Attack on Titan-gyűjtemény 5.

Ötödik kötet, vagyis már majdnem a történet fele. A negyedik kötetet pedig nagyon szerettem, úgyhogy voltak elvárásaim, nem is kicsik.

A borító ismét tökéletesen illik a cselekményhez, illetve elárulja, hogy itt most kevés titán lesz.

576 oldal, vagyis pont akkora, mint az előző rész, csinos kis féltégla.

Fülszöveg:

"Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt, és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. Azonban már a falon belül is vannak titánok… nem is beszélve a rejtőzködő ellenségekről.

A Felderítőosztag végrehajtotta a lehetetlent: visszaszerezték elrablóitól Erent, ám rettenetes árat fizettek érte: veteránjaik java elhullott, harcosaik többsége lesérült, maga a parancsnokuk is brutális sebesülést szenvedett el, miközben a támadóknak sikerült meglógnia a falon kívülre. Erwin ellenségei a falon belül se várakoztak sokat, azonnal mozgásba lendültek. Az összeesküvés szálai egyenesen a királyi udvarba vezetnek, célja pedig nem kevesebb, mint örökre megszabadulni a kényelmetlenné vált, folyton kíváncsiskodó felderítőktől. Hange, Levi és Erwin őrült hazárdjátékba fog, Erennek és társainak ezúttal nem titánokkal, hanem az eddig általuk védelmezett emberekkel gyűlik meg a baja, és ha a vakmerő terv kudarcba fullad, mindnyájukra az akasztófa vár."

Ez bizony egy átvezető kötet annak minden pozitív és negatív tulajdonságával. A borító és a fülszöveg nem árul zsákbamacskát, ebben a részben gyakorlatilag nincsenek titánok. A főhős, Eren pedig már megint háttérbe szorul. Mindez probléma a történet szempontjából? Egyáltalán nem, oka és célja van ennek a kötetnek. Az azonban már más kérdés, hogy az olvasási kedvet milyen irányba befolyásolja.

Az előző részekben rengeteg kérdés felmerült, és viszonylag sok időt töltöttek a szereplők titánok által uralt vagy ostromolt területeken. Szóval logikus, hogy mindezt árnyalni kell, ezért ebben a kötetben kizárólag a falon belül mozognak a karakterek, és az emberek "békés" világát és berendezkedését boncolgatja a cselekmény. Világépítés szempontjából szükséges egy ilyen politikai intrikákról szóló kötet. Ez ugyanis az, itt ember küzd emberrel, és felbukkan benne minden lehetséges forma a puskáktól a zsaroláson át a nyílt árulásig. Aki tehát egyébként kedveli a politikai konfliktusokat, ezt a részt különösen szeretni fogja. 

Bizony, kedves olvasóm, jól érzed, itt jön a de. Méghozzá egy teljes mértékben szubjektív de: De engem ez nem annyira érdekel. Én ezt a sorozatot a kegyetlen, titánokkal teli világa miatt olvasom. Rengeteg dolog foglalkoztat a titánokkal és a fallal kapcsolatban. Az előző kötetet azért faltam be pár nap alatt, mert ezt a kíváncsiságomat kielégítette. Most viszont rágódtam és rágódtam a könyvön, mert nem érdekelt, hogy a hatalom milyen bűnözőket uszít a főszereplőkre. Kicsit untam, hogy Eren a főhős, mégis folyton úgy cipelgetik őt jobbra és balra, mint egy csomagot. Krista, akarom mondani Historia szála is még mindig teljesen ködös, mert hiába lengették be korábban, ez a csaj bizony annyit tud a titánokról, mint mi olvasók, a nagy semmit. Igen, Levi menő, mert nem csak a titánok, hanem az emberek seggét is szét tudja rúgni, de ez senkit sem lep meg. A kis alvilági barátja pedig, nos feldobott egy izgalmas labdát, de már olyan sok van a levegőben, hogy alig látszik a többitől. Az pedig, hogy ki uralkodik a maroknyi emberiség fölött, teljesen hidegen hagyott, mert mint korábban már írtam, nem a politikai berendezkedéséért olvasom ezt a sotozatot.

Közben persze tudom, hogy a szerző, miért így alakította a cselekményt, tudom, hogy ez is érdekes és izgalmas, és összességében szépen gyarapítja a történet velejét, csak jelenleg finnyás olvasó vagyok, nem erre vágytam.

Tehát senki se értse félre a nyafogásomat, ez a kötet is izgalmas, pörög benne az akció bőven. Az erőszak sem maradt ki, csak klasszikus emberek által elkövetett véres tettek vannak benne, ami egyébként ugyanolyan kendőzetlenül van megrajzolva, mint a titánok zabálása. Az információk továbbra is cseperegnek, és már megint egy őrjítő függővég a kötet lezárása.

Összességében tehát ez egy átvezető kötet. Akinek eddig tetszett a sorozat, semmiképp se hagyja ki. Aki pedig még vacilál, hogy belekezdjen-e ebbe a véres mangába, nos, ha kedveli a politikai intrikákat, mindenképpen, mert ez a kötet csak erről szól.

Kiegészítés:

A hatodik kötet most jelent meg, friss és ropogós. Ez pedig egy remek hír, nagy köszönet a kiadónak a hihetetlenül gyors munkáért! Természetesen hamarosan el fogom olvasni, viszont előtte be szeretném iktatni a kiegészítő kötetet, Attack on Titan: Bármi áron. Ez az előzmény kötet Levi és Erwin múltját veszi górcső alá. Az ötödik rész lelassulása után épp ideális lesz, mert van egy olyan sejtésem, a hatodikban ismét maximumon fognak pörögni a titánok...

Emily Wilde tündérenciklopédiája

Már a megjelenésekor, vagyis két éve felkeltette ez a könyv az éredeklődésemet. Tetszett a vidám borító, és kifejezetten csak pozitív dolgokat hallottam róla. A sorozat - igen ez egy sorozat (Emily Wilde) első kötete - további részeinek megjelenésekor sem hallottam róla semmi rosszat, sőt. Tehát voltak elvárásaim, amikor könnyed olvasmányra vágyva kézbe vettem.

A borító tényleg mutatós, és 334 lapjával nem egy hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"Jóllehet Emily Wilde professzor nem tudja, hogyan kell társaságban viselkedni – vagy egyáltalán elérni, hogy meghívják valahova –, de jó úton jár afelé, hogy a világ egyik legnevesebb drüadológusa, azaz szerzeteket tanulmányozó tudósa legyen. Épp a tudományos közösség első, mindent átfogó tündérenciklopédiáján dolgozik, amitől pályafutása felívelését várja, és már csak egy fejezet van hátra, ami a sarkköri Ljoslandon élő titokzatos rejtettekről szólna.
Ám Emily teljesen idegen terepen találja magát, amikor megérkezik Hrafnsvik csodás, de zord falujába. A külvilágtól szinte teljesen elszigetelten élő helyieknek egymásra kell hagyatkozniuk a túlélés érdekében, és Emily társas készségek hiányában hamar magára haragítja a fél falut. A dolgok tovább bonyolódnak Wendell Bambleby professzor érkezésével, aki Emily egyetemi riválisa, és szintén a rejtetteket kutatja.
Amikor a lehengerlő természetű férfi felajánlja Emilynek, hogy dolgozzanak együtt, a nő kénytelen elfogadni az ajánlatát, máskülönben fennállna a veszélye annak, hogy Bambleby kisajátítja magának az összes felfedezés érdemét. Ugyanakkor azt is tudja, hogy Wendell több annál, mint aminek látszik, és nem bízhat meg benne. Emily csakhamar azon kapja magát, hogy hiába szeretne tudományos távolságot tartani a ljoslandi szerzetektől, belekeveredik gonosz játszmáikba. Ha Wendell-lel együtt segíteni akar Hrafnsvik lakóinak, nemcsak a hőn dédelgetett tudományos objektivitását kell kockára tennie, hanem az életét is."

Mostanában sikerül belenyúlnom a túldicsért könyvekbe. Ez ugyanis megint nem azt az élményt adta, amit vártam. Szerettem volna könnyed, esetleg humoros történetet olvasni egy csipetnyi finom romantikával, és bár a könnyedsége megvolt, korán sem volt annyira finom és szórakoztató, mint ahogy terjesztik róla. Mielőtt azonban elkezdeném megcsipkedni a könyvet bosszús holló módjára, szeretném tudatni, hogy nem egy rossz alkotás. Valóban olvasmányos és könnyed, mert senki sem fog túl sokat izgulni rajta, és kétségtelenül van benne fantázia, egyszerűen a hozzá fűzött elvárásaimat nem sikerült teljesítenie.

Kezdjük ott, hogy nem különösebben vonzanak a tündéres történetek. Olvastam már néhányat, jót és rosszat egyaránt, de a tündér, mint főszereplő nem egy olyan hívószó számomra, mint például a sárkány. Viszont a koboldok, manók és hasonló kicsi mágikus lények nagyon tudnak érdekelni, ezért pozitívum, hogy itt is találtam egy ilyet Poe személyében.

A történet elsősorban a klasszikus kelta mondakörből építkezik, és finoman adagolja az információkat. Ráadásul, mivel a főhős tudományos érdeklődéssel közelíti meg a dolgokat, lábjegyzetekkel és kiegészítő történetekkel van ellátva. A forma pedig napló jellegű, vagyis az olvasó Emily naplójának bejegyzéseit olvashatja, amit egyébként szeretni szoktam, de itt kicsit sutának találtam. Valahogy mindig kiestem a szövegből, mert az olvasmányos stílusa vitt magával, mint egy klasszikus elbeszélés, aztán jött a fejezet vége, és megcsapott a tény, hogy ez egy napló, és kizökkentem belőle. Valahogy a szerző nem találta el az arányokat, mintha nem naplóregényt szeretett volna írni, csak menet közben kitalálta, hogy ez egy különlegesebb formátum, biztos jól mutatna. Az pedig, hogy Wendell egy ponton átvette a tollat, teljesen szükségtelen váltás volt. Számomra nem tett hozzá, sőt...

A stílusa egyébként tényleg olvasmányos, így bár nem találtam izgalmasnak a cselekményt, egészen gyorsan haladtam vele. Mivel könnyedségre vágytam cseppet sem zavartak a kiszámítható dolgok, a problémáim gyökere inkább a karakterekben rejlett.

Ilyen unalmasan lapos karaktereket régen olvastam. Még csupán azt sem lehet mondani rájuk, hogy túlságosan sablonosak lettek volna, mert még ahhoz is laposak voltak. A főhősnő tipikus példája az okos, ám szociálisan nem épp fejlett karakternek. Ez lehetett volna humoros, de ez a könyv elég távol van az igazán humoros dolgoktól, mert az, hogy mindenki hűvös vele és majdnem levágja a lábát, mert nem tud fát vágni, nem túl vicces. Inkább szánni való a karaktere, amit a másik sablonja, az okos nő mivolta csak tovább erősít. Ő elvileg nagyon okos, és tudományos szakértő, de valahogy sosem éreztem, hogy tényleg az a gyors észjárása köszönt vissza a lapokon. Inkább olyan volt, mintha épp csak ráhibázott volna, vagy valaki megoldotta volna a problémát helyette. Ráadásul ő egy tanult és egyedül utazó nő a 20. század elején, minimális határozottságot és egy csipet feminizmust elvártam volna. Apropó század, aki megfelelő vagy részletgazdag korleírást vár, csalódni fog. Az ugyanis, hogy melyik században járunk, teljesen mellékes, egyik karakter sem ennek megfelelően viselkedik és a leírásokból is legfeljebb a közlekedési viszonyok mutatják, hogy időben épp hol járunk.

Szóval nem sikerült megkedvelnem Emily-t, túlságosan sótlan volt a karaktere. Ez pedig legnagyobb sajnálatomra a férfi főhősre is igaz volt. Wendell már sokkal erőteljesebben sablonos. Tipikus szépfiú, aki minden sarkon talál egy nőt, akit ágyba vihet, de csak a főhős után epekedik. Plusz ott van a misztikus titka, ami nem titok, mert pár oldal után teljesen egyértelmű nem csak az olvasónak, hanem mindenkinek ebben a könyvben. Ettől még lehetett volna karizmatikus, vagy szórakoztató. Újfent, az hogy lustának van beállítva és úgy reggelizik, mint egy hobbit, nem vicces. Vagy lehetett volna vicces, ha ebből humoros szituációk vagy pergős párbeszédek fakadnak, de nem, ez nem történt meg. Itt pedig rátapintottam a könyv legnagyobb hibájára, a két főhős között annyi a szikra, mint egy tengerbe süllyedt tábortűzben. Nem folytatnak érdemi párbeszédeket. Nem kerülnek egymáshoz fizikailag közelebb (nem, nem érdekel, hogy a favágó tehetség hölgy majdnem levágta a karját, mert ez minden csak nem romantikus) és nem tudni, mit találnak egymásban vonzónak. Oké, Emily egyértelműen hajra bukik, ez többször felmerül, de Wendell, ő mégis mi a bánatos manóért akarna egy ilyen sótlan hőszemélyt? Félreértés ne essék, nem vártam nagy románcot (bár a borító azért ezt sugallja), mert tudtam, hogy sorozat, így nem lesz egyből ásó, kapa és nagyharang, de valami minimális vonzalmat elvártam volna. Egy pillantást, egy odaszúrt mondatot, akármit, ami egy pillantara megdobbantja az ember szívét vagy kósza mosolyt csal az arcára.

Összeségében bennem ez a kötet olyan kis semmilyen érzést keltett. Olvasmányos volt, ezért olvastam, de pár hét múlva már nem igazán fog eszembe jutni. Nekem nem volt sem elég szórakoztató, sem elég romantikus.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik kifejezetten kedvelik a tündéres történeteket és nem vetik meg az olyan olvasmányokat, amelyekre igaz a mondás: szódával elmegy.

Kiegészítés:

A sorozat jelenleg három kötetnél jár magyarul. A szerző pedig jövőre ígéri a negyedik kötetet. Egyelőre nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Nem érzem a késztetést a második kötetre (Emily Wilde atlasza a Másvidékről), de még nem merem állítani, hogy soha nem adok esélyt a folytatásnak. 

Apró terek

Rég el szerettem volna olvasni ezt a könyvet. Egyrészt olvastam már a szerzőtől, és Az északi erdő legendája trilógia nagyon tetszett. Másrészt kedvelem a könnyed kísértetes sztorikat. Viszont azt is tudtam, hogy ez más hangulatú könyv lesz, mint amit eddig tőle megszoktam, hiszen amerikai környezetben játszódik és a fiatalabb korosztály a célközönsége. Plusz vártam a megfelelő őszies hangulatot az olvasáshoz.

A borító mutatós, remekül illik a cselekményhez. 192 lapjával nem egy hosszú olvasmány, gyorsan be lehet falni. Mielőtt azonban rátérnék, van egy nagyon fontos dolog, amit jó, ha az ember észben tart: ez egy sorzat első része, ám magyarul nem fog megjelenni a folytatás. A kiadó elkaszálta a sorozatot, ami nagyon furcsa számomra, mert a molyok értékelése alapján kifejezetten jól szerepelt ez a könyv. (Na, ezért kezdek óvatosan új sorozatba...) Szerencsére ez a kötet önmagában is kerek egész, nem okozott kifejezett hiányérzetet a vége.

Fülszöveg kicsit megrövidítve:

"A tizenegy éves Ollie egy tragikus veszteség után csak a könyvekben talál vigaszt. Így amikor a folyónál egy őrült nővel találkozik, aki egy könyvet akar a vízbe dobni, Ollie ellopja a könyvet, és elmenekül. A kötettel borzongató történetet ismer meg egy lányról és két fivérről, akik szerelmesek voltak belé – és egy „mosolygó férfival” kötött furcsa alkuról. A baljós kísértet valóra váltja az ember legkedvesebb vágyát, azonban a legmagasabb árat kéri érte.

A történet magával ragadja Ollie-t, egészen a másnapi osztálykirándulásig a Párás Völgy tanyára, a rémisztő történetű helyi gazdaságba. Ott a könyve szereplőinek sírjába botlik. Lehet, hogy a „mosolygó férfi” története igaz? Ollie-nak nincs túl sok ideje a válaszon gondolkodni. A hazafelé vezető úton lerobban az iskolabusz, a különös buszsofőr pedig dermesztő tanácsot ad a rábízott gyerekeknek: „Jobb, ha elindultok. Ha leszáll az este, értetek is eljönnek.” A sötét valóban gyorsan ereszkedik rájuk, amikor Ollie karórája riasztó visszaszámlálásba kezd, és ezt írja ki: FUSS."

Ez egy kellemes kísértettörténet, se több, se kevesebb. Mivel a szereplői gyerekek és a célközönsége is a fiatalabb, kisiskolás korosztály, senki se számítson nagy drámára, vagy hatalmas csavarokra. Ez csak egy kellemes kis kaland a sötétben, ahol lehet tudni, ki a jó, ki a rossz, és hogy merre is van az a bizonyos fény az alagút végén. Ez a kiszámíthatóság pedig nem áll rosszul neki.

Kathrine Arden stílusa ebben a könyvben is olvasmányos, gördülékeny és megfelelően kreatív. Tetszett például, hogy a főhős apukája egy igazi konyhatündér volt, és ahogy a tipikus amerikai horror-elemeket kezelte. Van itt minden a kukoricában eltévedéstől az iskolabuszon át a klasszikus kísértetekig. Az pedig, hogy az egészet egy misztikus könyv köré építette, igazi kis csemege az olvasóknak.

A cselekményről nem érdemes szólni, nincs benne sok meglepetés, de ez nem rontja az olvasási élményt. Én legalábbis élveztem a történetet minden kiszámíthatóságával. A karakterek sem feltétlenül egyediek, sőt, talán klisésnek is mondhatnám őket. A főhős a tipikus okos lány a tipikus veszteséggel. Mellé jön a lesajnált, kissé ügyetlen, de szép lány karakter, plusz egy fiú, és már kész is a gyerektörténetek klasszikus csipet csapata. Nincs bennük nagy újdonság, mégis kellemes volt olvasni, ahogy összecsiszolódtak. A történet remekül rámutat az előítéletek butaságára, ami egy kedves üzenet.

A motivációk egyértelműek, érthető, hogy ki mit és miért tesz, és csupán egyetlen dolog sántít a végén, de ezt el lehet nézni neki.

A könyves utalások és az egyéb célzások különféle népmesékre szintén jól simultak a cselekménybe. A hangulat pedig igazán borongóan őszi. Nagyon jólesett most nekem ez a könnyed kis hűvös fuvallat, ami átjárta a lapokat. Ha valaki szeret nassolni, egy fahéjas süti és egy bögre forró tea tökéletesen passzol az olvasási élményhez.

A cselekmény viszonylag gyorsan halad, ám ez a könyv terjedelme miatt cseppet sem meglepő. Nincs benne felesleges jelenet vagy időhúzás. A vége pedig szépen elvarrja a szálakat. Persze, mivel a főgonosz nem hal meg (gyerekkönyv, senki se várjon benne gyilkosságot), adva van a visszatérés és a folytatás lehetősége. Csakhogy, mint már említettem az elején, magyar nyelven ez ennyi volt. Aki szeretne további kalandokat a főhőssel, olvasson tovább angolul (vagy más egyéb nyelven, ahol elkötelezettebbek a kiadók).

Összességében ez egy kellemesen misztikus őszi hangulatú történet. Könnyed kikapcsolódás, semmi több. Számomra a funkcióját teljesen betöltötte, így örülök, hogy elolvastam.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a klasszikus kísértettörténeteket, de nem akarnak vért vagy egyéb erőszakot látni. Fiatalabb korosztály előnyben. 

Klara és a Nap

Nagyon régóta szerettem volna Kazuo Ishiguro tollából olvasni. Nobel-díjas japán szerző, akiről már sok jót hallottam. Csakhogy egy meglehetősen termékeny író repertoárjából választani nem épp egyszerű dolog. Aztán hallottam, hogy ebből a viszonylag friss művéből film készül, és kiderült, hogy barátnőm olvasta és kölcsön is adja. Úgyhogy gondoltam, itt az alkalom, hogy megismerkedjek a szerzővel, és belevessem magam az életművébe. 

Nos, kedves olvasó, ne kövesd el ugyanezt a hibát! Látatlanban is állíthatom, hogy a szerző bármelyik másik könyve jobb választás ennél. Sőt, jobb ha el is felejtjük, hogy ez a kötet egy Nobel-díjas szerzőhöz tartozik.

A borító egyszerű, de illik a történethez. 376 lapjával pedig indokolatlanul sok időt vesz el a gyanútlan olvasóktól.

Fülszöveg:

"Klara, a gyermekek számára kifejlesztett Robotbarát az üzlet kirakatában várja leendő tulajdonosát. Addig is az utca épületeit, a járókelők viselkedését és a Nap járását, áldásos tevékenységét szemléli. A humanoid tulajdonságokkal rendelkező robot gyermeki ártatlansággal próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket. Miután otthonra lel, legjobb tudása szerint igyekszik Josie és családja segítségére lenni; naiv világlátásának köszönhető páratlan optimizmusa reményt ad a beteg lány szüleinek. Klara megfigyelései a változó világról és az emberi természetről nem csupán a robot racionalitásáról, hanem érzelmeiről is tanúskodnak. Klara feltétel nélkül hisz az általa mindenhatónak vélt Nap jóságában, amelynek fénye és melege végigkíséri a történetet."

Régen olvastam ennyire unalmas és semmitmondó történetet. Világhírű szerző vagy sem, ez a kötet kidobott idő volt az ablakon. Rettentően unatkoztam rajta, két alkalommal konkrétan el is aludtam olvasás közben. Végig csak azt éreztem, gyerünk már, haladjunk, mindjárt lejár a mosás, megfő az ebéd, felébred a gyermek, én meg még mindig ebben a sivár unalomban tapicskolok, pedig tölthetném ennél sokkal, de sokkal hasznosabban az időmet. Szóval nem tetszett, de nem ússza meg ennyivel, bőven kifejtem, miért bánom rettentően, hogy ezzel a kötettel ismerkedtem meg először.

Kezdjük a személyes vonallal. Azért halogattam ilyen sokáig Ishiguro könyveit, mert egy másik szintén japán és szintén Nobel-díjas szerzővel nem jó a kapcsolatom. Bizony, Murakaminál is sikerült a legaljába belenyúlnom kezdésnek, azóta sem éreztem kedvet a könyveihez. Szóval tartottam tőle, hogy hasonlóan fogok járni, úgyhogy akár önbeteljesítő jóslatnak is lehet tekinteni ezt az olvasást. Viszont egy pont Ishiguronak, mert ő továbbra is érdekel, tervezek még olvasni tőle. (Ennél csak jobb lehet, nem igaz?)

Ennyit az előzményekről, térjünk ét a konkrét műre.

Ez a történet rettenetesen vontatott. A főhős, Klara rengeteg időt tölt a boltban, mielőtt valaki megvenné. Ezt persze lehetne karakter- és világépítésre használni, viszont van két hatalmas nagy bökkenő. Egyrészt Kalra olyan, mint egy üres vászon, nincs kiforrott személyisége és három mondatban össze lehet őt foglalni. Oké, robot, oké, nem épp ő a legélesebb kés a fiókban, de az olvasónak csak ez jutott, csak ő, és ő bizony rettentően kevés. A másik bökkenő ugyanis az, hogy rajta keresztül ismerjük meg nem csupán a többi szereplőt, hanem az egész világot is. Konkrétan olyan ez a könyv, mintha egy szobanövény nézőpontjából íródott volna. A pocomon figyelő kaktusz pont ennyire kompetens mesélő, mint Klara. Bár talán kevésbé vallásos, vagy ha jobban belegondolok, neki biztosan még nagyobb fixációi vannak a Nap felé...

A világ töredékes, a karakterek darabosak (ezt majd később kifejtem) és az egész narráció egy nagy semmi. Bosszantóan zavaró időbeli ugrások, félig elkapott beszélgetések, érdektelen részletek halmozása és egy hatalmas beetetés jellemzi ezt a könyvet. Mert az elején még érdekes, hogy egy robot nézőpontját követjük, egy ideig még izgalmas a morzsákat felcsipegetni, hogy akkor ez a jövőbeli társadalom hogyan is néz ki, és a kitartó olvasó sokáig várja és várja, hogy történjen valami. Csakhogy nem történik semmi, az utolsó száz oldalon fejti csak ki a szerző, mire is gondolt ezzel a történettel, és nincs katarzis. Csak üresség van, mert ez a könyv üres, mint a főszereplője.

Pedig rengeteg potenciál volt benne. Bocsánat, spoilerek, szóval ha valaki még ezek után is el szeretné olvasni, ugorjon a bejegyzés végére!

Klara vallásosan imádja a Napot és ez egy rettentően jó ötlet. Lehetett volna filozófiai síkra vinni a dolgot, boncolgatni kicsit a vallás értelmét, célját, hasznát. Vagy lehetett volna elvinni a végletekig ezt a szálat, igazi vallási fanatikussá változtatva a cuki kis robotot. Bármelyik jobb lett volna, mint ami itt van: Klara azt hiszi, a Nap segít, még mindig azt hiszi, úgy tűnik, tényleg segített, vége. Púderrózsaszín és sehová sem vezető szál, hatalmas kihagyott lehetőség.

Josie betegsége ugyanilyen üresjárat volt. Végig be volt lengetve, hogy beteg lesz, rosszabbul lesz, jaj, mi lesz vele, aztán ágynak esett, majd meggyógyult és vége. Totálisan átverve éreztem magam. Főleg, hogy a halála esetén életbe lépő terv, hogy egy robottal helyettesítsék, szuper volt. Újfent felvetett rengeteg izgalmas témát, erkölcsi dilemmát, de ebből nem kaptunk semmit. Mert a szereplők egyetlen normális beszélgetést sem folytattak az egész könyv során. Mert a főhős egy szobanövény, és mert a szerző megelégedett azzal, hogy három mondatban elmesélje, a szeretet teszi különlegessé az embert. Giccses és üres frázis. Miért kellett ezért végigolvasnom majdnem négyszáz oldalt?

Pedig ott volt még az első próbálkozás kudarcának akár horrorba hajló lehetősége is. Josie-nak volt egy nővére, akivel ezt már lepróbálták, és nem ért jó véget. Na, az, hogyan szabadulsz meg a halott lányod robot másától, ha nem úgy működik, mint szeretnéd, egy ütős történet lett volna...

A lezárás pedig összefoglalta, mennyire semmitmondó ez a könyv. Klara gyakorlatilag a plüssmaci, akit kidobtak, miután a tulajdonosa felnőtt. Se több, se kevesebb, csak az idő múlása.

Spoilerek vége!

Szóval lehetett volna itt igazi cselekmény, lehettek volna igazi párbeszédek, lehetett volna néhány eredeti gondolat, de nem, a szerző megelégedett azzal, amennyit egy muskátli felfog a világból.

A hús és vér ,vagyis nem robot karakterek is elég egysíkúak lettek. Ráadásul a lány, aki megveszi Klarát 14 éves. Kamasz, már nem gyerek, mégis úgy viselkedik, úgy beszél, mint egy kisiskolás. Ráadásul minden "emeltség" ellenére nem képes összerakni mi a fene is folyik körülötte. Ha Klara a fikusz a sarokban, akkor Josie a tengerimalac a ketrecében. Ő sem tesz hozzá semmit a történethez. 

Rick egy érdekesebb karakter, csakhogy ő már megszokta, hogy hülyékkel van körülvéve, így ritkán fárasztja magát cselekvéssel. Ha őt követtük volna, sokkal érdekesebb lett volna ez a könyv. A szülők pedig a klisék folytatásai. Természetesen jót akarnak a gyereküknek, természetesen őrlődnek, hogy jó döntést hoztak-e és természetesen teljesen érdektelenek. Nem sikerült átérezni a helyzetüket, mert két félmondatból és három végighallgatott anekdotából nehéz megérteni bárkit is, főleg nehéz szimpatizálni vele.

Összességében borzasztóan unatkoztam ezen a könyvön, és rettentően bosszant, hogy a szerző szándékosan nem bontotta ki az egyébként szuper ötleteit, mert ezúttal az elképzelés a középszerűség mocsara volt. Szomorú vagyok.

Nem ajánlom ezt a könyvet. Biztos vagyok benne, hogy Ishiguro sokkal jobb művekre képes. Hacsak egyetlen jó gondolatát kifejtette volna itt, már ezerszer jobb lett volna ez a történet.

Ahogy a bejegyzés elején is írtam, nem adom fel, fogok még tőle olvasni, csak átgondoltabban kell választanom. 

Attack on Titan-gyűjtemény 4.

Ismét nagyon eltalálták a borítót. Csakúgy, mint a harmadik kötetnél, most is egy konkrét titán elleni küzdelem teszi ki a cselekmény nagy részét, és ez köszön vissza a címlapon.

A korábbi köteteknél már említettem, hogy bosszant az a pár elgépelés, amit észrevettem. Nos, szeretném egy kicsit megkövetni magam, mert bár még mindig bosszant, mikor feltűnik, már nem szeretném felróni a kiadónak. Hallottam ugyanis egy beszélgetést, amiben azt fejtegették, mekkora siker volt megszerezni magyar kiadásra a sorozatot, és mennyi plusz munka járt vele a formátum illetve a szerző szőrszálhasogató stílusa miatt. Szóval értem, elfogadom, többet nem fogok szólni miatta. (Csak jöjjenek szép sorban a további kötetek!)

576 lapjával ez eddig a legrövidebb kötet, ám így is egy monstrum.

Fülszöveg:

"Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt, és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. Azonban már a falon belül is vannak titánok… 

A Felderítőosztag szörnyű veszteségek árán végül foglyul ejtette a Női Titánt. A felderítőknek azonban nincs ideje a babérjaikon ülni: a falakon belül érthetetlen módon titánok jelentek meg, pedig a védművek sértetlenek. Megindul a versenyfutás az idővel: nem csupán a megmagyarázhatatlan titántámadásra kell mielőbb választ találniuk, de a falak egyházának titkát is meg kell fejteniük. Útjuk pedig újra keresztezi egymást a rettenetes Kolosszus és Páncélos Titánéval…"

Ez volt eddig a legpörgősebb kötet. Szinte folyamatosan egyik akció váltotta a másikat, és nagyon kevés idő maradt töprengésre és visszatekintésre. Nem csoda, hogy pár nap alatt befaltam, pedig próbáltam beosztani.

A sorozatnak van egy nagy erőssége, amiről talán eddig nem ejtettem szót, és az a hangulat. Mikor kézbe veszek egy kötetet, pár oldal után elfog egy borongós, kissé lemondó érzés, mert ebben az erőszakos világban mindenki csak szenved. Aztán, ahogy halad a történet árnyalódik ez a hangulat egy kis reménnyel, hiszen olvasás közben nem lehet nem drukkolni a szereplőknek és rettentően lehet örülni minden kis győzelemnek. Ezek az erőteljes hangulatok és érzések pedig igazán jót tesznek az olvasási élménynek. Tényleg beszippant a világ, és tényleg ki lehet vele kapcsolni a valóságot. Szóval, ha valaki ilyen érzést keres, azonnal vágjon bele ebbe a sorozatba.

A kötet első fele a mellékszereplőkre fókuszál, a tényleges főhősök csak a második felében kerülnek képbe. Már az előző kötetnél tetszett, hogy teret kaptak, itt meg egyenesen szuper volt, hiszen ők lendítették a cselekményt és a titkokat.

Nagyon tetszik az a fokozatosság, amivel a titánok kérdését kezeli a szerző. El-elejt néhány információt, pár elszólt mondat itt, egy kis nyom ott, és az olvasó folyamatos izgalomban van. Plusz úgy érzi, alig ért valamit, mint a főhős, aki csak dühöng az események középpontjában a kérdéseivel. Úgyhogy világépítés és információcsepegtetés csillagos ötös.

Ami a főszereplőket illeti, csupán aprót mozdult ebben a kötetben a szerepük, ám az bőven elég is. Természetesen az elsőszámú karakter továbbra is Eren, így nem meglepő, hogy ő hozta az új fordulatot. Viszont érdekes, hogy Levi mennyire háttérbe volt szorítva ebben a kötetben. Persze érthető, de azért látványosan keveset szerepelt most.

Egyetlen dolog volt, ami cseppet zavart: a vallási szál szintén háttérbe húzódott. Az előző kötet végén Krista fontos lett a csapatnak, most meg mintha ezt el is felejtették volna. Persze a fülszövegben is említett két titán mellett ez nem olyan nagy csoda, de azért reméltem némi fejlődést az ügyében. (Nem, Ymir nem fejlődés, az az ő szála volt és nem Krista vonala, hiába kapcsolódnak szorosan.)

Összességében tehát ez egy remek, izgalmas és érdekes kötet volt. Konkrétan meghozta a kedvemet az anime folytatásához is, csak ha azt elkezdem, nem biztos, hogy meg tudok majd állni ennél a résznél. Pedig továbbra is szeretném előbb olvasni és csak utána nézni. (Azért lehet, hogy a következő kötet után meggondolom magam, így a változtatás jogát természetesen fenntartom.)

Aki olvasta az előző három kötetet, ne habozzon, falja be gyorsan, mint titán a sánta járókelőt.

Szerencsére a Fumax kiadó gyorsan dolgozik, így a folytatás már elérhető. Ez pedig egy remek hír, mert ez a sorozat bizony függőséget okoz.

Attack on Titan-gyűjtemény 3.

Ezzel a kötettel utolértem megkopott emlékeimet az animéről. Szóval innentől már nem tudtam, mi fog következni, és ez így van jól. (Az animét teljes egészében csak akkor fogom megnézni, ha már az összes kötetet olvastam.)

A borító ezúttal is passzol a cselekményhez, hiszen valóban a női titáné itt a főszerep. 600 lapjával pedig szokásosan vaskos darab, amit nem jó sokáig kézben tartani alátámasztás nélkül. (Míg a mellkasomon doromboló macska felett lebegtettem, görcsbe állt a csuklóm...)

Fülszöveg:

"Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt, és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. Most pedig a titánok áttörték a külső falat…

A Felderítőosztag parancsnoka, Erwin mindent egy lapra tett fel. Az áttört fal befoltozása ugyanis csak egy a számos titokban kovácsolt terve közül, aminek égisze alatt nem kevesebbre készült, mint leleplezni a katonaság soraiban bujkáló árulókat és szörnyetegeket. A falon túli küldetés pengeélen táncol, a veszteségek nagyok, a városban pedig sokan ugrásra készen szemlélik a felderítők tevékenységét, és elég a legkisebb hiba is, hogy lecsapjanak…"

Be kell vallanom, hogy a kötet nyitája kicsit felbosszantott. Mindegyik rész erőteljes függővéggel zárul, így az olvasó keze szinte remeg a folytatásért. Aztán kézbe veszi, mint én jelen esetben ezt a 3. kötetet, és arcul csapja a felismerés, hogy a szerző már megint csak játszott vele. Kicsit olyan érzést keltett bennem a kötet eleje, mintha hátra léptünk volna kettőt a cselekményben. Azonban szerencsére, miután túltettem magam a bosszúságon, mégis csak sikerült megbarátkoznom vele.

Hiába gyűjteményes kötet, egy-egy ilyen 600 oldalas monstrumban a történet egészét nézve alig-alig történik valami. Viszont, míg az első kötet a kevés információval az olvasó figyelmének megragadására törekedett, a második kötet pedig a világot építve próbált kitölteni néhány hézagot, addig itt már új információk vannak. Bizony, lasssan kétezer oldalnál lehet néhány választ is kapni a rengeteg felmerülő kérdésre. Na, meg új kérdéseket bedobni a kalapba, de ezt most ne firtassuk.

A női titán szála izgalmas volt és érdekes. Természtesen nyitva maradt, hiszen hol van még a vége ennek a sorozatnak, de így is sokat lendített a cselekményen. Ráasdásul nagyon tetszett, hogy ezúttal a korábban már megismert mellékszereplők is nagyobb figyelmet kaptak. Jó őket nem csupán sopánkodni vagy épp titánok által elfogyasztva látni.

Eren szinte csak titánbőrben szerepelt ebben a részben és ez olvasás közben fel sem tűnt. Annyira vitt magával az akció és a sok rejtély, hogy a főhős szinte mellékessé vált. Hogy ez jó-e vagy sem, még nem sikerült eldöntenem, de az olvasási élményemet cseppet sem rontotta.

Az akció pörög, az erőszak még mindig nagy dózisban van jelen és a titán kontra titán csetepatékkal ismét az elmosódott, kusza képkockák voltak többségben. Vizuálisan eddig a második rész nyert nálam, itt most jóval kevesebb szépséget találtam.

Nagyon tetszett, hogy a vallás is bekerült a képbe, sokat lendített a világ kidolgozottságán. Na, meg adott még néhány kérdést, de ez így helyes. Illetve a titánok is egyre változatosabbak, ami egy újabb pozitívuma a kötetnek.

Ami a könyv lezárását illeti, persze, hogy hatalmas függővég. Ismét belengetett sok-sok izgalmat és több válasz lehetőségét. Kíváncsi leszek, hogy a negyedik kötet mennyire fogja laposan lecsapni ezeket az egyébként magas labdákat.

Összességében továbbra is nagyon tetszik ez a sorozat. Érdekel a folytatás, tetszenek a karakterek, izgalmas a világ és van valami rendkívül egyedi a rajzok stílusában. Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző részeket olvasta. Itt már konkrét haladás van a cselekményben, ami garantálja a jó olvasási élményt. Aki pedig még nem kezdett bele, de szívesen olvasna emberevő óriásokról, bátran vágjon bele. Kidolgott történet, erőszakos, de ez a helyén van benne kezelve. Viszont minden kisgyerekes szülőnek javasolom, hogy ne hagyja elől, mindig tegye egy magas polcra, mert kicsiknek ebbe még belelapozni sem szerencsés.

A soha fel nem engedő föld

Ez a borító bámulatosan szép. Ha semmit sem tudtam volna a könyvről, már csupán azért megvettem volna, hogy nézegethessem rajta a bálna farokúszóját. Viszont azt is tudtam, hogy finn szerző munkája, északi tájakon játszódik és szó van benne a klímaváltozásról. Tehát pont az ízlésemnek tűnt, és rettentően boldog vagyok, hogy aztán be is bizonyította, hogy az.

320 lapjával nem hosszú olvasmány. Egyszerre akartam rögtön befalni, annyira vittek a sorok, és beosztani, hogy minél tovább tartson.

Fülszöveg önkényesen megkurtítva:

"Unni, a kanadai Baffin-szigeten dolgozó finn kutató a gleccserek szerelmese. Akkor a legboldogabb, ha a jég és a csobogó víz hangjai veszik körül. Éppen az éghajlatváltozás következményeit tanulmányozza a gyorsan olvadó Penny nevű jégsapkán, amikor összetalálkozik a titokzatos férfival, Jonnal.Mint kiderül, mindkettőjükben közös a gyökértelenség és az otthon utáni vágyakozás. Unni gyerekként állandóan két világ közt volt kénytelen utazni: szülei válása után szakadt el Lappföldről, ám szűnni nem akaró vágyat érez az apja északi világa iránt. Jon pedig, bár Kanadában született, Dániában nőtt fel nevelőszülőknél, örökségként magával cipelve idegenségét, magányát és titkokkal teli múltját. A férfi felnőttként kap lehetőséget arra, hogy a Baffin-szigeten találkozzon biológiai apjával, szíve mégis tele van bizonytalansággal…
A soha fel nem engedő föld megható történet az összetartozásról, a honvágyról, a szabadságról és a szerelemről. Inkeri Markkula az írás mellett biológusként is dolgozik, így aligha meglepő, hogy regénye rendkívül gazdag gyönyörű természetleírásokban, amelyek varázslatos, szinte túlvilági hangulatot teremtenek."

Ez szerintem tipikusan olyan történet, amiről minél kevesebbet érdemes előre tudni. Épp ezért nehéz is úgy véleményt írni róla, hogy ne áruljak el semmi fontosat. Főleg, hogy itt minden egyszerre rettentően fontos és mégis elhanyagolható, mert ez a kötet mindenképpen csodálatos. Igen, innentől jön a rajongás.

Mikor elkezdtem olvasni, volt néhány feltételezésem. Úgy véltem, egy karakterre fog majd fókuszálni, de szerencsére ez a kötet ennél jóval izgalmasabb narrációval rendelkezik. Sejtettem, hogy tetszeni fog a stílusa, mégis igazi felüdülés volt ennyire kellemes szöveget olvasni. Reméltem, hogy feltűnik benne legalább egy bálna, és egy teljes élővilágot kaptam. Vártam a klímaváltozás témáját, meg is adta, ám adott mellé még néhány másikat, amelyek ugyanolyan fontosak. Az elvárásaimat tehát nem csupán teljesítette, hanem felül is múlta.

Kezdjük a narrációval. A szöveg szépen megfogalmazott, gördülékeny és gyönyörű leírásokat tartalmaz. Remek hangulatot ad a könyvnek. Mint említettem, egyetlen főhősre számítottam, ám végül több nézőpontba is bepillanthattam. Mindegyik érdekes volt a karakterek mélységei miatt, ám volt valami, ami különösen tetszett. A névleges főhős, Unni szemszöge E/1-ben íródott, míg a többieké E/3-ban., izgalmas narrációs megoldás.

"A csend akkor esik jól, ha az ember maga választja, mondta egyszer apa."

A karakterek szerethetők. Együtt lehet érezni velük, még akkor is, ha nem értünk egyet a tetteikkel. Mindegyik nagyon sebezhető és nagyon emberi figura. Lehet nekik drukkolni, lehet miattuk aggódni, ám egyiket sem lehet elítélni egyetlen pillanatra sem, erről gondoskodott a szerző. Mindegyikről szívesen olvastam volna még többet és többet.

A klímaváltozás témája vonzott ehhez a könyvhöz, ám a gleccserek kutatását önmagában is érdekesnek találtam. Az pedig, hogy emberek évezredek óta élnek ilyen zord tájakon, elképesztő. El sem tudom képzelni milyen lehet állandóan fagypont alatt lenni, örök napsütésben vagy épp örök éjszakában. A helyszín tehát önmagában sok új és érdekes gondolatot adott. Aztán persze bejött a képbe a gleccser eltűnésé, és a tény, hogy semmi sem állandó. Főleg, ha mi emberek teszünk is érte... Nagyon tetszett, hogy cseppet sem volt didaktikus. A klímaváltozás miatti szorongás és gyász nagyon szépen simult bele a törtémetbe. Ráadásul nem ez volt az egyetlen nehéz téma, amire felhívta a figyelmet.

"… minden, amit tanulmányozok és megfigyelek, fájdítja a szívemet, a tél közepén felengedő folyók, az eltűnő permafroszt, a gleccserek éneklő hasadékai és a hamvas szedres lápok összeomló palsadombjai, a túl korán érkező madarak, a tél szürkévé váló kéksége."

A könyv három helyszínnen játszódik: Lappföldön, Kanadában és Dániában. A szerző pedig mindhárom helyszínen megtalálta azt a társadalmilag érzékeny témát, amiről érdemes beszélni. Így jött képbe az őslakosok helyzete. Gyönyörűen van a történetbe szőve a számik és az inuitok nem épp rózsás sorsa. A könyv rámutat a történelem sötét foltjaira, és úgy tájékoztat, hogy nagyon, de nagyon sokáig nem mondja ki, hogy ez bizony népirtásról szól. Tökéletes megoldás. Közben pedig bemutatja az eltűnőben lévő, ám rettentően gazdag és értékes kultúrákat. Nagyon tetszett, hogy a szöveg sok idegen kifejezést használt, amelyek természetesen vagy lábjegyzetelve voltak, vagy a kötet végi szószedetben feloldhatók. Egyébként egy részüket ki is lehetett következtetni. Még egy piros pont ennek a remek szövegnek, mert nagyon eltalálta az arányokat, és sosem tűnt túl soknak vagy épp feleslegesnek. A magyar nyelveben amúgy sincs ennyi szó a hóra és a jégre...

"Néha legszívesebben kiásnám a nagymamámat a sírjából, és a világ összes kérdését feltenném neki, vagy csak hallgatnám ahogy énekel. Rengeteg mindenből borzasztóan kevésre emlékszem."

Az is tetszett, hogy a szerző sosem feleslegesen vetett fel egy-egy témát, hanem mindig volt célja vele, mindig egy plusz réteget adott a cselekményhez vagy a karakterekhez. Ezért van szó a történetben válásról, örökbefogadásról, külső megjelenés alapján történő ítélkezésről (pozitív és negatív értelemben egyaránt), iskolai bántalmazásról és öngyilkossági kísérletről. 

Egyébként a cselekmény fő szála romantikus, hiszen két ember szerelme mozgatja a szálakat, ám olyan sok mellette a többi érdekes téma, hogy ez csupán az érzelmi töltetet adja. Úgyhogy, aki tartana egy románcot fókuszba helyező alkotástól, ne tegye, annyi itt a rózsaszín, mint egy gleccseren. Aki pedig kifejezetten szereti a románcokat, nos, ne habozzon belevágni, mert ez a kötet ékes bizonyítéka, hogyan lehet szerelmet középpontba állítva nem csupán a szerelemről írni.

Olvasás közben akaratlanul is azon törtem a fejemet, milyen lesz a vége ennek a történetnek. Túl sok sérült karakter, túl sok nehéz téma, így mind a pozitív lezárást, mind a tragikusat teljesen reálisnak éreztem. Egyszerre tűnt megnyugtatónak a boldog befejezés és kissé hihetelennek is, mert a történetben a jók nem igazán nyerték el méltó jutalmukat, sőt. Természetesen nem árulom el, hogy melyik irányba billent a szerző tolla, de összességében elégedett voltam vele. (És a másik iránnyal is elégedett lettem volna, így igazából lényegtelen.)

Viszont egyetlen hibát fel tudok róni ennek az egyébként tökéletes könyvnek. Az utolsó cirka 50 oldal nagyon össze lett csapva. A korábbi kellemesen lassú tempójú kifejtésekhez képest nagyon gyors és összeszedetlen volt a kötet vége. Mintha a szerző hirtelen jött volna rá, hogy még ezt is, meg ezt is el akarja mondani, de már nem szerette volna az oldalszámot növelni. Pedig nagyon szívesen olvastam volna még tovább és tovább.

Összességében tehát ez egy csodálatos könyv. Minden megvan benne, ami számomra a tökéletes korstárs alkotás velejárója. Szépen megfogalmazott és kifejtett történet, érdekes és emberi karakterek, nehéz de fontos témák okos boncolgatása és egy nagy adag szeretet a természet iránt. Rettentően tetszett, csak ajánlani tudom.

Attack on Titan-gyűjtemény 2.

Az első kötet befejezése meghozta a kedvemet, hogy azonnal akarjam a folytatást.

A borítóra ezúttal a főbb szereplők kerültek, ami egy visszafogottabb hatást kelt, és jól passzol a cselekményhez.

Ez a kötet is 600 oldal, csodálatosan mutat a polcon.

Fülszöveg:

"Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. A titánok jelentette fenyegetés azonban nem szűnt meg…
A Felderítő-osztag kétségbeesett tervvel áll elő, a titánná alakuló Erennel akarják befoltoztatni a Rose-falon tátongó rést. Ha sikerülne, az történelmi jelentőséggel bírna: először fordulna elő, hogy az emberiség visszahódít egy elvesztett területet az óriásoktól. Azonban a titán Eren önuralma messze áll a tökéletestől, és amikor féktelen tombolásba kezd, talán még maga Armin sem tudja megfékezni…
Eren a vállára vette az egész emberiség sorsát. De vajon feleszmél az iszonyatos teher súlya alatt, vagy mindörökre elveszíti önmagát?"

A kötet ott veszi fel a cselekmény fonalát, ahol az előző eldobta. Viszont elég gyorsan le is rendezi a nagy kérdést, sikerül-e betömni a luykat a falon, majd behúzza kicsit a kéziféket. Itt jön a képbe a visszafogottság, ami a borítón is tükröződik.

Bár nem mindenre emlékszem az animéből, az előző kötet olvasása közben úgy éreztem, a manga sokkal gyorsabban halad, pedig ez csak a történetvezetés illúziója volt. A készítők ugyanis rengeteg múltban játszódó képkockát tettek a kötetekbe, amelyekkel építették a karaktereket és a világot, és ha ezeket levesszük, akkor a jelen eseménysorozata bizony elég kurta. Szóval a cselekmény fő szála lassan halad, és ez most érezhető is volt. Félreértés ne essék, ez nem probléma, csak az olvasási tempómat befolyásolta kicsit. Könnyebb volt lerakni a kötetet pihentetni.

Ez a kötet kitöltött néhány hézagot, amelyet az első rész meghagyott. Megmutatta, hogyan zajlott a szereplők kiképzése, a bírósági jelenettel felvázolta a társadalmi berendezkedés vázát, kicsit mélyítette a már megismert karaktereket és behozott néhány új figurát. Többnyire tehát építkezett, ami szükséges és teljes mértékben rendben lévő dolog. Ráadásul a könyv közepét töltötte ki, így akció volt előtte és utána is, senki sem panaszkodhat, a befejezésre ismét visszatért a gyorsan pergő események illúziója.

Ami nekem nagyon tetszett ebben a kissé lassabb kötetben, az a katonaság bemutatása. Nincs itt romantika, idealizmus meg hasonló magasztosság. Csak fiatalok vannak, akik ilyen vagy olyan általában gyakorlatias okból a katonai munkát választották. Ők távolról sem hősök vagy önzetlen hazafiak, csak kölykök, akik éhesek, akik bosszúra szomjaznak, akik biztonságra vágynak, vagy akiknek nem volt más lehetőségük. Emberevő óriások ide vagy oda, ez egy rettentően valósághű és nagyon emberi ábrázolása a témának.

Kezdem a grafikát is egyre szebbnak látni. Talán mert kitágult kicsit a világ, és már nem a szűk utcákat lehet csak látni a bugyutának tűnő, ám így is veszélyes titánokkal. A lovas képkockák a kedvenceim voltak.

Ahogy korábban már írtam, ez a kötet inkább alapozott, építkezett, nem annyira a jelenben futó szálakat szőtte tovább. Azonban így is sikerült izgalmas fordulatokkal és új szereplőkkel előállni, ezért ismét úgy tettem le a kötet, hogy ide nekem a folytatást de rögtön.

Összességében tehát hozta a színvonalat, továbbra is tetszik ez a sorozat, és bátran ajánlom mindenkinek, aki az első gyűjteményes kötetet már olvasta. Aki pedig még nem ismeri, de szívesen olvasna reális katonaságról szóló történetet egy izgalmas fantasy világban, és nem zavarják a horror elemek, mint a leszakadó végtagok, vágjon bele minél előbb.

Az őszülő bajusz bölcsessége

A Dalai Láma macskája című sorozat ötödik kötete, ami magyar megjelenést nézve csak a negyedik. A kiamaradt harmadik kötet furcsaságáról már töprengtem A négy lábon járó spiritualizmus értékelésénél, és sajnos azóta sem kaptam választ a kérdésre.

A borítóról továbbra is egy gyönyörű cica néz ránk, így a könyv megjelenésére nem lehet panasz. Garantáltan megragadja a cicakedvelők figyelmét.

Alig 300 oldal, így gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"A bájos, kotnyeles és kíváncsi macska, DLM egy állatorvosi rutinvizsgálat során szembesül élete legmegrázóbb felismerésével: öregszik. A kezdeti kétségbeesés után a tőle megszokott kíváncsisággal, meghökkentő bölcsességgel és játékos humorral járja körbe ezt a témát. Gyorsan ráébred arra, hogy az élet múlandóságának felismerése tárja fel előttünk az igazi értékeket. Mert mi is lenne fontosabb az életnél? Annál, hogy elfogadjuk önmagunkat értékeljük azt, ami igazán számít…
A gyermeki énünk még őrzi a felhőtlen örömet, amit a felfedezés és az élet csodái táplálnak. DLM ismét lenyűgöz mindenkit áradó jóindulatú energiájával, felébredő életkedvével, miközben a már ismerős helyszíneken az ismerős szereplők élik tovább izgalmas életüket, és haladnak tovább a buddhista tanítások szerint.
Kaland, humor, bölcsesség, mélységek és magasságok, érzelmek, bölcs tanítások egy különleges himalájai macska szemszögéből."

Ez a sorozat kifejezetten kellemesen indult. Az első kötet rendkívül cuki, mértékletesen okító jellegű, és igazi kedvcsináló a buddhizmushoz. Számomra legalábbis egy jó olvasási élmény volt, meghozta a kedvemet a folytatáshoz. Csakhogy a sorozat nem tudta fenntartani ezt a kedélyes könnyedséget. Már az előző kötetnél is éreztem, hogy nekem ez, vagy épp nagyon kevés, vagy pont, hogy nagyon sok. Ez a kettős érzés itt csak fokozódott, és cseppet sem tett jót az olvasási élménynek.

Ahogy a cím is sugallja, a kötet központi témája az öregedés és az elmúlás. Nem egy könnyed téma, még egy cica szemszögéből sem. Kicsit aggódtam is, hogy esetleg baj érheti a főhőst, de szerencsére DLM továbbra is megfigyelő szerepben maradt. Végigkövette egy idős festőművész utolsó napjait, ezáltal mutatta be a témát, és ez így rendben is volt. Azonban meglehetősen felszínes maradt. Ebben a kötetben ugyanis alig találtam igazán jó gondolatot. Kicsit közhelyes volt minden, mintha a szerző nem is igazán akart volna elmerülni a témában. Más témákban azonban lubickolt (például: karma, asztrológia és mantrák), és az indokoltnál jóval több tered adott régi és új mellékszereplőinek. A kötet ezzel számomra elvesztette a fókuszt, és csapongott, mint az a másik híres cica a kása körül.

"De ahogy Christopheren keresztül én is rájöttem, az élet értéke sokkal kevésbé függ a hosszától, mint attól, hogy mit kezdünk vele. Attól függ, hogy megbecsülünk-e minden értékes napot, kiváltságnak vagy csak természetesnek vesszük, hogy részesei vagyunk. Attól a képességtől függ, hogy a lehető legtöbbet tudjuk-e kihozni minden adott helyzetből, hogy örömet okozzunk másoknak, félelem és szomorúság nélkül. Ez az, ami különbséget tesz az értelmes és a jelentéktelen homályban elmúló élet között."

Olvasás közben végig azon gondolkodtam, ez a sorozat eddig is ennyire spiri volt vagy csak az én ingerküszöböm került az évek alatt alacsonyabbra. Úgy éreztem, nem a buddhizmusról olvasok, hanem belecseppentem egy sajátos spirituális világba, ahol az idő megold mindent, ahol minden pozitív okkal történik, és ahol mindenki lelkileg egyre emelkedettebbé válik. Ez pedig az indokolatlanul sok mellékszereplő miatt alakult ki bennem. A szerző ugyanis mindenki sorsát tovább akarta egyengetni, és mivel ez egy könnyed kis könyvecske, mindenki a boldog befejezés felé haladt. Egy elmúlásról szóló könyvben ez egy elég érdekes megoldás.

Ha csak a festő szálára fókuszált volna a könyv, ami egyébként érdekes volt és tényleg a buddhizmushoz kötődött, és több lett volna a kötet eleji "kaland" az öregedés kérdéskörében, akkor úgy éreztem volna, azt kaptam, amit vártam. Csakhogy túl sok volt a felesleges kitérő. Nem érdekelt, hogy a hatodrangú mellékszereplőre is rátalál-e a szerelem, vagy hogy milyen "kezeléseket" kínál egy spirituális spa.

Összességében kicsit csalódtam ebben a kötetben. Még mindig tüneményes koncepció egy cica szemszögéből buddhista alapgondolatokat olvasni, viszont szerintem elfáradt a szerző, és így elfáradt a történet. Kénytelen volt mellékszereplőkkel és a könyv témájához cseppet sem illeszkedő szálakkal kitölteni a lapokat, hogy meglegyen a nyomtatáshoz szükséges oldalszám. Pedig, ha mélyebbre ásta volna magát az elmúlás kérdéskörében, lehet hogy nem lett volna teljesen rózsaszín ez a kötet, de legalább hitelesebbnek és szerethetőbbnek hatott volna.

A sorozat kedvelőinek akkor ajánlom, ha az előző kötet (A négy lábon járó spiritualizmus) nem okozott csalódást. Ha viszont valaki már ott húzta a száját, ez a rész sem fog tetszeni neki.

Attack on Titan-gyűjtemény 1.

Nagyon hálás vagyok a Fumax kiadónak, amiért gyűjteményes formában jelenteti meg ezt a mangát. A magyar olvasóknak ilyen monstrumok kellenek, ráadásul óriások vannak benne, csodálatos az összecsengés.

Az animét megjelenésekor kezdtem nézni (Igen, mondhatnám, hogy még mielőtt felkapott lett, de ez nem releváns és senkit sem érdekel.), azonban amikor hosszabb ideig várnom kellett volna a folytatásra, félbehagytam. Sajnos elég sok jó történet merül nálam feledésbe, ha nincs szem előtt a folytatás lehetősége. Aztán jött ez a manga, és beugrott, hogy én ezt bizony kedveltem, még mindig érdekel, ide nekem a köteteket.

A borító nagyon látványos, 600 oldalával tényleg igazi monstrum, mégis jó kézbe venni, lapozni. A kötésre tehát nem lehet panasz, az átvezető képeket is megtartották. Viszont találtam benne két elgépelést, ami pici csalódást okozott.

A kötet követi az eredeti manga stílust, így magyar szempontból visszafelé kell olvasni, vagyis jobbról balra és fentről lefelé. Számomra ez természtes, de tudom, van akit ez elriaszt. Pedig cirka három lapozás után garantáltan rááll az ember szeme.

Fülszöveg:

"Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. A titánok jelentette fenyegetés azonban nem szűnt meg…A tüzes lelkű Eren Jäger és barátai, a jóeszű Armin és az őket bármitől megvédelmező Mikasa elvégzik a katonai alapkiképzést, és bekerülnek a legveszedelmesebb, falakon kívüli műveleteket is végző Felderítő Osztaghoz. Erennek ugyanis feltett szándéka, hogy megfordítja a küzdelem menetét, és visszahódítja a titánoktól a világot."

Ez egy kifejezetten erőszakos történet. Nem sok emlékem maradt az animéről, ám arra tisztán emlékszem, mennyire sokkolt az azonnali és kendőzetlen erőszak. Mondjuk, mi mást is várhattam volna, mikor a történet embereket felzabáló óriásokról szól... Ez a nyitány pedig manga formájában is rettentően hatásos volt.

A cselekmény viszonylag egyszerű, lényegében a túlélésről szól. Ebben a kötetben három fiatal főhős kerül a középpontba, az ő küzdelmeiket követhetjük nyomon a gyerekkori traumáktól a katonai kiképzés végéig. A traumák persze fokozatosan vannak adagolva, így a szereplők múltja mindig hagy még további kérdéseket, míg a katonai kiképzés, nos, röviden le lett tudva. Ez pedig számomra üdítő volt. Nem igazán hiányzott a hosszas felvezetés, tetszett, hogy azonnal élés bevetéssel indult a történet. A karakterek egyébként érdekesek és nagyon emberiek, könnyű velük szimpatizálni. 

A világ felépítése szintén lassú és megfontolt. Minden fejezet elején akad egy kis extra információ vagy magához a helyszínhez, vagy épp a katonai eszközök működéséhez. Ami pedig a titánokat illeti, nos, ők adják a történet rejtélyét, így nem meglepő módon még nagyon kevés információ kerül elő róluk. Az olvasó figyelme így garantáltan végig fenn van tartva a pörgős akciók, a sokkoló erőszak és a rengeteg kérdés háromszögében.

Nagyon gyorsan lehet haladni a könyvvel, olvastatja magát. Ráadásul az ember hajlamos a képregényekkel rettentő gyorsan haladni, ha a történet izgalmas és minél több információra szomjazik. Ezért próbálok több figyelmet szentelni az apró részleteknek. Nem mondanám, hogy kifejezetten szép képkockák vannak ebben a kötetben, hiszen meglehetősen sok végtag szakad és fröccsennek a különböző testnedvek, ám a kivitelezés ehhez mérten remek. Nekem például nagyon tetszettek az apró, ám nagy helyszínt bemutató képkockák, mint például a katonai kantin, mert itt látszik igazán, hogy figyeltek a részletekre. Ami a titánok ábrázolását illeti, bár többnyire elnagyoltnak tűnnek, kellőképp borzongatóak. Egyszerre suták, mégis mikor épp megesznek valakit, már cseppet sem tűnnek gagyinak. Van valami ebben a kettősségben, ami kifejezetten egyedivé és izgalmassá teszi őket.

Már láttam az anime elejét, ismertem a történet nyitányát, mégis meglepett, hogy ilyen gyorsan eljutottunk az első nagyobb csavarig. Ezek szerint a manga tempója feszes, nem lesz itt belassulás. 

Összességében tetszett ez a kötet. Izgalmas, pörgős és épp annyira véres, hogy az olvasó komolyan vegye. A kötet lezárása pedig olyan dühítően felcsigázó függővég, hogy ide nekem a folytatást, de rögtön!

Aki látta az animét, ne hagyja ki. Aki viszont nem látta, de szívesen olvasna egy emberevő óriásokkal teli disztópikus világról, kezdjen bele bátran. Viszont, ez tényleg egy erőszakos kötet. 16 éves kortól ajánlják, de szerintem a 18-as karikát is elbírta volna. Itt ugyanis nem "csak" a titánok ölnek, sőt, sokkal rosszabb az, amit a megmaradt emberek egymás ellen elkövetnek. Úgyhogy érzékeny lelkűek óvatosan vegyék kézbe.

Kiegészítés:

A kiadó 12 ilyen vaskos kötetben fogja megjelentetni a teljes történetet. Jelenleg az első 4 kötet már olvasható, és idén jön az ötödik. Már a polcomon pihen a folytatás.

Apapara

Ezt a könyvet ajándékba vettem férjemnek, mikor megszületett a kislányunk. Gondoltam, nem árt egy apás nézőpont, és csupa jót hallottam a kötetről. A bővített kiadást sikerült beszereznem.

A borító aranyos. 318 lapjával nem egy terjedelmes olvasmány, mégis eltartott több mint egy évig, míg átrágtuk magunkat rajta.

Fülszöveg:

"Szél Dávid család- és párkapcsolati problémákkal foglalkozó szakpszichológus. És iskolapszichológus. De mindenekelőtt apa. Két éve írja Apapara című blogját, amelyben egyszerre van jelen szülőként, férfiként és szakemberként. No meg gondolkodó emberként, aki nem hagyja szó nélkül a társadalom álszentségeit vagy épp a szülőséggel kapcsolatos elvárások némelyikének veszélyes idiotizmusát sem.

Írásai szellemesek, elgondolkodtatóak és, ami nem kevésbé fontos, frenetikusan férfiasak. Szél Dávid ugyanis olyan nézőpontból – az apa (vagy az apaság felelősségével küzdő csetlő-botló férfi nézőpontjából) – járja körbe a gyereknevelés számos örömét, nyűgét-nyavalyáját, amellyel viszonylag ritkán találkozunk. Legalábbis gyereknevelési könyvben."

Felmerülhet a kérdés, hogy ha ajándékba vettem, akkor mégis miért én olvastam, és én írok most róla véleményt. Nos, erre egyszerű a magyarázat: ez egy közös olvasmány lett. Nem klasszikus módon olvastuk, ezért is tartott ilyen sokáig. Kezdetben friss szülőként az éppen csak pislogva nézegető csecsemőnk felett olvastunk egymásnak egy-egy fejezetet. Egyrészt, mert a babáknak jót tesz, ha beszédet hallanak, másrészt a friss szülő tudásra és megnyugtatásra szomjazik, harmadrészt pedig ez volt a közös családi időnk, amit együtt töltöttünk és mindhárman élveztük. (Vagyis ketten biztosan, a harmadik fél pedig nem panaszkodott, boldogan csócsálta a rágókáját.)

Aztán cseperedett a pici és nem kötötte le az olvasás. (Pontosabban a pszichológus sztrorizgatása nem kötötte le.) És már nem is maradt egy helyben, így a közös családi időnk más formát öltött, és a könyv megpihent a polcon. Csakhogy nem szívesen hagyok félbe könyvet, plusz érdekelt is, így új olvasási lehetőséget találtam, ez lett az utazós olvasmányunk. A kocsiban, mikor a pici elszenderedett (egy szülő sem lehet elég hálás az autó feltalálójának), ezt olvastuk, majd esténként főzés és mosogatás közben folytattuk. Biztosan egyszerűbb lett volna a hangoskönyv (jelzem, hogy az is van belőle), de így volt romantikus. Van valami meghitt abban, amikor valakinek olvasol, vagy épp neked olvas valaki.

Kicsit hosszú lett a bevezető, de a lényeg, hogy nem szokványos módon olvastam ezt a könyvet, és ez így volt jól, mert ez nem egy szokványos kötet.

A bővített kiadás is viszonylag régi már, 2021-es. Meg is jegyzi benne a szerző, hogy családként már teljesen más szituációban vannak, és az újranyomás előtt a fia engedélyét is kérte. Viszont ez szerintem semmit sem vesz el a kötet élményéből. A tapasztalás ugyanúgy tapasztalás marad, a témák időtlenek, és bár biztosan akad más apuka is, aki megosztja gondolatait, még mindig ez talán a legismertebb a piacon. Szóval, ha bárkit elrettentene a könyv kora, ne aggódjon miatta, mert a benne foglalt tartalom viszonylag kortalan.

A könyv rövid fejeztekből áll, így lehet csupán mazsolázgatni is belőle. Többnyire időrendben halad, az elején vannak a csecsemőkhöz köthető gondolatok, míg a végén már egy óvodás korú gyermek kihívásai szerepelnek. Konkrét vezérfonal azonban nincs, lehet ugrálni a témák között.

Ez nem szakkönyv. Nem ad nevelési tippeket, és hiába pszichológus a szerző, aki szeret tudományos publikációkra hivatkozni és lábjegyzetelni, illetve a kötet végén felsorolja a forrásokat, nem is gyerekpszichológiai tanulmány. Ez csupán egy apuka megélése, egy apuka gondolatai.

Stílusát tekintve olvasmányos és tele van humoros részekkel. Olvasás közben az ember magára ismerhet, vagy épp valakire a környezetében, mert ahogy az emberek többnyire hasonlóképp viselkednek, úgy a szülők is. Minden félelem, aggódás, kicsi és nagy probléma közös élményt ad, és ez a közös élmény az igazán kellemes ebben a könyvben. Néha egyszerűen csak jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül, hogy más is indokolatlanul sokat aggódik a gyermekével kapcsolatban, más is küzd a picik nem épp pici akaratával, más is próbálja minél jobban csinálni, miközben nem lehet mindent jól csinálni. Megnyugtató olvasmány, és ahogy az ember kuncog a viccesen leírt szituációkon, kuncog kicsit saját magán is, ha felismeri benne a hasonlóságot.

Szóval ez nem az a fajta szülőségről szóló könyv, amitől okosabb, tájékozottabb és felkészültebb lesz az ember. Hanem egy baráti vállveregetés, egy jelzés, hogy nem vagy egyedül. 

A fent említett nem szokváynos olvasási forma következtében, nagyon lassan haladtunk a könyvvel, ám így legalább maximálisan kiértékeltük. Egy-egy fejezet elolvasása után ugyanis hosszú beszélgetés következett az adott témáról. Vagy csak felidéztük a velünk megesett hasonló pillanatokat, vagy eltöprengtünk, milyen lesz majd a jövőben, ilyenek leszünk-e. Lényegében beszélgetésindítónak használtuk. Remekül működött, tudom ajánlani.

Összegezve ez a könyv személyes történetek és gondolatok összessége a szülői lét megéléséről egy apuka szemszögéből. Sok témát felvet, kellemesen olvasmányos, és nem akar többet, mint megnyugtatni a szülőket, hogy nincsenek egyedül. Örülök, hogy elolvastam, és örülök, hogy közös olvasmány lett. 

Azoknak ajánlom, akik friss szülőként némi bátorításra, támogatásra vágynak könyv formájában. Nekik biztosan kellemes lesz olvasni az ismerős gondolatokat. Aki viszont tippeket és tanácsokat, vagy bármi gyakorlatba ültethető dolgot szeretne, és nem elégszik meg a baráti összemosolygással, az keressen egy szakkönyvet, mert ez bizony szórakoztató irodalom.

Kiegészítés:

A könyvnek van "folytatása" Túl a parán címmel. Ebben már nem egy három, hanem egy négytagú kisgyeremekes család élményeit osztja meg. Lehet valamikor erre is sort kerítek majd, ám szigorúan csak akkor, ha ismét közösen tudom olvasni a férjemmel.

Éjfélkor a Fekete Rigó kávézóban

Ennél a könyvnél egyértelműen a borító fogott meg. Gyönyörű, megragadó, amitől az embernek kedve támad beülni valahová egy süteményre. Aztán megláttam a mágikus realizmus címkét, így meg sem próbáltam ellenállni a hívásának.

448 oldalával kicsit terjedelmesebb olvasmány.

Fülszöveg:

"Wicklow, ez az emberléptékűen kicsi település az alabamai hegyek árnyékában terül el. Ide érkezik Anna Kate, hogy eltemesse szeretett nagymamáját, Zét, a Feketerigó kávézó tulajdonosát. Úgy tervezte, hogy csak rövid időt tölt itt, bezárja a kávézót, majd eladja nagyanyja ingatlanát. Ám hiába szánja el magát, hogy nem alakít ki szoros kapcsolatokat a helybeliekkel, és hogy elkerüli az apja családját, Anna Kate-et végül megmagyarázhatatlan módon elbűvöli a különös déli városka, ahonnan anyja sok évvel korábban elmenekült, és a rejtélyes Feketerigó-pite, amelyről az egész város beszél.Ahogy lassan fény derül a múltra, Anna Kate-nek végül döntést kell hoznia, hogy ez a magányos feketerigó képes lesz-e rendbe szedni törött szárnyát, és megtanulni repülni."

Mivel borító alapján választottam, nem voltak igazán magas elvárásaim. Csak egy könnyed történetre vágytam, amit élvezet csipegetni és mágikus realizmussal van fűszerezve. Többnyire teljesítette is ezt, ám akad bőven hiányossága, ami felett nem tudok elsiklani.

A történet két karakter nézőpontjából íródott, plusz vannak benne kiegészítő részek. Az egyik nézőpont a fülszövegben is említett Anna Kate szemszöge, aki új a városban, és aki a mágikus szálért felelős. A másik nézőpont Natalie, aki helyi lakos, és kevésbé mágikus. A kiegészítést pedig egy újságíró adja, aki minden felbukkanó szereplővel készít egy pár soros interjút. Ezek amolyan kiegészítések, kikacsintások a történetből, mintha az író szeretett volna még némi magyarázatot adni az egyébként faék egyszerűségű cselekményhez. Teljes mértékben feleslegesek voltak.

Nem voltam megelégedve a szöveggel. Nem voltak nagy problémák, leszámítva az említett felesleges kiegészítő részeket, de olyan kis semmilyen volt. Leírás pipa, párbeszéd pipa, kis musztikum említése pipa, mintha egy receptet követett volna a szerző, csak épp kihagyta a legfontosabb elemet, a fűszert. Íztelenek lettek a sorok. Nem rossz, csak hiányzik belőle valami, amitől igazán élvezetessé válhatna.

A két nézőpont két szálat vezet végig a cselekményen, amelyek természtesen összefutnak. Kiszámítható és egysíkú. Nincs ugyanis sok különbség a két karakter között. Mindegyik fiatal nő, mindegyik gyászol, mindegyik szeretne boldog családot és mindegyik talál magának egy jóképű férfit. Sokkal izgalmasabb is lehetett volna a kötet, ha nem két ennyire hasonló karaktert helyez a fókuszba.

A történet egyébként még így is olvasmányos. Kellemes, könnyed, kiszámítható, így gyorsan lehet haladni vele. Nem is érdemes a cselekményről írni, úgyis mindenki ismeri, mert olvasott már vagy száz ilyet. Kisváros, új jövevény, mindenkivel összebarátkozik, ez a világ legjobb helye, minden megoldódik, vége. Klasszikus kis nyári olvasmány.

Szóval nem rossz könyv ez, csak sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Például, ha már belengette a mágikus realizmust, kezdhetett is volna vele valamit. És itt jön az én nagy problémám ezzel a történettel. Mert kiszámíthatóság, és középszerűség oké, egynek elmegy szódával, de ha már ott a misztikum, akkor kezdjünk vele valamit, bármit, mert ez így bizony kihagyott lehetőség és az olvasó félrevezetése.

A tipikus karakterek és a tipikus cselekmény mellett van egy bizonyos fekete rigó varázslat. Történetesen az, hogy aki eszik a misztikus fekete rigó pitéből, éjjel egy elhunyt szerettével álmodik, aki üzenhet neki. Szuper ötlet, szépen fel is van építve, remekül felcsigázza az olvasót, aztán semmi. SEMMI. Néhány mellékszereplő megkóstolja a pitét, elejt ezt-azt az üzenetről, de a főbb karakterek közül senki. SENKI. Senki sem veszi a fáradtságot, hogy egyen egy szeletet, pedig egy tisztázatlan haláleset miatt vannak megzuhanva évek óta. Komolyan eszükbe sem jutott a pite által megkérdezni a megboldogultat, hogy ugyan már, mi történt, és ez a legnagyobb rejtély a könyvben. Minden kiszámítható, ez meg egyszerűen érthetetlen. Persze van itt tanmese a ne bolygassuk a múltat és tovább kell lépni blabláról, de könyörgöm, ez a könyv veleje. Azon szenved a főhősnő, hogy pitét KELL sütni, pite nélkül összedől a világ, mindenkinek kell a pite, csak a cselekmény szempontjából fontos szereplőknek nem... Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen olvasó, aki végig azt várta, valaki egyen már abból a nyomorult pitéből. Átverve érzem magam miatta.

Arra a bizonyos tragikus halálesetre azért így is fény derül, de bár maradt volna tisztázatlan. Annyira banális, annyira feleslegesen túlmisztifikált, hogy az már nevetséges. Az ehhez kapcsolódó további "mágikus" vonatkozások pedig annyira hiteltelenek, hogy varázslat vagy sem, ez akkor is abszurd.

Tudom, most úgy tűnik, egyáltalán nem tetszett ez a könyv, ami nem teljesen igaz. Mint mágikus realista kötet megbukott nálam, ám mint könnyed nyári kis olvasmány rendben volt. 

Szóval csak azoknak ajánlom, akik kiszámítható kisvárosi történetre vágynak és szeretik a cukkinit. (Nem olvastam még olyan könyvet, ami ennyit foglalkozott volna a cukkinivel...) Aki viszont mágikus realizmust szeretne, keresse máshol, mert ami misztikum ebben van, az csupán elterelés. (Pitét rendelsz, de a pincér cukkini kenyeret hoz helyette...)

Down With The System

Ha valaki felteszi nekem a kérdést: Mi a kedvenc zenekarod? csípőből rávágom, hogy System of a Down. No, nem mintha csak metált hallgatnék, mégis tizenéves korom óta egyszerűbb ezt a választ adni, mint belemenni a szerteágazó zenei ízlésem ismertetésébe. Ez ugyanis a biztos pont, amit cirka 14 éves korom óta újra és újra, lelkesen és ugyanolyan szeretettel hallgatok. És bár nem ez az egyetlen banda, ami megragadt bennem kamaszkorom óta, olyan sok emlék kötődik hozzá (hol, mikor és kivel hallgattam), hogy még mindig nagyon különleges, otthonos és nosztalgikus érzéseket kelt bennem. Talán épp ezt jelenti a kedvenc jelző, vagy legalábbis valami ilyesmit.

Mivel egy ideje nem követem a friss megjelenéseket, és viszonylag ritkán olvasok memoárt, valószínűleg lemaradtam volna erről a könyvről, ha kedves férjem nem lep meg vele a születésnapomra. És mennyire örülök, hogy ő észrevette helyettem, és végre sikerült is elolvasnom. Tökéletes ajándék volt számomra.

A borítót nem kell magyarázni, egyszerű, érthető, teljesen oké. 348 oldalával pedig egy rendes terjedelmű kötet.

Fülszöveg:

„Mi voltunk a modern zenetörténelem legvalószínűtlenebb listavezetői. Örmény-amerikai zenekar. Vad és agresszív metálriffek, mindenféle konvencióra fittyet hányó, tempóváltogatós ritmusok és örmény népi dallamok elegyéből álló, gyakorlatilag beskatulyázhatatlan zene, az egésznek a tetejébe pedig én, amint hol hörgök, hol üvöltök, hol lágyan énekelek. Meg persze a szövegek, ahol avantgárd bolondságoktól habzó szájú társadalompolitikai kirohanásokig terjedt a skála, akár egyetlen soron belül is. Nem volt könnyű hallgatnivaló.”

Ennek ellenére a System zenéje világszerte hallgatók millióinak szívébe lopta be magát, mióta a kilencvenes évek közepén berobbantak a zenei életbe. Közel 40 millió eladott albummal, három Billboard-listát vezető lemezzel és hűséges rajongók hatalmas táborával a zenekar uralta az alt-rock és a metalszínteret, és újrafogalmazta, hogy a rocksztárok miről beszélhetnek és miről nem, mit tehetnek és mit nem, mit képviselhetnek és mit nem.

Serj története sokkal több, mint rock 'n' roll mese: egy bevándorló története és egy aktivista ébredése is benne van. A Down With The System nyomon követi a főhőst Bejrúttól Los Angelesig, Örményországtól Új-Zélandig, és feltárja, hogy mindeközben mit tanult a zenéről, a művészetről, az aktivizmusról és önmagáról.

Először is szeretném kiemelni a fordítót, Draveczki-Ury Ádámot, aki alapos munkát végzett. Szuper módon lábjegyzetelte a könyvet, érezhetően utánanézett a dolgoknak. Gyanítom, szintén rajongó.

A könyv fizikai megjelenése teljesen rendben van. Kellemes fogni, olvasni. A kötet végén pedig akad néhány fénykép, ami elsőre remek kis extrának tűnt, ám a könyv felénél elszállt a varázs. Mintha a szerző csak egy bizonyos időpontig válogatott volna a fényképei közül, és inkább magának, mint az olvasónak. Vagy kevesebb kellett volna belőle, vagy épp sokkal-sokkal több.

Ennyit az olvasói szempontokról, most térjünk át a rajongóira. (Ez most megint egy személyesebb hangvételű bejegyzés lesz.)

Mondhatom, hogy rajongó vagyok, de nem az elfogult vagy épp megszállott fajtából. Inkább csendesen, a saját örömömért rajongok. Ezért nem tudtam volna felsorolni a zenekar minden tagjának nevét. Azt sem feltétlenül tudom megmondani, melyik dal, melyik albumon szerepel. A dalszövegekből pedig csak pár sort vagyok képes idézni. Igen, érzem, hogy már csóválja is a fejét az erre tévedt nagybetűs rajongó a hiányos tudásom miatt. De nem hiszem, hogy ettől kevésbé szeretem ezt a zenét, mint a felsorolt tényanyag birtokában lévő másik hallgató. Egyszerűen én így működöm, és ez talán ennél a bandánál még jobb is. A lényeg, hogy bár minden egyes dalukat milliószor hallottam már, nem mondhatom, hogy sok háttértudással rendelkeztem a zenekart illetően. Ez pedig olvasás szempontjából a lehető legjobb dolog volt, mert csupa új információt kaptam. Rácsodálkozhattam néhány dologra, és a sok újdonság mellett még jól is szórakoztam. Úgyhogy mérsékelt tudású rajongóknak ez a könyv épp ideális.

A kötet nyitánya egyébként elég erős, jól belecsap a misszió közepébe. Ez speciel nem volt számomra újdonság, tudtam, hogy örmény banda, tudtam, mi fán termett az örmény népirtás, meg úgy általánosságban meglehetősen sokat tudok a népirtásokról. Az viszont, hogy ezzel indítunk, és ennyire részletesen, picit meglepett, ami pedig egy nagyon hatásos írói döntés volt.

"Stepan szenvedése persze most már bennem, a leszármazottjában él tovább, mint ahogy az összes rokonom és az örmény nép szenvedése is: ott lüktet az ereimben, feszíti a tüdőmet, dobol a szívverésemben. És ezen örökség letéteményeseként kötelességemnek – egyben pedig megtiszteltetésnek – érzem, hogy harcolhatok az enyéim elszenvedte népirtás elismertetéséért."

A könyv nem csupán egy memoár, egy zenekar történetének elmesélése, hanem egy újabb eszköz Serj Tankian számára, hogy szót emeljen az igazságtalanságok ellen. Ezt jó, ha az olvasó észben tartja. Nekem tetszett, átjött az üzenet.

Apropó zenekar, fontos azt is szem előtt tartani, hogy ez csupán egyetlen nézőpont. Ez csak egy ember nézőpontja a bandából, és nem mind a négyüké. Viszont sosem éreztem túlságosan elfogultnak. A szerző élt önkritikával, és érezhetően nem kívánta sem megbántani, sem rossz fényben feltüntetni társait. Nagyon szimpatikus hozzáállás.

Meg úgy egészében Serj egy nagyon szimpatikus figura. Egyszerre aktivista, hippi és kicsit kattant művész, de nagyon-nagyon szimpatikus. Tetszettek a gondolatai, a meglátásai, és hogy egyszerre próbált informálni (rengeteg politikai elmélkedés, történelmi gyorstalpaló van a kötetben), rajongókat kiszolgálni (például konkrét számok keletkezési körülményeivel), korképet adni a 2000-es évek eleji metál zenekarok felemelkedéséről, és ráadásnak  átadni egy humanista nézőpontot, miközben vicces anekdotákkal szórakoztatott. Egy katyvasz ez a könyv, ám a jó értelemben vett katyvasz. Mert bármennyire is szerteágazó, könnyen lehet követni, és az idővonalon csupán picike ugrások vannak.

Néha simán a képembe vágták, hogy ha nem tetszenek az itteni dolgok, akkor menjek haza. „Remek, hová? – kérdeztem ilyenkor magamban, némi kiegészítéssel. – Ezzel az erővel te is elhúzhatsz a picsába, hacsak nem vagy őslakos amerikai…”

A szerző stílusa nekem vitte a hátán ezt a könyvet. És mint már írtam korábban, kevés előzetes tudásom volt a zenekar dolgairól. Egy dolog azonban rettentően foglalkoztatott: Miért nincs évek óta új album? Miért hagyták abba gyakorlatilag a csúcson? Mi a fene történt velük? Talán ezek a kérdések foglalkoztatják a legjobban a rajongókat, és ezáltal a könyv olvasóit. Ezzel pedig a szerző is tisztában van, így fokozatosan és lassan építi fel a válaszokat, hogy a végére mindenki megkapja azt, amit keres. Úgyhogy, ha valaki ezen kérdések miatt venné kézbe a könyvet, hajrá, vannak itt válaszok, csak előtte sok-sok más téma fog előkerülni.

Van itt minden, mint egy fesztiválon. Családi és egyéni múlt, politikai nézőpontok, útkeresés, zenei fejlődés, a zeneipar működése, kapcsolatok alakulása, a turnézás kevésbé napos oldala, milyen bevándorlónak lenni, spriritualizmus, globális problémák és itt-ott felbukkanó más híres zenészek. Rengeteg téma, rengeteg apró történet, és bár csapongónak tűnik, a végére összeáll a kép. A fejezetek egyébként is jól tagolják a szerző gondolatait.

Úgyhogy senki se számítson arra, ez a könyv csak a zenéről fog szólni. Serj esetében nincs olyan, hogy "csak", mindig van még valami más is. Viszont, aki Systemet hallgat már megszokhatta azt a kaotikus harmóniát, amit megteremtettek, és ami egyedivé teszi őket. 

"Egyetlen dal vagy album sem lehet objektív értelemben jobb a másiknál, hiszen mindenki másképp reagál a különféle muzsikákra. Épp ez a lényeg. Zenéket osztályozni olyan, mintha érzelmeket osztályoznál."

Számomra pozitív élmény volt ez a könyv. Megkaptam a választ a rajongói kérdésekre, közben pedig rengeteg információt is adott a zenekarról, miközben kicsit meg is ismerhettem őket, vagy legalábbis az énekest. Cseppet sem éreztem soknak a politikai témákat, mert mindig akadt néhány vicces anekdota is, így egyszerre volt komoly és könnyed olvasmány. Valahogy sikerült megtalálnia az egyensúlyt. Természetesen meghozta a kedvemet az albumok ismételt végighallgatásához, sőt, Serj szóló munkáihoz is, amelyeket bevallom, csak felületesen ismertem eddig.

Nekem tehát tetszett ez a könyv. Bátran ajánlom a hozzám hasonló visszafogott rajongóknak, mert tényleg sok érdekes dolgokat tudtam meg. Azok a rajongók pedig, akik mindent is tudnak már az albumokról és a zenekarról, nos, rajongók, tehát nincs szükségük ajánlásra, biztosan kézbe veszik ezt a könyvet. És jól teszik, mert garantáltan találnak majd benne ők is valami újat, érdekeset vagy épp szórakoztatót. Aki pedig valamilyen furcsa okból nem hallott volna még a világ egyik legsikeresebb metál zenekaráról, hát sürgősen pótolja, ha a metál nem a zsenáre, ezzel a kötettel.

Zárszónak pedig nagyon remélem, hogy Serj háta rendbe jön, és nem lesz szükség egy újabb véres összetűzésre, hogy ismét alkossanak valamit. Mert igen, rajongó vagyok, nem tehetek mást, reménykedem. Remélem, hogy zenélnek még együtt, és talán adnak pár koncertet Európában is, mert tinikorom óta erre vágyom. (Lett is volna lehetőségem rá, már megvolt a jegyem, csak aztán jött a covid...)

Könyvajánló 0-tól 1,5 éves korig

Az éves könyvösszegzésemben megjegyeztem, hogy szeretnék külön írni a gyerekeknek szóló olvasmányaimról. Úgy érzem, most jött el az ideje. Már van mögöttem lassan másfél évnyi tapasztalat, így akad bőven miről mesélnem. Ez tehát egy rendhagyó könyvajánló lesz arról, hogyan nevelem a könyvek szeretetére a jövő egyik olvasóját.

Egyébként nem kell annyira nevelni, ösztönösen (vagy genetikailag kódolva) szereti a könyveket. A könyvespolcomat például imádná lepakolni, ha hagynám. De nem hagyom, mert arra bizony még tanítani kell, hogyan bánjon könyvmolyhoz hűen ezekkel a becses tárgyakkal. (Azért a receptkönyveket és útikönyveket leveheti róla...)

Az egyszerűség kedvéért, haladjunk időrendben, vagyis az újszülötteknek szóló kötetektől a totyogóknak való könyvekig. 

A gyerekkönyvtárunk szépen gyarapszik, már elfoglal egy egész polcot, így nem kevés kötetet szeretnék sorra venni, ezért az időrend mellett típus szerint is csoportosítom őket. 

A kritika pedig nem fog elmaradni, mert bizony nem minden könyvvel vagyok teljesen elégedett. Van, amiről már írtam véleményt Molyon, és van, amit lusta voltam eddig felvinni a Moly rendszerébe. 

Személyes vélemények és tapasztalatok következnek. 

Kontrasztos könyvek

Ha nem érted az újszülötteknek való könyv fogalmát, semmi gond, én sem értettem, míg anyuka nem lettem. (Meg persze rengeteg más dolgot sem, erről írtam már korábban.) És lássuk be, furcsa ötlet könyvet adni egy babának, aki még a fejét sem tudja megemelni, és szó szerint az orráig lát. Viszont ez az állapot nagyon gyorsan változik a látásával az élen, és itt jönnek a képbe a kontrasztos könyvek. A látás fejlődését ugyanis segíti, ha a baba fekete-fehér képeket nézeget. Erre van sok kutatás meg hasonló, amitől friss szülőként lelkesek lehetünk. A gyakorlat viszont az, hogy a babák tényleg szeretnek nézelődni, és ezek a képek felnőtt szemmel is érdekesek, őket meg szabályosan elbűvölik.

Nagyjából 1-2 hónapos volt a kislányom, amikor megvettem az első könyvét, a Formák című kötetet. Ez egyébként egy magyar szerző, Nagy Diána munkája, akitől aztán pár hónappal később beszereztem a Vonalak-at is. Vannak további könyvei, de nekem ezek tetszettek a legjobban, és úgy éreztem, ennyi kontrasztos könyv elég is. (A képen még látható állatos könyvet ajándékba kaptuk.) Ez pedig az egyik legjobb vásárlás volt. Kezdetben csak tartottam a könyvet a baba elé, mikor épp nézelődni támadt kedve. Aztán hasalás közben, mikor már pár másodpercnél tovább tudta tartani a fejét, elé támasztottam motivációnak. Kúszást is motiválta, és egy idő után maga akarta fogni és lapozni. Szóval szuperül lefedte a picúr egy évnyi könyvigényét, csak ajánlani tudom.

Egyébként nagyon kreatív, ahogy geometriai formákból állatok lesznek az oldalakon. A Vonalak egyik oldalán például rengeteget agyaltunk San Diegoval, mégis milyen állat lehet (spoiler: denevér), így mi is remekül szórakoztunk. 

Textilkönyvek

Onnantól, hogy a baba meg akarja fogni a könyvet, meg is akarja majd csócsálni. Egy papírból készült tárgy számára pedig nem épp egészséges, ha babanyálban ázik. Itt jönnek a képbe a textilből készült könyvek. Ezek általában színesek, zizegnek, esetleg sípolnak, és lógnak rajtuk dolgok kifejezetten megcsócsálásra. Lehet őket gyűrni, könnyen elférnek a táskában, vagy fel lehet őket akasztani a babakocsira, hogy séta közben is legyen mit "olvasni".

Nekem nagy szerencsém volt ezzel a típussal, mert Ribizly barátom ellátott belőlük a legjobbakkal (lásd a mellékelt képen). Nemcsak a baba, hanem én is imádtam őket, sőt, ma is megörülünk nekik, ha előkerülnek a játékos kosárból.

Ebbe a kategórába tartozik, de életkor szerint már inkább az egy év körüli babáknak való, a csendeskönyv vagy más néven matatókönyv. (A képen a nagy zöld.) Ebben különféle "feladatok" vannak. Például tépőzárral tapadó állatok, madzagon húzni, körbe forgatni, kioldani, bebújtatni való dolgok. A téma pedig mindig változatos. Nekem ebből a könyvből a kedvencem az utolsó oldal, ahol egy víziló van, aminek fel lehet nyitni a száját, és van hozzá kicsi fogkefe és fogkrém (természetesen szintén textil anyagból), hogy meg lehessen mosni a fogait. Nagy segítség volt mikor elkezdtük a fogmosásra tanítást. Percekre leköti a gyerek figyelmét, remek könyv. Csak aztán az ember győzze számon tartani a kis alkatrészeket, és találja meg őket azonnal a játék után, mielőtt becsúsznak a kanapé alá, vagy elviszi őket a macska. (Az említett fogkefe egyszer a macska táljában landolt, és nem mi vittük oda...)

A textilkönyveket és matatókönyveket tehát szintén bátran ajánlom, ám itt nem tudok beszerzési tippet adni, mert ahogy írtam, ajándékba kaptuk őket Kínából.

Kisméretű könyvek

Ahogy a baba cseperedik, és egyre ügyesebb a kezével, úgy jöhetnek szóba a kifejezetten lapozásra készült könyvek. Ezek természetesen keménytáblás kötetek. (A textilkönyveket leszámítva minden itt bemutatott könyv keménytáblás.)

Erre a célra a legjobbak a kisméretű könyvek. Hogy mi van bennük? Teljesen mindegy, a baba úgyis csak lapozni akarja. Így jöhet nyugodtan az angol nyelvű (képen a macis) a szöveg nélküli (Színek) vagy épp az állatos. A lényeg, hogy kicsi babakezekbe való mérete legyen, amit önállóan is tud lapozni, és ha ezt épp háton fekve teszi és elejti, csak kicsit koppan a buksiján.

Egyébként a könyvek nyelve ebben a korban teljesen mindegy. Úgyis a szülő fog mesélni, az ő szavai által ismeri meg a könyvet. Így a repertoárunkban békésen megférnek a magyar, angol vagy épp kínai nyelvű kötetek. 

"Simogatós" könyvek

Manapság minden babajáték "fejlesztő" vagy legalábbis úgy akarják eladni. Úgyhogy nagy divatja van a szenzoros játékoknak, amelyek a tapintást, a formákat és textúrákat helyezik előtérbe. Nem mondom, hogy ez nem jó, csak szerintem kicsit túl van gondolva. A baba először mindent a szájával fedez fel, aztán meg mindent a kis ujjaival. Ez pedig természtes, magától értetődő dolog, akár adunk a kezébe "szenzoros fejlesztőt", akár nem. Megtalálja ő maga a kis szenzoros dolgait a parketta repedésében, a szétnyomott banán levében vagy a macska farkában. (Igen, volt hogy a macska farka a szájába került. De nyugalom, csak pár másodpercre, a macskánknak ugyanis van életösztöne.) Szóval nem vagyok nagy híve az ilyen túlgondolásoknak, viszont ezek a "simogatós" könyvek zseniálisak.

Két ilyen kötetünk van, és mindkettő megviselt már, olyan sokat forgattuk. Az Állatsimogató igazi klasszikus, szokványos háziállatokat mutat be (kutya, macska, szamár, nyúl és malac), és többnyire jól vissza is adja a tapintásukat. A másikat (Pets) a Temu-ról rendeltem. Megtetszett, hogy különlegesebb állatok (pl.: rák, teknős, kaméleon) is szerepelnek benne. Viszont ennek nem olyan jó a minősége. Hamar megtört a gerince, és mivel a kislányom rákattant a halra (le akarja pikkelyezni), ez az oldal ki is szakadt.

Itt kell megjegyeznem, hogy mivel én gondosan vigyázom a könyveimre (mint minden rendes könyvmoly), kicsit küzdenem kellett magammal, hogy elfogadjam a tényt, ezek nem az én könyveim, ezek egy baba könyvei. A céljuk tehát a baba boldogsága, és ehhez bizony néha az kell, hogy megrágódjon a sarkuk, megtörjön a gerincük, kiszakadjon egy oldal, vagy épp letépődjön a hal kopoltyúja, akkor ezt is el kell fogadnom. Mert vagy elfogadom és hagyom, hogy babamódra "olvassa" őket, vagy felteszem őket a polcra sértetlenül és olvasatlanul. Bevallom, ez nem mindig könnyű, de igyekszem megtanítani rá, hogyan hajlik és hogyan nem hajlik az oldal (ez főleg a leporello típusú könyveknél fontos), és hogy mit nem csinálunk a könyvvel (pl.: nem rágjuk, nem lépünk rá, nem dobjuk el). Illetve kezdek profi könyvjavító lenni. Mindig van legalább egy kötet, ami arra vár a pocon, hogy végre megragasszam és visszakerülhessen kis gazdája nem épp gondos, de cuki kezeibe.

Mondókáskönyvek

Ez a kategória a gyerekeknek szóló könyvek feneketlen bugyra. Ebből van a legtöbb, és valószínűleg ezért van belőlük olyan sok szörnyűséges is a piacon.

Én nem vásároltam ilyen könyveket, mindegyiket (lásd a mellékelt kép) rokonoktól kaptuk. Van, amit szeretek, és van, amit nem vagyok hajlandó olvasni. Lássuk őket sorban a legjobbtól a legrosszabbig.

Süni, süni, sünike egy kedves, aranyos és igényes kötet. A mondókáknak van értelme, egyedül az őzike sántít kicsit, de én már tényleg attól is boldog vagyok, ha nem értelmetlen bugyutaságot kell olvasnom. A képek kedvesek, és mivel leporello, lehet hajtogatni. Kislányom egy ideig napi szinten hozta olvasásra, és nem untam meg (nagyon).

Az Első mondókáim és a Háztáji mondókák ugyanannak a szerkesztőnek, Bagos Katalinnak a munkái. Mindkettőt Nyilasi Antónia illusztrálta, és nekem kifejezetten tetszik a stílusa. Egyedi, felismerhető, részletgazdag és tökéletesen passzol a szövegekhez. Apropó szöveg, ezekben klasszikusnak számító mondókák vannak és talán csak egyik sántít kicsit. Kislányom nagyon szereti őket, és én szívesen olvasom neki.

Cicák, kutyák, kiscsibék egy teljesen rendben lévő kötet, amolyan közepesnek mondható. Radvány Zsuzsa illusztrálta, aki klasszikust idéző stílussal kifejezetten kedves állatokat rajzol. A szöveg pedig Juhász Magda munkája. (Ettől a párostól egyébként van egy másik könyvünk is, de erről majd később.) Vannak benne jó és kevésbé jó mondókák. Viszont a hiba mindig a ritmusban van és nem a szöveg értelmében. Úgyhogy ez tényleg egy teljesen rendben lévő kötet. Főleg, ha az ember gyermeke preferálja azokat az állatokat, amelyek szerepelnek benne.

Tente baba, tente a mélypont. A mondókás kötetek poklának kapuja. Nagyon remélem, hogy több kötetet már nem fogunk kapni a Szalay könyvektől (van még sajnos két másik, de azok nem keménytáblás kötetek, így még nem kerültek forgásba), mert a hátam közepére sem kívánom őket. A rajzolás gagyi, több helyen nincs összhangban a szöveggel. A szöveg pedig bugyuta, értelmetlen, és egy 10 oldalas könyvben sikerült elgépelést is produkálni... Ez az a könyv, amit nem vagyok hajlandó olvasni. Nem, ezt csak nézegetjük, de én fel nem olvasom, az biztos.

Itt kell megjegyeznem, hogy az én ízlésem nem a baba ízlése. Sőt, tudom, hogy hagyni kell, hogy válasszon, és a neki tetsző dolgokat forgassa. Ez rendben is van, az utolsónak számba vett borzalom is napi szinten előkerül a polcról. Szereti lapozni, nézegetni, és bár nem értem (főleg, hogy tele vagyunk minőségibb könyvekkel), de elfogadom. Ha őt boldoggá teszi, akkor engem is. Viszont van egy határ, az ingerküszöböm határa, így ha valamelyik könyv viszolygást vált ki belőlem, akkor én azt nem olvasom és kész. A mentális egészségem és lelki békém megkívánja, hogy ne kelljen naponta hatszor értelmetlen szövegeket olvasnom. Úgyhogy átlapozom vele, de ha el akarja olvasni, tanulja meg a betűket. (Vagy szóljon az apjának, mert neki nincsenek ilyen fenntartásai.)

Rövid történetek

Ez a kategória a jövő, vagyis a mesekönyvek megalapozása. Egy kötet, egy egybefüggő történet. Természetesen továbbra is kemény kötésben és nagyon-nagyon röviden. Egy baba ugyanis nem tud hosszabb ideig egy dologra figyelni. Amint hosszabb lesz a szöveg, elunja magát és lapoz egyet. Ezért jók ezek a kifejezetten rövid történetek.

A három kiscicát talán nem szükséges bemutatnom. Vlagyimir Szutyejev igazi klasszikusokat alkotott, én is az ő meséin nőttem fel. Szép rajzok, rövid és kedves történetek. Biztosan olvasunk majd még tőle, de egyelőre ez a kedvenc kötetünk a tollából.

A Nyuszkó ajándéka az elező kategórában említett szerzőpáros (Juhász Magda és Radvány Zsuzsa) munkája. Kicsit retró (2004-es és ajándékba kaptuk rokon gyerekektől, akik már kinőttek belőle), de kedves, kellemesen rímes szöveggel, és elmesél egy komplett történetet. Nagyon sokáig ez volt a nagybetűs kedvenc könyv, volt nap, amikor reggel délben és este is csak ezt olvastuk. Fejből tudom, de még mindig szívesen olvasom, ha kéri.

Azt, hogy mennyire jön át a picurnak, hogy ezek kerek kis történetek, azt nem tudom, de egyre jobban figyel közben, és szerintem már ő is vissza tudná mondani mindkettőt fejből, ha meglenne hozzá a szókincse. Szóval tudom őket ajánlani.

Interaktív könyvek

Trükkös kategória, mert ebbe gyűjtöttem össze azokat a könyveket, amelyek a képen és szövegen kívül adnak még valami pluszt.

Ilyenek az "ablakos" könyvek, ahol egy kis nyíláson át be lehet kukucskálni a következő oldalra. Kreatív és okos megoldás, nagyon kedvelik a babák. Nekünk ebből kettő van, mindkettő régi kiadás, még én kaptam őket kisgyerekként. Mindegyik szuper állapotban van, és bár rendszeresen forgatjuk őket, egyáltalán nem látszik meg rajtuk az újbóli igénybevétel.

A Pajkos cicák hatalmas kedvenc. Gyönyörű a rajzolása, és a szöveg is épp olyan, mint amit az előző kategóriánál kiemeltem. Rövid, kerek és egész.

Hoppi és barátai már egy fokkal lejebb van a ranglétrán. A rajzolás inkább érdekes, mint szép (felnőtt fejjel mindenképp) és a történet is kicsit össze van csapva, hogy beleférjen ebbe a pár oldalba. Azonban még így is egy szórakoztató és kellemes könyv. Ez viszont egy nagyobb alakú kiadás, jobb ha van segítség, különben a baba csak húzni és vonni fogja.

Az én kiscicám egy ujjbábos könyv. Kontrasztos, így kisebbeknek is ideális. A szöveg szuper, és bár a nagymama szerint a macska feje nehezen felismerhető (patkánynak vélte), a gyerek imádja tapogatni. Egyébként ez is ajándék volt Ribizly barátomtól és jelenleg az egyik kedvenc.

Peter Pan az igazi interaktív kötet. Pucca barátom küldte Skóciából, és azonnali volt a szerelem. Ez a könyv a Campbell Books kiadásában jelent meg. A történet rövidítve van, nem is kicsit, de a rajzolás szép, és minden oldalon van egy mozgatható elem, amit húzni, tolni lehet. Kislányom imádja, szerintem is zzeniális, csak lehetne masszívabb. Kizárólag felügyelettel forgathatja, mert könnyen szakad, ha a kis ujjak épp nagy akarattal, ám kevés körültekintéssel párosulnak.

A Tanya szintén ajándék volt, és bár az ötlet, hogy kirakó van a lapokon, zseniális, a kivitelezés csapnivaló. Annyira egyébként nem igényes a grafika (inkább elnagyolt és puritán), a szöveg teljesen feleslegesnek hat, és konkrétan esik szét. Olyan nehéz kifeszegetni a helyéről a kirakót, hogy az ember akaratlanul is felkaparja a papír felső rétegét. Ha pedig egy felfeslő matricát meglát egy baba, na, az felhívás keringőre, és addig nem nyugszik, míg teljesen le nem kaparja. Ennél a könyvnél egyébként még nem értem el arra a zen szintre, hogy azt mondjam, oké, tiéd, kapard szét nyugodtan... (Úgyhogy a polcon pihen, míg ki nem találom, hogyan ragasszam meg...)

Szóval nagyon ötletes könyvek vannak a piacon, de egy tanácsot fogadjon meg mindenki: Csak olyat válassz, ami bírja a gyűrődést, mert ezek a kötetek nem lesznek kímélve!

"Beszélő" könyvek

Bevallom kicsit tartottam az ilyen típusú kötetektől. Meg úgy általánosságban minden játéktól, ami zenél, sípol és rövid távon az agyamra megy. Aztán kaptuk ezt a két könyvet, és azonnal megváltozott a véleményem.

A Tanyasi állatok egy ideig a mumus volt. Kislányom félt tőle, így sokáig egy polc aljára rejtettem. Aztán, ahogy nőtt és egyre több állatnak utánozta a hangját, gondoltam itt az ideje újra tenni vele egy próbát. Ebben ugyanis valódi állathangok vannak. A hangerő nem kicsi, így kellett egy kis idő, míg megszerette. (A macska és én pedig megszoktuk, hogy ne rezzenjünk össze, ha váratlanul felbőg egy tehén a szobában.) Azóta viszont örömmel lapozza és nyomkodja rajta a gombokat. Viszont ez egy hatlmas és nehéz kötet, egy babának mindenképp, így fontos a szülői felügyelet. (Igen, ezt is kellett már ragasztanom...)

Az Ismerd meg az éjszakai állatok hangját lett a tavalyi évem nagy meglepetése (írtam is róla az évösszegzőben). Ez a könyv azonnal mindenki kedvence lett. Kislányom egyáltalán nem félt tőle, sőt, függője lett a gombjainak, így már most, 16 hónaposan is meg tudja különböztetni a gyöngybaglyot a kuviktól. (Hogy ornitológust vagy tengerbiológust nevelek-e, az még nem eldöntött dolog.) A hangerő itt sokkal barátságosabb, a szöveg pedig informatív felnőtteknek is. Ráadásul egy sorozat része, így célom lett beszerezni az összes kötetet.

Tehát bármennyire is tartottam a "beszélő" könyvektől, csak pozitív tapasztalatokról tudok mesélni. Természetesen érdemes körültekintően választani, de tényleg szórakoztatóak, és a babák imádják őket nyomkodni.

Nos, jelenleg itt tartok a gyermekirodalom felfedezésében. Talán tudtam hasznos tippet vagy egy új könyvcímek adni. Ha ismét összegyűlik egy csokorra való kötet, amiről érdemes írni, újra jelentkezem.