Papírsárkányok

Nem ez volt az első olvasmányom a szerzőtől - És a hegyek visszhangozzák című kötetét még 2014-ben olvastam - így nagyjából tudtam, mire számíthatok. Előzetes elvárásaimat pedig maradéktalanul teljesítette.

A címválasztás tökéletes, a borító mutatós, és terjedelemre is kellemes 448 oldalával.

Fülszöveg:

"Afganisztán, ​70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől."

Én ezt a könyvet kötelező olvasmánnyá tenném a magyar lakosság számára.

Nem azért, mert ez a világ legjobb könyve, nem is azért, mert hasonló történet nincs máshol, hanem pusztán azért, mert emberi. Emberi problémák, emberi szereplők és emberi leírása Afganisztán helyzetének, és ez az, amit könnyű megérteni és átérezni. Mert, aki nem érez empátiát a háború legnagyobb áldozatai, az apa és anya nélkül maradt gyerekek iránt, annak üresebb a lelke, mint a történetben felbukkanó koldusnak a zsebe. Tanulságos könyv és sajnos aktuális is.

A könyv cselekménye gyakorlatilag egy felnőtt férfi visszaemlékezése. Ez a visszaemlékezés pedig egyenes vonalban halad a gyerekkortól a fiatalságon át a felnőttkorig. A főhős nem kimondottan pozitív figura, mert rengeteg hibát követ el, a szociális érzéke csapnivaló, ám meg sem próbálja magát jónak beállítani, és épp ettől lesz valamennyire mégis szerethető. Amir tisztában van a hibáival, az emberi esendőséggel, mert minden gondja épp ezekből a nagyon is emberi érzésekből (irigység, gyávaság, önzőség) fakad, sőt állandó jellegű bűntudata is van miattuk. Az olvasó tehát nem ítélheti el őt könnyedén, és ez számomra kifejezetten szimpatikus volt.

"Fontold meg jól ezt: akinek nincs lelkiismerete, akiben nincs jóság, az szenvedni sem tud."

A cselekmény mozgatórugója a főhős gyarlósága, így lehetne ez a könyv egy egyszerű bemutatása az embernek, a kapcsolatoknak, a barátságnak, a kötődésnek. Az író azonban nem elégedett meg ennyivel. Hogyan is tehette volna, mikor ez az elsőre hétköznapi konfliktushelyzet Afganisztánban játszódik. A cselekmény hátterét az ország falatnyi történelme és az afgán kultúra néhány morzsája adja, ezek pedig épp olyan jelentőségteljes üzenetet hordoznak, mint a fent említett konfliktushelyzet.

Khaled Hosseini természetes könnyedséggel mutatja be szülőhazáját, annak minden báját, egzotikumát, de nem feledkezik el a valóságról és a közelmúlt szörnyűségeiről sem. A könyv felér egy gyorstalpalóval Afganisztán huszadik századi történelméből. Ez a történelem sajnos nem épp vidám, tele van etnikai és vallási feszültséggel, különböző országok fegyveres beavatkozásaival és háborúval. Bizony háborúval, mert mi itt Európa közepén hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a második világháború lezárásával nem szűntek meg a háborúk a világban, sőt, ma is úgyanúgy zajlanak, mint néhány évtizeddel korábban.

A könyv hangulata keserédes. Egyrészt tele van boldog nosztalgiával, másrészt fájdalommal az otthon elhagyása és az ország sorsa miatt. A főhős egyszerre imádja szülővárosát, mert a legboldogabb emlékei oda kötődnek, és retteg tőle, mert emlékszik a fegyverropogásra és a menekülésre, és tudja, hogy ez az aknákkal szétszaggatott hely, már nem ugyanaz. Ettől pedig az olvasóban is hasonlóan kettős érzések alakulnak ki a szépen megfogalmazott sorok és a háborús borzalom nyers leírása okán. Az író egyáltalán nem félt megmutatni a rossz dolgokat, de szerencsére mindig csempészett némi pozitívumot  a fejezetekbe egy-egy elejtett szép gondolat formájában.

A történetnek persze akadnak hibái, néhány mozzanat kézenfekvőnek vagy szükségszerűnek tűnhet, és kissé úgy érezheti az olvasó, hogy túl kicsi a világ, ahogy a szálak újra és újra összefutnak. Mindez azonban bocsánatos bűn, mert ezektől gördül tovább a cselekmény, és egyébként is tökéletesen passzolnak a fikció világának szabadságába.

Szót kell még ejtenem a magyar fordításról (Vajda György munkája), ami remekül sikerült. Nagyon szépen simulnak a szövegbe a meghagyott fárszi szavak, és a kötet végi szószedet is remek volt hozzájuk.

Összességében ez egy szépen megfogalmazott, érdekes, emberi történet egy nem is olyan távoli országban. Nekem nagyon tetszett, mert egyszerre volt velőig hatolóan valóságos és szép az univerzális emberi érzések miatt.

Meleg szívvel tudom ajánlani a családtörténetek kedvelőinek, azoknak, akik érdeklődést mutatnak más kultúrák iránt, és mindenkinek, aki nincs tisztában azzal, hogy a háborúk nem értek véget. A mai magyar társadalomnak pedig különösen javallott olvasmány.

"Nagyon sok gyerek van Afganisztánban, de nagyon kevés gyerekkor."