Egy könyvmoly naplójából XXI.

Három éve írtam utoljára ebbe a rovatba. Kész csoda, hogy most eszembe jutott, van nekem egy ilyen elhanyagolt rovatom. Nos az apropó az, hogy kint jártam a Könyvhéten, amiről szeretnék egy picike élménybeszámolót írni.

A teljesség érdekében megjegyzem, hogy a tavalyi Könyvhéten is kint voltam, gondoltam is rá, hogy írok róla, főleg mivel vettem két könyvet (egyik, Csendélet nagyon tetszett, a másik, A könyvkötő kevésbé), és dedikáltattam is egyet, de végül nem sikerült rá sort kerítenem. Mentségemre legyen, hogy épp az olaszországi nászutunk megszervezése kötötte le a gondolataimat.

Na, de térjünk rá a 94. Könyvhétre, amelynek két napján is kint jártam.

Csütörtök

Csütörtökön kezdődött a rendezvény, és ezen a napon dedikált az egyik kedvenc szerzőm, Jón Kalman Stefánsson. A legutóbb elolvasott könyvének (Csillagok sercegése) értékelésekor megjegyeztem, hogy a Typotex kiadó több energiát is fektethetne reklámokba. Nos, ez a szerző másik kiadójára, a Jelenkorra is igaz. Az ő standjuknál volt a dedikálás, amiről azért értesültem, mert elkezdtem végigbogarászni a Könyvhét dedikálásainak hosszú listáját, és épp az elején ki is szúrtam. Gondoltam, megint én vagyok csak lemaradva (szokás szerint), ám amikor rákerestem a kiadóknál, a szerzőnél, semmit sem találtam erről az eseményről. Aztán néhány lelkes moly kisebb híresztelésbe kezdett, ám a kiadó csak pár nappal az esemény előtt jelezte felületein, hogy ilyen is lesz. Szóval úgy éreztem, mázli, hogy nem csúsztam le róla, főleg mert nyitó nap estéjén alapból nem szoktam Könyvhéten bóklászni.

Március óta durván el vagyok havazva munkával, így amint végeztem az irodában elmentem meginni egy kávét, hogy friss legyek és üde, mire a dedikálásra érek.

A dedikálás este 7 órára volt kiírva, így fél 7 után kicsivel érkeztem meg, és álltam be a mellékelt képen látható sorba. Nem igazán aggódtam a hossza miatt, mert haladós szokott lenni, és mögöttem is elkezdtek egyre többen és többen gyülekezni.

Aztán megérkeztek a szerzők, mert a szintén író felesége, Sigríður Hagalín Björnsdóttir is elkísérte, és így ő is dedikált. Ezután pedig kezdetét vette egy hosszú-hosszú várakozás az egyre hosszabb, ám kifejezetten lassan araszoló sorban.

Le kell szögeznem, hogy két és fél óra volt, míg sorra kerültem, és bár este tízkor értem haza hulla fáradtan,  teljesen megérte. Simán végigállnám újra, csak okosan vinnék magammal vizet és csokit. Azonban szeretném kiadni magamból kritikai észrevételeimet. Szóval nem panasz, hanem kritika következik.

Egy sor volt a két szerzőhöz, ami több szempontból logikus, hiszen sokan mindkettőjükkel szerettek volna szignóztatni kötetet. Csakhogy akadt a sorban nagyon sok olyan személy is (mint jómagam), aki csak az egyikőjükkel szeretett volna. Ez egyrészt nagyon belassította a sort, másrészt kicsit kínosnak találtam. Épp ezért, mikor sorra kerültem, és Stefánsson kezébe adtam a könyvemet, erős késztetést éreztem, hogy szabadkozzak a feleségének. Konkrétan bocsánatot kértem, amiért bár olvastam tőle is, nem hoztam könyvet, mert nincs belőle saját példányom. Természeten csak mosolygott rajta, és azt felelte, semmi baj, nekem mégis kínosnak hatott.

Egyébként mindketten rendkívül kedvesek voltak, és csak mosolyogtak az ijesztően hosszú sor és a lenyugvó nap ellenére is. Kaptak kis lámpát az asztalukra, hogy sötétben is tudják folytatni a dedikálást, illetve néhány lelkes olvasó még sört is hozott nekik. Szóval szerintem elkélt volna még egy szervező, hogy koordinálja a sorban állókat.

A másik kritikai észrevételem az olvasókkal kapcsolatos. Konkrétan nem értem, miért jó egy alkalmon aláíratni a teljes életművet egy szerzővel. Ráadásul Stefánsson egy termékeny szerző, több kötete megjelent már magyarul, a leghíresebb pedig egy trilógia. Miért nem elég egy kötet egy alkalomra? Én például a kedvenc könyvemnek, a trilógiának az első részét vittem csak. Majd ha legközelebb Magyarországon jár (egyébként ősszel a Margó Irodalmi Fesztiválra biztosan jön), viszek dedikáltatni egy másikat és így tovább.

Mindent összevetve azonban nagyon örülök, hogy találkozhattam a kedvenc izlandi szerzőmmel. Illetve, hogy a Jelenkor előre beharangozta, ősszel új könyv érkezik tőle.

Szombat

A szombati napom kevésbé volt spontán, mivel legalább egy hónappal korábban megbeszéltem egyik barátommal, Queen B.-vel, hogy eljön velem ezen a napon. A dedikáltatni kívánt könyvem ugyanis épp nála volt.

Egyáltalán nem mondhatom, hogy sokkal kipihentebb voltam, mint csütörtökön, mert indokolatlanul korán kellett kelnem, így amint találkoztunk, egy jegeskávéval indítottunk. Kettőnk közül B. a nagyobb kávérajongó, ezért rábíztam a választást. Közben persze kifaggattam, elolvasta-e a bejelölt novellákat. Egyet igen, úgyhogy volt mit megbeszélnünk.

B. még nem járt dedikáláson, így a csütörtöki élményeim kicsit meglepték és a több hosszú sor is, amit a helyszínre érkezve megpillantottunk. Őszintén szólva számítottam rá, hogy ha nem is két és fél órát, de legalább egyet fogunk sorban állni, hiszen Moskát Anita is egy népszerű szerző. Azért szerencsére kezelhető volt a tömeg, jóval gyorsabban is haladt a sor, és volt társaságom, ami várakozáshoz nem hátrány. Szóval fogalmam sincs, mennyit álltunk sorban, mert közben beszélgettünk.

Anita ezúttal is kedves volt és barátságos (pár évvel korábban már találkoztam vele szintén Könyvhéten) és az a pár mondat, amit váltottunk, B. barátomat is meggyőzte, hogy jó személyesen is találkozni egy-egy szerzővel.

Miután letudtuk a feladatot (képet nem tudok mutatni róla, mert a könyv B.-nél maradt, hogy a másik két novellát is elolvashassa), végre volt időm körbenézni a standoknál. A szombat mindig a legnépszerűbb nap, így nem lepett meg a tömeg, ám nem mondom, hogy élveztem. Mivel csupán nézelődni akartam, nem mindig verekedtem át magam az emberhadon, ezért célirányosak voltunk, és csak néhány szimpatikus kiadó standját kerestük fel.

Ezúttal erős voltam, és nem követtem el azt mint tavaly, nem vettem csak azért könyvet, hogy kapjak egy kis ajándékot. Inkább önmegtartóztatást gyakoroltam, és B. barátomat támogattam a vásárlásban. Ő ugyanis két kötetet is beszerzett, közte az 1984-et enyhe rábeszélésemre. Persze visszakaptam a kölcsönt, mert az Olvashop standjánál megadta a kellő támogatást a vásárlásra. Így végül a Könyvhéten nem könyvet vettem, hanem kulcsot.

A mellékelt képen egyébként ez a kulacs szerepel és a cicás füzet, amelyet csak úgy kaptam B. barátomtól. Na, meg Simon cica mancsa, aki mindent, ami papír a sajátjának könyvel el. Szerencsére jobban szeret aludni rajtuk, mint megrágni őket...

Jó volt ismét könyves rendezvényen járni, úgyhogy nagyon örülök, hogy elmentem, és végre tudtam pár sort is írni róla.

Csillagok sercegése

Egyik kedvenc szerzőm viszonylag friss magyar megjelenése, nem kell ennél több magyarázat, miért olvastam el.

A borító gyönyörű, a fordítás még mindig szuper, de muszáj kicsit odaszúrnom a Typotex kiadónak, amiért minimálisan sem foglalkoznak marketinggel. Konkrétan semmi hír nem volt ennek a kötetnek a megjelenéséről, pusztán véletlenül botlottam bele. (Aztán persze rögtön meg is rendeltem, csak érlelgettem a polcomon, ezért írok kicsit megkésve róla.) Hasonlóan jártam egyébként egy korábbi megjelenéssel is. Ezzel nem csupán annyi a problémám, hogy nem értesülök hamar olyan könyvekről, amelyeket azon nyomban meg is fogok venni, hanem az, hogy ha én, rajongó nem hallottam róla, akkor a még nem rajongók sem fognak. Jón Kalman Stefánsson pedig megérdemli a rajongókat.

Na, de térjünk vissza erre az alig 200 oldalas remek könyvre. Fülszöveg:

"Egy kisfiúnak, aki nemrégiben veszítette el az édesanyját, mostohája lesz, egy fiatalember Csehszlovákiáig is elmenne a szerelemért, a századelő Izlandján egy bohém lelkületű ingatlanügynök beleszeret egy kamaszlányba. Jón Kalman Stefánsson a tőle megszokott fanyar humorral átszőtt, szívmelengető, az emberi lélek legmélyéig hatoló, lírai prózában meséli el egy izlandi család három generációjának az emlékek és álmok elmosódott határvidékén játszódó történetét. Mi végre a szerelem? Az egymással töltött unalmas és viharos hétköznapok ellenére mégis, mi láncolja egymáshoz az embereket? Miféle véletleneken múlik egy ember élete? Érdemes-e tanyára költözni, aztán gyertyát tenni az ablakba? Milyen íze lehet a fókauszonynak és milyen a színe a halálnak? Mit jelent az, hogy fostalicska? És mit szólnak mindehhez az ólomkatonák?"

Ez a könyv tökéletesen hozza a szerző megszokott stílusát a tőle szintén megszokott emberi kapcsolatokról. Akad azonban a történetben egy üdítő újdonság, a gyerekszemszög.

Cselekményt senki se várjon ettől a könyvtől. Aki már olvasott a szerzőtől, az már megszokhatta, aki pedig még nem olvasott, nos, jobb ha előre tudja. Ez ugyanis egy családtörténet négy generációra visszamenőleg. Csakhogy nem kronológikus sorrendben, hanem csapongva a fegifjabb és legidősebb generációk között, miközben időnként beiktatja a köztes generációkat is. Az elbeszélés tehát ugrál időben, térben és szereplők között, ám ez egyáltalán nem zavaró. (Főleg, ha az olvasó kedveli az ilyen csapongó elbeszéléseket, mint én.) Azért a gyerekszemszög és a dédszülők története a két leghangsúlyosabb szál, ezek adják a történet gerincét.

"A csillagok között nagy a sötétség."

A szerző tehát a megszokott témáihoz nyúlt, ami tekintve, hogy a kötet eredeti megjelenése 2003-as egyáltalán nem meglepő. Akadnak itt nagy szerelmek kissé mélabús folytatással, hétköznapi kisemberek problémái, diszfunkcionális családok, kommunikációs nehézségek és rengeteg olyan téma kapcsolatokról, amelyek univerzálisak, mint a szerelem, hűség és gyász.

A karakterek rendkívül emberiek. Esendőek, távolról sem tökéletesek, ám épp úgy megvan bennük a szeretet és a jóság, mint a sötétség. Nekem nagyon tetszik, hogy még a legkisebb mellékszereplőnek, például a péknek is vannak rétegei, van személyisége, saját kis története, amelyet bár a szerző nem fejt ki részletesen, néhány gondolatban remekül érzékeltet. A legjobban azonban a gyerekszemszög tetszett.

"Lehet, hogy Anya magányos. Biztos kellemetlen a koporsóban feküdni, sötét van, és olyan szűk a hely, hogy felülni sem tud, hogy olvasson, tornagyakorlatokat sem tud végezni, gitározni meg főleg nem, ezért is hagyta itt a gitárt a tárolóban."

Egyáltalán nem könnyű megragadni a gyermeki gondolatok hangját, a szerzőnek azonban remekül sikerült. Úgy ír egy kisgyerek élettel és hallállal kapcsolatos gondolatairól, világképéről, hogy az olvasó elhiszi, igen, ezek egy gyermek szavai és nem egy felnőtt férfié. Számomra ez volt a legnagyszerűbb dolog ebben a könyvben.

Az izlandi kissé mélabús hétköznapok is visszaköszönnek a lapokon. Nem könnyű kis közösségben vagy épp egy zord tájon megélni, főleg ha az emberi gyarlóság széles skálája is ott mozog körülöttünk. A dédszülők szála pedig bővelkedett ebben. Számomra itt nem a szerelmi szál volt az igazán érdekes, bár kétségtelenül érzékletes volt, hanem a függőség. A dédapa függősége és állandó hullámvölgyei kifejezetten jól mutatták be, hogy egy szenvedélybeteg emberen csak saját maga tud segíteni, ám mindig kérdés, hogy meddig tart ki a segítő akarat.

Összességében ez egy szépen megírt társadalmi körkép egy család történetébe ágyazva. Cselekmény nincs, ám cserébe vannak emberi kapcsolatok, érzések, nehézségek és egy hiteles gyermeki nézőpont a gyászról. Tetszett, de nem lett a kedvencem a szerzőtől. (A kedvenc címet megdönthetetlenül a Menny és pokol trilógia birtokolja.)

Bátran ajánlom azoknak, akik már ismerik az író stílusát, mert ebben a könyvében sem fognak csalódni. Főleg, ha a korábbi munkáival próbálkoztak eddig. Illetve azoknak is szívesen ajánlom, akik még nem olvastak Jón Kalman Stefánsson tollából, de tennének vele egy próbát. Kezdő olvasmánynak ugyanis épp úgy tudom ajánlani, mint a Nyári fény, aztán leszáll az éj című kötetét. Ha viszont valaki olyan történetet szeretne, aminek van konkrét cselekménye, és a lezárása feloldoz minden felmerült feszültség alól, akkor keresse egy napsütésesebb ország szerzőjének kínálatában.

Zárásnak kedvenc idézetem a könyvből:

"Az ólomkatonák aprók, ezért kevés alvásra van szükségük."

Mesterséges sors

Az Öldöklő-naplók első része volt a tavalyi évem legvidámabb olvasmánya, így nem volt kérdéses, hogy folytatom ezt a sorozatot.

Ez a második kötet épp olyan rövidke, mint az első, hiszen csupán 160 oldal, ám épp olyan szórakoztató is.

A borító érthető, de bele lehet kötni, hiszen egy "fegyvertelen" szállítóhajónak kellene szerepelnie a háttérben, nem egy ilyen csatahajóra hajazó valaminek.

Fülszöveg:

"Mindenki kedvenc BiztEgysége tovább fürkészi nem éppen fényes múltját – ahol jónéhány ember veszítette miatta életét. Ezért is nevezte el magát Öldöklőnek. Mivel a mészárlással kapcsolatos emlékeit a cég törölte, úgy dönt, utánajár, mi is történhetett valójában.
A véletlen siet a segítségére KÖX, egy kutatóhajó rendkívül gyakorlatias mesterséges intelligenciája személyében, amivel kényszerű szövetséget köt, és útnak indul a bányakomplexum felé, ahol annak idején véghezvitte rejtélyes ámokfutását.
De egyáltalán nem biztos, hogy mesterséges elméje fel van készülve arra, amit a sors tartogat számára…"

Még mindig ez az egyik legszórakoztatóbb sci-fi történet, amit olvastam. Oké, nem olvasok sokat a zsánerben, ám épp ezért tessék nekem elhinni, hogy ez a sorozat bizony jó.

A történet lényegében ott folytatódik, ahol az első rész véget ért. Az elszabadult, sorozatfüggő BiztEgység utazgat, és míg kitalálja, mihez kezdjen magával - mert bármennyire is kielégítő az örökkévalóságig sorozatokat nézni, azért nem árt némi cél - felgöngyölíti múltja sötét rejtélyét.

Aki nagy történetet vár, keresse egy vaskosabb kötetben, mert itt nem az a lényeg, hogyan nyomoz, vagy épp mire jön rá, hanem, hogy kivel találkozik, beszél és hogy érzi magát. (Tudom, tudom, utóbbit nem szabad megkérdezni tőle, mert akkor pánikba esik.)

"Az emberek félnek tőlem, mert egy rettenetes gyilokdroid vagyok és én is félek tőlük, mert emberek."

 A történet tehát még mindig karakterközpontú, és ez a karakter még mindig rendkívül szerethető és humoros egyszerre. Ráadásul ebben a részben szerez magának egy barátot. Valójában persze nem akar ő barátkozni, ám a másik fél igen, szóval ez egy bimbózó mesterséges barátság története is.

KÖX, a barát pedig önmagában is egy érdekes és természetesen szórakoztató karakter. Imádtam minden megszólalását, és kifejezetten örültem volna, ha állandó karakterré válik. Kár, hogy fontos kutatási és szállítási tevékenységei vannak, na meg egy személyzete, akiket kifejezetten szeret.

"– Mit akar? – kérdezte.
„Megölni az összes embert” – feleltem.
Éreztem, ahogy KÖX átvitt értelemben megkapaszkodik a funkciójában. Ha nem lennének emberek, nem lenne személyzet, akit védelmeznie kellene, és nem lenne miért kutatnia, megtölteni az adatbázisait.
– Ez esztelenség – vágta rá.
„Tudom – feleltem. – Emberek nélkül ki készítene médiafájlokat?”
Ez annyira gyalázatos kijelentés volt, hogy egészen úgy hangzott, mintha egy ember mondaná."

Ez a barátság a mesterséges intelligencia egy új szintjére emelte a történetet, és még több szórakoztató adalékot fűzött hozzá. Tényleg sajnálom, hogy a kötet végén el kellett köszönni tőle, de remélem, hogy a folytatásban felbukkan még valamikor.

A kapcsolatok mellett persze akadt cselekmény egy kis akcióval, kaptunk néhány választ, na meg még néhány kérdést. A lényeg viszont az, hogy az olvasó jól szórakozzon, ami pedig garantált ebben a sorozatban.

Összességében nagyon tetszett ez a rész is. Egyáltalán nem csalódtam, és még mindig zseniális ötletnek tartom ezt a koncepciót. Bátran ajánlom mindenkinek, akinek az első rész tetszett. Aki pedig még nem ismeri Öldöklőt, sürgősen pótolja, akár olvas sci-fi könyveket, akár nem.

Minden Dolgok Neve

A Sárkányok kórusa sorozat első része, bár nem volt hibátlan, azért inkább tetszett, mint nem. Szóval adtam egy esélyt a második kötetnek, és ki is vettem a könyvtárból, hogy ezúttal a lábjegyzeteket is hozzá tudjam olvasni, ha akarom. (Nem, többnyire nem akartam, mert semmit sem tett hozzá a szöveghez, csak további érdektelen mondatottak nyújtotta.)

A borító ezúttal is mutatós, és 782 lapjával kicsit hosszabb csak, mint az előző kötet. (Ám sokkal-sokkal hosszabbnak érződik, de erről majd később.)

Fülszöveg:

"Kihrin D’Mon egy egész birodalom haragja elől menekül, mióta megsemmisítette a Béklyókövet, és ezzel szabadjára engedte a démonokat Quurban. Szökési kísérlete Janel Theranon, a rejtélyes jorati nő útjába sodorja, aki azt állítja, hogy ismeri őt.
Amikor Janel arra kéri, hogy segítsen, Kihrinnek számos veszéllyel kell szembenéznie: egy titkos lázadással, egy sárkánnyal, amely képes elpusztítani egy egész várost, valamint régi ellenségével, a Relos Var nevű varázslóval.
Janel úgy hiszi, Relos Var rendelkezik a világ egyik legnagyobb hatalmú ereklyéjével – a Sarokkővel, amelyet úgy hívnak: Minden Dolgok Neve. És ha a nőnek igaza van, akkor talán semmi sem akadályozhatja meg Relos Vart abban, hogy megkapja, amit akar.
Márpedig ő Kihrin D’Mont akarja, ám lehet, hogy a világnak ezért súlyos árat kell fizetnie."

 Ez a fülszöveg úgy átverés, ahogy van. Kalandot ígér, új veszélyeket, nagy hatalmú mágikus tárgyat és persze sárkányokat. Csakhogy mindez a kötet utolsó nagyjából száz oldalára igaz, így azon kívül, hogy felvezeti a fülszövegben is említett új problémát, nem ad semmit a cselekményhez. Na, de akkor mégis mi történik a maradék 680! oldalon? Semmi. A nagy büdös semmi az történik.

Ez a kötet az általam eddig olvasott legjobban elnyújtott, legunalmasabb, legérdektelenebb átvezető rész, ami csak azért van, hogy legyen még egy kötet, mert csak. Míg az első részen éreztem az átgondoltságot, a kusza szálak is összefonódtak valahogy, és nem igazán ült le a cselekmény, addig ez a rész maga a mélységes apátia. A főhős ugyanis bemegy egy kocsmába, leül egy asztalhoz, és végighallgat egy mesét 680 oldalon keresztül! Ráadásul egy olyan érdektelen mesét, hogy kedvem lett volna a fejét beleverni a söntésbe. Mert míg ez a mese tyúklépésben haladt a semmi felé, egy sárkány, bizony egy sárkány volt a kocsmán kívül, amivel nem kezdtek semmit. Ugyan minek is azt, jobb beszélgetni még pár száz oldalt a semmiről... Rettentően dühös vagyok a szerkesztőre, amiért nem szólt a kedves írónőnek, hogy ez a sok sallang senkit sem fog érdekelni, írjon már hozzá némi cselekményt.

A kezdeti lendület érezhetően elfogyott, így a szerző vett minden korábbi jól működő dolgot, és megpróbálta ezekkel elfedni a hiányosságokat. Csakhogy a hiányosság több mint 600 oldalas, nem lehet csak úgy elkendőzni. Megpróbálom a lehetetlent, és igyekszem objektíven végigvenni, miért borzalmasan rossz ez a kötet.

Első hiba, a narráció. Mivel az első résznél jól működött a két szálon, két idősíkon futó történet, megpróbálta újra. Csakhogy a jelenbeli szál a már említett kocsmában üldögél, vagyis nem történik benne semmi (ha azt nem számítjuk, épp mit esznek vagy isznak az emberek), míg a másik egy új szereplő teljes életútját veszi végig a múltban. Igen, ez még jó is lehetne, ha érdekelne bárkit is az új szereplő múltja, de nem érdekel, és itt jön a képbe a második hiba.

Világépítés. A múltbéli szálat egy új országba, új környezetbe, új kultúrába helyezte a szerző. Ez még mindig lehetne érdekes, izgalmas, újdonság, csak az említett lendület kifogyott. Jenn Lyons klasszikus középkorra hajazó világában lovas nemzetett akart írni. Ez eddig rendben is lenne, ha az említett nemzet nem attól lenne lovas, hogy lovakkal kapcsolatos szavakat használnak. Ennyi az újítás és nem több. Van egy ugyanolyan feudális rendszerben működő vidék, mint a többi, csak folyton úgy hívják egymást, hogy kanca, csődör és csikó. (Hogy ez engem mennyire idegesített!) Abba pedig már bele se menjünk, hogy minden lovakkal kapcsolatos kifejezésnek két értelme van, egy hagyományos, na meg egy, amiben biztosan van valamilyen szexuális utalás, de inkább ugorjunk a következő hibára.

Harmadik hiba, maga a kötet főszereplője. Azt hitted Kihrin a főhős? Hah, nem, ő csak iszogat egy kocsmában. Ennek a kötetnek Janel a főszereplője, aki megtestesíti a női főhősök minden hibáját. Az első háromszáz oldalon a szerző megpróbálja beetetni az olvasóval, hogy ő egy kompetens, erős nő. Csakhogy 17 éves, úgy tesz, mintha ő lenne a legerősebb akárki a vidéken, de férjhez adták a megkérdezése nélkül, el van adósodva, két ember követi összesen és van egy durva anyakomplexusa. Közben erotikus utalásokat tesz jobbra és balra, majd a 600. oldal környékén kiderül, ő a szűz hajadon, akit fel lehet áldozni egy boszorkánynak. Durván tini a csaj, ráadásul előadja milyen sok démont tépett már ketté puszta kézzel, de mikor az életére törő fickót kivégzik, konkrétan megsiratja. Végül persze mindig ő az erős, a szép, az okos és az érdektelen. Mert minden, ami vele történt a múltban, és így a kötet 80%-án, senkit sem érdekel, mert semmit sem tesz hozzá a meg kell menteni a világot a gonosztól problémához. És igen, mielőtt bárki megkérdezné, persze, hogy van itt szerelmi háromszög is...

Negyedik hiba, a cselekmény minimális és suta haladása. Miután az olvasó végigszenvedte a könyv 680 oldalát, és eljutott a "na, most kell megölni a sárkányt és megmenteni a világot" részig, kellően fásult és unott, hogy az az összecsapott lezárás, ami itt van, tovább szegje amúgy is összekaszabolt kedvét. Mert mi történik ezen a csupán száz oldalon? Elárulja a főhősöket az antihős. Ugye, micsoda fordulat? Ha pedig belegondol az olvasó, hogy ezért rágta át magát a teljes köteten, valószínűleg megérti csalódottságom mértékét.

Összességében ez a kötet a díszpéldánya annak, milyen egy rossz folytatás. A szerző minden hibát elkövetett, hogy az olvasók korábbi kedvét elvegye. Ez ugyanis egy rettentően (782 oldalas ez a könyv!) elnyújtott, teljes mértékben érdektelen átvezető rész az első és a harmadik kötet között, amiben lényegében semmi sem történik. Untam, bosszankodtam és idegesített mind a narráció, mind az új főhős. Részemről itt van vége a sorozatnak, nem fogom tovább olvasni.

Őszintén nem merem ajánlani ezt a könyvet, még akkor sem, ha az első rész valakinek tetszett. Mindenki csak saját felelősségre kezdjen bele, és csak akkor, ha rettentően sok a szabadideje, amit nem fél feláldozni egy érdektelen könyvre.

Nem mézes hetek

Könnyed, aranyos olvasmányra vágytam, és ez épp ilyennek tűnt.

A színes borító illik a történethez, a tukán és a kék gerinc miatt nekem kifejezetten tetszik. 352 lapjával átlagos terjedelmű olvasmány.

A szerzői név, Christina Lauren két írónőt takar, ám ez egyáltalán nem érződik a szövegen.

Fülszöveg:

"Olive és Ami ikrek. Ami mindent bezsákol, Olive-nak viszont folyton pechje van, és ezt már meg is szokta. Kettejük közt vitathatatlanul Ami a bajnok… még a lakodalma is szinte ingyen van a különböző akcióknak és nyereményeknek köszönhetően. Olive-ot csak egy dolog zavarja a pechszériájánál is jobban: Ami esküvőjén az egész napot a vőféllyel kell együtt töltenie, aki nem más, mint Olive ősellensége, Ethan Thomas.
Olive megacélozza magát a pokoli nap előtt, elhatározza, bátor képet vág hozzá, és az egészet átvészeli. De a komplett násznép ételmérgezést kap, Olive és Ethan kivételével, így aztán átmenetileg muszáj nekik fegyverszünetet kötniük, hogy Hawaiira utazhassanak. Végül is tíz felhőtlen nap megéri, hogy az ember belebújjon a friss házasok bőrébe, nem igaz?
De furcsa módon Olive mintha nem is bánná, hogy bele kell helyezkednie a szerepbe. Mintha minél inkább tettetné, hogy ő a legszerencsésebb nő a világon, annál inkább úgy érezné, hogy tényleg ez az igazság."

Ahogy a fülszöveg is mutatja, ez egy tipikusnak mondható romantikus könyv. Két ember, akik nem kedvelik egymást együtt töltenek néhány napot, és senkit sem fog meglepni a végkifejlet. Úgyhogy nem is maga a cselekmény itt az, ami számít, hanem a kivitelezés.

A történet kellemesen indul egy tipikusan "szerencsétlen" főszereplő bemutatásával és egy rosszul végződött esküvővel. Illetve azonnal képbe kerül a férfi főhős is, mint maga az ellenség. A felvezetés tehát épp olyan volt, mint számítottam rá, könnyed, komolytalan helyenként vicces. A nászúton pedig ezek az előre kiszámítható humorforrásnak számító jelenetek - mint a páros masszázs és az ismerősök felbukkanása - hasonlóan könnyed mederben görgette tovább a cselekményt.

Tetszett, hogy bár elég sokat bámulták egymás fizikai adottságait, szűken volt mérve az erotika, és inkább az érzelmekre próbáltak nagyobb hangsúlyt fektetni. Nagy kár, hogy nem teljesen sükerült nekik. Ettől függetlenül az utazás, ami a történet gerincét adta, kellemes olvasási élményt nyújtott. A vége azonban már nem annyira, úgyhogy itt kell megemlítenem, miért nem éreztem teljesen szórakoztatónak ezt a kötetet.

A két főhős kapcsolata rettentően erőltetettnek hatott. Semmi természtesség nem volt a viselkedésükben, mindent egy cél miatt tettek, hogy összejöjjenek, majd szétmenjenek feszültségkeltés okán, és végül mégis egymás karjaiban kössenek ki. Ez nem lett volna feltétlenül probléma, hiszen az olvasó már az első oldalon tudja, hogy ez lesz a történet menete, mégis zavart a hiteltelenségük.

Egyrészt az utáljuk egymást kiindulás rémesen vérszegény volt. Oké, félreértésen alapult (ami persze senkit sem lepett meg), ám annyira átlátszó és esetlen maradt, mintha két óvodás csipkelődését néznénk egy homokozóban. Másrészt ez váltott át nagy szerelemre, és mivel a testiséget szerencsére szűk marokkal mérték, elvileg érzelmeken, egymás megismerésén kellett volna alapulnia. Csakhogy a két szereplő alig beszélgetett egymással, mert vagy az óvodai stílusú flörtölést ismételték újra és újra, vagy a testvéreik szerelmi életéről csevegtek. Nem éreztem, hogy kicsit is megismerték volna egymást. Harmadrészt ez az egész szerelmi kapcsolat lényegében nem az ő érzelmeiken alapult, hanem a testvéreik iránti hűségesség kérdésén. Bár a történet teljes mértékben kiszámítható, azért jelzem, innentől egy kis spoiler!

Amint a szereplők hazatértek, és kiderült, amit az olvasó eddig is sejtett, hogy a friss férj egy görény, a kötet utolsó negyede átment fárasztóba. A nagy egymásra találás azon múlt, hogy megegyeztek, nem beszélnek a testvéreik szerelmi életéről, majd mikor mégis megtették, rögtön össze is vesztek. Konkrétan több érzelmet mutattak a tesók felé, mint egymás iránt. Ettől pedig a kapcsolatuk nem hogy ingatag lábakon állt, hanem épp olyan hiteltelen lett, mint a kezdeti ellenséges viselkedésük. Ráadásul ez az egész tépelődés, hogy jaj, nem akarok negatív lenni, de mégis el kellene mondani a nővéremnek, hogy átverték, borzasztóan fárasztott. Ez az egész "szerencsés vagyok, avagy szerencsétlen" dolog teljesen túl volt gondolva. Értem én, hogy szerettek volna egy kis fejlődést a főhősnő karakterében, de ehhez talán értelmes mondatokat kellett volna a szájába adni, vagy tennie kellett volna valamit ezen a tépelődésen kívül. De nem, végül csak összeszedte a bátorságot, hogy közölje a nővérével, megcsalja a férje, és emiatt dobta a szerelmét is, ez a nagy fejlődés, és innentől ő már nem szerencsétlen, hanem szerencsés. Csak én érzem úgy, hogy a szerzőpáros minden fantáziáját elhasználta az utazásos romantikus fordulatokra, és a kötet végére már nem jutott semmi?

Spoiler vége!

Összességében tehát ez a történet egy kellemesen tipikus romantikus mesének indul, egy továbbra is tipikusnak mondható, de még mindig kellemes utazással folytatódik egy nem épp mély szerelmi kapcsolatot bemutatva, hogy a végére egy fárasztó konfliktussal megkoronázza az egészet. Ja, és van még egy epilógus, ami rettentően cukormázas és érthetetlen okból a férfi főhős szemszögéből íródott. (Szóval indokolatlan nézőpontváltás is pipa a tipikusan romantikus könyvek eszközkészletéből.)

Nem mondom, hogy rossz ez a könyv, mert csak egy romantikus történet, azonban én nem éreztem annyira szórakoztatónak, mint vártam. Hiába indult jól, a végére teljesen eluntam. Azoknak ajánlom, akik kifejezetten kedvelik a romantikus történeteket, és nem zavarja őket, ha a szerelmi szál megmarad felszínesnek. Aki viszont puszta szórakozásra vágyik, és nem szeretne beleszuszakolt, erőltetett konfliktusokat, amelyek inkább fárasztóak, mint kacagtatóak, óvatosan kezdjen bele.

Győztesek

 A Björnstad sorozat első része nagyon tetszett, és a második kötet is jó élményt nyújtott, bár akadtak hibái, így kíváncsian vártam a harmadik és egyben befejező részt.

Három kötet kellett, mire rájöttem, hogy mégsem tetszenek ezek a borítók. Van bennük valami mesterkélt, mint amikor valaki túl sok digitális javítást pakol rá egy képre.

624 lapjával messze ez a leghosszabb része a sorozatnak.

Fülszöveg:

"Két és fél év telt el a zord erdők közepén megbúvó Björnstadban az óta az esemény óta, amit mindenki igyekszik elfelejteni. Csakhogy a bánat és az erőszak beleivódik az emberekbe. Szeretjük a boldogan végződő meséket, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem mindegyik lehet az.
Ezúttal egy hatalmas viharral kezdődik minden. Valaki, aki már régóta távol volt, hazatér. Valakit eltemetnek. Valaki szerelmes lesz. Valaki az NHL-ről álmodik, valaki pedig bosszúról. Valaki igyekszik rendbe hozni a házasságát, valaki pedig megpróbálja megmenteni a gyermekeit. Valaki gyűlöl, valaki küzd, valaki fegyvert fog. És nem minden szerettünk éri meg az öregkort. Mit jelent a család? Mit jelent egy hokiklub? Mit jelent egy város? És mit vagyunk készek feláldozni azért, hogy mindezt megóvjuk?"

Kicsit ködösnek tűnhet a fülszöveg, de Backman már csak ilyen. Szeret utalgatni, célozgatni, és ahogy az előző rész értékelésében írtam, szereti betölteni a vészmadár szerepét. Ez vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Vagy felkelti a kíváncsiságot, vagy épp lelohasztja, illetve vagy kiegészíti a cselekményt, vagy mint jelen esetben, ez maga a cselekmény.

A kötet jól indul, az olvasó elégedett, hogy ismét ebben a hoki-őrült picike városban lehet. A szereplők ismerősek, a helyszín otthonos, a hangulat pedig kellemes minden szerzőre jellemző célozgatás ellenére is. Aztán az olvasó csak vár, hogy a jóslat beteljesedjen, és csak vár, még mindig vár, hogy amint beteljesült, kapjon egy újat és kezdhesse elölről. Határozottan vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel.

Egyrészt kedvelem ezt a világot, ezeket a szereplőket, és ha épp nem károg, akkor a szerző stílusát is kedvelem. Jól olvasni, érdekes, kikapcsol. Igen, itt jön a de...

De ennek a résznek nincs cselekménye. Pontosabban, a kötet elején meghal valaki, eltemetik, és a kötet utolsó ötven oldalán valaki bosszút áll, pont mint a fülszövegben. Vége. Mi történik a haláleset előtt, a haláleset és a temetés között, a temetés után? Hát, emberek beszélgetnek, a szerző meg károg, mint egy sértett öregasszony, akit varjúvá változtatott egy szeszélyes mágus. A kötet 624 lapjából 124 oldal maga a cselekmény (vagyis amikor történik is valami) a többi 500 pedig borús jóslatok áradata. Az a bizonyos ló nagyon elszaladt a szerzővel.

Mielőtt én is ködös utalgatásokba kezdenék, nézzünk néhány konkrétumot, de vigyázat, ez spoiler!

Teljesen felesleges volt Mayát és Benjit hazahozni, mert egyikükkel sem tudott érdemben kezdeni valamit a szerző. Maya sodródott, és már bocsánat, de senkit sem érdekelt. Az ő történetét már elmesélte, lezárta, feloldotta, mégis újra és újra ezen kellett rágódni, mintha nem tudnánk elszakadni a sorozat kiinduló pontjától. (Pedig csak a szerző nem tud elszakadni a szereplőitől, ezért írt egy ennyire semmit mondó történetet két kifejezetten jó könyv után...) Benji pedig azért volt jelen, hogy a három kötetnyi károgás, mi szerint meg fog halni, igazzá válhasson. Nem fejlődött a karaktere, sőt, kifejezetten gyenge lett az előzményekhez képest. Olyan volt, mint egy kirakatbábu az olvasóknak. Szerették, hát legyen benne, legyenek tőle boldogok. Ja, hogy mozognia is kellene, ugyan, minek azt, főleg, hogy mindjárt, de tényleg mindjárt, most már aztán mindjárt meg fog halni. (Nem, nem kommentálom a választott halálnemet, mert lényegtelen.)

Matteo szála épp olyan, mint maga a könyv, 90% károgás és csupán 10% tény. Pedig lehetett volna érdekes, ha elmélyülünk a történetében, és nem úgy kezeli a szerző, mint ahogy a város lakói, mellékes kis semmiségként.

A korrupciós botrány is hasonló cipőben járt. Túl hosszú volt a felvezetése, hogy aztán röviden lezárják, mert bármennyire is ez volt a kötet érdemi része (nem volt ismétlés, és úgy tűnt, vezet valamiféle karakterfejlődés felé) a végére ez is elsikkadt a károgás közepén.

Spoilerek vége!

Összességében ez nem egy jó lezáró kötet, sőt annak kifejezetten suta. Az olvasó megkapja tőle az otthonosság érzését, de semmi többet. Nincs izgalmas cselekmény, alig van olyan karakter, aki változna és olyan, de olyan, de tényleg olyan sok benne a borús károgás, hogy az olvasónak minden kedve elmegy tőle. Nem bánom, hogy elolvastam, de csalódott vagyok, mert ennél jóval többet vártam volna.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik az első két részt nagyon szerették, mert őket legalább 300 oldalon vinni fogja a kellemes nosztalgia, a másik felét meg csak kihúzzák valahogy. Viszont, azok az olvasók, akik már az előző kötetekben sem kedvelték a szerző borúlátó célozgatásait, itt valószínűleg a falat fogják kaparni tőle. Kár érte.