Égig érő történet

Ez egy regény a fákról, számomra pedig ennyi elég is volt, hogy el akarjam olvasni ezt a könyvet.

A borító illik a történethez, és 620 oldalával meglehetősen terjedelmes olvasmány, ami szerencsére kemény kötést kapott.

Alig tudtam valamit a cselekményről, és ez így volt jól, ezért a fülszöveget kicsit megkurtítottam. Jobb ha az olvasó mindenféle előzetes elképzelés nélkül megy bele a történetbe, és maga fedezi fel ágról ágra.

Fülszöveg:

"Richard Powers regénye szenvedélyesen és elsöprő erővel mutatja be a környezetvédő aktivisták elszántságát. Az Égig érő történet koncentrikus gyűrűkben bontja ki az egymásba fonódó mítoszokat a polgárháború előtti New Yorktól a csendes-óceáni partvidék 20. század végi fakitermelési válságáig és azon is túl. Meggyőző erővel ábrázolja, hogy az emberi mellett létezik egy másik világ – hatalmas, lassú, minden részével egymásba kapcsolódó, leleményes –, de az számunkra szinte láthatatlan.Az Égig érő történet azoknak szól, akiket elkeserít, hogy az ember önző módon pusztítja a természetet, s akik bíznak abban, hogy ez a folyamat még megállítható."

Ez egy több szempontból különleges regény. Különleges a felépítése, különleges a megfogalmazása és igazán különleges a hangulata is. A Pulitzer-díj tehát nem véletlen. A könyv egységei úgy épülnek fel, mint egy fa, ezáltal maga a kötet is egy szimbolikus fa lesz az olvasó kezében. 

Belekezdve kissé furcsának tűnhet, mert a bevezetés utáni első fejezet gyakorlatilag elmesél egy szinte teljes történetet. Olyan érzést kelt az olvasóban, mintha novellákat lapozna különféle fákról és személyekről (hogy a fák és személyek hol kapcsolódnak össze, arról majd később). Ráadásul ez a novellákat idéző jelleg a kötet nagyjából egyharmadát foglalja magába. Igen, ez egy terjedelmes bevezető, ám amint megszokja az olvasó, meglehetősen érdekessé válik, főleg az utolsó szereplővel, akinek novellaszerű előtörténetét igazi csattanóval zárja a szerző.

Összesen kilenc szereplőt mutat be a könyv eleje, vagyis gyakorlatilag kilenc főhőse van a történetnek. (Legalábbis azt lehet hinni, hogy azok, pedig csupán egy főszereplő van, a fák.) Ezek a szereplők nem egyformán hangsúlyosak, van aki több teret kap, van aki csak épp beköszön a könyvbe. Különböző korúak, különféle családi hátterekkel, különféle problémákkal az életben, ám egy dolog közös bennük, mindegyikük életében volt legalább egy jelentős fa. Na, és hogy lehet jelentős egy fa? Ha érdekel, olvasd el ezt a könyvet.

"Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok. Másfél milliárd évvel ezelőtt kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul hosszú, más-más irányba megtett utazás után is közös bennetek a génjeitek negyede…"

A szerző tehát részletesen bemutatja mind a kilenc karaktert, azok múltját - hol rövidebb, hol hosszabb, akár több regenerációt is átívelő szakaszon - hogy aztán a könyv második harmadán, ami legalább olyan terjedelmes, ha nem terjedelmesebb, mint a bevezetés, kicsit lelassulva elkezdje összefűzni a szálakat. Ez a rész időben egy rövidebb szakaszt dolgoz fel, cselekményben azonban jóval gazdagabb. 

A sok szereplőnek vannak pozitív és negatívabb hatásai. Egyrészt remek, hogy nagyon sok nézőpontot, többféle lehetőségét a fákkal való kapcsolódásra tud bemutatni. Másrészt viszont, ahogy korábban már írtam, vannak hangsúlyosabb és kevésbé hangsúlyos karakterek, így néhol olyan érzetet kelt egy-egy figura, mintha csak töltelék lenne. Azok a szereplők ugyanis, akik ténylegesen találkoznak, sokkal kerekebbnek, egészebbnek érződnek, mint azok, akik legfeljebb csupán egy másik karakterrel kerülnek pusztán közvetett kapcsolatba. Így van a cselekménynek egy úgynevezett "kemény magja" akik görgetik az eseményeket, és vannak a többiek, akik legfeljebb csak szemlélik. Ettől pedig egy-egy rész sokkal érdekesebbnek tűnik, mint a többi, így kelt egy kis hullámzást az olvasási élményben.

No, de miről is szól ez a cselekmény, miről szól ez a könyv? Röviden a fákról. Bővebben pedig az emberi ostobaság végtelenségéről. Ez a könyv ugyanis egy szépirodalomnak (nevezhetem annak, mert a szerző minden sora, minden szava gyönyörűen a helyén van, és érezhetően pontosan átgondolt minden ebben a könyvben) álcázott kiáltvány a környezetvédelem mellett. Bizony, ez egy zöld könyv a természet érdekében fellépő aktivisták mellett, amely rámutat milyen korlátolt az emberiség, és miért nem fogja sokáig húzni ezen a bolygón. Egyszerre mutatja meg, milyen csodálatos dolog a természet, és ebből milyen jelentős részt vesznek ki a fák, hogy aztán az olvasó arcába tolja az önző, kegyetlen emberi kapzsiságot, a korlátoltságot, az egoizmust. 

Igen, ez egy könyv a fákról, de nem, nem könnyű olvasni. Helyenként mélyen megrendítő, főleg hogy a szerző nem a levegőbe beszél. A karakterek fiktívek, ám azok az események, történések, melyeken részt vesznek, amiben szerepet vállalnak illetve amiről hallanak, mind valóságosak. A valóságban vágjuk magunk alatt a fát, nem csupán képletesen szólva, és ez rettentően lehangoló.

"Hadd ne tudjam, hány ezer kilométert gyalogoltam, amíg csemetéket nyomtam a földbe, hogy legalább egy kicsit megakasszam a ”fejlődést”. Erre mit hallok? Hogy amit csinálok, csak új sanszot ad ezeknek a szemeteknek, hogy még több idős fát vágjanak ki. Már elnézést kérek, de kiborított, hogy ennyire közelről kellett látnom az emberi hülyeséget."

Az olvasó egy ideig reménykedik benne, hogy a könyv utolsó része, a lezárása hoz majd egy kis megnyugvást. Nos, nem igazán. Egyrészt időben a történet utoléri jelenünket, vagyis már alig maradt erdő, amelyért lehetne harcolni, amelyet meg lehetne menteni. Másrészt a karakterek életében is itt csúcsosodnak ki a személyes drámák. A könyv vége tehát nem ad igazi feloldozást, legfeljebb csak annyit, hogy a természet majd megoldja a saját problémáit, amint az emberiség hagyja neki, vagy egyszerűen eltűnik az útjából.

"Ha kivágsz egy fát, és készítesz belőle valamit, az legyen legalább olyan csodálatos, mint amilyen csodálatos a fa volt."

Összességében ez egy terjedelmes olvasmány, ami egyszerre mesél el néhány emberi drámát a fák érdekeit képviselve, és ad egy gyönyörűen megfogalmazott részletes helyzetjelentést arról, milyen mértékben és irányban pusztítja a bolygót az emberiség. Ez tehát egy természetvédelmi kötet, amit akkor is érdemes elolvasni, ha érezzük a probléma súlyát és akkor is, ha nem.

Nekem nagyon tetszett, örülök, hogy rászántam az időt és elolvastam. Nem mondom, hogy jó érzés volt, mert nagyon sokszor keltett bennem dühöt, csalódást, szomorúságot és szégyent, ám ez szükséges, hogy átérezzük a történet üzenetét. 

Aki kedveli a fákat, mindenképpen olvassa el. (Ha valaki már olvasta A fák titkos életét, előnyben van.) Aki pedig még sosem gondolkodott el a fák jelentőségén, szintén vegye kézbe, mert rengeteg új információt fog kapni. Kizárólag a rövid, eseményközpontú történetekhez szokott olvasóknak nem merem teljes szívvel ajánlani, mert ez mindenféle értelemben egy terjedelmes történet, nekik beletörhet a fejszéjük.

"A világ legjobb érvei sem képesek megváltoztatni egy ember gondolkodását. Ezt csakis egy jó történettel lehet elérni."

Mozgóképek CXVIII.

Úgy tűnik, továbbra is nehezen tartom a határidőket ennél a rovatnál. Így lehet, hogy lesznek még olyan hónapok, amikor kimarad egy bejegyzés (mint most a február), és lesz olyan hónap is, amikor két bejegyzés lesz a témában. Ez most egy ilyen időszak, ám ettől függetlenül következetesen és sorrendben írni fogok minden filmről.

 

Filmek terén elég erősen indítottam az évet, mert januárban 13-at néztem meg, ebből egyet moziban. Ráadásul, nem csupán a darabszám miatt erős ez a kezdés, hanem a változatosságuk okán is. Akad közöttük anime, krimi, dráma, romantikus és dokumentumfilm is. Volt, ami tetszett, volt, ami kevésbé. Lássuk őket szépen sorban.

Buborék

"A történet Tokióban játszódik, miután a gravitáció törvényeit áthágó buborékok zúdultak a világra. A külvilágtól elvágott, romba dőlt város a családjukat elvesztett fiatalok egy csoportja számára parkour játszótérré vált. Hibiki, a veszélyes játékstílusáról ismert fiatal ász egy nap vakmerő lépést tesz, és a gravitációt elhajlító buboréktengerbe zuhan. Életét Uta, egy titokzatos képességekkel rendelkező lány menti meg. A páros ekkor egy különleges, csak számukra hallható hangot hall. Miért jelent meg Uta Hibiki előtt? Találkozásuk olyan felfedezéshez vezet, amely megváltoztatja a világot."

Próbálok több animét nézni, mert szeretem őket, és mert nem árt a gyakorlás. Bár, nyelvgyakorlásnak a hús és vér színészekkel dolgozó filmek jobbak.

Ez a film a látványvilágával fogott meg. Nagyon tetszett a légies ugrálás, a színek és persze a buborékok. A történet, bár egy alternatív valóságot mutat be, valójában egy klasszikus mese, A kis hableány átdolgozása. A cselekmény nem épp csavaros, és a romantika is visszafogott, bár hangsúlyos elemnek számít, engem mégis kellemesen kikapcsolt. Egyszerűen jó volt nézni a lebegő metrókocsik között buborékokon ugráló szereplőket.

Azoknak ajánlom, akiket egy jól felépített látványvilág leköt, és nem várnak mellé egyébként túl nagy történetet. A kis hableány rajongói előnyben. Aki viszont fordulatos cselekményre vágyik, ahol mindent megmagyaráznak, csalódhat.

Fehér zaj

"A film egy kortárs amerikai család azon próbálkozásait dramatizálja, hogy megküzdjenek a mindennapi élet hétköznapi konfliktusaival, miközben a szerelem, a halál és a boldogság lehetőségének egyetemes titkaival küszködnek egy bizonytalan világban."

Könyvadaptáció (nem olvastam és nem is fogom), ami első ránézésre szórakoztatónak tűnt. A szereposztás pedig kifejezetten ígéretesnek.

Habár az elején valóban van valami a humorában, ami leköti a nézőt, és kellemes társadalomkritikával szolgál, egy idő után azonban bele lehet fásulni ebbe a filmbe. Túlságosan hosszú, túlságosan szétszórt és túlságosan érdektelenek benne a karakterek. Senkit sem lehet igazán megismerni, senkivel sem lehet azonosulni, pedig ez elvileg egy karakterközpontú történet. Csak vannak, teszik a furábbnál furább dolgaikat és nincs se cselekményszál, amit követnének, se lezárás a végén. Értem, hogy ez egy művészi kifejezése a már említett társadalomkritikának, csak nem értem, hogy miért kell ezzel több órán keresztül kínozni a nézőt.

Untam, nem tetszett, inkább nem ajánlom.

Az üveghagyma

"Benoit Blanc ismét egy kibogozhatatlan rejtély előtt találja magát, de nincs olyan ügy, amelyre a világ legjobb nyomozója ne tudna fényt deríteni."

A Tőrbe ejtve meglepően kellemesen szórakoztató krimi volt, ezért kíváncsi voltam, hogy a folytatás tudja-e tartani ezt a színvonalat.

Nos, kétségtelenül megpróbálta, de nekem ez a történet mégis gyengébbnek hatott. Itt jobban zavart, hogy a nyomozó lényegében egy mellékszereplő, és az ügyet valaki más göngyölíti fel. Apropó ügy, nem volt épp csavaros, talán egyetlen meglepetés volt benne, minden más kikövetkeztethető volt. A karakterek nem adtak olyan sokat a történethez, bár a színészi játék rendben volt, és összességében a vége tetszett.

Azoknak tudom ajánlani, akik az első filmet szerették, hátha tetszeni fog nekik ez is. Aki viszont még nem próbálkozott ezzel a nyomozóval, inkább az első résszel kezdje.

Halványkék szemek

"1830 októberének végén felakasztva találják Leroy Fry kadétot az Egyesült Államok Katonai Akadémiája, a Hudson-felföldi West Point lezárt területén. Az öngyilkosság kizárva, mivel az áldozatot brutálisan meggyalázták: kivájták a szívét a mellkasából. Az akadémia jó hírének megőrzése – és egyáltalán: fennmaradása – miatt a létesítmény vezetője a nyugdíjas éveit a közeli településen, Buttermilk Fallsban élvező egykori New York-i rendőrnyomozót, Augustus Landort kéri fel az eset felderítésére és a tettes vagy tettesek kézre kerítésére. A szigorú szabályok szerint működő katonai bázison azonban nincs könnyű dolga a feleségét és a lányát is a közelmúltban elvesztő bűnüldözőnek. Ám akad egy önjelölt, nem kevés önbizalommal – és nem mindennapi koponyával – rendelkező, ékesszóló, ugyanakkor meglehetősen szószátyár segítője: az első évfolyamos Edgar Allan Poe kadét személyében."

Egy újabb könyvadaptáció (nem olvastam), és egy újabb krimi. Ez azonban egyértelműen a szereposztás miatt vonzott, na meg azért, mert kosztümös.

A film hangulata jól el lett találva, és a szereposztás tényleg sikeresnek mondható. A cselekmény csavarosabb, mint az előző bohókás krimi, ám ezt sem mondanám kifejezetten izgalmasnak. Fenntartja  a néző figyelmét, de nem szögezi oda a székhez. Számomra közepes élményt nyújtott ez a történet.

Azoknak ajánlom, akik egy borongós naphoz illő kosztümös krimire vágynak. Aki viszont valami kifejezetten misztikust vagy akcióban bővelkedőt szeretne, csalódhat.

Ízek, imák, szerelmek

"Liznek (Julia Roberts) mindene megvan, amiről csak egy nő álmodhat: férj, ház, sikeres írói karrier. Ám ő mégis boldogtalan. Hirtelen elhatározásból elköltözik otthonról, és kilép a házasságból. Viszonyt kezd egy nála jóval fiatalabb színésszel, Daviddel (James Franco). De igazából ez sem elégíti ki. Úgy érzi, levegőváltozásra van szüksége, ezért világkörüli útra indul. Olaszországban felfedezi az élet örömeit, Indiában a szellemét és a lelkét ápolja, mígnem Bali szigetén megtalálja a belső egyensúlyát. Ráadásul találkozik Felipével (Javier Bardem), a bohém brazillal."

Ez egy cseppet sem friss alkotás, 2010-es, és könyvadaptáció (ezt sem olvastam), eddig azonban nem éreztem úgy, nekem szólna. Aztán megint elkapott a hiányzik Olaszország érzés, ami miatt már korábban is több filmre vetemedtem. Úgy gondoltam, ha már egyszer sorba álltam a film miatt még nagyobb népszerűséget kapó nápolyi pizzériában, megnézem, mire ez a nagy felhajtás. (Egyébként ott a pizza tényleg zseniális, megéri kivárni a sort!)

A film eleje csak idegesített, mert idegesített a főszereplő, aztán jött Olaszország és megkaptam azt a nosztalgiát, amire vágytam. Utána pedig megint elkezdett zavarni, mind a főhősnő, mind az üzenet, amit ez a történet képviselni szeretne. Nagyon szeretek utazni, szívesen kalandozom idegen tájakon és ismerek meg más kultúrákat, ám nem gondolom, hogy ez egy megoldás lenne a jóléti depresszióra. A spirituális vonal pedig, amit beleszuszakoltak, maga volt a vallási katyvasz.

Szenvedtem ezen a filmen, mert idegesített a kiváltságosok útkeresése - picurkát sem tudtam azonosulni sem a szereplőkkel, sem a problémáikkal - és az a rengeteg közhely, amit világmegváltó okosságként lenyom a néző torkán. Egy dolog azonban jó volt ebben a filmben, megnézhettem, milyen az a bizonyos nápolyi pizzéria belülről, mert a nyáron csak az elviteles sort álltuk ki.

Csak azoknak ajánlom, akiket nem zavar, ha egy történet tele van cukorba forgatott közhelyekkel. Utazási tippeket senki se várjon tőle!

Az ifjú trónörökös

"Egy tinédzser próbálja elkerülni, hogy fény derüljön botrányokkal teli múltjára és nagy titkára, amikor egy véletlen folytán összejön a koronaherceggel."

Igen, volt egy gyenge pillanatom, amikor könnyed, romantikus filmre vágytam. Sikerült jól mellényúlnom.

Ebben a filmben egyetlen pozitívum van, norvég alkotás, szóval különleges eredeti nyelven nézni. Ennyi, nem több. A cselekmény klisékre alapul és meglehetősen erőltetettnek hat. A karakterek pedig katasztrofálisak, nem csupán az amit írtak nekik, hanem a színészek még hiteltelenebbé teszik. Ráadásul van a történetben egy olyan téma, amivel érdemes lenne foglalkozni, ám a készítők meghagyták csattanónak, és úgy összecsapták, ahogy egy ennél könnyedebb témát sem lenne szabad. No, és mindezt miért? Hogy a klisés tinifilm maradhasson klisés tinifilm beleszuszakolt "komoly" témával. 

Nem csupán unatkoztam rajta, hanem fel is bosszantott, így senkinek sem ajánlom. Ha valaki értelmes norvég filmre vágyik szerelemről, nézze meg inkább A világ legrosszabb emberét.

A csoda

"Egy, a múltja által kísértett nővér 1862-ben Angliából egy távoli ír faluba utazik, hogy kivizsgálja, milyen csoda folytán képes egy kislány evés nélkül életben maradni."

Ez a film érdekesnek tűnt, ám rendkívül érdektelennek bizonyult. A borús hangulat és a beharangozott rejtély nem nyújtott semmit. No, nem azért, mert a készítők nem jól adagolták volna az információt ehhez a történethez, hanem azért, mert lényegében nincs is történet. Egy kislány nem eszik, mindenki tudja hogyan marad mégis életben, ebből lesz egy picurka vallási konfliktus, és puff, már vége is a történetnek. Se misztikum, se vallás és tudomány összecsapása, csak egy tény, amit mindenki tud, csak épp nem mer beismerni, mert jaj, megszólhatnak miatta.

Csalódás volt ez a film, untam, pedig lehetett volna benne potenciál egy közepesen izgalmas filmhez. Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek túl sok a szabadideje és nem tudják, mit kezdjenek vele.

Mint hulló szirmok

"Asakura Haruto beleszeret egy fodrászba Ariake Misakiba és randira hívja a lányt. Mivel látja mennyire keményen dolgozik a lány, nem mond le az álmáról hogy fotós lehessen. Misakinál viszont egy súlyos betegséget diagnosztizálnak, melynek során a lány tízszer gyorsabban öregszik egy átlagos embernél."

Ennél a filmnél nem olvastam ismertetőt, csupán nyelvgyakorlás címszó alatt kezdtem bele. Gondoltam, könnyed, cuki, romantikus, ám ez is meglehetősen mást adott, mint vártam.

Az elején valóban kedves kis romantikus történetnek tűnik, aztán viszont átcsap egy durva drámába. Mivel nem olvastam ismertetőt, ez számomra nagy és nem épp kellemes meglepetés volt. A film élvezeti értékéből elég sokat visszavett, jobban örültem volna, ha megmarad könnyed, aranyos vonalon. Gyakorlásnak viszont megfelelt, és meghozta a kedvemet egyéb japán filmek iránt. (Az ismertetőt azonban ezentúl mindig elolvasom.)

Kizárólag japán filmek, azon belül is japán drámák kedvelőinek ajánlom. Kissé szenvedős történet, nem olyan cuki, mint amilyennek tűnik, így ha valaki csupán romantikára vágyik, keresse máshol.

A Mardini nővérek

"Két nővér kockázatos utazásra indul a háború sújtotta Szíriából, és úszótehetségük mellett szívvel és lélekkel is hősiesen küzdenek, hogy részt vehessenek a 2016-os riói olimpián."

Habár első ránézésre ez egy sportfilmnek tűnik, valójában dráma és a menekültek nem épp egyszerű sorsát mutatja be. Ráadásul mindezt valós események, valós személyek történetén keresztül.

A sport, mint motiváció és mint túlélési eszköz van jelen ebben a filmben. A hangsúly inkább az egyéni döntéseken van, ki, mit tenne meg egy jobb sors, jobb lehetőség érdekében. Ezt a kérdést pedig nagyon jól körbejárja. Az ábrázolásmód nem nevezhető idealistának, ám mivel ez lényegében egy sikertörténet, kicsit annak tűnhet.

Nem üt olyan mélyre a kérdésben, mint mondjuk a Styx, de így is eleget ad, hogy a néző kicsit elgondolkodjon. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a valóságon alapuló történeteket, és fogékonyak az aktuális problémák iránt. Aki viszont kifejezetten úszásról szóló sportfilmre vágyik, csalódhat.

A boszorkány

"1630, Új-Anglia. William és Katherine hithű katolikusok. Öt gyermekükkel egy tanyán élnek a fenyegető vadon mellett. Amikor újszülött fiuk rejtélyes módon eltűnik, az elvetett gabona pedig nem kel ki, a családtagok egymás ellen fordulnak. A film hátborzongató képet fest egy, a saját félelmeinek és szorongásainak hálójába gabalyodó családról, amely elkerülhetetlenül a Gonosz prédájává válik."

Különféle helyeken különféle jókat hallottam erről a filmről. Egy jó ideje meg akartam már nézni, csak kerestem a megfelelő hangulatot hozzá. Nos, azt hittem, megtaláltam, de kiderült, ehhez nem kell ideális hangulat, mert az sem segíthet rajta.

Komolyan nem értem, mire fel volt a sok dicséret, mikor ez a film minden szempontból középszerű. Középszerű, klisékre épülő történet, ami egyébként tele van fekete foltokkal. (Nem, nem a jó értelemben, csak a készítők valószínűleg érezték, ha jobban megmagyaráznák ezt a katyvaszt, még nagyobb hülyeségnek tűnne.) Középszerű látványvilág, és gonosznak beállított fekete színű háziállat, ami inkább bosszantó, mint elfogadhatóan klisés. (Komoly probléma, hogy nagyon sok ember nem akar fekete kutyát vagy macskát örökbe fogadni babonák miatt, erre ilyen szutyok filmek még rá is erősítenek...) Borzongani való nem sok akad benne, ám szánalmat keltő elem annál inkább.

Ez egyszerűen egy rossz film. Unatkoztam rajta, amikor épp nem a szememet forgattam a nyilvánvaló klisétengeren. Inkább nem ajánlom senkinek.

Szívparádé

"Munkája megtartása érdekében a kutyáktól félő, karrierista nőnek Krakkóba kell utaznia, ahol megismer egy elbűvölő özvegy férfit, annak fiát és négylábú barátjukat."

Tacskókról szóló film csak jó lehet, nem igaz? Nos, megválaszolva saját kérdésemet, nem, nem igaz. Erre pedig jó példa ez a film.

Kutyás családi filmnek indul egy kis romantikával fűszerezve, de úgy elveszik a saját kliséhalmazában, mint a fenti horrornak csúfolt  vacak a saját erdejében. A kutyák alig kapnak szerepet, vagy ha igen, akkor sem következetesen. A főhős bevallottan fél tőlük, majd hopp, már nem fél, sőt, már tudja, hogyan kell egy tacskót trükkökre tanítani. Hiteltelen? Igen, ez a film legfőbb jellemvonása a bárgyú mellett. Ez a románc ugyanis bugyuta és a szereplők is bugyuták. A kutyusok cukik és Krakkó szép, ennyi pozitívum akad benne, ám ez nem éri meg azt a kicsivel több mint másfél órát, amit az ember rápazarol.

Csak akkor ajánlom, ha valaki szép képeket szeretne Krakkóról és nem zavarja, ha közben egy bugyuta romantikus filmet kell néznie. Aki pedig jó kutyás filmre vágyik, nos keresse máshol, mert ez nem az.

A tölgy - Az erdő szíve

"A tölgyfák az európai kultúrában már több ezer éve jelentős szerepet játszanak, az istenek fájaként tisztelte és tiszteli több nép is, méltóságteljes megjelenése, barázdált kérge, jellegzetes levele és lombkoronája miatt hazánkban is különleges helyet tölt be a természetszeretők szívében. A túrázók talán nem is tudják, hogy a tölgyek mennyi állatnak biztosítanak élőhelyet. Törzse és ágai otthont nyújt mókusoknak, madaraknak és bogaraknak, gyökereinél egerek és gombák húzzák meg magukat. Termése élelmet biztosít, a körülötte lévő avar fekvőhelyet ad az arra járó vaddisznóknak, sünöknek és rókáknak. A fa számos állatnak a túlélést jelenti, lombja védelmet nyújt a zord időjárás és a ragadozók elől. A tölgy óv és ad, így válik az erdő központi alakjává. Laurent Charbonnier és Michel Seydoux hatalmas mozivásznakra álmodott természetfilmjében betekintést nyerünk egy tölgyfa mindennapjaiba, hihetetlen felvételeken testközelből ismerjük meg azt a színes élővilágot, amit a turistaútról nem látunk."

Ez az egyetlen film, amit januárban moziban néztem meg és cseppet sem bántam meg.

Tudom, tudom, kicsit talán furcsának tűnhet beülni moziba egy dokumentumfilmre, ráadásul egy narráció nélküli dokumentumfilmre egy fáról, de tényleg enm bánok semmit. Ez egy nagyon szép film, gyönyörű felvételekkel, és olyan aláfestő zenével, hogy bár ez tényleg egy fáról és annak élővilágáról szól, tele van kalanddal és feszültséggel. Bizony, az ember egyszerűen aggódik az egerek és bogarak miatt, miközben nézi, és ez csodálatos.

Nagyon tetszett. Bátran ajánlom mindenkinek, aki kedveli a természetet és a szépen megalkotott dokumentumfilmeket. A fák titkos élete című könyvet már olvasók előnyben.

Szökőhév

"A fiatal Anna kétségbeesve várja, hogy barátja, a számára minden szempontból tökéletes férfi végre feleségül vegye. A probléma csak az, hogy a sors egészen mást tartogat számára. Miután a pár negyedik évfordulója is leánykérés nélkül zajlik, Anna elhatározza, hogy saját kezébe veszi az ügyet. Szerencsére ráakad egy ír hagyományra, mely szerint szökőnapon, február 29-én a nők is megkérhetik kedvesük kezét. Annának nem is kell több, elhatározza, Dublinba megy választottja után, hogy térden állva kérje férjül. A tökéletesen eltervezett fiúkérés azonban nem megy olyan könnyen. A csöppet sem zökkenőmentes utazás és a borzalmas időjárás keresztbe tesz Annának, így Írország másik felén ragad, messze párjától. A váratlan helyzetben kénytelen egy igen jóképű ám annál cinikusabb férfi, Declan segítségét kérni, hogy vágjon át vele az országon és keressék meg együtt barátját."

Nem adtam fel, hogy találjak egy kellemesen romantikus filmet a hónapban, így megnéztem egy viszonylag régi (2010-es) akotást, ami nekem eddig kimaradt.

Ez a film teljesen rendjén van. Humoros vígjáték, ami úgy használ fel kliséket, hogy közben szórakoztató marad. A történet persze kiszámítható, de a párbeszédek pörögnek, és Írország nem csupán egy szép hátteret ad neki, hanem részét is képezi a cselekménynek. Pont azt kaptam tőle, amit vártam, egy kis kellemes kikapcsolódást és semmi többet.

Azoknak ajánlom, akik romantikus filmre vágynak és jól szórakoznak a balszerencsés eseményeken, amelyek végül persze jóra fordulnak. Ha viszont valakit zavar, hogy pár perc után tudja, mi lesz a vége a történetnek, nézzen inkább egy jó krimit, mert itt bizony nincs semmi meglepő.

Értékelés:

A tölgy - Az erdő szíve          -> 10
Buborék                                  ->  9
Szökőhév                                ->  8
Az üveghagyma                      ->  7
A Mardini nővérek                 ->  6
Halványkék szemek               ->  6
Mint hulló szirmok                ->  5

A csoda                                  ->  5

Szívparádé                             ->  4

Ízek, imák, szerelmek           ->  4

Fehér zaj                                ->  3

A boszorkány                        ->  3

Az ifjú trónörökös                  -> 2

A halál és a pingvin

Már nem emlékszem, hol hallottam erről a könyvről, de a pingvin rögtön megfogott.

Ukrán szerző munkája, és nem egy vaskos kötet, mindössze 250 oldal. Gyorsan azonban nem mondanám, hogy lehet haladni vele, inkább csak totyogva, mint egy pingvin.

Fülszöveg:

"Viktor önjelölt íróként, egy királypingvin társaságában tengeti napjait a maffiaháborúktól zajos Kijevben, mikor szokatlan állásajánlatot kap a helyi lap főszerkesztőjétől. Magas fizetség fejében írja meg még élő kijevi elöljárók és hírességek nekrológját. A fiatalember lelkesen körmöli a könnyfakasztó gyászjelentéseket, mígnem egy napon nyomtatásban nem látja egyik kis „remekművét”, amelynek alanyát gyanús körülmények között baleset érte. Ahogy múlnak a hónapok, és szaporodnak a megrendelt halálhírek, Viktor lassan ráeszmél, hogy írásai egy alvilági játszma fontos eszközei, amelyben neki hálátlan szerepet szántak. Alkalmi családjával – a szívbeteg Misa pingvinnel, egy barátjától megörökölt kislánnyal és annak bájos nevelőnőjével – menekülni kényszerül a maffia tagjai elől, akik újabb és újabb meglepő szívességeket kérnek tőle…"

A fülszöveg elég sokat elárul a cselekményből, ám nem gondolom, hogy ez probléma. A történet lényege ugyanis nem a cselekménye, mert be kell látni, hogy itt konkrétan nem sok dolog történik. A maffia ügyei a háttérben húzódnak, az apró-cseprő események pedig hol jelentéktelenek a nagy kép egészét tekintve, hol  annyira abszurdak, hogy jobban elviszik a történetet, mint maga a cselekmény.

A könyv eredeti megjelenése 1995-ös, vagyis egyáltalán nem mondható frissnek, magyar olvasó mégis érezheti az aktualitását. Összefonódó érdekek, korrupció, áldatlan állapotok az egészségügyben, mind-mind olyan téma, ami sajnos görbe tükröt tart a mai valóságunk elé. Hosszú ideig olvastam ezt a könyvet, majdnem egy hónapig, mert időről-időre le kellett tennem kicsit, annyira nyomasztónak éreztem a párhuzamokat. Ezzel azonban nem akarom elvenni senki kedvét a könyvtől, mert néhol azért kifejezetten szórakoztató.

"A tábornok körletszemlén meglát egy fiatal bakát, aki egy pingvinnel ácsorog.– Vigye az állatkertbe! – parancsolja neki.
Másnap a tábornok ismét ugyanott találja a bakát a pingvinnel.
– Mi az, maga talán süket? – kérdezi. – Azt mondtam, vigye az állatkertbe.
– Tábornok úrnak jelentem, tegnap voltunk az állatkertben és a cirkuszban. Ma a vidámparkba megyünk."

Igen, az idézet is jelzi, hogy annak szórakoztató, aki kedveli a kissé abszurd és meglehetősen sötét humort. Vagyis tud egy-egy mozzanaton akkor is nevetni, ha épp egy mélyen lehangoló téma közepén van. Ráadásul itt nem csupán a helyzetek vagy a párbeszédek abszurdak, hanem maguk a szereplők is. Hiszen hány olyan rendőr szaladgál a világban, akit ha felhívnak munka közben azzal a problémával, hogy vigyázni kellene egy pingvinre, ahelyett, hogy nevetve lecsapná a kagylót, komoly hangon rávágja, rendben. Ráadásul ezen figurák között a pingvin tűnik néha a legkomolyabb és legértelmesebb karakternek. Ő volt a kedvencem, ám ebben nincs semmi meglepő.

A főhőssel azonban már nem tudtam mit kezdeni. Viktor olyan kis semmilyen karakter, hogy nem lehet igazán megkedvelni, de utálni sem az ostobasága és érdektelensége miatt. Helyenként bosszantó, mennyire nem rakja össze, mi zajlik a "keresztek" hátterében, vagy épp mennyire nem érdekli. Az emberi kapcsolatai pedig botrányosan rosszak, lényegében a pingvinen kívül senkivel sem tud kapcsolódni. Szóval nem ő az év főszereplője, az biztos.

Ahogy a bejegyzés elején írtam, ebben a könyvben nem a cselekmény a lényeg, ami viszont néhol lapossá, és amikor épp nincs benne egy kis fekete humor, unalmassá teszi ezt a könyvet. A rövid fejezetek ellenére kifejezetten hullámzó olvasási élményt nyújt, mivel hol szórakoztat (ha az olvasó vevő a humorára), hol már-már untat, hol egyszerűen lehangol. Épp ezért nehéz kicsit véleményt alkotnom róla. Az elején kedveltem, a közepén sokat kuncogtam rajta, ám közben nyomasztónak találtam, és időnként unatkoztam rajta. A lezárás viszont kifejezetten tetszett.

Összességében azoknak tudom ajánlani, akik kedvelik a sötét humort, nem zavarja őket, ha a főhős meglehetősen sótlan, és nem várnak csavaros cselekményt. Aki viszont izgalmas maffia-kalandokra, vagy könnyed humorra vágyik, keresse valahol máshol. Pingvinek kedvelői előnyben, a világ és az ország jelenlegi helyzetére érzékenyek pedig hátrányban.

Sötét, magányos átok

Már egy ideje elég divatosnak számít a klasszikus mesék újragondolása. Nem kifejezetten szeretem őket, de azért néhányszor már adtam esélyt ilyen történetnek, mert kíváncsi voltam, milyen újító ötletet csempésznek bele.

Ez egy Szépség és a szörnyeteg feldolgozás, ami egyébként az egyik gyerekkori kedvencem, és épp fantasy olvasó kedvemban vagyok. Pontosabban fantasy sorozatokba belekezdő kedvemben, ahogy korábbi bejegyzésemben írtam is róla. Úgyhogy mindenféle további átgondolás nélkül belekezdtem az Átoktörő sorozatba.

A borító mutatós, bár az angol cím talán túlságosan sok helyet foglal rajta. 528 lapjával terjedelmesebb olvasmány, ám mivel ifjúsági történet, gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg:

"Rhen herceg, Emberfall trónörököse azt hitte, minden rendben lesz. Bár egy nagy hatalmú varázslónő megátkozta, és arra ítélte, hogy folyamatosan újraélje a tizennyolcadik évének őszét, ő biztosra vette, hogy ha egy lány beleszeret, azonnal megmenekül. Azonban minden ősz végén gonosz, kíméletlen bestiává változik.
És elérkezett az utolsó ősz…
Harperhez sosem volt kegyes a sors. A családja romokban, a bátyja pedig, aki képtelen összetartani a családot, folyamatosan alábecsüli őt. Harper már korán megtanulta, hogy csak kemény küzdelmek árán boldogulhat. De amikor egy embertársa megmentésére siet, hirtelen Rhen elátkozott világában találja magát.
Törd meg az átkot, mentsd meg a birodalmat!
Herceg? Szörny? Átok? Harper azt sem tudja, hol van és mit higgyen. De ahogy egyre több időt tölt el Rhennel a mágikus birodalomban, lassan megérti, mi minden forog kockán. És amikor Rhen rájön, hogy Harper nem csak egy újabb meghódítandó nőnemű, ismét feltámad benne a remény. De hatalmas erők állnak szemben Emberfall-lal… Vajon ha megtörik az átok, az elég ahhoz, hogy megmentse őket és a birodalom népét a teljes pusztulástól?"

Az alapjául szolgáló mese átdolgozása kifejezetten kellemesnek hat. Itt a szörny nem csupán kívülről tűnik szörnynek, hanem ténylegesen szörnyként is viselkedik. Ez pedig egy nagyon jó alapot ad az ifjúságihoz képest meglehetősen véresnek mondható cselekményhez. Na, nem kell megijedni, pont annyi halál van a történetben, hogy a szörny-problémának legyen tétje, se több, se kevesebb.

A női főszereplő hátterében is van egy kellemes változás, betegség miatt sánta. Ez egyrészt kiemeli őt az unalmasan tökéletes átlagos lányok rettentően népes csoportjából, másrészt a szerző felhívja vele az olvasó figyelmét egy betegségre.

Az tehát, ahogy Brigid Kemmerer az alaptörténethez nyúlt, kifejezetten ötletes. Főleg, hogy mindkét főhős tisztában van vele, mivel lehetne megtörni az átkot, ami további lehetőségeket ad a történetnek. Na, de élnek-e ezzel a lehetőséggel? Sajnos, nem igazán.

Nem véletlenül kezdtem a pozitív dolgok leírásával, mert ötletesnek találtam ezt a történetet, és egyáltalán nem volt kellemetlen olvasni, Csakhogy mindez nem volt elég ahhoz, hogy igazán jó újragondolt klasszikus legyen belőle, ami többnyire a szerző írói képességein múlt.

Ífjúsági regényről van szó, így a szöveg gördülékeny, olvasmányos, viszonylag egyszerű. Csakhogy helyenként kifejezetten suta. A párbeszédek nem mindig vannak a helyükön. Vagy ugynazt a témát ismételgetik újra és újra, vagy csak fecsegnek, és így a szereplők nem igazán haladnak egymás megismerése felé. A már említett viszonylagos vérbőségből adódóan néhány fejezetenként akad egy-egy akciójelenet. Fájdalom, de a szerző nem tud akciójeleneteket írni. A leírásai suták, olyan mintha egy túlvágott gagyi akciófilm forgatókönyvét olvasnánk. Engem állandó jelleggel kirúgott a szövegből, mert nem tudtam elképzelni, ki hol és mit csinál a sok sutty, sutty között.

Először ötletesnek tűnt az átok mellé behozni még egy konfliktushelyzetet, a szomszédos királyság támadását, de ez is épp olyan zavaros lett, mint a késdobálós jelenetek. Hiába van felvezetve, hogy itt bizony nagy politikai intrika van, amit katonai stratégiával kell megoldani, ez egy ifjúsági kötet, nem a Trónok harca. Oké, ez egyértelműen a folytatás miatt lett beleszuszakolva a történetbe, de akkor is feleslegesnek hatott. Na, de miért is? Mert ez egy romantikus mesén alapuló ifjúsági könyv, vagyis egy romantikus történet. Legalábbis ez lenne az elvárás, amit nem igazán sikerül teljesítenie.

Mindkét főszereplő kifejezetten kreatív újítást kapott, csak épp nem éltek vele. A női főhőst a bizonyítási vágy hajtja, és állandó jelleggel meggondolatlanul cselekszik. Ez egy ideig szórakoztató, hiszen egyik bajból sodródva a másikba izgalmasabbá teszi a cselekményt, ám a végére fárasztóvá válik. Nem tudja, mit akar, ezért újra és újra meggondolja magát, és az adott helyzetben ahhoz igazodik, mi tűnne hősiesebbnek. Vagány főhős látszatát akarta kelteni, de maradt a meggondolatlan ostobaságnál.

A férfi főhős rengeteg, de tényleg rengeteg lehetőséget kapott, hogy igazán érdekes személyisége legyen. Elvileg idősebb, mint amilyennek látszik, elvileg uralkodásra nevelték, elvileg nagy stratéga, fontos helyzetekben mégis épp úgy viselkedik, mint ifjú hercegek tömkelege. Az önmarcangoló bűntudata pedig rettentően felszínesen volt tálalva.

Szóval adva volt két jó lehetőségekkel felruházott főhős, akik nem igazán aknázták ki ezeket. Ettől még működhetnének együtt kifejezetten jól, ha lenne köztük bármi az egymásra licitált meggondolatlan tetteken kívül. Hiányzott közöttük a szikra, az alapműhöz ragaszkodva mégis egymáshoz lettek kényszerítve. Pedig lehetett volna ez egy jó újítás. Főleg, hogy mindketten több vonzalmat éreztek a testőr iránt, mint egymással szemben. Sőt, a főhősnő és a testőr kapcsolata jobban meg lett alapozva, mint bármi, amit a herceggel tett. Kezdetben tartottam a szerelmi háromszögtől, ám még az is jobb lett volna, mint ez a langyos víz, amiben romantika címszó alatt kapálóztak.

Összességében ez egy kifejezetten jó újításokon alapuló újragondolása egy klasszikus mesének. Ifjúsági kalandnak teljesen megfelel, mivel olvasmányos, és a fantasy elemek jó mértékkel vanank elhelyezve benne. Szerelmi történetnek azonban suta, a lezárása még sutább, így a fent említett hibák sajnos leterítették ezt az egyébként kreatív ötletet. Pedig a karakterek jobb ábrázolásával és jobban megírt akcióval, illetve kevesebb mellékszállal kifejezetten jó is lehetett volna.

Mivel látom benne a potenciált, tudom ajánlani azoknak, akik kedvelik a Szepség és a szörnyeteg történetét, és szívesen olvasnának új ötleteket róla. Viszont, aki a következő nagy szerelmi történetre vágyik, hát, keresse máshol, mert románcnak ez bizony kevés volt.

Kiegészítés:

Nem igazán néztem utána ennek a sorozatnak, mikor belekezdtem. Épp ezért ért váratlanul, hogy a kötet végén kaptam ugyan lezárást, ám a konfliktusok nem oldódtak meg. Sőt, kicsit elszaporodtak. A második kötet, Harcos, megtört szív tehát szorosan kapcsolódik hozzá, közvetlen folytatásnak tekinthető. Egyelőre nem igazán tudom, mit gondoljak róla. Főleg, hogy lesz még egy harmadik kötet is, így gyanítom, a második rész inkább növelni fogja a konfliktusok számát és nem csökkenteni.

A hazugság tézisei

Moskát Anita legutóbbi regényével (Irha és bőr) meggyőzött, hogy érdemes rá figyelni. El is szoktam olvasni online megjelent novelláit, hogy kellemesen megborzongjak kicsit a felvetett témáktól. Úgyhogy, mikor megjelent ez a novelláskötet, azonnal érdekelni kezdett.

A borító kifejezetten szép és a terjedelemre sem lehet panasz közel 400 oldalával. Egyébként a kötet tíz történetet tartalmaz.

Fülszöveg:

"Mi történik, ha belenézel a fekete monitorba? Hogyan őrzik meg a hátországban maradó családtagjaikat a háborúba vonuló katonák? Milyen, ha a halott apa tudata az okosház rendszerébe költözik? Hazugságokból felépülő életek és világok jelennek meg ebben a novelláskötetben: fizikai törvényeket szerződésekkel manipuláló jogászok, fénylő istengyereket váró leányanyák, áldozatot követelő tavak és hazugságokból városokat emelő építészek. Moskát Anita olyan, mint a kötet kisregényének szerződéskötője: pontosan ismeri a valóságot, hogy aztán a paraméterek átírásával új valóságokat hozzon létre." 

Ezek a novellák meglehetősen változatosak mind a témát, mind a zsánert tekintve. Néhány dolog azonban közös bennük, a kellemes írói stílus, az ötletes koncepció és a nyugtalanító hangulat. Aki már olvasott a szerző tollából nem fog meglepődni, ha azt mondom, egyik sem épp egy szívderítő történet, sőt, akad közöttük kifejezetten komor is. Szóval, ha valaki úgy gondolja, pár oldalas kikapcsolódásra jó lesz egy-egy novella, nagyot téved. Ezeket a történeteket emészteni kell. Rágódni kicsit rajtuk, hogy a nyugtalanító hangulaton kívül néhány gondolat is ránk telepedjen.

Változatosságukból adódóan volt olyan történet, ami jobban tetszett, és volt olyan, ami kevésbé. Utóbbi esetben nem tudtam kapcsolódni a felvetett témával, vagy csak egyszerűen nem volt rám azzal a kellemesen borzongató hatással, mint a többi. Arányaiban azonban több volt az élvezetes olvasmány, mint ami csak elment.

Nem szeretnék mindegyik történetről írni, inkább kiemelnék néhányat, ami különösen tetszett, hátha másoknak is meghozom hozzá a kedvét.

 

Rügyeid

Ha van valami, amit nagyon szeretek Moskát Anita munkáiban, akkor az a reflektálása a környezeti problémákra. Ez a novella pedig épp ilyen. Az olvasó érzi, hogy csupán pár lépésre vagyunk egy ilyen lehetséges világtól, és már jön is a kellemesen borzongató érzés. Ráadásul ez a novella kifejezetten ötletes képeket használ.

 

A gyertya a magasban tündöklő nap

Ez egy fantasy történet, abból is a klasszikus mesei elemekkel dolgozó. Közben pedig egy valós problémát, a bizalom kérdéskörét boncolgatja megfűszerezve házassággal és háborúval. Rendkívül kreatív megoldás több probléma felvetésére, és igen, itt is érezhető a borzongás, mert bizony, ha lenne erre a varázslatra lehetőség, biztosan lenne olyan személy is, aki él vele.

Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe

Ez a történet minden egyetemista félelméről szól. A szerző több helyen kifejtette, mennyi szorongással élte meg az egyetemet, ami bizony sok embernek ismerős lehet. Nos, ennek a szorongásnak egy része olvasható itt egy testhorrorba ágyazva. A fantasztikus elemek természetesen jelen vannak, ám a felvetett problémák, érzések, a szorongások gyökere nagyon is valós, amit minden egyetemista átérezhet. Nem mondom, hogy kellemes nosztalgiát váltott ki belőlem, mert húszas éveim szorongásait és kudarcait idézte fel, de jólesett a tudat, hogy másokat is hasonló kétségek gyötörtek.

 

Gumicukorszív

Ez a novella olyan, mintha egy Black Mirror részt olvasnál. Elképzelt jövő elképzelt technikai fejlődéssel, amitől egyébként nem is vagyunk annyira messze. Közben pedig egy családi dráma a gyászról, ami kortalan. Tetszettek a felvetett kérdések, és talán ennek a történetnek volt a legmegnyugtatóbb a lezárása.

Szerződési szabadság

A kötet leghosszabb története, ami nem is novella, hanem kisregény. Talán a terjedelem miatt, de ennek a felépítése a legrészletesebb. Jól átgondolt világépítés és aprólékos karakterábrázolás is belefért a már megszokottan izgalmas témafelvetés és a kreatívan fantasztikus háttér mellé. Nagyon sok érdekes kérdést boncolgat központban a hatalommal. Az pedig, hogy egy két apából és egy kislányból álló család életébe ad bepillantást kifejezetten tudatos választás. A kapcsolatok ugyanis szerves részei a történetnek, érezhetően ebből építkezik a cselekmény, és nem a megszokott oldalról, a kirekesztés felől (a főhőst nem éri bántás szexuális hovatartozása miatt), hanem egyszerűen a kapcsolati szerepekből adódóan (pl. gyermekvállalás). A jogi szövegeket varázslathoz hasonlítani pedig annyira ötletes, hogy ha legközelebb találkozom ügyvéd barátommal, a kezébe fogom nyomni ezt a könyvet.

Fekete monitor

A végére hagytam a legszórakoztatóbb történetet. Ez egy lapozgatós történet, vagyis az olvasó választási lehetőségeket kap, és a döntései nyomán vesz kisebb-nagyobb fordulatokat a cselekmény. Ez önmagában egy kreatív dolog, ha pedig hozzátesszük, hogy ez a cselekmény egy munka-mókuskerék, az ember csak magasztalni tudja. Ez bizony a munkahelyi szorongásokról szól, a kiábrándultságról, a szürkeségről, a jó döntések hiányáról. (Ne akkor olvasd, ha épp rossz a munkamorálod, mert garantáltan nem fog segíteni!) A technikai újítás pedig, ami köré épül a konfliktushelyzet, szintén érdemelhetne egy részt a korábban említett sorozatban. Zseniális! Addig lapoztam, míg minden lehetőséget végig nem játszottam. Illetve ezt már San Diego orra alá dugtam egyik este. Nem meglepő módon ő is átérezte ezt a történetet.

Ennyit szerettem volna kiemelni ebből az egyébként szuper kötetből. Ha csak egy történet szólít meg, már érdemes elolvasni. Nekem tetszett, örülök, hogy a polcomon tudhatom és nem csak azért, mert jól mutat.

Azoknak ajánlom, akik szeretnek rágódni, töprengeni egy-egy történeten. Akik szorongtak már valami miatt (egyetemisták és nagyvállalatnál dolgozók előnyben), akik értékelik a kreatív megoldásokat, és nem zavarja őket a fantasztikum. 

A szerző látásmódja széles, így sok téma felmerül ebben a könyvben, amit gördülékenyen, ám helyenként nyers őszinteséggel tálal. Akinek ez a hangvétel sok lehet, vagy csak nem szeret borzongani a valóságon, illetve felidézni a szorongásait, óvatosan kezdjen bele. Aki pedig könnyed kis történetekre vágyik, nos, keresse máshol, lehetőleg minél távolabb Moskát Anitától.

Az orgyilkos tanítványa

Mindig van néhány fantasy sorozat a radaromon, amit halogatok. Általában a terjedelem tart vissza, de a legutóbbi ilyen kötet (Királyok Veszte) kellemes élményt nyújtott, így kihasználva a lendületet belekezdtem egy újabb terjedelmes sorozatba. (Tudom, tudom folytathattam volna a már megkezdett sorozatot, de hol van abban a kihívás...)

Ez a kötet meglehetősen régi, az eredeti megjelenése '95-ös, és a két magyar kiadás, amit megélt, sem mondható frissnek. A mellékelt borító az újabb, fülszövegből azonban önkényesen a korábbit hoztam picikét megrövidítve.

Nincs bajom egyébként ezzel a borítóval, nem nyújt kifejezett esztétikai élményt, de jól illik a cselekményhez.

Terjedelemre 300 oldal körül mozog, de ne tévesszen meg senkit, ez bizony egy terjengős történet.

Fülszöveg:

"A Hat Hercegség ősi uralkodó családjának a Látnokoknak kettős nehézséggel kell szembenézniük. A királyi utódlás kényes láncában hirtelen feltűnik egy hatéves gyermek, a trónörökös törvénytelen fia, Fitz, aki megjelenésével örökre megváltoztathatja a Hercegségek történelmét. Ugyanakkor a tenger felől új, minden eddiginél kegyetlenebb támadásokat intéznek a Vörös Martalócokként rettegett kalózok. Az udvari örökösödési intrikákba csöppent hatéves fiút a király titokzatos tanácsadója és mestergyilkosa, Árny tanítja ki a tőr diplomáciájára, amivel hasznossá válhat a királyi család számára."

A cím és a műfaj alapján egy eseményekben gazdag, kalandos történetre számítottam. Nos, egyáltalán nem ezt kaptam, mégsem mondhatom, hogy nagyot csalódtam. Ez a könyv ugyanis egy felnövéstörténet középkort idéző háttérrel és időnként egy kis mágiával. Ha pedig így tekintünk rá, és nem egy pörgős, akcióban bővelkedő kalandra, akkor megállja a helyét.

A cselekmény lényegében a főhős életét és cseperedését mutatja be hat éves korától a kamaszkor elejéig. Közben akad itt világ- és családépítés. Különféle kapcsolatok alakulása, külső és belső fenyegetések, árulások, háttérben megbújó titkok és minden egyéb, ami egy királyság belső intrikáiba beleférhet. Szóval, bár a narráció meglhetősen lassúnak és helyenként tényleg terjengősnek hat (mindig tudjuk épp mit evett, mit viselt a főhős) egész jól leköti az olvasó figyelmét. Nem éreztem úgy, hogy unatkoznék rajta, ami elsősorban a gördülékeny szövegnek volt köszönhető.

Ha már szöveg, a narráció a főhős szemszögéből mutatja be az eseményeket, és minden fejezet elején van egy kis extra ismertető, amolyan mini történelemlecke vagy krónika. Ez elsősorban a világ megismerésében segít, és egy kis kiegészítést nyújt az olvasónak. Ráadásul a könyv keretes szerkezetéből tudjuk, hogy a főhős felnőtt, megöregedett és épp a visszaemlékezéseit írja. Ez és a tény, hogy van még néhány kötetnyi folytatás, elég nyilvánvalóvá teszi, hogy Fitz életéért nem érdemes aggódni, ám ettől még lehet izgulni érte. Ezzel a megoldással egyáltalán nem volt problémám, azonban volt egy eleme a narrációnak, ami nem tetszett, a nevek. Kifejezetten bosszantónak találtam, hogy a szereplők nagy része beszélő nevet kapott. Ez helyenként indokolt volt (mint Árny vagy Bolond esetében), helyenként csupán zavaró (mint Türelem). Ezek a nevek ugyanis keltettek az olvasóban egy előzetes képet az illetőről, ami aztán megismerve őket kissé zavarossá vált. Számomra nehéz volt ezt megszokni.

A karakterek egyébként jól felépített, árnyalt személyiségek és a furcsa neveik ellenére kifejezetten emberiek. Mindegyikük hibázik, hoznak jó és rossz döntéseket egyaránt, így igazi embereknek tűnnek és nem csupán díszletnek. Ráadásul egy kisfiú szemszögéből látjuk őket, aki épp fejlődésben van, így a többi szereplőről kialakított kép is vele együtt változik.

A cselekmény nagy része az udvari intrikák és belső viszonyok körül forog, ám akad mellette néhány mellékszál, ami kifejezetten érdekes.

Egyrészt, ahogy a cím el is árulja, a főhős egy orgyilkos tanítványa. Ez a szál végig együtt mozog az egyéb tanulási és felnövési folyamatokkal, így nem kell sok véres eseményre gondolni. Fitz tanul, megfigyel és csak a kötet legvégén keveredik bele a munka veszélyeibe. Szóval, ha valaki attól tartana, ez egy véres könyv, ne tegye. Sőt, ármányokkal átszőtt fantasy történethez képest kifejezetten vérszegény. Ez azonban nem baj, hiszen egy gyerek a főszereplő. (Gyanítom, a második kötet már erőszakosabb lesz.)

Másrészt ott a mágia, ami csupán mint fűszer van jelen a történetben. Néhány fejezetet leszámítva nem sokat törődnek vele, a főhősnek természetes, az olvasó meg úgyis rájön, miről szól ez az egész. Nekem nagyon tetszett, ahogy az írónő felépítette. Fitz képessége pedig irigylésre méltó. Kár, hogy mivel még gyerek, akit megaláznak és elnyomnak, nem tekint megfelelően az adottságaira. Azonban remélem, ez idővel változni fog.

Még egy dolgot szeretnék kiemelni, az állatok és elsősorban a kutyák hangsúlyos szerepét. Állatbarát olvasóknak kellemes lehet, azonban, ha egy intrikákkal teli udvarban kisállatot tartunk, nos, benne van a veszteség lehetősége. Bizony, nem mindegyik kutya éli túl ezt a kötetet, azonban ez nem céltalan erőszak, hanem  kifejezett okkal történik, és a főhős jellemét is formálja. Egyébként pedig ez sem olyan durva a könyvben, hiszen, ahogy korábban már írtam, meglehetősen visszafogott ez a történet, ha gyilkosságokról van szó.

Összességében ez egy hosszú felnövéstörténet fantasy köntösben. Nem bővelkedik akcióban, de fenntartja a figyelmet, és erős alapokat ad a folytatásnak. Azoknak ajánlom, akik kedvelik, ha a főhős a szemük előtt nő fel, nem zavarja őket a lassabb tempó, és nem vágynak világméretű problémákra. Uralkodói irntrikák kedvelői előnyben. Aki viszont olyan orgyilkosról olvasna, aki után véres tetemek százai maradnak, nos, keressen egy másik kötetet.

Kiegésztés:

A Látnok-ciklus három kötetből áll, így van még két további meglehetősen vaskos könyv. Hamarosan sort kerítek a második részre (A király orgyilkosa), hacsak bele nem kezdek inkább egy másik hasonlóan terjedelmes fantasy sorozatba...

Illetve ez a sorozat a szerző univerzumába (Az Elődök Birodalma) tartozik, vagyis kapcsolódik még hozzá jó néhány másik kötet. Ha csak a magyarul is megjelenteket nézzük, még két ciklussal plusz hat kötet (ami terjedelemben inkább tizenkettő). Egyelőre nem tudom, hogy jelenlegi olvasási lendületem kitart-e ilyen sokáig.