A Fényhozó sorozat harmadik kötete.
Csakúgy mint az előző részek esetében, a borító szép, a terjedelem pedig bőséges, 928 oldal. Oké, valójában csak 900, mert a maradék 28 lapon köszönetnyilvánítás, szójegyzék és a szereplők rövid összefoglalása foglalja a helyet.
Fülszöveg:
"A régi istenek felébrednek, a Hét Szatrapia pedig kezd széthullani. A Chromériának létérdeke megtalálni az eltűnt Prizmát, az egyetlen embert, aki képes lehet megállítani a katasztrófát. De Gavin Guile gályarab egy kalózhajón, és nemcsak a hatalmát vesztette el, hanem a mágikus képességét is. Kip Guile-nak az apja védelme nélkül a túlélésért kell küzdenie a nemesi házak, a vallási frakciók, a lázadók és a gyilkos szekta, a Tört Szem Rendje alattomos háborújában, és versenyeznie kell pszichopata féltestvérével is, hogy melyikük legyen a következő Prizma…"
Azt eddig is tudtam, hogy Brent Weeks terjengős, de már elfelejtettem, hogy ennyire...
Már a második könyvnél (A vakító kés) szembesültem a történet gyenge pontjaival, azonban ott még találtam benne bőven elég színfoltot, hogy mindettől függetlenül élvezetes olvasmánynak találtam. Azonban most ezt sajnos nem mondhatom el.
Ez a kötet rettentően túl van írva és rettentően vontatott. Habár szeretem az író fantáziáját és stílusát, illetve ismertem és kedveltem ezt a világot a szereplőivel egyetemben, rettentően untam. Októberben kezdtem el olvasni és csak most rágtam át magamat az utolsó 150 lapon nem kis erőfeszítéssel. Szóval sajnos nem szolgálhatok jó hírekkel.
A legnagyobb problémám a könyvvel a már említett túlírtság és terjengősség volt. Weeks mindenről beszámol, még arról is, ami nem kapcsolódik a cselekményhez. Tele van érdektelen és szintén kapcsolattól mentes mellékszereplőkkel, miközben a főhősök életét úgy terelgeti, mint nyugdíjas lajhár a reumás csigákat. Ez a tempó pedig nem elfogadható egy olyan világban, ahol elvileg háború van, elvileg mindenki gonosz terveket szövöget és elvileg vannak főhősök. Egyszerűen unalmassá vált minden.
Liv csak azért kerül elő tíz fejezetenként, hogy jelezze még él és a Színes Herceg is fel-fel legyen emlegetve, míg a többi korábbi főhős megrekedt a középszerű terjengősség mocsarában. Kip például kalandozik pár fejezeten át, majd belép a végtelen mókuskerékbe: edzés, önsajnálat, kártyázás, edzés, kártyázás, önsajnálat, edzés és így tovább a végtelenségig. Apropó kártyázás: Szörnyen untam! Értem én, hogy az író szerepjáték rajongó és gondolom, hogy a fantasy könyveket olvasók egy része is az, de nem mindenki. Szóval nem kellene minden egyes kártyapartit ilyen kéjesen elnyújtani, mint valami megszállott a festett lapok iránt. Tudom, tudom fontosak ezek a kártyák a misztikum szempontjából, de akkor is rém unalmasak. Andross ezért hiába egy érdekes karakter. Róla jó volt olvasni, csak ne kártyázott volna ennyit...
Ami Gavint illeti, ezúttal ő lett az író szadizmusának célpontja, ami nem feltétlenül rossz (néhány karakternek kifejezetten jót tesz, ha padlóra küldik), de néhol szükségtelen. Az utolsó kínzásánál például ott a lehetőség a menekülésre és visszavágásra, de nem, Gavin marad mártír és ez nem az a fajta karakterfejlődés, ami egy ilyen jelentős főhős estében elvárt lenne.
Egyébként a könyv nagy részében a főhősök tépik a szájukat valami felesleges dolgon. Siránkoznak, általában valami múltbéli eseményen vagy ármánykodnak, csak már az sem érdekes.
A rengeteg körítés és sallang úgy elnyomta a ki kivel van és ki kinek kémkedik kavalkádját, hogy a könyv végén, mikor kiderült ki lapul egy-egy szál végénél, csak sóhajtottam és lapoztam egyet. Nincs ez jól felépítve.
Még a rendkívül gazdag és kreatív világ iránt is elfogyott a lelkesedésem. A végtelenbe futó mellékszálak közepette gondoltam, kiélvezem ezt a szó szerint színes világot, csakhogy nem sikerült. A szószedetben ugyanazok a már megismert fogalmak és kifejezések szerepeltek, amelyek az előző két könyvben és a memóriám köszöni szépen jól van, nem kell ennyire szájbarágósnak lenni. Csakhogy volt néhány totálisan érdektelen kártyaszereplő a múltból, akik újabb furcsa szavakat hoztak a képbe, persze magyarázat nélkül (Gondolom, arra már nem volt hely ezen a röpke 900 lapon...) és ezeket szívesen megnéztem volna hátul. No, hogy nem szerepeltek ott, mit is képzeltem...
Konklúzióként levonható, hogy Weeks fantáziája gazdag, csak nem tudja szűrni. Olyan sok volt olyan feleslegesen, hogy minden korábbi lelkesedést kiölt belőlem. Már nem érdekelnek a szereplők, mert unom a gondjaikat, már nem érdekel a világ, mert úgyis egy hülye kártyalap fog eldönteni mindent és már nem érdekel a szivárványszínű mágia sem, mert ezt is meguntam. Ahogy az elcsépelt közmondás tartja: Kevesebb néha több. Kár, hogy ezt az író szemébe eddig még senki sem mondta. Ez pedig jól látszik a köszönetnyilvánításból, ami ugyanolyan terjengős és érdektelen, mint maga a regény, pedig Weeks leírja, hogy pont az vele a célja, hogy valami érdekes újdonságot adjon. Nos, nem jött össze...
Ezt a részt kizárólag azoknak ajánlom, akik nagyon megszerették ezt a világot és ezen 600 oldalnyi fölösleges körítés sem változtathat. Akinek azonban már a második rész sok volt, inkább bele se kezdjen.
Liv csak azért kerül elő tíz fejezetenként, hogy jelezze még él és a Színes Herceg is fel-fel legyen emlegetve, míg a többi korábbi főhős megrekedt a középszerű terjengősség mocsarában. Kip például kalandozik pár fejezeten át, majd belép a végtelen mókuskerékbe: edzés, önsajnálat, kártyázás, edzés, kártyázás, önsajnálat, edzés és így tovább a végtelenségig. Apropó kártyázás: Szörnyen untam! Értem én, hogy az író szerepjáték rajongó és gondolom, hogy a fantasy könyveket olvasók egy része is az, de nem mindenki. Szóval nem kellene minden egyes kártyapartit ilyen kéjesen elnyújtani, mint valami megszállott a festett lapok iránt. Tudom, tudom fontosak ezek a kártyák a misztikum szempontjából, de akkor is rém unalmasak. Andross ezért hiába egy érdekes karakter. Róla jó volt olvasni, csak ne kártyázott volna ennyit...
Ami Gavint illeti, ezúttal ő lett az író szadizmusának célpontja, ami nem feltétlenül rossz (néhány karakternek kifejezetten jót tesz, ha padlóra küldik), de néhol szükségtelen. Az utolsó kínzásánál például ott a lehetőség a menekülésre és visszavágásra, de nem, Gavin marad mártír és ez nem az a fajta karakterfejlődés, ami egy ilyen jelentős főhős estében elvárt lenne.
Egyébként a könyv nagy részében a főhősök tépik a szájukat valami felesleges dolgon. Siránkoznak, általában valami múltbéli eseményen vagy ármánykodnak, csak már az sem érdekes.
A rengeteg körítés és sallang úgy elnyomta a ki kivel van és ki kinek kémkedik kavalkádját, hogy a könyv végén, mikor kiderült ki lapul egy-egy szál végénél, csak sóhajtottam és lapoztam egyet. Nincs ez jól felépítve.
Még a rendkívül gazdag és kreatív világ iránt is elfogyott a lelkesedésem. A végtelenbe futó mellékszálak közepette gondoltam, kiélvezem ezt a szó szerint színes világot, csakhogy nem sikerült. A szószedetben ugyanazok a már megismert fogalmak és kifejezések szerepeltek, amelyek az előző két könyvben és a memóriám köszöni szépen jól van, nem kell ennyire szájbarágósnak lenni. Csakhogy volt néhány totálisan érdektelen kártyaszereplő a múltból, akik újabb furcsa szavakat hoztak a képbe, persze magyarázat nélkül (Gondolom, arra már nem volt hely ezen a röpke 900 lapon...) és ezeket szívesen megnéztem volna hátul. No, hogy nem szerepeltek ott, mit is képzeltem...
Konklúzióként levonható, hogy Weeks fantáziája gazdag, csak nem tudja szűrni. Olyan sok volt olyan feleslegesen, hogy minden korábbi lelkesedést kiölt belőlem. Már nem érdekelnek a szereplők, mert unom a gondjaikat, már nem érdekel a világ, mert úgyis egy hülye kártyalap fog eldönteni mindent és már nem érdekel a szivárványszínű mágia sem, mert ezt is meguntam. Ahogy az elcsépelt közmondás tartja: Kevesebb néha több. Kár, hogy ezt az író szemébe eddig még senki sem mondta. Ez pedig jól látszik a köszönetnyilvánításból, ami ugyanolyan terjengős és érdektelen, mint maga a regény, pedig Weeks leírja, hogy pont az vele a célja, hogy valami érdekes újdonságot adjon. Nos, nem jött össze...
Ezt a részt kizárólag azoknak ajánlom, akik nagyon megszerették ezt a világot és ezen 600 oldalnyi fölösleges körítés sem változtathat. Akinek azonban már a második rész sok volt, inkább bele se kezdjen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése