2018. augusztus 16., csütörtök

Lelkek labirintusa

Hihetetlenül lelkes voltam, mikor megtudtam, hogy Carlos Ruiz Zafón végre megírta Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozat utolsó kötetét. Az előző három könyvet ugyanis imádtam. A szél árnyéka rögtön beszippantott, az Angyali játszma szerem volt első látásra és A mennyország fogságában csak növelte lelkesedésemet az író iránt. A lezárás pedig igazán grandiózusnak ígérkezett, legalábbis a megjelenése ezt sugallta.
Ez a rész 816 oldal és az Európa Kiadó jóvoltából kemény kötést is kapott. A borító mutatós, passzol a megszokott hangulathoz.
Fülszöveg önkényesen kissé megvágva:
"Barcelona, ​ötvenes évek. Daniel Sempere, aki az Elfeledett Könyvek Temetőjében örökbe fogadta A szél árnyéka elárvult példányát, már felnőtt férfi, családapa. Az édesanyja emlékképét elhomályosító sötét titok azonban változatlanul nyomasztja. Hiába kerek az élete, rémálmai vannak.
A Lelkek labirintusa az előzményekhez hasonlóan önmagában is megáll, hiszen „egy történetnek nincs se eleje, se vége, csakis bejáratai”. Az elbeszélő mesterien vezet végig bennünket az összes szereplő valamennyi megpróbáltatásán – nemcsak ebben a történetben, hanem az 1900-tól 1992-ig szőtt bonyodalmas história egészében is. Egyetlen fontos szálat sem hagy elvarratlanul. Ezúttal Daniel anyjának fájdalmas titkára is fény derül. A politika nagybani és kicsinyes játszmái, a dráma, a szerelem és a szakadatlan ármánykodás közt pedig a kellő pillanatban megcsillan a komikum: színre lép Fermín Romero de Torres. „Kópé ex machina.”
Nekem fáj a legjobban, hogy azt kell írnom, csalódtam. Rettentően vártam ezt a könyvet, rettentően lelkes voltam (olyan 300 oldalig) és rettentően bosszankodtam, amiért nem kaptam meg azt a színvonalat és azt az élményt, amelyet vártam tőle.
Ez a kötet elvileg önmagában is megállná a helyet, hiszen a szerző szerint, a történetnek nincs kezdete csak bejáratai, azonban ha csak ezt a részt olvastam volna, nem szerelmesedtem volna bele ebbe a világba és nem éreznék heves késztetést a másik három könyv elolvasására. Ez a rész ugyanis mérhetetlenül lapos lett. No, de én olvastam az előzőeket, így volt viszonyítási pontom és nem tudok elfogulatlan és objektív véleményt mondani erről kötetről, szánom-bánom, de ez van. Ellenben nagyon is tudok felpaprikázott rajongói kritikát írni róla, szóval most ez következik.
A könyv eleje tetszett, mert szeretem a szereplőket és jó volt újra látni Danielt és Fermínt. Az új nyomozás kecsegtetőnek tűnt, hiszen a könyv azt ígérte, hogy Isabella története is kerekké válik (tartalomjegyzék ígért róla egy külön fejezetet is) és reméltem, hogy szívem csücske, David is feltűnik majd a képben. Az író azonban ezt a kérdést jegelte, behozott néhány új szereplőt, egy új elfeledett írót (innen van ismét a könyv címe) és egy új rejtélyt.
Ezzel nem is lett volna semmi baj, hiszen kell a cselekmény egy jó könyve, nem lehet puszta utalásokra és elvarratlan szálakra hagyatkozni. Csak ez a nyomozás, bár profik végezték (egy titkosrendőr és egy rendőr), borzalmasan lassan haladt és eléggé gyorsan érdektelenné is vált. Ez volt az a pont, ahol éreztem, Zafón valamit benézett. Látványosan görcsösen akarta csavarosra írni új elfeledett írójának történetét, de sehogy sem sikerült. Túl sok a szál, túl sok a félbehagyott nyom és túl egyszerű a megoldás, ami egyébként körülbelül a könyv felénél kiderül, a többi csak játék a cérnákkal.
A másik görcsösnek ható dolog az új főhősnő karaktere volt. Annyira erőszakosan akarta beállítani szuper kémnőnek, megközelíthetetlen férfifalónak és tökéletesnek és annyira próbálta mindezt leplezni néhány emberi gyarlósággal (mint az alkoholizmus), hogy az egész karakter bosszantónak hatott. Bosszantott, hogy mindenkinek ő lett az új kedvence és mindenki veszélyesnek találta, pedig ki fél napot sem bírt ki talpon... Egyszerűen nem tetszett a karakter és egy unszimpatikus főhősnő igazán lombozóan tud hatni az olvasási libidóra.
Mindezt azonban lenyeltem, mert a korábbi karaktereket imádtam és szerettem volna még többet és többet olvasni róluk. Kár, hogy egyedül Fermín volt az, aki nem okozott csalódást.
Daniel idegesítően mélabús, ostoba és szürke kis figura lett. Nyoma sem volt annak a tűznek, ami körbevette jellemét A szél árnyékában. Isabella pedig maga volt a sarkaiból kifordult világ megtestesítője. Ő gyökeresen más képet mutatott itt, mint a korábbi kötetekben. Az igazi nagy csalódás és bosszúságom feneketlen forrása azonban az volt, mikor a szerző tönkretette a legkedvesebb karakteremet. David csak azért bukkant fel ebben a kötetben, hogy az író rossz színben tüntethesse fel. Minden rejtélyessége odalett és ezt már nem tudtam lenyelni.
Apropó rejtély, ezen a téren is hagyott a könyv maga után jó néhány kivetnivalót. Az író eddigi könyvei mind tele voltak misztikus köntösbe bújtatott titkokkal, súlyos múltbéli tragédiákkal és szeretetre méltó mellékszereplőkkel. Itt azonban minimális misztikum sem akadt, a múltbéli titok teljesen mellékesnek hatott, az új mellékszereplőket pedig nehezen tudtam megkedvelni. Ráadásul a kötet több mint 800 oldal, ami nem a cselekmény építését szolgálta, hanem azt, hogy az író össze-vissza ugráljon benne egyik szálról a másikra. Valószínűleg feszültséget akart kelteni vele, ám pont az ellentétét érte el. Kuszává és érdektelenné vált a nyomozás, a múlt, a karakterek és minden egyéb megkezdett cselekményfoszlány. A lapok tele voltak üresjáratokkal és bármennyire is szeretem olvasni az író szép sorait, ez a kötet messze túl volt írva.
Mindezen csalódottságomon pedig az epilógus, vagyis Julián könyve sem segített. Sőt, számomra inkább olyan volt, mintha az író még egyszer belerúgna az amúgy is csalódott és kedvetlen olvasóba. Nem tetszett.
Összességében ezért azt kell mondanom, hogy ez a könyv az író leggyengébb alkotása. Kár volt elolvasnom, mert a korábbi kötetek elvarratlan szálai iránt érzett kíváncsiságomat kellett volna választanom ahelyett, hogy egy elkedvetlenítő és döcögős lezárást olvassak. Ennek a sorozatnak az esetében, jobb a boldog tudatlanság.
Tudom, hogy mindenki, aki az előző három részt olvasta, el fogja olvasni ezt is, de azt tanácsolom, ne legyenek illúziói, ez a könyv már nem olyan jó, mint az eddigiek. Ha pedig valaki még nem olvasott Carlos Ruiz Zafón tollából sürgősen pótolja, csak ne ezzel a könyvvel.

Kedvenc idézet a könyvből:
"Ennek az országnak a történetében csak ritkán állt kulturális intézmény élén olyan ember, akinek meg is volt hozzá a képzettsége, vagy legalább nem volt javíthatatlan kontár."

2018. augusztus 10., péntek

Mozgóképek LXXI.

Mivel július első két hetét nyaralással töltöttem és a hónap többi hetében sem szántam sok időt filmekre, ezúttal csupán négyről tudok számot adni. Ehhez hozzájátszott az is, hogy a nyáron van a mozikban a legnagyobb uborkaszezon, így csak egy filmre ültem be, a többit otthon néztem meg.

A belső ember
"A rejtélyes Dalton kiagyalja a tökéletes bankrablás tervét, és merész akciója során több tucat embert ejt túszul az épületben. Frazier, a kőkemény nyomozó kapja a feladatot, hogy tárgyaljon a zseniális bűnözővel. Ahogy a veszedelmes macska-egér játék kezd kibontakozni, Frazier gyanút fog, hogy ebben az ügyben talán nem minden az, aminek látszik. Ráadásul felbukkan a színen a felsőbb érdekeket képviselő Madaline, aki kiszámíthatatlanságával még tovább bonyolítja az amúgy is robbanásveszélyes helyzetet."
Nel barátom kölcsönadta dvd-n a Hold című filmet. Azt mondta, tetszeni fog nekem és San Diego, aki szintén látta már, megerősített benne. Csakhogy, mikor meg akartuk nézni, észrevettük, hogy egy másik film van a dobozban. Úgy gondoltuk, ha már hozzánk került, azért megnézzük. Nem volt jó ötlet.
Ez a film egy középkategóriás akciós filmecske. A párbeszédek gagyik, a szereplők érdektelenek, a sztori pedig rém lapos. Bankrabláshoz kevés az akció, agytornához pedig kevés a rejtély. A film ugyanis eléggé kiszámítható filmvégi csavar ide vagy oda. A motivációk ködösek és olyan lassú a cselekménye, hogy nagyjából a felénél feladtam és inkább elmentem olvasni. San Diego azért végignézte és elmesélte utána, mi mindenről nem maradtam le.
Szóval nekem egyáltalán nem tetszett, kizárólag azoknak ajánlom, akik oda és vissza vannak a bankrablós filmekért, nekik talán tetszhet. Bár, inkább nézzék meg A Viszkist, az fényévekkel szórakoztatóbb ennél.

Menedék
"Igaz történet egy nőről és anyáról, aki százak megmentője lett a második világháborúban.
1939-ben Lengyelországban Antonina Żabińska, és a férje, Dr. Jan Żabiński vezették és gondozták a virágzó Varsói Állatkertet. Amikor hazájukat megszállják a nácik, a megdöbbent Jan és Antonina azzal szembesül, hogy ezután a Birodalom újonnan kinevezett fő zoológusának, Lutz Hecknek kötelesek jelenteni. A saját eszközeikkel harcolva Antonina és Jan titokban az Ellenállásnak kezdenek dolgozni. Tervet eszelnek ki arra, hogyan tudnának életeket menteni a varsói gettóból. Ám ezzel Antonina magát, sőt a gyermekét is nagy veszélybe sodorja..."
Szintén Nel adta kölcsön és most tényleg az volt a dobozban, ami a borítón.
Sajnos hiába készült igaz történet alapján, ez a film rettentően amerikai és rettentően cukros lett. A magyar szinkron pedig, fájdalom kimondani, de borzalom. Nem értettem, miért akarom megütni a főhősnőt az első tíz percben, mikor semmit sem csinált. Aztán rájöttem, hogy olyan szenvelgős női magyar hangot kapott, amivel unszimpatikussá vált és ez az érzés meg is maradt a végéig. A szereplők egyébként sem lettek a szívem csücskei, még Daniel Brühl sem. Ráadásul, míg a háború tragédiáját az állatokon durván bemutatták, addig az embereken végig érezni lehetett, hogy színészek, statiszták és ettől hiteltelenné váltak. Kár a remek alapanyagért, ebből sokkal jobb filmet lehetett volna kerekíteni.
Azért, ha valaki kedveli a romantikus háborús filmeket, tehet vele egy próbát. Állatimádók azonban óvatosan közelítsék, mert ebben a filmben a háború fő szenvedő alanyai a kisállatok és nem az emberek.

Hungarian Rhapsody
"A Hungarian Rhapsody - Live in Budapest a brit Queen együttes koncertfilmje, melyen az 1986. július 27-i egyetlen magyarországi fellépésük látható. Az 1986-os Magic Tour egyik állomásaként a Népstadionban 70 000 ember előtt adott koncert legismertebb momentuma, amikor Freddie Mercury elénekli a közönségnek, a Tavaszi szél vizet áraszt című magyar népdalt. Ez a film a '86-ban készült eredeti 2012-ben felújított változata."
Ismét csak Nel barátomat "okolhatom" a film megtekintéséért. Ő nyert ugyanis két jegyet a mozibemutatóra, ám mivel nem tudott rá elmenni, lepasszolta nekem. San Diego kísért el és igazán lelkes volt, ami nem lepett meg, hiszen hatalmas zenerajongó.
Ez egy koncertfilm. Ez egy régi felvétel. Ez valami zseniális mozivásznon. Nem vagyok különösebben a koncertfilmek rajongója, San Diegóval ellentétben koncertfelvételeket sem szoktam hallgatni, de ez rettentően tetszett. A széles vászon nagyon visszaadta a koncert hangulatát, így jó pár évvel távolabbról is igazi koncertélményt nyújtott. Ha pedig az ember belegondol, hogy ez a '80-as években történt, még lenyűgözőbb a film minősége. Szóval remek élmény volt és csak ajánlani tudom. Korszakbemutatónak is szuper, tényleg érdemes megnézni. Queen rajongóknak pedig egyenesen kötelező darab.

Tomb Raider
"A rettenthetetlen, független fiatal nő, Lara Croft kislány volt még, mikor édesapja, a különc kalandor nyomtalanul eltűnt. Most, 21 évesen, csak él bele a világba; East London nem túl bizalomgerjesztő utcáit rója biciklis futárként, miközben alig telik neki lakbérre, és alig ér oda időben a főiskolai előadásokra. Mindenáron a saját lábán kíván megállni, így nem hajlandó átvenni apja cégbirodalmának irányítását, ahogy az is szent meggyőződése, hogy Lord Croft még él. Hét év eltelte és a tényekkel való folytonos szembesítés dacára Lara elindul, hogy egyszer s mindenkorra megoldja az apja halálát övező rejtélyt.
Hátrahagyva addigi életét, Lara apja utolsó ismert tartózkodási helyét veszi célba: egy mesebeli sírkamrát, ami egy legendás szigeten, valahol Japán mellett található. Küldetésével nagy fába vágja a fejszéjét; már a sziget megközelítése is veszedelmes kalandot ígér. A tét nagyobb nem is lehetne Lara számára, aki a kedvezőtlen esélyekre fittyet hányva, éles eszére és tántoríthatatlanságára támaszkodva feszegeti tűrőképessége határait, útban az ismeretlen felé."
Ezt a filmet San Diego választotta és bár nem vagyok a videojátékok kedvelője és a régi filmváltozatot utáltam, nem ellenkeztem. Alicia Vikander elég ügyes színésznő, így adtam egy esélyt az új változatnak.
Ez egy kalandfilm, se több, se kevesebb. Talán kicsit túlkoros vagyok már ehhez a műfajhoz (gyerekként imádtam az ilyen filmeket), de így is szórakoztató volt. Nem nagy sztori, nem nagy csavarok, mégis élvezhető. A legjobban azonban az új Lara Croft karakter tetszett. Végre nem szuperhős volt, hanem egy ügyes lány, akit időnként a nála nagyobbak bizony lenyomnak. Százszor szimpatikusabb volt így, mint sebezhetetlen szupernőként.
Kalandfilm kedvelőknek tudom ajánlani és a fiatalabb korosztály is nyugodtan megnézheti.

Értékelés:
Hungarian Rhapsody             ->  10
Tomb Raider                          ->   7
Menedék                                ->   6
A belső ember                        ->   3

2018. augusztus 3., péntek

Észak Portugália

Ez lesz az utolsó bejegyzésem Portugáliáról. A nyaralás második felét az ország északi felén, Porto vonzáskörzetében töltöttük. Itt pedig négy olyan gyönyörű helyszínt látogattunk meg, amelyekről muszáj írnom.

Aveiro
a csatorna
Ezt a várost úgy is nevezik, mint Portugália Velencéjét. Az olasz Velencében még nem jártam, így nem állíthatom teljes meggyőződéssel, de úgy gondolom, ez  egy erős túlzás. Oké, itt is van csatorna és vannak "gondolák", de teljesen más okból, mint Olaszországban.
Egyrészt ez egy kikötőváros, ahová egyetlen indokkal építették ezt a mesterséges csatorna rendszert, hogy könnyebben eljusson a hal a piacra. Aztán jött az ötlet, hogy nem csak halat, hanem turistát is lehetne szállítani rajta. Na, és ha egy üzlet beindul...
A város látványossága tehát az, hogy a helyes sorházak előtt végig lehet csorogni a csatornán egy-egy ilyen "csónakban". Ezekkel a lapos fenekű motoros hajókkal van tele a víz. A látogató bármelyiket választhatja, mert az áraik és a szolgáltatások egységesek. Csupán a hajók színe és az orrukra festett kép  az (a legtöbb prosti vagy focista volt...), ami változik.
a hajóban
Mi is kipróbáltuk és bár rettentően meleg volt, nem bántuk meg. Kellemes tempóban cirka 45 percet csónakáztunk a csatornán, miközben néhány érdekességet és helyi fado muzsikát hallgathattunk. Így megtudtam, hogy ez a város az ország egyik legdrágább városa (Nem igazán értettük, mert a csatornán kívül nem sok dolog van itt.) és a legbiztonságosabb is. Legalábbis kísérőnk ezt állította. (San Diego még azt is kiderítette idegenvezetőnktől, hogy  egyébként Johannesburgból származik, ami köztudottan a világ legkevésbé biztonságos városa, így ez az információ sem 100%-os.)
Csónakázás közben megtudtam azt is, hogy a fado nem nekem való. Ez a zene egy bús, lírai dalokból álló stílus, amelyre rendkívül büszkék és amitől az ember úgy is mély depresszióba eshet, hogy nem érti a portugál szöveget. Nem lettünk a rajongói. Sőt, alig vártuk, hogy végre kiszállhassunk a hajóból és minél távolabb kerüljünk ettől a muzsikától...
A hajókázás után, ettünk egy nagy adag fagyit és kicsit körbesétáltunk a városban. A régi városrész házain kívül azonban nincs sok látnivaló. Gyorsan tovább is álltunk az óceánpartra.

Costa Nova
Mivel eléggé felmelegedett az időjárás, úgy döntöttünk, Aveiro után megnézzük magunknak az óceánt. Ezt Costa Nován tettük, ami gyakorlatilag egy földnyúlványon elhelyezkedő nyaraló övezet. A földnyúlvány egyik oldalán a folyó, míg a másikon az Atlanti óceán helyezkedik el. Közöttük a szárazföldön csíkos nyaralóházak sorakoznak, sétányokkal és homokkal, na meg minden mással, ami strandolásra épül a boltoktól az éttermekig.
a csíkos házak
Rengeteg autó állt itt, nem is volt könnyű parkolót találni, ám amint megleltük, sétáltunk kicsit a folyó mellett, majd átmentünk a partra bevárni a többieket, akik elakadtak a dugóban.
Mikor megláttuk a homokdűnéket, lelkesen siettünk a fapallókhoz, hogy minél előbb megpillanthassuk az óceánt. Aztán lerúgtuk a cipőnket és már rohantunk is a vízhez. Én legalábbis ezt tettem és húztam magammal San Diegót olyan lelkesedéssel, mint egy kisgyerek. Ez a lelkesedés pedig végig kitartott.
Nyaralásunk kezdetén kissé csalódottan konstatáltuk, hogy az óceán csupán 18-20 C°-os. Ahogy azonban belegázoltunk, kellemesen hűvösnek tűnt. El is döntöttük, itt az ideje a strandolásnak. Szóval visszamentünk az autóhoz a fürdőruhánkért és kezdődhetett a pancsolás.
mártózás az óceán vizében
Nem mondhatom, hogy úsztam az óceánban, mert esélyem sem volt. Olyan nagy és sűrű hullámzás volt, hogy nem lehetett átevickélni rajta. Szóval inkább bohóckodtunk az egyre nagyobb hullámokban. Kacagtunk, ahogy beterített minket, prüszköltünk a sós víztől és próbáltunk nem kisodródni a partra. Az egyik nagyobb hullám telibe kapott és már nincs kétségem az óceán hatalmát illetően. Ez a hullám ugyanis lenyomott, mint a bélyeget, majd kilökdösött a partra.
Miután meguntuk a játékot a hullámokkal, sétálgattunk kicsit a homokban. Itt kapott el gyűjtögető szenvedélyem.
Olyan sok és olyan szép kagylóval van beborítva az egész part, hogy muszáj volt összeszednem belőlük vagy fél kilót. Ráadásul találtam csigaházat, kiszáradt rákollót és tintahal vázat is. Na meg persze minden méretű és színű kagylót, amivel megtöltöttem egy nagy papírtasakot.
Egyébként nagyon jól tettük, hogy bekészítettük reggel a fürdőruhát és bevállaltuk a kissé hűvös vizet, mert több alkalmunk sajnos nem volt arra, hogy az óceánban pancsoljunk. Azonban így is hatalmas élmény volt!

út a homokdűnéken át

a strand

Rio Paiva
Egyik napon úgy döntöttünk, elmegyünk túrázni. Főszervezőnk tudott is egy jó helyet nem messze Portótól. Ez egy 8 km-es táv a Paiva folyó mentén. Az útvonal egyik végén, egy Espiunca nevű helyen indultunk. Itt parkoltuk le az autókat és sétáltunk el a túraútvonal kezdetéhez.
Paiva folyó
Itt megtudtunk azt, hogy az útvonal fizetős (ha jól emlékszem 2-3 euró/fő) és épp felújítás alatt állt az egyik hídja, ezért csak 7 km-t lehetett megtenni rajta, onnan vissza kellett fordulni.
Természetesen így is nekivágtunk és engem rögtön lenyűgözött a folyó szépsége.
Az útvonal a folyót követi és remekül kiépített fapallókon és lépcsőkön vezet végig. Folyásiránnyal szemben haladtunk és egyre magasabbra emelkedtünk. 7 km nem tűnik soknak, ám napsütésben, hőségben, emelkedőn, azért nem a legkönnyebb táv. Egy idő után olyan szomjas voltam és olyan melegem volt, hogy kedvem támadt lemászni a folyóhoz. Ezt azonban nem kellett megtennem, mert nagyjából 5 km magasságában megtaláltuk a strandot.
túra kilátással
A strand a folyómeder egy kiszélesedő szakasza, ahol a fáradt túrázó megállhat kicsit felfrissülni. Vettünk hideg vizet egy helyi árustól és letelepedtünk a partra. Kis csapatunk néhány vállalkozó kedvű tagja (például San Diego) bement úszni, míg én és egyik női útitársam  csak combközépig gázoltunk a vízbe megnézni a halakat.
A víz hűvösebb volt mint az óceán, de nagyon jólesett a hőség miatt és olyan kristálytiszta volt, hogy nem csupán az összes kavicsot lehetett látni az alján, hanem a kis halacskákat is. Valószínűleg elég ideig álldogáltam a vízben, hogy megszokjanak, mert egy idő után pár halacska elkezdte csiklandozni a bokámat.
A felfrissülés után mentünk tovább és úgy gondoltuk, a további 2 km már könnyű lesz. Nos, nem így történt. Innen következett ugyanis a túra meredek része, konkréten a tömérdek lépcsősor fel a hegy tetejére. Mikor messziről megpillantottuk a felfelé és még tovább felfelé kígyózó lépcsőrengeteget, ketten csapatunkból inkább visszafordultak. Mi meg baktattunk tovább felfelé a csúcsra. Kitikkadtam mire felértem, míg San Diego képes volt az utolsó négy lépcsősor előtt felkiáltani: "Verseny a tetejére!" és előreszaladni. Fogalmam sem volt honnan lett ennyi energiája, így rezignáltan baktattam utána. Aztán, mikor felértünk csapatunk előttünk járó tagjai közölték, itt van vége az útnak. Úgyhogy megpihentünk kicsit a csúcson, majd elindultunk visszafelé.
úton
Visszafelé már egy fokkal könnyebb dolgunk volt, mivel többnyire lefelé haladtunk, de akkor is újabb 7 km várt ránk és akkor is forrón sütött a nap. Szóval már esteledett mire visszaértünk az autóhoz fáradtan, porosan, leizzadva, szomjasan és rettentő éhesen. Ki is fosztottuk a helyi büfét, mielőtt elkezdtünk volna a környéken éttermet keresni.
Tehát elfáradtam, ám ez jóleső fáradtság volt, mert az útvonal remek módon volt kiépítve és a gyönyörű kilátás kárpótolt minden verejtékcseppért. Nagyon örülök, hogy beiktattuk ezt a túrás napot és csak ajánlani tudom, szuper élmény.

strand

a lépcsőn

kilátás a magasból

még magasabb lépcsőn

Guimaraes
Mielőtt hazaindultunk volna Portóból, volt még egy délutánunk a repülőnk indulásáig. Ezt a plusz időt pedig igyekeztünk hasznosan tölteni. Szóval tettük egy kitérőt Guimaraesbe.
a vár
Ezt a várost Portugália bölcsőjének is nevezik, mert ez volt az ország első központja. Itt született Portugália első királya, I. Henrik Alfonz. Konkrétan az itteni várban, amely a 10. században épült.
A vár látogatható a hozzá tartozó park másik felén álló palotával együtt. Lehet is kombinált jegyet venni mindkettőbe.
Mi a várral kezdtünk, amelyből szinte csak a várfalak maradtak meg. Szépen végig lehet sétálni rajta (Óbidos városfalához képest nem olyan nagy szám.) és a középső toronyban egy kisebb kiállítás is megtekinthető.
várfalon
A palota már egy fokkal látványosabb a szépen berendezett szobáival, a fegyvertárral és a hatalmas falikárpitokkal. Minden teremben volt angol nyelvű leírás, ám nem túl bőbeszédű, lényegében csak felsorolta a bútorokat. Azért így is jó volt körbejárni.
A város igazi báját számomra mégsem a vár és környezete adta, hanem a hangulatos utcaszerkezet. Szűk kis utcák, helyes házak és mindenhol egy-egy műemlék fogadott minket.
Le is telepedtünk ebédelne egy gyönyörű téren, aminek fényét a Nossa Senhora da Oliveira templom adta. A templomhoz ugyanis tartozik egy gótikus boltív, ami igazán különleges hangulatot ad a térnek.
A város egyébként tele van kézműves boltokkal, így csak sétálgatni is megéri itt, annyi a sok szép látnivaló.

Ezzel végére is értem portugáliai úti beszámolómnak, remélem, érdekesnek találtátok.

a palota

tér boltívvel

2018. július 31., kedd

Porto

Porto nekem jobban tetszett, mint Lisszabon. A fővárossal ellentétben - bár szintén hatalmas város - sokkal áttekinthetőbb és kellemesebb hangulata van. Természetesen sok a turista, de nem éreztem annyira túlzsúfoltnak.
Itt is 6 napot töltöttünk, de közben messzebb is merészkedtünk felfedezve a környéket. (A környező városokról, helyszínekről, írok majd külön bejegyzést.) Valahogy mégis úgy éreztem, jobban bejártuk, jobban megismertük Portót, mint Lisszabont. Mutatom is a leglátványosabb részeit:

Városkép
portói vasútállomás
Mint minden portugál városban, itt is a mediterrán jelleg és a csempék azok, amelyek hangsúlyosak. A templomok (van belőlük bőven), a házfalak, de még a vasúti pályaudvar is ki van dekorálva kék-fehér csempékkel. Elképesztő! Főleg, mikor a városrészen látszik, hogy nem épp gazdag környék, de azért  a csempék elmaradhatatlanok...
Az utcák itt is meredeken emelkednek dombra fel és dombról le. Tömegközlekedésük pont úgy van kialakítva, ahogy azt egy nagyvárostól elvárhatjuk. A metró tökéletesen lefedi az egyes városrészeket (mi szinte csak ezt használtuk), de ugyanúgy feltűnik a retró villamos is. Ráadásul van siklójuk és libegőjük, amelyeket nem haboztunk kipróbálni. A libegő természetesen a folyó partján halad a híd tetejéről a part-menti sétálóutcára.
városi látkép
A város arculatát igazán a Douro folyó határozza meg. Ketté osztja a várost, miközben gyönyörű kilátást ad cserébe. Portón belül pedig van egy különálló másik kis város, Gaiai, amely a folyóparton helyezkedik el és ami gyakorlatilag borospincékből áll.
Ó, igen, a város igazi nevezetessége a portói bor. Az angolok imádták ezt a bortípust, ám útitársaim nem különösebben rajongtak érte. A portói ugyanis édes (A híressé vált történelmi változatot egyébként brandyvel hígították, amitől meglehetősen erős alkoholtartalma is lett.) ezért nem mondható tipikus bornak. Hölgyek jobban szokták kedvelni, de azért kis csapatom - hiába állt többségében urakból, akik a század borra esküsznek - lelkesen kóstolta. Kóstolni pedig szinte mindenhol lehet a folyóparton.
folyóparti látkép
Ha már part, itt találhatók a város igazi nevezetességei, a hidak. 
A D. Maria Pia-híd, amelyet  maga Eiffel tervezett. (Látszik is rajta, igazán gyönyörű fémszerkezete van.) A Dom Luís I. híd, amelyet már messziről is ki lehet szúrni, ám közelről is legalább olyan érdekes. Illetve még több másik végig a folyón.
Talán a legszebb - nekem legalábbis ez tetszett a legjobban és ez az, ami minden Portót ábrázoló képen megtalálható - a Dom Luís I. híd. Ez lényegében egy kettős híd, mivel alul és felül is át lehet rajta menni. Az alsó részen gyalogosan és autóval lehet közlekedni, míg a felső részén halad egy villamosút, amit két oldalról járda szegélyez. Mi először fent sétáltunk végig és gyönyörű a kilátás odafentről. Belátni a folyó kanyarulatát, a házakat, az utcákat és a folyón sikló hajókat. A lenti útvonal már kevésbé szép, ám ez nem a látnivalók hiányából adódik, hanem abból, hogy sokkal forgalmasabb. Míg fent az ember megállhat bámészkodni és fényképezni, addig lent haladni kell, mert keskeny a járda és folyamatosan jön valaki.

kilátás a folyóra
Dom Luís I. híd

a híd lábánál

a libegőn

Épületek
Portónak akad jó néhány különlegesen szép épülete. No, persze minden csempékkel kirakott ház különleges és szépséges, van azonban néhány extra.
székesegyház
Egyrészt itt is van székesegyház. Impozáns épület a vasútállomástól nem messze. Nem mondom, hogy ez a legjobb környék, mert oldalról megközelítve eléggé leharcoltnak tűnt, ám szemből, a térről már más képet mutatott. Ráadásul messziről kimagaslik a házak között. Belülről pedig pont annyira csicsás, ahogy azt egy római katolikus székesegyháztól elvárhatjuk.
Másrészt van jó néhány templom, amely olyan szépen ki van dekorálva csempékkel, hogy még egy ateista is kedvet kap a templomnézéshez. Az egyik ilyen templomot belülről is megnéztük - szokásos aranyozott pompa fogadott minket - ám az igazi látványossága akkor is az oldalán végighúzódó csempe volt. Egyébként a retró villamos is errefelé haladt el. A közelében ráadásul akadt még két nevezetes épület, amelyről szólnom kell.
templom csempékkel
Az egyik a Klerikusok Tornya (Torre dos Clérigos), amely egy óratorony és egybe van építve egy templommal. A Világörökség része, így nem hagyhattuk ki.
A belépőjegyben benne van a templomnak, néhány szobányi kiállításnak és magának a toronynak a megtekintése. A lényeg azonban természetesen a torony volt.
A torony a 18. század második felében épült barokk stílusban gránitból. 76 méter magas és csigalépcsőn lehet feljutni a tetejére. Mivel a csigalépcső egyszemélyes és a kilátó a teteje is elég szűkös, egyszerre csupán kis létszámú ember tartózkodhat a toronyban. Ebből következik, hogy ha valaki fel akar jutni, türelmesen ki kell várnia a sort. Megéri kivárni, mivel tényleg gyönyörű a kilátás a városra. Viszont akik nem szeretik a szűkös helyeket és nem bírják, ha akadályoztatva vannak a haladásban, nem biztos, hogy minden percét élvezik majd. Előttünk egy amerikai lánycsapat volt, akik pont az egy ember széles tornyon körbesétálva és méterenként megállva vesézték ki szerelmi életüket. A haladási irány egyirányú, kikerülni őket esélyünk sem volt, szóval csigatempóban araszoltunk utánuk, így bőven volt időnk gyönyörködni a kilátásban....

Klerikusok Tornya

kilátás a toronyból

Könyvesbolt
Van egy hely Portóban, amit egy könyvmoly nem hagyhat ki. Természetesen egy könyvesbolt.
Livraria Lello
Ez azonban nem egy szokványos könyvesbolt. A Livraria Lello több szempontból különleges. 1869-ben alapították, vagyis meglehetősen régi bolt és meseszép. Már a homlokzata is különleges, belül pedig a neogótikus és a szecessziós elemek keverednek az art décóval. Gyönyörűek a polcok, szép a mennyezet, csodás a lépcsősor, szóval könyvmolyok álombéli könyvesboltjának megtestesülése.
Népszerűségét (erre még visszatérek) azonban mégsem ennek a gyönyörűen megtervezett és kivitelezett épületnek köszönheti, hanem J. K. Rowlingnak. A világ talán egyik leghíresebb írónője ugyanis Portóban tanított angolt pár évig. A Harry Potter megírásához ebből rengeteg ihletet merített a varázslótanoncok ruhájától (portugál egyetemi talárról mintázta) eddig a könyvesboltig. A Livraria Lello így elég gyorsan a rajongók zarándokhelyévé vált.
a könyvesbolt belül
A hírnév azonban nem tett jót a boltnak. A rajongók napi szinten kezdték elárasztani az egyébként kisméretű boltot, ám a bámészkodáson kívül könyvet nem vásároltak. Ráadásul, akik vásároltak volna, azok is visszarettentek a nagy népsűrűségtől és ezzel a forgalom ugyan nőtt, ám a bevétel csökkent. A bolt vezetése ezért úgy döntött, inkább kihasználja a helyzetet és elkezdtek belépőjegyet szedni a látogatóktól. A rajongók pedig boldogan kifizetik az 5 eurós (nagyon drága) belépőt, hogy megcsodálhassák a könyvesboltot. Ráadásul a belépő levásárolható, így az esetek nagy részében vásárolnak könyvet is - amelyek nagyon-nagyon drágák (A legolcsóbb, amit láttam "csak" 19 euró volt.) A bolt tehát remekül kihasználta a hírnevet, kár hogy ez látogatói szempontból nem épp szerencsés.
Mint könyvmoly nem bírtam ellenállni neki, hogy ha már itt vagyok, ne menjek be és bekönyörögtem San Diegót is. Hős volt, amiért kibírta, mert nem elég a sorban várakozás, a rettentő zsúfoltság, alig tudott kirángatni. Természetesen engem is zavart a tömeg, de olyan szépek voltak a polcok és olyan szívesen nézegettem rajtuk a könyveket, hogy vagy háromszor mentem körbe. Elcsábítani azonban nem hagytam magam, ellenálltam még a Jane Austen mangáknak is. Azonban így sem távoztunk üres kézzel, mert a jegyünkért cserébe kaptunk két füzetet a könyvesbolt történetéről. Mégis azt mondom, kizárólag elvetemült könyvrajongóknak ajánlom, mert drága és tényleg rengetegen vannak.

Ez a lépcső meseszép!

dekoráció... hogy tudd, miért állsz sorba... 

2018. július 30., hétfő

A varázslat tava

Szeretem Sarah Addison Allen könyveit, mert könnyed romantikus olvasmányok.
Ezt a regényét egyik kolléganőmtől kaptam kölcsön, akit én fertőztem meg az írónő műveivel. Nem mondom, hogy nehéz volt rábeszélni és azt sem mondom, hogy mikor felajánlotta, kölcsönadja ezt a könyvet - hiszen addig még nem olvastam - nem kaptam lelkesen a lehetőségen.
A borító nem rossz, passzol a többi kötethez, bár a lányt inkább lehagytam volna róla.
284 oldal, gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Eby Pim képeslapon látta először a Lost Lake-et. Egy régi fotó, rajta néhány vastag betűvel szedett szó, ám Eby úgy érezte, mintha a jövőjébe pillantana bele.
Mindez fél emberöltővel ezelőtt történt. Férje, George, már rég eltávozott. A fárasztó rokonok is elmentek. Semmi sem maradt, csak néhány tóparti kabin, ami sikeresen ellenállt a georgiai hőségnek és párának, továbbá a kallódók maroknyi csapata, akik – kimondatlan álmaiktól és vágyaiktól vezérelve – évről évre hűségesen ellátogatnak a Lost Lake-hez.
Ez nem csekélység, Eby ennek ellenére kijelenti, az idei lesz az utolsó nyár, amit a tónál tölt, aztán eladja a területet egy építési vállalkozónak. Amíg az utolsó szalmaszálat jelentő családtag be nem kopogtat hozzá.
Kate Pheris tizenkét évesen az utolsó legszebb vakációját töltötte a Lost Lake-nél; még azelőtt, hogy megismerte volna a magányt, a fájdalmat, a veszteséget. Azóta ezek az érzelmek uralják az életét, de azért – talpraesett lányának, Devinnek, és saját céltudatosságának köszönhetően – a remény sem halt ki a szívéből. Talán a Lost Lake-nél Devin kiélvezheti gyerekkorának utolsó hónapjait… és Kate is újra felfedezheti azt a valamit, ami annak idején olyan hirtelen siklott ki az ujjai közül.
Az emberek egymás után zarándokolnak el a tóhoz, hátha ott megtalálják azt, amit már oly régóta keresnek: szeretetet, megnyugvást, reményt az újrakezdésre, békét, egy rejtély megoldását, a felejtés lehetőségét. De vajon még időben érkeznek?"
Ebben a könyvben is megvan minden, ami az írónő védjegye. Vannak múltbéli titkok, van egy különleges helyszín, vannak családi drámák, van szerelem és van egy csipetnyi varázslat. Illetve ismét sikerült neki mindezt érdekes és szerethető karakterek szemüvegén át megmutatnia. Mégsem mondhatom, hogy a könyvei egyetlen kaptafáról érkeznének.
Az alapok persze ugyanazok és talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a befejezés mindig kielégítő, de van valami, amitől ez a könyv kicsit más, mint a többi. Ez pedig a szereplők háttere.
Nem szoktam különösebb figyelmet fordítani az író életére, lelkiállapotára, itt mégis nagyon érezhető a köszönetnyilvánításban is feltüntetett tény, hogy Sarah Addison Allen ezt a regényt betegen írta. Félreértés ne essék, nincs gond a történetvezetéssel, nem lett darabos a cselekmény, csak érezhető, hogy beleszőtte minden keserűségét és reményét.
Minden szereplőnek kivétel nélkül hányattatott múltja van. Sőt, a főhősnők estében szinte "családi átokról" van szó. Ezeket a múltbéli sérelmeket pedig kivétel, nélkül minden egyes karakter esetében részletesen elmeséli. Cseppet szokatlan dolog ez egy olyan írónőtől, akinek ismertetőjegye a bizakodás és a sorszerűen megérdemelt jutalom. No, persze itt is megvannak ezek, ám kevésbé tűnnek hangsúlyosak az öngyilkosság, gyász, önmarcangolás és szegénység terhei között.
A regény tehát kicsit más, mint ahogy azt az írónő visszatérő olvasói megszokhatták, ugyanakkor mégis megvannak benne a legjobb elemek.
Számomra a legkedvesebb elem egyértelműen a hétköznapi varázslat volt. Nagyon tetszett az aligátor és nagyon tetszettek az amulettek, még úgy is, hogy rettentően kiszámíthatóvá tették a cselekményt. Egyszerűen jó olvasni olyan dolgokról, amelyek egyik oldalról merő fantáziának tűnnek, míg egy kis hittel finom varázslatnak.
Összességében ez egy bájos, romantikus, teljesen kiszámítható, ám így is szórakoztató könyv. Kellemes volt olvasni, ezért bátran ajánlom könnyed nyári olvasmánynak. Nyaralásra ideális.

2018. július 24., kedd

Portugália gyöngyszemei

Öt napig voltunk Lisszabonban, aztán autót béreltünk és elindultunk Porto felé. Útközben azonban tettünk néhány kitérőt és a beiktatott helyszínek szerintem Portugália igazi gyöngyszemei. Megérte miattuk keringeni kicsit a portugál autópályán és megérte késő éjszaka megérkezni portói szállásunkra. Kár lett volna kihagyni őket, épp ezért mindenkit arra biztatok, ha Portugáliában jár, mindenképpen nézze meg őket.

Cabo da Roca
a legnyugatibb pont
Portugália a kontinens legnyugatibb országa. Azonban van az országon belül egy hely, amely konkréten Európa legnyugatibb pontja, ez pedig a Cabo da Roca.
Itt ér véget a szárazföld és itt kezdődik az Atlanti óceán. A helyet egy világítótorony és egy tábla jelöli. Utána pedig már csak a nagy kékség terül el egészen az amerikai kontinensig.
Már az út is gyönyörű volt, ahogy a kacskaringós hegyi utakon haladva, fel-feltűnt az óceán. Aztán megérkeztünk, leparkoltunk, felvettünk egy pulóvert (Hiába volt szép napsütés, olyan erős és hűvös szél fújt ezen a magaslaton, hogy az ember füle is fázni kezdett.) és kimentünk a szikla peremére. Oké, nem teljesen a peremére, csak ameddig a turistaút engedte. Itt ugyanis meglehetősen sok vakmerő és/vagy figyelmetlen turista potyog a mélybe. (Ottjártunk előtt pár héttel meghalt valaki...) 
kilátás világítótoronnyal
A sziklaszirt teteje 140 méterrel van az óceán fölött és tényleg állandóan fúj a szél. A sziklákon mégis össze-vissza botorkáló embereket lehetett látni, na meg néhány helybélit, akik rutinosan másztak le úszni. Én egy kicsit lejjebb merészkedtem, ám hamar rájöttem, hogy a kilátás fentről is épp olyan gyönyörű. Mert gyönyörű!
Az óceán színe meseszép, a sziklák bámulatosak és a zöld növénykék remek kontrasztot adtak mindehhez. A távolban pedig csak néhány hatalmas óceánjáró halászhajót lehetett kivenni, mást nem. Mintha a világ peremére jutottunk volna. Igazán lenyűgöző.

sziklák és óceán

Óbidos
Mikor megbeszéltük, merrefelé fogunk kitérőt tenni a Portóba vezető úton, felmerült Óbidos. Főszervezőnk úgy hivatkozott rá, hogy egy középkori város, amivel rögtön meg is nyert magának. Nagyon szeretem a középkori alapokra épült városokat, a kacskaringós, szűk utcáikkal, a megmaradt romokkal és persze a cuki házakkal. Óbidos pedig felülmúlta minden várakozásomat.
a város
A város kezdete valójában időszámításunk előtti, mivel az első település kelta eredetű, majd a rómaiak elfoglalták. Aztán jöttek a mórok, akiknek a ma is látható utcaszerkezetet köszönhetjük.
A mórok erődítménnyel és városfallal erősítették meg a várost és ez az a városfal, ami ma is körülveszi és ami a hely legnagyobb báját adja.
Az utcák tele vannak boltokkal, fagyizókkal és mindennel, ami egy turistát csalogathat. A fehérre meszelt, cseréptetős házak között pedig fák és gyönyörű virágok bújnak meg. Szóval remek alaphangulata van és a kis utcákban feltorlódó tömeg ellenére is kellemes itt sétálni.
sétálóutca
Na, de sétálni fent jó igazán, mert a mór várfal körbejárható. Mi mit sem sejtve elindultunk az erődítmény romjai felől és nem adtuk fel, amíg körbe nem értünk. Elképesztő volt!
A háztetők fölött sétálhattunk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra, miközben csak egyik oldalról határolt minket a mór fal. Remek séta volt, bár a tériszonnyal küzdők óvatosan vágjanak bele. Két ember kényelmesen elfér egymás mellett, ám időnként jönnek szembe is.
Ilyen eseteknél San Diego, akinek nem nagy barátja a magasság, meglapult egy kicsit a fal mellett és séta közben húzott vissza engem is a peremtől, mert én  kíváncsian egyensúlyoztam a szélén, hogy minden házikót, citromfát jól meg tudjak csodálni.
Óbidos tehát zseniális hely. Nekem ez a város tetszett a legjobban, ennek a hangulata fogott meg a leginkább és imádtam végigsétálni a városfalon. Kedves mórok, több mint ezer év távlatából is köszönöm nektek, hogy megépítettétek!

Sáta indul!

körbe a városfalon

ilyen csodálatos kilátással

Coimbra
Ez a város volt az utolsó kitérőnk Porto előtt. Lényegében vacsorázni ugrottunk be ide, egyébként útba is esett. Nem térképeztük fel igazán, ám így is tetszett, sőt San Diegonak nagyon tetszett, ezért méltán kerül be a gyöngyszemek közé.
katedrális
Coimbra is egy folyó, a Mondego partjára épült. Szintén római illetve mór gyökerei vannak, ám a legnagyobb nevezetessége az, hogy itt van Portugália első egyeteme. Szóval egyetemi város és megvan benne minden, mi portugál városok éke a csempéktől a templomokig.
Mi csak bolyongtunk az utcáin kicsit, miközben szimpatikus éttermet kerestünk. Így történt, hogy belebotlottunk két nevezetességbe (mellékelt képeken) és elkeveredtünk a város leglepukkantabb részére. Érdekes, hogy a szegényebb környék csapatunk néhány tagjára lehangolóan hatott, míg másikokra, mint például San Diegora, inkább felvillanyozóan. Szerintem ezek a részek is ugyanúgy a városokhoz tartoznak, mint a "szebb" utcák, így a hangulat fontos összetevői és ugyanolyan érdekesek. Ráadásul a város ezen része rövid úton megvett magának.
Szent Klára-kolostor
Rendszeres olvasóim már tudják, hogy nem csupán a várakért rajongok, hanem a cicákért is. Annyira szeretem a macskákat, hogy bármerre járok, keresem őket (néha keresni sem kell, mert megtalálnak) és erős késztetést érzek, hogy meg is simogassam a puha bundájukat. Eddigi utazásaim során Olaszország és Horvátország volt a legjobb macskafelhozatalban és úgy tűnt, Portugália, hiába van közel az óceánhoz, inkább kutyás ország. Lisszabonban egy kivétellel csak benti cicákat láttam ablakokban. Na, de aztán jött Coimbra és pár méteren belül két kedves cicusba is belebotlottam. Ez egyrészt feldobta a napomat, másrészt pedig feljavította az ország megítélését a szememben. Mediterrán országokban igen is kell, hogy legyen macska!
Szóval a kevésbé frekventált városrészek is tartogathatnak kellemes meglepetéseket. Azért éttermet mégis inkább a jobb környéken választottunk, konkrétan a Szent Klára-kolostorhoz közel. Remek volt a vacsi, így nem bántuk meg. Utána azonban sietnünk kellet tovább Portoba, de erről majd a következő bejegyzésben.

Végre egy portugál cica!

2018. július 23., hétfő

13 perc

Már Könyvfesztiválon szemeztem ezzel a könyvvel. Tetszett a borító és a fülszöveg is ígéretesnek tűnt. Épp ezért, mikor szembejött a könyvtárban, nem haboztam lecsapni rá.
A kivitelezés nagyon igényes. 368 oldal, mégis kemény kötést kapott és a tördelése is kellemes. Olvasás közben érzi az ember, hogy halad, gyorsan ki is lehet végezni.
Fülszöveg:
"13 percig halott voltam.
Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de valamiben biztos vagyok – nem baleset történt és nem akartam megölni magamat.
Azt mondják, tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb. De egy tinédzser lány nehezen tesz különbséget a kettő között…"
Mielőtt belekezdenék, muszáj leírnom: ha valaki 13 percig halott, azt már nem lehet visszahozni. Kivéve egy fantasy történetben zombiként... Ezt azonban elnéztem alkotói szabadságnak. Bár, ha jobban belegondolok, teljesen felesleges volt, mert annyit nem adott hozzá ez a 13-as szám a történethez.
A cselekmény alapja ettől függetlenül ötletes. Tinilányok rivalizálása érdekes tud lenni, főleg ha messzire mennek a hajtépésben és főleg, ha nem egyértelmű, ki is a hunyó ebben az ügyben. A könyv így jól indult, csak aztán valahogy megrekedt.
Az alap tehát tetszett és a megfogalmazás is rendben volt, könnyedén gördülékenyek a sorok és passzoltak bele az sms beszélgetések, ám volt valami, ami zavart, méghozzá a karakterek.
A cselekmény több nézőpontban fut (erre majd még visszatérek) és több szereplőt mozgat egyszerre. A két hangsúlyos karakter azonban Rebecca és Natasha (Hadd ne hívjam őket a becenevükön! - könyörgött a becézésellenes olvasó.) Ez a két lány pedig rémes. Elég gyorsan ellenszenvessé váltak és elég gyorsan ellenszenvessé tették a többi szereplőt is a gonosz, kicsinyes, egoista, hülye tinilány gondolataikkal. Történet szempontjából persze jó karakterek, hiszen pont ilyen manipulatív és sekélyes libák kellenek egy ilyen cselekménybe, ám olvasói szempontból kissé gyötrelmes. Szóval megutáltam a karaktereket, nem tudtam velük azonosulni, nem tudtam őket sajnálni és ez nem épp szerencsés. Főleg akkor, ha az olvasónak van egy kis esze, mert így a karaktereken kívül minden másra szívesebben figyel felgöngyölítve az ügyet idő előtt.
No, de nem szimpatikusak a lányok, ez egyéni probléma, csakhogy nem pusztán erről volt itt szó. A könyv célközönsége a tizenévesek és lehet, hogy én vagyok leragadva a népmeséknél, de igen is kell egy picurka tanulság. Itt azonban a tanulság az, hogy a barátok képesek egymás életére törni és ha valaki kedves és nem felszínesen csüng a "barátnőjén", akkor az nem menő. Ellenben menő drogozni, mert a könyv konklúziója: betépve jobb a szex. Nem hiszem, hogy ezt az üzenetet az írónő átgondolta... Pedig adhatott volna pozitív mondanivalót a történetnek. Például, hogy csak akkor jön rá az ember, ki az igaz barátja, mikor már elvesztette. Sajnos, nem tette és ezzel nekem csalódást okozott. Sőt, még nagyobb csalódás volt, hogy az egész konfliktushelyzet a barátság köré építkezik, ám egyetlen mondat sem szólt a 4 hisztis tinilány barátságáról. Nem, az, hogy régen öribarik voltunk, most meg már nem vagyunk, nem leírás. Nem tudni, mi tartotta össze őket, mitől lettek barátok, miben nyilvánult meg ez a barátság, mert csak a sekélyes felszínt mutatta és az egymás ellen áskálódást.
Azonban a könyv középpontjában nem is a barátság van, hanem egy majdnem haláleset. Ez a nyomozós szál pedig jól indult. Az írónő okosan építkezett és jól játszott a szöveggel. Az elbeszélői nézőpontok váltogatása remek húzás volt, majdnem sikerült is elterelnie a figyelmemet, de csak majdnem. A történet ugyanis kicsit lassan haladt, talán túlságosan sok időt szánt a karakterek felépítésére (és ezzel együtt arra, hogy megutálhassam őket) és aztán a kötet kb. felénél jött egy "fordulat" (ami igazából adta magát az első pillanattól foga) és ezzel le is csapta a rejtélyt. Szemfüles olvasó ezért már a könyv felénél összerakhatja, mi is történt, hogyan került Natasha a vízbe és innentől a kötet cselekménye eléggé lagymatag. Az olvasó előbbre jár mint a szereplők, akiket továbbra sem lehet jobban megkedvelni, sőt, inkább még ellenszenvesebbé válnak, és alig várja, hogy végre rájöjjenek a megoldásra. Csakhogy az írónő itt is behúzta a kéziféket és olyan lassú tempóban göngyölgette tovább a "rejtélyt", hogy a végére már nem maradt több ereje. 
Értettem is a lezárást, meg nem is. Az addigi mindent lassan kifejtő stílushoz képest, kissé radikális vágással lett vége. Másrészt viszont egy epilógus már papírpazarlásnak is minősülhetett volna. Csak azt sajnáltam, hogy a történet nem adott feloldozást arra a sok negatív cselekedetre, amelyet felvonultatott.
Összességében nem mondhatom, hogy tetszett (a karakterek bosszantottak és kiszámítható volt), de azt sem mondhatom, hogy nem tetszett, mert látom benne az ötletességet és nem untatott.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik az olyan történeteket, amelyekben tinédzserek intrikái vannak a középpontban és nem zavarja őket, ha elmarad a pozitív üzenet. Nagy csavarokkal teli nyomozásra azonban senki se számítson.