2013. október 31., csütörtök

Könyves kívánságlista IX.

A hónap lezárásában ezúttal a kívánságlistám kap szerepet.
Talán nem kellene három könyv olvasása és egy kisebb hegynyi olvasásra váró könyv mellett új könyvekről álmodoznom, mégsem tudom megállni. Van valami bódító a frissen nyomott betűk illatában, ami mindig elcsavarja a fejemet. Persze az a sok kötet, ami felkerül a listámra nem feltétlenül kerül saját tulajdonomba is. Mégis mikor könyvet vehetek, egyszerűbb közülük mazsolázni, mint órákat bolyongani egy nagyobb könyvesboltban döntésképtelenül. 
Szóval kívánságlista, ami ezúttal 7 új könyvet jelent. Íme:


Olvasóim megzavarása érdekében az alsó sorral kezdem és jobbról balra haladok.

Robin Solan - Penumbra úr nonstop könyvesboltja
Csak rá kell nézni a borítóra és a címre, máris érthető vonzalmam. Ez a könyv egy könyvesboltról szól, én pedig szeretek mindent, ami papír és tinta. Gabo Kiadó újdonságai között figyeltem fel rá és egyik könyvesboltban meg is simogattam. Nagyon szívesen elolvasnám.

Eowyn Ivey - A hóleány
Könyvesboltban bóklászva szúrtam ki a kissé csillogó, karácsonyi hangulatot idéző borítója miatt. Aztán, ahogy elolvastam a fülszöveget kedvem lett volna azonnal felcsapni és meg sem állni az utolsó lapig. Érdekes történetnek tűnik egy csipetnyi varázslattal, ami a hideg hónapokban fokozottan csábító.

Rachel Hawkins - Hex Hall
Még az egyik Vörös pöttyös füzetben figyeltem fel rá és azóta várom a megjelenését. Mikor pedig a Könyvmolyképző Kiadó beharangozta, hogy hamarosan elérhető lesz, azonnal raktam is a listámra. Szeretem a boszorkányokról szóló történeteket és ez a sorozat különösen érdekesnek és izgalmasnak tűnik. A borítóba pedig első látásra belezúgtam. Ráadásul a beharangozott vörösök közül csak őt találtam kifejezetten nekem valónak. Remélem, tényleg megjelenik hamarosan, talán be is szerzem magamnak.

Kevin Hearne - Hounded (Üldöztetve)
Könyvmolyképző másik kategóriája a Hard Selection (vagyis Sötét Örvény) újdonságai között is sikeresen nézelődtem. Ez a könyv egy újabb ütősnek és vagánynak ígérkező fantasy sorozat első kötete, ami már meg is jelent. Tetszetős a fülszöveg és a kategória miatt reményem szerint a stílusa is az. Jó lenne őt is megkaparintani.

Rebecca Donovan - Elakadó lélegzet
Erre a könyvre Molyon figyeltem fel, ahol nagyon sokan repesve várták megjelenését, majd lelkesen áradoztak róla. Kategóriáját tekintve dráma mindenféle természetfelettit mellőzve és ha nem tartanék a túlságosan nagy felhajtástól körülötte, no meg attól, hogy ez is egy újabb sorozat kezdő része, már rohannék is a boltba beszerezni. Így viszont, inkább kivárok.

Benyák Zoltán - Az idő bolondjai
Nem az első könyv a szerzőtől, ami felkerült a listámra, mégsem jutottam még el addig, hogy végre el is olvassak valamit a tollából. Pedig tényleg érdekelnek a könyvei és az egyik könyves eseményen még össze is futottam vele. Az emlékeztetés azonban sosem árt (főleg mivel elég szétszórt vagyok mostanában), így jobb, ha a listámon csücsülnek a könyvei, hátha miattuk előbb jutok el az olvasás szintjéig.

Pataki Tamara - Ember a sötétben
Ezt a könyvet egyik kedves olvasóm ajánlotta a figyelmembe. Magyar szerző, boszorkányos téma és első világháborús díszlet, vagyis van benne épp elég vonzó paraméter. Ha lehetőségem adódik rá, elolvasom és nem leszek adós egy értékeléssel sem.

Ez a hét kötet csücsül egyelőre a kívánságlistás polcomon. Rá- és lebeszélni még mindig ér, hiszen nincs kőbe vésve sem az elolvasásuk, sem a beszerzésük, a listára kerüléssel csak az érdeklődésem bizonyos. Valamint, ahogy az utolsó könyvből is látszik, nagyon szívesen veszem az ajánlásokat is. Persze azt nem ígérhetem, hogy azonnal eleget is teszek az ilyen felhívásoknak, mert a várólistám sokkal hosszabb, azonban mindenképpen utánajárok a felmerült köteteknek. 

Zabhegyező

Ez a könyv szerepelt az "amit illene már elolvasnom" listámon. Nagyon híres kötet, már-már kultuszkönyvnek számít, így rettentő kíváncsi voltam rá. Tudni akartam, mi ez a nagy felhajtás körülötte 50 évvel az első megjelenése után is.
Kaptam is rá választ és nem is. Egy dolog azonban biztos, megosztja az embereket. Valakit vagy elkap a hangulata és megszereti, vagy nem és akkor szinte megutálja. Nincs átmenet a kettő között, mégis úgy érzem, valahol a határvonalon egyensúlyozok.
Rövid könyv, mindössze 256 oldal, így viszonylag hamar a végére lehet érni, természetesen attól függően tetszik-e vagy sem. Több kiadást is megélt (ha jól számoltam, eddig vagy 20-at), így több borítót is kapott. Én a legfrissebbel olvastam, ami a mellékelt képen is látszik, és ami szerintem illik hozzá.
Fülszöveg:
"A regény főhőse Holden Caulfield 17 éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája. Holden első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el. Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történteket egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el."
Az olvasó legnagyobb próbája maga a főhős, Holden. Az ember vagy szimpatizál vele és élvezi a stílusát, vagy nem és szenved minden egyes mondatán. Én kedveltem, azonosulni ugyan nem tudtam vele, de kedveltem.
Holden egyrészt tipikus kamasz, keresi a helyét a világban általában sikertelenül, dühöt és ellenszenvet táplál a többi ember iránt és úgy érzi senki sem érti meg. Ezek pedig a tinédzserkor általános tünetei. Másrészt viszont hajlamos az önpusztításra, nem számol a következményekkel, pillanatnyi szeszélyeinek és indulatainak él, fél és képzeleg. Ezen pedig szerencsére nem mindenki esik át.
A stílusa a személyiségét tükrözi, laza, kissé pimasz és nemtörődöm. Csapong egyik gondolatból a másikba, ahogy ő maga is sodródik az eseményekkel, valahogy mégis összeáll az elmesélt pár nap. Néhol kifejezetten szórakoztató, néhol okos megjegyzései vannak és tisztán látja a dolgokat, míg néhol hervasztó. 
Hervasztó a céltalansága, hogy alig van olyan dolog, amiben kedvét leli, hogy a kapcsolatai is csupán felületes látszatkapcsolatok, pedig Holden gyűlöl minden álcázást és képmutatást. Lehangoló, hogy a félelmei és negatív érzelmei mögött szomorú és komoly dolgok húzódnak. Pedig egy jószívű és értelmes srác, csak nem tudja, mit kezdjen a világgal, vagy akár saját magával. 
Szerintem, mindenkinek volt már legalább egy olyan osztálytársa (általában fiú), aki link alaknak tűnt, nem mutatott hajlandóságot az iskolai kötelezettségek iránt, a tanárok mégis jó képességűnek tartották, olyannak, aki sokra vihetné. Nos, Holden pont ilyen és elolvasva gondolatait talán segít megérteni a többi hasonló csellengőt. 
A könyv cselekménye csupán pár napot ölel fel, ebben a pár napban mégis egész sok esemény történik, sok gondolat bontakozik ki és ez a sok apróság csak lóg a levegőben. A vége ugyanis le van csapva. Nincs végkifejlet, nincs megoldás, nincs tanulság, nincs semmi, csak elfogynak a fejezetek. Engem ez általában bosszant és gyakran feldühít, ám itt úgy érzem, rendjén van. A könyv maga Holden Caulfield és ő pont ilyen céltalan, picit bosszantó, lebegő alak, aki amilyen gyorsan felbukkan, olyan gyorsan el is tűnik és az ember csak néz utána, próbálja megérteni, miközben kérdőjelek hemzsegnek a feje körül.
Összességében egy érdekes és megosztó könyv, ami nem csupán önmagában ad valamit, ha az olvasó fogékony rá, hanem azáltal is, mennyi embert kapott már el. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de nem is tartom lenyűgözőnek.
Ajánlom minden céltalan lézengőnek és azoknak, akik még úgy érzik, ezt a könyvet illik ismerni.

Kedvenc idézetem:
"Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar."

2013. október 30., szerda

Angyalfény

Cynthia Hand angyalos könyvtrilógiájának második kötete. Az első részről, Angyalsors írtam már korábban és mivel az elnyerte tetszésemet, pozitívan álltam neki a folytatásnak. Szerencsére nem kellett csalódnom.
A borító és a kivitelezés ezúttal is igényesre sikerült. Szeretem, mikor a sorozatrészek összetartozását már a külső dizájn is mutatja. Ezúttal élénk kék színbe öltözött és a szöveg is letisztultabb. Maxim Kiadó piros pontot érdemel.
Fülszöveg:
"Clara Gardner hónapokon át készült arra, hogy szembenézzen a látomásából ismert erdőtűzzel, mégsem tudott felkészülni a döntésre, amelyet a végzetes napon kellett meghoznia. A rendeltetését közel sem olyan egyszerű teljesíteni, mint ahogy gondolta, most pedig a Tucker iránt érzett szerelme és a Christianhez fűződő bonyolult érzelmei között őrlődik. Emellett egyre jobban megismeri az angyalok világát, a Jó és a Rossz közötti harcot, ráadásul szembe kell néznie egy szörnyű ténnyel: valaki, aki közel áll hozzá, hónapokon belül meg fog halni. A lány jövője csupa kérdőjel, egy dologban azonban biztos: a tűz csupán a kezdet volt."
Jár még egy piros pont a fülszövegért, ami pont annyira semmitmondó, amennyire kell.
Könnyű és kényelmes volt visszacsöppenni Hand világába. Még mindig nagyon szeretem a gördülékeny, szépen fokozódó stílusát. Clara belső monológjai pedig kifejezetten szórakoztatóak.
Ez a rész ott folytatódik, ahol az első véget ért. A cselekmény ismételten egy teljes tanévet ölel fel, amiből következik, hogy a 432 oldal nem lett pörgősebb. No, ez persze nem is baj, hiszen az első rész is lassú mederben folydogált és ez a lassan csobogó patakocska is épp annyira élvezetes. Én legalábbis cseppet sem unatkoztam rajta, egyetlen délután alatt befaltam az egész könyvet.
Clara még mindig szerethető főhős, még mindig egy tipikus lány szárnyak és dicsfény ide vagy oda, ráadásul szorult belé egy nagy adag önirónia is. Kedveltem és megértettem.
A könyv talán legnagyobb pozitívuma, hogy bár szerelmi háromszög van benne és a romantika főbb szerepet játszik, mégsem vitte el a cselekményt és nem éreztem késztetést az évődő trió falhoz kenéséhez. A szerelmi szál mellett a látomások, a fekete szárnyúak és egyéb angyaldolgok sokkal több szerepet kapnak, aminek kifejezetten örültem. Egyre több titokra derült fény a szárnyasok háza tájáról, ami persze még több bonyodalommal járt. A romantikus szál pedig könnyedén belesimult ebbe az egészbe.
Végre egy szerelmi háromszög, amiben van értelem. Clara nem döntésképtelen liba, ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, hanem egy szerelmes lány, aki cseppet össze van zavarodva rendeltetése miatt. Nem csapongott a két fiú között, amit kifejezetten tiszteltem benne. A gondolatokat és hirtelen érzelmeket pedig nem lehet befolyásolni, főleg ha empatikus angyal az illető.
Tucker még mindig a szívem csücske kalapban vagy anélkül. Annyira jólelkű és aranyos fiú, hogy nem lehet nem szeretni. 
Christian nekem még mindig kevés volt cseppet, de ahogy Clara kezdte megismerni a személyiségét, és ahogy egyre több dolgot árult el magáról, megkedveltem. Neki sem lehet könnyű ez a rendeltetés dolog.
Jeffrey igazán érdekes karakter, aki még sok meglepetést fog okozni. Kedveltem a srácot. Angela viszont néha annyira idegesítő volt, hogy továbbra is fenntartásaim vannak vele szemben.
A cselekmény hiába halad lassan, fordulatos. Volt amit könnyen kikövetkeztettem, és volt amit nem. A könyv végére ismét felpörögtek az események és az utolsó néhány fejezet olyan intenzív hangulatot árasztott, hogy muszáj volt emésztenem picit, mert úgy éreztem magam, mint Clara, mikor fekete szárnyú kerül pár méteres körzetébe.
A történet természetesen még nincs lezárva, rengeteg a nyitott kérdés és sok a feltáratlan titok. Remélem, a befejező kötetben mindenre dicsfény derül.
Összefoglalva tehát nekem tetszett, ez a kedvenc angyalokról szóló sorozatom és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szárnyas, égi lényekről szeretne olvasni.

Kiegészítés:
A trilógia harmadik és egyben befejező része, Angyalvágy címmel már elérhető magyarul. Amint lehetőségem lesz rá, elolvasom és szívesen elolvasnám még a kiegészítő részt is, Angyalnyár, ami a második és harmadik rész között foglal helyet. Talán szerencsém lesz és megkaparinthatom a könyvtárban.

2013. október 29., kedd

Csábítás

Hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Megláttam az Egmont kiadó jelzését, ránéztem a borítóra nyugtázva, hogy démonokról szól a könyv és már csaptam is a hónom alá el sem olvasva a fülszöveget. Épp ezért nem voltak magas elvárásaim.
A borító tipikus ebben a paranormális-erotikusnak címkézett kategóriában. Valahogy mégis azt mondom, egész mutatós, talán a színválasztás miatt vagy csak mert szerepel rajta a sorozat címe a kötetszámmal és a démonkórház szimbóluma is.
A külsőre így nem lehet panaszom, ám a 440 oldalnyi belső világra már annál inkább. Sokkal többet kellett volna foglalkozni ezzel a könyvvel, mivel hemzseg a furcsán felépített mondatoktól, az elszaporodott névelőktől és más elgépelésektől. Ami azonban a legjobban kiakasztott az a szereplők neveinek felcserélése volt, mivel ez nézőpontom szerint óriási hibának számít. 
Ennyit a technikai megjegyzésekről, jöjjön a fülszöveg:
"Tayla, a fiatal őrző élete nem áll másból, mint gyilkolásból. A lány feladata, hogy az emberekre támadó démonoktól megtisztítsa New Yorkot, lehetőleg nyom és nagyobb zűr nélkül. Csakhogy Tayla az utóbbi időben nincs jól: furcsa emlékezetkieséses időszakai vannak, és egy vadászat alkalmával lebénul a jobb oldala. A harcban meghal a társa és legjobb barátnője, Tayla pedig egy különös helyre kerül: egy kórházba, amelynek fekete falait mágikus írásjelek borítják. Kezelőorvosa, a jóképű Eidolon az első pillanattól kezdve Tayla különös, erotikus álmainak főszereplőjévé válik, miközben a démon férfinak sem közömbös a lány.
Eidolon fajtája a nők szexuális kihasználásának él, mégis Tayla kedvéért hajlandó lenne alávetnie magát a véres és mindkét fél számára életveszélyes párválasztási szertartásnak – még akkor is, ha minden észérv ennek ellentmond…
Vajon Tayla választ kap-e a múlt kérdéseire? Akarja-e, hogy válaszokat kapjon a férfitól? És mi lesz, ha a jövője olyan fordulatokat tartogat, amelyeket a legvadabb álmaiban sem gondolt volna?"
Egyszerre tipikus és egyedi ez a könyv. Egyrészt ott a szokásos románc nagy egymásra találással és ruhaszaggató ágyjelenetekkel, másrészt mindezt egy démonkórházban változatos lényekkel és képességekkel körülvéve.
Az alapötlet zseniális. Kórház démonoknak, én ilyet még nem láttam, olvastam, szagoltam, gondoltam. A könyv végén olvasható üzenet a szerzőtől meg is magyarázza, honnan jött az ötlet. Larissa Ione fogta és összegyúrta kedvenc sorozatait, - a Buffy-t a Vészhelyzettel - és már meg is született a Daemonica sorozat. Remek keresztezés, ami egyedivé teszi a már-már elcsépelt románcot.
A fantasy rész is szépen van felépítve, változatos és sokrétű a démonok világa, ami kezdetben talán cseppet zavaros a sok ismeretlen kifejezéstől, de hamar belejön az olvasó. Tetszett, hogy a démonok között akadt jó, rossz és a határmezsgyén táncoló. A vadászok ellenben meglehetősen egysíkúak lettek és egy cseppet talán túlságosan negatívak. Én legalábbis olvasás közben teljes mértékben a démonok pártján horgonyoztam le. 
Tayla egy fura karakter még furcsább étkezési szokásokkal. ( Ki a fene bír pillecukron és narancson élni? Ez még nekem is hajmeresztő.) Nem lett a szívem csücske, néha értettem, néha nem, néha kedvem lett volna falhoz csapkodni. Nem szeretem, mikor egy nő erősnek és határozottnak van beállítva, valójában azonban lelkileg labilis és totálisan döntésképtelen. Oké, értem én, hogy sok problémája van, de egy vagány, harcos nő, akkor is összekaparja magát és a sarkára áll, ahelyett hogy úgy ingadozzon, ahogy a szél fúj a pokol-likból. (A pokol-lik amúgy a kedvenc szavam a könyvből. Annyira viccesen hangzik, pedig csak egy mezei portál.) 
Eidolon egy fokkal pozitívabb főszereplő. A könyv elején kedveltem, aztán az agyát ellepte a vágy köde és kissé összeomlott a jelleme. 
A vadászokat egységesen nem kedveltem, míg a démonok közül kifejezetten szerettem a testvértriót. Persze Eidolon nélkül is megállták a helyüket. Shade szórakoztató volt, míg Lidérc az abszolút kedvencemmé vált. 
A hangulatot érezhetően sötétnek szánta az írónő, ám ez nem mindig jött össze. Valahogy mégsem bántam, hogy nem annyira szurkosan fekete a harc és az erőszak. 
A történet fő szála izgalmas, bár eléggé kiszámítható. Engem legalábbis nem tudott meglepni egyik nagy csavar sem, pedig próbálkozott erősen. A figyelmet viszont kétségkívül fenntartja.
Ami a felnőtt tartalom szaftosabb részét illeti, nos, a borító és az incubusok ténye miatt nem illik panaszkodni. Tudtam, hogy lesz benne néhány ágyjelenet, így már előre számítottam az esetleges túlzott elnyújtásukra. Ez szerencsére nem történt meg. Akad benne erotikus rész bőven, de nem minden második oldalon, ahogy más hasonló típusú könyvekben. Ha jól számoltam 4-5 alkalommal estek egymásnak a szereplők, ami száz oldalanként egy ágyjelenetet jelent és ez nem rossz arány, hagy időt bőven másra is. Ezek a jelentek pedig nem hosszú oldalakat jelentenek, hanem csak néhányat, bár a leírásukat (itt a szóhasználatot értem) nem találtam kifejezetten igényesnek. 
A történet vége lezár, legalábbis ami a főhősöket illeti, így önmagában is kerekké teszi a könyvet folytatások nélkül is. Ezt pedig nagyra értékelem az ilyen típusú köteteknél.
Összességében nem estem hasra tőle, nem lett kedvencem, viszont nem is találtam annyira rossznak. A remek alapötlet és a démonvilág miatt nem bánom, hogy elolvastam.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a paranormális-erotikus címkével ellátott köteteket, akik szívesen olvasnának démonokról, vagy akik kedvelik a kórházas sorozatokat. 

Kiegészítés:
A Csábítás egy újabb sorozat, Daemonica kezdő kötete. 
Információim szerint összesen 5 kötetet számlál és ahogy néztem, mindegyik rész megállja önmagában is a helyét, mivel más-más főszereplőkre koncentrál és más-más konfliktushelyzet áll a középpontjában. A második rész, Elszabadult vágyak már olvasható magyarul. A további részek (Passion Unleashed, Ecstasy Unveiled, Sin Undone) megjelenése pedig a jövő zenéje. Eddig az Egmont Kiadó nem hagyott félbe sorozatot.
Mivel a második részt is láttam könyvtárban és abban Shade kapja a főszerepet, adok neki egy esélyt. Különben sem szeretem egyetlen kötet alapján megítélni a sorozatokat. 

2013. október 26., szombat

Outlander - Az idegen

Ezt a könyvet tőlem szokatlanul hosszú ideig, másfél hónapig olvastam. Ez azonban nem jelenti azt, hogy unalmas volna, vagy hogy nem tetszett. Egyszerűen rettentő vastag kötet, 910 oldal, vagyis nem a legmobilisebb olvasmány még akkor sem, ha önvédelmi fegyvernek is beillene.
Könyvmolyképző Kiadó munkája egyszerű, ám mutatós borítóval és még arany pöttyöt is kapott. A pöttyből pedig következik, hogy elsősorban felnőtt olvasóknak szól, azok közül is inkább a nőknek. Ez a könyv pont egy romantikus, festői és izgalmas olvasmány, egy hosszú nap kipihenéséhez ideális. Hiszen ki ne szeretne a 18. századi Skóciában bolyongani kiszakadva a szürke hétköznapokból?
Fülszöveg:
"1945-öt írunk. Claire Randall, a volt hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után, amikor keresztülsétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén. Hirtelen „sassenach” lesz belőle, vagyis idegen a háborútól és portyázó klánoktól sújtott Skót Felföldön…Urunk 1743. évében. Miután az általa ismeretlen erők visszasodorták az időben, Claire olyan intrikák és veszélyek közé pottyan, amelyekre az élete is rámehet…továbbá a szívét is összetörhetik. Mert találkozik Jamie Fraserrel, egy lovagias, ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben."
Ahogy már a bejegyzés elején is jeleztem, ez a könyv hosszú, nagyon hosszú. A terjedelem pedig sokakat megriasztott és nem egy kritikát olvastam, amiben vontatottnak tartották. Nos, kétségkívül el van nyújtva picit, szerintem mégsem unalmas. Van ugyan benne jó néhány mellékszál, ám ezek belesimulnak a cselekmény fő folyásába és inkább változatossá és érdekessé teszik a múltban való bóklászást. Leírás is akad bőven, ám Gabaldon stílusa könnyed és képies, így ez sem róható fel kimondottan hibának. Persze vannak, akik nem kedvelik a leíró részeket, ők válasszanak egy vékonyabb könyvet.
Engem tehát nem zavart a bő lére eresztett, tájképekkel fűszerezett történetfolyam, sőt, lekötött az első betűtől az utolsóig.
A szereplők könnyen megkedvelhetők. Claire belevaló nő, aki igazán talpraesett a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetekben is és még a humora is megvan hozzá. Meg lehet érteni a motivációit, átérezni a problémáit. Drukkoltam neki, még akkor is, mikor valami általam butaságnak tartott dolgot tett vagy mondott.
Jamie is szerethető figura a maga skót módján. Kedveltem az őszinteségét és azt a makacs vörös fejét. Claire életében azonban nem ő az egyetlen férfi, és mivel Frank történelmi megszállottságával egyetemben rövid szereplése alatt bekúszott a szívembe, fokozatosan kedveltem meg. Ahogy Claire érzelmei mélyültek kiltet viselő lovagja iránt, úgy szerettem meg én is a fiút.
A könyv többi karaktere szintén érdekes, különösen Jack, aki pszichopata ugyan, mégsem kimondottan teljesen megutálható személyiség. Volt benn valami, talán az arroganciája, amitől szórakoztató ellenpólusnak találtam, hiába művelt hatalmas disznóságokat.
Itt kell megjegyeznem, hogy a könyv nem véletlenül kapott arany pöttyöt vörös helyett. Időutazás és romantika ide meg oda, azért nem minden habos és rózsaszín. A skótok élete, főleg a 18. században nem a legbékésebb, így akad a könyvben erőszak és vér is. Nem mondom, hogy erősebb idegzet kell hozzá, mert nincs egy horror szintjén, csak a vidám és békés cselekménycérnák mellett néha meglepően nyers és erőszakos is tud lenni, főleg a végén. (Természetesen elsősorban az említett Randall úr tetteire gondolok.)
Emellett pedig a felnőtt tartalom másik aspektusa, az erotika is felüti a fejét. Először meglepően pozitívnak találtam ezeket a részeket, aztán kicsit unni kezdtem, mikor elszaporodtak, de mindent összevetve 900 oldalon elfért a sok rövidke ágyjelenet. Gabaldon nem részletezte túlzottan ezeket a részeket, inkább csak csipegetett belőlük az olvasó fantáziájára hagyva a nagyobb szerepet. Ez pedig nekem kifejezetten tetszett, nem éreztem, hogy átcsapott volna olcsó ponyvába.
A történet fő szála persze még így is a romantikus vonal egyéb elemekkel kiegészítve, mégis annyira sokrétű esemény van benne, hogy nem burkolózik teljesen rózsaszínbe. A korleírás és a mellékszereplők történetei megfűszerezik az egészet és mindig akad benne egy-egy új fordulat, ami egész más irányba tereli az eseményeket.
Nekem tehát tetszett, lekötött és jól szórakoztam mind a 900 oldalon, így cseppet sem bánom, hogy lassan, de végigrágtam magam rajta. 
Nyugodt szívvel ajánlom azoknak, akik szeretik az időutazós történeteket, akik skótokról kívánnak olvasni és mindenkinek, aki egy részletesen kifejtett romantikus, mégis izgalmas könyvre vágyik.

Kiegészítés:
Egy bajom van ezzel a kötettel, folytatásos.
Diana Gabaldon nem elégedett meg egyetlen vaskos kötettel, hanem mindjárt legyártott belőle sorban vagy nyolcat. Mivel még futó sorozatról van szó, nem merek pontos számot mondani, a nyolc azonban a biztos minimum kötetszám. (A nyolcadik kötet legalábbis 2014 tavaszán fog megjelenni, de hogy az utolsó-e vagy sem, azt csak az írónő és kiadója tudja.) Annyi biztos, van második része, Szitakötő borostyánban, ami már elérhető magyarul.
Akit érdekel, a további kötetek: Voyager, Durms of Autumn, The Fiery Cross, A Breath of Snow and Ashes, An Echo In The Bone és a nyolcadik, Written In My Own Heart's Blood.
Ha pedig valakinek ennyi vaskos kötet nem lenne elég, az írónő írt egy kiegészítő sorozatot az egyik mellékszereplőre fókuszálva, ami a Lord John Grey címet viseli. Ez eddigi információim szerint négy kötetre rúg, ám a lehetséges folytatás kérdése még itt is nyitva van.
Elismerem, az Outlander hagyott bőven elvarratlan szálat, én ezt a könyváradatot mégis cseppet túlzásnak érzem a témában. No, de mivel tetszett, a második résznek is adok egy esélyt, aztán majd elválik utána milyen véleményen leszek a folytatást illetően.
Jamie
Még egy érdekes hírrel kell szolgálnom, a könyvsorozatból most készül filmsorozat is.
Ha minden jól megy 2014 tavaszán már láthatják is a lelkes rajongók. A főbb szerepek természetesen már kiosztásra kerültek és ahogy nézegetem a színészeket, tetszik, amit látok. 
Sam Heughan fogja játszani Jamie-t, aki - ahogy a mellékelt képen is látszik - egész jól illik az önfejű skót szerepébe.
Rettentő kíváncsi leszek rá, hogyan mutat majd képernyőn a történet. Biztosan lelkes nézője leszek.

2013. október 25., péntek

Hová tűntél?

Kicsit nehéz összeszednem gondolataimat erről a könyvről.
Egyrészt magas elvárásokkal kezdtem bele, mivel az írónő másik könyve, Ha maradnék az egyik kedvenc könyvem. Ha rangsorolnom kellene a szívemben, akkor ezüstérmesnek mondanám, így talán joggal állítottam magas elvárásokat a "folytatása" iránt. Ez a könyv ugyanis kiegészítő kötete, mintegy folytatása kedvencemnek. 
Másrészt viszont nem is tudom, pontosan mire számítottam. Tudtam, hogy nem lesz ugyanolyan, hiszen ez már egy egész más történet, valahogy mégis összemértem őket.
Ezek alapján pedig valahol egy új kedvencre számítottam, ami elmaradt. Mégsem vagyok csalódott, mert kedvencem nem lett ugyan (nagyon nehéz elérni nálam ezt a szintet), de így is remek könyvnek tartom és cseppet sem bántam meg, hogy  a polcomon tudhatom.
A borító gyönyörű és kifejező. Nincs háromszáz oldal, vagyis meglehetősen rövidke, ám ettől csak bájosabb lesz. Ciceró Kiadó munkája, akiknek ezúttal is köszönöm az élményt.
Fülszöveg:
"HÁROM ÉV MÚLVA
Képzeld el, hogy azt az életed éled, amiről álmodtál. A világ egyik leghíresebb rockzenésze vagy, az újságok címlapon hozzák a képedet, és a lábad előtt hever a világ. Az első lemezed olyan sikeres lett, hogy soha nem lesznek már anyagi gondjaid. A barátnőd nem elég, hogy tehetséges és felkapott filmproducer, de jobban megért téged, mint bárki a világon.
Képzeld el, hogy mindennek ellenére mégsem lehetsz boldog, mert három évvel ezelőtt olyasmi történt, amitől valami meghalt benned.
Amikor egyetlen éjszakán találkozik a múlt és a jövő, esélyt kapsz, hogy mindent helyrehozz, ami félresiklott, már csak az marad kérdés, hogy tudsz-e élni vele.
De létezik egyáltalán újrakezdés? És milyen árat kell fizetni érte?"
Gayle Forman még mindig gyönyörűen ír. Minden sora tele van érzelemmel és a zene szeretetével. 
A cselekmény szépen, fokozatosan bontakozik ki, miközben a múlt is életre kel minden második fejezetben. Az pedig, hogy mindezt Adam szemén át mutatja be külön piros pontot érdemel.
Ebben a könyvben is jelentős szerepet kap a gyász, a továbblépés, mégsem a tragédiám van a hangsúly, hanem a szerelmen. Adam és Mia ragaszkodással és mély érzelmekkel teli kapcsolatán. Az elkövetett hibákon és keserű akkordokon át egy igazán romantikus történetet kap az olvasó. Ugyanakkor megjelenik benne a zenész lét minden fénye és árnyéka. 
Nekem nagyon tetszettek Adam gondolatai a zenéről, a hírnévről és az egyre nagyobb felhajtásról. Az pedig külön öröm volt olvasni, hogy tudja ő jól, elindult egy lejtőn lefelé, meg szeretne állni, de nincs ereje. A sikert nagyon sokan hasonlóan élik meg, amit valahol meg tudok érteni köszönhetően Adamnek is.

"Keltsd fel hamar, ha itt a vége 
Míg kint az est aranyfaként ragyog
Fektess a lóherék ölébe
Segítség nélkül összeroppanok"

Ami még Adam zenei karrierét illeti, már megint sikerült találnom egy könyvbéli muzsikust, akinek biztosan lelkes rajongója lennék. Úgy szeretném meghallgatni a dalait, mert bár a dalszövegrészleteken (mint a fenti idézet meg a többi lejjebb) keresztül is ütősek, dallamokkal együtt sokkal nagyobbat szólnának. Szóval jelenthetem, már nem csak Narkotika (Forever) rajongó vagyok, hanem Üstökös imádó is.

"Tű és cérna, hús és csont 
A nyál kifolyt, a szív csak kong 
Bőrödön gyémántkék varratok 
Csillog a magány. Hallgatok."

Ahogy már írtam Forman hozza a formáját és minden szavával a szívre hat. Egy kisebb érzelmi hullámvasút ez a könyv, ahogy az olvasó is átérzi az Adam lelkében dúló harcokat. Először sajnáltam, hogy így alakult az élete, aztán dühös lettem Miára és válaszokat követeltem, majd dühös lettem Adamre, amiért nem tette meg egyből, aztán megértettem és elfogadtam, a végére pedig csendesen lehiggadtam. 


"Ruhám zsákban. Fölösleges 
Majd hálás lesz a Vöröskereszt 
A hegytetőről búcsút intek 
Penészszagod most is itt leng 
Mért hívlak, ha semmi válasz, 
hangom kiknek énekel 
"A hívott számon…" és a többi. 
Csak egy nyamvadt gép felel."

Egy kapcsolat mindig két emberen múlik és ez ebben a könyvben sincs másként. Mindkettőjüket megértettem és mindkettőjükre dühös voltam egyszerre. Ez persze csak azért lehetett így, mert bosszantott, hogy hagytak veszendőbe menni egy ennyire erős és ritka kapcsolatot. Néha szerettem volna megrázni őket, hogy térjenek észhez, ami a lapok gyors fogyásával egyre csak nőtt és nőtt bennem.
Talán ez a feszültség, a még mindig jelen lévő szikra a két főszereplő között és a múlt hamvai, amik megpróbálják elnyomni, jelentik a könyv legmegkapóbb tulajdonságát. Sikerült végig izgalomban tartania.

"Puskacső villan, s forog a tár 
Tiéd a döntés, kit ér halál 
Robban a halánték, iszonyú lárma 
Nyald le a vért 
Csak a lány marad állva"

Ezek alapján tehát nem lehet rossza szavam a könyvre. Szépen felépített romantikus történet tele mély érzelmekkel és elgondolkodtató háttérrel. Szerettem a szereplőket, ahogy az előző könyvben is szerettem őket. Jó volt ismét olvasni róluk és megtudni, mi lett velük három év távlatából. Mégis hiányzott nekem valami, amivel elérné azt a kedvenc szintet, amit az írónő másik könyve megugrott.


"A szívem helyén ólomdarab 
A doktor szerint ott is marad 
"Ne piszkáld, így jobb lesz, tudod 
A testedből majd nő rá burok" 
S ha kihúzom a reptérig, a detektoron átjutok"

Mindent összevetve bátran ajánlom mindenkinek, aki már olvasta az írónő másik könyvét. Azoknak pedig, akik még nem találkoztak Gayle Forman munkáival, csak annyit mondanék: itt az ideje. (Ha maradnék-kal érdemes kezdeni az olvasást.)

Búcsúzóul Adam egyik kedvenc száma:

Kiegészítés:
Ezúton üzenem a Ciceró Kiadónak, hogy még több Gayle Forman regényt követelek, amivel nem hiszem, hogy egyedül volnék. Már van is új regénysorozata (Just One Day, Just One Year), ami azonnal jöhet is magyarul a lelkes rajongóknak. Nagyon szeretnék még olvasni a tollából.

2013. október 19., szombat

Édes élet

Cseppet nagy elvárásokkal kezdtem bele ebbe a könyvbe. Az írónő előző munkája (A csodálatos Waverley-kert) ugyanis teljesen levett a lábamról. Valami hasonlóan bájos, szépen sodródó történetet vártam hétköznapi csodákkal fűszerezve.Többé-kevésbé meg is kaptam.
A borító gyönyörű, szeretnék egy ilyen olvasókuckót mesebeli kilátással.  Vastagságra kellemes, 300 oldal és a Könyvmolyképző Kiadó arany pöttyöt is tett rá.
Fülszöveg:
"A huszonhét éves Josey Cirrini három dologban biztos: hogy észak-karolinai szülővárosában a tél a kedvenc évszaka, hogy ő egy igazi déli szépség igencsak szánalmasra sikerült utódja, és hogy az édességet legjobb, ha szekrénye rejtekében fogyasztja el. Josey élete hosszú éveken át eseménytelenül zajlik anyja házában, vigaszt egyedül az édességekből és romantikus regényekből felhalmozott hatalmas készlet jelent számára, ezek közé menekül minden este. Egészen addig, amíg egy napon rá nem döbben, hogy a szekrényét elfoglalták. Nem más rejtőzött el benne, mint a helyi pincérnő, Della Lee Baker, a goromba, de lágyszívű nő, aki egyharmad részt maga a végzet, de kétharmad részt egy tündéri keresztanya. Egy szerencsétlen, és hibákkal teli életből menekülve Della Lee úgy dönt, Josey titkos szekrénye a legbiztonságosabb hely. Cserébe megváltoztatja Josey életét mert az bizony egyértelmű, hogy ez a szekrény nem egy boldog nő tulajdona. Della Lee nyers szeretetének hatására Josey hamar lemond a pekándió tekercsről és a karamelláról, felfedezi olykor nagyon is heves női ösztöneit, és hamarosan rádöbben, hogy az élet sokkal több lehetőséget rejt, mint gondolta."
Talán nem a legmegkapóbb fülszöveg, mégis ideális. Nem árul el sokat a cselekményről és ez így van jól. Ez a könyv ugyanis könnyed, mint a pillecukor, édes mint az olvasztott karamella és jót tesz a romantikus léleknek, mint a csokoládé. 
Nem véletlenül használok ennyi édességes hasonlatot, a nyomtatott sorok is tele vannak vele. Josey imádja az édességeket, az írónő szereti ízekkel érzékeltetni a dolgokat és még a fejezetcímek is finomságok neveiből állnak össze. Nem csoda hát, ha az olvasó gumicukorra, tejkaramellára vagy más finomságra vágyik, bár én kivételesen megúsztam. 
Sarah Addison Allen hozza a megszokott formáját és szép, igényesen megalkotott mondatokkal kedveskedik olvasóinak. Ismét hétköznapi és szerethető főhősöket állít a középpontba és újra csempészett bele egy csipet valódi varázslatot. Valahogy mégsem éreztem azt a lelkesedést, amit a másik könyvénél. Hiába szórakoztatott, hiába olvastam szívesen, nem szippantott be.
Kedveltem a szereplőket (leszámítva Margaretet, mert őt kifejezetten utáltam), drukkoltam Joseynak és annyira édesnek találtam Adamet, mint egy vagon törökméz. Nekem mégis cseppet kevés volt a történetük, talán túl sokat vártam tőle. A legnagyobb problémám persze az volt, hogy már az elején rájöttem a nagy csavarra és a többi apróságra is meglehetősen hamar, így pedig meglepetés nélkül kellett végigolvasnom a szereplők életét. Ráadásul az egyik csavar picikét erőltetettnek tűnt és tipikusan romantikus regénybe illő húzásnak, ami nem segített a sztori felmagasztalásában.
Pedig van benne mondanivaló bőven. Az általános "Merd élni a saját életed!" instrukciótól a szülő-gyermek kapcsolatokon át a megbocsátás művészetéig. Bőven találtam benne elgondolkodtató sorokat, leginkább az utóbbival kapcsolatban. 
Kedveltem Jake-et. Nem kellett volna, mégis úgy jártam, mint Chloe, nem tudtam nem kedvelni. Furcsa volt, hogy bár számomra a megcsalás megbocsáthatatlan bűn, esetükben engedtem volna elveimből. Túlságosan összeillettek, túlságosan szerették egymást, hogy egyetlen hiba tönkre tegye a kapcsolatukat. Ettől persze nem tartom kevésbé mocsok dolognak a félrelépést, csak elgondolkodtatott, hogy vajon tényleg mindig ilyen egyszerű a válasz rá, vagy sem.
Apropó Chloe, nagyon-nagyon irigylem és most nem a szép hajára gondolok, hanem az apró varázslatra körülötte. Chloét üldözik a könyvek, szó szerint. Valahányszor barátra vagy tanácsra van szüksége, megjelenik mellette egy kötet, ami addig hívja fel magára figyelmét újra és újra a legkülönfélébb helyeken felbukkanva, míg el nem olvassa. Hát nem csodálatos képesség? Milyen jól jönne egy olyan könyvbolondnak, mint amilyen én is vagyok! 
Jó volt megismerni a szereplőket, olvasni az életükről, de nagyobb katarzist vártam a végére. Nekem túlságosan könnyedén simultak el a feszültségek és bár az epilógus megadta a könyv végső, édes ízét, nem laktam jól tőle. 
Összességében tehát tetszett, szórakoztatott, de nem nyűgözött le. Ettől függetlenül meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki forró kakaó szürcsölgetése mellé valami könnyed, pillecukorszerűen romantikus olvasmányra vágyik. Aki olvasott már Allen tollából, nem fog csalódni a stílusban, aki pedig még nem, kezdheti ezzel a könyvvel is.

Kedvenc idézetem:
"A könyvek képesek hatalmukba keríteni az embert, ugye? Gyanútlanul sétálgatunk egy könyvesboltban, amikor egyszer csak meglep bennünket, mintha magától került volna a kezünkbe, csak hogy felhívja magára a figyelmet. A benne leírtak olykor megváltoztatják az életünket, néha még csak el sem kell olvasnunk őket. Van úgy, hogy egyszerűen csak jobban érezzük magunkat attól, ha van a közelünkben könyv."

A kedvenc Sarah Addison Allen könyvem azonban továbbra is A csodálatos Waverley-kert marad. Holnap pedig veszek egy csomagot kedvenc édességemből (édes-savanyú cukorka) hátha kitölti azt az édességhiányt, amit ez a könyv hagyott.

2013. október 17., csütörtök

Lenyűgöző teremtmények

Erről a könyvről hallottam jót és kevésbé jót is. El szerettem volna olvasni, mert mindent a saját bőrömön akarok megtapasztalni és láttam is a könyvtárban, mint fel-felbukkanó kísértetet. Az utolsó lökést mégis a mozifilm adta. Elhatároztam, még a film megnézése előtt elolvasom és ezt a tervemet most sikerült is teljesítenem.
Könyvmolyképzős könyvecske a vörös pöttyös fajtából, vagyis könnyed tinifantasyt ígér és pont ezt is adja.
A borító egyszerű, de hatásos, ráadásul a lila szín a gyengém. Vastagságra meglehetősen elhízott darab öt és félszáz oldalával. 
Szerzőpáros munkája és itt megragadom az alkalmat, hogy írjak kicsit rigolyámról.
Nem szeretem a több szerzőt is felvonultató könyveket, mivel úgy gondolom, az írás nem csapatmunka. Egy történet szellemi termék és akármennyi segítséget is kér vagy kap egy író, akkor is az a döntő, ami a fejében és a szívében van. A jó könyvek írója ismeri a munkája minden szegletét, azt is amit leírt és azt is, amit megtartott magának fejben. Ez pedig két ember esetében, két fejjel és két szívvel nehezen összeegyeztető. szóval ódzkodom a többszerzős könyvektől, hacsak nem novelláskötetekről van szó. 
Itt mégis azt kell mondanom, nem éreztem a zavart, a stíluskülönbséget és a darabosságot, így lehet cseppet erősek az előítéleteim. Ettől függetlenül tartom álláspontomat: egy könyvnek egy szerzője legyen, punktum.
Fülszöveg:
"Gatlin megyében ritkán érték meglepetések az embert. Legalábbis azt hittem. Kiderült, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Volt egy átok.
Volt egy lány.
És a végén
Ott volt egy sírgödör.
Lena Duchannes-hoz fogható lányt még nem láttak Gatlin városában. A középiskola új diákja mindent megtesz azért, hogy különleges képességeit és a családját sújtó évszázados átkot eltitkolja a városka vaskalapos polgárai és diáktársai előtt. Azonban az elfeledett Dél vadon burjánzó kertjeiben, borongós mocsaraiban és romos temetőiben nincs az a titok, ami örökre titok maradhatna. Ethan Wate számolja a napokat az érettségiig. Azon a napon nem csak a középiskolának, de Gatlinnek is búcsút akar mondani. Hónapok óta egy gyönyörű lány kísért az álmaiban. Amikor Lena beköltözik a város legrégebbi, egyben leghírhedtebb ültetvényére, Ethan megmagyarázhatatlan vonzódást érez iránta. Elszántan kutatni kezdi a kettejük közötti titokzatos kapcsolat eredetét.
Egy városban, ahol ritkán érik meglepetések az embert, egy titok mindent megváltoztathat."
Tipikus ifjúsági regény, ha szabad ilyet mondanom, de nem sablon.
Igazán jó, újító mozzanatok vannak benne a szokásos fiatalkori románc kibontakozása mellett. Kezdetnek ott a narráció, ami kivételesen egy fiú szemszögéből mutatja be az eseményeket mind az ötszáz oldalon. Aztán van egy kompletten összerakott kisváros, aminek minden lakója pontosan illeszkedik a képbe és szerepébe. Ehhez hozzájön egy tucat rejtély és titok a múltból, no és egy csipet mágia.
Mindig szeretek boszorkányokról, jelen esetben pontosabban Igézőkről olvasni. Itt pedig akad varázslat bőven, bár kezdem unni a latin nyelvű varázsigéket. Oké, már alig ismerik ezt a gyönyörűen bonyolult, összetett nyelvet, de attól még nem kellene állandó jelleggel kizárólag varázsigékhez használni. Apropó latin, van egy kis hiba a történetben, az ugyanis hogy Ethan egyetlen latin szótár és nulla nyelvismeret segítségével pontosan lefordít egy fél varázsigés könyvet, eget rengető hülyeség. Még ha minden szót sikerül is felismernie, a mondat akkor sem fog összeállni neki nyelvtantudás nélkül... (Kettes számú rigolyám a latin nyelv.)
A cselekmény meglehetősen lassú mederben folydogál és akad benne töltelékrész. Engem az ilyesmi csak akkor zavar, ha közben nem köt le, itt viszont fenntartotta a figyelmemet, amiért nem éreztem vontatottnak. Ettől függetlenül a pörgős, akcióban dúsabb könyvekhez szokott olvasóknak talán túl lassú lehet.
Tetszett a visszaemlékezős szál, a látomások megtörték a dagályosság érzetét és engem mondjuk sokkal jobban izgatott Ginevieve és szerelme élete, mint a főhősök kapcsolata.
Itt kell áttérnem a szerelmi szálra, ami gyakorlatilag a könyv lényege. Igazi tinirománc, első látásra szerelemmel, bukdácsoló kamaszokkal, néha kicsit tömény romantikával és persze az elmaradhatatlan, mégsem lehetünk egymáséi szituval. Meglehetősen rózsaszín, Ethan egy romantikus lélek, azonban nem csöpögős. Nekem mégis hiányzott a szikra a kapcsolatukból, így nem fogott meg igazán.
Ami a szereplőket illeti, Ethan szimpatikus főhős, akit könnyű megkedvelni. Lena azonban már egy fokkal nehezebb eset. Nem mondanám hisztisnek, vagy logikátlannak, mert nem az, mégis van bennem egy kis ellenérzés. Zavart, hogy folyton azzal jött, Ethan nem érti meg milyen helyzetben van. Mivel senki bőrébe sem lehet belebújni, valóban nem tudni pontosan, mit érez a másik, ám ez nem is elvárás. Épp elég egy csipet empátia, a másik személyiségének ismerete és már át is lehet érezni a helyzetét. Ethanben pedig minden megvan ehhez, szóval Lena nyafogása teljesen értelmetlen és felesleges volt. Az iskolához és az ottani szörnyűséges emberekhez fűződő ragaszkodása pedig mazochizmus volt a köbön és számomra teljesen érthetetlen. Szóval őt nem kedveltem meg.
Viszont akadt más, akit igen, méghozzá Macon, aki az abszolút kedvencem kutyástól. Érdekes karakter és jól van felépítve. Amma ellenben nekem kevés volt. Olyan sokat vártam tőle az előzetes elmondások alapján, hogy a végén szinte csalódást okozott.
Lena családja - természetesen Macont kivéve - hidegen hagyott. Ridley idegesített, míg a többiek nem sok vizet zavartak. Még Link sem vett le a lábamról, pedig általában szeretni szoktam a barát státuszban felbukkanó szereplőket. A város többi lakóját pedig inkább nem minősíteném... (Tisztelet a kivételnek: Marian)
Karakter szempontjából tehát oké a könyv, nem rossz, de nem is kiemelkedő.
A cselekmény lassúsága ellenére is halad szépen, hogy nagy fináléban csúcsosodjon ki. A finálé azonban nem lett a legjobb. Engem nem győzött meg a csúnya, gonosz ellenfél, aki elég szánalmasnak tűnt és a vége is el lett nyújtva (értem itt a kitérőt Ethan apja miatt) és igazából nem adott semmi pluszt. Nem oldotta meg a problémát, bár tekintve hogy sorozatról van szó, ez nem is csoda, csak elhalasztotta a dolgokat. Lena pedig nem tűnt túlságosan intelligensnek, mikor a következmények felméréséről volt szó.
A polgárháborús szál pedig, ha már ennyit foglalkoztak vele és teletűzdelték a cselekményt utalásokkal rá, igazán lehetett volna hangsúlyos, rendes jelentőséggel.
Összességében tehát egy szórakoztató tinikönyv, minden erősségével és gyengeségével. Lekötött, úgyhogy nem bánom meg, hogy elolvastam.
Nyugodtan ajánlom azoknak, akik szeretik ezt a műfajt és könnyed, délutáni olvasnivalóra vágynak egy csipet misztikummal.

Kiegészítés:
filmes könyvborító
Ahogy már említettem, ez a könyv egy újabb sorozat nyitó kötete.
Összesen négy részből áll, aminek mindegyik kötete megjelent már angolul, míg magyarul az első három részt (Lenyűgöző sötétség, Lenyűgöző Káosz) olvashatják a rajongók. A befejező kötet, Beautiful Redemption, magyar megjelenéséről nem szolgálhatok friss hírrel, ám mivel a harmadik kötet idén került a boltokba, 2014-nél előbb nem valószínű, hogy megjelenik.
A második kötetet is láttam már a könyvtárban, úgyhogy ha sikerül elcsípnem, teszek vele egy próbát.
A Könyvmolyképző Kiadó a mozifilm apropóján felbuzdulva újra kiadta az első kötetet immár filmes borítóval. Engem nem hoznak lázba ezek a filmes borítók (jobban szeretem az eredetieket), de biztos van akinek tetszik, feltéve hogy nem csalódott a filmben és a színészekben.
Ami a filmet illeti, még nem láttam, de hamarosan megnézem és írok is róla vagy külön bejegyzésben, vagy a filmes rovatomban. Ha jól tudom, nem aratott elég nagy sikert a mozikban, így a folytatását elkaszálták. No, de aki kíváncsi a továbbiakra, annak ott vannak a könyvek.
Még egy utolsó megjegyzés: nagy piros pont a szerzőknek, amiért a könyvben szerepelt Budapest. Mindig mosolygok, ha magyar vonatkozásokra bukkanok. :)

2013. október 14., hétfő

Revulsion - Peter egy napja

Bevezető megjegyzések:
Ez a bejegyzés egy születésnapi ajándék AFS-es olvasóimnak. Ma ünnepli ugyanis születésnapját (pontosabban az első fejezet feltöltésének évfordulóját) a regénykém, szám szerint már a negyediket.
Itt muszáj megjegyeznem, hogy tudom jól, lassú, szöszmötölős és néha kicsit gonosz vagyok. Hogy miért tartott ennyi ideig 87 fejezet megírása? Nos, fogalmam sincs. Hidd el, kedves olvasóm, én is csak pislogok nagyokat... 
Négy éve írok, ami alatt rengeteg minden történt velem és biztos vagyok benne, hogy olvasóimmal is. Vannak azonban olyan dolgok, amik nem változnak: rendületlenül írok tovább és mindig akad valaki, aki rendületlenül olvassa is. Sőt, legnagyobb örömömre ezen kitartó olvasók közül sokan el is látnak egy-egy kedves üzenettel. 
Kaptam már biztató, könyörgő, kissé indulatos, kedves és nagyon aranyos visszajelzéseket is, hol rövidebb vagy hosszabb kritika formájában, hol e-mailben, hol itt a blogomon, sőt, egyszer még személyesen is. Ezekért pedig nem tudok elég hálás lenni. Köszönöm!
Hálám jeléül, és mert tényleg igyekszem olvasóim kedvében járni végtelen türelmükért cserébe, időnként készülök egy-egy aprócska ajándékkal. Ez mindig betűket jelent, eddig főként új fejezetet, most viszont valami egész mással szeretném megünnepelni ezt a különleges napot. 
Rengetegen kérték tőlem a nézőpontváltást, és talán kijelenthetem, mindenki belekukkantana kicsit Peter fejébe. Ezt a kérést azonban mindig gyorsan visszautasítottam, mivel a történet főszereplője nem ő, hanem Ann, és szerintem sokkal izgalmasabb, hogy sosem lehet tudni, mire gondol. (Ebben pedig örömömre nagyon sok támogatóra leltem.) Most mégis megfontoltam a dolgot és arra jutottam, ha már ennyien szeretnék, megpróbálkozom egy Peter szemszögéből íródott fejezettel. Nem kell megijedni, a történetben továbbra sem lesz nézőpontváltás, ez csak amolyan kiegészítő fejezetecske.
Szóval egyetlen fejezet erejére belebújtam Peter buksijába, így született meg a 3. fejezet alternatív változata, amit alább el lehet olvasni. (Ajánlom az eredeti fejezet újraolvasását, hogy jobban összevágjanak a dolgok.)
Azért erre a fejezetre esett a választásom, mert a történet elején van, nincs benne kulcsfontosságú csavar, így senkit sem fog befolyásolni az elkövetkező részekben. Remélem, kedvét leli benne mindenki, az is, aki nézőpontváltást kért és az is, aki ellene érvelt. 
Boldog születésnapot Revulsion és jó szórakozást!



Revulsion 3. fejezet Peter szemszögéből

Egy gitár sivítására ébredtem, aztán valaki rám kiáltott. Átfordultam a másik oldalamra, és morcosan arrébb lökdöstem az útból egy könyv éles sarkát, miközben a lejátszó tovább bömbölt. Már épp visszaaludtam volna, mikor kivágódott a szobám ajtaja.

- Peter! Azonnal halkítsd le!

Apámnak sikerült túlüvöltenie Serj Tankian hangját, ami kifejezetten szép teljesítmény.

- Hogy kell ezt az izét kikapcsolni? – morgott tovább.

Nyújtóztam egyet, és még mindig félálomban a távirányító után tapogatóztam. Már épp a vezetéket akarta kitépni a falból, mikor sikerült megtalálnom, és egyetlen gombnyomással elnémítottam a zenét. Aztán a fal felé fordultam, és a fejemre húztam a takarót. Hétfő volt. Utáltam a hétfőket.

A gitárok sikoltása nélkül szinte harsogott a csend a szobában. Minden apróság olyan rohadt hangosnak tűnt. Az óra ketyegése, a telefonom zizegése, ami új üzenetet jelzett, de még a konyhából beszűrődő szöszmötölés hangjai is. Zene kellett, jó hangos, mielőtt a gondolataim is üvölteni kezdtek volna.

- Peter! Nem láttad a zakómat?

Lerúgtam a takarót, és kipattantam az ágyból. Képtelen voltam visszaaludni, így inkább átcsoszogtam a nappaliba, ahol a szokásos hétfő reggeli látvány fogadott. Apám épp egy korsó méretű bögréből tankolta fel napi koffeinadagja első részét, miközben papírokat halmozott az aktatáskájába, megpróbálta bekötni a nyakkendőjét és felvenni a telefont, ami némán rezgett az üvegasztalon.

- A szekrényben nézted? – kérdeztem.

- Persze, hogy néztem – löttyentett pár csepp feketét a legfelső papírra. – De nincs ott, pedig emlékszem, hogy elhoztam a tisztítóból.

Felhorkantam, és hátracsaptam a hajamat, ami már kezdett idegesítően lengedezni a látóteremben. Még hogy emlékezett rá? Jó vicc. Én hoztam el a tisztítóból péntek este, mert Katerina hagyott egy üzenetet a rögzítőn.

- Tudtad, hogy csak egy zokni van rajtad? – kérdeztem, és a kanapéhoz araszoltam kikerülve a kapkodás ragadós légkörét.

Apám riadtan nézett a lábfejére és az egyetlen sötétkék zoknira, valamint csupaszon maradt bal lábujjaira. Késésben volt, mint mindig. Lecsapta a bögrét az üvegasztalra, ami vészjóslóan koccanó hangot hallatott, majd berohant a szobájába.

Elnyúltam a kanapén és vártam az álom édes érkezését, de a csend már megint olyan hangossá tett mindent. A bőr nyikorgását a hátam alatt, a szekrényajtó csapódását, apám felkiáltását, mikor megtalálta a keresett zakót és mobilja kitartó rezgését újra és újra.

- Nem kellene felöltöznöd? Elkésel az iskolából – hallottam a szülői felelősség felparázsló szikráját.

- Nincs kedvem. Ma nem megyek be.

Apám tovább gyömöszölte papírjait egy megviselt irattartóba, felhörpintette a maradék kávét, és megigazította csálé nyakkendőjét. Aztán felvette a telefont, és utasítások osztogatásába kezdett. Egy kisebb szélvihar gyorsaságával pörgött körülöttem, amitől kezdtem szédülni, még fekve is.

- Nem, a tárgyalás csak négykor lesz – mormogott a telefonba. – Igen, azt hozd csak be! Remek ötlet! Ühüm!

Kezdtem elálmosodni az ismerős duruzsolástól. A telefonbeszélgetések egyik oldalát hallgatni, főleg ha azok néha jogi szakkifejezéseket is tartalmaztak, hihetetlenül unalmas volt. Az ember két dologra érzett tőlük késztetést, az ásítozásra és a menekülésre. Még nem voltam elég éber az utóbbihoz, így maradt az első lehetőség.

- Elvigyelek? – bámult le rám a vállához szorítva a telefont, aminek még mindig volt valaki a túlsó felén.

Jelentőségteljesen végigmutattam magamon csupasz talpamtól, a pizsamanadrágomon át a vállamat csiklandozó kócos tincsekig. Vette az üzenetet.

- El fogsz késni – jelenttette, és már folytatta is a telefonbeszélgetést.

Felmarkolta a slusszkulcsot és a táskáját, majd rohant is az ajtó felé. Még a cipőjét is sikerült bekötnie fél kézzel egyensúlyozva, nehogy a fontos eszmecsere megszakadjon, akár egyetlen pillanatra.

- Ugorj be valamikor a boltba! Kell kávé meg tej. Ami a hűtőben van, már egy hete lejárt – búcsúzott, aztán magamra hagyott a bosszantóan néma nappaliban.

Hiába taszított a lakás némasága, a suliban sem volt jobb a helyzet. A folyosók kihaltak voltak, mikor beértem, és a teremben is síri csend honolt, ahogy átléptem a küszöböt. Egyedül a franciatanárnő fordított figyelmet rám, mikor mosolyogva a kezembe nyomott egy dolgozatlapot. Megúsztam a fejmosást a késés miatt, ám ettől nem lett jobb kedvem, mert teljesen elfelejtettem a dolgozatot.

Lehuppantam Adam mellé, aki épp csak felsandított rám a tolla rágcsálásából. A francia nyelv nem volt az erőssége. Aztán előkotortam a táskámból egy tollat, és nekiláttam a tesztnek.

Az utolsó feladat egy esszé volt. Fél oldalban kellett volna összefoglalni, mit gondolunk Franciaországról. Átpillantottam Greg padjára, aki csak két szót írt a teljes oldalra: croassaint és champagne. A kaján kívül, mivel nem maradt időm reggelizni, nekem is csak egyetlen dolog ugrott be, ami francia. Megpörgettem a tollamat, és amennyire emlékeztem, leírtam Tagada Jones egyik számának dalszövegét.

Mikor beadtam a dolgozatot, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Talán mégsem olyan jó ötlet a visszafogott tanárnőt megismertetni a francia punk bandák szókimondásával. Bár, ahogy jobban belegondoltam, megállapítottam, a szélesebb látókör sosem árt, főleg ha zenéről van szó.

- Hogy ment? – kérdezte Adam, ahogy végigsétáltunk a folyosón.

Nem tűnt túl vidámnak, pedig a következő óránk matek volt, ami mindig feldobta egy kicsit a humán tárgyak után.

- Ment – feleltem kurtán.

Akár tetszik az Epidémie szövege a tanárnőnek, akár nem, el kellett ismernie, hogy francia mondatokból állt, amivel máris jobb jegyet érdemeltem, mint Greg sajátos reggeli menüjével.

Már majdnem elértük a terem ajtaját, ahol az osztály spanyolos fele tanyázott, mikor egy alak rohant ki az ajtón. Olyan gyors volt, hogy csak az utána lobogó hosszú haját láttam.

- Hát ebbe meg mi ütött? – kérdezte Adam meglepetten, mivel nem sokon múlt, hogy a csaj rajta keresztül törjön utat magának.

Még láttam, ahogy kikerült egy kisebb kupacba gyűlt társaságot, majd padlón csikorgó tornacipővel befordult a sarkon. Szinte körbe sem nézett.

- Biztos rájött a napi öt perc dühöngés. Így megy ez a csodabogarakkal – válaszolt Greg, aki épp beért minket a küszöbnél.

Adam a szemöldökét ráncolta, mint mindig, ha valakit gúnyoltak a jelenlétében. Vissza azonban sosem szólt, hacsak nem volt közvetlenül is érintett a dologban. Igazi pacifista volt, amit többször az orra alá dörgöltem.

- Ja, bocs, Peter! – nézett rám Greg hamisnak tűnő, bűnbánó tekintettel.

Nem értettem, mire gondolt. Miért foglalkoztatna, kire tesz gúnyos megjegyzéseket?

- Tiszta szívás, hogy Mr. Herbert pont a Csodabogárral osztott párba – folytatta, és nem bírta megállni a kárörvendő vigyorgást.

Kis időre megfeledkeztem a történelemtanár aljasságáról és a házi dolgozatról, így nem lett jobb kedvem az emlékeztetőtől. Nem válaszoltam. Nem akartam Mr. Herbertről folyó diskurzusba bonyolódni, mivel kételkedtem az önuralmamban, így inkább bementem a terembe.

A szünet nyüzsgése jótékonyan elterelte gondolataimat minden kényes témáról. Csak a közeledő meccsek izgatottsága, az elmúlt hétvége beszámolói,  a következő hétvége tervei, valamint az iskola legfrissebb pletykái zsongtak körülöttem. Átlagos nyafogásokat hallgattam végig rossz jegyekről, szigorú szülőkről, undok testvérekről, szakításokról és visszautasításokról, vagyis az élet haladt szépen a megszokott medrében. Tudtam, történjen bármi, nem fog kibillenni. A világ nem áll meg, akkor sem csendesül el egyetlen pillanatra, ha épp a fejedre dől a ház.

A csengőszó és a matekóra kezdete felfüggesztette az osztály társasági életét, és néhány tanuló kivételével mindenkit a teljes apátia szélére sodort. Nem értettem, Adam hogyan képes koncentrálni, mikor a matektanárnő hangját inkvizíciós célokra is lehetne használni. Mintha belülről karistolta volna az agyamat. Összerándultam, ahogy elképzeltem, a tanárnő által elmondott algebrafeladatok épp átvágnak néhány agysejtet, végigszaladnak az idegvégződéseimen és kiszöknek a fülemen át. Sürgősen figyelemelterelésre volt szükségem, mielőtt haragosan harsogó gondolatok özöne zúdult volna rám.

Kikaptam a legelső könyvet a táskámból, amiben kizárólag betűk voltak, és olvasni kezdtem. A napóleoni háborúk azonban csak addig kötöttek le, míg fel nem idéztem Mr. Herbert legutóbbi húzását. Ha azt hiszi, egy házi dolgozattal legyőzhet, akkor téved. Hiába sóz rám minden fura lányt, akkor is jelest fog adni.

A matekóra vége igazi megváltásnak bizonyult. Örömmel hagytam el a termet, és mentem a fiúkkal az ebédlő felé. Útközben sokan megbámultak minket, főleg miután Josh energikusan David nyakába csimpaszkodott, és rákényszerítette, hogy vontassa végig a folyosón. Greg és Joseph gyors fogadást kötött, melyikük bírja tovább cérnával, míg Fred könnyesre nevette a szemét.

- Két ekkora idiótát! – jegyezte meg Adam kuncogva.

Egyetértően vigyorogva bólogattam, bár kétségkívül szórakoztató idióták voltak.

Az ingyen cirkusz az ebédlő ajtajában ért véget, ahol David úgy oldalba könyökölte a rajta lógó Josh-t, hogy az egy nyekkenéssel landolt a padlón. Greg kelletlenül kifizette Joseph-nek az elvesztett összeget, míg David diadalmasan rávigyorgott egy csapat lányra, akik érdeklődéssel figyelték a műsort.

- Minden oké? – húztam fel Josh-t a padlóról.

- Persze! Kajáljunk!

Az ebédlő közepére telepedtünk megpakolt tálcáinkkal, mint mindig. Greg és Joseph ezúttal átült a focista asztalhoz, ami kicsit hátrébb állt, de az üresen maradt székeket Darren és Henry hamar elfoglalta.

Az ebédszünet a nap fénypontjának számított. Nem voltak zavaró csendek vagy zajok, csak a megszokottság érzése. David piszkálódása, Josh elregélt randevúi, Fred harsány nevetése és még Henry hümmögése is, amit a könyvébe temetkezve hallatott időnként, kifejezetten otthonos volt. Órákig ücsörögtem volna velük semmiségekről beszélgetve, ahelyett, hogy visszamenjek a terem nyomasztó zsúfoltságába.

Húztuk az időt, amíg lehetett, míg majdnem elkéstünk. Már hallottuk a tanárnő cipőjének kopogását a folyosón, mikor átléptük a küszöböt. Utolsónak értem be, ami nem volt szokatlan. Gyorsan felmértem a teremben ücsörgő osztálytársaimat. A stréberek koncentrációját az első sorokban, hogy ne vegyenek rólam, rebellis későről tudomást, az egyik lányklikk visszafogott sutyorgását, néhány bámuló tekintetet és egy-egy felvillanó mosolyt. Általában nem törődtem velük, de most kerestem valakit és meg is találtam az egyik leghátsó padban.

Elmélyülten firkálgatott teljesen a padja fölé hajolva, hogy barna hajtincsei szinte függönyt emeltek köré. Beszélnem kellett vele.

Az irodalomóra gyorsabban eltelt, mint a matek. Amint kicsengettek, a hátsó pad felé vettem az irányt. Éreztem néhány kíváncsi tekintetet, ahogy átléptem a teremben megszokott területem határát. Eddig nem volt sok okom a hátsó padokhoz menni.

Az utolsó előtti padban ülő kövér srác rémülten nézett rám, mintha attól félne, megütöm. Pedig már régen hallottam verekedésről szóló pletykákat, és azt hittem, kezdett lekopni rólam Rafael ismerésének hatása. Ezek szerint tévedtem, és még mindig ijesztőnek számítottam.

Megálltam a hátsó pad előtt, és lenéztem a barna hajfüggönyre. Nem firkált, hanem rajzolt. Valami tájkép lehetett, bár a kezétől és a hajtincsektől nem sokat láttam belőle. Zsebre dugtam a kezem, és megköszörültem a torkomat. Minél előbb túl akartam esni ezen a beszélgetésen, hogy utána túl lehessek a házi dolgozaton is. Ráadásul egyre több kíváncsi tekintetet éreztem a hátamban. Ő azonban észre sem vett, csak rajzolt tovább rendületlenül.

- Hé, Csodabogár! Hahó! – szólaltam meg.

A ceruza megállt a kezében, vagyis eljutott hozzá a hangom. Ezt jó jelnek vettem, és tovább próbálkoztam, hátha visszatér külön kis világából, és észrevesz végre.

- Föld hívja Csodabogarat. Csodabogár, jelentkezz!

Erre már felemelte tekintetét a padról, így a hajfüggöny szétvált keretbe foglalva az arcát. Még mindig nem úgy nézett ki, mint aki teljesen jelen van, inkább mintha a saját világa és a valóság küszöbén toporgott volna.

Láttam, mikor érkezett meg teljesen, ahogy felismerés villant a tekintetében. A felismerés pedig meglepettségre váltott, ahogy a szeme teljesen kikerekedett döbbenetében. Nem is tudtam, hogy ennyire kék az írisze, amitől önkéntelenül is elvigyorodtam. Olyan volt, mint egy megszeppent nyuszi, aki épp egy rókával szemez, ez pedig cseppet sem hasonlított a tetőn nyújtott alakítására.

- Beszédem van veled – jelentettem ki.

A meglepettség eltűnt az arcáról, és óvatos távolságtartás vette át a helyét.

- Mit akarsz? – kérdezte élesen.

Már sokkal jobban hasonlított arra a lányra, akinek ismertem. Pont ilyen lekezelő és megvető hangsúllyal beszélt velem pár napja az iskola tetején. Mintha mindent tudna rólam, és cseppet sem tetszene neki, amit lát. Általában nem zavart volna, hidegen hagyott, ki és mit gondolt rólam, de valahogy nem bírtam lenyelni, hogy a kék ég alatt szánalmasnak nevezett.

- Két kiló kenyeret. Szerinted, nagyokos? – kérdeztem vissza reflexből.

A teremben nevetés csendült, ami jelezte, mi lettünk az aktuális műsorszám. Pedig semmi kedvem nem volt az osztály szórakoztatásához. Arra ott volt David meg a többiek. Ő azonban meg sem rezdült. Nem jött zavarba, nem mosolyodott el, csak megszólalt:

- A  kenyér elfogyott, csak zsemle van.

Olyan dacos tekintettel nézett rám, hogy nem bírtam megállni a vigyorgást. Fura egy lány volt. Messziről egérnek tűnt, közelről megszeppent nyúlnak, de valójában valami egész más volt. Talán macskára hasonlított, az ennyire kiszámíthatatlanul szeszélyes. A macskák karmolnak, és rajta egyértelműen látszott, hogy képes lenne rá. Ahogy a gondolat végére értem, felkacagtam.

Néhány helyről ismét felcsendült a nevetés, amit nem igazán értettem. Ez a kenyeres vicc elég béna volt, és másnak biztosan nem fordult meg a fejében, hogy az osztály csodabogarát elképzelje macskaként.

- Holnap háromkor legyél a könyvtárban! – zártam le a már túlságosan hosszúra nyúlt beszélgetést.

Aztán sarkon fordultam. Megbeszélést letudtam, már csak meg kellett írni azt a vacak dolgozatot, és utána reméltem, hogy Mr. Herbert talán pár hétig békén hagy. Nagyon nem hiányzott a bosszantó ügyködése, hogy keresztbe tegyen nekem. Nem volt elég türelmem hozzá, sőt úgy éreztem, semmihez sincs elég türelmem. Zene kellett, hangos, dübörgő, ami elnyom mindent, legfőképpen a csendet, mert a csend az a környezet, ahol a nem kívánt gondolatok otthon érzik magukat.


A két említett muzsika:
System of A Down - B.Y.O.B
Tagada Jones - Epidémie


Záró megjegyzések:
Remélem, tetszett ez a kis szösszenet. :)
Nem szoktam kritikát kérni, mivel azt szeretem, ha szívből jön, ha akkor ír nekem valaki pár sort, mikor belső késztetése van rá, és úgy érzi, meg kell osztania velem. Most viszont szeretnék kérni néhány sornyi véleményt, mert ez volt az első - és nagy valószínűséggel az utolsó eset -, hogy Peter szemszögéből írtam, és rettentően kíváncsi vagyok, mennyire tetszett vagy nem tetszett.
Szóval, ha van pár perced, megfogalmazódott néhány gondolat, hangulat vagy érzés olvasás közben, esetleg utána, kérlek, írd meg nekem. 
Megteheted itt, a bejegyzés alján a Megjegyzés küldése dobozban vagy AFS-en szokásos kritika formájában, de akár e-mailben is, ha csak velem akarod megosztani észrevételeidet. (Blog aljára görgetve, a Simon's Cat-es kép alatt megtalálható a mailcímem.)
Köszönöm!

2013. október 13., vasárnap

30 napos Shadowhunters kihívás

"Maradj nyugodt és ne szólj a Klávénak"
Ismét teljesítettem egy 30 napos kihívást, ezúttal az árnyvadászok világához kapcsolódóan. Ebbe nem csupán a Végzet ereklyéi sorozat tartozik bele, hanem a Csontváros filmváltozata és az írónő Pokoli szerkezetek címet viselő trilógiája is. 
A filmes kérdéseknél a válasz egyértelmű, ám a könyves kérdéseknél hol erre, hol arra a könyvsorozatra hivatkoztam. (Igaz, a Végzet ereklyéi kötetei jelentős fölényt mutattak.) Az érthetőség érdekében azért igyekszem linkelni a könyvkritikáimat is hozzá. 
Jöhetnek a kérdések:

1. nap: Kedvenc Női karaktered 
Isabelle Lightwood, mert kedvelem az erős és határozott nőket, ő pedig pont ilyen. Tetszik, hogy egyszerre egy vagány csaj, aki bárkivel szembeszáll, ha kell, ugyanakkor egy szeleburdi lány is, akit érdekelnek a cipők, a fiúk, ékszerek és minden egyéb, ami a női léthez hozzátartozik.

2. nap: Kedvenc férfi karaktered 
Simon Lewis, mert aranyos, vicces, bírom a pólóit és talán ő az egyetlen vérszívó, akit sikerült megkedvelnem.

3. nap: Legkevésbé kedvelt karaktered 
Hm, Clary most nagyon a bögyömben van az Elveszett lelkek városában nyújtott förtelmes viselkedése miatt, így ha hirtelen felindulásból döntenék, őt mondanám. Viszont ha a teljes sorozatot nézem, akkor Clary nem olyan szörnyű, az elején kifejezetten kedveltem, értettem, nagyon emberi volt. (Míg nem lett belőle Supergirl…) Szóval nem ő kapja a citromdíjat, hanem Sebastian, akit egy percig sem tudtam megkedvelni, mert természetre egy tenyérbemászó alak, míg rosszfiúnak szánalmas.

4. nap: Egy karakter akit Te szeretsz, de mindenki utál 
Nem hiszem, hogy volna ilyen. Bár gondolom Simon és Valentine nem mindenkinek a legkedvesebb karaktere, én mégis nagyon kedvelem őket és talán nem is vagyok túl nagy kisebbségben vele, de hogy közutálat övezné őket, azt nehezen hiszem.

5. nap: Egy karakter akit mindenki szeret, de te utálod 
Ahogy már a 3. napnál említettem, nem kedvelem Sebastiant. Ő pedig kifejezetten népes rajongótáborral rendelkezik, én viszont továbbra is egy ügyetlen, szerencsétlen és gyenge negatív főhősnek tartom.

6. nap: Kedvenc jeleneted 
Hamuvárosban, mikor Clary megalkotja a rettenthetetlen rúnát és Alec készségesen leteszteli. Azon a jeleneten nagyon jól szórakoztam és a rúna miatt még kifejezetten érdekes is volt.

7. nap: Kedvenc idézeted 
Ebből nagyon-nagyon sok van. Kompromisszumot kötök magammal és hozok kettőt, egyet a TMI-ből és egyet az TID-ből.

"Isabelle türelmetlenül sóhajtott föl. – Az Angyalra, te aztán tényleg nem tudsz semmit a saját fajtádról, mi? Van egyáltalán fogalmad róla, hogyan lesznek a vámpírok?  
– Hát, amikor egy apukavámpír és egy anyukavámpír nagyon szeretik egymást…"

„Szavakon élünk. A könyvek akadályoztak meg benne, hogy végezzek magammal, amikor azt hittem, soha többé nem szerethetek senkit, és engem sem szerethet senki. A könyvek miatt éreztem úgy, hogy talán mégsem maradok teljesen magamra. Ők őszinték tudtak lenni velem, és én is velük.”

8. nap: Kedvenc könyved 
Egyértelműen az Üvegváros a legjobb. (:

9. nap: Kedvenc rúnád 
Rettenthetetlen, mindig rám fér egy kis extra bátorság.

10. nap: Kedvenc párosod 
Nehéz kérdés. Sokáig nagyon drukkoltam Clarynek és Jace-nek, de most már unom az „összejöttünk, de mégsem lehetünk egymáséi” felállás ismétlődő ciklusait… Egye fene, legyenek ők ketten mert az Angyal is egymásnak teremtette őket. ^^

11. nap: Egy jelenet amin sokat nevettél 
Itt kapásból visszautalhatnék a 6. napra, kedvenc jelenetemre, de nem teszem, mert bőven volt más részlet is, amin jókat kuncogtam. Ebbe beletartozik Jace minden egoista megjegyzése, Simon-Jace verbális bokszmeccsek, főleg ha Kyle is csatlakozik hozzájuk és Magnus megjegyzései. Nehéz egyet kiemelni, úgyhogy inkább megmondom, mi volt a legutóbbi ilyen frissítően üdítő jelenet. 
Elveszett lelkek városában a démonidézős részek, mert az a démon is nagy arc volt. :D

12. nap: Egy jelenet amin meghatódtál 
Hm, nehéz engem meghatni, szórakoztató ifjúsági könyvekkel meg főleg. Két jelenet ugrik be, amit kicsit szívhez szólóbbnak találtam és mindegyik spoileres, így megpróbálom körülírni őket, aki olvasta a könyveket, úgyis tudja, pontosan mire gondolok. 
Az első az Üvegváros végén Jace és Valentine összecsapása, annak is a befejezése. Valentine rövid mondata igazán ütősre sikerült. 
A másik Az angyal szintén egyik utolsó jelenete, mikor Tessa kicselezi a Magisztert és a szívbajt hozza vele Willre is. 
Azért ez a két rész jutott eszembe, mert mindegyik mély érzelmeket mutat.

13. nap: Melyik karakterre hasonlítasz a legjobban 
Tessa Gray, mert én is különc könyvmoly vagyok.

14. nap: Melyik jelenetnek vagy könyvnek képzeltél más véget. 
A Bukott angyalok városának végét nem szeretem, de nem szoktam alternatív befejezéseken törni a fejem. Ez az író dolga, elfogadom, amit kitalál, akár egyetértek vele, akár nem.

15. nap: Kedvenc árnyvadász fegyvered 
Szeráfpenge, mert vonzódom a vágó- és szúrófegyverekhez.

16. nap: Melyik könyv tetszett a legkevésbé 
Elveszett lelkek városa, mert Clary teljesen kiakasztott és túlságosan érződik rajta, hogy csak a lelkes rajongók kedvéért íródott.

17. nap: Árnyvadászok vagy alvilágiak 
Bár semmi problémám az alvilágiakkal, mégis azt mondom: árnyvadászok.

18. nap: Egy dal amiről valamelyik könyv az eszedbe jut 
Nem igazán szoktam zenét hallgatni olvasáshoz, kivéve ha tömegközlekedés közben olvasok és akkor is csak a nem kívánt hangok kiszűrése miatt szól a fülemben muzsika. A rajongók által készített zenéket azonban nagyon szeretem, úgyhogy válasznak a kedvencemet hoztam: 
Alice Invictus – Dust to Dust 
Üvegvároshoz íródott azon belül is a végéhez, mivel ez Max búcsúdala. Gyönyörű dal.

19 nap: Egy szereplő akiről szívesen olvasnál többet 
Raphael Santiago, mert sokkal több potenciál van a karakterében, mint amennyit az írónő használ. Hiába van beállítva egy számító, rafinált vámpírként, nem sok vizet zavar. Szóval szerintem lehetne sokkal erőteljesebb a vámpírvonal.

20. nap: Egy karakter aki a legjobban idegesít 
Sajnálom, hogy ennyit panaszkodom Claryre, de most nagyon a bögyömben van. Ő idegesít a legjobban, mert egyre jobban hisztis, önző és logikátlan, a supergirl megnyilvánulásairól már nem is beszélve. Pedig régen szerettem…

21. nap: Kiért izgulsz/izgultál a legjobban 
Nem tudnék kiemelni olyan szereplőt, akiért jobban izgultam, mint a többiekért. Egyformán drukkolok az összes karakternek, akit kedvelek.

22. nap: Ha egy valamit kérhetnél Cassie-től, hogy mit írjon vagy ne írjon a következő könyvbe/könyvekbe mi lenne az 
Ne legyen több melodráma Jace és Clary között, mert már rettentően fárasztó.

23. nap: Kedvenc helyszín 
Bár a viktoriánus Londont is kedvelem, az abszolút kedvencem mégis Alicante.

24. nap: Kedvenc harci jeleneted 
A dumort hoteli harc a kedvencem. Hosszú, mégis izgalmas és Jace hozza a formáját a csata közbeni beszólásaival.

25. nap: Neked ki lenne a parabataid a könyvből 
Izzyt szeretném társnak. Éljenek a vagány lányok, főleg, ha csapatosan vannak! :D

26. nap: Melyik színészt cserélnéd ki szívesen és kire 
Nem nagyon szoktam lázongani színészek ellen, így most sem teszem. Kétszer láttam a filmet és egyik színészre sincs panaszom. A forgatókönyvírót azonban megcsapkodnám…

27. nap: Kedvenc fan art-od 
Szeretem a rajongói alkotásokat, de kedvencem nincs közülük.

28. nap: Kedvenc hivatalos Csontváros plakátod 
Ami az ajtómon van. :D Az a változat, ami végül a filmes könyvborító is lett.

29. nap: Egy illat amiről valamelyik könyv jut eszedbe 
Nincs. Könyveket maximum a frissen nyomott lapok illatához tudom kötni. Ha viszont íz lenne a kérdésben illat helyett, a mangós teát mondanám. Annak az aromája a Bukott angyalok városára emlékeztet.
"– Hát ez meg mi volt?  
– Azt hiszem – felelte Jace –, megkérdezte, hogy megérintheti-e a mangómat.  
– Komolyan ezt mondta?  
Jace vállat vont. – Aha, aztán ideadta a számát."

30. nap: Melyik színész illet a legjobban a karakteréhez szerinted 
Ahogy már a 26. nap kérdésénél is írtam, én teljesen elégedett voltam mindegyik színésszel. Aki ellen kezdetben voltak fenntartásaim, az a vásznon meggyőzött, a többiek pedig hozták az elvárt formájukat. Szóval nekem mindenki tetszett, de ha kifejezetten egyet kellene kiemelni, akkor Robert Sheehant mondanám. Remek színész és úgy adta vissza Simont, ahogy szeretem.

2013. október 9., szerda

A vízisten menyasszonya 4.

Ez az a manhwasorozat, aminek a rajzstílusát a legjobban szeretem. Egyszerűen gyönyörű kívül és belül is. Csak rá kell nézni a mellékelt negyedik kötet borítójára. Hát nem meseszép?
Első alkalommal került rá mindkét főszereplő és ezúttal a lila szín dominál az elmaradhatatlan virágok és pillangók mellett. 
A sorozat korábbi részeiről írtam külön-külön bejegyzéseket, azokkal érdemes elkezdeni az olvasást. (Első kötetről ITT lehet olvasni.)
Oldalszámra a szokásos 200 körüli lapszámával. A kötet végére pedig az írónő vicces "pandás" kommentárjai mellé egy interjú is került az AnimeStars magazin jóvoltából. (Aki nem ismerné a magazint, annak megjegyzem, hogy az egyik legnagyobb hazai animékkel és mangákkal foglalkozó lap. Ha úgy tetszik, a Mondo magazin kistestvére.) Én nagyon örültem, hogy belekerült ebbe a kötetbe, kicsit közelebb hozta a szerzőt a magyar olvasókhoz.
Fülszöveg:
"Az istenek és a halandók is Szoát akarják! Miután haza kellett térnie férje, Habek varázslatos birodalmából, földi élete – sok tisztelője ellenére – sem alakul rózsásan. Közben Habek isteni anyja és pár állítólagos barátja az elátkozott vízisten ellen ármánykodik, de ő vajon észhez tér-e végre, és megmenti-e Szoát? Humor, dráma és egy cseppnyi horror színezi az eseményeket, amikor az emberi menyasszony, Szoa megpróbálja felfedni különös férje titkát és hogy mi rejlik az előző feleség korai, erőszakos halála mögött. A dolgokat pedig épp hatalmas és szeszélyes férje bonyolítja, akinek nappal egy kisfiú testében kell élnie, és csak éjszaka veheti fel igazi, felnőtt alakját."
Szegény Szoa sosem tudja, mi folyik körülötte és ez ebben a részben sem változik.
Ahogy már a bejegyzés elején említettem, a rajzolása gyönyörű. Szoa annyira szép minden szögből, minden hangulatban és minden időjárási viszonyok között. Persze a többi szereplő is szépre sikerült, nekem mégis a főhősnő tűnt ki. A folyamatosan elburjánzó virágok, bambuszok és levelek pedig a háttért is kellően meséssé teszik a pillangókról és vízcseppekről nem is beszélve. Szinte minden oldalon kedvem lett volna papírt és ceruzát ragadni, annyira inspiráló. 
Ezek után bátran mondhatom, számomra a sorozat legnagyobb vonzereje a szépségében rejlik, ezért olvasom rendületlenül. No, persze a történet sem elhanyagolható.
Ebben a részben Habek végre némi nyílt érdeklődést mutat Szoa iránt. Szeretem, amikor féltékeny, ebből látom, hogy mi rejlik a szexi és hűvös külső alatt. Az pedig, hogy egyre több információt lehet megtudni előző feleségéről, Nakbinról különösen értékeltem. Azonban még így is akad bőven sötét folt (már-már fekete lyuk méretű) kedvenc istenségem múltjában.
A kérdések pedig csak fokozódnak, mert az istenek lételeme az ármány és a köntörfalazás.
Sajnálom Szoát, amiért csak a sötétben tapogatózik, miközben akaratlanul is politikai és érzelmi játszmákba keveredik.  Ezek a játszmák ráadásul annyira homályosak, összetettek, mégis egymástól függetlenek, hogy alig lehet kiigazodni rajtuk. Nekem legalábbis még nem teljesen sikerült kibogoznom, ki kinek az oldalán foglal állást és miért. Tényleg senkiben sem lehet bízni.
Az első kötethez képest egyre kevesebb a humor a történetben, egyre borongósabb a hangulata, ami persze nem baj. Ahogy a harmadik kötetben a dráma játszotta a főszerepet, úgy itt is előkelő pozíciót szerzett magának. Ez pedig most nem csak Habek múltjában nyilvánult meg, hanem Szoa családi kapcsolataiban is.
Mindeközben pedig a szerelmi szál egyre hangsúlyosabban van jelen. Szoa és Habek kapcsolatát árgus szemekkel figyeli a teljes istenvilág és ők is egyre jobban érzik a köteléket. Igaz, még így sem mondanám szerelmi kapcsolatnak azt, ami köztük van, ahhoz túlságosan sok a titok Habek körül és túlságosan goromba Szoával. Azért drukkolok nekik, akkor is, ha teljes mértékben a lány pártját fogom a konfliktushelyzetekben. 
A kötet vége ezúttal is függővég, egy újabb csavar előjele, ami a későbbi kötetekben felforgat majd mindent. Nem mintha nem lenne elég összetett és cseppet kusza az ármányok szövevénye.
Összefoglalva, ez a rész is elnyerte tetszésemet. Okosabb nem lettem ugyan a rejtélyeket illetően, ám lekötöttek az új problémák és gyönyörködhettem közel 200 oldalnyi művészetben.
Bátran ajánlom azoknak, akik már olvasták az első három kötetet, nem fognak csalódni.