Az elveszett nevek füzete

Hosszú ideje nézegettem ezt a könyvet. Tetszett a borító, megfogott a cím, és a történet is érdekesnek tűnt. Ráadásul svéd szerző munkája, és  az északi szerzőket kifejezetten kedvelem.

Kemény kötést kapott cuki belső borítóval, ami szerintem cseppet fura. Ilyen mintázat egy könnyed, romantikus kötethez illene, és nem ehhez a szomorkás könyvhöz.

286 oldal, tehát egyáltalán nem hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"Egy ​ember életébe annyi szeretet, boldogság és szomorúság belefér. Ha időt szánunk rá, hogy meghallgassuk. Doris 1928 óta ugyanazt a címes füzetet használja. Ebben szerepelnek mindazok, akikkel élete során találkozott. Most egyedül él Stockholmban, a bastugatani lakásában. A füzetben szereplő legtöbb ember neve áthúzva, mellette ott áll: meghalt. Doris magányát mindössze a szociális gondozók látogatása, valamint húga unokájával, az Atlanti-óceán túloldalán lakó Jennyvel való beszélgetései szakítják meg. Egy szép napon Doris elkezd írni a címes füzetben szereplő barátairól, hogy Jenny, az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, örökölhesse az emlékeit is. Az elveszett nevek füzete megható történet, amely mély érzelmekkel írja le mindazokat az élettapasztalatokat, amelyeket egy idősebb ember magában hordoz. A történet átível egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli életen, elrepíti az olvasót a tovatűnt idők Párizsába, New Yorkba és Stockholmba."

A történet két szálon, két idősíkon fut. Egyrészt a jelenben, ahol a 96 éves Doris utolsó napjait követhetjük nyomon, másrészt a múltban az idős hölgy visszaemlékezéseit olvasva. Ehhez jön a kötet végére egy külső nézőpont, az unokahúg, Jenny szemszöge.

A könyv felépítése nagyon tetszett, a tagolását kellemesnek találtam, és amúgy is kedvelem a több idősíkon játszódó történeteket. Csakhogy, míg a jelenben zajló események rendkívül részletesen vannak leírva, addig a múlt helyenként ködös. Ez azért zavaró, mert olvasói szempontból Doris múltja sokkal érdekesebb, izgalmasabb. Ráadásul, míg az idős Doris könnyen megérthető a részletességből adódóan (például tudjuk, miért rendezgeti a tárgyait az asztalon), addig a fiatal Doris idegen marad. Nem mindig világos a motivációja, egyik dologból kap bele a másikba mindenféle megfontolás nélkül. Sőt, úgy tűnik, mintha az írónő minél kalandosabb életet szeretett volna írni neki, így alaptalanul hozott ostoba döntéseket, hogy történjenek vele többnyire rossz dolgok, mert attól lesz izgalmasabb a cselekmény. Nos, nem lett. Többször kiestem a könyv világából, annyira hiteltelenné vált számomra a karakter.

Na, és hogy mi a mozgatórugója ezeknek a feleslegesen zaklatott köröknek? Hát persze, hogy a nagy szerelem. Kedvesen és romantikusan indult ez a szál, majd lett belőle egy szenvelgő melodráma. Igen, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami miatt nem igazán tetszett ez a könyv. Ez viszont cseppet spoileres lesz.

Első furcsaság ebben az eltúlzott romantikus történetben a megkésett levél. Mert, ha az úriember volt is olyan hanyag, hogy nem írt dátumot a levélre, akkor is kellett rajta lennie legalább egy postai bélyegzőnek, amin mindig van dátum. Oké, tegyük fel, hogy ez elkerülte a szerelmes hölgy figyelmét. Azt viszont éreznie kellett, hogy az úriember kétszer hagyta minden szó és magyarázat nélkül faképnél, ami nem épp romantikus. Ám ő ezek után belevetette magát egy utazásba a második világháború kellős közepén, hogy aztán a mindenképpen Franciaországba kell jutnom gondolatot az első adandó alkalommal elnegedje, és letelepedjen egy másik országban, ahol a szerelme tuti nem találja meg. Majd mindketten várták a csodát cirka 60-70 évig, de ők akkor is úgy szerették egymást. Csak szólok, hogy a háború után azért lehetett normális körülmények között utazni, egyre elterjettebb lett a telefon, majd lett internet, szóval a postaközpontnak írunk évente egy céltalan levelet nem a legjobb módszer életünk nagy szerelmének megtalálására... 

Spoilerek vége!

Nem vagyok én elég romantikus ehhez a részhez. Sőt, kifejezetten idegesítenek a szenvelgő, önsonsrontó karakterek, és a fiatal Doris bizony ilyen volt. Úgyhogy nekem ez a nagy szerelem nem jött át, sajnálom.

A múltbéli Doris motivációit tehát újra és újra megkérdőjeleztem, és az elbeszélése tele volt hézagokkal, így kissé darabosnak is találtam. Viszont az idős Doris részletgazdag képei már érdekesebbnek tűntek.

A könyv hangulata szomorú, egyrészt a múltbéli megpróbáltatások miatt (amelyek egy részét mondjuk magának kereste a főhősnő), másrészt a öregség és haldoklás nem épp vidám hangsúlyossága miatt. Nem volt épp kellemes olvasni, hogy egy idős ember mennyire elesett, milyen hamar megtörténhet vele a baj, és mennyire rá van szorulva mások segítségére. Nem könnyű téma, ám nagyon is hétköznapi, ami viszonylag kevés reprezentációt kap. Ez a rész tehát tetszett, még úgy is, hogy nem volt kellemes olvasni.

Összességében tahát felemás érzéseim vannak erről a könyvről. A főhőst nem sikerült megkedvelnem, a múltbéli szálat kaotikusnak és meglehetősen hiteltelennek találtam, de a jelenben játszódó részletgazdag jelenetek egy igazán fontos és emberi dologra mutattak rá. Nem jó megöregedni, ám ez enyhíthető, ha van mellettünk valaki.

Azoknak tudom ajánlani, akik kedvelik a szenvedős szerelmi történeteket, vagy az öregségről olvasnának cukormáz nélkül. Nagy elvárásai azonban senkinek se legyenek, egyáltalán nem hibátlan ez a kötet.

Kedvenc idézet a könyvből:

"– Kívánok neked eleget – suttogta a fülembe. – Elég napfényt, hogy bevilágítsa a napjaidat, elég esőt, hogy értékelni tudd a napsütést, elég örömet, hogy megerősítse a lelked, elég fájdalmat, hogy értékelni tudd az élet apró örömeit, és elég találkozást, hogy olykor-olykor kibírd a búcsúzást is."