Attack on Titan-gyűjtemény 5.

Ötödik kötet, vagyis már majdnem a történet fele. A negyedik kötetet pedig nagyon szerettem, úgyhogy voltak elvárásaim, nem is kicsik.

A borító ismét tökéletesen illik a cselekményhez, illetve elárulja, hogy itt most kevés titán lesz.

576 oldal, vagyis pont akkora, mint az előző rész, csinos kis féltégla.

Fülszöveg:

"Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt, és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. Azonban már a falon belül is vannak titánok… nem is beszélve a rejtőzködő ellenségekről.

A Felderítőosztag végrehajtotta a lehetetlent: visszaszerezték elrablóitól Erent, ám rettenetes árat fizettek érte: veteránjaik java elhullott, harcosaik többsége lesérült, maga a parancsnokuk is brutális sebesülést szenvedett el, miközben a támadóknak sikerült meglógnia a falon kívülre. Erwin ellenségei a falon belül se várakoztak sokat, azonnal mozgásba lendültek. Az összeesküvés szálai egyenesen a királyi udvarba vezetnek, célja pedig nem kevesebb, mint örökre megszabadulni a kényelmetlenné vált, folyton kíváncsiskodó felderítőktől. Hange, Levi és Erwin őrült hazárdjátékba fog, Erennek és társainak ezúttal nem titánokkal, hanem az eddig általuk védelmezett emberekkel gyűlik meg a baja, és ha a vakmerő terv kudarcba fullad, mindnyájukra az akasztófa vár."

Ez bizony egy átvezető kötet annak minden pozitív és negatív tulajdonságával. A borító és a fülszöveg nem árul zsákbamacskát, ebben a részben gyakorlatilag nincsenek titánok. A főhős, Eren pedig már megint háttérbe szorul. Mindez probléma a történet szempontjából? Egyáltalán nem, oka és célja van ennek a kötetnek. Az azonban már más kérdés, hogy az olvasási kedvet milyen irányba befolyásolja.

Az előző részekben rengeteg kérdés felmerült, és viszonylag sok időt töltöttek a szereplők titánok által uralt vagy ostromolt területeken. Szóval logikus, hogy mindezt árnyalni kell, ezért ebben a kötetben kizárólag a falon belül mozognak a karakterek, és az emberek "békés" világát és berendezkedését boncolgatja a cselekmény. Világépítés szempontjából szükséges egy ilyen politikai intrikákról szóló kötet. Ez ugyanis az, itt ember küzd emberrel, és felbukkan benne minden lehetséges forma a puskáktól a zsaroláson át a nyílt árulásig. Aki tehát egyébként kedveli a politikai konfliktusokat, ezt a részt különösen szeretni fogja. 

Bizony, kedves olvasóm, jól érzed, itt jön a de. Méghozzá egy teljes mértékben szubjektív de: De engem ez nem annyira érdekel. Én ezt a sorozatot a kegyetlen, titánokkal teli világa miatt olvasom. Rengeteg dolog foglalkoztat a titánokkal és a fallal kapcsolatban. Az előző kötetet azért faltam be pár nap alatt, mert ezt a kíváncsiságomat kielégítette. Most viszont rágódtam és rágódtam a könyvön, mert nem érdekelt, hogy a hatalom milyen bűnözőket uszít a főszereplőkre. Kicsit untam, hogy Eren a főhős, mégis folyton úgy cipelgetik őt jobbra és balra, mint egy csomagot. Krista, akarom mondani Historia szála is még mindig teljesen ködös, mert hiába lengették be korábban, ez a csaj bizony annyit tud a titánokról, mint mi olvasók, a nagy semmit. Igen, Levi menő, mert nem csak a titánok, hanem az emberek seggét is szét tudja rúgni, de ez senkit sem lep meg. A kis alvilági barátja pedig, nos feldobott egy izgalmas labdát, de már olyan sok van a levegőben, hogy alig látszik a többitől. Az pedig, hogy ki uralkodik a maroknyi emberiség fölött, teljesen hidegen hagyott, mert mint korábban már írtam, nem a politikai berendezkedéséért olvasom ezt a sotozatot.

Közben persze tudom, hogy a szerző, miért így alakította a cselekményt, tudom, hogy ez is érdekes és izgalmas, és összességében szépen gyarapítja a történet velejét, csak jelenleg finnyás olvasó vagyok, nem erre vágytam.

Tehát senki se értse félre a nyafogásomat, ez a kötet is izgalmas, pörög benne az akció bőven. Az erőszak sem maradt ki, csak klasszikus emberek által elkövetett véres tettek vannak benne, ami egyébként ugyanolyan kendőzetlenül van megrajzolva, mint a titánok zabálása. Az információk továbbra is cseperegnek, és már megint egy őrjítő függővég a kötet lezárása.

Összességében tehát ez egy átvezető kötet. Akinek eddig tetszett a sorozat, semmiképp se hagyja ki. Aki pedig még vacilál, hogy belekezdjen-e ebbe a véres mangába, nos, ha kedveli a politikai intrikákat, mindenképpen, mert ez a kötet csak erről szól.

Kiegészítés:

A hatodik kötet most jelent meg, friss és ropogós. Ez pedig egy remek hír, nagy köszönet a kiadónak a hihetetlenül gyors munkáért! Természetesen hamarosan el fogom olvasni, viszont előtte be szeretném iktatni a kiegészítő kötetet, Attack on Titan: Bármi áron. Ez az előzmény kötet Levi és Erwin múltját veszi górcső alá. Az ötödik rész lelassulása után épp ideális lesz, mert van egy olyan sejtésem, a hatodikban ismét maximumon fognak pörögni a titánok...

Emily Wilde tündérenciklopédiája

Már a megjelenésekor, vagyis két éve felkeltette ez a könyv az éredeklődésemet. Tetszett a vidám borító, és kifejezetten csak pozitív dolgokat hallottam róla. A sorozat - igen ez egy sorozat (Emily Wilde) első kötete - további részeinek megjelenésekor sem hallottam róla semmi rosszat, sőt. Tehát voltak elvárásaim, amikor könnyed olvasmányra vágyva kézbe vettem.

A borító tényleg mutatós, és 334 lapjával nem egy hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"Jóllehet Emily Wilde professzor nem tudja, hogyan kell társaságban viselkedni – vagy egyáltalán elérni, hogy meghívják valahova –, de jó úton jár afelé, hogy a világ egyik legnevesebb drüadológusa, azaz szerzeteket tanulmányozó tudósa legyen. Épp a tudományos közösség első, mindent átfogó tündérenciklopédiáján dolgozik, amitől pályafutása felívelését várja, és már csak egy fejezet van hátra, ami a sarkköri Ljoslandon élő titokzatos rejtettekről szólna.
Ám Emily teljesen idegen terepen találja magát, amikor megérkezik Hrafnsvik csodás, de zord falujába. A külvilágtól szinte teljesen elszigetelten élő helyieknek egymásra kell hagyatkozniuk a túlélés érdekében, és Emily társas készségek hiányában hamar magára haragítja a fél falut. A dolgok tovább bonyolódnak Wendell Bambleby professzor érkezésével, aki Emily egyetemi riválisa, és szintén a rejtetteket kutatja.
Amikor a lehengerlő természetű férfi felajánlja Emilynek, hogy dolgozzanak együtt, a nő kénytelen elfogadni az ajánlatát, máskülönben fennállna a veszélye annak, hogy Bambleby kisajátítja magának az összes felfedezés érdemét. Ugyanakkor azt is tudja, hogy Wendell több annál, mint aminek látszik, és nem bízhat meg benne. Emily csakhamar azon kapja magát, hogy hiába szeretne tudományos távolságot tartani a ljoslandi szerzetektől, belekeveredik gonosz játszmáikba. Ha Wendell-lel együtt segíteni akar Hrafnsvik lakóinak, nemcsak a hőn dédelgetett tudományos objektivitását kell kockára tennie, hanem az életét is."

Mostanában sikerül belenyúlnom a túldicsért könyvekbe. Ez ugyanis megint nem azt az élményt adta, amit vártam. Szerettem volna könnyed, esetleg humoros történetet olvasni egy csipetnyi finom romantikával, és bár a könnyedsége megvolt, korán sem volt annyira finom és szórakoztató, mint ahogy terjesztik róla. Mielőtt azonban elkezdeném megcsipkedni a könyvet bosszús holló módjára, szeretném tudatni, hogy nem egy rossz alkotás. Valóban olvasmányos és könnyed, mert senki sem fog túl sokat izgulni rajta, és kétségtelenül van benne fantázia, egyszerűen a hozzá fűzött elvárásaimat nem sikerült teljesítenie.

Kezdjük ott, hogy nem különösebben vonzanak a tündéres történetek. Olvastam már néhányat, jót és rosszat egyaránt, de a tündér, mint főszereplő nem egy olyan hívószó számomra, mint például a sárkány. Viszont a koboldok, manók és hasonló kicsi mágikus lények nagyon tudnak érdekelni, ezért pozitívum, hogy itt is találtam egy ilyet Poe személyében.

A történet elsősorban a klasszikus kelta mondakörből építkezik, és finoman adagolja az információkat. Ráadásul, mivel a főhős tudományos érdeklődéssel közelíti meg a dolgokat, lábjegyzetekkel és kiegészítő történetekkel van ellátva. A forma pedig napló jellegű, vagyis az olvasó Emily naplójának bejegyzéseit olvashatja, amit egyébként szeretni szoktam, de itt kicsit sutának találtam. Valahogy mindig kiestem a szövegből, mert az olvasmányos stílusa vitt magával, mint egy klasszikus elbeszélés, aztán jött a fejezet vége, és megcsapott a tény, hogy ez egy napló, és kizökkentem belőle. Valahogy a szerző nem találta el az arányokat, mintha nem naplóregényt szeretett volna írni, csak menet közben kitalálta, hogy ez egy különlegesebb formátum, biztos jól mutatna. Az pedig, hogy Wendell egy ponton átvette a tollat, teljesen szükségtelen váltás volt. Számomra nem tett hozzá, sőt...

A stílusa egyébként tényleg olvasmányos, így bár nem találtam izgalmasnak a cselekményt, egészen gyorsan haladtam vele. Mivel könnyedségre vágytam cseppet sem zavartak a kiszámítható dolgok, a problémáim gyökere inkább a karakterekben rejlett.

Ilyen unalmasan lapos karaktereket régen olvastam. Még csupán azt sem lehet mondani rájuk, hogy túlságosan sablonosak lettek volna, mert még ahhoz is laposak voltak. A főhősnő tipikus példája az okos, ám szociálisan nem épp fejlett karakternek. Ez lehetett volna humoros, de ez a könyv elég távol van az igazán humoros dolgoktól, mert az, hogy mindenki hűvös vele és majdnem levágja a lábát, mert nem tud fát vágni, nem túl vicces. Inkább szánni való a karaktere, amit a másik sablonja, az okos nő mivolta csak tovább erősít. Ő elvileg nagyon okos, és tudományos szakértő, de valahogy sosem éreztem, hogy tényleg az a gyors észjárása köszönt vissza a lapokon. Inkább olyan volt, mintha épp csak ráhibázott volna, vagy valaki megoldotta volna a problémát helyette. Ráadásul ő egy tanult és egyedül utazó nő a 20. század elején, minimális határozottságot és egy csipet feminizmust elvártam volna. Apropó század, aki megfelelő vagy részletgazdag korleírást vár, csalódni fog. Az ugyanis, hogy melyik században járunk, teljesen mellékes, egyik karakter sem ennek megfelelően viselkedik és a leírásokból is legfeljebb a közlekedési viszonyok mutatják, hogy időben épp hol járunk.

Szóval nem sikerült megkedvelnem Emily-t, túlságosan sótlan volt a karaktere. Ez pedig legnagyobb sajnálatomra a férfi főhősre is igaz volt. Wendell már sokkal erőteljesebben sablonos. Tipikus szépfiú, aki minden sarkon talál egy nőt, akit ágyba vihet, de csak a főhős után epekedik. Plusz ott van a misztikus titka, ami nem titok, mert pár oldal után teljesen egyértelmű nem csak az olvasónak, hanem mindenkinek ebben a könyvben. Ettől még lehetett volna karizmatikus, vagy szórakoztató. Újfent, az hogy lustának van beállítva és úgy reggelizik, mint egy hobbit, nem vicces. Vagy lehetett volna vicces, ha ebből humoros szituációk vagy pergős párbeszédek fakadnak, de nem, ez nem történt meg. Itt pedig rátapintottam a könyv legnagyobb hibájára, a két főhős között annyi a szikra, mint egy tengerbe süllyedt tábortűzben. Nem folytatnak érdemi párbeszédeket. Nem kerülnek egymáshoz fizikailag közelebb (nem, nem érdekel, hogy a favágó tehetség hölgy majdnem levágta a karját, mert ez minden csak nem romantikus) és nem tudni, mit találnak egymásban vonzónak. Oké, Emily egyértelműen hajra bukik, ez többször felmerül, de Wendell, ő mégis mi a bánatos manóért akarna egy ilyen sótlan hőszemélyt? Félreértés ne essék, nem vártam nagy románcot (bár a borító azért ezt sugallja), mert tudtam, hogy sorozat, így nem lesz egyből ásó, kapa és nagyharang, de valami minimális vonzalmat elvártam volna. Egy pillantást, egy odaszúrt mondatot, akármit, ami egy pillantara megdobbantja az ember szívét vagy kósza mosolyt csal az arcára.

Összeségében bennem ez a kötet olyan kis semmilyen érzést keltett. Olvasmányos volt, ezért olvastam, de pár hét múlva már nem igazán fog eszembe jutni. Nekem nem volt sem elég szórakoztató, sem elég romantikus.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik kifejezetten kedvelik a tündéres történeteket és nem vetik meg az olyan olvasmányokat, amelyekre igaz a mondás: szódával elmegy.

Kiegészítés:

A sorozat jelenleg három kötetnél jár magyarul. A szerző pedig jövőre ígéri a negyedik kötetet. Egyelőre nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Nem érzem a késztetést a második kötetre (Emily Wilde atlasza a Másvidékről), de még nem merem állítani, hogy soha nem adok esélyt a folytatásnak. 

Apró terek

Rég el szerettem volna olvasni ezt a könyvet. Egyrészt olvastam már a szerzőtől, és Az északi erdő legendája trilógia nagyon tetszett. Másrészt kedvelem a könnyed kísértetes sztorikat. Viszont azt is tudtam, hogy ez más hangulatú könyv lesz, mint amit eddig tőle megszoktam, hiszen amerikai környezetben játszódik és a fiatalabb korosztály a célközönsége. Plusz vártam a megfelelő őszies hangulatot az olvasáshoz.

A borító mutatós, remekül illik a cselekményhez. 192 lapjával nem egy hosszú olvasmány, gyorsan be lehet falni. Mielőtt azonban rátérnék, van egy nagyon fontos dolog, amit jó, ha az ember észben tart: ez egy sorzat első része, ám magyarul nem fog megjelenni a folytatás. A kiadó elkaszálta a sorozatot, ami nagyon furcsa számomra, mert a molyok értékelése alapján kifejezetten jól szerepelt ez a könyv. (Na, ezért kezdek óvatosan új sorozatba...) Szerencsére ez a kötet önmagában is kerek egész, nem okozott kifejezett hiányérzetet a vége.

Fülszöveg kicsit megrövidítve:

"A tizenegy éves Ollie egy tragikus veszteség után csak a könyvekben talál vigaszt. Így amikor a folyónál egy őrült nővel találkozik, aki egy könyvet akar a vízbe dobni, Ollie ellopja a könyvet, és elmenekül. A kötettel borzongató történetet ismer meg egy lányról és két fivérről, akik szerelmesek voltak belé – és egy „mosolygó férfival” kötött furcsa alkuról. A baljós kísértet valóra váltja az ember legkedvesebb vágyát, azonban a legmagasabb árat kéri érte.

A történet magával ragadja Ollie-t, egészen a másnapi osztálykirándulásig a Párás Völgy tanyára, a rémisztő történetű helyi gazdaságba. Ott a könyve szereplőinek sírjába botlik. Lehet, hogy a „mosolygó férfi” története igaz? Ollie-nak nincs túl sok ideje a válaszon gondolkodni. A hazafelé vezető úton lerobban az iskolabusz, a különös buszsofőr pedig dermesztő tanácsot ad a rábízott gyerekeknek: „Jobb, ha elindultok. Ha leszáll az este, értetek is eljönnek.” A sötét valóban gyorsan ereszkedik rájuk, amikor Ollie karórája riasztó visszaszámlálásba kezd, és ezt írja ki: FUSS."

Ez egy kellemes kísértettörténet, se több, se kevesebb. Mivel a szereplői gyerekek és a célközönsége is a fiatalabb, kisiskolás korosztály, senki se számítson nagy drámára, vagy hatalmas csavarokra. Ez csak egy kellemes kis kaland a sötétben, ahol lehet tudni, ki a jó, ki a rossz, és hogy merre is van az a bizonyos fény az alagút végén. Ez a kiszámíthatóság pedig nem áll rosszul neki.

Kathrine Arden stílusa ebben a könyvben is olvasmányos, gördülékeny és megfelelően kreatív. Tetszett például, hogy a főhős apukája egy igazi konyhatündér volt, és ahogy a tipikus amerikai horror-elemeket kezelte. Van itt minden a kukoricában eltévedéstől az iskolabuszon át a klasszikus kísértetekig. Az pedig, hogy az egészet egy misztikus könyv köré építette, igazi kis csemege az olvasóknak.

A cselekményről nem érdemes szólni, nincs benne sok meglepetés, de ez nem rontja az olvasási élményt. Én legalábbis élveztem a történetet minden kiszámíthatóságával. A karakterek sem feltétlenül egyediek, sőt, talán klisésnek is mondhatnám őket. A főhős a tipikus okos lány a tipikus veszteséggel. Mellé jön a lesajnált, kissé ügyetlen, de szép lány karakter, plusz egy fiú, és már kész is a gyerektörténetek klasszikus csipet csapata. Nincs bennük nagy újdonság, mégis kellemes volt olvasni, ahogy összecsiszolódtak. A történet remekül rámutat az előítéletek butaságára, ami egy kedves üzenet.

A motivációk egyértelműek, érthető, hogy ki mit és miért tesz, és csupán egyetlen dolog sántít a végén, de ezt el lehet nézni neki.

A könyves utalások és az egyéb célzások különféle népmesékre szintén jól simultak a cselekménybe. A hangulat pedig igazán borongóan őszi. Nagyon jólesett most nekem ez a könnyed kis hűvös fuvallat, ami átjárta a lapokat. Ha valaki szeret nassolni, egy fahéjas süti és egy bögre forró tea tökéletesen passzol az olvasási élményhez.

A cselekmény viszonylag gyorsan halad, ám ez a könyv terjedelme miatt cseppet sem meglepő. Nincs benne felesleges jelenet vagy időhúzás. A vége pedig szépen elvarrja a szálakat. Persze, mivel a főgonosz nem hal meg (gyerekkönyv, senki se várjon benne gyilkosságot), adva van a visszatérés és a folytatás lehetősége. Csakhogy, mint már említettem az elején, magyar nyelven ez ennyi volt. Aki szeretne további kalandokat a főhőssel, olvasson tovább angolul (vagy más egyéb nyelven, ahol elkötelezettebbek a kiadók).

Összességében ez egy kellemesen misztikus őszi hangulatú történet. Könnyed kikapcsolódás, semmi több. Számomra a funkcióját teljesen betöltötte, így örülök, hogy elolvastam.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a klasszikus kísértettörténeteket, de nem akarnak vért vagy egyéb erőszakot látni. Fiatalabb korosztály előnyben.