2020. november 28., szombat

Mozgóképek XCIII.

A rovat előző bejegyzésében azt mondtam, hogy a szeptember volt a filmes hónapom. Nos, ezt a címet az október fölényesen átvette. Múlt hónapban ugyanis 13 filmet néztem meg, ezzel meg is döntöttem a 2020-as havi filmnézős rekordomat.
Szóval meglehetősen sok filmről kell ebben a bejegyzésben szót ejtenem, ezért is halogattam ilyen sokáig a megírását.

Visszatérés Epipóba
"Az éppen hanyatlóban lévő szocialista Magyarországon működött egy különleges tábor, ahova sok gyerek szeretett volna eljutni. A három hetes tematikus nyaraltatás egy képzeletbeli országba, Epipóba repítette a résztvevőket, messze az akkori rideg valóságtól. Mesébe illő szerepjátékok, titkos nyelv, mágia és varázslat várta az epipói polgárokat nyaranta. A tábor karizmatikus vezetője bűvkörébe vonta a rábízott gyerekeket, annak ellenére, hogy a játékokat megalázás és többeket érintő titkolt abúzus árnyékolta be. Mikor az egykori táborlakó, Judit kislánya nyári táborba szeretne menni, az elengedés váratlanul nehezen megy. Ezért a film rendezőjeként csaknem 25 év után újra találkozik egykori társaival, hogy együtt értsék meg, hogyan él bennük Epipo, ez a zárt, misztikus és titkokkal terhelt világ."
Ez egy dokumentumfilm, ami megjelenésekor (HBO GO-n elérhető) hatalmas népszerűségnek örvendett. Volt reklám, magasztaló kritika, szóval minden, ami felkeltheti a néző figyelmét. Szépen be is ugrottam neki.
Ez a dokumentumfilm rémesen hosszú, rémesen unalmas és szörnyen semmitmondó. A narrációtól konkrétan falra másztam, annyira irritált a stílusa, illetve a narráló hölgy személye. Folyton ugyanazokat a sejtelmes mondatokat ismételgették, célozgattak, de alig mondtak bármi konkrétumot, és mindezt egy olyan nézőpontból tették, ami teljesen érdektelen. Jó néha a külső szemszög, de nem akkor, ha az áldozat és az elkövető szemszöge az, amiről érdemes lenne beszélni, és főleg nem úgy, hogy a külső szemszög belsőnek van beállítva. Nem akarom lekicsinyelni a hölgy gyerekkori tramumáit, de ő nem vett részt abban a bűntényben, amiről ez a film szól, így nem hat meg a siránkozása. Főleg, hogy semmit sem tett hozzá a történethez azon kívül, amelyet egy újságcikkben már korábban tökéletesen, sőt érthetőbben összefoglaltak. Mert ez a film minden, csak nem érthető. Tele van indokolatlan és felesleges jelenetekkel, mint például az egykori táborlakók pszichodrámái. Ha a néző nem tudja, mi az a pszichodráma, akkor nagy valószínűséggel csak pislogni fog, hogy kik ezek és mit bohóckodnak. Mert nem lehet ilyen elemekkel kitölteni a perceket minden magyarázat nélkül. Ez elvileg egy dokumentumfilm, annak pedig alapja a magyarázat, de ez a film mindent csinál, csak nem magyaráz. Szörnyű a felépítése mondanivaló és film szempontjából egyaránt.
Nekem tehát egyáltalán nem tetszett, sőt, bánom, hogy időt pazaroltam rá. Így azt javaslom, ha valaki kíváncsi rá, mi történt, olvasson utána, mert két kattintás után talál egy cikket, ami sokkal többet mond, mint ez az indokolatlanul hosszú (84 perces!) semmitmondó film.

Only Yesterday - Vissza a gyerekkorba
"Taeko Tokióban él, egy cégnek ír könyvismertetőket. Egy nap úgy dönt, szabadságot vesz ki és leutazik vidékre a sógorához. Örül, hogy végre kiszabadulhat a város nyüzsgéséből és élvezheti a vidék szépségét. A vonatút közben feltörnek benne gyerekkora elfeledett emlékei. Érzi, hogy a mostani élete így nincs rendben, s mikor az utolsó nap megkérdezik tőle, miért nem változtat az életén, rájön, hogy a boldogságához vezető út bejáratánál áll."
Régi adósságomat törlesztettem ezzel a filmmel, szeretném ugyanis az összes Studio Ghibli filmet megnézni, és ez eddig kimaradt.
1991-es film, vagyis meglehetősen régi, ám cseppet sem tekinthető elavultnak, mivel a nosztalgia a gyerekkor iránt állandó. Ez a film pedig épp erről szól, a nosztalgiáról. A történet két idősíkon fut, a múltban a főhős kisiskolás énjével és a jelenben ugyanezen főhős felnőtt változatával. Nem történik benne semmi eget rengető, mindkét esetben a kapcsolatokon van a hangsúly, a múltban értelemszerűen a családi kapcsolatokon, míg a jelenben a felnőttek kapcsolatain. A film így meglehetősen lassan halad, de olyan kis kedves minden mozzanata és olyan hétköznapi, hogy a néző könnyedén belesüpped a történetbe.
Nagyon örülök, hogy megnéztem, de nem lett a kedvenc alkotásom a Ghibli filmek kategóriában. Azoknak ajánlom, akik egy teljesen hétköznapi, nosztalgikus történetre vágynak. Aki viszont akciót vagy nagyobb horderejű történetet szeretne, keressen egy másik Ghibli filmet.

David Attenborough: Egy élet a bolygónkon
"A legendás műsorvezető elmeséli életének és a Föld evolúciójának a történetét, miközben gyászolja az elveszett vadont, és elmondja, hogyan képzeli el a jövőt."
Ez a filmet MINDENKINEK látnia kell!
Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, szeretem David Attenborough filmjeit. Az pedig, hogy 94 évesen képes volt készíteni egy elképesztően gyönyörű és döbbenetes sorozatot (majd a sorozatajánló rovatomban kifejtem) és csak úgy ráadásnak hozzácsapni egy életrajzi filmet több mint elképesztő. Zseni ez az ember.
Ez a film végigveszi nagy lépésekben az életét, miközben azt is megmutatja hogyan változott közben szűkebb és tágabb környezetünk. Mindezt gyönyörű felvételekkel, pontos adatokkal és sokkoló tényekkel teszi. Viszont, bár ez a film felér egy gyomorszájon vágással, főleg ha a lehetséges jövőre gondolunk, cseppet sem depresszív. Sőt, tele van pozitív üzenettel, pozitív példákkal, hogyan lehetne jobbá tenni a dolgokat, hogyan segíthetnénk magunkon és a bolygón, mit kellene tennünk. Mert nagyon remélem, hogy mindenki tisztában van vele, hogy valamit tenni kell, ha nem akarunk a dinoszauruszok sorsára jutni... A film ezért egyszerre sokkoló és bizakodó, mert ez a bácsi nagyon jól tudja, hogy az önsajnálat nem segít, csak a tettek azok, amelyek számítanak.
Lenyűgöző film, nagyon tetszett és ajánlom MINDENKINEK. Nézd meg! De tényleg nézd meg!

A nyughatatlan
"1955-ben vézna gitáros sétált be a Sun lemezstúdió ajtaján. Ez a pillanat kitörölhetetlen nyomott hagyott az amerikai kultúrában. A gitáros akkordjai ritmusosan zötyögtek, mint a tehervonat, hangja pedig mély és sötét volt, akár az éjszaka. Erőt sugárzó, átható tekintetétől és énekétől libabőrős lett az ember. Dalai, melyek a szív fájdalmairól és az életben maradásról regéltek, merészek voltak és húsbavágóak, és nem hasonlítottak semmilyen addig hallott dalra. Ezen a napon kezdődött Johnny Cash karrierje, és ekkor lépett rá személyisége átalakulásának rögös útjára is."
Időnként kifejezetten jó életrajzi filmeket nézni, főleg ha egy érdekes személy életéről szólnak. Nem vagyok Johnny Cash rajongó, de szeretem a zenét és ő egy elég meghatározó figura volt.
Ez a film egy klasszikus zenészéletrajz. A történetet a gyerekkornál kezdi, bemutatja a problálkozásokat, a kezdeti sikereket, a siker buktatóit, míg a végére révbe ér a főhősünk. Szóval semmi meglepő nincs ebben a filmben. Ez azonban nem is baj, mert ettől még jó tempóban mesél sikerről, alkohol- és drogproblémákról, rajongókról és persze zűrös kapcsolatokról. Joaquin Phoenix szokásos módon remek a szerepben, így a kivitelezésre nem eshet panasz.
Nem volt rossz film, könnyed esti kikapcsolódásnak ideális. Azoknak ajánlom, akik kedvelik az életrajzi filmeket és legalább egy dalát szeretik Johnny Cash-nek.

Ígérem, hogy visszatérek
"Sarah az egyetlen női tagja az európai űrprogramnak, ami rengeteg idejét veszi el. Egyedül neveli nyolcéves lányát és bűntudata van, hogy nem tölt több időt a gyerekével. Az anya-lánya kapcsolat újabb válságba jut, amikor Sarah-t beválasztják egy egyéves űrutazásba, a Proxima küldetésbe. Sarah látszólag megoldhatatlan válaszút előtt áll: imádott gyerekét egy évre hátrahagyja, és élete álmát megvalósítva a karrierjét válassza, vagy lemondjon mindenről és maradjon a kislányával?"
Kedvelem Eva Greent, így örültem, hogy végre új filmben láthatom. Az űrutazásos vonal pedig különlegesnek tűnt. Hát, nem volt az...
A készítők nagyon mellényúltak ezzel az űrbéli küldetéssel. Értem én, hogy csak háttere akart lenni az anya-lánya kapcsolatnak, ám háttérnek túl sokat mutattak belőle, míg űrkalandnak túl keveset. Hiába értettem a film dilemmáját, nagyon nem tetszett, amit láttam. Az űrprogram hiteltelen volt, a karakterek hiányosak, és épp arra hegyezték ki a filmet, ami a téma szempontjából kevésbé izgalmas. A film a felkészülést mutatja be az útra és nem azt, hogy milyen is egy ilyen távollét. Szerencsésebb lett volna végigvinni a történetet az egyéves űrbéli kitérőn és a hazaérkezésen, mert az lett volna az igazán érdekes. Ám a kilövéssel vége a filmnek, így a néző ott ül bambán, és nem érti, miért pazarolt el ilyen sok idöt az életéből a semmire. Mert ez a film nem adott semmit és egyáltalán nem volt érdekes, inkább vontatott és semmitmondó, na meg űrséta szempontjából teljesen hiteltelen.
Nem tetszett, inkább nem ajánlom.

Anya gyilkos kincse
"A dolgok nem mindig azok, amiknek látszanak, főleg Dee Dee és Gypsy Rose Blanchard esetében nem. Gyerekbántalmazás, mentális betegségek és tiltott szerelem keveredik a rejtélyben, ami egy anya és lánya kapcsolatáról szól. Mindenki azt hitte, tündérmesében élnek, ám kiderül, hogy rémálom az életük. Az HBO dokumentumfilmje kihallgatási jegyzőkönyvek, orvosi leletek, interjúk és titkos beszélgetések segítségével mutatja be annak következményét, amikor valaki megpróbál örökké fiatal maradni."
Ez az eset nem volt számomra ismeretlen, mivel az HBO filmsorozatot is készített belőle, amiről írtam is (aki kíváncsi rá, ITT elolvashatja).
Na, ez egy olyan dokumentumfilm, ami akkor is érdekes, ha az ember látta a filmsorozatot, és akkor is, ha nem. Van itt minden archív felvételektől, interjúkon át bírósági jelenetekig. Mindössze 82 perces, ám benne van minden, ami kell. Számomra különösen érdekes volt a filmben megszólaló orvos, az apa, és Gypsy Rose interjúja. Ráadásul olyan családi hátteret tudtam meg, amely nem derült ki a filmsorozatból. Szóval érdekes volt és ez az eset még mindig döbbenetes.
Tudom ajánlani azoknak, akik kíváncsiak egy elképesztő hazugság hullámra, akár látták a filmsorozatot, akár nem.

Három egyforma idegen
"Te mit tennél, ha kiderülne, hogy van egy egypetéjű ikertestvéred, akiről korábban sosem hallottál? Főleg, ha nem sokkal később rájöttök, hogy igazából hárman vagytok?
A hihetetlennek tűnő, de az utolsó szóig igaz történetben a három iker véletlenek sorozatának köszönhetően találkozott. A külsőre egymással tökéletesen megegyező hármas ikrek gesztusai és gondolkozásmódja is rendkívül hasonló. Igazi szenzációvá, szupersztárokká váltak a médiában. De vajon miért választották szét őket csecsemőként? És miért hallgatták el az örökbefogadó szülők előtt a testvérek létezését?
A Sundance Filmfesztiválon a zsűri különdíját elnyerő Három egyforma idegen lehengerlő, végig feszült és meglepetésekkel teli film arról, hogy mennyire irányíthatjuk a magunk és gyerekeink sorsát, és mennyire határozzák meg életünket az örökölt gének."
Ez a történet sem volt számomra ismeretlen, mert korábban már olvastam róla. Azonban, amint észrevettem, hogy a Netflix kínálatában szerepel az erről készült dokumentumfilm, nem haboztam megnézni.
Ez egy nagyon jól sikerült dokumentumfilm. Tetszett a narráció, tetszett a felépítése és tetszett, hogy nem csak az ikrek szétválasztásáról szólt, hanem arról is, hogyan befolyásolta később ez az egész az életüket. Szórakoztató filmként indul, ám a vége nem vidám, sőt inkább nagyon szomorú. Szomorú, hogy még mindig nincs mindenre válasz (és hála a titoktartásnak még hosszú évekig nem is lesz) és szomorú, hogy mennyire nem mesébe illő ennek az egyébként mesés történetnek a vége.
Nekem nagyon tetszett. Ha valaki szeretne egy jó dokumentumfilmet nézni, tudom ajánlani.

Egy lány az árral szemben
"Ez az Oscar-jelölt dokumentumfilm egy szerelmi történet lencséjén keresztül vizsgálja a modernizmus és hagyományok közötti feszültséget Pakisztánban. Az Oscar-díjas Sharmeen Obaid-Chinoy által rendezett film végigköveti Saba, egy fiatal pakisztáni nő életét, aki túlélte a saját családja által megkísérelt becsületgyilkosságot. A mai pakisztáni nők komplex problémáinak feltárása közben, értelmezi a nők jogait, a család becsületét, és a nyomást, hogy megbocsássanak rokonaik bűneiért, a film krónikája egy bátor fiatal nő drámai útja, ahogy küzd az életéért, a méltóságért és az igazságért. Pakisztán Punjab régiójában, egy fiatal férfi szerelmes lesz egy nőbe és úgy dönt, hogy feleségül veszi. Saba 18 éves és Qaiser 21, négy éve ismerik egymást és Saba apja segít megszervezni az esküvőt. Saba nagybátyja azonban tiltakozik az egybekelés ellen, Qaiser és családja alacsonyrendű státuszára hivatkozva, így a család végül megtiltja a házasságot. Ennek ellenére összeházasodnak a helyi bíróságon. Alig néhány órával az esküvő után, apja és nagybátyja megtalálják Sabat, elvezetik a folyópartra, megverik, lelövik, és hagyják meghalni a család "szégyeneként"."
Még egy dokumentumfilm, még egy remek alkotás.
Ez a film kiveri a biztosítékot. Egy olyan jelenséget mutat be, ami manapság elképzelhetetlennek tűnik, legalábbis nekünk itt, Európában. Pakisztánban azonban sajnos mindennapos, és ez vérlázító. Rettentően dühös lettem, miközben néztem. Dühített a rendszer, dühített a főhős családja (az interjú az apával konkrétan sokkoló) és dühített az a tehetetlenség, amelyet érzett, mert én is éreztem. Egyszerűen döbbenetes, hogy manapság is vannak olyan helyek, ahol a társadalom egy részét lenézik és gyakorlatilag bármit megtehetnek velük, akár meg is ölhetik őket büntetlenül. Ráadásul nem az fájt igazán, hogy egy ilyen férfiközpontú társadalomban a férfiak hogyan bánnak a nőkkel, hanem hogy a nők hogyan bánnak egymással. Mélységesen megdöbbentett, hogy a főhős anyja nem állt ki a lánya mellett, sőt, az apa pártját fogta, ahogy a lánytestvére is... Márpedig, amíg a nők nem állnak egymás mellé, nem fognak össze, nem lesz változás.
Ez a film döbbenetes, dühítő, ám egy nagyon fontos dologra hívja fel a néző figyelmét és ez dicséretes, ahogy a főhősnő ereje is az. Mindenkinek ajánlom, érdemes megnézni.

Majdnem híres
"A tizenöt éves, rockrajongó William egy kis helyi zenei újságba irogat a hetvenes évek elején. Egy nap telefonon keresik a neves Rolling Stone magazintól, és megbízzák, hogy írjon beszámolót a Stillwater együttes koncertturnéjáról. William kapva kap az alkalmon, és fejest ugrik a nagybetűs életbe: a zene, a szex és a drog világába. Csak az utazás, a koncertek és a lányok érdeklik, leginkább a szólógitáros barátnője. A turné végén persze kiderül, hogy egy kiskamaszt bíztak meg a feladattal, de a cikke megjelenik."
Ez nem egy mai alkotás, 2000-es film, ám eddig még nem láttam, Nel barátom viszont ajánlotta, így adtam neki egy esélyt.
A film kicsit tipikus, mivel a tipikus zenész klisékre építkezik, ám ezzel végülis nincs semmi baj. Egy rockbanda turnéja valószínűleg épp ilyen kaotikus és vad. Biztos, hogy nem maradnak józanok és az is biztos, hogy nem egy lány sündörög körülöttük. Azt viszont sajnáltam, hogy amint a fiatal főhős bevonódott ezekbe, a cikk nagyon háttérbe szorult, pedig talán épp ez volt a legérdekesebb rész ebben a filmben. A szerelmi szál persze tipikus, tipikusan irritáló, ám a főhős fiatal, így meg lehet bocsátani neki. 
Egynek elment ez a film, ám nem vesztettem volna sokat vele, ha kimarad az életemből. Azoknak tudom ajánlani, akik kedvelik az utazós filmeket, és kíváncsiak rá, milyen lehet egy rockbanda turnéja. Nagy elvárásokat azonban nem fog teljesíteni.

A Greyhound csatahajó
"Az Atlanti-óceánnál nem volt véresebb csatatér. A 2. világháború idején német tengeralattjárók tizedelték a szállítóhajókat és a segítségükre siető hadihajókat. Krause kapitány (Tom Hanks) azonban nem ijed meg. De fél.
Félti a rábízott flottát, amelynek a biztonságáért felel. 1942-ben, röviddel az Egyesült Államok hadba lépése után a kapitány első háborús feladatára indul: egy 37 hajóból álló konvojt kell átvezetnie a kegyetlen háború legkegyetlenebb hadszínterén.
Ráadásul a németek nem az egyetlen ellenség: az időjárás, a tengerészek közötti ellentétek és a kapitányt gyötrő kétségek is mind kétségessé teszik, hogy sikerül végrehajtaniuk a feladatot. Pedig itt csak két lehetőség van: siker vagy halál…"
Ez egy korrekt és látványos háborús film egy ritkább szemszögből.
A film valós eseményeket dolgoz fel, és nem emlékszem, hogy láttam volna olyan második világháborús filmet, ami végig a tengeri csatákra fókuszált volna. Nos, ez megtette és milyen jól tette. Kicsit egy másik filmre emlékeztetett (Phillips kapitány), mert itt is lényegében egy személy drámai döntéseit követhetjük nyomon. A film végig feszült, ezt a sötét képvilág és a hullámok csak fokozzák. A látványvilág izgalmas, a történet pedig átérezhető.
Tetszett. Tudom ajánlani azoknak, akik háborús filmet szeretnének nézni, de már unják a légi illetve szárazföldi harcokat. Ja, és a pontosság kedvéért a címet adó hajó egy romboló és nem csatahajó, ahogy a magyar címe sugallja.

Nemterhes
"A tizenhét éves Veronica sohasem gondolta volna, hogy elbukik egy teszten, egészen addig, amíg azon találja magát, hogy egy műanyag rudat nézeget két halvány rózsaszín vonallal. Az ígéretes jövő most tűnik el a szeme elől, Veronica pedig olyan döntést hoz, amiről soha nem gondolta volna hogy meg kell hoznia. Ez a nehéz döntés egy kilencszáz mérföldes utazásra indítja Új- Mexikóba az egykori legjobb barátnőjével, Baileyvel, ahol rájönnek, hogy az egyik legfontosabb dolog az életben a barátság."
Könnyed kikapcsolódásra vágytam, és ezt lényegében megkaptam ettől a filmtől.
A történet meglehetősen egyszerű, helyenként kicsit elcsépelt is. Nem érdemes tehát komolyan venni, mert nem is az a célja, hogy komolyan értekezzen az abortuszról, hanem hogy ez az egyébként komoly téma ürügyet adjon egy őrült utazásnak két látszólag ellentétes karakter számára. Az ilyen ellentétek pedig általában szórakoztatóak és többnyire itt is azok. Náhol nekem kicsit túltolták a készítők, de nem volt vészes.
Összességében tehát épp olyan ez a film, mint amilyennek látszik. Kissé klisés, kissé sok, de ha valaki épp ilyen filmre vágyik, megfelelhet. Tinivígjátékok kedvelői előnyben.

A whisker away
"Sasaki Miyo napi szinten, fáradhatatlanul üldözi a szerelmével az osztálytársát, Hinode Kentót, aki ebből semmit nem vesz észre. Egy nap Miyo talál egy varázsmaszkot, ami átváltoztatja őt egy Tarou nevű kiscicává, lehetővé téve számára, hogy Kento közelében legyen, ugyanakkor kockáztatva, hogy egyszer nem lesz képes visszaváltozni emberré."
Ez egy aranyos cicás anime.
Néha egy jó mesére vágyik a lelkem és ettől a filmtől épp ezt kaptam. A történet szerethető, a karakterek szerethetők, a probléma érthető és nagyon jól van tálalva. Nagyon tetszett a szereplők személyiségének összetettsége és a macskabőr mint eszköz. A romantikus szál pedig egyszerűen cuki volt, semmi extra, csak cuki. A történet végét kicsit elnyújtottnak éreztem, de összeségében elégedett voltam a szálak alakulásával.
Nekem tehát tetszett ez az anime, tudom ajánlani mindenkinek, aki egy kedves történetre vágyik romantikával és cicákkal, és szereti, ha közben egy kis mondanivalót is kap.

A Manderley-ház asszonya
"Az újdonsült feleség beköltözik férje impozáns villájába, ahol együtt kell élnie egy sötét lelkű házvezetőnővel és férje előző feleségének kísértő emlékével."
Ez a film egy remake, és be kell vallanom, nem láttam a korábbi változatot. Így viszont nem is voltak különösebb elvárásaim, aminek következtében kellemesen csalódtam.
Ez a film egy klasszikus thriller. Van itt minden, ami a műfajhoz kell, kissé naiv főhős, titkok, csipet misztikum, na meg egy gyilkosság. A film tehát jól építkezik a zsáner elemeiből, és a készítők igazán kitettek magukért, ami a látványt illeti. Egyszerűen jó nézni ezt a filmet, mert a helyszínek csodálatosak, a ruhák szépek és remek hangulatot sikerült elkapniuk. A rejtély a háttérben persze összeáll idővel, de ez nem von le a film élményéből.
Tetszett, jó volt nézni, tudom ajánlani. Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a thrillereket, és nem zavarja őket, ha meg van fűszerezve egy kis romantikával.

Értékelés:
David Attenborough: Egy élet a bolygónkon     ->  10
Három egyforma idegen                                     ->   9
Anya gyilkos kincse                                            ->   9
Egy lány az árral szemben                                  ->   9
A whisker away                                                  ->   8
A Greyhound csatahajó                                      ->   8
A Manderley-ház asszonya                                ->   7
Only Yesterday - Vissza a gyerekkorba             ->   6
A nyughatatlan                                                   ->   6
Majdnem híres                                                    ->   5
Nemterhes                                                           ->   4
Ígérem, hogy visszatérek                                    ->   3
Visszatérés Epipóba                                            ->   2

2020. november 25., szerda

Átverve

A Vasdruida Krónikái sorozat negyedik része visszatért a sárga színvilághoz. Nem mondom, hogy ez rossz, de nekem ez a borító most nem annyira tetszik. Lelövöm a poént, de a cselekményt is gyengébbnek éreztem az előző részhez (Elkalapálva) képest. Pedig 344 oldalával lett volna bőven ideje kibontakozni, vagy épp ez a bőség volt a gond.
Fülszöveg:
"Atticus O’Sullivan, az utolsó druida nem maradt volna életben a kelta ravaszság nélkül kétezer évig. Így amikor a bosszúálló norvég istenek végezni akarnak vele, a még ravaszabb navahó isten, Prérifarkas segítségével elhiteti velük, hogy sikerült megölniük, felaprították az arizonai sivatag kellős közepén.
De a trükkös Prérifarkas nem osztogatja ingyen a segítségét. Mire kettőt pislogna, Atticus vérszomjas, sivatagi alakváltókkal találja magát szemközt, amiket a navahók bőrcserélőknek hívnak. Amikor a druida már azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, csúnyán elárulja valaki, akiről soha nem hitte volna. Atticus elhatározza, hogy ha ezt túléli, soha többet nem hagyja magát átverni. Milyen szép utolsó szavak!"

A történet épp ott veszi fel a fonalat, ahol az előző kötet letette, ami jó. Új helyszínre utaznak a szereplők, ami szintén jó, és egy új vallás és világnézet kerül képbe - már ami a népes istenségeket illeti - ami szintén jó. Szóval minden adva volt, hogy ezt a részt is ugyanolyan remeknek találjam, mint az előzőket. Csakhogy valamiért ezúttal mégsem váltott ki belőlem olyan lelkesedést, mint vártam. Félreértés ne essék, tetszett ez a rész, csak az előzőt jobban szerettem.
Hiába volt ez a kötet terjedelmesebb, mint elődje, a cselekményt jóval lassabbnak éreztem. Pedig álhalál ide vagy oda, Atticus nem hazudtolta meg magát, és folyton bajba került. Akadt tehát akció minden második fejezetben, az elsődleges cselekményt mégis lassúnak találtam. Ehhez hozzájött az új vallás, ami egyrészt érdekes volt, másrészt cseppet lapos. No, nem az indián hitvilággal voltak gondjaim, de amikor ahhoz van szokva az olvasó, hogy nagypofájú istenségek csatáznak mindenféle értelemben a főhőssel, akkor kis kántálás és sötét szellemek nem igazán érik el az ingerküszöbét. Ráadásul Prérifarkas is visszavett a lendületéből, pedig ő az indiánok között is nagypofájúnak számít.
Ebből adódik, hogy itt bizony kevesebb volt a verbális meccs. Sőt, ezek a meccsek szinte kizárólag a főhős és az imádni való kutyája között zajlottak. Azonban bármennyire is oda és vissza vagyok ezért a blökiért, csak az ő humora kevés, hogy elvigye hátán ezt a könyvet. Pedig megpróbálta és nem is rosszul.
Ráadásul az író mindent megtett, hogy minél több humort csempésszen a könyve. Voltak itt popkultúrális utalások, szitkozódások, és múltbéli mesék bőven. Csakhogy utóbbiak inkább a könyv laposságát fokozták, mint például a nagyláb törénete, amit egyszerűen időhúzásnak és papírkitöltésnek éreztem és nem egy szórakoztató annekdotának.
A lényeg tehát az, hogy hiába szeretem a főhősöket, ha nincs mellettük egy tucat érdekes és vicces (ergó az esetek nagy részében nagypofájú) mellékszereplő, nem halad úgy a történet, ahogy kellene és ahogy megszokhattuk. Ettől függetlenül voltak benne remek részek is.
Nagyon szeretem, amikor a főhős a druida képességeit használja. Komolyan sokkal szórakoztatóbbnak találtam a szófukar eszmecseréit Coloradóval, mint amit a navahókkal folytatott. Ráadásul ez a sorozat olyan, mint egy nagy, vicces környezetvédelmi reklám. Imádom, hogy mindig kitér rá, hogy a főhős a bolygót védi, a környezetet szennyezők pedig bekaphatják. Ráadásul mindezt okosan, valós keretek között teszi, így az összes zöld gondolat a könyvben hiteles marad.
Az is tetszett, hogy időnként azért beköszönt egy csipet skandináv és kelta mitológia, ami felkavarta a sivatag porát, és remek lehetőségeket nyújt a folytatásra nézve.
Összeségében tehát, bár ezt a könyvet gyengébbnek éreztem az előzőknél, tetszett. Jól szórakoztam rajta és biztosra veszem, hogy aki kedveli Atticus humorát, ebben sem fog csalódni, bár itt Oberon a sztár. Aki tehát olvasta a harmadik kötetet, kezdjen bele ebbe is bátran. Ha peidg valaki nem ismerné még a druida kalandjait, ám egy szórakoztató fantasy történetre vágyik, adjon neki egy esélyt. Kutyakedvelők előnyben.

Ízelítő a könyvből:
Tényleg nem tudom, hogy a gimnáziumi matematikatanárok, miért nem ilyen szöveges példákkal jönnek: „Ha egy 70 kilós ír juhászkutya 30 kilométer per óra sebességgel egy 100 kilós draugrra támad, ledönti-e a lábáról a gennyládát?”
Kiegészítés:
Egyelőre még egy rész érhető el magyarul, a Beszorítva. Én biztosan sort kerítek majd rá, és erre buzdítok mindenkit, hogy a további négy kötet is megjelenhessen. Igen, ez azt jelenti, hogy ez a sorozat bizony 9 kötetre rúg. Nagyon remélem, hogy végig kiadásra kerül hazánkban is.

2020. november 23., hétfő

Kis tüzek mindenütt

Olvastam már az írónőtől (Amit sohase mondtam el), és kifejezetten megnyert magának a karakterábrázolásával, így lelkesen vettem kézbe ezt a regényét.
A borító nagyon szép, tökéletesen passzol a címhez, ami szintén megkapó. 384 oldalával nem hosszú könyv, és olvastatja is magát, így gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Shaker ​Heights. Cleveland nyugodt, virágzó külvárosa, ahol a házak színétől a szabályos keresztutakon át a lakók sikeres életéig minden tökéletesen elrendezett. Itt él Mrs. Richardson négy gyermekével és ügyvéd férjével. Elena a környék mintalakója, helyi újságíró, és legfontosabb alapelve a szabályok betartása.Ebbe az idilli kertvárosi buborékba költözik Mia Warren, a titokzatos fotóművész és egyedülálló anya, valamint tinédzser lánya, Pearl, akik a Richardson családtól bérelnek házat, de rövid idő alatt már nemcsak albérlők lesznek, hanem a szomszéd gyerekek életében is fontos szerepet kezdenek el betölteni.
A rejtélyes múltú Mia azonban felbolygatja a gondos rendben élő közösség mindennapjait, amikor Richardsonék barátai egy kínai-amerikai kisbabát szeretnének örökbe fogadni, ám váratlanul felbukkan a gyermek igazi anyja. Drámai küzdelem kezdődik, amely megosztja a város lakóit, és végül Mia és Elena ellentétes oldalra kerülnek. Elena eltökélt szándéka lesz, hogy leleplezze a nő titkait, de megszállottsága váratlan és visszafordíthatatlan következményekkel jár. És mindeközben egy családi házban egy szikra lángra lobban.
Regény a súlyos családi titkokról, az anyaság kegyetlen nehézségeiről, és annak a veszélyeiről, ha elhisszük, hogy a szabályok követésével mindig megakadályozhatjuk a katasztrófákat."
A történet meglehetősen összetett, bár nincs mozgalmas cselekménye. Két családot mutat be, és nagy hangsúlyt fektet a családtagok közötti dinamikára. Ehhez jön nagyjából a könyv felénél egy konfliktushelyzet, ami behoz néhány mellékszereplőt és egy kifejezetten érdekes kérdéskört.
Szeretem az írónő stílusát, és még mindig tetszik, ahogy a karaktereket ábrázolja. Nincs jó szereplő, sem rossz, hanem emberek vannak, emberi hibákkal, rossz döntésekkel és megbánásokkal. Ráadásul a könyv cseppet sem ítélkezik, nem foglal állást egyik szereplő mellett sem, így az olvasóra marad, hogy eldöntse, kivel szimpatizál és kivel nem. A kötetben felbukkanó dilemmákban sem foglal állást, ami szintén dicséretes. Ez a pártatlanság talán a legvonzóbb ebben a könyvben.
A történet lassan halad, megfontoltan építkezik, és tele van visszaemlékezésekkel. Ez engem egyáltalán nem zavart, bár éreztem, hogy egy-egy kitekintés miatt kissé kiestünk a történet fő sodrából. Viszont a kitérők során bemutatott kérdések, mint a művészet, a gyerekvállalás, voltak annyira érdekesek, hogy ne zavarjon igazán. Viszont, ha az olvasó nem szeret csapongani, lehet, hogy nem lesz elragadtatva tőle.
Az is nagyon tetszett, hogy bár volt itt néhány fontos történés, főleg a múltban, a cselekmény mégis kis lépésekből állt. Itt egy félreértés, ott egy kimondatlan konfliktus, amott egy titok és már borultak is azok a bizonyos dominók, amelyek a kis tüzekhez vezettek. Nekem tehát tetszett a könyv felépítése, a történet vezetése, viszont volt valami, amivel nem voltam teljes mértékben elégedett.
A kötet kifejezetten sok szereplőt mozgat, akik között értelemszerűen vannak hangsúlyosabb, és kevésbé hangsúlyosabb karakterek. Ez rendjén is van, nem kell mindenkit olyan behatóan megismerni, két szereplő esetében mégis zavart a felületesség. Az egyik Mr. Richardson volt, akinek konkrétan egyetlen mondata volt ebben a kötetben. Pedig egy férfi nézőpont kifejezetten jót tett volna a könyvnek és tovább árnyalta volna Mrs. Richardson karakterét.
A másik ilyen méltatlanul mellőzött szereplő Izzy volt. Izzy, aki már az első oldalakon kulcsszereplőnek van beállítva. Ő a tüzek okozója (ez nem spoiler, mert az első pár oldalon kiderül), mégis a kötet egyharmadán csak mások elbeszélésőből lehet róla megtudni bármit is, és sajnos végig a periférián marad. Épp ezért zavaró volt, hogy az ő motivációi és tettei, amelyek végül lezárják a cselekményt, kifejtetlenek maradtak. Indokolatlanul kevés időt szentelt a szerző ennek a karakternek, amit kifejezetten sajnáltam.
Sok szereplő és szerteágazó narráció ide vagy oda, a könyv mégis egy dolog körül kering, egy dolgot jár körbe minden oldalról, az anyaságot. Ezt pedig valóban körültekintően teszi. Először is bemutat két ellentétes anyafigurát, egy egyedül álló anyát, és egy rendezett életet élő, többgyerekes anyukát, akiket nem haboz időről-időre szembeállítani. Aztán behozza az örökbefogadás kérdéskörét az örökbe adó és az örökbe fogadó anyuka szemszögéből egyaránt. Mindezt pedig megfejeli a béranyaság és az abortusz kérdéseivel. Ahogy már korábban írtam, sehol sem foglal állást a könyv, csak bemutatja mindezt, ad lehetőséget minden oldal kibontakozására, az érvek felsorolására, aztán rábízza az olvasóra a végkövetkeztetés levonását. Dicséretes hozzáállás.
Van még egy dolog, ami említésre érdemes, és két könyv alapján úgy tűnik, az írónő kedvenc eleme, a kulturális különbségek bevonása. Az amerikai szerzőnek kínai gyökerei vannak, és ezek a gyökerek megjelennek a könyveiben is. Mindig van legalább egy szereplő, aki hasonló háttérrel rendelkezik, aki így vagy úgy, de megtapasztalja a sztereotípiákat, legyenek akár negatívak, akár pozitívak. Ráadásul itt a kulturális különbségek kidomborítása és a nézőpontok bemutatása egy örökbefogadás köré csoportosul. Ügyes húzás, remek extra a történetbe.
Összességében nekem tetszett ez a könyv. Érdekes kérdéseket jár körül érdekes karakterekkel. Tudom ajánlani azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató családtörténeteket, akik szívesen olvasnának az anyaság minden aspektusáról, és kedvelik a pártatlan szerzőket. Illetve, aki már olvasta az írónő másik regényét, és szerette, ebben sem fog csalódni. 

2020. november 16., hétfő

Ez fájni fog

Ez a könyv néhányszor szó szerint szembejött velem az utcán vagy a metrón. Elég figyelemfelkeltő címe és borítója van (és ezek ráadásul találóak is), így megragadta a fantáziámat. Csakhogy hatott a cím figyelmeztetése, és eddig csak kerülgettem.
Nos, nagyon kár lett volna kihagyni.
304 lapjával nem vastag könyv, és mivel többnyire rövid naplóbejegyzésekből áll, gyorsan lehet haladni vele.
Fülszöveg:
"Íme a naplóm a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál töltött időmből, a véres valóság. Hogy milyen volt a frontvonalban, hogyan csapódtak le a dolgok a magánéletemben, hogyan sokalltam be egy szörnyű napon. (Elnézést a spoilerezésért, na de a Titanic vetítésén is tudni tetszettek, mi a vége.) 
A szerző Nagy-Britanniában orvosrezidensként dolgozott 2004 és 2010 között. Képzése alatt mindvégig naplót vezetett; az Ez fájni fog lapjain a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat frontvonalának esetei és napjaink válságának elemzései olvashatók. Egy fiatal orvos számol be életéről, örömeiről, bánatairól, áldozatvállalásokról és a számunkra, magyarok számára is ismerős őrjítő bürokráciáról. Kész szerelmi vallomás ez azokhoz, akiken bármelyik pillanatban az életünk múlhat."
Igen, ez a könyv egy exorvos naplóinak összegzése és tényleg fájdalmas olvasmány. A szerző viszont remekül alkalmazza a humort érzéstelenítésre, így a lapok a sokkoló valóság ellenére is könnyedén csúsznak.
A leírtak az Egyesült Királyságban történtek meg, ám mi, magyar olvasók, akik olyan illúziókban élünk, hogy nyugaton biztosan jobb az egészségügyi ellátás, megdöbbentően ismerősnek találjuk. A rendszer ugyanis ott is túlterhelt, a személyzet kevés, így fáradt, így morcos, míg a páciens rengeteg és ebbe a rengetegbe bizony jó néhány nehéz eset, vagy szimplán ostoba fajankó is beletartozik. Mindezt megfejeli a nem épp kielégítő eszköztár - a parkoló hiányától az elavult gépekig - a túlbonyolított bürokrácia, a politikai mellébeszélés és a felháborító bérezés. Ugye milyen ismerős? Ja, és mindez a "normális" működési időben és nem a mostani világjárványos felfokozott helyzetben értendő...
Adam Kay nem köntörfalaz. Leírja, miért lépett orvosi pályára (illetve mások miért léphetnek erre az útra), és milyen volt az egyetem után azon a bizonyos szamárlétrán egyensúlyozni. Mesél a mélységekről és magasságokról, a betegekről, kollégákról, családról és barátokról, mert ha valaki orvos, az munkaidőn kívül is az, akár túlórázik, akár otthon van. Ez a mese pedig a már említett naplórészletekből áll össze, ezért időrendben halad a kezdeti lelkesedéstől a mélypontokon át a reménykedésig, míg csúfos véget nem ér. Mármint a szerző orvosi pályafutása, bár a fülszövegben előre lelőtt végkifejlet nélkül is tudná az olvasó, hogy ez lesz a vége.
A könyvben kurtán leírt esetek, hol meglepőek, hol viccesek, hol tragikusak. Van itt minden, ami egy kórházban megeshet, a testnyílásból előkerülő furcsa tárgyaktól, a félreértéseken át, a komoly drámákig. Az olvasó időnként kuncog, mert a szerző szarkasztikus humora kifejezetten szórakoztató, egyik-másik eset pedig vígjátékba illő, időnként szörnyűlködik (No, nem a vértől, bár abból is akad bőven, hanem az egyéb hajmeresztő és undorító dolgoktól, amelyeket az emberek saját magukkal követnek el. Mert itt nem az a fúj, ha az orvos felvág valakit, hanem az, hogy miért kerülnek be egyesek a sürgősségire.) időnként pedig nagyon-nagyon elszomorodik. Egészségügyben dolgozni ugyanis nem csak kimerítő, hanem érzelmileg nagyon megterhelő is.
A felépítése egyébként dicséretes, nagyon szépen adagolja a humoros és a tragikus részeket, így az olvasó sosem tudja, a következő bekezdésben mire számíthat. Ez azért is jó, mert bár a kötet lezárása kifejezetten keserű, nem hagy maga után kizárólag nyomasztó érzéseket.
Ez a könyv egyszerre tisztelgés minden egészségügyben dolgozó ember előtt, és egy nagy leleplezés, hogy ők bizony emberek, mert igaza van a szerzőnek, ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mikor ülünk a tömött váróban egy olyan problémával, amire csak ők adhatnak megoldást, mikor a több órányi ideges várakozás után végre sorra kerülünk, és a megoldás néhány odavakkantott szóban kimerül, bizony felháborodunk. A felháborodás pedig érthető és idegességből fakad, ám a másik fél viselkedése is az. Lehet, hogy te vagy a hatvanadik betege azon a napon, lehet, hogy nem volt ideje ebédelni, lehet, hogy már tíz órája dolgozik szünet nélkül, lehet, hogy épp egy válás közepén van, de az is lehet, hogy csak rossz napja van. Ez a könyv épp azért nagyszerű, mert bepillantást enged a színfalak mögé. Közli a nyílvánvalót, hogy egy orvos is ember, ő is lehet ideges, lehet fáradt, és hibázhat is. Csakhogy ha ő hibázik az valakinek rossz, nagyon rossz, és ez az a felelősség, ami igazán nagyobb megértést érdemelne.
Összességében ez egy remek könyv. Nagyon szépen körbejárja, milyen problémák vannak az egészségügyben és mindezt olyan humoros köntösben teszi, hogy kifejezetten jó élmény olvasni ezeket a cseppet sem jó problémákat. Nálam elérte a hatást, mert megfogadtam, hogy mielőtt legközelebb felhúznám magam a következő egészségügyben átélt konfliktuson, veszek néhány mély lélegzetet, és erre a könyvre gondolok. És ha ettől nem is lesz jobb a helyzet, legalább szarkasztikusabban fogom látni.
Bátran ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, akár tudja mi zajlik egy kórházban, akár nem. Kifejezetten szórakoztató és tanulságos olvasmány. Viszont csak nagykorú olvasók vegyék kézbe, mert a véres valóság helyenként megterhelő.

Idézet a könyvből:
"Nem tudom, min kaptak össze, de kiviharzik egy nő a nőgyógyászati ambulanciáról, és ordít a nővérrel:
– Tőlem kapja a fizetését! Tőlem kapja a fizetését!
A nővér visszaordít:
– Akkor lesz szíves emelni?!"

2020. november 13., péntek

A szakadék

Ezzel a könyvvel egy nagyon régi adósságomat törlesztettem saját magam felé. A Halhatatlan-trilógia első részét még 2014-ben olvastam. Nagyon tetszett, így boldogan csaptam le a folytatására (Megtorlás), ami azonban meglehetősen nagy csalódást okozott. Az első rész iránti lelkesedésem azonban megmaradt, így elhatároztam, csak azért is befejezem ezt a trilógiát.
Közben az Agave Kaidó felfüggesztette a megjelenését, így a harmadik kötetre két évet várni kellett. Aztán, amikor végre elérhetővé vált, nagyon sok negatív véleményt olvastam róla, ezért úgy döntöttem, követem a kiadó példáját, és jegelem ezt a könyvet.
Idén azonban számot vetettem magamban a számomra korábban kedvelt, ám be nem fejezett sorozatokról (így találtam rá újra A Vasdruida Krónikáira is), így elhatároztam, befejezem ezt a trilógiát. A borító ezúttal is gyönyörű, és 272 lapjával ez a legkurtább része a sorozatnak.
Fülszöveg:
"A világegyetemben működő valamennyi erő közül a szerelemé a legtitokzatosabb, a leginkább felkavaró és a legtöbb megaláztatással járó energia. Lanore McIlvrae több száz éve menekül Adairtől, mert megrémült a férfi titokzatos képességeitől, és fél indulatos természetétől. Visszaélt a férfi bizalmával, és kőfal mögé zárta őt, hogy megmentse élete nagy szerelmét, Jonathant. Amikor kétszáz év bebörtönzés után Adair kiszabadult, Lanore biztos volt benne, hogy a férfi rátalál, és valódi pokollá változtatja a mindennapjait. Ehhez képest a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy elképzelte.
Négy évvel később Lanore megtalálja Adairt a titokzatos szigeten lévő otthonában, ahol a maga választotta elszigeteltségben él. Szívességet kér a férfitól: azt akarja, hogy Adair küldje el őt az alvilágba, hogy kikönyöröghesse az alvilág királynőjétől Jonathan szabadon engedését. De vajon betartja-e Lanore az Adairnek tett ígéretét, és visszatér hozzá? Vagy az a szándéka, hogy bármi áron Jonathannel élhessen?"
Kissé ugyan megkoptak emlékeim az előző két kötetet illetően, ám a zsigeri érzés megmaradt, hogy az első kötetet szerettem, a másodikat pedig utáltam. A kapcsolatom tehát meglehetősen ambivalens ezzel a trilógiával. Ez azonban nem meglepő egy olyan történetnél, ami rettentően túl lett írva. Amennyire szépen fel volt építve az első könyv, és amilyen szépen az le lett zárva, olyan kuszára sikerült a második egy kifejezetten taszító befejezéssel. Szóval az írónő jobban járt volna, ha megáll egy kötetnél. Ezt a tényt pedig gyakorlatilag kőbe vési ez a gyászos harmadik rész.
Igen, ez azt jelenti, hogy nem tetszett. Nagyon nem. Viszont mégsem bánom, hogy elolvastam, mert legalább megtudtam, mennyire szállt el az írónő, mennyire gabalyodott bele a saját mágikus világába, és mennyire tudta újra és újra kifordítani magából a főhőst. Így másoknak, ha elolvassák véleményemet, nem kell kézbe venniük ezt a borzalmat. 
Kiakadás következik.
Lanore egy alattomos főhősnő. Az a fajta, aki mindig meggyőzően érvel arról, amit akar, de azzal már nem törődik, hogy pár fejezettel korábban még épp az elelntétét akarta. Komolyan olyan szeszélyes, hogy a világ összes nője és macskája semmi hozzá képest. Vegyük például a szerelmi életét. Ha az első könyvben kérdezzük tőle, ki élete szerelme, a válasz egyértelmű: Jonathan. Ha a másodikban kérdezzük, akkor is, kivéve a legvégén, mert akkor lenyomja mindenki torkán, hogy Luke kell neki, Jonathan már a múlt. (A kis kilengést, hogy hirtelen Stockholm-szindróma okán Aidar is a listára kerül, most hagyjuk.) Ha itt, ebben a harmadik kötetben tesszük fel neki a kérdést, a válasz: Jonathan. Ja, nem, valójában Adair. Mindig is Aidart szerette. Mire az olvasó: Heh, van egy párhuzamos könyv valahol, ami nekem kimaradt?
Legalább az írónő egy valamit következetesen írt meg - már ha főhősét nem sikerült arra írnia - ahogy a második kötet ütötte az első rész cselekményét és motivációját, úgy üti ez a harmadik az előző könyvet. Szóval nem is baj, hogy hat éve olvastam, mert úgyse számít, mi volt benne...
Na, de hagyjuk kicsit a főhősnő szkizofrén szerelmi életét, mert anélkül is elég zavaros és kaotikus ez a könyv.
Ami az első részben még nagyon tetszett, a mágia leheletfinom jelenléte, a második kötetben kicsit elszabadult. Ott már sokkal több szó esett alkímiáról, varázslatokról, amire azt gondoltam, ez már sok. Nos, tévedtem, mert ami abban a részben volt, az semmi ehhez az őrült mágikus betépéshez képest.
Vigyázat spoiler!
Az indokolatlan varázsjelenségeket, mint a labirintusra hajazó erőd és bosszúszomjas boszorkány testvérpár, nem említve is elszabadult itt a mágikus pokol. Kezdjük a szó szerinti kis pokolfajzatokkal, a démonokkal, amelyek gondolom ijesztőek akartak lenne, de inkább komikusan érthetetlennek hatottak. Folytassuk a mi van a túlvilágon kérdéskör kissé szájbarágós, drámai hatásra vadászó jelenlétével. És fejezzük be az ókori politeista világnézettel. Nálam teljes mértékben kiverte a biztosítékot a seggfej Adair mentegetése, mert ő az alvilág ura, akinek az apja Zeusz, ja nem, bocs, a nagy szakállas pasas a római katolikus templom mennyezetéről, csak itt épp tógát visel. Mert ő, aki egy rohadék volt másfél köteten át (a maradék fél kötetben meg nyálas hősszerelmes) hirtelen a jófiú lett, meg istenség, meg hőszerelmes, meg bla-bla-bla. Mert csak az igaz szerelem tudta megmenteni sanyarú isteni sorsától, csak Lanore a tökéletes (skizofrén, Stockholm-szindrómás, mindenkibe belezúgó, szürke csaj, akit egyébként mindenki ágyba is akar vinni) nőszemély tudott belőle embert faragni. Hát nem romantikus? Rohadtul nem! Nyálas, giccses, elcsépelt és még egy görög drámában sem állná meg a helyét, ahonnan az írónő az ötletet lopta. És ha ez még nem lenne elég, akkor Jonathan még mindig ott figyel a sarokban. Az a Jonathan, akit a csaj két és fél köteten át élete szerelmének hívott, akiért leszállt az alvilágba, akiért bármire képes. Na, vele mihez kezd? Hagyja az alvilágban senyvedni. Oké, haja szála sem görbül ott, sőt, de akkor mégis minek kellett megkeresni? Főleg, hogy az első kötet lezárása épp az ő elengedése volt. El volt a srác engedve, majd viszsarángatták szó szerint a sírból a második kötetre, hogy aztán újra elengedjék, hogy most megint előhúzzák, mint nyulat a kalapból. Tényleg sajnáltam szegényt.
Spoilerek vége!
Szóval Alma Katsu írt egy jó regényt, majd megtoldotta két kötetnyi gyalázattal a nyál és giccs oltárán. Ez a kötet nyomába sem ért az első résznek. Ez a rész egyáltalán nem volt romantikus, sem logikus, sem igzalmas, csak bicskanyitogató módon cukormázas. Se füle, se farka ennek a történetnek, de azért ott a végén a Disney-rajzfilmbe illő boldog befejezés. Mert mit akar minden pszichopata halhatatlan? Persze, hogy halandóként megöregedni a szerelmével, meg néhány gyerekkel. Ugye milyen tübdibündi romantikus ez a történet? Mindjárt hányok...
Sajnos hat évvel korábbi megérzésem igaznak bizonyult, és ez a kötet tényleg beverte a kopórsószöget ebbe a trilógiába. Egyáltalán nem tetszett, és egyáltalán nem ajánlom, ha valaki már a második részen túlesett. Vannak esetek, amikor jobb bejezetlenül hagyni valamit, ez a történet pedig ékes bizonyítéka ennek.
Ha valaki mégis kíváncsiságot érezne a szép borító hatására, akkor fogadja meg a tanácsomat: Csak és kizárólag az első kötetet, a Halhatatlant olvasd el! A többit felejtsd el! A többi nem is létezik!

2020. november 12., csütörtök

Stirling

Skóciai utunk második napján úgy döntöttünk, elmegyünk Stirlingbe. Pucca barátom ajánlotta, mert nincs messze Glasgow-tól és van ott egy vár. Nem kellett tovább győzködnie.

Vonattal mentünk, és még mindig szeretek vonatozni. A skót vonatok kifejezetten kényelmesek, semmi extra, de sűrűn járnak, nincsenek túlzsúfolva és szép tájon haladnak, ahol sok a birka. Igen, az út nagy részét az ablakra tapadva töltöttem.
Mikor megérkeztünk, kissé szomorúan vettem észre, hogy az esőfelhők velünk utaztak. Csakhogy szerencsére megúsztuk az esőt, bár a borúlt és szeles időjárás maradt, hogy ne feledjük, Skóciában vagyunk.
Skót viszonylatban Stitrling nagyvárosnak számít (mint Glasgow), de én egyáltalán nem éreztem annak. Igaz, célirányosan haladtunk, így nem jártuk be minden zugát, csak a vasútállomás és a vár közötti területet.
Már a 7. század óta laknak itt emberek, városnak azonban csak a 12. század óta minősül. Szóval meglehetősen régi település, amit az utcaképe tökéletesen tükröz.
Nagyon szeretem a szűk, macskaköves, zegzugos utcákat és a skót házakat. Ráadásul vizesen csillogva kifejezetten helyi hangulatot árasztanak. Az utcák egyébként nem csak kanyargósak, hanem lejtősek is. A vár értelemszerűen magaslati ponton helyezkedik el, így többnyire felfelé sétáltunk, ez azonban egyáltalán nem volt megterhelő, sőt, kifejezetten kellemesnek találtam.
Aztán elértünk egy templomot, és besétáltunk az udvarába, ami egy temető. Az a bizonyos klasszikusan horrorfilmekbe illő temető, ahol elképzelhetőnek találod, hogy kimászik valami vagy valaki a sírból. Nagyon tetszett. Főleg, hogy a glasgow-i temetőt előző nap sötétben jártuk be, így most jól meg is csodálhattam a régi, sötét, mohás sírköveket.
Tudom, tudom nem vagyok teljesen normális, amiért ennyire fellelkesít egy temető látványa és képes voltam körbefotózni, de elképesztően hangulatos volt. Ezen a hangulaton pedig a temető túloldalán terpeszkedő vár csak fokozott. Imádtam.
A várat egyébként a temető megkerülésével is el lehetett volna érni, de Pucca barátom inkább ezt választotta, mert szerinte is ez a szebb útvonal. Hagyott is bóklászni kicsit a régi sírkövek között.
A temető magaslati dombjáról egyébként csodálatos kilátás nyílt. No, nem csak a sírkövekre, hanem a templom hátuljára és a magasban trónoló várra. Ehhez jöttek még a szürke esőfelhől, a kopasz fák és a hirtelen előbújó nap fénye. Olyan szép volt, hogy az ott készült egyik fényképet majdnem kitettem itthon a falra. Aztán úgy döntöttem, sírköveket csodálni napi szinten még tőlem is fura, így elvetettem az ötletet.

A temető bejárása után folytattuk az utat a vár felé. Útközben megnéztünk egy a várhoz kapcsolódó, nagyon szép épületet. Ez azonban sajnos zárva volt, így csak egy külső pillantásra futotta. (Lenti kép.)
Stirling várához egy hosszabb, enyhén emelkedő úton kell felsétálni. Közben oldalra pillantva jól látszik a város másik nevezetessége a Wallace-emlékmű. Tervben volt, hogy ha időnk engedi, azt is megnézzük, ám oda ki kellett volna jutnunk busszal, és az időjárás nem volt épp kellemes toronyba mászni, így elvetettük a megközelítését, és csak távolról csodáltuk.
Az emlékművet egyébként a 19. században építették nem túl meglepő módon Sir William Wallace emlékére. Nem csupán a skót öntudatot hirdeti, hanem azt az alapvető jogot, hogy a világon minden nemzetet megillet a függetlenség joga. Ezt pedig mind a 67 méteres magasságával és 246 lépcsőfokával hirdeti. Talán egyszer mégis lesz lehetőségem közelről is megnézni.
Na, de térjünk vissza a várhoz, amelynek története a 14. századig nyúlik vissza, és amelyet jól körbe is jártam.
A belépőjegy fejében a látogató végignézheti a várudvart, felmehet a falakra, és megnézheti az épületben lévő kiállításokat. Lehet kérni tárlatvezetést vagy audio guide-ot, de mivel Pucca már vagy ötödszörre járt itt, közölte, hogy már kívülről tudja a vár történetét, így ő lesz az idegenvezetőnk.
A vár története egyébként tele van ostromokkal, például a skót függetlenségi háború során többször próbálták bevenni sikertelenül, uralkodókkal - Stuart Máriát itt koronázták meg - és 164 évig laktanyaként funkcionált a brit haderő számára.
A vár homlokzata gyönyörű. Reneszánsz és gótikus stílus is meglátszik rajta, és nagyon szép faragványok díszítik. 
Van egy hatalmas tróntrem, kápolna és persze jó néhány berendezett szoba, amelyet meg lehet nézni. Utóbbiban a királyi fogadóterem talán a legérdekesebb, amelynek mennyezetét portrék díszitik. Illetve a vár az unikornisok rajongóinak különösen kedvez, mert tele van egyszarvút ábrázoló freskókkal, szőnyegekkel, kandallókkal. Szóval minden van itt, ami unikornis, mert az unikornis a skót nemzeti állat. Tudom, kicsit furcsán hangzik, de teljesen komoly a dolog, és nagyon jó magyarázata is van. A brit nemzeti állat az oroszlán. Na, és mi győzi le a mitológiában az oroszlánt? Persze, hogy az unikornis! Szóval akár úgy is tekinthetjük, hogy minden csillogó, unikornisimádó kislány valójában egy öntudatos skót...
A berendezett szobák mellett van egy klasszikusabb múzeumi tárlat is különféle tárgyakról, festményekről és az eredeti stirlingi fejekről, amelyek a már említett fogadóterem mennyezetét díszítették, és fából készültek.
A vár alaksori részén pedig van néhány szoba a kicsiknek, ahol különféle ismeretterjesztő játékokat lehet kipróbálni (persze, hogy mi is kipróbáltuk őket), sőt még be is lehet öltözni korhű kosztümökbe. A vár ezért kifejezetten gyerekbarát.
Ami még érdekes és unikornis, az egy faliszőnyeg a 16. századból, ami a Vadászat az egyszarvúra címet viseli. Ezt a faliszőnyeget 2002-ben kezdte el újraszőni egy nemzetközi csapat, akik mindent megtettek a korhűség érdekében, így középkori technikával dolgoztak rajta. Több mint 10 éves munkájuk eredménye a vár egyik termét díszíti (nagyon szép darab és hatalmas) és munkájukról az udvaron egy külön kiállítás számol be. Minden elismerésem az övék, mert ez valóban óriási munka volt.
Apropó udvar, ahogy mondtam, a várfal körbejárható, így egy kellemes sétával megkerülhető a vár teljes területe. Nagyon hangulatos volt itt sétálgatni.

várfal

a vár oldala az egyik belső udvarról

kilátás a már említett temetőre

kilátás egy másik temetőre,
és az ott a távoli dombon, az a torony a Wallace-emlékmű


Skót gasztronómia
A vártúránk után szokásos módon kerestünk egy Brew Dog-ot, hogy feltöltődjünk. Itt akarom megragadni a lehetőséget, hogy írjak kicsit a skót gasztronómiáról.
Skóciában pubokba járnak az emberek kajálni, vagyis itt egy kocsmában nem csak inni lehet, hanem enni is. A felhozatal pedig meglehetősen szélés. A stirlingi helyen pizzát rendeltünk (mellékelt kép), Glasgow-ban pedig hamburgereztünk. Ami pedig számomra a legnagyobb pozitívum, hogy nagyon széles volt a húsmentes választék. Ráadásul a "műhúsos" hamburgeremnek zseniális volt a fűszerezése. Komolyan az egyik legjobb vega hamburgert Skóciában ettem.
Egyébként mindenféle étterem akad errefelé az ázsiai konyhától az olaszon át az amerikaiig. Persze megmaradtak a hagyományos skót fogások is, amit San Diego nem habozott kipróbálni.
A skót nemzeti étel a haggis, amit talán májas hurkához tudnék hasonlítani. Ahogy a bal oldali képen is látszik, olyan, mintha az említett hurkából kivették volna a tölteléket egy tányérra a krumplipüré mellé. Adtak hozzá szószt is, és San Diego boldogan fogyasztotta. Szóval, ha valaki helyi ételre vágyik, és nem veti meg a májas hurkát, adjon neki bátran egy esélyt, mert nem bizarrabb, mint bármelyik magyar beslőségekből álló fogás.
A skót sör mellett persze a skót whisky is a listánkon volt kipróbálásra. Glasgow-ban be is mentünk egy whisky boltba, ahol a pultos nagy éljenzéssel fogadott minket, hogy akkor most kóstoljunk. Aztán szegény sokkot kapott, mikor közöltem vele, nem iszom alkoholt, én csak a többieket kísértem be. Mikor azonban San Diego és Pucca rábólintottak a kóstolásra, ismét visszatért jókedve. Kóstoltatott velük két típust, majd megkérdezte, melyik a jobb. Egyetértésben böktek rá az egyikre, mire a pasas éljenzett, és egy táblán húzott két strigulát a skót whisky mellé az ír wishy ellenében. A strigulák alapján a skótok fölényesen nyerésre álltak...
Utolsó napunkon Edinburgh-ban (erről a városról majd a következő bejegyzésben mesélek) kijelentettem, hogy teázót követelek. Végigjártunk rengeteg kocsmát, ahol egyébként finom üdítőket kaptam, de most ideje nekem is kedvezni, én pedig teát akarok. Na, meg sütit, így kötöttünk ki egy cukrászdában.
Nem volt kifejezetten hangulatos, mert ilyen cukrászdát mindenhol lehet találni, de jólesett a finomság, és épp kapóra jött, hogy megírjam a képeslapjaimat.
Amit még ki kellett próbálni, az az Irn-Bru, ami a whisky után a második skót nemzeti ital. Pucca mesélte, hogy Skóciába költözésekor kíváncsian nézte, mi ez az üdítő, amit a helyiek úgy isznak, mint a vizet. Ha úgy vesszük ez az itteni kóla, csak sokkal jobban rá vannak függve. Több se kellett, vettünk egyet, bár Pucca figyelmeztetett, hogy borzalmas.
Tényleg az. Édes és bizarr íze van, szerintem még a Kínában kóstolt kólákat is lekörözi. Csak akkor ajánlom kóstolásra, ha van az emberrel valaki, aki a legfurább dolgokat is képes eltüntetni, mint San Diego. Valahogy nem lepett meg, hogy neki ez a fura, skót lötty simán csúszott...
Természetesen a teaboltokat sem hagytuk ki. Egy kisebb vagyont költöttem teákra, mert olyan széles volt a választék, úgy szeretem a teákat, és ajándékba is sok barátomnak teát hoztam. Zárásnak ezért megmutatom a szuveníreket, amelyeket gyűjtöttem az út során. A tea és a képeslap már szinte alap, a skót plüss tehenet pedig a Stirlingi vár boltjában vettem. Olyan cuki volt, muszáj volt elhoznom.


2020. november 11., szerda

Lidércnyomás

A Borbíró Borbála sorozat harmadik kötete már egy jó ideje a polcomon pihent. Hónapokkal ezelőtt megvettem, aztán csak érleltem kissé aggódva, mennyire fog tetszeni. Az első részt (Vámpírok múzsája) kedveltem, ám a második kötet (Átkozott balszerencse) már nem volt olyan szerencsés. Az írónőt azonban nagyon bírom, hazai könyvek esetében részre hajló, vagyis olvasásra hajló vagyok, és ez a borító végre olyan szép lett, amilyet a sorozat megérdemel.
Nagyon tetszik nem csupán a színvilág, hanem a hölgy, illetve a háttér is. 438 oldalával terjedelemre is ígéretesnek tűnt.
Fülszöveg:
"Vannak, ​akik nagy esküvőről és tengeren túli utazásokról álmodnak – és vannak, akik jól tudják, hogy az előttük álló utazás és lakodalom csak belépő egy igazi rémálomba. Eric Bowman kérésére Bori Coloradóba utazik Attilával, és egy esküvő leple alatt megpróbálja kideríteni, vajon miféle szerzet gyilkolja sorban az alakváltókat a Bowman-fivérek falkájában. A szálak egy alakváltó szépségversenyhez vezetnek, s ha ez még nem lenne elég, Borinak közben meg kell küzdenie Attila egyre aggasztóbb fizikai állapotával is – valamint egy jóslattal, mely semmi jót nem ígér.
Vajon kinek az életébe fog kerülni az elkerülhetetlen lidércnyomás?
Ki tartja rettegésben a vérfarkasokat, és ki lopózik be éjszakánként a Bowman-birtokra?
Borinak több fronton is helyt kell állnia, de ez nem egyszerű: szembe kell néznie legbelsőbb félelmeivel és barátai titkaival. Mint mindig, most is eltökélten lép a tettek mezejére – ám életében először, egy pillanat erejéig, a döbbenettől elakad a szava…"

Az első két könyvet nem mostanában olvastam (több mint két éve), így az emlékeim cseppet megkoptak, ám tökéletesen emlékeztem a hangulatra és a cselekmény főbb pontjaira. Az új rész fonalát így könnyedén felvettem, csak Gézát felejtettem el már megint. Nem is értem, Bori miért sajnálja, mikor ő talán a világ egyik legfelejthetőbb karaktere...
A kötet eleji köszönetnyilvánításban a szerző megjegyzi, hogy bár a helyszín ezúttal az USA, reméli, hogy sikerül megtartania a magyaros légkört. Nos, jelentem, tökéletesen sikerült. Újvilág ide vagy oda, a történet továbbra is tele volt magyar utalásokkal, és most nem csak arra a bizonyos bagolyra gondolok. Illetve nagyon tetszett, hogy azzal is eljátszott, a szereplők épp milyen nyelven beszélnek egymással. A könyv így ugyanazt a hazai légkört teremtette meg, mint elődei.
Habár a főhős a vámpírok szakértője, jó volt most kicsit más lények területére evezni. Igaz, az elején az alakváltó szépségverseny egy olyan bizarr szókapcsolatnak tűnt, amire nem feltétlenül éreztem, hogy szükségem van. A cselekmény azonban hamar megnyert. Egy jól körülhatárolható problémát kellett megoldania a szereplőknek, így az események gördülékenynek hatottak, és sokkal jobban éreztem, hogy haladunk valamerre, mint az előző részek esetében.
A korábbi problémám a sorozattal azonban sajnos továbbra is áll, túl van írva. Túlságosan sok benne a felesleges párbeszéd, amelyek a hosszúra nyújtott mivoltukból adódóan pont a szórakoztatás minőségét rontják. Tudom, hogy az állandó jellegű szócsaták a humort szolgálva kerültek bele, ám nem minden esetben működtek. A kevesebb néha több elve a párbeszédek esetében kifejezetten megfogadandó tanács.
A nyomozás, ami a kötet központi cselekményét alkotta kellemes volt, csak könnyedén kiszámítható. Jóval a főhős előtt rájöttem, ki a gyilkos, ami azért rontja a történet izgalmassági faktorát. No, de általában rá szoktam jönni (bár nem a kötet felénél), úgyhogy sikerült túllépnem ezen az apróságon.
A második kötet befejezése után kifejezetten aggódtam a szerelmi szál alakulását illetően. Ez a rész azonban egyrészt megnyugtatott, mert egy hősszerelmes Attila, attól még Attila marad, másrészt viszont picurkát csalódottá tett. Nem szeretem a szenvelgő főhősnőket, Bori pedig itt épp ilyen volt. Ráadásul valahol értettem óvatosságát, és a könyv végére beletörődtem, hogy oké, Attila akár szerelmes, akár nem, ki van kosarazva és kész. Azonban a könyv befejezése már megint adott egy pofont ennek a szerelmi csapdának, és ezt már megint cseppet túlhúzásnak éreztem. Mármint értem én, hogy ezzel lehet elhúzni a mézes madzagot a folytatásra, és kellett valami, ami tovább gördíti az eseményeket, de nem biztos, hogy ez volt a legjobb megoldás. Ebben a kötetben Attila volt a reménytelen hősszerelmes, a következőben meg Bori lesz. Nem hurrá... Nem akarok romantikus szenvelgést. Félreértés ne essék, még mindig kedvelem a szereplőket, és valahol érdekel, hogy végül egymásra találnak-e vagy sem, de ez több köteten elnyújtva hervasztó.
Összességében ez a rész nekem jobban tetszett, mint az előző. Visszahozta kedvemet a sorozat iránt, így azt hiszem, a folytatást is be kell szereznem hamarosan.
Tudom ajánlani azoknak, akik a második kötetet már olvasták, akár tetszett nekik az a rész, akár nem annyira, mert ez bizony egy jól sikerült folytatás lett. Ha pedig valaki még nem ismerné a magyar vámpírkutató hölgyet, és hazai fantasy regényre vágyik, adjon neki egy esélyt.

2020. november 10., kedd

Glasgow

2020 nem egy szerencsés év, ám még mielőtt erről megbizonyosodtam volna, volt egy remek hétvégém, ami mégis csak feldobta ezt az évet.
Pucca barátom már nagyjából 3 éve kiköltözött Skóciába, és azóta többször mondta, hogy látogassam meg. Csakhogy mindig voltak betervezett utazások nekem is, és neki is, ezért csak tavaly év végén határoztam el, hogy itt az ideje állnom a szavamat, és megnéznem Glasgow-t. Gyorsan meg is egyeztünk, hogy január végén egy hosszú hétvégét nála töltünk San Diegoval. Remekül időzítettünk, mert pont a Brexit és a vírus európai elterjedése előtt tettük. Szóval, amiről most beszámolok, az nem friss élmény, mégis ez az út melengeti a lelkemet, ha a 2020-as évre gondolok, ezért úgy éreztem, ha késve is, de írnom kell róla.

Van közvetlen járat Budapest és Glasgow között, így a repülőút zökkenőmentesen zajlott. Ráadásul ez csak pár óra volt, amit fél lábon is kibírok. (10 óra fölött van már az ingerküszöböm, hála a kínai gépeknek.) Egyedül ott bénáztam kicsit, hogy én butus magyar idő szerint adtam meg a landolást, így Pucca kapkodni kényszerült, mikor üzentem neki, földet értünk, és már a buszon vagyunk a belváros felé. Azért egy hős volt, mert így is kiért elénk a buszpályaudvarra.
Mivel egy háromnapos hétvége állt rendelkezésünkre, hogy belekóstoljunk Skóciába, volt egy konkrét ütemtervünk városokra lebomtva. Igen, ez azt jelenti, hogy három várost néztem meg, és mindegyikre volt egy-egy napom, ami hol elégnek bizonyult, hol nem, de erről majd később.
A városnézést tehát Glasgow-ban kezdtük miután kicsacsogtuk magunkat Pucca barátommal, és jól bereggeliztünk, hogy bírjuk a napot.
Glasgow remek hely egy városi sétára. Az épületek gyönyörűek, a város egyáltalán nem zsúfolt, és viszonylag hamar el lehet jutni egyik helyről a másikra. Nem egy nagy város, ám épp ezért tetszett annyira.
Van egy metró a városban, ami a budapesti Kisföldalattival (vagy hivatalos nevén 1-es metróval) egyidős és épp olyan cuki. Csakhogy ez a metró körpályán halad, vagyis körbe-körbe jár, így bármelyik irányba felszállva eljuthatunk a célunkig, csak a közben megtett megállók száma fog változni. Metrózni egyébként nem drága, de a buszok sem vészesek, ám azoknál nem árt a helyismeret, mert több társaság is van a városban.
Szóval első körben elmetróztunk egy gyönyörű parkba (mellékelt képek), amin átsétálva eljutottunk az egyetemre.
Az egyetem épülete már messziről is impozáns, közelről pedig bámulatos. Olyan, mintha egy filmből vagy meséből lépett volna ki, annyira gyönyörű. Egyébként a film nem is áll távol a valóságtól, mert rengeteg filmet és sorozatot forgattak itt. (Nem meglepő módon például az Outlander több epizódjában feltűnik.)
Az egyetem egyébként hatalmas, több épületből áll, amelyeket folyosók kötnek össze. Egy részében óra van, másik részében pedig múzeum, ami ingyenesen látogatható. A legjobban azonban nekem az egyetem belső udvara tetszett. Egyszerűen csodálatos a zöld fű, ahogy körbeveszik a campus gótikus elemei.

az egyetem belső udvara

ez még mindig az egyetem belső udvara

Természetesen nem csak az udvart néztük meg, hanem a belső tereket is. Ahogy már írtam, van bent egy múzeum, ami ingyenesen látogatható, és kifejezetten érdekes. A régészeti kiállítástól, a formaldehid üvegben tárolt kétfejű borjún át a dinoszaurusz csontvázakig minden akad itt.
A galérián pedig a tudományok fejlődését lehet nyomon követni az orvosi kellékeken és az egyéb tudományos szerkezeteken át. Szóval tényleg érdemes bemenni, és körbenézni.
Főleg, mert így egy kicsit bele lehet pillantani az egyetemisták mindennapjaiba. Pucca barátommal meg is állapítottuk, hogy az ELTE-BKT nem volt ennyire menő, bár én szerettem annak a régi épületét is.
Az egyetem egyébként egy dombon helyezkedik el a park fölött, így a kilátás is remek innen a városra. Igaz, egy ilyen gyönyörű épület mellett egy szép park és néhány ház a távolban konkrétan eltörpül.
Irigylem a glasgow-i egyetemistákat, nem is kicsit...
Az egyetemtől gyalog könnyedén megközelíthető a Kelvingrove Art Gallery and Museum. Ennek is meglehetősen impozáns épülete van, és ez is ingyenesen látogatható.
Ellentétben az egyetemen lévő múzeummal, ahol szinte egymás mellett voltak különféle típusú dolgok, itt azért jobban elkülönítették a bemutatott tárgyakat. A festmények a galérián kaptak helyet, míg a kitömött állatok a földszinten tanyáztak. Azért egy spitfire befigyelt az elefántok fölött.
Kelvingrove Art Gallery and Museum

a múzeumban

A múzeum után beültünk a szemben lévő BrewDog kocsmába. Ez a kocsma ugyanis az úticéljaink között szerepelt. Sörkedvelők talán tudják, hogy ez egy skót sörfőzdének a hálozata, és ahogy a mondás tartja, Rómában viselkedj úgy, mint a rómaiak, vagyis ha Skóciában vagy, skót sört illik innod. Ehhez pedig tartottuk is magunkat, és ha épp kocsmázni támadt kedvünk, BrewDog-ot kerestünk. Utunk során minden városban találtunk legalább egyet.
San Diegonak fontos volt a helyi sör, nekem meg fontosak voltak a helyi mókusok.
Ha van valami, amit az Egyesült Királyságban kedvelek, akkor azok a szelíd mókusok. Nos, szerencsére nem csak Londonban van belőlük, mert a skót mókusok is kifejezetten barátságosak. Egyet sikerült is picurkát megsimogatnom (mellékelt kép).


Na, és ha már itt tartunk, gyorsan összefoglalom, milyen a skót életérzés:
Időjárás - Pucca barátom jól leteremtett, mikor meglátott, mert előre szólt, hogy esős időre készüljünk, én meg megjelentem szövetkabátban... Szerencsémre nem volt belőle gondom, mert valóban sokat esik az eső, de inkább szitál, ködszerűen teszi, és nem szakad, mintha dézsából öntenék. Szóval a kabátom bírta a gyűrődést, hideg pedig nem igazán volt. Január végén konkrétan sokkal hidegebb volt Budapesten, mint Glasgowban. Amit viszont nehéz megszokni, az a folyton borult ég. Még reggel 11-kor is olyan sötét van, mintha csak most kelne a nap. Pucca szerint csak augusztusban süt a nap, az is csak egy-két hétig.
Skótok
- A skót nyelv tényleg furcsa. Tudnak ők érthetően angolul, ha figyelnek, de amikor csak egymás között beszélnek, baromira nehéz követni. Szóval a skót kiejtés tényleg olyan különleges. Viszont kifejezetten barátságosak, és ami a legjobban tetszett, imádják a kutyákat. Minden kocsma kutyabarát, így mindig találtam egy kutyust, akit megsimogathattam.
Kultúrsokk - Attól, hogy nem volt olyan hideg, mint  Budapesten, átlagosan 5-10 C° körül mozgott a hőmérséklet, éjszaka pedig értelemszerűen jobban lehűlt. Csakhogy a skót csajok ezt ignorálták. Konkrétan semmi mást nem láttam, csak miniszoknyában (természetesen harisnya nélkül), szandálban és mélyen dekoltált felsőben tipegő lányokat, akiken ha volt is egy könnyű, nyári kabátka, akkor sokat mondtam. Már attól vesegyulladást kaptam, hogy rájuk néztem. Ráadásul Pucca mesélte, hogy ezek a csajok buli után gyakran mezítláb mennek haza, mert feltöri a lábukat a magassarkú... A legviccesebbnek azt találtam, hogy a mellettük feszítő úriembereken viszont volt kabát. Szóval valahol az évek során a hideget bíró, skótszoknyás, marcona férfiakból, hideget bíró, miniszoknyás, kemény csajok lettek. Érdekes evolúció...

Nagyon tetszett Glasgow hangulata, legyen szó a főtérről (mellékelt kép), a belvárosról, vagy egy külsőbb utcáról. Gyönyörű épületek vannak, amelyekhez a borús idő kifejezetten passzol. Azért itt-ott egy kis utcai művészettel is feldobják a helyeket, mint a fenti mókusos graffiti.
Illetve kifejezetten élveztem, hogy sok helyen botlottam Harry Potter vonatkozásokba, de erről majd bővebben egy másik bejegyzésben mesélek.
A várost szinte teljesen bejártuk, és nagyon sok szép része van, ám már csak egyet szeretnék kiemelni, a katedrálist.
Mivel a katedrális a város külső részén van, már besötétedett, mikor elértük. Bemenni így nem tudtunk, csak megcsodálni kívülről. A fényképek sajnos nem adják vissza a méretét és azt a hangulatot, ami körbeveszi.
A Szent Mungo katedrális a 12. században épült és gyönyörű rózsaablakai vannak. Meglehetősen nagy épület, amelyre a mellette helyet foglaló temető magaslati pontjáról remekül rá lehet látni. Imádtam sötétben a skót temetőben bóklászni a kivilágított katedrális fénye mellett. Rettentően hangulatos volt.
Glasgow tehát egy remek város, nagyon tudom ajánlani. Skócia pedig egyszerűen csodálatos, bár épp csak belekóstoltam. 
Még két városról (Stirling és Edinburgh) szeretnék mesélni, és igyekszem nem túl sokáig húzni a megírásukat. 

kilátás a katedrálisra