Szürke nővér

Az Ős könyve trilógia második kötete épp olyan mutatósnak tűnik, mint az első (Vörös nővér). 

A borító hasonlóan kifejező, tökéletesen passzol a történethez, és bár terjedelemre cseppet rövidebb 440 lapjával, az összhatás úgyanúgy remek.

Fülszöveg:

"A Kegyes Irgalom Kolostorában már évszázadok óta tökéletesítik a nevelt lányok adottságait; misztikus erejüket és gyilkos képességeiket. A misztikus osztályba nemrégiben felkerült Nona Grey lassanként megismerkedik a világmindenség rejtélyeivel. De sajnos előfordul, hogy még a mélyben rejlő igazságok is csak megnehezítik választásainkat. Mielőtt elhagyná a kolostort, Nonának ugyanis el kell döntenie, melyik rendhez szeretne csatlakozni: az imádság és csendes szolgálat vagy a penge és az ököl ösvényén akar-e járni.
Nona és választott jövője útjában egy sértett, felsült orgyilkos, az Inkvizíciót fegyverként használó császárnő-jelölt fondorlatai, valamint a birodalom leghatalmasabb nagyurának bosszúszomja állnak.
Miközben a hurok egyre szorul a nyaka körül, az ellenségei pedig mindent bevetnek ellene, Nonának meg kell találnia a saját útját a barátság és a bosszú, a vágyak és a hűség útvesztőiben.
Egy biztos: útját vörösre festi a kiontott vér."

A kötet elején egy gyors összefoglalás olvasható az előző részről. Mivel nem rég olvastam az első kötetet, és amúgy is elég jó az olvasási memóriám, ezt a pár oldalt csípőből átugrottam. Aztán néhány oldal után visszalapoztam, és mégis átfutottam, mert nem értettem egy "új szereplőt". Csakhogy ez a szereplő a két kötet közötti időben jelent igazán meg, így hiába kerestem nyomát az összefoglalóban. Ez pedig jól mutatja, hogy bár a történet ott folytatódik, ahol az első rész véget ért, mégsem pontosan ott veszi fel újra a fonalat. Az író sűrített kicsit, így a főhős már az új osztályban kezdheti ezt a kötetet, és folytathatja tanulmányait, ami nagyon jót tett a könyvnek.

A keretes szerkezet maradt, így ez a rész is egy jövőben játszódó prológussal nyit, és ugyanabban az időben zárul is. Ez pedig csak fokozza az olvasó kíváncsiságát a finálét adó harmadik kötet iránt. A narráció nagy része azonban maradt a főhősnél, és ezt csak egy-egy fejezetig törte meg Üveg nézőpontja, ami megadta az események politikai hátterét, és kerekké tette a kötet elsődleges konfliktushelyzetét. Szóval az író már megint remekül épített fel mindent, és most végre belehúzott kicsit, mert ez a rész jóval feszesebb tempót diktált, mint az előző.

Mikor belekezdtem, és ismét szembesültem a diákélettel, felbugyogott bennem az előző rész csalódottsága. Féltem ugyanis, hogy helyenként itt is unatkozni fogok, és mivel elég kiszámítható volt a Nona ellen irányuló áskálódás, erre reális esélyem is volt. Csakhogy ez a rész szerencsére nem nyúlt el túlságosan, és volt, ami feldobta. Keot egy igazi színfolt volt. Behozta azt a fajta humort a történetbe, amit Mark Lawrence-től már megszoktam és elvártam korábbi olvasmányaim alapján. Ráadásul végre bővült a helyzín is, ahogy elhagyták a kolostor falait. Ez pedig ismételten jót tett a cselekménynek és presze olvasási kedvemnek is.

Nona karaktere helyenként még mindig cseppet egysíkúnak érződött, ám összességében úgy éreztem, fejlődött. Jóval szimpatikusabbnak találtam, és ezen talán a kiválasztott kérdéskörének háttérbe szorulása és a már említett Keot is sokat segített. Szóval kezd azzá a főhőssé válni, akiről jó olvasni.

Üveg sem okozott csalódást, nagyon tetszettek azok a csavarok, amelyek köré épültek.

A könyv utolsó harmada pedig nagyon ütősre sikerült. Tetszett, hogy az író széthúzta a szálakat, hogy aztán egy remek fináléban újra összefogja őket. Illetve az is tetszett, hogy felvázolta a politikai érdekeket és intrikákat is. A szerelmi cérnafoszlány is üdítően hatott, és csak fokozta kíváncsiságomat a folytatást illetően.

A szerző persze még így is sok dologban homályban tartotta az olvasót, még mindig rengeteg megválaszolatlan kérdés van a hold és a hajószívek körül, na meg persze a jégen, de ez egyáltalán nem zavaró, inkább kecsegtető.

Összességében tehát nekem ez a második kötet sokkal jobban tetszett, mint az első. Sokkal izgalmasabbnak találtam, így visszakaptam azt a lelkesedést, amit a szerző iránt korábban éreztem.

Ez tehát egy kíváló folytatás, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a Vörös nővért már olvasta. Ha pedig valaki úgy járt, mint én, vagyis az első rész nem győzte meg igazán, mindenképpen tegyen egy próbát a folytatással, mert szerintem megéri.

Kiegészítés:

A közeljövőben tervezem elolvasni a harmadik kötetet (Szent nővér). Illetve újraéledt lelkesedésem nyomán már most boldog vagyok, hogy Mark Lawrence ebben a világan is tovább tervezett három kötetnél, és a Fumax Kiadó még idén megjelenteti az új sorozatának (A jég könyve) első részét.