Tizenkilenc perc

Már egy ideje szerettem volna olvasni Jodi Picoult tollából. Most, hogy az Athenaeum Kiadó újra megjelentette ezt a könyvét, ráadásul egy jóval mutatósabb borítóval, úgy gondoltam, ideje kézbe venni.

552 lapjával viszonylag hosszabb olvasmány, és mivel a téma nem éppen könnyed, nem lehet pikk-pakk végiglapozni.

Füszöveg:

"Sterling átlagos amerikai kisváros a keleti partvidéken, ahol semmi sem történik – egészen addig, míg egy nap Peter, a szemüveges számítógépzseni vérfürdőt nem rendez az iskolában. Ámokfutásának koronatanúja, a szép Josie rejtélyes módon nem emlékszik semmire. Miközben a tárgyalást vezető bírónő – Josie anyja – és a lelkiismeretes nyomozótiszt kétségbeesetten kutatják, mi a magyarázat az iszonyatra, fény derül a rejtett titkokra: a szülők nem ismerik saját gyermekeiket, és fogalmuk sincs, mi zajlik egy átlagos iskola falai között. Megtudjuk, hogy szabályos kasztrendszerben, elkülönülve élnek a „menők" és a „lúzerek", az erőszak akkor is tombol, amikor nincs fegyver senki kezében."

Az iskolai lövöldözés nem egy könnyed téma, így az írónő meglehetősen nagy falatot választott, de sikerült szépen megoldania. Ez azért is fontos, mert minél több feldolgozást kap, annál jobb, még úgy is, hogy igazán megérthető sosem lehet.

Az első kérdés, ami felmerül a témával kapcsolatban, a nézőpont. Ki legyen a főhős? Aki szétlövi az iskolát, aki épp az ámokfutás útjába kerül, vagy az, aki ott sincs, mégis érintetté válik? Az írónő nem bonyolította túl, inkább mindenkinek megadta a szólás jogát, így a könyvnek sok-sok szereplője van, akik gyakorlatilag egyenrangúak benne, bár Peter és Josie felváltva kapják a legtöbb figyelmet. Ez egyrészt dicséretes, mert így minden oldal, legyen az elkövetőjé vagy az áldozaté, szerepet kap. Aztán majd az olvasó eldöntheti maga, ki is itt az áldozat. A válasz persze egyszerű: mindenki. 

A koncepció tehát remek, nekem mégis a könyv feléig túl sok volt. Túl sok a szereplő, túl sok a váltás - és itt nem a múlt és a jelen közötti ugarálásra gondolok, mert az szükségszerű volt - és túlságosan sok a töredék. Mivel a könyvnek nincs igazi főhőse, senkit sem lehet teljesen megismerni. Ez persze remek művészi húzás, hiszen a könyv egyik üzenete épp ez: Ismerhetünk-e valakit igazán? Csakhogy olvasási szempontból nem a legkényelmesebb. Én egyszerűen nem tudtam közel kerülni a szereplőkhöz épp ezen darabosság okán, és így megkedvelnem sem sikerült őket. Őszintén szólva senki sem volt szimpatikus, még a medvepapa bájaival felvértezett rendőr sem. Sajnáltam őket, valahol együtt éreztem velük, de érteni vagy kedvelni nem tudtam őket. Ez persze Peter esetében nem is volt elvárás, ám a többieknél szükségszerű lett volna.

Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a könyvbéli lövöldözés teljes mértékben indokolatlan volt. Ez ugyanis egy normális ember számára igaz minden hasonló esetre, legyen az fikció vagy valóság. Nem is az a célja ennek a könyvek, hogy megmagyarázza, érhetővé tegye, bár néhol olyan, mintha erre kísérletet tenne, hanem, hogy megmutassa. Ez pedig teljeskörűen és jól sikerült. Az írónő nem csak azt mutatta meg, mi vezethet az erőszakhoz, hanem azt is, mi lesz ebből az erőszakból. Persze, hogy még több erőszak...

Bármennyire is unszimpatikusak voltak nekem a szereplők, nagyon emberinek találtam őket. Emberi volt a reakciójuk, legyen szó bosszúról, csalódásról, félelemről vagy bűntudatról. Ugyanakkor néhol sarkítottnak éreztem őket. Ezt a sarkítást pedig elsősorban az iskolai erőszak (nem a lövöldözés, hanem a zaklatás) esetében találtam szembetűnőnek. Nem Peter esetére gondolok, hanem Josie megfelelési kényszerére. A gyerekek nagyon gonoszan tudnak viselkedni egymással, a kamaszok még inkább, sőt, ez bizony még felnőttek között is gyakran megesik. Bizony, a munkhelyi környezet néha erősen emlékeztethet a gimire... De nem minden gondolat forog a "menő" és "nyomi" skautlyák körül, mint ahogy azt Josie bemutatja. Igen, van a klikk, és vannak a klikken kívüliek, de nem felététlenül ez motivál mindenkit minden egyes percben. Ez nekem túlzásnak hatott. Ráadásul Josie esetében minden hozzá kapcsolodó részt elvitt ebbe a "menő vagyok, de jaj, mi lesz ha nem leszek menő" irányba, mikor sokkal, de sokkal érdekesebb lett volna a párkapcsolatába belemélyedni. Na, ott lett volna még mit boncolgatni bőven.

Ami nagyon tetszett, és remekül volt ábrázolva, az a szülői nézőpont. Érzékletes volt Peter szüleinek küzdelme és értetlensége, és ugyanolyan érzékletes volt az áldozatok szüleinek reakciója. Sőt, még a média szerepe is kapott egy szeletet ebben a nagy tortában. A tárgyalás pedig kifejezetten részletesnek bizonyult, bár a jogi előkészületei talán túlságosan is részletesnek hatottak.
A könyv hangulata nem meglepő módon nyomasztó. Nem az erőszakos cselekedetek miatt, azok nem különösebben részletesek vagy véresek, nincs is ilyesmire szükség, hanem a lelki megterhelés miatt. Ilyen sok szomorú, sérült, magányos és lelkileg terhelt szereplőről olvasni nem egy vidám dolog. Az embert így hamar elkaphatja olvasás közben a melankólia. No, de ez teljesen jogos egy ilyen témánál.

Összeségében ez egy jó könyv, meglepően átfogó feldolgázása a témának, így nagyon örülök, hogy elolvastam.
Azoknak ajánlom, akik kíváncsiak egy iskolai lövöldözés minden aspektusára. Viszont, ha valaki magyarázatot vár az ilyen tettekre, az csalódni fog, erre ugyanis nincs jó magyarázat, és nem is lehet ilyet adni.