2020. október 18., vasárnap

A Skorpió Vágta

Maggie Stiefvater nem siemretlen szerző számomra. Két könyvsorozata (Mercy Falls farkasai és Hollófiúk) is a polcomon csücsül, amelyek alapján azt mondhatom, kedvelem a stílusát. Ezzel a könyvével mégis nagyon sokáig szemeztem. Nem mertem belevágni, mert negatív értékeléseket olvastam róla, és a cselekménye sem vonzott igazán. Csakhogy mostanában szeretem újra elővenni az egyszer más megkedvelt írókat, így mégis adtam neki egy esélyt.
A borító mutatós, tetszik a színvilága, és vastagságra is kényelmes 440 oldalával.
Fülszöveg:
"A Skorpió Vágtát november elején rendezik. A lovasok mindent elkövetnek, hogy megzabolázzák tengeri lovaikat, és célba jussanak.
Van, aki túléli.
Van, aki belehal.
Idén a tizenkilenc éves Sean Kendrick a címvédő bajnok. Nem a szavak embere, és ha fél is, mélyen hallgat róla.
Puck Connolly más. Soha nem gondolta, hogy egyszer majd indulni fog a Skorpió Vágtán. De a sors úgy hozza, hogy kénytelen benevezni a versenyre – egyedüli lányként. Sejtelme sincs, mi vár rá."
Lovak, verseny, románc ezt ígéri a fülszöveg és ez az, ami nem vonzott igazán. Verseny és románc még rendben is lenne, elvégre ismerem az írónőt, így tudom, hogy nem klisékre építkező szerelmet szokott írni, hanem annál sokkal otthonosabbat, ám a lovak ismeretlen terepnek tűntek. Mikor belekezdtem a könyvbe, meg kellett állapítanom, hogy nem vagyok elég lóbolond ehhez a könyvhöz. Félreértés ne essék, szeretem a lovakat, szívesen vagyok a közelükben, simizem az orrukat, adok nekik répát, és lovon is ültem már, ám az a szenvedély, ami néhány lányt elkap, ha lovat lát, engem elkerült. Aztán a könyv végére rájöttem, nem is baj, hogy nem vagyok kifejezetten lórajongó, mert ha az lennék, lehet, hogy még kevésbé tetszene ez a történet. Gondolom, ebből érezhető, hogy ez a könyv engem nem győzött meg.
Maga az alaptörténet izgalmasnak mondható, hiszen egy feszült és veszélyes versenyt állít a középpontba. Aki járt már lóversenyen tudja, milyen izgalmas tud lenni. A fantasztikus elem is érdekesnek tűnik, főleg ha az olvasó kedveli a kelta mitológiát. A románc pedig valóban olyan könnyedén és otthonosan alakul, ahogy az írónőtől már megszokhattuk. Valahogy az összhatás mégsem lett megnyerő, mert a történet mnegbotlott és lesántult, mint óvatlan versenyló a sziklás parton.
A hiba szerintem két dologban kereshető, a cselekmény tempójában és a mitológiai lovakban. Lássuk őket sorban.
A történet egy versenyre építkezik, pontosabban egyetlen gyors futamra, így érthető, hogy nem csupán ezt meséli el, hanem bemutatja az előzményeket, felépíti a karaktereket és így tovább. Csakhogy ettől a könyv meglehetősen vontatottnak hat. Állandó jelleggel izgulni kell a verseny miatt, pedig még három hét van hátra, aztán még két hét és így tovább, míg teljesen bele nem fásulunk. Ez a lassú felvezetés nem tett jót a könyvnek.
Ráadásul a háttér megalapozása is kissé sutára sikerült. Sean karaktere rendben volt, az ő motivációi egyenesek és világosak voltak (egyetlen ostobaságát leszámítva, de midenki követ el hibát, így ez bocsánatos), ám nem mondható el ez a többiekről. Kate (Hadd ne keljen a becenevén szólítanom!) kifejezetten butus és hebrencs lánynak volt beállítva, hiszen semmi értelmét nem láttam a könyv elején hősködési akciójának. Minden problémája egy tőről fakadt, képtelen volt kommunikálni a testvéreivel. Pedig, ha egyszer leültek volna egy családi kupaktanácsra, ahol kiterítették volna a lapjaikat, sok-sok hosszú, magányos szenvelgéstől kímélték volna meg magukat és minket olvasókat is. Valamiért rettentően tud bosszantani, mikor mindenki magában fortyog és képtelenek kinyitni a szájukat. A szereplők tehát nem igazán lopták be magukat a szívembe, sőt kifejezetten ellenszenvesnek találtam egy részüket.
A háttérvilág, vagyis a sziget bemutatása már egy fokkal jobban sikerült, bár akadt benne felesleges információ bőven, és épp a legérdekesebb dolgokban hallgatott, a tengeri lovakat illetően. Viszont adok egy piros pontot az írónőnek, amiért beleszőtt egy kis feminista szálat is ebbe a történetbe.
No, és a háttér hiányosságaival el is érkeztünk a könyv legnagyobb problémájához, a tengeri lovakhoz. A kötet végén az írónő maga vallja be, milyen nehéz volt számára megbirkózni azzal, hogy a kelta mitológiai lényt (vízi tündérló vagy ahogy a skótok hívják: kelpie) beleépítse ebbe a történetbe. Azt is hozzáteszi, hogy teljes szabadsággal kezelte a mitológiát, így például kihagyta azt a részét, amikor emberi alakot öltenek. Sajnos azt kell mondanom, így sem járt sikerrel.
Számomra ezek a lovak teljességgel hiteltelenek voltak. No, nem a létezésükben kételkedtem, mert parta vetődő csodaszép paripák az egy dolog, hanem a természetükben. Olyannyira idegennek hatott a vérszomjas, hús- és emberevő, vad lovak képe, hogy képtelen voltam komolyan venni. Egyszerűen nem volt összeegyeztethető az agyamban azzal, amit ezekről a rettentően jámbor növényevő lényekről tudok. Mert igen, a ló veszélyes is tud lenni, megharaphat, megrúghat és ha átgázol rajtad,  kevés esélyed van a túlélésre, de itt olyan szintű szörnyeknek voltak beállítva, mint bármelyik nagyra nőtt ragadozó, ami számomra rettentően furcsa volt. Főleg, hogy ezket a vérszomjas bestiákat utána úgy kezelték, mint a hagyományos lovakat, vagyis kantárt és nyerget raktak rájuk, istállóban tartották őket, gondolom csutakolták is, így az agyam folyton küzdött, hogy ez egy ló, nem ez nem ló, hanem ragadozó, de mégis egy ló... Pedig néhány szabály lefektetésével, több magyarázattal (pl.: Hogyan kell megszelidíteni őket? Mit csinálj, ha találkozol egy nem szelíddel? Miért hatottak Sean "varászlatai"?) talán helyre lehetett volna tenni mindezt. Vagy mégsem, mert a ló nagy, de cuki, és nem bírom elképzelni vérszomjasnak.
Kell még néhány szót szólnom a cselekményről. Ha levesszük róla a sok felesleges kitérőt és a mitológiai lovakat, akkor egy egyszerű, de egyébként rendben lévő cselekményt kapunk. Persze kiszámítható, de ez nem rontja a lezárást, és a hosszú fevezetés után a könyv második fele már azt a tempót diktálja, amit egy versenyről szóló könyvtől elvárhatunk.
Összeségében nem igazán tetszett ez a könyv, azonban kifejezetten rossznak sem mondanám. Az alapgondolat jó, és a cselekmény veleje is rendben van, ám a kivitelezés hagy maga után némi kivatnivalót. A vérszomjas lovak viszont számomra szinte élvezhetetlenné tették.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik képesek fejben összeházasítani egy ló és egy cafatokra tépő vadállat képét. Aki viszont lókedvelő inkább kerülje, mert ez nem az a lovas könyv, amelyet az ember megszokott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése