2021. szeptember 30., csütörtök

Mozgóképek CIII.

Megint a lehető legtovább húztam ennek a bejegyzésnek a megírását. Szeretem az őszt, és ilyenkor általában sokkal aktívabb vagyok. Munkában visszatértem a vírus előtti pörgős hétköznapokba, belekezdtem a harmadik nyelvtanfolyamba (Már haladó szinten vagyok, juhú!) és a szociális életem is visszatért most, hogy lehet emberekkel kötetlenül bárhol találkozni. Szóval mentségem az sok van, miért tartott idáig rászánnom magam erre a bejegyzésre. Pedig nem is nehéz feladat, hiszen csak két filmet láttam augusztusban összesen. Egyébként erre is jó mentségem van: nyaraltam.

Az utolsó szerelmes levél
"Egy fiatal londoni újságíró hatalmas megszállottsággal kutat egy levelezés után a hatvanas évekből, amely egy titokzatos szerelem történetét tárja fel előtte."
Könyvadaptáció, és bár nem ez Jojo Moyes legjobb munkája, azért elolvastam, így kíváncsi voltam, hogyan mutat a vásznon.
A színészválasztással nem volt problémám, és tetszett az egyensúly a két idősík között. Látványra sem eshet panasz, főleg a nyaralásos jelentek voltak kifejezetten szépek egy csipet korhangulattal. Ránézésre tehát rendben van ez a film, de attól még cukrosan romantikus. A könyvet kifejezetten sziruposnak és klisésnek találtam, és sajnos ez erre a filmre is igaz. Mondjuk nem meglepő, mert elég pontos adaptációról van szó. 
Összességében ez egy tipikus romantikus film, tipikus romantikus elemekkel. Aki szereti az ilyen könnyed, negédes alkotásokat, az valószínűleg nem fog csalódni. Illetve, aki olvasta a könyvet és szerette, az is elégedett lehet. Viszont kevésbé romantikus lelkűeknek valószínűleg túl sok lesz itt a csillámpor és szenvelgés.

Rurouni Kenshin - The Beginning

"Himura Kenshin ezúttal egy rejtélyes fegyverkereskedővel, Enishi-vel kerül összetűzésbe. Enishi a kínai alvilág irányítója. Továbbá fény derül Kenshin múltjának titkára is!"
Miután megnéztem az új Kenshin filmet, rájöttem, hogy van még egy. Úgy megörültem neki, hogy szinte azonnal le is csaptam rá. Most pedig úgy érzem, a készítők annyira elkényeztettek a hosszú kihagyás után leforgatott két filmmel, hogy még többet akarnék, hiába tudom, hogy ennyi volt, mert ez az ötödik a lezárás.
Van valami megmagyarázhatatlanul jó abban, amikor egy sorozatot előzménytörténettel zárnak le. Bár lehet, hogy csak én bírom nagyon, amikor a történetek játszanak kicsit az idővel. Kenshin figurája ráadásul kifejezetten kívánja az előzményeket, hiszen annyit emlegetik a múltját. Szóval nagy reményekkel ültem le megnézni ezt a filmet, és fájdalom beismernem, hogy nem épp azt kaptam, amit vártam.
Egyrészt Kenshin múltbéli romantikus viszonyát már az animében sem kedveltem. Nem bírtam a csajt, nem értettem, hogyan jöttek össze, hiába tűnik izgalmasnak ez a bosszúból szerelem kapcsolat, nekem nem jött át, sajnálom. Úgyhogy tudtam, mire számíthatok, mégis csalódtam. Ez a románc filmen még borzalmasabb volt. Vagy jobban ki kellett volna fejteni vagy épp kevésbé, mert rettentően untam. Ráadásul ez a vonal teljesen más irányba terelte az egész film hangulatát. A megszokott, könnyed, akcióban bővelkedő és néhol vicces, néhol drámai hangulat helyett egy nagy adag melankóliát kaptam. A negatív karakter is sarkított és unalmas volt, és összhatást tekintve rettentően el lett nyújtva ez a film. Mintha a készítők is érezték volna azt, amit a rajongók, hogy nem akarnak a végére érni.
Szerintem tehát ez lett a leggyengébb alkotás, és előzménytörténetnek választhattak volna jobb témát is. Az például engem sokkal jobban érdekelt volna, hogyan lett profi kardforgató, és miért kezdett politikai állásfoglalásba. Igen, azt a bizonyos polgárháborút szerettem volna, amiből csak morzsákat kaptunk. Azonban elfogult rajongó vagyok, és mivel ez egy Kenshin film, minden hibájától függetlenül szerettem. Rajongóknak ajánlom.

Értékelés:
Rurouni Kenshin - The Beginning      ->   9
Az utolsó szerelmeslevél                    ->    7

2021. szeptember 28., kedd

Szívvel a falnak

Ezt a könyvet két okból vettem kézbe. Egyrészt, miután elolvastam a szerző másik könyvét (Kedves Aaron!), ajánlást kaptam erre a kötetre is egy kedves könyvmolytárstól Instragramon. Másrészt San Diego miatt kikupálódtam amerikai fociból. Szóval gondoltam, ha már ősz van, és minden második este meccset kell néznem, akkor választok egy kapcsolódó olvasmányt.
A borító mutatós, igazi sportkönyv hangulata van a rubin pöttyöt leszámítva, ami miatt aggódtam kicsit. 608 lapjával pedig kifejezetten terjedelmes kötet.
Fülszöveg:
"Vanessa Mazur pontosan tudja, hogy helyesen cselekszik. Nem is érzi rosszul magát azért, mert felmondott. Asszisztensi/házvezetőnői/tündérkeresztmamai állását a szövetség legjobb védőjátékosa mellett mindig is átmenetinek szánta. Nagy tervei vannak, melyek között nem szerepelt az extra méretű alsógatyák mosása, legalábbis nem élete végéig.
Így amikor Aiden Graves bekopog az ajtaján, és azt kéri tőle, hogy jöjjön vissza hozzá, teljesen ledöbben.
A „winnipegi nagy fal”-ként ismert pasas két évig a köszönését sem fogadta, a születésnapjáról is megfeledkezett. Most pedig? Valami egészen elképesztő dologra akarja rávenni.
Mit válaszolhat az ember lánya annak a férfinak, aki megszokta, hogy mindig megszerzi, amit akar?
Hol a határ az ellenszenv és a szerelem között?"

Mivel olvastam már Mariana Zapata tollából, tudtam mire számíthatok, sőt, meglepően pontosan hozta a formáját. Néhány dolog miatt mégis aggódtam kicsit. Egyrészt, hogy kénytelen leszek végig kötözködni a sporttal kapcsolataos információk minőségét illetően. Sajnos nem egy könyvben találtam már durva félrefordításokat ezzel kapcsolatban, ám ez itt szerencsére elmaradt. Neset Adrienn szépen megoldotta, piros pont neki. Másrészt a Könyvmolyképző Kiadó kínálatából a rubin pöttyös könyvek vonzanak a legkevésbé. Azonban szerencsére a szerző továbbra is romantikus regényt írt és nem pornót, így ez a félelmem is alaptalannak bizonyult.
A történet alapja nagyjából szokványos. Két nem különösebben jól kijövő ember lassan kibontakozó románcát követheti nyomon az olvasó. A hangsúly pedig azon van, hogy lassan, nagyon lassan. Többnyire nincs problémám a nem sietős cselekményvezetéssel, de ez a könyv cseppet túl van nyújtva, és nem feltételenül a két főhős egymásra találására értem. Tele van érdektelen kitérőkkel, ismétléssel (erre majd még visszatérek) és kihagyott lehetőségekkel. Mert a sok-sok kitérő, kiegészítő információ egy része csak volt, és nem kezdtek vele semmit, ez pedig nagyon nem tett jót az olvasás élményének.
Az elején kifejezetten jó élmény volt lapozni ezt a könyvet. Könnyed volt, kedves, kikapcsolt, és nem volt benne semmi nagy horderejű dolog, így könnyedén le tudtam tenni fél napra vagy többre, amikor épp nem volt időm olvasni. A romantika finom alakulásával is elégedett voltam olyan 4-500 oldalig, mert arra kicsit elfogyott a türelmem. A szereplők sem bosszantottak, legfeljebb untattak, mert Zapata mellékszereplői olyan egysíkúak, mint egy üres boríték.
Szóval többnyire tetszett, de vannak bőven hibái, amelyek mellett nem tudok szemet húnyni. Az egy dolog, hogy a sport háttérként van jelen (Nem zavart, ha focit akarok, csak le kell ülnöm San Diego mellé a kanapéra.), de hogy minden, de tényleg minden csak háttér legyen, az picit furcsa. Minden felmerülő konfliktushelyzet, probléma, csak díszlet volt, mert a szerző szépen kiszínezte, aztán hagyta a fenébe, és keresett egy másikat, hogy aztán azzal se kezdjen semmit. Ettől pedig rettentően súlytalannak éreztem a könyv, bár nem vártam sokat tőle, hiszen habkönnyű romantikus alkotásról van szó. Csakhogy, ha valaki a családon belüli erőszak, az adósságok, a karrier és az érdekházasság kérdésköreit feszegeti, akkor illik kezdeni is ezekkel valamit.
Itt jön a képbe a másik probléma, a szerző stílusa. Mivel a másik könyv, amit olvastam a tollából, egy levélregény volt, itt kóstoltam bele először igazán, hogyan is ír Mariana Zapata. Nos, meg kell állapítanom, hogy nem túl jól. Nagyon szépen tud lényegtelen dolgokat ecsetelni például a reggelizőasztal és a futás előtti előkészületek, de nagyon kerüli a tényleges cselekményleírást. Minden fontosabb eseményt utólag meséli el, ahogy a szereplőnek épp eszébe jut néhány gondolatban. Ráadásul rettentően sokat ismétel többnyire feleslegesen. Oké, ez egy romantikus könyv, de kismilliószor volt leírva milyen kőkemény bicepsze, combizma, csuklyásizma stb. van a főhős úrnak. Ez a részletes anatómiai ismertető pedig elég unalmas 600 oldalon keresztül. Ugyanilyen unalmas a szereplők szóhasználálta is, a furcsa jelzőkről nem is beszélve. Bár lehet bennem van a hiba, hogy szofisztikáltabb szöveget vártam a nagyfiú, a busa fej, szakállas áll szentháromságán kívül. (Az anatómiai fejtegetéseket még valahol megértem, de miért kellene elalélnom egy busa fejtől? Folyamatosan bölények, skót marhák és kaukázusi farkasölő kutyák jutottak eszembe róla, amik cukik, de feltételezem, nem ez volt a szerző célja...)
Egyébként úgy tűnik, nem csak a szavakat szereti újra és újra felhasználni, hanem megvan a komfortos regényépítési technikája is. Vagyis mindig egy hosszan elnyújtott románcot ír két látszólag teljesen különböző, aztán mégiscsak hasonló karakterrel, amit aztán egy nagyon részletes ágyjelenettel és egy rövid epilógussal zár le. Nem mondom, hogy rossz séma, csak nagyon kiszámítható. Na, de nem kötözködöm tovább (bár az úriember indokolatlanul részletes altesti anatómiai ismertetésébe még bele lehetne kötni) inkább írok egy konklúziót.
Ez egy könnyed, romantikus történet kissé hosszúra nyújtva. A kivitelezés kedves, de vannak hibái. Aki romantikus olvasmányra vágyik, nem fog csalódni, bár készítsen némi türelmet hozzá. Lassan kibontakozó szerelmi történet rajongói előnyben, illetve minden hölgyolvasó, aki a kigyúrt, magas férfiakra bukik, mert a kötet nagy része férfi anatómia. Aki viszont akcióban gazdag cselekményt szeretne, keresse máshol. Illetve, ha valaki sportkönyvre vágyik, az is másfelé keresgéljen.

2021. szeptember 18., szombat

A fényességek

Már nem emlékszem rá, hol hallottam erről a könyvről, de az biztos, hogy az új-zélandi helyszín és szerző fogott meg benne a legjobban. A Booker-díj miatt is ígéretesnek tűnt, és a csillagképes utalásokat is érdekesnek találtam.
A borító mutatós, és meglehetősen terjedelmes darab 942 lapjával. Azonban nem az oldalszám miatt tartott egy teljes hónapig, míg átrágtam magam ezen a történeten.
Fülszöveg:
"Eleanor Catton fordulatos, hömpölygő története kerek százötven évvel ezelőtt, az új-zélandi aranyláz idején játszódik, a szigetek legtávolabbi csücskében, ahol szövevényes bűnügyre derül fény. De vajon tisztában vannak-e azzal a tettesek és az áldozatok, hogy mindez csak éppen ennél a csillagállásnál történhetett meg éppen így?

Egy sötét ügy és egy bravúros nyomozás Mars, Vénusz és a többi bolygó képviselői a kaotikus, világ végi településen: miután elolvastuk ezt a csodálatos regényt, garantált, hogy a saját horoszkópunkra is más szemmel nézünk!"

Ez a könyv egy nagyon-nagyon hosszú krimi nagyon-nagyon sok szereplővel. A krimi nem az én műfajom. Bár semmi gondom nincs egy kis nyomozással, a klasszikus krimis stílus untat, és ez ebben íródott. A sok szereplővel sem szoktak problémáim lenni, de ez a történet annyira vontatott volt, a szereplői pedig annyira érdektelenek, hogy gyakran kellett elgondolkodnom, ez megint ki a fene. Gondolom, ebből érződik, hogy nem lett kedves számomra ez a könyv. Nem nekem íródott.
A szerző stílusa nem az én ízlésem. Nem tetszett a könyv felépítése, mert a csillagképes kitérőket teljesen feleslegesnek találtam, a fejezetek előtti horoszkópos utalásokat szintén. Attól pedig, amikor a fejezetek elején összefoglalják két mondatban, mi fog történni a következő negyvenen, konkrétan falra mászom. Már az előre utalások is szoktak bosszantani, de ez az "Amelyben Mr. X felfedezést tesz, Mr. Z elmegy a boltba, Mrs. Y pedig barackos rétest süt..." fejezet eleji összefoglalás az agyamra ment. Egyrészt, mire eljutottunk a második vagy harmadik személyig el is felejtettem, mi lesz vele, másrészt pedig miért akarnám előre tudni, hiszen azért olvasom ezt a nyomorult könyvet, hogy magam jöjjek rá, ki hova megy, mit csinál és milyen rétest sütnek. Eleanor Catton tehát nem lett a kedvenc íróm. Terjengős, hosszú oldalakat képes írni lényegtelen dolgokról, a fontos eseményeket meg összecsapja három mondatban.
Hiába áll a könyv középpontjában egy valóban csavaros ügy, rém unalmas. Olyan vontatottan halad a "nyomozás", hogy végig unatkoztam. Ezen pedig nem segített, hogy újra és újra új szereplő érdektelen háttértörténetét is végig kellett olvasni, hogy egyetlen picike nyom felbukkanjon. Túlságosan szerteágazott a cselekmény, túlságosan messziről közelítette meg az eseményeket, és túlságosan sok volt a szereplő. Már a nyitó jelenetben tizenhárom karakter van, és ez menet közben csak sokszorozódik. Pedig van, akinek a cselekmény szempontjából annyi a szerepe, hogy átad egy üzenetet. De persze ehhez az üzenethez végig kell olvasni élete történetét, meg még azok történetét is, akivel közben találkozik, hogy a végére egyértelművé váljon, hiába olvastál róla vagy ötven oldalt, ez csak egy mellékszereplő volt a sok közül...
Persze a sok szereplő lehetett volna jó is, ha érdekesek, izgalmasak és szimpatikusak. Csakhogy szinte mindegyiket unszimpatikusnak találtam, akit pedig nem, azt egyszerűen ostobának. Ami pedig a kifejezetten negatív figurákat illeti, rettentően untam őket is. Egyszerűen nem fogtak meg, nem érdekeltek, és csak azért olvastam végig a könyvet, hogy megtudjam, hová fog vezetni ez a sok kusza szál.
A szerző tehát nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és sajnos a történet sem. A csillagképes és horoszkópos utalások pedig semmit sem adtak hozzá számomra. Na, de mi a helyzet a helyszínnel? Mert ha volt valami, ami feldobhatta ezt az unalmas és nagyon hosszú történetet, akkor az Új-Zéland csodálatos vidéke. Sajnos azt kell mondanom, ez sem segített. A táj hangulatából nem adott sokat. Az aranyásók élete pedig nem épp olyan festői, mint amit képeslapokon látunk. A maori karakter egy kis színfolt volt, de sajnos semmi több, mivel ő is csupán egy volt a mellékszereplők népes sorában. Ha tehát valaki részletes tájleírást vár, csalódni fog.
Összességében számomra nagy csalódás volt ez a kötet. Egyik előzetes elvárásomat sem teljesítette, nem adott sem érdekes, sem izgalmas cselekményt, se szerethető karaktereket. Csak azért olvastam végig, hogy megtudjam, összefutnak-e a szálak (igen, de a hatszáz oldalas felvezetéshez képest rettentően lassan), és csak azért nem kezdtem bele másik könyvbe mellette, mert féltem, akkor sosem jutok a végére. 
Nem mondanám, hogy rossz ez a könyv, de nagyon vontatott, unalmas és nem az én ízlésem. Azoknak tudom ajánlani, akik szeretik a klasszikus krimiket, hátha ők jobban boldogulnak vele. Ha azonban valaki olyan elvárásokkal kezdene bele, mint én tettem, inkább ne tegye.