Szürke nővér

Az Ős könyve trilógia második kötete épp olyan mutatósnak tűnik, mint az első (Vörös nővér). 

A borító hasonlóan kifejező, tökéletesen passzol a történethez, és bár terjedelemre cseppet rövidebb 440 lapjával, az összhatás úgyanúgy remek.

Fülszöveg:

"A Kegyes Irgalom Kolostorában már évszázadok óta tökéletesítik a nevelt lányok adottságait; misztikus erejüket és gyilkos képességeiket. A misztikus osztályba nemrégiben felkerült Nona Grey lassanként megismerkedik a világmindenség rejtélyeivel. De sajnos előfordul, hogy még a mélyben rejlő igazságok is csak megnehezítik választásainkat. Mielőtt elhagyná a kolostort, Nonának ugyanis el kell döntenie, melyik rendhez szeretne csatlakozni: az imádság és csendes szolgálat vagy a penge és az ököl ösvényén akar-e járni.
Nona és választott jövője útjában egy sértett, felsült orgyilkos, az Inkvizíciót fegyverként használó császárnő-jelölt fondorlatai, valamint a birodalom leghatalmasabb nagyurának bosszúszomja állnak.
Miközben a hurok egyre szorul a nyaka körül, az ellenségei pedig mindent bevetnek ellene, Nonának meg kell találnia a saját útját a barátság és a bosszú, a vágyak és a hűség útvesztőiben.
Egy biztos: útját vörösre festi a kiontott vér."

A kötet elején egy gyors összefoglalás olvasható az előző részről. Mivel nem rég olvastam az első kötetet, és amúgy is elég jó az olvasási memóriám, ezt a pár oldalt csípőből átugrottam. Aztán néhány oldal után visszalapoztam, és mégis átfutottam, mert nem értettem egy "új szereplőt". Csakhogy ez a szereplő a két kötet közötti időben jelent igazán meg, így hiába kerestem nyomát az összefoglalóban. Ez pedig jól mutatja, hogy bár a történet ott folytatódik, ahol az első rész véget ért, mégsem pontosan ott veszi fel újra a fonalat. Az író sűrített kicsit, így a főhős már az új osztályban kezdheti ezt a kötetet, és folytathatja tanulmányait, ami nagyon jót tett a könyvnek.

A keretes szerkezet maradt, így ez a rész is egy jövőben játszódó prológussal nyit, és ugyanabban az időben zárul is. Ez pedig csak fokozza az olvasó kíváncsiságát a finálét adó harmadik kötet iránt. A narráció nagy része azonban maradt a főhősnél, és ezt csak egy-egy fejezetig törte meg Üveg nézőpontja, ami megadta az események politikai hátterét, és kerekké tette a kötet elsődleges konfliktushelyzetét. Szóval az író már megint remekül épített fel mindent, és most végre belehúzott kicsit, mert ez a rész jóval feszesebb tempót diktált, mint az előző.

Mikor belekezdtem, és ismét szembesültem a diákélettel, felbugyogott bennem az előző rész csalódottsága. Féltem ugyanis, hogy helyenként itt is unatkozni fogok, és mivel elég kiszámítható volt a Nona ellen irányuló áskálódás, erre reális esélyem is volt. Csakhogy ez a rész szerencsére nem nyúlt el túlságosan, és volt, ami feldobta. Keot egy igazi színfolt volt. Behozta azt a fajta humort a történetbe, amit Mark Lawrence-től már megszoktam és elvártam korábbi olvasmányaim alapján. Ráadásul végre bővült a helyzín is, ahogy elhagyták a kolostor falait. Ez pedig ismételten jót tett a cselekménynek és presze olvasási kedvemnek is.

Nona karaktere helyenként még mindig cseppet egysíkúnak érződött, ám összességében úgy éreztem, fejlődött. Jóval szimpatikusabbnak találtam, és ezen talán a kiválasztott kérdéskörének háttérbe szorulása és a már említett Keot is sokat segített. Szóval kezd azzá a főhőssé válni, akiről jó olvasni.

Üveg sem okozott csalódást, nagyon tetszettek azok a csavarok, amelyek köré épültek.

A könyv utolsó harmada pedig nagyon ütősre sikerült. Tetszett, hogy az író széthúzta a szálakat, hogy aztán egy remek fináléban újra összefogja őket. Illetve az is tetszett, hogy felvázolta a politikai érdekeket és intrikákat is. A szerelmi cérnafoszlány is üdítően hatott, és csak fokozta kíváncsiságomat a folytatást illetően.

A szerző persze még így is sok dologban homályban tartotta az olvasót, még mindig rengeteg megválaszolatlan kérdés van a hold és a hajószívek körül, na meg persze a jégen, de ez egyáltalán nem zavaró, inkább kecsegtető.

Összességében tehát nekem ez a második kötet sokkal jobban tetszett, mint az első. Sokkal izgalmasabbnak találtam, így visszakaptam azt a lelkesedést, amit a szerző iránt korábban éreztem.

Ez tehát egy kíváló folytatás, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a Vörös nővért már olvasta. Ha pedig valaki úgy járt, mint én, vagyis az első rész nem győzte meg igazán, mindenképpen tegyen egy próbát a folytatással, mert szerintem megéri.

Kiegészítés:

A közeljövőben tervezem elolvasni a harmadik kötetet (Szent nővér). Illetve újraéledt lelkesedésem nyomán már most boldog vagyok, hogy Mark Lawrence ebben a világan is tovább tervezett három kötetnél, és a Fumax Kiadó még idén megjelenteti az új sorozatának (A jég könyve) első részét. 

Örökölt sors

Először is szeretném közölni, hogy a manapság kifejezetten divatos önsegítő könyvektől és a híres "majd én megmondom a tutit" szerzőktől már gondolati síkon is borsódzik a hátam. A személyiségemtől és az életfelfogásomtól ugyanis ezek a művek olyan távol állnak, mint a Balaton a Hold krátereitől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne fogadnám el a pszichológia tudományát.

Ezen bevezető után talán kicsit furcsának tűnhet, hogy mégis egy ilyen jellegű kötet került a kezembe, pedig az okok meglehetősen egyszerűek. Egyrészt rengetegszer jött szembe velem ez a könyv különböző helyeken, másrészt a gyönyörű borító miatt azonnal el is kezdte piszkálni a fantáziámat. Úgyhogy az egyik ilyen alkalommal úgy döntöttem, adok neki egy esélyt legalább ezért a csodálatos borítóért.

Nem vastag könyv, mindössze 272 oldal. Fülszöveg:

"Amikor ​elkezdjük kutatni elakadásaink, szorongásaink, elhibázott párkapcsolataink, ismétlődő kudarcaink okát, gyakran kiderül, hogy saját életünk történései nem adnak megfelelő magyarázatot. Ilyenkor érdemes a tágabb perspektívát is megvizsgálni, és szüleink, nagyszüleink vagy akár a még korábbi generációk életeseményeit is feltárni.A legtöbb esetben döbbenten tapasztaljuk majd – amit a modern kutatások eredményei is igazolnak –, hogy felmenőink traumái, feldolgozatlan félelmei, kapcsolati törései még a halálukkal sem enyésznek el, hanem bennünk élnek tovább. Az egykori háborús üldöztetés a mi életünkben depresszió formájában jelentkezik, a kitelepítés traumája állandó bizalmatlanságban, az árván maradt dédmama kötődési vesztesége párkapcsolati kudarcokban, az öngyilkos nagypapa eltitkolt története pánikzavarban – hogy csak néhány lehetséges példát említsek.
Számomra ma már egyértelmű, hogy egyetlen ember sorsa sem érthető meg transzgenerációs szemlélet nélkül. Ha szeretnénk megszabadulni kínzó tüneteinktől, vagy megváltoztatni zavaró viselkedési és érzelmi mintáinkat, fel kell tárnunk családunk múltját.
Ez gyakran nem egyszerű feladat, mert sok titkot, kimondatlan feszültséget hurcolunk magunkkal, és adunk tovább generációról generációra. A tabutémák pedig megakadályozzák, hogy egészségesen és őszintén kapcsolódjunk egymáshoz és önmagunkhoz.
Ebben a könyvben szeretném végigvezetni az olvasót egy transzgenerációs önismereti úton, hogy saját életében tetten érhesse és helyrehozhassa a múltból megörökölt negatív érzelmi viszonyulásokat és viselkedési mintákat."

Egy pszichológiai jellegű könyvnél hatványozottan igaz, hogy véleményem róla a saját érzéseimet és meggyőzödésemet tükrözi. Ezt csak azért szögezem le, hogy minden olvasóm helyén tudja kezelni következő soraimat.

A könyv öt nagyobb fejezetből áll, és mindegyik külön értékelést érdemel. Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, néhány általános megállapítás a kötetről.

Meglepően olvasmányosnak bizonyult. A sorok gördülékenyek, könnyedén követhetőek, még a tudományosabb részek is, ami egy ilyen ismeretterjesztő jellegű könyvnél kifejezetten dicséretes. Ráadásul emiatt kifejezetten tudatosan kellett olvasnom, nehogy gyorsan végiglapozzam az egészet. Szóval az általános benyomásom meglepően pozitív a könyvről. Valójában egyáltalán nem ilyen könnyedén fogyaszthatóra számítottam, így kellemesen csalódtam.

Hiába volt öt nagyobb fejezet, én úgy éreztem, mintha három részből állna a könyv. Számomra ugyanis élesen elkülönült a kezdeti lelkes szakasz, az érdeklődő közepétől és az utolsó harmadától, ami a legkevésbé fogott meg. (No, de erről majd bővebben a fejezetek kifejtésénél.) Talán ezért is éreztem úgy, hogy nem az én ízlésemhez igazodva lett beosztva ez a könyv. Voltak olyan fejezetek, amelyek kifejezetten kurtának tűntek, míg mások picikét túlnyújtottnak hatottak. Ez egy kis hullámzó hatást adott az olvasási élménynek.

A könyv önsegítő jellege számomra felemásan hatott. Minden fejezet végén volt egy kérdéssor, ami összefoglalta az elhagzottakat, és önreflexióra buzdította az olvasót. Ezzel csupán csak annyi problémám volt, hogy önmagukban a kérdések nekem nem mondtak semmit. Egyrészt azért, mert ezeken a kérdéseken a fejezet olvasása közben is elméláztam, mert figyelmes olvasó vagyok, így értelmetlennek tűnt a megismétlésük. Másrészt azért, mert míg néhány kérdés önmagában rejtette a válasz értelmezését, addig néhány kérdésnél úgy éreztem, kevés csupán tudni a választ, a szerző további intrukciói nélkül csak lógni fog a levegőben. Úgy tűnik, én a folyószövegben szeretek gondolkodni és nem a szövegek közötti térben.

Lássuk a fejezeteket:

Ahogyan elkezdődött

A könyv első fejezete megvett kilóra. Meglepően potitív élnény volt, ami szépen elhessegette szkepticizmusomat. Minden alfejezetet rendkívül érdekesnek találtam, és meglepően sok új információt gyűjtöttem össze. Ezzel a résszel mindössze annyi problémám volt, hogy mivel ez egy segítő könyv, nagy arányban a problémákra fókuszált, amitől számomra kissé negatív lecsengése lett a dolognak. 

Hiába élveztem az információkat, a példákat és gondolkodtam rengeteget olvasás közben, a könyv konklúziójának azt éreztem, hogy egy gyereket felnevelni rettentően nehéz, szinte lehetetlen, már ha a cél az, hogy kiengyensúlyozott legyen, és ne rakódjon rá az a sok-sok minden, ami árthat neki. Értem én, hogy segítő könyv, de nem csupán a negatív példákból lehet tanulni, sőt. Szerettem volna több potitív irányt olvasni, hogy lássam, igen, nehéz, de csak meg lehet oldani egy kis odafigyeléssel. Valószínűleg azért voltam erre a részre annyira kihegyezve, mert a környezetemben jelenleg sok a csecsemő, illetve a várandós kismama, így általános beszélgetésekben is felmerül a gyereknevelés témája.

Lényegében ez a fejezet tetszett nekem a legjobban. Itt kaptam a legtöbb új és érdekes információt, és ez alapozta meg a kedvemet a folytatáshoz.

Trauma

Ezt a részt majdnem olyan jónak éreztem, mint az elsőt. Itt is nagyon érdekes dolgok merültek fel, ismét mélyen elgondolkodtam egy-egy részen. Ráadásul ennél a fejezetnél nem éreztem úgy, hogy csak a negatív oldal lett kidomborítva, hiszen a trauma nem épp egy felemelő dolog, itt teljesen jogos a borúsabb hangulat.

Családi titkok

Ez volt az első fejezet, amit kicsit túlnyújtottnak éreztem. Ebben is kaptam új információkat és elgondolkodtató felvetéseket, ám itt már éreztem, hogy kezdek eltávolodni a könyvtől. Talán azért, mert míg az első két fejezetben találtam kapcsolódási pontot a témák és az életem között, addig itt nem tudtam olyan mélyen belehelyezkedni a példákba. No, nem mondom, hogy nincs a családomban titok, mert biztos akad egy-kettő, ám összességében egy kifejezetten őszinte közegből jövök, én magam is az vagyok, így számomra ez a rész nem mondott olyan sokat.

Családi sorsformálás

A negyedik fejezetet éreztem a leginkább elnyújtottnak. Ez a rész a családi történetek fontosságáról szól, ami érdekes, jó megismerni, de kissé feleslegesnek éreztem ennyire részletesen szemügyre venni. Még úgy is, hogy itt ismét visszajött a személyes kapcsolódási pontom, mivel olvasás közben sok-sok családi sztori bevillant, hála nagymamám állandó és csapongó családi történeteinek. Valahogy mégsem éreztem azt a kíváncsiságot, amit az első két fejezet kiváltott.

Örökségek nyomában

Sajnos a kötet vége az, ami a legkevésbé tetszett. Ez a fejezet egyszerűen úgy eltávolodott tőlem, mint ahogy az elején féltem, hogy az egész kötet fog. Úgy éreztem, lóg a levegőben, mint a fejezetek végén a kérdések. Jó, hogy ismerjük meg az örökségünket, jó hogy ad néhány támpontot, milyen információkra figyeljünk, de nem jó, hogy ha meg is vannak egy csokorba, akkor sem megyünk túl sokra velük. 

Ott van az említett Steve Jobs példája, ami a módszer állatorvosi lova akart lenni. Csakhogy erős ellenérzéseim vannak vele kapcsolatban, így nem igazán tudtam értékelni a családi hátteréből fakadó okokat. Ez pedig remekül rávilágított az önsegítő könyvek és a személyiségem összeférhetetlenségére. Mert logikusnak tartom az okok feltárását, a motivációk és a háttér megismerését, és szeretem nézni a teljes képet, akár generációkra visszamenőleg, azonban mindez nem mentség senki borzalmas viselkedésére. Az én hitvilágomban ugyanis mindenki vállalja tettei következményeit és ne takarózzon az üknagymamával. Mert igen, ér minket rengeteg hatás, öröklünk rengeteg dolgot, ám épp azért vagyunk gondolkodó lények, hogy mindezt felismerjük, és kezdjünk vele valamit, hogy pozitív irányba fejlődhessünk. Maradva Steve Jobs példáján, attól, hogy a biológiai szülei és az első pár, aki szóba jött az örökbefogadásnál elutasította, lehetett volna jó apja a lányának. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az a pár, aki végül örökbe fogadta megadta neki azt a jó példát, amit követhetett volna. A lánya szemszögéből nézve tehát az ősök vére nem mentség arra, hogy az apja egy seggfej. No, de ez persze csak az én véleményem.

A kötet lezárása tetszett is, meg nem is. Tetszett, mert értettem a huszárvágás okát, és nem tetszett, mert valahol mégis csak jól jött volna egy bekezdésnyi összefoglaló.

Összeségében jó élmény volt ez a könyv. Nem fogok könyvesboltba rohanni, és önsegítő könyveket felvásárolni, de egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam. Sok érdekes információval gazdagodtam.

Aki kedveli a pszichológiai könyveket, bátran vágjon bele, garantáltan nem fog csalódni. Aki pedig hozzám hasonlóan távolinak érzi ezt a műfajt, ám mégis kacérkodna vele, adjon neki egy esélyt, mert tényleg rendkívül olvasmányos. Kismamák azonban inkább jegeljék egy ideig, mert nem hiányzik nekik még több dolog, amin aggódhatnak, mert az aggódás stresszel jár, az meg nem jó se az anyának, se a babának.

Szépséges szlovák vidék

Szlovákiai úti beszámolóm végére hagytam a várak után számomra legszebbnek ítélt látvivalót, a vidéket. Ebbe a vidékbe pedig nem csupán egy klasszikus értelemben vidéknek számító, gyönyörű falu, hanem egy remek kirándulóhely is beletartozik. Ilyenkor ősszel ráadásul mindez még csodálatosabbá válik.

Gaderska dolina

Szerettünk volna egy könnyed túrát is tenni, ha már egyszer erdős, hegyes vidéken jártunk. Kikértük erről kedves szállásadónk véleményét, aki a Gaderska dolinat ajánlotta. Nem okozott vele csalódást.

Ez egy remek túrahelyszín, akár kisebb, akár nagyobb túrára készül az ember. Mivel mi épp hazafelé tartottunk, korán reggel ejtettük útba, mikor még csípősen friss az idő, és a fák között egy kis köd is gomolyoghat.

Autóval csak a képen is látható kapuig lehet menni, így egy kifejezetten háborítatlan és csendes övezet ez a túrához. Többféle útvonal is ki van táblázva, mi egy könnyedebbet választottunk, azt, ami egy várromhoz vezetett.

Egy ideig a betonúton haladtunk, aztán rátértünk az erdei ösvényre a fák közé. 

Imádom az őszt! Annyira csodálatosak a színek, a fények és az a friss levegő, ami egy hűvösebb reggelen az embert körbeveszi egy ilyen mesebeli erdőben. Szóval remek kis séta volt, míg felsétáltunk a romhoz.

A rom épp felújítás alatt állt, de ettől függetlenül látogatható volt. Sőt, egy helyiekből álló kis csapat épp valami szerepjátékszerű kisfilmet forgatott ott. Tökéletesen megértettem őket, remek helyszín.

A felújítások miatt kicsit veszített az autentikus hatásán, ám így is nagyon hangulatosnak találtuk, mikor megérkeztünk. 

Ráadásul a romokról remek kilátás nyílt a környező erdőre, úgyhogy tényleg megérte az őszi avaron felcaplatni ide.

Visszafelé is a "szebb" utat választottuk, szóval ameddig csak lehetett, hanyagoltuk az aszfaltot, bár annak a szakasznak is megvolt a maga szépsége.

Nem tettünk tehát nagy túrát itt, csak egy könnyed délelőtti sétát, amitől kellemesen felfrissítettük és megmozgattuk magunkat, így a hazafelé vezető autóút nem tűnt olyan egyhangúnak.

Ha valaki erre jár, ne habozzon tenni egy próbát a helyi túraútvonalakkal, mert tényleg megéri. Erre pedig fényképes bizonyítékom is van:

várrom és az "Excalibur"

romok a fák között

kilátás

erdei úton

aszfaltozott úton

Vlkolinec

Nagyjából tíz éve a fővárosban élek, de ettől függetlenül még mindig vidéki lánynak gondolom magam. Ez pedig az utazások során is meglátszik időnként. Péládul azon, hogy nagyon szeretek falvakat látogatni. Van bennük valami megnyugtató és rendkívül bájos. Nem meglepő hát, hogy ezt a szép kis hegyi falut, ami egyébként 1993 óra a Világörökség része is, felvettem a látnivalók listájára. 

Jártam már egyébként több ilyen cuki és érdekes faluban külföldön (Holasovice) és belföldön (Hollókő) egyaránt. Vidéki lány vagyok, na.

Ez a picike falu egy igazán gyönyörű tájon fekszik. Mindössze 45 házból áll, és bár elég sokan jönnek ide megnézni (szerencsére nem annyira, hogy ez zavaró legyen), nem skanzen, hanem egy élő falucska. Ezekben a házakban bizony laknak, bár akad olyan is közöttük, ami mini múzeumként fukcionál.

Érdekességük az, hogy a hagyományos, paraszti építkezést mutatják be, vagyis kő alapokra épültek, fából készültek, agyaggal le van kenve a faluk és zsindelyes a tetejük.

Ezek a házak a 19. században készültek, így az akkori formájukat tartják azóta is. Véleményem szerint meseszépek, és ezen a változatos színük csak dob még egyet.

Körbe lehet sétálni az utcákon (van belőlük cirka három darab összesen), megcsodálni a házikókat, és persze le is lehet őket fényképezni. A lakók ugyanis már megszokták a turistákat, így nem fognak megsértődni, ha valaki bebámul az udvarukba.

Nekem tetszett a hely békés hangulata, és  mint ahogy már említettem, vidéki lány vagyok, vonzanak a parasztházak. A mini múzeumot is megnéztük, ahol az ajándékboltban támogattam is a helyi lakosokat, és felfedeztünk egy kis állatfarmot is. 

Elsősorban háztáji állatokra kell gondolni, mint baromfi, nyúl és kecske, de akadt néhány érdekesebb is, mint a mókusok és a róka. Ez a farm is teljesen látogatható. A bejáratánál van egy doboz, amolyan becsületkassza, ahol lehet támogatni az állatokat. (Természetesen támogattuk őket néhány euróval.) Az állatok pedig igazán barátságosak, úgyhogy megetettem a kecskét, és jót mosolyogtam a mókusok futkározásán.

Szóval remek kis falu ez, mindneképpen érdemes megnézni. Már az odavezető, kacskaringós út is tetszett, de a házikók és a csodálatos kilátás tette igazán remekké ezt a helyet.

Tudom ajánlani mindenkinek, aki egy kis vidéki nyugalmas sétára vágyik, esetleg úgy rajong mindnefajta állatért (legyen háztáji vagy egzotikus), mint én. Mert itt a ludak bizony szabadon járnak, és a kecskék mindig éhesek, mint a kecskék általában.

Ezzel végére értem szlovákiai utam beszámolójának. Sokáig tartott, de remélem megérte, és lesz, aki kedvet kap majd átutazni a szomszédba, ha már lehet ilyet nyugodt szívvel tenni. 

Addig is akad még egy külföldi utam, amiről még nem meséltem, és szeretnék még néhány hazai helyszínt is megemlíteni, hogy olvasóim kedvet kapjanak legalább egy kis belföldi utazgatáshoz. A szép őszi időjárást ki kell használni!

kilátás a falu szélén

út a faluban

Földvájók

A Manák trilógiájának második része ránézésre épp olyan, mint az első (Sofőrök). Gyakorlatilag még a borító is egyezik, habár a színek egy manakörömnyit változtak. Vastagságra pedig 222 lapjával épp csak egy mana hajszálával hosszabb az első kötetnél.

Fülszöveg:

"Amikor az ezernyi apró mana beköltözött a kőfejtő romos épületeibe, úgy érezték, hamarosan Fényes Új Hajnal köszönt rájuk. Tévedtek.Rövidesen vészjósló események kezdik követni egymást. A tócsák teteje keménnyé és hideggé válik, az eső pedig fagyott darabokban hullik le az égből. Megjelennek a humanók, és csúnya felfordulást okoznak, a manáknak pedig harcolniuk kell, hogy megvédelmezzék új otthonukat. Ám a manák még sohasem háborúztak, és hiába áll az oldalukon Jekub, a kőfejtő sárkánya, a helyzetük egyre kilátástalanabbnak tűnik…"

A történet nagyjából fél évvel az első kötet eseményei után veszi fel a fonalat. Az Áruházat elhagyó manák új otthonra leltek egy kőfejtőben. Csakhogy az osztályok kényelméhez szokott népség nehezen bírkózik meg az Odakint nehézségeivel, például az időjárással. Úgyhogy első olvasatra nem csupán kívülről, hanem belülről is hasonlít az első részre, csakhogy ez mégsem teljesen igaz.

A történet megtartotta a legjobb és legszórakoztatóbb vonásait, vagyis továbbra is remek társadalomkritikaként szolgál. A manák társadalma az Áruházon kívül is épp olyan, mint a miénk, továbbra is megtartották hierarchiájukat, bár kicsit módosult, továbbra is vannak vezetőik, akik megmondják, mit kell tenni, és persze továbbra is civakodnak.

"az egészben az a vicc, hogy azok, akik nem teljesen biztosak az igazukban sokkal hangosabban vitatkoznak, mint azok, akik meg vannak győződve róla."

Még mindig ismerkednek új fogalmakkal, és furcsán, mégis kedvesen kicsavarva értelmezik a humanók viselkedését, na meg a nyomtatott szövegeket. Csakhogy, míg az első rész helyszíne tele volt értelmezésre váró dolgokkal és zseniális szóviccekkel, addig ez a helyszín, a kőfejtő meglehetősen sivár. Ez a sivárság pedig nem biztosított olyan termékeny táptalajt az írónak, hogy nagyobb akciók nélkül fenn tudja tartani a szórakoztatás megszokott színvonalát.

Szóval azt kell mondanom, ebben a részben bizony kevesebb volt a humor. Szórakoztató volt persze, mert a manák kifejezetten szórakoztató lények, de nem nevettem olyan sokat, mint korábban, és nem is volt olyan sok emlékezetes mozzanat. Pedig az író remek dolgokkal játszott, a női szeterotípiákkal, a vallással és persze a manák világnézetének tágulásával bekövetkezett változásokkal. Az is tetszett, hogy nagyobb kapcsolódási felületet biztosított a humanókkal, és hogy már megint írt egy remek üldözéses jelenetet.

A másik dolog, ami csökkentette kicsit a szórakozási faktort, az a szereplők egy részének távolléte volt. Egyrészt azért hiányoltam őket, mert az első részben kifejzetten szerethető csapatot alkottak, másrészt meg azért, mert az ő kalandjuk cseppet érdekesebbnek tűnt, mint a kőfejtőben zajló események. No, de tudom, hogy az a kaland adja majd a harmadik és egyben befejező kötet velejét, így érthető volt a dolog.

Összességében a manák története továbbra is szórakoztató, bár én ezt a második kötetet cseppet gyengébbnek éreztem. Azért jól szórakoztam rajta, és nagyon gyorsan végig is lapoztam, így bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki az első részt olvasta, és megkedvelte ezeket a civakodó, ám kifejezetten kedves lényeket.

"Rá kellett jönniük, hogy a nők, nos, a nők majdnem olyan intelligensek, mint a férfiak (ámbár mindenki tudta, hogy ez nevetséges, és ha a nők túl sokat gondolkodnak, akkor túlhevül az agyuk.)"

A Skorpió Vágta

Maggie Stiefvater nem siemretlen szerző számomra. Két könyvsorozata (Mercy Falls farkasai és Hollófiúk) is a polcomon csücsül, amelyek alapján azt mondhatom, kedvelem a stílusát. Ezzel a könyvével mégis nagyon sokáig szemeztem. Nem mertem belevágni, mert negatív értékeléseket olvastam róla, és a cselekménye sem vonzott igazán. Csakhogy mostanában szeretem újra elővenni az egyszer más megkedvelt írókat, így mégis adtam neki egy esélyt.

A borító mutatós, tetszik a színvilága, és vastagságra is kényelmes 440 oldalával.

Fülszöveg:

"A Skorpió Vágtát november elején rendezik. A lovasok mindent elkövetnek, hogy megzabolázzák tengeri lovaikat, és célba jussanak.
Van, aki túléli.
Van, aki belehal.
Idén a tizenkilenc éves Sean Kendrick a címvédő bajnok. Nem a szavak embere, és ha fél is, mélyen hallgat róla.
Puck Connolly más. Soha nem gondolta, hogy egyszer majd indulni fog a Skorpió Vágtán. De a sors úgy hozza, hogy kénytelen benevezni a versenyre – egyedüli lányként. Sejtelme sincs, mi vár rá."

Lovak, verseny, románc ezt ígéri a fülszöveg és ez az, ami nem vonzott igazán. Verseny és románc még rendben is lenne, elvégre ismerem az írónőt, így tudom, hogy nem klisékre építkező szerelmet szokott írni, hanem annál sokkal otthonosabbat, ám a lovak ismeretlen terepnek tűntek. Mikor belekezdtem a könyvbe, meg kellett állapítanom, hogy nem vagyok elég lóbolond ehhez a könyvhöz. Félreértés ne essék, szeretem a lovakat, szívesen vagyok a közelükben, simizem az orrukat, adok nekik répát, és lovon is ültem már, ám az a szenvedély, ami néhány lányt elkap, ha lovat lát, engem elkerült. Aztán a könyv végére rájöttem, nem is baj, hogy nem vagyok kifejezetten lórajongó, mert ha az lennék, lehet, hogy még kevésbé tetszene ez a történet. Gondolom, ebből érezhető, hogy ez a könyv engem nem győzött meg.

Maga az alaptörténet izgalmasnak mondható, hiszen egy feszült és veszélyes versenyt állít a középpontba. Aki járt már lóversenyen tudja, milyen izgalmas tud lenni. A fantasztikus elem is érdekesnek tűnik, főleg ha az olvasó kedveli a kelta mitológiát. A románc pedig valóban olyan könnyedén és otthonosan alakul, ahogy az írónőtől már megszokhattuk. Valahogy az összhatás mégsem lett megnyerő, mert a történet mnegbotlott és lesántult, mint óvatlan versenyló a sziklás parton.

A hiba szerintem két dologban kereshető, a cselekmény tempójában és a mitológiai lovakban. Lássuk őket sorban.

A történet egy versenyre építkezik, pontosabban egyetlen gyors futamra, így érthető, hogy nem csupán ezt meséli el, hanem bemutatja az előzményeket, felépíti a karaktereket és így tovább. Csakhogy ettől a könyv meglehetősen vontatottnak hat. Állandó jelleggel izgulni kell a verseny miatt, pedig még három hét van hátra, aztán még két hét és így tovább, míg teljesen bele nem fásulunk. Ez a lassú felvezetés nem tett jót a könyvnek.

Ráadásul a háttér megalapozása is kissé sutára sikerült. Sean karaktere rendben volt, az ő motivációi egyenesek és világosak voltak (egyetlen ostobaságát leszámítva, de midenki követ el hibát, így ez bocsánatos), ám nem mondható el ez a többiekről. Kate (Hadd ne keljen a becenevén szólítanom!) kifejezetten butus és hebrencs lánynak volt beállítva, hiszen semmi értelmét nem láttam a könyv elején hősködési akciójának. Minden problémája egy tőről fakadt, képtelen volt kommunikálni a testvéreivel. Pedig, ha egyszer leültek volna egy családi kupaktanácsra, ahol kiterítették volna a lapjaikat, sok-sok hosszú, magányos szenvelgéstől kímélték volna meg magukat és minket olvasókat is. Valamiért rettentően tud bosszantani, mikor mindenki magában fortyog és képtelenek kinyitni a szájukat. A szereplők tehát nem igazán lopták be magukat a szívembe, sőt kifejezetten ellenszenvesnek találtam egy részüket.

A háttérvilág, vagyis a sziget bemutatása már egy fokkal jobban sikerült, bár akadt benne felesleges információ bőven, és épp a legérdekesebb dolgokban hallgatott, a tengeri lovakat illetően. Viszont adok egy piros pontot az írónőnek, amiért beleszőtt egy kis feminista szálat is ebbe a történetbe.

No, és a háttér hiányosságaival el is érkeztünk a könyv legnagyobb problémájához, a tengeri lovakhoz. A kötet végén az írónő maga vallja be, milyen nehéz volt számára megbirkózni azzal, hogy a kelta mitológiai lényt (vízi tündérló vagy ahogy a skótok hívják: kelpie) beleépítse ebbe a történetbe. Azt is hozzáteszi, hogy teljes szabadsággal kezelte a mitológiát, így például kihagyta azt a részét, amikor emberi alakot öltenek. Sajnos azt kell mondanom, így sem járt sikerrel.

Számomra ezek a lovak teljességgel hiteltelenek voltak. No, nem a létezésükben kételkedtem, mert parta vetődő csodaszép paripák az egy dolog, hanem a természetükben. Olyannyira idegennek hatott a vérszomjas, hús- és emberevő, vad lovak képe, hogy képtelen voltam komolyan venni. Egyszerűen nem volt összeegyeztethető az agyamban azzal, amit ezekről a rettentően jámbor növényevő lényekről tudok. Mert igen, a ló veszélyes is tud lenni, megharaphat, megrúghat és ha átgázol rajtad,  kevés esélyed van a túlélésre, de itt olyan szintű szörnyeknek voltak beállítva, mint bármelyik nagyra nőtt ragadozó, ami számomra rettentően furcsa volt. Főleg, hogy ezket a vérszomjas bestiákat utána úgy kezelték, mint a hagyományos lovakat, vagyis kantárt és nyerget raktak rájuk, istállóban tartották őket, gondolom csutakolták is, így az agyam folyton küzdött, hogy ez egy ló, nem ez nem ló, hanem ragadozó, de mégis egy ló... Pedig néhány szabály lefektetésével, több magyarázattal (pl.: Hogyan kell megszelidíteni őket? Mit csinálj, ha találkozol egy nem szelíddel? Miért hatottak Sean "varászlatai"?) talán helyre lehetett volna tenni mindezt. Vagy mégsem, mert a ló nagy, de cuki, és nem bírom elképzelni vérszomjasnak.

Kell még néhány szót szólnom a cselekményről. Ha levesszük róla a sok felesleges kitérőt és a mitológiai lovakat, akkor egy egyszerű, de egyébként rendben lévő cselekményt kapunk. Persze kiszámítható, de ez nem rontja a lezárást, és a hosszú fevezetés után a könyv második fele már azt a tempót diktálja, amit egy versenyről szóló könyvtől elvárhatunk.

Összeségében nem igazán tetszett ez a könyv, azonban kifejezetten rossznak sem mondanám. Az alapgondolat jó, és a cselekmény veleje is rendben van, ám a kivitelezés hagy maga után némi kivatnivalót. A vérszomjas lovak viszont számomra szinte élvezhetetlenné tették.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik képesek fejben összeházasítani egy ló és egy cafatokra tépő vadállat képét. Aki viszont lókedvelő inkább kerülje, mert ez nem az a lovas könyv, amelyet az ember megszokott.

A hóleány

Ezt a könyvet már nagyon-nagyon-nagyon régóta el szerettem volna olvasni. Konkréran 7 éve, mivel akkor vettem észre egy könyvesboltban bóklászva.

A borító nekem cseppet sok, túlságosan idealizált a helyes, pofók lányka és a sok csillogás, és úgy érzem, nem passzol ehhez az egyébként egyszerűen letisztult történethez.

340 oldalával kellemes hosszúságú könyv.

Fülszöveg:

"A ​telepes Jack és Mabel kemény munkával és szigorú beosztással nyugalmas életet teremtett magának az 1920-as évek Alaszkájának vad vidékén. És még mindig nagyon vágynak egy gyermekre, pedig erre már semmi esélyük. Ez sem csökkentheti azonban az egymás iránt érzett erős szeretetüket, és amikor leesik az első hó abban az évben, pillanatnyi ötlettől vezérelve, játékból építenek egy hógyermeket. A hókislány másnap reggelre eltűnik – de apró lábnyomok maradnak utána a hóban. A rá következő hetekben mindketten látni vélnek egy szőke kislányt az erdőben, de még egymásnak sem merik elmondani, attól félve, hogy csak rég eltemetett reményeik csalják meg őket. Aztán a kislány, aki Fainának nevezi magát, megjelenik a küszöbükön. Kicsi és törékeny, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő: egy vörösróka társaságában vadászik, hóvihar támad a nyomában, és titokzatos módon sikerül életben maradnia a kegyetlen alaszkai vidéken. Miközben Jack és Mabel próbálja megérteni Fainát, úgy megszeretik, mintha a saját gyermekük lenne. De ezen a gyönyörű, vad helyen a dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak, és amit végül megtudnak Faináról, az valamennyiüket megváltoztatja."

Ez a könyv lényegében egy orosz népmese átirata, amelyet a szerző is kiemel a könyvben. A történet tehát ismerős lehet, ám ez egyáltalán nem rontja az olvasás élményét.

A cselekmény ugyan a népmesét követi, és bár a hókislány köré épül, nem ő a főszereplője. A főhős, Mabel és ott van szorosan mellette a férje is, mivel az ő nézőpontjukból bontakozik ki a történet, és a hóleányt is rajtuk keresztül láthatjuk. Mindketten könnyen megkedvelhető figurák, érzéseik és gondolataik követhetőek és megérthetőek. Azért hozzá kell tenni, hogy az 1920-as években játszódik a könyv, így a szereplők is az akkori normák szerint élnek, vagy legalábbis azoknak igyekeznek megfelelni.

Elvonatkoztatva a népmesétől, ez egy kedves, téli történet Alaszkáról, a vidék szépségéről, a vadon veszélyeiről és az ott élő emberek összetartásáról. Lényegében minden karakter kedvelhető a történetben, így nincsenek negatív figurák, legfeljebb csak idegenebb nézőpontok. A könyv így, bár mesél nehézségekről bőven, összeségében pozitív képet fest erről a vad vidékről. Megkockáztatom, hogy a népmesei elemek nélkül is megállhatta volna a helyét, nélkülük is lett volna benne érdekes vonatkozás és pozitív üzenet. Azonban azt is hozzá kell tenni, hogy abban az esetben meglehetősen egyszerű és helyenként unalmas lett volna. A népmesei vonal tehát feldobta a cselekményt két vonatkozásban is.

Egyrészt, ahogy már említettem, a szerző nem titkolta, hogy honnan vette az ötletet, mivel az eredeti mese többször is felbukkan a könyvben. Nekem nagyon tetszett, hogy ilyen nyiltan hivatkoztak rá, és mindig élvezettel olvasom a könyvet a könyvben. Itt pedig a könyv nem egyszerűen a történet gyökereit mesélte el, hanem erősítette a főhős könyvek iránti szeretetét. Nagyon tetszett, hogy még egy ilyen a világ többi részétől elzárt helyen, mint Alaszka, is felbukkant az olvasás és a könyvek szeretete.

Másrészt a mese adott egy megfoghatatlan misztikus fűszert a történethez. A hóleány nem egy az egyben a népmesei figura, hanem annak kivetülése, ami ugyanannyira lehet valódi tündérmese, mint csalóka káprázat. A szerző nagyon szépen táncolt a határon a mesei elemek és a valóság között. Tetszett, hogy hol erre, hol arra billentette Faina megítélését, és ezzel az olvasót is állandó bizonytalanságban tartotta. Szóval nehéz eldönteni, hogy a lány egy hótündér vagy csak egy talpraesett, árva gyerek. Ez az a fűszer, ami a könyv igazi finomságát adta, ettől vált különlegessé a hangulata és sokkal érdekesebbé az egyébként hétköznapinak is tekinthető cselekménye. Az események egy része ugyanis meglehetősen kiszámatható volt, én legalábbis láttam előre azt az ösvényt, amelyen haladtak, csak az volt a kérdés, lesz-e még egy csipetnyi mágia, avagy sem.

Összességében tehát ez egy kellemes téli mese felnőtteknek. Épp olyan könnyed, pozitív, mint a mesék általában, és akad is benne mondnaivaló, ám nem mentes a valóság időnkénti ridegségétől, hiszen egy szomorkás házaspár drámája köré lett felépítve.

Nekem tetszett, könnyed kikapcsolódást nyújtott az őszi napokra, így bártan tudom ajánlani mindenkinek, aki egy felnőtt mesére vágyik elsősorban a hűvösebb napokon. Aki kedveli a vívódást a misztikum és a valóság között, az nem fog csalódni. Aki viszont nagyobb mennyiségű varázslatra vágyik, inkább olvassa el az eredeti népmesét.