2017. augusztus 28., hétfő

Rózsaszín pöttyök XIX.

Nem csupán csavarogtam ebben a hónapban, hanem a lányos időtöltéseknek is hódoltam. Mert szükség van azért néhány rózsaszín percre is.

Csajos este
Mikor kollégiumból albérletbe költöztem, volt néhány idealista elképzelésem, milyen lesz majd szabadabban két lakótárssal tölteni a napokat. Gondoltam, három lány nem túl nagy négyzetméteren garantálja a csajos estéket. Nos, ez cseppet sem így alakult. 
Egyrészt gyakorlatban csak két lány van a lakásban, mert Queen B. a fiújánál tölti az idejét. Másrészt mindegyikünk rettentően elfoglalt. Szóval a csajos esték ritkák, mint őzike a belvárosban, így nagy becsben kell őket tartani.
Nemrég sikerült összehoznunk egyet, méghozzá többhetes szervezés nélkül, ami külön öröm volt. (Ja, én is meglehetősen elfoglalt vagyok, úgyhogy az egyeztetési nehézségek az én számlámra is írhatók.) Megbeszéltünk egy kávézást és sütizést munka után, majd mikor a kávézó bezárt, átmentünk az Akvárium Klubba.
Nyáron nem annyira kedvelem a fővárost, mert rettentően meleg van (a beton este szabályosan sugározza magából a napközben felvett hőt), rengeteg az ember (főleg turista), a tömegközlekedés ebből adódóan izzadt emberek nyomorgására redukálódik egy konzervdobozban és kevés a zöld övezet, ami legalább az enyhülés illúzióját kelthetné. Azonban van jó oldala is, az éjszakai élet. Nyári estén kiülni a belváros közepén egy hangulatos, szépen megvilágított helyre és hideg limonádét kortyolgatni igazi lazítás. Mi legalábbis így éreztük, bár Poly és Queen B. újra és újra munkáról kezdtek csevegni (így jár, aki két jogásszal megy limonádézni).
Csajos este tehát kell, hogy az ember lányának lelke kicsit feltöltődjön a lányos csacsogástól. Remélem, nem kell sokáig várnom a következő ilyen alkalomra.

Körömmatrica
Korábban már írtam bőven manikűrökről, így talán egyik olvasómat sem fogja meglepni, hogy ismét erről pötyögök. Egyszerűen muszáj megosztanom a világgal új felfedezettemet, a water transfer körömmatricát. Zseniálisan egyszerű és szuper aranyos.
A képen is látható pandával Nel lepett meg egyik nap, mivel amint meglátta, rám gondolt. Több se kellett, rögtön ki is próbáltam. Csakhogy ilyen technikát még nem alkalmaztam, így kellett egy kis idő, míg ráéreztem.
Eddig használtam hagyományos matricát, amit csak rá kellett nyomni a körömre és kész, és tetoválás jellegűt, amit vizesen kellett rányomni. Tartósság szempontjából utóbbi jobb, ám néha nem lett tökéletes a minta. Ez az újfajta változat azonban tartós és gyönyörűen adja a mintát.
A lényeg, hogy ki kell vágni a figurát, amelyiket a körömre szeretnénk tenni. Aztán el kell távolítani a védőfóliát és beáztatni egy kis vízbe. A figura szépen leázik a papírról, amit már csak fel kell csippenteni és a kívánt helyre helyezni, szépen lesimítva. Azért érdemes még átlátszó fedőlakkal fixálni.
Ahogy a mellékelt képeken is látszik, bármilyen színű lakkon jól mutat. Illetve meglehetősen tartósak, ám körömlakk lemosóval könnyen el is távolíthatók.
Egyelőre csak ez a kétféle (pandás és cicás) matricám van ebből a fajtából, de lesz még több is. San Diego rendelt nekem egy fekete cicásat (egyébként ezt a mostani cicásat is tőle kaptam még karácsonyra) és Nel is teljesen rákapott. Mint a fenti képen látszik, megosztozunk a matricákon, így a repertoárom bővülni fog.
Na és hogy hogyan lehet egy fiút rávenni arra, hogy lelkesedjen a körömmatricák iránt? Köszönd meg sokszor, ha kapsz tőle egy ilyet és lelkesen mutogasd neki a körmödön, mennyire cuki és mennyire tetszik. Az eredmény garantált. Nekem még a gitárját is kölcsönadta egy fényképhez...

Unikornisparti
Korábban már írtam, hogy dívákkal dolgozom. Nos, az egyik dívának születésnapja volt és ezt nem egyszerűen megünnepeltük, hanem durva unikornispartit csaptunk.
Madonna életkorától függetlenül rajong az unikornisokért. Ezt kihasználva mindenből csak unikornisosat kapott. Nel volt az ötletgazda és a fő kivitelező, én csak a szárnysegéd, aki próbálta visszafogni. Ahogy a mellékelt képen is látszik, nem igazán tudtam...
Nagyjából két hét tervezgetés után lufik, papírdíszek és konfetti áradatával borítottuk be az irodáját, hogy amikor születésnapja reggelén belép, egy rózsaszín világban találja magát. Természetesen remekül sikerült, szóhoz sem tudott jutni, pedig akkor még az apróbb ajándékokat fel sem mérte.
Volt itt minden: unikornisszarv, unikornisos doboz, unikornisos szívószál, unikornisos keksz, felfújható unikornis üvegtartó és minden, ami ezt a világot kiegészítheti. Például a képen látható színes macaronok (mert Madonna nagyon szereti őket), marcipán hercegnő és az elmaradhatatlan kóla. No és hogy a parti mindenki számára nyilvánvalóvá váljon (bár szinte az összes kolléga elzarándokolt megcsodálni a rózsaszín irodát) még egyen pólót is készítettünk. Természetesen ezt is az unikornisok szellemében.
Szóval tényleg durva unikornisparti volt, kicsit még én is megrémültem tőle, pedig tudtam hová kell az a rengeteg lufi, amit felfújtam, de megérte. Az ünnepelt rettentően boldog volt, ez pedig legalizálja a cukorszirupos rózsaszín merényletet.

2017. augusztus 20., vasárnap

Már nincs vesztenivalód

John Wayne Cleaver története ezzel a 6. résszel lezárult.
A borító ezúttal is mutatós, passzol a cselekményhez és 244 oldalával kicsit kurtább lett, de összességében a külsőségekre nem eshet panasz. 
Sajnos azonban nem lett könnyes a búcsú...
Fülszöveg:
"A nevem John Wayne Cleaver. Nem rég múltam el tizennyolc éves, és a szörnyvadászat a hobbim. Egy ideig magányosan harcoltam ellenük, később néhány kormányzati ügynök oldalán, de aztán a szörnyek megtaláltak minket. Mindenkit megöltek, úgyhogy most kénytelen vagyok egyedül folytatni.
De már nem sokáig.
Ez itt az én történetem. Annak is a vége."
Az előző kötetnél (Csak a holttesteden át) már megjegyeztem, hogy a megszokottság érzése kicsit odalett. Ez az érzése pedig most is felütötte fejét és így, hogy egyben is tudom szemlélni a teljes sorozatot, még nyilvánvalóbbá vált. Az első három rész zseniális volt és olyan szépen adták ugyanazt a hangulatot, ugyanazt a pszichopata képzeletvilágot, hogy bár mindig máson volt a fő hangsúly, egészben is remekül mutattak. 
Ezzel szemben a folytatások kissé darabossá váltak. A második három rész sokkal jobban elkülönült egymástól és az előzményeitől mind hangulatát, mind cselekményét tekintve. Ráadásul az ötödik könyv, ahogy már írtam róla, kifejezetten elmélkedősre sikerült. Ez persze nem baj, a szereplők változnak, a mondanivaló változik, ez így jó a sorozatoknál, csak néha az olvasó úgy érzi, jó, jó, de az eleje, na az még jobb volt. Számomra ez a sorozat ennek a jelenségnek a mintahullája.
Ránézésre ez a könyv is ugyanolyan volt, mint a többi. John nyomoz egy Sorvadt után, akad pár hulla különös halálmóddal és még mindig nem bír emberekkel társalogni. Közben persze az állandó mellékszereplővé vált FBI is felüti a fejét és rendre visszatér a nosztalgia, kit hogyan ölt meg és mi a helyzet élete szerelmével.
Csakhogy, ha elkezdjük boncolgatni a könyvet, akkor már kicsit más színben tűnnek fel a dolgok. Egyrészt John kevésbé tűnik szociopatának, mint az elején, pedig, ahogy a cím is hirdeti, az önkontrollon kívül nincs, ami visszafogja. Nincs anyuka, aki előtt normális gyerekként kell mutatkozni, nincs barátnő, akit elijeszthet egy-egy megjegyzéssel a balzsamozás gyönyöreiről, nincsenek rendőrök, akiket meg kell győzni róla, hogy nem fog végezni velük, amint félrenéznek, szóval nincs senki. Ja, most konkrétan Senki sincs ebben a képben. Mégis, John fegyelmezettebb mint valaha, ami egyrészt érthető, hiszen felnőtt, másrészt fura, hiszen gyilkolt és erre természetéből adódóan rá is kaphatott volna.
A Sorvadtak is fogyóban vannak és jogosan felmerül a kérdés újra és újra, hogy mi lesz, ha egy sem marad, akit üldözhet. Mindezek kompenzálására a halottasházi környezet visszatér és a cselekmény is felgyorsul.
Közelebbről nézve tehát vannak itt hibák, de az összkép azért összeáll. A történet pörög, kevesebb a kitérő és a felesleges elmélkedés és a befejező rész izgalma is adva van. Csakhogy az ellenség rettentően kiszámítható. Rain személye számomra hamar világossá vált, ebből a szempontból tehát nem ért meglepetés. Az író által beharangozott váratlan lezárás azonban igen, meglepett. 
Vigyázat, spoiler!
Tényleg nem ilyen utolsó fejezetre számítottam, ám ezt sajnos nem írhatom a katartikusan döbbenetes befejezések listájára. A lezárás ugyanis túl kedves. Semmi dráma, semmi vérpermet - leszámítva a kis múzsát, de ennyi igazán elvárt és megszokott egy gyilkossági nyomozás közepén - semmi sokkoló, vagyis semmi olyan, amit egy ifjú sorozatgyilkos (oké, Sorvadt-sorozatgyilkos, de attól még sorozatgyilkos) esetében remélhetünk és a harmadik rész befejezéséből adódóan el is várhatunk. Néhány elhullott rendőr ide vagy oda, ez egy boldog befejezés. John nem megy rács mögé, nem lesz kikiáltva rossz fiúnak és még a fogát sem hagyja ott. Élheti az életét boldogan és ez valahogy nekem nem illett a képbe. Értem én az üzenetet, hogy mindenki megváltozhat és második esély meg hasonlók, mégsem érzem illendőnek. Ahhoz a rengeteg erőszakhoz, ami megtöltötte a könyveket, nem illik ilyen cukros befejezést írni, még akkor sem, ha az író megsajnálja főhősét. Cseppet csalódtam.
Spoiler vége!
Összességében tehát jó rész volt, mint az előző, jó volt olvasni, de nem adta azt a katarzist, amit vártam. Nem tetszett a vége és ennek függvényében úgy érzem, az első 3 kötet volt a főnyeremény, míg a második 3 csak a vigaszdíj. 
Ajánlom azoknak, akik az előzményeket mind olvasták, ám ha valaki a Nem akarlak megölni után nem folytatná, azt is tudom támogatni.

2017. augusztus 16., szerda

Csavargások XV.

Habár még hátra van a nyári nyaralásom (augusztus utolsó hetén utazom majd el), nem tétlenkedtem eddig sem. Kisebb kirándulásokra és néhány érdekes helyszínre már ellátogattam. Össze is foglalom, mi mindent láttam, hátha más is kedvet kap, ha nem is most, talán jövő nyáron.

Balaton
Magyar embernek a Balaton megszokott, mégsem mondhatom, hogy sűrűn látogattam volna. Gyerekkoromban néhányszor családi nyaralásként, gimiben barátokkal pár görbe estéért és egyszer az exemmel spontán kikötöttünk Füreden. Épp ezért, bár hagyományos nyári úti cél, számomra mégis különlegesebb.
Szóval mikor San Diego egyik barátja meghívott minket egy hétvégére a déli partra, lelkesen fogadtam. Még az sem okozott fenntartást, hogy grillpartit terveztek és én voltam az egyetlen vegetáriánus a csapatban. Ezt pedig nagyon jól tettem! Hétvégi kiruccanásunk remekül sikerült, éjszakai fürdőzéssel (én voltam az egyetlen lány, aki bevállalta a fiúkkal), napközbeni fürdőzéssel és labdázással, fagyizással, sütögetéssel és úgy általánosságban mindennel, amit az ember csapatosan (összesen 12-en voltunk) tóparton tehet. Egy vicces történetet azért ki kell emelnem.
A nyaralót viszonylag ritkán használják, ám csak az emberek, mert az ízeltlábúak szezontól függetlenül beköltöztek. Ráadásul San Diego pont kiválasztotta a "pókos szobát". Belépve tehát konstatáltam, hogy egy picike pók az ajtó mellett, egy nagyobb pók a függöny mellett, jó pár pók az erkélyen és egy óriási pók a plafon közepén néztek vissza ránk. Nem félek a pókoktól, de mivel mindegyikőjük keresztes pók volt, ami köztudottan csíp, közöltem, hogy nem fogok úgy aludni, hogy a fejünk fölött szendereg egy tenyérméretű példány. San Diego ellenkezve próbált meggyőzni, nem értve, hogy én, az állatbarát, aki a szerinte legrusnyább lényeket is cukinak találom, miért problémázok egy pókon. A pók úgyis a plafonon marad, nem megy az onnan sehová. Aztán, amint ez a mondat elhagyta a száját, az ajtó melletti bébipók szépen leereszkedett a plafonról az orra előtt. San Diego felnézett az óriáspókunkra és konstatálta, hogy ha ő is eljátssza ezt a manővert, akkor pont az ágyunk közepén fog landolni, így kijelentette, hogy a pók mégsem maradhat. A sarokban lévőkkel viszont megegyeztünk szóban, hogy a következő két éjszakát helyváltoztatás nélkül töltik és akkor nem lesznek kilakoltatva...

FEZEN
A nyár fesztiválszezon és szeretem a fesztiválokat. Sajnos a nagyobb fesztiválok meglehetősen elszálltak a belépőárakat tekintve, így le kellett mondanom a VOLT-ról és a Linkin Park koncertről, amit rettentően sajnálok.  Illetve Nova Rockra sem sikerült kijutnom, pedig az egyik kedvenc zenekarom is fellépett, ami ritkaságszámba megy. No, de kiszúrtam, hogy Székesfehérváron is lesz egy igazán jó móka, így addig piszkáltam vele San Diegot, míg be nem szerezett két jegyet. Szóval FEZEN-en voltam életemben először, de biztos, hogy nem utoljára.
Szombati napot néztük ki és a kényelmes megoldást választottuk, vagyis autóval mentünk és jöttünk. Budapestről könnyedén megközelíthető még autópálya nélkül is.
Késő délután értünk a fesztivál helyszínére, már javában tartott a Paddy and the Rats koncert és még mindig őrülten tűzött a nap, így az első hideg italunkat a koncert végére le is hajtottuk. Utána körbejártunk kicsit és meglepve nyugtáztam, hogy bár ez egy kisebb fesztivál, mégsem olyan kicsi. Két szabadtéri színpad, egy sátras színpad és egy beltéri színpad mellett promóciós standok, ételt és italt kínáló bódék hada és még ringlispíl is elfért. A lényeg azonban persze a koncert volt, így meghallgattuk az Alvin és a mókusokat és az Ignite-ot, ami számomra kellemes meglepetés volt. Nem igazán hallottam még erről a bandáról, de remekül szórakoztunk a kissé őrült, hippi énekes megjegyzésein. Aztán jött a fő attrakció, The Offspring. Gimiben, ha valaki megkérdezte, melyik a kedvenc bandám, őket vágtam rá. Egyszer már volt szerencsém hozzájuk egy VOLT fesztiválon, ami hatalmas élmény volt, így már a nosztalgia miatt is megérte újra látni őket élőben. Megöregedtek, ez kétségtelen. A hangosítással voltak gondok és az egész nézőtér egy nagy dühöngő volt, így lökdöstek rendesen és leöntöttek sörrel és egy fél üveg bort is kaptam a szemembe, amitől pár percre megvakultam. Ráadásul sóderral volt felszórva a nézőtér, így az ugráló talpak által felvert porban ugráltuk végig mi is a koncertet. Összességében azonban azt mondom, megérte. Egy fesztivál ilyen és ha az emberlánya punk koncertre megy, azon se csodálkozzon, ha hátba rúgják (ez történt velem az első Offspring koncertemen...), a zene úgyis kárpótol mindenért.

Titanic kiállítás
Nem annyira új kiállításról van szó (már egy ideje utazgat szerte a világban) és kicsit talán az a kritika is érheti, hogy elcsépelt (legalábbis a James Cameron-féle filmet mindenki látta már vagy ötször), mégis érdekelt. Kíváncsivá tettek az eredeti, tenger fenekéről felhozott tárgyak.
Kísérőm is akadt, mivel egyik rokonom épp a fővárosban volt és San Diegót is sikerült rábeszélnem. (Nagyon szeretem benne, hogy a tipikus fiús érdeklődési köre - műszaki dolgok, sport, playstation - ellenére örömmel elkísér bármilyen bölcsész irányultságú helyre a templomoktól a kiállításokig.) Szóval hárman vágtunk neki az "útnak". Aztán persze elszakadoztunk egymástól.
A kiállítás audio guide jellegű, így a látogató minden teremben meghallgathatja az információk nagy részét, miközben megtekinti a tárgyakat és képeket és úgy általánosságban a szépen berendezett termekben andalog. Közben persze el is olvashat pluszba még rengeteg mindent. Egyszerre azonban ennyi mindenre nem lehet figyelni, így az a laza 3 óra, amit eltöltöttünk a kiállításon, is kevésnek bizonyult. Rokonom gyorsabban haladt, mi pedig San Diegoval a harmadik teremtől a jól bevált módszerrel haladtunk, együtt hallgattuk az infókat.
A kiállítás rendkívül igényes, szépen belehelyezi a látogatót az adott korba. Részletes leírást ad a hajóról a készítésétől a legutolsó darabkájáig. Nem hatásvadász, a süllyedés tárgyilagos és csupán az egyéni sorsok azok, amelyek megviselhetik a látogatót. A tárgyak pedig lenyűgözőek, ezért a berendezett első osztályú folyosón kívül az utolsó előtti terem volt az, ami a legjobban tetszett. Ez foglalkozik ugyanis a kutatással és mutatja be, mi maradt a roncsból. (Sajnos, már nem sokáig lesz belőle még ennyi sem...)
Van még egy nagyon ötletes elem, a belépő jegy mellé járó beszállókártya. Ezen egy utas neve és adatai szerepelnek, akivel a látogató gyakorlatilag együtt utazik és a végén megkeresheti a nevét a túlélők vagy az áldozatok között. Minket nagyon szórakoztatott, hogy míg San Diego egy olyan férfi jegyét kapta meg, aki a luxuslakosztályon utazott az anyjával, két szolgával és rengeteg csomaggal, volt saját sétálófedélzete és a hajó minden szolgáltatását igénybe vehette, addig én csak a harmadosztályra kaptam jegyet. Ráadásul a férjét két gyerekkel elhagyó asszony jegyét kaptam. Végig egymást cukkoltuk a különbségekkel, összehasonlítottuk, ki milyen menüt kapott, kinek milyen volt a szobája és így tovább. Ezen pedig remekül szórakoztunk és csupán az lombozott le egy kicsit, hogy míg San Diego embere túlélte a szolgáival együtt, addig az én emberemnek mindkét fia odaveszett. Ráadásul utánajártam kicsit a személyes történetüknek és csupa szomorú hírre bukkantam.
Ez tehát egy jó kiállítás, érdekes és kicsit talán morbid ezt mondani egy katasztrófáról, de szórakoztató is. A belépőjegy nem olcsó, de nyugodt szívvel tudom ajánlani.

Geoládák
Először egy regényben olvastam a geocaching-ről (Talán az Iránytű önmagamhoz című könyvben.) és már akkor nagyon tetszett az ötlet. El is határoztam, hogy valamikor kipróbálom, ám ehhez nem volt elég okos a telefonom. Aztán egy beszélgetés során szóba került és San Diego felvetette, próbáljuk ki. Ez télen volt, így ismét jegeltük a dolgot, ám hétvégén eszünkbe jutott, így belevágtunk.
A koncepció rendkívül egyszerű, mivel ez a játék ötvözi az ember rejtvénymegoldó késztetését a kincskeresés vágyával. Geoládát keresni ezért remek móka. Nem is igényel túl sok eszközt, csupán egy jobb minőségű okostelefont és internetelérést, no meg egy kis kreativitást.
Első körben regisztrálni kell a magyar geocaching szervezet honlapján. Aztán le kell tölteni a telefonos alkalmazást, ami jelöli a geoládák tartózkodási helyét és már mehet is a móka.
A játék a következőképpen zajlik: kiválasztasz egy geoládát, ami a közeledben van, elolvasod hozzá az információkat, megkeresed (ez a legjobb része a dolognak, mivel egy iránytű segítségével és figyelmes szemmel kell meglelni), kiemeled a rejtekhelyéről úgy, hogy ezt közben mások ne vegyék észre (forgalmas tereken igazi kihívás tud lenni), megnézed, mi van benne (Mindig van benne egy füzetke vagy egy darab papír, amire a megtalálók felírhatják nevüket a dátummal és esetleg egy rövid üzenettel, de a nagyobb ládákban akadnak tárgyak is. Ezek közül a megtaláló egyet elvihet, ha cserébe tesz bele valami.) A megtalálást online is jelezni kell a honlap segítségével és a ládát ugyan úgy vissza kell rejteni a búvóhelyére.
Szóval egyáltalán nem bonyolult, ám remek móka. Ládák nem csupán a fővárosban vannak elrejtve, hanem szerte az országban, sőt a világban, így kirándulás vagy nyaralás közben is fel lehet kutatni egyet-egyet. Mi eddig kettőt kerestünk és találtunk meg, de nagyon rákattantam, így biztosan rendszeres programunk lesz.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretné megtapasztalni, milyen kincset keresni.

2017. augusztus 12., szombat

Csak a holttesteden át

John, a szociopata nem sorozatgyilkos - bár valamilyen értelemben most már mégis csak az... - története folytatódik.
A borító teljesen rendben van és a vastagsága 328 lapjával is a megszokottnak mondható. Ránézésre tehát a sorozat egy újabb remek darabja.
Fülszöveg:
"Miután John és Brooke magára maradt, városról városra stoppolva vadásznak Amerika közép-nyugati részén a még megmaradt utolsó Sorvadtakra. Csakhogy a Sorvadtak is vadásznak rájuk, ráadásul az FBI is a nyomukban van. Minden újabb várossal, minden újabb kamionos pihenővel, minden újabb autópályával egyre közelebb kerülnek egy olyan kegyetlen gyilkoshoz, akire John semmilyen jól bejáratott analitikus és előrejelző módszere nem alkalmazható. Közben Brooke meghasadt pszichéje az elméjén osztozó több százezer halott személyiségtől túlterhelve tántorog az összeomlás peremén. Hol birtokában van szellemi képességeinek, hol nem, és minden nap új nevek, gondolatok és emlékek törnek felszínre benne, mígnem felbukkan az a személyiség, akire John végképp nem számított: Senki utolsó áldozata, csapdába esve John egyetlen megmaradt barátjának testében."
A külcsínnel ellentétben, kicsit kakukktojás ez a kötet. Míg az előző részekben a démonvadászat játszotta a központi szerepet, addig itt csupán a hátterét adta a lélektani kérdéseknek. Igaz, John eddig is hajlamos volt a belső vívódásokra és az előző rész (Az ördög egyetlen barátja) felvillantotta, mennyire problematikus Brooke helyzete, ám eddig az író nem szentelt ennek egy teljes kötetet. Nem mondom, hogy ez rossz dolog, csupán más, mint amit az olvasó megszokott. Nézzük, hogy működött ez a másság.
Brooke személyiségzavara rettentően érdekes. A könyv elején olyan gyorsan és váratlanul vált személyiségeket, hogy nem csupán Johnt, de az olvasókat is feszültségben tartja. Aztán megjelenik a már régen várt személyiség és valószínűleg nem árulnék el nagy titkot, ha megnevezném. Ettől kezdve viszont Brooke testében csupán két domináns karakter váltogatja egymást, na meg néhol feltűnik Senki is borzolni a kedélyeket. Értettem, hogy ha a két lány helyzetét meg akarjuk ismerni, adnunk kell időt a kibontakozásukra, de kicsit csalódtam, hogy a további pár ezer személyiség csak említés szintjére került. Ráadásul átéreztem John helyzetét, mikor nem tudta eldönti, épp melyik hölggyel beszélgetett.
Apropó John, az ő karaktere is sokat változott. Persze még mindig megvannak benne az erőszakos hajlamok és el-eltöpreng azon, hogyan belezne ki valakit, de sokkal jámborabbnak és egy kissé szétesettnek találtam. Állandó készültségben Brooke mellett ez persze nem csoda, de sajnos mindez a logikai képességeinek rovására is ment. Na, és itt jön a kötet negatívuma.
Nem baj, hogy a hangsúly a karaktereken van. Nem baj, hogy ez a rész egy lélektani mély merülés a hasadt személyiségek világába. Nem baj, hogy John már nem olyan rideg és veszélyes, ám baj, hogy a szörnyvadászat lapos lett. Olyan lapos, mintha húsklopfolóval dolgozott volna rajta egy csapat dühkitöréses őrült.
Már alig maradtak Sorvadtak. Alig tudunk róluk valamit. Brooke állandó felvigyázása mellett Johnnak sincs ideje teljes erőbedobással vadászni rájuk. Ez a sok nehéz körülmény pedig egy érdekes hajszáért kiált. Egy igazi logikai fejtörőért, hogy a nyers intelligencia győzelmet arathasson és John ismét bebizonyítsa, ő a legvagányabb szociopata a környéken. Sajnos azonban mindez elmaradt.
Az olvasó előbb rájön, mivel áll szemben, mint a főhősök, sőt még arra is, kivel, így a minden bokorban farkast kiáltó John és az erőltetett gyanúsítgatása csupa-csupa feleslegesen lefutott körnek tűnik. Pedig ez a Sorvadt egy kifejezetten érdekes figura és kifejezetten csavaros megoldást érdemelt volna. Na, meg egy nagyobb finálét, mert a végső harc szintén agyon lett csapva.
A lélektani boncolgatás tehát ezúttal háttérbe szorította a fizikai boncolás lehetőségét, az akciót és izgalmakat, ám mégsem ez zavart igazán. John világa kegyetlen, sok rossz dolog történik vele, ám ez valahogy illik hozzá. Ez egy ilyen történet, ahol bárki meghalhat a közelében. Épp ezért a könyv lezárása, ha tetszik, epilógusa karakteridegenen romantikus lett. Vagy az író érezte úgy, kompenzálnia kell az eddigi erőszakhullámot, vagy John puhult el teljesen, de olyan lett mintha egy véres horrorfilm díszletébe betévedt volna egy helyes, bolyhos nyuszika és a vért falra kenő szörnyek csak nézték volna békésen míg kiugrál a képből. Valószínűleg ez engem minősít, de jobban örültem volna egy drámai befejezésnek.
Összességében nem mondom, hogy nem tetszett, de más volt, mint amit megszoktam. Ezért, bár ajánlom mindenkinek, aki az előző négy részt már olvasta, de azt javaslom, felejtsék el elvárásaikat, mert aki a kezdeti három könyv drámaiságát várja, csalódhat.

Kiegészítés:
Az utolsó rész, Már nincs vesztenivalód a polcomon pihen dedikáltatva. Az író elmondása szerint, olyan befejezést írt, amire az olvasók nem számítanak és úgy lezárta John kalandjait, hogy már nem lehet és nem érdemes folytatni. Nagyon kíváncsi vagyok rá, de lehet, hogy még picit várok vele, nehogy a nagy elvárások csapdájába essek. 
Egyébként, aki kíváncsi rá, milyen az az ember, akinek a fejéből kipattan egy szociopata tinédzser ötlete, elolvashatja beszámolómat a személyes találkozástól ITT.

2017. augusztus 8., kedd

Egy könyvmoly naplójából XVI.

Régen írtam ebbe a rovatba és régen voltam könyvtárban. Ennek ellenére olvasok könyvtári könyveket, ami bár ellentmondásnak tűnik, nem az. Lusta könyvmoly lett belőlem, vagyis másokat ugráltatok magam helyett, ha kölcsönözni szeretnék. Konkrétan anyukámat, így most ő a könyvdílerem.
Mentségemre szóljon, hogy ritkán vagyok otthon és az is többnyire hétvégére esik (nyáron hétvégén nincs nyitva a könyvtár), ő ellenben otthon van és épp rá is ér. Szóval havonta egyszer elküldetem vele az elolvasott könyveket és nyomok a kezébe egy listát, mit hozzon ki helyettük. Tökéletes rendszer, bár néha kicsit összezavarom szegény könyvtárosokat. Így esett meg legutóbb a következő eset:
- Ki kellene hoznod nekem egy Stephen King könyvet.
- Jó, de majd írd le, mi a címe - felelte anyukám.
- Rendben. Az.
- Mi?
- Az.
- Mi?
- Az a címe, hogy Az.
- Azért írd le!
Szóval elkészítettem a szokásos listámat, ami ezúttal mindössze két tételből állt. Anyukám pedig a könyvtáros kezébe nyomta, aki szintén csak ráncolta a homlokát a banálisan egyszerű címen, majd kutatni kezdett utána. Sajnos nem járt sikerrel. 
Aztán eltelt pár nap és már le is mondtam az olvasási élményről (az új mozifilm előtt akartam elolvasni), mikor megcsörrent a telefonom és anyum mesélni kezdte, hogy felhívta a városi könyvtár. Kiderült, hogy először rossz helyen keresték, de most már megvan és lehet érte menni.
Ezért imádom a kisvárosi könyvtárunkat és ezért nem cserélném le a fővárosi nagyra. Ilyen kedves figyelmességre csak kis közösségekben van példa. Igazán törődnek az olvasókkal és ez rettentően jólesik.

Dan Wells újra Budapesten
Tavaly októberben járt először Magyarországon Dan Wells, aki többek között a Nem vagyok sorozatgyilkos szerzője. (Látogatásáról írtam beszámolót, ITT olvasható.) Akkor olyannyira jól érezte magát és olyan jóllakott a magyar fogásoknak hála, hogy szívesen vállalkozott egy újabb útra. A dolognak apropója is akadt, most jelent meg a sorozat hatodik és egyben befejező kötete (Már nincs vesztenivalód)  és egy önálló regénye is (Szellemváros). 
Mikor tudomást szereztem róla, rögtön felírtam a naptáramba. Tavaly lemaradtam a beszélgetésről és csupán a dedikáláson tudtam részt venni és ezen most változtatni akartam. Szóval megrendeltem az új könyvet és személyes átvételt kértem a beszélgetésre, ami ma délután volt a Rácskertben. Élménybeszámoló következik:
zsákmány
A szociopata nem sorozatgyilkos történetében épp az ötödik kötetnél tartok (Csak a holttesteden át), vagyis még picikét le vagyok maradva az új részhez képest, ám ez nem tartott vissza. Munkából rohantam a helyszínre.
Fumax Kiadó jelezte, hogy sokan leszünk és érdemes előbb érkezni, mégis meglepett cseppet az a kígyózó sor, ami a könyvátvételi standnál fogadott. Szerencsére gyorsan haladt, így kezdésre megvolt az új könyvem egy kis reklámmal és két ajándék könyvjelzővel egyetemben és épp tudtam kérni egy limonádét, mikor elkezdődött a program.
Sietve helyet is foglaltam, átvágva egy kisebb tömegen, egy meglehetősen tökéletes sarokban. Mindössze pár méterre az írótól követhettem nyomon a beszélgetést. 
Dan jókedvvel válaszolt az összes kérdésre remek humorról téve tanúbizonyságot, amelybe az őt elkísérő lányát is bevonta időnként, Holló-Vaskó Péter pedig rendületlenül fordította. Nagyjából másfél órán át tartott a szeánsz és sok érdekes dolgot megtudtam. Most ezekből válogatok néhányat:

- Az írónak 6 gyereke van és egy anyósa Denverben, aki nem rajong a veje könyvtémái iránt, sőt aggódik a lánya és az unokái biztonsága miatt. Pedig Dan nem sorozatgyilkos...
- Cseppet a szomszédai is aggódnak, mivel olvasták a könyveit. Pedig tényleg nem sorozatgyilkos...
- Pizsamában szokott dolgozni.
- Jelenleg három történetet ír. Ezek közül a legérdekesebb egy fantasy valóságshow, ám ennek kiadása még kérdéses.
- Nagypapája Alzheimer-kórban szenvedett és ez szolgált háttérül Senki karakterének kidolgozásában.
- Van kedvenc sorozatgyilkosa, de nem, nem sorozatgyilkos...
- Tudott említeni magyar sorozatgyilkost, Kiss Bélát a cinkotai rémet.
- Nagyon megszerette az Erős Pistát, még a desszertre is boldogan tesz belőle. Illetve úgy általánosságban szereti a magyar konyhát.
- Beszél spanyolul, egy ideig élt Mexikóban és Berlinben is.
- Ha elakad az írásban kikéri a gyerekei véleményét, de sosem fogadja meg a javaslataikat.
- Irodalomból és szerkesztői ismeretekből diplomázott.
- Nem sorozatgyilkos...

Számomra ezek a plusz információk maradtak meg a regényekről folytatott csevej mellett.
Aztán véget ért a beszélgetés és kezdődött a dedikálás. Itt pedig meg kell említeni két picurka negatívumot.
dedikált könyvem
1. Magyar ember nem tud sorban állni. Valószínűleg degradálja a tény, hogy más emberek mögött felsorakozzon. Ebből következik, hogy a tömeg gyakorlatilag lerohanta az író asztalát, hiába alakult egy kecses kis sor is. Szóval ott tolongott a többség egy kupacon, én meg beállva a kialakult sorba - a beszélgetés alatt pár méterre voltam az írótól, mégis távolabb sétáltam, mert ott volt a sor - meglepetten figyeltem ezt a sietséget. Mármint, ha valaki rászánja az idejét, hogy eljöjjön egy ilyen eseményre, akkor mégis hová rohan? Az író nem fog elszaladni, amíg van rajongója. Illetve, ha mindenki sorban állt volna a formátlan kupac helyett, nem tűnt volna ilyen soknak a várakozás, mert a sor halad, a kupac ellenben egy helyben toporog.
2. Az sem igazán fér a fejembe, miért kell Dan Wells egész eddigi életművét dedikáltatni egyetlen alkalommal. Főleg, hogy ő nem az a típus, aki személyes üzenetekkel, dátummal, egyébbel megtoldaná az aláírást. Miért jó, ha van hat könyved egy alkalommal dedikáltatva, ráadásul ugyanúgy? Szerintem az élmény a lényeg, hogy az ember ott volt, látta, beszélt vele és ennek nyoma maradt egyik könyvében. Ezért, bár megvan a teljes sorozat és az ötödik rész végig a táskámban csücsült, hiszen most épp ezt olvasom, csak az utolsó kötetet dedikáltattam. Egy alkalommal egy könyv nekem bőven elég. Plusz sokkal nagyobb érték számomra, hogy van tőle két könyvem két alkalommal összefirkáltatva.
No, de ennyit a bosszúságokról, mert igazából nem lehetett haragudni. Türelmes ember vagyok, úgyhogy kivártam azt az egy és negyed órát, míg sorra kerültem. Közben meggyőződtem róla, hogy az udvariasság még nem halt ki, mert az előttem álló srác előre engedett. Nála egy egész könyvtorony volt, nálam csak egy kötet, így felajánlotta, hogy helyet cserél velem.
Az író is díjazta a kitartást, mivel három emberrel előttem előkapott egy kis meglepetést a táskájából. A legkitartóbbaknak a sor végén lehetősége nyílt választani egy filmes (Igen, a regényből készült film, de nem, még nem láttam.) képeslapot, amelyet szintén dedikált. Választottam is magamnak egy szépet nagy lelkesen áradozva, mennyire imádom a képeslapokat.

Ilyen volt tehát ismét találkozni egy nem sorozatgyilkossal. 
Az ötödik könyvet hamarosan befejezem és utána nekiugrom új szerzeményemnek. Addig is, aki még el szeretné csípni az urat, holnap este még megteheti a Líra Fókusz Könyváruházban. Itt már beszélgetés nem lesz, csak dedikálás, de biztosan válaszol, ha kérdése volna, mert igazán kedves ember. Ha viszont valaki erről is lemaradna, ne csüggedjen, mert van egy olyan érzésem, hogy néhány adag Erős Pistáért fog még hozzánk látogatni.

2017. augusztus 7., hétfő

Az Osheimi Kerék

Ezzel a kötettel véget ért A vörös királynő háborúja és egy újabb szívemnek kedves karaktertől kellett búcsút vennem.
A borító és a kötet vastagsága (452 oldal) is passzol az előzményekhez.
Fülszöveg:
"A ​Pokol minden borzalma áll Snorri ver Snagason és családja megmentése közé. Már ha egyáltalán fel lehet támasztani a halottakat.
Jalan Kendethnek viszont csak az számít, hogy megússza élve, persze Loki kulcsával együtt, amely nemcsak minden ajtót és minden zárat nyit, hanem könnyen lehet, hogy egyben sorsának is kulcsa az élők világában.
Jal szeretne végre visszatérni a henye és kicsapongó élete lényegét jelentő örömökhöz, a nőkhöz, a borhoz, és a szerencsejátékhoz. A végzetnek azonban más, nagyobb szabású tervei vannak vele…
Az Osheimi Kerék közben egyre gyorsabban forog, és ha nem állítják meg, hamarosan szétrepeszti a világot. Ha minden elvész, és nincs hová menekülni, még a leggyávább embernek sem marad vesztenivalója.
Jal és Snorri farkasszemet néz a Holt Király hullaseregével, és menekül a Kék Hölgy számtalan tükre elől. A végén azonban, akár gyorsan, akár lassan forog, az Osheimi Kerék az úr, hacsak nem sikerül megérteniük, mi a kerék valódi természete, és mi célt szolgál."
Az első kötetből (Bolondok hercege) megismert főhősök kalandjai folytatódnak, sőt utuk végére is érnek. Elkezdeni ezt a könyvet ezért olyan volt, mint visszatérni egy jól bevált és kedves helyre. Jó volt ismét Jalan szemén át látni a világot és úgy általánosságban újra kalandozni egyet a Széthullott Birodalomban. Az is nagyon tetszett, hogy Jorg (Tövisek hercege) is felütötte a fejét és több említésben is összefutottak a két trilógia szálai, mégis egyenrangú és független maradt a történet.
Mivel záró kötetről van szó, a konfliktusok, amelyek főleg a második részben (A Hazug kulcsa) bontakoztak ki, elkezdtek kicsúcsosodni. Ez pedig egy ideig tökéletesen alakult.
Mark Lawrence szereti késleltetni az információkat, ezzel is feszültséget keltve. A különböző időpontokban történt eseményeket is előszeretettel mixeli össze, ami a kötet elején jól működött. Jalan ismét megkapta a porondmester szerepét, de végig ott motoszkált a háttérben, hogy mi lehet Snorrival, mi történhetett a Pokolban.
Aztán a jelen eseményei annyira felgyorsultak Jal családi és zombis problémáival, hogy a múlt kicsit feledésbe merült átadva helyét a jelen rémeinek. A könyv közepe ezért egy igazán izgalmas és kifejezetten szórakoztató csatában megadta a kötet csúcspontját. Én legalábbis itt éreztem úgy, hogy nem bírom letenni és mikor valaki megzavart olvasás közben, csak rávágtam, hogy hagyjon, mert épp holtakkal küzdök és nem érek rá másra figyelni.
Majd véget ért a harc és a kis csapat elindult a finálé felé. Vikinges lendületem kitartott, ám itt vesztette el a könyv számomra azt a ragyogást, ami eddig páncélként vonta be.
Fájdalom leírni, de csalódtam. Mark Lawrence tudott volna ennél sokkal, de sokkal jobb befejezést írni. A karakterei zseniálisak, igazi egyéniségek, akiket nem lehet nem kedvelni. A felépített világ részletes, alapos, a mágia finoman behatárolt és minden olyan szépen és aprólékosan le volt vezetve. Jal folyamatosan oldotta meg a problémáit, mindenkivel lerendezte a konfliktusait, de aztán jött a kötet vége és úgy kilapult a történet, mintha viking bárddal csapták volna agyon.
Feszültség szempontjából jó egy kicsit a homályban tapogatózni. Jó ha az olvasó nem ért mindent, mikor a főhős sem ért mindent, ám nem jó, mikor csupa utalások sötétségében botladozik. Hiába olvastam át egy-egy oldalt kétszer is, egyszerűen nem tudtam összerakni, pontosan mi a fene történik. Ettől oda lett a fezsültség és a nagy finálé is elvesztette élét. Ráadásul bohókás főhős ide vagy oda, ez mégis csak az a világ, ahol zombik garázdálkodnak, miközben Jorg, ő vérszomjassága küzd a császári trónért, így elkélt volna még némi dráma a lezáráshoz. Cseppet idillikusra sikerült az epilógus.
Összességében ezért, bár nagyon tetszett ez a történet és remek részek voltak benne, a lezárással nem vagyok elégedett. Egy ilyen sorozat megérdemelt volna egy katartikus élményt a végére, ám ez sajnos elmaradt.
Ettől függetlenül bátran ajánlom mindenkinek, aki az előzmény köteteket már olvasta. Jal és Snorri most sem okoznak csalódást.

Kedvcsináló idézet:
"A Széthullott Birodalomban sose volt nagy igény rabszolgákra. Nekünk ott vannak a parasztok. Végeredményben egykutya, csak a paraszt azt hiszi magáról, hogy szabad, ezért nem szökik el."

2017. augusztus 1., kedd

Mozgóképek LIX.

Folytatódik a sorminta, mivel júliusban is 5 mozifilmet láttam és ebből kettőt moziban. Úgy tűnik, hogy a havi öt film az ideális számomra, főleg, hogy a nyár új filmeket tekintve nem hozza a kiválóságok áradatát, plusz jobban rá vagyok pörögve a Trónok harca új részeire, mint a moziműsorra.
No, de lássuk azt az öt filmet:

Fegyvertelen katona
"A Hacksaw Ridge Desmond Doss [Andrew Garfield] szinte hihetetlen története, aki a második világháború egyik legvéresebb csatájában Okinawa szigetén 75 bajtársa életét mentette meg úgy, hogy ő maga nem viselt fegyvert. Vallási meggyőződése volt, hogy noha hazája igazságos háborút vív, neki magának nem szabad ölnie. Szanitécként több alkalommal is egymaga hozta ki sebesült bajtársait az ellenséges vonalak mögül vagy a tűz alatt tartott senkiföldjéről, miközben ő maga is súlyos sérüléseket szenvedett. Doss volt az első olyan katona, aki lelkiismereti okokból megtagadta a fegyveres szolgálatot, és megkapta a Kongresszusi Becsület Érdemrendet, Amerika legmagasabb katonai kitüntetését."
A legutóbbi Oscar gálán indult a legjobb filmnek járó szoborért és unokatestvérem (aki egyébként tank, repülő és úgy összességében háború fanatikus tinédzser) vehemensen ajánlotta. A valós alaptörténet is érdekesnek ígérkezett, így bizakodva álltam neki a filmnek, ami most már tudom, förtelmes.
Ez a film egy vicc. Hiteltelen giccsparádé Mel Gibson kedvenc fordulataival vagyis rengeteg művérrel és agresszív vallási töltettel. Mindezt pedig olyan amerikai stílusban, aminél csak az amerikai zászló amerikaibb. Rögtön ki is fejtem, miért, mert még mindig nem hevertem ki ezt a vackot.
A főhős Forrest Gump és megkapjuk a szokványos háttértörténetet problémás családdal, nagy szerelemmel, meg a többi sallanggal. Aztán jön a bevonulás, aminél elindul a viccparádé. Vince Vaugh játssza a kiképző tisztet, aki cseppet sem megfelelő a szerepre. Még egy csapat kiskacsát sem tudna megfélemlíteni a kiabálásával, nem hogy tesztoszterontól túltengő, hősképzetes férfiakat. Majd jön a csavar, főhős nem fog fegyvert és a büszke Amerika ezzel nem tud mit kezdeni. Egyszerűen a nagy állam, a szuperhatalom nem tud leszerelni egy olyan katonát, aki gyenge láncszem a gépezetben és itt indul el a sok-sok kérdőjel hada. Ezek pedig csak szaporodnak, amint a kiskacsa alakulat elindul a bevetésre. Ekkor jön Mel Gibson fixa ideálja, vagyis hogy minél véresebb, minél undorítóbb, minél több bél és végtag fröcsög szerteszét, annál valóságosabb az akció. Nos, nem. Első öt perceben a néző elszörnyed és megállapítja. amit már tud: háború rossz, emberek meghalnak benne. Utána azonban már sztoikusan szemléli az egészet és nem érti, miért kell még több fröcsögő belsőséget lassítva végigszemlélnie, mikor felfogta az üzenetet. Aztán jön a főhős, hogy mindezt megtoldja egy adag vallási rakétával, mert Mel Gibson lenni vallásos, így vala minden filmje isteni kinyilatkoztatás. Aztán vége. No, igen, a film semmit sem mond a háborúról, a konkrét csatáról, amit vívnak (csak annyit hogy amerikaiak lenni hősök, japánok lenni hülyék lásd kötéllétra) vagy bármilyen hadmozdulatról, mert a néző végig a belsőségeket figyeli, amiben a katonák másznak drámaian kiabálva. Ez tehát nem háborús film, hanem harmadrangú akció(-vígjáték) film, mert egyetlen képkockáját sem hittem el, annyira távol áll a valóságtól. Csupán egy újabb amerikai dráma-giccs parádé a sokból.
Senkinek sem ajánlom! Aki jó háborús filmet akar nézni, talál ennél ezerszer jobbat nem is egyet. Akinek pedig fontos a hitelesség, olvassa tovább ezt a bejegyzést és ajánlok neki egy mesterművet.

Pókember - Hazatérés
"Kamaszodni eleve nem könnyű, és Peter nem arról híres, hogy feltalálja magát. Nagyon vicces srác, mégsem tartozik a nagymenők közé. Nappal. Éjszaka azonban övé a nagyváros, és nemcsak utcaszinten. Különleges szerkóban lendül felhőkarcolóról felhőkarcolóra, nem lehet meglépni előle és nem könnyű legyőzni. Eddig legalábbis senkinek sem sikerült.De a Pókember most egészen új ellenségekkel találkozik, és úgy tűnik, még a szokásos humora is kevés lehet hozzá, hogy életben maradjon. Az új bajban új szövetségesek után kell néznie."
Pókember a kedvenc szuperhősöm. Gyerekkorom nagy kedvence, mert farsangkor míg minden kislány az óvodában tündér vagy hercegnő akart lenni, addig én: Pókember! Szóval megnéztem a korábbi mozifilmeket is. A legelső még tetszett is, bár nem adta vissza az igazi pókos hangulatot. A folytatások már elszomorítottak, míg az újabb próbálkozás Garfield úrral a főszerepben érezhetően próbálkozott, de nem volt az igazi. Egyik filmben sem kaptam meg azt a srácot, akiért óvodában oda és vissza voltam, egészen mostanáig.
Ez a film remek! Friss, üde, vicces és izgalmas, ahogy kell. Tom Holland tökéletes választás volt a szerepre. Megkaptam tőle, azt a vagány, szabadszájú, de mégis kedves figurát, akit vártam és végre az agya is úgy vágott, ahogy kell. Applequeen barátommal és a teljes moziteremmel végigkacagtuk a filmet és mikor a stáblistát is végigültük, ami Marvel filmnél kötelező, hiába kívánkozik már ki az emberből az rengeteg üdítő, amit időközben elszürcsölt, egy kicsit újra gyereknek éreztem magam.
A készítők minden apróságra figyeltek és érezhetően szerették az alapanyagot és pont annyira modernizálták, amennyire szükséges, egy pókpetéit sem tovább.
Imádtam ezt a filmet, így csak ajánlani tudom. Pókember rajongóinak kötelező, a képregényfilmek kedvelőinek pedig erősen javallott.

Az út
"Hosszú évekkel ezelőtt Amerikát rejtélyes katasztrófa sújtotta. Megszűnt az energiaellátás, majd éhínség tört ki, azután a túlélők egymásnak estek. Ebben az apokaliptikus világban az erőszak az úr, bandák vették át a hatalmat. Egy apa a fiával együtt útra kel az óceán felé, miközben megpróbálják túlélni mindezt. Minden vagyonuk elfér egy rozoga bevásárlókosárban. Útjuk során nap mint nap meg kell küzdeniük a betevő falatért, fel kell venniük a harcot a természet erőivel. Egyetlen támaszuk az összetartozás érzése: az emlékek és a szeretet."
Rengeteg jót halottam erről a filmről és persze az alapjául szolgáló könyvről is. Egy ideje ezért meg akartam nézni és nem mondom, hogy baj, hogy ennyit vártam rá.
Ez a film tényleg nyomasztó és Viggo Mortensen tényleg jó drámai szerepekben. Az alapötlet remek, a kivitelezés is rendben van. Pont annyira sötét és brutális, hogy a néző érezze a dolgok súlyát. Az információ azonban kevés. Értem, hogy egy plusz hatás, ha az ember nem ismeri az okokat, de még némi háttértudás elkélt volna, mondjuk arról, hogyan nőtt fel a gyerek. Apropó a gyerek eléggé bosszantó tud lenni, de burokban élt, nem lehet felróni neki, plusz az anyja sem volt százas. Kezdetben ezért azt kaptam a filmtől, amit vártam, de aztán jött a vége és elrontotta az élményt. Cseppet sem tetszett a befejezés, nem illett a történethez, nem illett ehhez a kegyetlen világhoz, egyszerűen elvette a dolgok súlyát.
Összességében rám nem gyakorolt nagy hatást. Egyszer meg lehet nézni, de semmi eget rengető. Azoknak ajánlom, akik bírják a nyomasztó filmeket és a világvége hangulatot.

Farkastotem
"1967. Csen-zent a fiatal Pekingi egyetemistát - több ezer társával együtt - Belső-Mongóliába küldik, hogy írni és olvasni tanítsa a pásztorok egy nomád törzsét. Ám az új környezetben ő az, akinek tanulnia kell, mert a végtelen sztyeppén, ahol az ember a természet erőinek van kiszolgáltatva, új értelmet nyer a közösség, a szabadság és a felelősség fogalma; de leginkább a tiszteleté, amely a természet erői mellett a sztyeppék csúcsragadozóját a farkast illeti meg. A nomádok, és az általuk szent teremtményeknek tartott farkasok között egy különös, összetett, misztikus kötődés alakult ki, amely a ragadozók vadságából, ravaszságából és szépségéből ered. Csen-zen a pásztorok intelmei ellenére, és tudtuk nélkül, magához vesz egy fiatal farkaskölyköt, hogy a farkasok életét, viselkedésüket tanulmányozza, mit sem sejtve arról, hogy tettével nem csak a bölcsek tanácsának, hanem a természetnek a haragját is kihívja maga ellen."
Több okból érdekelt ez a film: farkasok vannak benne, el akarok menni Mongóliába és Kína 20. századi történelme megdöbbentő és érdekes. Az ismertető alapján ígéretesnek tűnt, ezért nagy a csalódásom.
A legnagyobb problémám a filmmel a karakterek szerethetetlensége volt. Az öregen kívül egyetlen emberszereplőt sem tudtam megkedvelni vagy megérteni. Mindegyik ostoba, önző és/vagy gonosz volt a szememben, sajnos a főhőssel az élen. Ehhez jött a tény, hogy Kína nem figyel a természetre, a '70-es években pedig nem figyelt semmire, csak a nagy tervre.  A film így tökéletesen bemutatja, milyen hatalmas károkat képes okozni az emberi ostobaság. Ráadásnak pedig a film végét bár feloldozásnak szánták, nem lett az. Nem éreztem a megváltást, a további lehetőségeket, pusztán a csalódást, szomorúságot és dühöt. Attól tartok mindez közel áll a valósághoz, ám filmélmény szempontjából nem megfelelő a tálalás. Valami számomra nagyon hiányzott a történetből, mondjuk egyetlen értelmes ember.
Nem igazán tudom, kinek ajánlhatnám, talán Kína viselt dolgai iránt érdeklődőeknek. Farkasrajongók mindenesetre jobb, ha elkerülik, mert csak sírni fognak tőle.

Dunkirk
"A II. világháború egyik legtragikusabb emléke lehetne, ám egy különleges mentőakció története lett belőle. 1940 májusának végén a diadalmasan előretörő német hadsereg bevonult Belgiumba, és a franciaországi Dunkerque közelében a tengerhez szorította a brit és francia katonákat. A legfeljebb 5 kilométeres szakaszon a szövetségesek több mint 300 000 embere szorult össze, és nem volt merre menekülniük.
Az angol flottának különleges és váratlan akcióval, hatalmas veszteségek árán mégis sikerült véghezvinni a mentőakciót - és sikerrel juttatta ki a frontvonalból a szabad világ utolsó hadseregét.
Film a menekülésről, a káoszról, a háborúról és a túlélésről..."
San Diego választotta ezt a filmet és milyen jól tettük, hogy moziban néztük meg, mert ez bizony széles vászonra kívánkozik.
A látvány - főleg a légi jeleneteknél - elképesztő, a zene pazar - Hans Zimmertől nem is várhatunk mást - a hitelesség csillagos ötös és úgy összességében minden a helyén van. Egyedül a több szál időbeli összefüggései okozhatnak némi fejtörést, ám ez cseppet sem zavaró.
Kérem szépen, ilyen egy hiteles és jó háborús film. Megvan a kerettörténet, vagyis tudjuk miért vannak ott a katonák és mi a céljuk. Megvan a dráma, bár nem fröcsögnek szerteszét belsőségek, csak néhány hulla lebeg diszkréten a vízen és a szereplők nevét sem tudjuk, mégis körmöt rágva izgulunk értük. Megvan az emberi tényező, mert akad itt ellentét bajtársak között és kedves önfeláldozás is. No, és megvan a valóság legnagyobb tényezője, a vakszerencse.
Ez a film tehát szinte tökéletes. Történelmileg pontos és hiteles - eredeti repülők, eredeti hajók és túlélők visszaemlékezési adják az alapját - filmes szempontból pedig látványos és hatásos. Végig izgalomban tartott és a szereplőknek hála, teljesen beszippantott. Nincs benne hatásvadász jelenet, mert a lezárás bőven belefér a feloldozás kategóriába.
Aki jó háborús filmre vágyik, mindenképpen nézze meg. Nekem nagyon tetszett. Aki viszont egy újabb főhősközpontú, melodramatikus alkotást szeretne, keresse máshol, mert itt a valósághűség az elsődleges szempont és nem a nagy monológ.

Értékelés:
Pókember - Hazatérés                     ->   10
Dunkirk                                           ->   10
Az út                                               ->    7
Farkastotem                                    ->    5
Fegyvertelen katona                       ->    2