Mozgóképek CX.

Mostanában elég sűrű napjaim vannak, így ismét az utolsó utáni pillanatra hagytam a márciusban megnézett filmek értrékelését. Csúnya dolog a halogatás, de úgy tűnik, rákaptam az ízére.

Márciusban tíz filmet láttam, közülük egyet moziban. Szántam időt animációs filmre és dokumentumfilmre is, ami nem rossz arány.

 

Luca

"A gyönyörű olaszországi tengerparti településen játszódó Luca hőse egy kisfiú, aki feledhetetlen, fagylalttal, tésztával és végeláthatatlan robogózásokkal teli nyarat él át. Lucával együtt részese a kalandoknak újdonsült barátja is, ám a sok mókázást beárnyékolja egy súlyos titok: mindketten tengeri szörnyek a víz alatti világból."

Nagyon kíváncsi voltam erre a mesére. Egyrészt, mert szeretem a Pixar filmeket, másrészt mert Olaszországban játszódik a történet.

Nos, nem csalódtam. Ez egy nagyon kedves mese a barátságról, miközben a másság elfogadására biztat. A cselekmény egyszerű, a karakterek szerethetőek, a látványvilág pedig szép. Szóval minden benne van, ami egy jó meséhez kell. Nem mondom, hogy ez a stúdió legjobb alkotása, de nekem tetszett. 

Kellemesen kikapcsolt, így bátran ajánlom kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Mennyit ér egy élet?

"Egy ügyvéd kemény leckét kap az élettől, amikor lehetetlennek tűnő feladattal bízzák meg: határozza meg, hogyan lehetne kompenzálni a 2001. szeptember 11-i terrortámadás eredményeként nem számszerűsíthető veszteséget szenvedett családokat."

Szeretem az elgondolkodtató filmeket és ez az. Ráadásul valós eseményeket dolgoz fel.

Mivel egy amerikai tragédiát helyez a középpontba, nem hiszem, hogy bárkit meglepetésként érne, hogy ez a film bizony nagyon amerikai. Európában szerintem máshogy kezelték volna ezt a kérdést. Ettől függetlenül érdekes alkotás, elgondolkodtató etikai kérdésekkel. A színészek jók, a kiragadott történetek jó okkal voltak kiválogatva, és a tragédia emléke előtt is tiszteleg kicsit.

Nekem tetszett, de csak azoknak ajánlom, akik kedvelik a valós eseményeket bemutató drámákat. Nagy cselekményt senki se várjon tőle, mert itt nem a tetteken, hanem a gondolatokon van a hangsúly.

Az Adam-projekt

"Egy férfi visszautazik a múltba, ahol találkozik gyerekkori önmagával. A párosnak meg kell találnia édesapjukat, aki történetesen az időutazás lehetőségein kísérletezik. De mi történik akkor, ha az apának végül nem sikerül feltaláni az időutazást? A következmények beláthatatlanok lehetnek."

Úgy gondoltam, ez a film vicces lesz és szórakoztató, mint a főszereplő Ryan Reynolds. Nos, valamennyire az, de akadnak benne hibák is bőven.

A korhangulat és a főhős két énjének párbeszédei teljesen rendben voltak. Ettől a film kifejezetten szórakoztatóan indul. Csakhogy az időutazás kérdésköre egy olyan kényes téma, amibe már nem egy alkotásnak tört bele a csavarkulcsa. Sajnos ennél a filmnél is ez a helyzet. A csihi-puhi még szórakoztató volt, bármennyire is elrugaszkodtak mindenféle valóságosságtól, ám a végső küzdelem rettentően bugyuta lett. Ez pedig nem tett jót az összhatásnak.

Azoknak tudom ajánlani, akik egy retró sci-fi-re vágynak, mert ők értékelhetnek benne dolgokat. Aki azonban komolyabb elvárásokkal ülne le, fenntartásokkal kezelje ezt a filmet.

Utolsó éjszaka a Sohóban

"Egy fiatal lánynak divattervezés a szenvedélye. Rejtélyes módon képes belépni a ’60-as évekbe, ahol találkozik bálványával, egy káprázatos, feltörekvő énekessel. Ám az 1960-as évek Londonja nem teljesen az, aminek tűnik: olyan, mintha az idő szétesne, és ennek megvannak a maga baljós következményei…"

Ez a film már a mozikba kerülése idején érdekelt. Ígéretesnek tűnt a szereposztás és a hangulat is. Aztán hallottam róla néhány nem épp pozitív kritikát, többet között Nel barátomtól is, így a moziba végül mégsem jutottam el rá.

Azt kell mondanom, nem olyan nagy veszteség, hogy nem széles vásznon néztem meg, bár kicsit erősnek érzem a negatív kritikákat. Ez a film szerintem egy teljesen oké thriller. Vannak benne homályos foltok, különösen a misztikus szál körül, de a cselekmény leköti a nézőt, a hangulat remek, a zene és a látványvilág pedig a helyén van. Még a lezárás csavarja is tetszetős, bár a "konfliktus" megoldása kissé olcsó lett. A színészek egyébként jók, így én többnyire azt kaptam tőle, amit vártam.

Senki ne kezdjen bele magas elvárásokkal, de egyébként a műfajt kedvelőknek tudom ajánlani egy hétköznap esti programnak.

Anya kontra androidok

"Georgia és barátja, Sam veszélyes útra indulnak, hogy elmeneküljenek hazájukból, amely váratlan háborúba keveredik a mesterséges intelligenciával. Napokkal első gyermekük érkezése előtt a párnak szembe kell néznie a Senki földjével – az androidlázadás fellegvárával – abban a reményben, hogy még a szülés előtt biztonságba kerülhetnek."

Hát, ez a film épp annyira gagyi, mint amilyennek tűnik. Pedig az alapötlet nem rossz, csakhogy a háttér kidolgozatlan, a cselekmény bár feszült, nem olyan izgalmas, a horror elemet meg inkább hagyjuk. Több sebből vérzik tehát ez a film, pedig lehetett volna sokkal-sokkal jobb. A készítők kicsit talán sokat akartak belesűríteni, pedig a kevesebb néha több elv itt kifejezetten jól jött volna. Szóval hiába az ötletes felvetés, ez egy gyenge film. Kizárólag azoknak ajánlom, akik a meg nem valósított lehetőségeket is tudják értékelni.

Októberi égbolt

"Az önéletrajzi ihletésű filmben Homer Hickam az 1950-es években, egy kis nyugat-virginiai bányászvárosban tölti gyermekéveit. Kilátásai nem túl fényesek, valószínűleg ő is bányász lesz, akárcsak édesapja. 1957 októberében azonban megváltozik Homer számára a világ: fellövik az első szovjet Szputnyikot. Attól kezdve a rakéták érdeklik leginkább a fiút. Barátaival minden idejét a kísérleteknek szenteli, a szülői rosszallások ellenére. Egyedül Riley tanárnő bátorítja a komolyabb kísérleteket. Vezetésével beneveznek a Nemzeti Tudományos Díjért folyó versengésbe."

Ez egy régi film, 1999-es alkotás, ám csak most  volt szerencsém hozzá.

Életrajzi alkotás, így valós eseményeket mesél el. A főhősei középiskolások, ami ad neki egy könnyedebb, helyenként szórakoztató hangvételt. Akár tipikusnak is mondható film, hiszen  a már jól ismert történetet meséli el feltörekvő srácokról, akik nem elégedtek meg azzal, amit szűk környezetük nyújtott. Kedvelem az ilyen történeteket, inspirálóak. Azért a film tartalmaz nem egy drámai elemet, hogy a dolgoknak súlya is legyen, de végeredményben egy pozitív alkotás. Különösen tetszett, hogy a végén eredeti fényképekkel megjegyezték, mire vitték a srácok felnőve.

Bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik az ilyen típusú történeteket. Az, hogy régi, senkit se rettentsen el, mert a felette elszállt évek nem rontottak rajta.

München

"1938: Németország bekebelezte Ausztriát. Most a Szudéta-vidék következik. Hitler háborúra készül, míg az angolok, Chamberlain miniszterelnök vezetésével a békéért dolgoznak. A helyzet pattanásig feszült, és úgy tűnik, semmi sem tudja visszatartani Európát egy újabb háborútól. Hugh Legat a brit külügy ifjú reménysége, aki akaratán kívül titkosszolgálati játszmákba keveredik. Régi barátja, a náci bürokráciában dolgozó Paul von Hartmann és társai elhatározták, hogy megbuktatják Hitlert, ehhez viszont arra van szükségük, hogy a feszült helyzetet rendező Müncheni Konferencia kudarccal végződjön – ez pedig háborút jelentene Anglia és Németország között."

Ez egy kémfilm nem kémekkel a főszerepben. Könyvadaptáció (nem olvastam), és bár a történelmi események valósak, maga a cselekmény a fantázia műve. Ez azonban egyáltalán nem baj.

A szereposztás remek, az alap felütés klasszikusnak mondható, hiszen rengeteg történetben kerül két ellentétes oldalra két jóbarát, de egyáltalán nem unalmas. A hangulata feszült, de nincs benne akció. Nekem nagyon tetszett, hogy bár egy szokványos kémtörténetet mesél el, a kémkedéssel megbízott személyek távolról sem kémek, hanem egyszerű emberek, akik pusztán belekeveredtek a nagy politikai eseményekbe. Szóval senki se számítson James Bondra.

Nekem tetszett. Izgalmas volt, érdekes és mondtam már, hogy nagyon szeretem a színészeket? Bátran ajánlom azoknak, akik egy visszafogott, valósághű kémfilmre vágynak vagy csak kedvelik a barátságot középpontba állító történeteket. Aki viszont háborús filmet akar, nos, keresse máshol.

Three Songs for Benazir

"A Three Songs for Benazir egy Oscar-díjra jelölt 2021-es afgán-amerikai dokumentumfilm."

Az Oscar-díj jelölés miatt néztem meg ezt a dokumentumfilmet.

Rövid film, mindössze 22 perces, ennek megfelelően csupán egy-egy pillanatképet mutat meg az afgán menekültek életéből. Azért ez a néhány kép is igen erős, hogy a néző átérezze, milyen nehéz helyzetben vannak. Ettől függetlenül hiányérzetem volt a filmmel kapcsolatban. Szerettem volna jobban megismerni a szereplőket, az életüket. Illetve a film összeállítását is cseppet kapkodónak, míg a kamera szögét kifejezetten szűknek éreztem.

Szóval érdekes volt, de nem igazán adott többet annál, amit már eddig is tudtam. Ahhoz jó, hogy meghozza az ember érdeklődését az afgánok helyzete iránt, de aki többet, mélyebben szeretne tudni róluk, az inkább olvasson utána. Ha pedig valaki ezt irodalmi alkotással tenné, tudom ajánlani Khaled Hosseini könyveit.

Audible

"Az Audible egy 2021-es amerikai rövid dokumentumfilm, amelyet a Netflix számára készítettek, és Matthew Ogens rendezte. A 94. Oscar-díjátadón jelölték a legjobb rövid dokumentumfilm kategóriába."

Szintén egy díjra jelölt rövid dokumentumfilm. Siket amerikai focistákról szól, ami kifejezetten érdekesnek tűnt nem csak nekem, hanem San Diego szerint is.

39 perces vagyis picivel hosszabb, mint az előző film, ám ez is hagyott némi hiányérzetet. Itt kicsit jobban ki volt fejtve a főhős háttere és tényleg érdekes dolgokba engedett bepillantást. Viszont, kicsit furcsa ezt így leírni, de kevés volt a foci. Sportfilmet vártam tőle, ám nem ezt kaptam. Lehet, hogy csak a rövidsége miatt, lehet hogy egyszerűen a készítők nem akartak jobban belefolyni a sportba, de nekem ez a vonal nagyon kevés volt benne.

Tehet ez sem egy kiemelkedő dokumentumfilm. Ha valaki szeretne némi információhoz jutni az amerikai siket tinédzserekről, arra megfelel, de ha valaki sport szempontjából közelítené meg a témát, csalódni fog.

A rosszfiúk

"Miután egy életen át legendás rablásokat hajtottak végre, 5 hírhedt rosszfiú – Mr. Farkas, Mr. Kígyó, Mr. Piranha, Mr. Cápa és Ms. Tarantula – nekiveselkednek az eddigi legnehezebb kihívásnak… Megpróbálnak jó útra térni."

Volt egy március végéig érvényes mozijegykuponunk. Mivel nem szerettem volna elesni az ingyen mozi lehetőségétől, a hónap egyik utolsó napját kitűztem mozinapnak. Csakhogy filmet választani nem volt egyszerű, annyira gyér volt a felhozatal, így végül emellett az animációs film mellett döntöttünk. Nos, jól tettük.

Ez a film egy tipikus rablóbandás történet gyerekeknek szánt változata, ami felnőtteknél is működik. Ha ugyanis az ember eltekint tőle, hogy van néhány beszélő, emberként viselkedő állat az egyébként emberek lakta társadalomban, akkor nagyon jól tud szórakozni. A cselekmény pörög tele akciójelenetekkel. Van itt minden az autós üldözéstől a betörés megtervezésén át a verekedésig. A karakterek szórakoztatóak és fejlődésre képesek. A humor is a helyén van, a látványvilág szintén, a fő gonosz meg, nos, amint megláttam, tudtam, hogy ő a hunyó, de ez nem rontotta el a filmélményt.

Ez tehát egy nagyon szórakoztató mese. Semmi extra, de így is megállja a helyét kicsiknél és nagyoknál egyaránt. Bátran tudom ajánlani, nekem nagyon tetszett.

Értékelés:

Luca                                      ->   10

A rosszfiúk                           ->   10

Mennyit ér egy élet?            ->    9

Októberi égbolt                    ->    8

München                              ->    8

Utolsó éjszaka a Sohóban    ->    7

Audible                                ->    6

Three songs for Benazir      ->    6

Az Adam-projekt                ->    5

Anya kontra androidok        ->   3

A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

A Björnstad sorozat első kötetének elolvasása után elhatároztam, hogy fogok még mást is olvasni a szerzőtől. Fredrik Backman ugyanis meglehetősen termékeny író és kifejezetten népszerű. Erről a könyvéről is sok jót hallottam.

Nagyon rövid könyvecske, mindössze 88 oldal, ráadásul nagyobb méretűek benne a betűk és a sortávolságok, illetve egy-egy oldal picike illusztrációt is tartalmaz.

A borító kifejező, passzol a történethez és kemény kötést is kapott.

Fülszöveg:

"Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel. Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre."

A kötet előszavában a szerző megjegyzi, hogy ezt a történetet saját magának írta. A gondolatait szerette volna összegezni erről a nehéz témáról, és olyan formába önteni, hogy a gyerekei is megértésék. Aztán egy történet lett belőle, amit végül a nagyközönség számára is elérhetővé tett.

Az ötlet és a mögötte lévő gondolat szép és dicséretes. Az idős kori demencia illetve az Alzheimer-kór kifejezetten nehéz helyzetbe hoz egy családot, amit még felnőttként sem könnyű megérteni, elfogadni. Ráadásul viszonylag kevés szó esik erről a témáról, pedig sajnos nagyon sok embert érint. A könyv tehát egy kifejezetten hasznos alkotás.

Szóval teljesen megértem, miért fontos ez a kötet, és azt is, miért szeretik olyan sokan, de nekem sajnos kevés volt. Talán a magas elvárásaim miatt - amelyeket a nagyon sok pozitív értékelés táplált-, talán mert inkább a fiatalabb korosztálynak íródott, vagy talán mert a könyv fókuszát én a családi kapcsolatok alapján éreztem, és nem ez volt az, amit vártam ettől a kötettől. A lényeg, hogy egyáltalán nem ájultam el tőle. 

Kedves, aranyos, Backman stílusa kellemes, a karakterek szerethetőek és az illusztrációk is cukik, bár ezek is a kisebbeknek készültek. Számomra azonban kevés volt. Egy pillanatnyi állapotot mutatott meg ebből a szomorú folyamatból, majd hozzácsapta a végét egy kifejezetten kurta lezárással. Nem akarom bántani a történetet, mert ahogy korábban is írtam, dicsérestes, hogy valaki foglalkozik vele, de ennél mélyebb és részletesebb foglalkozás kellene. Legalábbis a felnőtt olvasók számára.

Nem bántam meg, hogy elolvastam és továbbra is szeretnék még olvasni a szerzőtől, de ez most nálam nem talált be igazán. 

Ettől függetlenül bátran ajánlom azoknak, akik picikét belepillantanának ebbe a témába, ám nem szeretnének a dolgok mélyére érni, mert erre bizony ideális alkotás. Fiatalabb korosztály előnyben. Aki viszont a téma mélységei iránt érdeklődik, annak inkább ajánlanék egy filmet (The Father), mert az remekül érzékelteti a helyzet reményvesztettségét. 

Egy kedves idézet a könyvből:

"Azért valami jó is van abban, hogy beteg az agyad, nagyapó, mert megtartasz majd minden titkot. Ez pedig jó tulajdonság egy nagyapánál."

Kiszakadtak

A Csodaidők sorozat második része épp olyan borítóval rendelkezik, mint az első, csak ezúttal kék színben. Nekem egyébként tetszenek az egységes borítók.

416 lapjával kicsivel rövidebb az előző résznél, ám a szószedet így is elfért a végén.

Ugyanabból a könyvtárból kölcsönöztem ki, mint az első kötetet, ezért ismét egy dedikált példányhoz volt szerencsém.

Fülszöveg:

"Judy, a fiatal, különleges tehetségű nő gyerekként került a nagytekintélyű Raas családba, egyesek szerint botrányos körülmények között. A kaveni hagyományoknak megfelelően apjának, Giinnek kell férjhez adnia. Giin, a nagycsalád feje galaxis-szerte ismert üzletember és politikus. Megosztó személyiség, aki egyre szorongatottabb helyzetbe kerül a kiszakadtakkal kapcsolatos álláspontja miatt. Yaan – új nevén Paul – évekkel ezelőtt a Raas családot és ezzel a Kaven világát hagyta el, s lett kiszakadtként egy olyan hatalom magasan képzett katonája, amely régi családját is veszélyezteti.

Az ogfák vöröse című első kötetben megismert szereplők baljós, világégéssel fenyegető események közepette igyekeznek elveik szerint helytállni, s ha lehet, életbén maradni…"

A történet az első kötethez képest jó néhány évvel később veszi fel a fonalat, ám ugyanarra a három főszereplőre fókuszál. Itt már nincs szó alapozásról, a korábban elindult események gördülnek tovább, és lényegében ugyanazok a politikai küzdelmek folytatódnak. Illetve az első kötetben fenyegető jövőként újra és újra szóba kerülő háború is eléri a főhősök otthonának küszöbét.

Ebben a kötetben lényegesen hangsúlyosabb a politika, a már említett háborúval megjelenik az erőszak és a korábbi események kirakósai is kezdenek összeállni. Mindemellett kevesebb a kulturális utalás, egyrészt mert az olvasó már ismeri a szokások nagy részét, másrészt mert nincs idő elmerülni bennük az események gyorsabb tempója miatt. A cselekmény így akciódúsabb lett.

A családtörténeti jellege megmaradt a történetnek, hiszen egy család tagjai a főhősök és családi kapcsolataik hangsúlyos elemei a történetnek, mégsem éreztem olyan erőteljesnek ezt a részt. Talán, mert a politika elvonta róla a reflektorfényt, vagy talán mert a népes Raas család nagyon sok tagja gyakorlatilag statisztává vált, mivel akadtak náluk jóval érdekesebb karakterek. Ez azonban egyáltalán nem volt probléma, hiszen a "ki pontosan kinek a kicsodája" kérdéskör továbbra is mozgatja az olvasó fantáziáját.

Nézzük meg a főhősöset közelebbről külön-külön.

Judy

Judy már nem kislány, hanem kamasz, majd felnőtt nő ebben a kötetben, ez pedig elég erőteljesen megváltoztatta a személyiségét. A változás hiteles, érthető és remekül követhető, miközben megőriz valamennyit a karakter alapvető kedvességéből. Számomra mégis veszített a bájából. Judy a kapocs a családi vonalhoz, és mivel ez a vonal nála egy elrendezett házasságot jelent, nos a problémái nem igazán kötöttek le. Kicsit többet vártam tőle a saját maga sajnáltatásán és duzzogáson kívül. Remélem, a következő részben visszatér ahhoz a céltudatos kislányhoz, akinek megismertem.

Giin

Giin továbbra is az abszolút kedvenc karakterem, bár követett el néhány hibát. Még mindig az ő szála az, ami továbbviszi az eseményeket, tisztázza a politikai játszmákat, és ő az, aki megpróbálja összerakni a kirakós hiányzó darabkáit. Nagyon tetszett, hogy az első rész elején felmerült gyilkossági ügy is haladt valamennyit előre, bár olyan sokáig volt mellékszálon, hogy az olvasó már szinte el is felejtette. Giin kapcsolata Judy-val pedig egyszerűen cuki. Jó őket együtt látni. Remélem, nem hagyja magát megtörni a kötet végi eseményekkel, és okosan cselekszik majd a következő részben.

Yaan

Yaan számomra igazi meglepetés volt. Amilyen unszimpatikusan indult ebben a részben, épp olyan szimpatikussá vált a végére. Nagyon szép a karakterfejlődésének az íve. Remek utat járt be ebben a részben, és megmutatta, hogy van még benne potenciál bőven. Nem gondoltam volna, hogy egy parancsokat követő katona ennyire le fog kötni. Érdekes karakter nagyon izgalmas helyzetekben. Kifejezetten jól áll neki, hogy felnőtt. Sokkal jobban szerettem olvasni az ő részeit, mint Judy fejezeteit, ami azért nagy szó.

Összességében tehát ez egy remek folytatás volt. Izgalmas, feszültséggel teli továbbvitele a cselekménynek és érdekes fejlődése a karaktereknek. A kötet lezárása pedig ismét nagyon sok új kérdést vetett fel a folytatásra nézve. Remek húzás volt a szerzőtől.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki az első részt szerette, mert garantáltan nem fog csalódni a folytatásban. Aki pedig még nem kóstolta volna ezt a hazai csemegét, tegye meg, mert tényleg érdemes tenni vele egy próbát a sci-fi iránt érdeklődő és kevésbé érdeklődő olvasóknak is.

Kíváncsian várom, mit hoz a harmadik kötet, merre fognak fejlődni a karakterek.

A négy lábon járó spiritualizmus

 A dorombolás művészete elolvasása után nagyon boldog voltam, hogy a sorozat harmadik kötete is elérhető magyarul. Csakhogy aztán rájöttem, ez bizony a negyedik rész, a harmadik kötet pedig egyszerűen kimaradt a magyar könyvpiacról.

A dolog kulcsa a kiadóváltásban keresendő. Míg a sorozat első két részét a Synergie adta ki, addig az újat már a Totel Szervíz. (Utóbbi kiadó egyébként újra megjelentette az első két kötetet 2021-ben, így még furcsább a harmadik kimaradása.)

Mivel mindegyik könyv önállóan is megállja a helyét, történet szempontjából lényegtelen hányadik kötetről van szó, mégis fontosnak tartottam előre tisztázni mindezt.

A borító nagyon szép és a cím is kifejezetten ötletes. 280 lapjával megszokott terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"Őszentsége a Dalai Láma rendkívül sok látogatót fogad – köztük hercegeket, elnököket és popsztárokat –, akik szeretnének emléket vinni magukkal a találkozásról. Milyen jó lenne egy olyan könyvet ajándékozni nekik, amely emlékezteti őket a felemelő érzésre, amelyet a láma különleges személyisége és kisugárzása kelt bennük, emellett mélyebb bepillantást enged a manapság nyugaton is egyre népszerűbb buddhizmus fő tanaiba. A közvetlen munkatársak megijednek a feladattól. Mi sem természetesebb, hogy erre legalkalmasabbnak Őszentsége féltett kincse, Minden Idők Legszebb Teremtménye, a Dalai Láma igéző zafírkék szemű macskája tűnik, aki oly sok tudásra tett szert az évek során bölcs tanítója oldalán. Így hát macskabajszos forrásból közelíthetjük meg a buddhizmus négy nemes igazságát, s annak a való életre vetített gyakorlati alkalmazását. A négy lábon járó spiritualizmusban kalandokból, szívet melengető mély érzelmekből és bajuszrezgető, szőrbodorító izgalmakból ezúttal sincs hiány."

A kötetben a korábban már megismert szereplők a korábban már érintett buddhista tanokat boncolgatják tovább.

A könyv a címben is helyet kapó négy buddhista alappillér köré épül. Mindegyiket egy-egy mellékszereplő hétköznapi példája által mutatja be, így könnyen követhető és érhető.

"Mióta Őszentsége először említette, azóta tanulmányozom Buddha szobrait és képmásait, de istenbizony, semmiből nem látok négyet rajtuk. Sem a kezükben nincs négy jellegzetes akármi, sem a díszítésükben. Bármi legyen is ez a négy izé, számomra egyelőre megfejthetetlen a titkuk – de nagyon remélem, hogy idővel megértem őket."

Valamiért nekem ennek a kötetnek az olvasási élménye elég hullámzó volt. Akadtak benne olyan részek, amelyek érdekesnek, kedvesnek és elgondolkodtatónak hatottak. Például az idősek otthonában játszódó részeket kifejezetten szerettem. Akadtak azonban olyan szakaszok a könyvben, ami inkább száraznak, helyenként nyilvánvalónak és helyenként már túlságosan transzcendensnek tűnt. Gondolok itt elsősorban a jógikra és a második kötetben már felvetett előző életekre. Ezek a részek kevésbé kötöttek le, el-elkalandoztak közben a gondolataim. Pedig a könyv kifejezetten rövid részekre épül, nem mesél sokat, hogy könnyen be lehessen fogadni az információkat és úgy általánosságban kellemes a tempója.

"Univerzális igazság, hogy ha a magad boldogítására törekszel, ahhoz másokat kell boldoggá tenned. Azáltal, hogy adsz, magad válsz többé."

Természetesen most is voltak remek gondolatok a könyvben, mint a fenti idézet, és úgy általánosságban pozitív benyomást adott a buddhizmusról. Mélyebben azonban most sem merült el bennük és ez így a negyedik kötetnél már cseppet furcsa.

A főhős cica persze még mindig aranyos, a körülötte élő emberek pedig szimpatikusak, így nem volt benne semmi más vagy rosszabb, mint az előző két köteteben. Bennem mégis hiányérzetet keltett, pedig a Dalai Láma ezúttal picurkát többet szerepelt.

Összességében tehát kellemes, könnyed könyvecske. Kikapcsolódásnak, pozitív gondolatok összegzésének ideális, de nem ad többet, mint előzményei. Szóval, aki azt várja tőle, amit az előző két rész nyújtott, bátran vágjon bele, nem fog csalódni. Aki viszont már kicsit szintet lépne, magasabb elvárásai támadtak, óvatosan bánjon vele.

Egymás ellen

Nagyon kíváncsi voltam a Björnstad sorozat második részére. Egyrészt, mert a Mi vagyunk a medvék nagyon tetszett, másrészt mert az a könyv több kérdést nyitva hagyott, ami érdekelt.  Úgyhogy nem mondhatom, hogy alacsonyak voltak az elvárásaim...

A borító tetszetős, passzol a történethez és 416 lapjával épp csak egy kicsivel hosszabb, mint az első kötet. Ehhez a vastagsághoz egyébként kifejezetten illett a kemény kötés.

Fülszöveg:

"Van ​egy város az erdő sűrűjében, távol mindentől. Szívós és szorgalmas emberek lakják, akik tudják, hogy az élet se nem könnyű, se nem fair. De bármilyen nehéz idők is járnak, van egy dolog, ami lelket önt beléjük, és elfeledtet minden mást: a hoki.

Az előző szezonban történt tragikus események utáni hónapokban járunk. A két barátnő, Maya és Ana egy eldugott szigeten tölti a nyarat, megpróbálják kizárni a külvilágot, de semmi nem úgy alakul, ahogy remélik. Björnstad és a szomszédos Hed közötti rivalizálás a pénzért, a hatalomért és a túlélésért folytatott őrült küzdelemmé fajul, ami a két hokicsapat egymás elleni meccsén tetőzik. Egy fiatal játékos legféltettebb titkáról lehull a lepel, és a város ismét választásra kényszerül. Azt mondják majd, hogy ebben az évben Björnstadba látogatott az erőszak, bár ez hazugság. Az erőszak már rég itt volt."

A történet lényegében ott folytatódik, ahol az első kötet véget ért. A cselekmény tehát szorosan kapcsolódik az előzményekhez. Az átgyűrűzött problémák és a korábbi traumák jelen vannak, és új konfliktusok is adódnak a szereplők között.

Ebben a könyvben több a politika, mint a hoki. Na, nem mintha eddig nem lett volna ilyen tényező a történetben, de most egy új szereplő miatt sokkal nagyobb hangsúlyt kapott. Új szereplőből pedig akad nem is egy, akik kicsit színezik a kisvárosi képet.

A sport azért továbbra is körbelengi a szereplők életét, csakúgy mint a szerelmi szálak. Gyakorlatilag ez a két tényező szítja az ellentéteket (na meg a politikus áskálódása, de őt inkább hagyjuk). A könyv így megint egyszerre sportkönyv és tiniregény, miközben nem épp kamaszoknak szóló problémákat is bemutat.

A kötet legfőbb konfliktusa kikövetkeztethető a fülszövegből (meg persze, aki olvasta az előző részt, már akkor sejthette), az írói megoldások azonban hagytak némi újdonságot. Nekem nagyon tetszett, ahogy a szerző ezt a kérdéskört kezelte. Egyrészt nem választott sablonos helyzeteket, másrészt a szereplők viselkedése megint nagyon hitelesre sikerült.

A könyv talán legnagyobb erőssége a karakterek felépítésében rejlik. A város lakói egyszerre szerethető és utálható figurák, mert mind nagyon emberiek minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt.

"A jó és rossz emberekben az a bonyolult, hogy a legtöbben egyszerre vagyunk mindkettő."

Olvasás közben az otthonosság érzése - mert bármelyik karakter lehetne szomszédom, ismerősöm is - vegyült bennem az emberi viselkedés negatívumaiból adódó feszültséggel. Ettől egyszerre volt szórakoztató és picurkát dühítő ez a könyv.

Mivel a már említett főkonfliktus nem volt olyan átfogó jellegű, mint az előző kötet nemi erőszaka, a szerző rápakolt még néhány drámai fordulatot. Ez egyszerre tette izgalmasabbá a cselekményt és vitte váratlan, rövid kitérőkre. Mindezt persze a hokiszezon köré szervezve.

Egyetlen problémám volt ezzel, a kötet végi nagy "akció" jelenet, amely lezárta a kitérőket és rövidre zárta a könyv végét is. Ez a probléma pedig az írói stílusban keresendő. Kedvelem Backman stílusát, nagyon gördülékenyen ír, amit kellemes olvasni. Azonban két dolog zavart benne.

Egyrészt a rövid fejezetegységek és a folyton váltakozó nézőpontok olvasmányossá teszik a cselekményt, ám van egy kis hátrányuk. Mikor egy nagy jelenetbe fut ki a sztori, sok-sok szereplővel, akik különböző helyszínekről érkeznek, és állandóan ugrálni kell egyikről a másikra közben, oda a gördülékenység. Úgy éreztem, akadozik a jelenet a folytonos ugrálások miatt, és mivel mindig csak egy picike szeletét láttuk az eseménynek, nehéz volt összerakni a teljes képet. 

(Spoileresen: Engem nagyon zavart, hogy az autóval és a gyalog érkező szereplők is mind ugyanakkor értek az útnak ugyanarra az egyetlen pontjára. Leo konkrétan lefutott egy autósüldözést. Felejtse el a hokit, ez tájfutói világrekord! Ráadásul Ana esetében ez az épp rosszkor vagyok rossz helyen dolog nekem már sok volt.)

Másrészt az író stílusában van valami, ami eddig nem zavart (meg is lepődtem rajta, mert egyébként zavarni szokott), az állandó előre utalgatás. Backman folyton célozgat, hogy mi lesz a jövőben, ami egyrészt fenntartja az olvasói kíváncsiságot, másrészt pedig kifejezetten idegesítő, mert többnyire rossz dolgokra célozgat, így olyan, mint egy vészmadár. Arról meg már inkább ne is beszéljünk, milyen sokszor félrevezető mindez, lásd az előző kötet lezárása. (Oké, az egy okos húzás volt, de na, most néhol kifejezetten idegesített.)

Összességében ez a könyv hozta számomra az elvárt élményt. Érdekes volt, izgalmas és épp annyira más, hogy fennmaradjon a kíváncsiság. Tetszettek az új szálak, tetszettek az új szereplők és jó volt újra olvasni a régiekről. Ez egyszerűen egy jó sorozat, kedvelem.

Azoknak ajánlom, akik az első kötetet olvasták és szerették, mert nem hiszem, hogy csalódnának a folytatásban. Benji rajongói előnyben.

Kiegészítés:

Habár az író a főbb karakterek szálait ebben a részben elég jól lezárta, a történetnek van még folytatása. A harmadik rész az Animus kiadó ígéretei szerint még idén (őszre vagy télre tippelnék) meg fog jelenni magyarul. Kíváncsian várom.

A teljes Maus

Sokáig gondolkodtam azon, hogy írjak-e erről a könyvről, mert egyszerre olvastam őszinte kíváncsiságtól és szakmai szempontoktól vezérelve. Aztán végül arra jutottam, hiába az egyik legismertebb képregény, sosem árt néhány újabb ajánlás.

" A Maus eredetileg folytatásokban jelent meg az általa alapított Raw magazinban. Bár munkásságát a képregényes közösség már jóval előbb elismerte, a neve azután vált világszerte ismertté, hogy a Maus 1992-ben – a képregény-irodalomban elsőként – Pulitzer-díjat kapott. Az eredetileg két kötetben, majd gyűjteményes formában is megjelent művet azóta több mint 30 nyelvre fordították le."

Ez a kötet tehát a teljes képregényt tartalmazza. Kifejezetten igényes kiadás, ránézésre egy nagyobb méretű könyv. Könnyű lapozni, így nem kell a kötet gerincét próbára tennie az olvasónak, ha a szélső képkockák érdeklik.

Nagyon tetszett, hogy az eredeti tagolást megtartották, így két kötetre és azon belül is fejezetekre oszlik az elő- és utószóval kiegészülve.

Fülszöveg:

"„Ezek nem emberek!” Ha ez a gyűlölettel átitatott mondat egy állam ideológiájává válik, az minden esetben világméretű tragédiához vezet. A náci Németországban a goebbelsi propaganda elhitette az emberekkel, hogy bizonyos embertársaik alsóbbrendűek, akiket el kell pusztítani.
E szörnyűséges, egész Európát érintő történelmi bűntett áldozatainak állít emléket Art Spiegelman Pulitzer-díjas képregénye, a Maus. A szereplők antropomorf állatok: egérfejű zsidók, macskafejű németek és kutyafejű amerikaiak. Az ő sorsukon keresztül ismerjük meg a holokauszt megrázó eseményeit és következményeit.
A történet gerincét Spiegelman lengyel származású apjának magnószalagra rögzített visszaemlékezései alkotják, így a Maus fikciós, önéletrajzi és dokumentumkötet egyben. Műfajteremtő, egyetemes érvényű irodalmi alkotás egy szégyenletes korszakról, mely nem merülhet feledésbe."

Igen, ez egy holokauszt témájú képregény, igen, ez egy Pulitzer-díjas alkotás, és igen, egerek a főszereplői. Ha ezt mindenki megemésztette, és túllépett a képregények iránti esetleges előítéletein, akkor folytathatjuk.

A történet lényegi része a szerző édesapjának története, ez adja a kötet velejét, ám nem merül ki ennyiben a dolog. Spiegelman meglehetősen közvetlen stílust használt a képregény rajzolásakor. Egyrészt nagyon személyes dolgokról kifejezetten mélyen ír, másrészt nem próbálja szépíteni sem az eseményeket, sem az édesapja természetét, sem a saját viselkedését. Harmadrészt pedig a könyvben helyet kapott az alkotói folyamat, annak minden mély pontjával együtt. Mindettől pedig ez egy nagyon személyes hangvételű, őszinte alkotás.

A képregény a '80-as évek végén, '90-es évek elején rajzolódott, így az akkori képregényes megoldásokat követi. Hagyományos fekete és fehér képkockákra épül. A látványvilág sötét, ami passzol a témához. Helyenként kissé elnagyoltnak tűnhet, ám akadnak benne gyönyörűen kidolgozott kockák is, és tökéletesen kifejező. A korszellem tehát érezhető rajta, ám olvasói szempontból kortalan élményt nyújt.

Nekem nagyon tetszett a már említett megoldás, hogy az olvasó egyszerre követheti nyomon a képregény készítésének nem épp könnyű folyamatát és a múltbéli eseményeket. Ettől nem csak közvetlenebb a könyv, hanem egy kellemesen váltakozó olvasási élményt is nyújt. 

A múlt komor, sötét és témájából adódóan nagyon erőszakos. (Ha valaki esetleg úgy gondolná, rajzolt egerekkel elmesélve a népirtás kevésbé megrázó, nagyot téved. Ez a téma minden formában sokkoló.) Helyenként azért akadnak benne könnyedebb részek a valóság abszurditásából és a főhős habitusából adódóan, de összességében akkor is egy komolyabb és komorabb olvasási élményt ad. Ezzel szemben a kötet jelene, vagyis az alkotási folyamat, az interjú elkészítésének elmesélése kifejezetten humoros. A szerző nem finomkodott se magával, se a családjával, így a szereplők néhol saját maguk karikatúrájának tűnnek, amit itt-ott ki a mond a szerző. Ezek a részek tehát megtörik a sötét múltat, adnak némi mosolyogni valót, ami könnyedebb olvasási élményt ad.

A két idősáv folyamatos váltakozása kellemes tempót követ, így minden mélypont után van egy kis felemelkedés, ami fogyaszthatóbbá teszi a történetet.

Összességében ez egy rendkívül kreatív alkotás. Egyszerre személyes, alapos, ismeretterjesztő és bátor, mert lássuk be vagány dolog rajzolt állatok szempontjából ábrázolni egy felkavaró témát. 

Tetszett, bátran tudom ajánlani a képregények kedvelőinek és minden képregények iránt szkeptikusan tekintő olvasónak egyaránt. Aki pedig holokauszt témában keres egy sablonmentes, hiteles alkotást, az megtalálta. Ez egy különleges képregény. A rajzolt egerek pedig ne tévesszenek meg senkit, gyerekek kezébe ez a könyv nem való, csak felnőtteknek javaslom.