2020. november 25., szerda

Átverve

A Vasdruida Krónikái sorozat negyedik része visszatért a sárga színvilághoz. Nem mondom, hogy ez rossz, de nekem ez a borító most nem annyira tetszik. Lelövöm a poént, de a cselekményt is gyengébbnek éreztem az előző részhez (Elkalapálva) képest. Pedig 344 oldalával lett volna bőven ideje kibontakozni, vagy épp ez a bőség volt a gond.
Fülszöveg:
"Atticus O’Sullivan, az utolsó druida nem maradt volna életben a kelta ravaszság nélkül kétezer évig. Így amikor a bosszúálló norvég istenek végezni akarnak vele, a még ravaszabb navahó isten, Prérifarkas segítségével elhiteti velük, hogy sikerült megölniük, felaprították az arizonai sivatag kellős közepén.
De a trükkös Prérifarkas nem osztogatja ingyen a segítségét. Mire kettőt pislogna, Atticus vérszomjas, sivatagi alakváltókkal találja magát szemközt, amiket a navahók bőrcserélőknek hívnak. Amikor a druida már azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, csúnyán elárulja valaki, akiről soha nem hitte volna. Atticus elhatározza, hogy ha ezt túléli, soha többet nem hagyja magát átverni. Milyen szép utolsó szavak!"

A történet épp ott veszi fel a fonalat, ahol az előző kötet letette, ami jó. Új helyszínre utaznak a szereplők, ami szintén jó, és egy új vallás és világnézet kerül képbe - már ami a népes istenségeket illeti - ami szintén jó. Szóval minden adva volt, hogy ezt a részt is ugyanolyan remeknek találjam, mint az előzőket. Csakhogy valamiért ezúttal mégsem váltott ki belőlem olyan lelkesedést, mint vártam. Félreértés ne essék, tetszett ez a rész, csak az előzőt jobban szerettem.
Hiába volt ez a kötet terjedelmesebb, mint elődje, a cselekményt jóval lassabbnak éreztem. Pedig álhalál ide vagy oda, Atticus nem hazudtolta meg magát, és folyton bajba került. Akadt tehát akció minden második fejezetben, az elsődleges cselekményt mégis lassúnak találtam. Ehhez hozzájött az új vallás, ami egyrészt érdekes volt, másrészt cseppet lapos. No, nem az indián hitvilággal voltak gondjaim, de amikor ahhoz van szokva az olvasó, hogy nagypofájú istenségek csatáznak mindenféle értelemben a főhőssel, akkor kis kántálás és sötét szellemek nem igazán érik el az ingerküszöbét. Ráadásul Prérifarkas is visszavett a lendületéből, pedig ő az indiánok között is nagypofájúnak számít.
Ebből adódik, hogy itt bizony kevesebb volt a verbális meccs. Sőt, ezek a meccsek szinte kizárólag a főhős és az imádni való kutyája között zajlottak. Azonban bármennyire is oda és vissza vagyok ezért a blökiért, csak az ő humora kevés, hogy elvigye hátán ezt a könyvet. Pedig megpróbálta és nem is rosszul.
Ráadásul az író mindent megtett, hogy minél több humort csempésszen a könyve. Voltak itt popkultúrális utalások, szitkozódások, és múltbéli mesék bőven. Csakhogy utóbbiak inkább a könyv laposságát fokozták, mint például a nagyláb törénete, amit egyszerűen időhúzásnak és papírkitöltésnek éreztem és nem egy szórakoztató annekdotának.
A lényeg tehát az, hogy hiába szeretem a főhősöket, ha nincs mellettük egy tucat érdekes és vicces (ergó az esetek nagy részében nagypofájú) mellékszereplő, nem halad úgy a történet, ahogy kellene és ahogy megszokhattuk. Ettől függetlenül voltak benne remek részek is.
Nagyon szeretem, amikor a főhős a druida képességeit használja. Komolyan sokkal szórakoztatóbbnak találtam a szófukar eszmecseréit Coloradóval, mint amit a navahókkal folytatott. Ráadásul ez a sorozat olyan, mint egy nagy, vicces környezetvédelmi reklám. Imádom, hogy mindig kitér rá, hogy a főhős a bolygót védi, a környezetet szennyezők pedig bekaphatják. Ráadásul mindezt okosan, valós keretek között teszi, így az összes zöld gondolat a könyvben hiteles marad.
Az is tetszett, hogy időnként azért beköszönt egy csipet skandináv és kelta mitológia, ami felkavarta a sivatag porát, és remek lehetőségeket nyújt a folytatásra nézve.
Összeségében tehát, bár ezt a könyvet gyengébbnek éreztem az előzőknél, tetszett. Jól szórakoztam rajta és biztosra veszem, hogy aki kedveli Atticus humorát, ebben sem fog csalódni, bár itt Oberon a sztár. Aki tehát olvasta a harmadik kötetet, kezdjen bele ebbe is bátran. Ha peidg valaki nem ismerné még a druida kalandjait, ám egy szórakoztató fantasy történetre vágyik, adjon neki egy esélyt. Kutyakedvelők előnyben.

Ízelítő a könyvből:
Tényleg nem tudom, hogy a gimnáziumi matematikatanárok, miért nem ilyen szöveges példákkal jönnek: „Ha egy 70 kilós ír juhászkutya 30 kilométer per óra sebességgel egy 100 kilós draugrra támad, ledönti-e a lábáról a gennyládát?”
Kiegészítés:
Egyelőre még egy rész érhető el magyarul, a Beszorítva. Én biztosan sort kerítek majd rá, és erre buzdítok mindenkit, hogy a további négy kötet is megjelenhessen. Igen, ez azt jelenti, hogy ez a sorozat bizony 9 kötetre rúg. Nagyon remélem, hogy végig kiadásra kerül hazánkban is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése