belém torony (Torre de Belém).

Ez a torony az évszázadok során több szerepet is betöltött. Kezdetben védelmi funkciója volt és kezdetben a folyó közepén állt.  - Lisszabon a Tejo folyó torkolatánál helyezkedik el, így az összes vízparti képemen a folyó és az óceán találkozása látható különböző perspektívákból. (Ne kérdezzétek, hol kezdődik az óceán és hol végződik a folyó, annyira nem vagyok jó a környék földrajzából.) - A Belém tehát a folyóban állt, most viszont a szélén helyezkedik el. Nem, nem városrendezés miatt tolták arrébb, hanem a természet ítélte úgy, hogy nincs jó helyen.

Belém torony

1755-ben volt egy 9-es erősségű földrengés, amely meghatározta Lisszabon történetét. Gyakorlatilag legyalulta a várost, nem volt olyan épület, amely ne sérült volna meg, a partszakasz pedig a cunami következtében teljesen megsemmisült. A katasztrófában kb. 15 000 ember veszítette életét. A városban ezért nagyon sok helyen megemlékeznek erről a szörnyű napról és a torony is ezért került közelebb a szárazföldhöz, mivel a rengés megváltoztatta a folyó medrét is.

Ismerve a történteket, csak még lenyűgözőbbnek tűnik ez az épület. Már az elismerésre méltó, hogy megmaradt és használható volt később is, mint őrtorony, világítótorony, sőt mint börtön is.

a toronyban

Ahogy az első képen látszik, itt is nagy volt a sor. Itt azonban rettentően lassan haladt. A toronynak ugyanis korlátozott a befogadóképessége, így mindig csak bizonyos létszámú ember tartózkodhat benne. Mivel nekünk volt előre váltott jegyünk, előre mentünk a sorban. Ott azonban addig araszolgattunk, míg a szervezők kissé fel nem pörgették az eseményeket.

Portugálokról általánosságban elmondható, hogy nincsenek a szervezés magaslatán. Csak akkor kezdték el szabályozni a sorból két sor, majd egy nagy kupac ember alkotta tömeget, mikor közelítettek a zárás időpontjához. Addig ezért nem volt egyértelmű, hová álljon az, akinek már van jegye és hová az, aki a pénztárhoz szeretne jutni. Az előre megváltott kombinált jegyünkkel azonban még így is jól jártunk, mert fél óra várakozás után beengedtek. Érdemes tehát a kolostornál megváltani a jegyet ide is.

A torony belülről azonban már nem olyan érdekfeszítő. A kilátás szép és érdekes benne lenni egy ilyen régi épületben, azonban meglehetősen szűkös. Csigalépcső vezet fel a tetejére, ami minden fordulóban fényjelzéssel szabályozva van, hogy épp lefelé vagy felfelé szabad rajta haladni. Erre azonban a látogatónak magának kell rájönnie, különben csak értetlenül pislog, hogy mi sípol. A torony alján van egy börtöncella, de ennyiben ki is merült az, amit nyújtani tud.

Itt tehát nem mondhatom, hogy igazán megérte a hosszú sorban állást, mert nekem kívülről jobban tetszett, de azért persze, ha az ember erre vetődik, egyszer érdemes vetni egy pillantást a belsejére is.