Még mindig nincs kilátásban újabb utazás - legnagyobb sajnálatomra -, így viszont bepótolhatom az elmaradásaimat úti beszámolóimat illetően. Ausztria után, most az utolsó tavalyi utamról szeretnék írni, ezúttal is tematikusan, három bejegyzésben.
Múlt októberben kihasználva a kellemes, pulcsis őszi időt (Amit egyébként imádok!) San Diegóval eltöltöttünk egy hosszú hétvégét Szlovákiában. Választásunknak több oka volt. Egyrészt nagyon sok szépet és jót hallottam a szlovák vidékről, másrészt nem akartunk távoli célt választani, és harmadrészt itt található az egyik vár, ami nagyon régóta a bakancslistámon szerepelt, de erről majd egy másik bejegyzésben.
Az útirányt tehát hamar belőttük, már csak meg kellett terveznem, pontosan hová menjünk, és mit nézzünk meg, amit jó szokásomhoz híven egy útikönyv segítségével tettem meg. Foglaltam egy kellemes szállást egy nagyon kedves és segítőkész úrnál, aki megérkezésünkkor rögtön felajánlotta, hogy ha nem boldogulnánk angolul, nagyon szívesen fordít nekünk magyarról szlovákra. Nem kellett igénybe vennünk, de jólesett ez a kedvesség. A szállásunk egyébként Stubnyafürdőn volt, és szállásadónk nagyon meglepődött, mikor közöltük, nem hoztunk fürdőruhát, nem a fürdő miatt jöttünk. Nekünk ugyanis csak egy központi hely kellett, ahonnan könnyedén megközelíthető minden kinézett úti cél. Célból pedig nem volt hiány, első körben három bányavárost néztem ki.
Körmöcbánya
 |
| az óváros közepe |
Az első hely, ahol megálltunk, Körmöcbánya volt. Ez a nagyon aranyos település, már a 12. század óta megvan. A középkorban az aranybányászat központja volt, amelynek fénykora a 14-15. századra tehető. Ekkor ebben a helyes kis városban termelték egész Európában a legtöbb aranyat. Károly Róbert pénzverdét alapított itt, 1335-től itt verték a híres aranyforintot.
A bányák mára már kimerültek, így senki se számítson vakító gazdagságra, ám így is elég bájos ez a város.
Nagyon szeretem a középkori óvároskat, olyan hangulatos a városfal és olyan szép, szűk utcáik vannak. Ezt pedig itt is megkaptuk, mikor első körben a magaslati helyen trónoló templomot néztük meg.
A Szent Katalin-vártemplom már messziről is impozáns látványt nyújt, ahogy a város fölé magasodik.
14-15. században épült gótikus stílusban, de a 18. században a belső terét barokkosították, majd a 19. században neogótikus átalakítást is kapott.
A templom látogatható. Fel kell sétálni hozzá egy szűk macskaköves utcán, majd több lépcsőn felfelé, aztán a pénztár után még néhány lépcsőn tovább. Nem volt drága a belépő, és kaptunk magyar leírást is hozzá.
A templom nagyon szép, ám mégsem a gazdag díszítése vonzott minket igazán, hanem a tény, hogy fel lehet menni az óratoronyba. A csigalépcsőn felmászni pedig határozottan megérte, mert gyönyörű volt a kilátás.
A templomhoz tartozik még néhány kisebb melléképület, ám azok akkor nem voltak látogathatók, így csak körbejártuk, megcsodáltuk, és gyönyörködtünk a kilátásban. A város egyébként gyorsan körbesétálható, már ami a látványos, régi részét illeti.
A templom mellett még egy dolgot néztünk meg itt, a Pénztörténeti Múzeumot.
Ez a múzeum a főtéren épp a templommal szembeni oldalon található. Kívülről nem látszik rajta, de hatalmas, ötszintes a kiállítótere és van itt minden, ami a pénz történetét illeti. Akad itt várostörténeti kiállítás és pénztörténeti gyűjtemény, amelyben aztán minden van a kelta pénzektől a mai papírpénzekig. Kifejezetten szép gyűjtemény, főleg ha a látogatót érdekli a numizmatika, de mindenkinek érdekes lehet, hogy milyen volt a fizetőeszköz a Római Birodalom idején. Egy külön szint van az érmekészítésről, mert itt nem csak azt mutatják meg, hogyan nézett ki a pénz, hanem azt is, hogyan készült. Technikai beállítottságúak tehát előnyben, mert amíg én az Árpád-kori pénzekre csorgattam a nyálamat, addig San Diegó a pénzverő eszközöket tanulmányozta.
Talán a legfelső szint volt a legkevésbé izgalmas, mert ott művészeti kiállítás volt termsézetesen érmékről, ám a legalsó szint szinte szó szerint kincsesbányának bizonyult. A pincében ugyanis az alapanyagokra helyezték a hangsúlyt, így itt van egy ásványkiállítás, majd egy meredek lépcső alján, ahová csak munkavédelmi sisakban lehet lemenni, egy bányát mutatnak be. Pontosabban azt, hogyan nézett ki egy bánya a 18-20. században.
Szóval ez egy elég menő múzeum, és ami a legjobb benne, egyáltalán nem zsúfolt. Mikor elkezdtük a végigjárását, nagyjából egy másik látogatóval találkoztunk, így végig miénk volt a terep, addig és ott bámészkodtunk, ahogy kedvünk tartotta. Ez persze csak látogató szempontjából szerencsés, a múzeum szempontjából nem, szóval ha valaki Körmöcbányán jár, mindenképpen nézzen be ide. Tényleg érdekes, és szerintem rájuk fér a támogatás. Egyébként itt is kaptunk magyar leírást.
Nem csak azért szeretem az útikönyveket, mert megmondják milyem műemléket, múzeumot érdemes megnézni, hanem azért is, mert ajánlanak éttermet. Szlovákiai útikönyvem pedig kifejezetten jól teljesített ezen a téren.
Körmörcbányán ebédeltünk a Silvanus étteremben. Ez az étterem a főtéren található, egy kapualjon át lehet bejutni iide, pontosabban a teraszára, ahol mi letelepedtünk a szép idő miatt. San Diego a vadhúsos ételek miatt lelkesedett, míg én nagyon örültem a vegetáriánus hamburgeremnek. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy olyan hatalmas adagot kapok, amivel alig tudok megküzdeni.
Finom volt, és a helyszín is kellemes, így ha valaki megéhezik a pénztörténeti kiállítástól, nem kell messzire mennie néhány jó falatért.
Besztercebánya
A második bányaváros, amit megnéztünk, Besztercebánya volt. Kis kitérőt jelentett, de nem akartam kihagyni.
Szintén középkori gyökerekkel rendelkező város, amely sokáig a rézbányászat központja volt. Itt is a várnegyed, illetve a főtér az, ami érdekes. Azonban be kell vallanom, hogy számomra ez a bányaváros tetszett a legkevésbé. Itt nem éreztem azt a romantikus hangulatot, mint ami a másik két városban elkapott. Sőt, kifejezetten nagyvárosnak tűnt, amit a főtér hatalmas mérete is mutatott.
Azért persze körbejártuk a teret, megcsodáltuk a szép épületeket és a templomokat. Kétségtelenül szépek az itteni házak, főleg ha az ember tisztában van vele, milyen régiek, de valahogy úgy voltam vele, oké, láttam már hasonlót, jöhet az igazi különlegesség. Csakhogy nem jött, hacsak nem számítjuk a Mátyás-házat, ahol Mátyás király lakott.
Nem is töltöttünk el sok időt itt, csak körbesétáltuk, és megvacsoráztunk.
A vacsora színhelyét ezúttal is útikönyvemből választottuk és megdöbbentően olcsó volt. Mikor ugyanis ráböktünk az Olivo éttermre, ami a főtér közepén foglal helyet, borsos árakra számítottunk. Nagyjából olyanra, mintha Budapesten az ember beülne a Váci utca egyik éttermébe, vagyis benne van a sűrűjében, a legforgalmasabb részen. Csakhogy míg itthon ezeket a helyeket horror árakkal látják el, addig Beszetercebányán nagyon jót ettünk nagyon olcsón.
Ez egyébként egy nagyon hangulatos étterem, ami meglehetősen nagy, több szintből áll, és az olasz ételekre specializálódott. Mindketten tésztát rendeltünk, ami nagyon finom volt és kellemesen laktató. Egyébként, mikor a szomszéd asztalhoz kihozták a pizzát, örültem, hogy nem azt kértem, mert olyan nagy volt, hogy párosával érdemes csak megküzdeni vele.
Szóval, ha valaki olcsón jót akar enni a vársoban, tudom ajánlani, főleg ka kedveli az olasz konyhát.
Vacsora után kicsit még sétálgattunk, és valamiért minél távolabb kerültünk a főtértől, annál jobban megszoktam ezt a várost. Azonban így sem lett a kedvenc bányavárosom.
Mondjuk, ha a harckocsik vonzanának, biztosan más lenne a véleményem. A Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumánál tettük le az autót (Egyébként az országnak nincs olyan csücske, ahol ne lenne legalább egy utca, tér vagy kavics elnevezve erről a felkelésről.), aminek számomra nem túl szép, modern épülete van. A múzeum előtti parkban azonban harckocsik vannak kiállítva, amit a helyi kisgyerekek előszeretettel tapogatnak. Ha tehát valaki érdeklődik a háborús technika itránt, talál itt látnivalót.
Selmecbánya
Egyértelműen a kedvenc bányavárosom Selmecbánya volt. Ennek volt ugyanis a legkellemesebb, romantikus hangulata, és itt volt a legtöbb látnivaló.
Persze, hogy ez is egy középkori eredetű város. A 13. században német bányászokat telepítettek ide, általuk a város felvirágzott, és az ezüstbányászat központjává vált.
Mária Terézia 1763-ban itt alapított Bányászati Akadémiát, ami akkoriban az első felsőfokú végzettséget adó műszaki iskola volt. A 18. században úgy megnövekedett a lakosság (25 000 fő), hogy Magyarország legnagyobb városai közé tartozott.
1993 óta a Világörökség része.
Nagyon hangulatos ez a város, bár kiterjedését tekintve nem mondható kicsinek. Ráadásul a látnivalók nem egy helyre (mondjuk egy térre) koncentrálódtak. Mikor megérkeztünk, el is terelte a figyelmünket a Kálvária templom, ami igazából a városon kívül egy dombon helyezkedik el. Olyan szép volt, hogy rögtön meg is álltunk itt, hogy felmásszunk a domb tetejére.
Itt lényegében a keresztutat lehet végigjárni, amelynek állomásait kisebb kápolnák freskói jeleznek. Van egy alsó templom (fenti képen), illetve egy felső, ahová viszonylag meredek emelkedőn lehet felbaktatni. Ráadásul egy kifejezetten szép zöld dombon helyzekedik el, ami akár piknikezésre is ideális. Felmenni pedig megéri a kilátás miatt.
Belátni innen az óvárost, ami egyébként gyalog sincs messze a dombtól. Mi egyszerűen besétáltunk oda a hangulatos kis utcákon.
A város főtere a Szentháromság tér, innen érdemes körbenézni. A kanyargós szűk utcák, a sok templom és a szép épületek tökéletes bámészkodási lehetőséget adnak a sétálgatóknak. Itt is azt tettük, amit Besztercebányán, csak sétálgattunk, ám itt sokkal lelkesebb voltam a hangulat miatt. Még az sem zavart, hogy egyértelműen sokkal több volt itt a turista.
Olyan sok, hogy mikor jó szokásunkhoz híven az útikönyv alapján akartunk éttermet választani vacsorához, nem találtunk. Az első helyen már nem szolgáltak fel ételt, amit nyelvi nehézségek miatt (mivel nem beszélt idegen nyelven) a pincérnő elég fura módon közölt velünk miután 20 percig üldögéltünk az egyik asztalnál. Aztán a kinézett sörház úgy tele volt, hogy foglalás nélkül esélyünk sem lehetett. Szóval végül csak beültünk az első olyan helyre, ahol láttunk szabad asztalt. Népszerű tehát ez a város.
Egyébként nem döntöttünk rosszul. Elégedett voltam a pizzámmal és San Diego is, mert végre kipróbálhatott valami helyit, ami hússal töltött palacsintára emlékeztette.
Biztosan nem néztünk neg itt mindent, mivel limitált idő állt rendelkezésünkre (hazafelé ejetettük útba) és nem mentünk be templomokba, múzeumba, ám így is jól éreztük magunkat. Sétálgattunk néhány órát, és tényleg olyan kellemes hangulata van ennek a városnak, hogy kifejezetten megszerettem.
Nekem tehát ez a bányaváros lett a kedvencem, így tudom ajánlani, ám mindegyik várost érdekesnek találtam. Örülök, hogy utunkba beleterveztem a bányavárosokat.
Nagyon szeretem a középkori óvároskat, olyan hangulatos a városfal és olyan szép, szűk utcáik vannak. Ezt pedig itt is megkaptuk, mikor első körben a magaslati helyen trónoló templomot néztük meg.
 |
| Szent Katalin-vártemplom |
14-15. században épült gótikus stílusban, de a 18. században a belső terét barokkosították, majd a 19. században neogótikus átalakítást is kapott.
A templom látogatható. Fel kell sétálni hozzá egy szűk macskaköves utcán, majd több lépcsőn felfelé, aztán a pénztár után még néhány lépcsőn tovább. Nem volt drága a belépő, és kaptunk magyar leírást is hozzá.
A templom nagyon szép, ám mégsem a gazdag díszítése vonzott minket igazán, hanem a tény, hogy fel lehet menni az óratoronyba. A csigalépcsőn felmászni pedig határozottan megérte, mert gyönyörű volt a kilátás.
A templomhoz tartozik még néhány kisebb melléképület, ám azok akkor nem voltak látogathatók, így csak körbejártuk, megcsodáltuk, és gyönyörködtünk a kilátásban. A város egyébként gyorsan körbesétálható, már ami a látványos, régi részét illeti.
 |
| kilátás az óratoronyból a főtérre |
Ez a múzeum a főtéren épp a templommal szembeni oldalon található. Kívülről nem látszik rajta, de hatalmas, ötszintes a kiállítótere és van itt minden, ami a pénz történetét illeti. Akad itt várostörténeti kiállítás és pénztörténeti gyűjtemény, amelyben aztán minden van a kelta pénzektől a mai papírpénzekig. Kifejezetten szép gyűjtemény, főleg ha a látogatót érdekli a numizmatika, de mindenkinek érdekes lehet, hogy milyen volt a fizetőeszköz a Római Birodalom idején. Egy külön szint van az érmekészítésről, mert itt nem csak azt mutatják meg, hogyan nézett ki a pénz, hanem azt is, hogyan készült. Technikai beállítottságúak tehát előnyben, mert amíg én az Árpád-kori pénzekre csorgattam a nyálamat, addig San Diegó a pénzverő eszközöket tanulmányozta.
 |
| kilátás az óratoronyból a városra |
Szóval ez egy elég menő múzeum, és ami a legjobb benne, egyáltalán nem zsúfolt. Mikor elkezdtük a végigjárását, nagyjából egy másik látogatóval találkoztunk, így végig miénk volt a terep, addig és ott bámészkodtunk, ahogy kedvünk tartotta. Ez persze csak látogató szempontjából szerencsés, a múzeum szempontjából nem, szóval ha valaki Körmöcbányán jár, mindenképpen nézzen be ide. Tényleg érdekes, és szerintem rájuk fér a támogatás. Egyébként itt is kaptunk magyar leírást.
 |
| ebédünk |
Körmörcbányán ebédeltünk a Silvanus étteremben. Ez az étterem a főtéren található, egy kapualjon át lehet bejutni iide, pontosabban a teraszára, ahol mi letelepedtünk a szép idő miatt. San Diego a vadhúsos ételek miatt lelkesedett, míg én nagyon örültem a vegetáriánus hamburgeremnek. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy olyan hatalmas adagot kapok, amivel alig tudok megküzdeni.
Finom volt, és a helyszín is kellemes, így ha valaki megéhezik a pénztörténeti kiállítástól, nem kell messzire mennie néhány jó falatért.
Besztercebánya
A második bányaváros, amit megnéztünk, Besztercebánya volt. Kis kitérőt jelentett, de nem akartam kihagyni.
Szintén középkori gyökerekkel rendelkező város, amely sokáig a rézbányászat központja volt. Itt is a várnegyed, illetve a főtér az, ami érdekes. Azonban be kell vallanom, hogy számomra ez a bányaváros tetszett a legkevésbé. Itt nem éreztem azt a romantikus hangulatot, mint ami a másik két városban elkapott. Sőt, kifejezetten nagyvárosnak tűnt, amit a főtér hatalmas mérete is mutatott.
 |
| főtér |
Nem is töltöttünk el sok időt itt, csak körbesétáltuk, és megvacsoráztunk.
A vacsora színhelyét ezúttal is útikönyvemből választottuk és megdöbbentően olcsó volt. Mikor ugyanis ráböktünk az Olivo éttermre, ami a főtér közepén foglal helyet, borsos árakra számítottunk. Nagyjából olyanra, mintha Budapesten az ember beülne a Váci utca egyik éttermébe, vagyis benne van a sűrűjében, a legforgalmasabb részen. Csakhogy míg itthon ezeket a helyeket horror árakkal látják el, addig Beszetercebányán nagyon jót ettünk nagyon olcsón.
Szóval, ha valaki olcsón jót akar enni a vársoban, tudom ajánlani, főleg ka kedveli az olasz konyhát.
Vacsora után kicsit még sétálgattunk, és valamiért minél távolabb kerültünk a főtértől, annál jobban megszoktam ezt a várost. Azonban így sem lett a kedvenc bányavárosom.
Mondjuk, ha a harckocsik vonzanának, biztosan más lenne a véleményem. A Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumánál tettük le az autót (Egyébként az országnak nincs olyan csücske, ahol ne lenne legalább egy utca, tér vagy kavics elnevezve erről a felkelésről.), aminek számomra nem túl szép, modern épülete van. A múzeum előtti parkban azonban harckocsik vannak kiállítva, amit a helyi kisgyerekek előszeretettel tapogatnak. Ha tehát valaki érdeklődik a háborús technika itránt, talál itt látnivalót.
 |
| tank a parkban |
Selmecbánya
Egyértelműen a kedvenc bányavárosom Selmecbánya volt. Ennek volt ugyanis a legkellemesebb, romantikus hangulata, és itt volt a legtöbb látnivaló.
 |
| Kálvária dombon |
Mária Terézia 1763-ban itt alapított Bányászati Akadémiát, ami akkoriban az első felsőfokú végzettséget adó műszaki iskola volt. A 18. században úgy megnövekedett a lakosság (25 000 fő), hogy Magyarország legnagyobb városai közé tartozott.
1993 óta a Világörökség része.
Nagyon hangulatos ez a város, bár kiterjedését tekintve nem mondható kicsinek. Ráadásul a látnivalók nem egy helyre (mondjuk egy térre) koncentrálódtak. Mikor megérkeztünk, el is terelte a figyelmünket a Kálvária templom, ami igazából a városon kívül egy dombon helyezkedik el. Olyan szép volt, hogy rögtön meg is álltunk itt, hogy felmásszunk a domb tetejére.
 |
| úton a tetejére |
Belátni innen az óvárost, ami egyébként gyalog sincs messze a dombtól. Mi egyszerűen besétáltunk oda a hangulatos kis utcákon.
 |
| kilátás a domb tetejéről |
Olyan sok, hogy mikor jó szokásunkhoz híven az útikönyv alapján akartunk éttermet választani vacsorához, nem találtunk. Az első helyen már nem szolgáltak fel ételt, amit nyelvi nehézségek miatt (mivel nem beszélt idegen nyelven) a pincérnő elég fura módon közölt velünk miután 20 percig üldögéltünk az egyik asztalnál. Aztán a kinézett sörház úgy tele volt, hogy foglalás nélkül esélyünk sem lehetett. Szóval végül csak beültünk az első olyan helyre, ahol láttunk szabad asztalt. Népszerű tehát ez a város.
 |
| pizza és útikönyv |
Biztosan nem néztünk neg itt mindent, mivel limitált idő állt rendelkezésünkre (hazafelé ejetettük útba) és nem mentünk be templomokba, múzeumba, ám így is jól éreztük magunkat. Sétálgattunk néhány órát, és tényleg olyan kellemes hangulata van ennek a városnak, hogy kifejezetten megszerettem.
Nekem tehát ez a bányaváros lett a kedvencem, így tudom ajánlani, ám mindegyik várost érdekesnek találtam. Örülök, hogy utunkba beleterveztem a bányavárosokat.
 |
| tér |
 |
| helyi fogás |
 |
| séta közben |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése