Attack on Titan-gyűjtemény 2.

Az első kötet befejezése meghozta a kedvemet, hogy azonnal akarjam a folytatást.

A borítóra ezúttal a főbb szereplők kerültek, ami egy visszafogottabb hatást kelt, és jól passzol a cselekményhez.

Ez a kötet is 600 oldal, csodálatosan mutat a polcon.

Fülszöveg:

"Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. A titánok jelentette fenyegetés azonban nem szűnt meg…
A Felderítő-osztag kétségbeesett tervvel áll elő, a titánná alakuló Erennel akarják befoltoztatni a Rose-falon tátongó rést. Ha sikerülne, az történelmi jelentőséggel bírna: először fordulna elő, hogy az emberiség visszahódít egy elvesztett területet az óriásoktól. Azonban a titán Eren önuralma messze áll a tökéletestől, és amikor féktelen tombolásba kezd, talán még maga Armin sem tudja megfékezni…
Eren a vállára vette az egész emberiség sorsát. De vajon feleszmél az iszonyatos teher súlya alatt, vagy mindörökre elveszíti önmagát?"

A kötet ott veszi fel a cselekmény fonalát, ahol az előző eldobta. Viszont elég gyorsan le is rendezi a nagy kérdést, sikerül-e betömni a luykat a falon, majd behúzza kicsit a kéziféket. Itt jön a képbe a visszafogottság, ami a borítón is tükröződik.

Bár nem mindenre emlékszem az animéből, az előző kötet olvasása közben úgy éreztem, a manga sokkal gyorsabban halad, pedig ez csak a történetvezetés illúziója volt. A készítők ugyanis rengeteg múltban játszódó képkockát tettek a kötetekbe, amelyekkel építették a karaktereket és a világot, és ha ezeket levesszük, akkor a jelen eseménysorozata bizony elég kurta. Szóval a cselekmény fő szála lassan halad, és ez most érezhető is volt. Félreértés ne essék, ez nem probléma, csak az olvasási tempómat befolyásolta kicsit. Könnyebb volt lerakni a kötetet pihentetni.

Ez a kötet kitöltött néhány hézagot, amelyet az első rész meghagyott. Megmutatta, hogyan zajlott a szereplők kiképzése, a bírósági jelenettel felvázolta a társadalmi berendezkedés vázát, kicsit mélyítette a már megismert karaktereket és behozott néhány új figurát. Többnyire tehát építkezett, ami szükséges és teljes mértékben rendben lévő dolog. Ráadásul a könyv közepét töltötte ki, így akció volt előtte és utána is, senki sem panaszkodhat, a befejezésre ismét visszatért a gyorsan pergő események illúziója.

Ami nekem nagyon tetszett ebben a kissé lassabb kötetben, az a katonaság bemutatása. Nincs itt romantika, idealizmus meg hasonló magasztosság. Csak fiatalok vannak, akik ilyen vagy olyan általában gyakorlatias okból a katonai munkát választották. Ők távolról sem hősök vagy önzetlen hazafiak, csak kölykök, akik éhesek, akik bosszúra szomjaznak, akik biztonságra vágynak, vagy akiknek nem volt más lehetőségük. Emberevő óriások ide vagy oda, ez egy rettentően valósághű és nagyon emberi ábrázolása a témának.

Kezdem a grafikát is egyre szebbnak látni. Talán mert kitágult kicsit a világ, és már nem a szűk utcákat lehet csak látni a bugyutának tűnő, ám így is veszélyes titánokkal. A lovas képkockák a kedvenceim voltak.

Ahogy korábban már írtam, ez a kötet inkább alapozott, építkezett, nem annyira a jelenben futó szálakat szőtte tovább. Azonban így is sikerült izgalmas fordulatokkal és új szereplőkkel előállni, ezért ismét úgy tettem le a kötet, hogy ide nekem a folytatást de rögtön.

Összességében tehát hozta a színvonalat, továbbra is tetszik ez a sorozat, és bátran ajánlom mindenkinek, aki az első gyűjteményes kötetet már olvasta. Aki pedig még nem ismeri, de szívesen olvasna reális katonaságról szóló történetet egy izgalmas fantasy világban, és nem zavarják a horror elemek, mint a leszakadó végtagok, vágjon bele minél előbb.

Az őszülő bajusz bölcsessége

A Dalai Láma macskája című sorozat ötödik kötete, ami magyar megjelenést nézve csak a negyedik. A kiamaradt harmadik kötet furcsaságáról már töprengtem A négy lábon járó spiritualizmus értékelésénél, és sajnos azóta sem kaptam választ a kérdésre.

A borítóról továbbra is egy gyönyörű cica néz ránk, így a könyv megjelenésére nem lehet panasz. Garantáltan megragadja a cicakedvelők figyelmét.

Alig 300 oldal, így gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"A bájos, kotnyeles és kíváncsi macska, DLM egy állatorvosi rutinvizsgálat során szembesül élete legmegrázóbb felismerésével: öregszik. A kezdeti kétségbeesés után a tőle megszokott kíváncsisággal, meghökkentő bölcsességgel és játékos humorral járja körbe ezt a témát. Gyorsan ráébred arra, hogy az élet múlandóságának felismerése tárja fel előttünk az igazi értékeket. Mert mi is lenne fontosabb az életnél? Annál, hogy elfogadjuk önmagunkat értékeljük azt, ami igazán számít…
A gyermeki énünk még őrzi a felhőtlen örömet, amit a felfedezés és az élet csodái táplálnak. DLM ismét lenyűgöz mindenkit áradó jóindulatú energiájával, felébredő életkedvével, miközben a már ismerős helyszíneken az ismerős szereplők élik tovább izgalmas életüket, és haladnak tovább a buddhista tanítások szerint.
Kaland, humor, bölcsesség, mélységek és magasságok, érzelmek, bölcs tanítások egy különleges himalájai macska szemszögéből."

Ez a sorozat kifejezetten kellemesen indult. Az első kötet rendkívül cuki, mértékletesen okító jellegű, és igazi kedvcsináló a buddhizmushoz. Számomra legalábbis egy jó olvasási élmény volt, meghozta a kedvemet a folytatáshoz. Csakhogy a sorozat nem tudta fenntartani ezt a kedélyes könnyedséget. Már az előző kötetnél is éreztem, hogy nekem ez, vagy épp nagyon kevés, vagy pont, hogy nagyon sok. Ez a kettős érzés itt csak fokozódott, és cseppet sem tett jót az olvasási élménynek.

Ahogy a cím is sugallja, a kötet központi témája az öregedés és az elmúlás. Nem egy könnyed téma, még egy cica szemszögéből sem. Kicsit aggódtam is, hogy esetleg baj érheti a főhőst, de szerencsére DLM továbbra is megfigyelő szerepben maradt. Végigkövette egy idős festőművész utolsó napjait, ezáltal mutatta be a témát, és ez így rendben is volt. Azonban meglehetősen felszínes maradt. Ebben a kötetben ugyanis alig találtam igazán jó gondolatot. Kicsit közhelyes volt minden, mintha a szerző nem is igazán akart volna elmerülni a témában. Más témákban azonban lubickolt (például: karma, asztrológia és mantrák), és az indokoltnál jóval több tered adott régi és új mellékszereplőinek. A kötet ezzel számomra elvesztette a fókuszt, és csapongott, mint az a másik híres cica a kása körül.

"De ahogy Christopheren keresztül én is rájöttem, az élet értéke sokkal kevésbé függ a hosszától, mint attól, hogy mit kezdünk vele. Attól függ, hogy megbecsülünk-e minden értékes napot, kiváltságnak vagy csak természetesnek vesszük, hogy részesei vagyunk. Attól a képességtől függ, hogy a lehető legtöbbet tudjuk-e kihozni minden adott helyzetből, hogy örömet okozzunk másoknak, félelem és szomorúság nélkül. Ez az, ami különbséget tesz az értelmes és a jelentéktelen homályban elmúló élet között."

Olvasás közben végig azon gondolkodtam, ez a sorozat eddig is ennyire spiri volt vagy csak az én ingerküszöböm került az évek alatt alacsonyabbra. Úgy éreztem, nem a buddhizmusról olvasok, hanem belecseppentem egy sajátos spirituális világba, ahol az idő megold mindent, ahol minden pozitív okkal történik, és ahol mindenki lelkileg egyre emelkedettebbé válik. Ez pedig az indokolatlanul sok mellékszereplő miatt alakult ki bennem. A szerző ugyanis mindenki sorsát tovább akarta egyengetni, és mivel ez egy könnyed kis könyvecske, mindenki a boldog befejezés felé haladt. Egy elmúlásról szóló könyvben ez egy elég érdekes megoldás.

Ha csak a festő szálára fókuszált volna a könyv, ami egyébként érdekes volt és tényleg a buddhizmushoz kötődött, és több lett volna a kötet eleji "kaland" az öregedés kérdéskörében, akkor úgy éreztem volna, azt kaptam, amit vártam. Csakhogy túl sok volt a felesleges kitérő. Nem érdekelt, hogy a hatodrangú mellékszereplőre is rátalál-e a szerelem, vagy hogy milyen "kezeléseket" kínál egy spirituális spa.

Összességében kicsit csalódtam ebben a kötetben. Még mindig tüneményes koncepció egy cica szemszögéből buddhista alapgondolatokat olvasni, viszont szerintem elfáradt a szerző, és így elfáradt a történet. Kénytelen volt mellékszereplőkkel és a könyv témájához cseppet sem illeszkedő szálakkal kitölteni a lapokat, hogy meglegyen a nyomtatáshoz szükséges oldalszám. Pedig, ha mélyebbre ásta volna magát az elmúlás kérdéskörében, lehet hogy nem lett volna teljesen rózsaszín ez a kötet, de legalább hitelesebbnek és szerethetőbbnek hatott volna.

A sorozat kedvelőinek akkor ajánlom, ha az előző kötet (A négy lábon járó spiritualizmus) nem okozott csalódást. Ha viszont valaki már ott húzta a száját, ez a rész sem fog tetszeni neki.