320 lapjával nem hosszú olvasmány. Egyszerre akartam rögtön befalni, annyira vittek a sorok, és beosztani, hogy minél tovább tartson.
Fülszöveg önkényesen megkurtítva:
"Unni, a kanadai Baffin-szigeten dolgozó finn kutató a gleccserek szerelmese. Akkor a legboldogabb, ha a jég és a csobogó víz hangjai veszik körül. Éppen az éghajlatváltozás következményeit tanulmányozza a gyorsan olvadó Penny nevű jégsapkán, amikor összetalálkozik a titokzatos férfival, Jonnal.Mint kiderül, mindkettőjükben közös a gyökértelenség és az otthon utáni vágyakozás. Unni gyerekként állandóan két világ közt volt kénytelen utazni: szülei válása után szakadt el Lappföldről, ám szűnni nem akaró vágyat érez az apja északi világa iránt. Jon pedig, bár Kanadában született, Dániában nőtt fel nevelőszülőknél, örökségként magával cipelve idegenségét, magányát és titkokkal teli múltját. A férfi felnőttként kap lehetőséget arra, hogy a Baffin-szigeten találkozzon biológiai apjával, szíve mégis tele van bizonytalansággal…
A soha fel nem engedő föld megható történet az összetartozásról, a honvágyról, a szabadságról és a szerelemről. Inkeri Markkula az írás mellett biológusként is dolgozik, így aligha meglepő, hogy regénye rendkívül gazdag gyönyörű természetleírásokban, amelyek varázslatos, szinte túlvilági hangulatot teremtenek."
Ez szerintem tipikusan olyan történet, amiről minél kevesebbet érdemes előre tudni. Épp ezért nehéz is úgy véleményt írni róla, hogy ne áruljak el semmi fontosat. Főleg, hogy itt minden egyszerre rettentően fontos és mégis elhanyagolható, mert ez a kötet mindenképpen csodálatos. Igen, innentől jön a rajongás.
Mikor elkezdtem olvasni, volt néhány feltételezésem. Úgy véltem, egy karakterre fog majd fókuszálni, de szerencsére ez a kötet ennél jóval izgalmasabb narrációval rendelkezik. Sejtettem, hogy tetszeni fog a stílusa, mégis igazi felüdülés volt ennyire kellemes szöveget olvasni. Reméltem, hogy feltűnik benne legalább egy bálna, és egy teljes élővilágot kaptam. Vártam a klímaváltozás témáját, meg is adta, ám adott mellé még néhány másikat, amelyek ugyanolyan fontosak. Az elvárásaimat tehát nem csupán teljesítette, hanem felül is múlta.
Kezdjük a narrációval. A szöveg szépen megfogalmazott, gördülékeny és gyönyörű leírásokat tartalmaz. Remek hangulatot ad a könyvnek. Mint említettem, egyetlen főhősre számítottam, ám végül több nézőpontba is bepillanthattam. Mindegyik érdekes volt a karakterek mélységei miatt, ám volt valami, ami különösen tetszett. A névleges főhős, Unni szemszöge E/1-ben íródott, míg a többieké E/3-ban., izgalmas narrációs megoldás.
"A csend akkor esik jól, ha az ember maga választja, mondta egyszer apa."
A karakterek szerethetők. Együtt lehet érezni velük, még akkor is, ha nem értünk egyet a tetteikkel. Mindegyik nagyon sebezhető és nagyon emberi figura. Lehet nekik drukkolni, lehet miattuk aggódni, ám egyiket sem lehet elítélni egyetlen pillanatra sem, erről gondoskodott a szerző. Mindegyikről szívesen olvastam volna még többet és többet.
A klímaváltozás témája vonzott ehhez a könyvhöz, ám a gleccserek kutatását önmagában is érdekesnek találtam. Az pedig, hogy emberek évezredek óta élnek ilyen zord tájakon, elképesztő. El sem tudom képzelni milyen lehet állandóan fagypont alatt lenni, örök napsütésben vagy épp örök éjszakában. A helyszín tehát önmagában sok új és érdekes gondolatot adott. Aztán persze bejött a képbe a gleccser eltűnésé, és a tény, hogy semmi sem állandó. Főleg, ha mi emberek teszünk is érte... Nagyon tetszett, hogy cseppet sem volt didaktikus. A klímaváltozás miatti szorongás és gyász nagyon szépen simult bele a törtémetbe. Ráadásul nem ez volt az egyetlen nehéz téma, amire felhívta a figyelmet.
"… minden, amit tanulmányozok és megfigyelek, fájdítja a szívemet, a tél közepén felengedő folyók, az eltűnő permafroszt, a gleccserek éneklő hasadékai és a hamvas szedres lápok összeomló palsadombjai, a túl korán érkező madarak, a tél szürkévé váló kéksége."
A könyv három helyszínnen játszódik: Lappföldön, Kanadában és Dániában. A szerző pedig mindhárom helyszínen megtalálta azt a társadalmilag érzékeny témát, amiről érdemes beszélni. Így jött képbe az őslakosok helyzete. Gyönyörűen van a történetbe szőve a számik és az inuitok nem épp rózsás sorsa. A könyv rámutat a történelem sötét foltjaira, és úgy tájékoztat, hogy nagyon, de nagyon sokáig nem mondja ki, hogy ez bizony népirtásról szól. Tökéletes megoldás. Közben pedig bemutatja az eltűnőben lévő, ám rettentően gazdag és értékes kultúrákat. Nagyon tetszett, hogy a szöveg sok idegen kifejezést használt, amelyek természetesen vagy lábjegyzetelve voltak, vagy a kötet végi szószedetben feloldhatók. Egyébként egy részüket ki is lehetett következtetni. Még egy piros pont ennek a remek szövegnek, mert nagyon eltalálta az arányokat, és sosem tűnt túl soknak vagy épp feleslegesnek. A magyar nyelveben amúgy sincs ennyi szó a hóra és a jégre...
"Néha legszívesebben kiásnám a nagymamámat a sírjából, és a világ összes kérdését feltenném neki, vagy csak hallgatnám ahogy énekel. Rengeteg mindenből borzasztóan kevésre emlékszem."
Az is tetszett, hogy a szerző sosem feleslegesen vetett fel egy-egy témát, hanem mindig volt célja vele, mindig egy plusz réteget adott a cselekményhez vagy a karakterekhez. Ezért van szó a történetben válásról, örökbefogadásról, külső megjelenés alapján történő ítélkezésről (pozitív és negatív értelemben egyaránt), iskolai bántalmazásról és öngyilkossági kísérletről.
Egyébként a cselekmény fő szála romantikus, hiszen két ember szerelme mozgatja a szálakat, ám olyan sok mellette a többi érdekes téma, hogy ez csupán az érzelmi töltetet adja. Úgyhogy, aki tartana egy románcot fókuszba helyező alkotástól, ne tegye, annyi itt a rózsaszín, mint egy gleccseren. Aki pedig kifejezetten szereti a románcokat, nos, ne habozzon belevágni, mert ez a kötet ékes bizonyítéka, hogyan lehet szerelmet középpontba állítva nem csupán a szerelemről írni.
Olvasás közben akaratlanul is azon törtem a fejemet, milyen lesz a vége ennek a történetnek. Túl sok sérült karakter, túl sok nehéz téma, így mind a pozitív lezárást, mind a tragikusat teljesen reálisnak éreztem. Egyszerre tűnt megnyugtatónak a boldog befejezés és kissé hihetelennek is, mert a történetben a jók nem igazán nyerték el méltó jutalmukat, sőt. Természetesen nem árulom el, hogy melyik irányba billent a szerző tolla, de összességében elégedett voltam vele. (És a másik iránnyal is elégedett lettem volna, így igazából lényegtelen.)
Viszont egyetlen hibát fel tudok róni ennek az egyébként tökéletes könyvnek. Az utolsó cirka 50 oldal nagyon össze lett csapva. A korábbi kellemesen lassú tempójú kifejtésekhez képest nagyon gyors és összeszedetlen volt a kötet vége. Mintha a szerző hirtelen jött volna rá, hogy még ezt is, meg ezt is el akarja mondani, de már nem szerette volna az oldalszámot növelni. Pedig nagyon szívesen olvastam volna még tovább és tovább.
Összességében tehát ez egy csodálatos könyv. Minden megvan benne, ami számomra a tökéletes korstárs alkotás velejárója. Szépen megfogalmazott és kifejtett történet, érdekes és emberi karakterek, nehéz de fontos témák okos boncolgatása és egy nagy adag szeretet a természet iránt. Rettentően tetszett, csak ajánlani tudom.