Kedvenc izlandi szerzőm legfrissebb könyve, amelyet már tavaly, a megjelenésekor beszereztem. (Nem vagyok hajlandó frissen megjelent könyvet venni a jelenlegi értelmetlen kötött áras baromság miatt, de Jón Kalman Stefánsson egy külön polcon van a szívemben.) Meglehetősen sokáig halogattam az olvasást. Ennek oka pici, cuki és rettentően sok energiát igényel, de most végre sikerült viszonylag nyugodt körülmények között, lassan átlapoznom. Nem bántam meg.
A borító gyönyörű, ahogy a Jelenkor Kiadótól már megszokhattuk. Az a picike trabant az úton pedig telitalálat. Közel 400 oldal, úgyhogy nem egy vékony kötet.
Fülszöveg:
"2022 augusztusában Paul McCartney egy fa árnyékában pihen London egyik parkjában. A közelben a Jón Kalman Stefánssonhoz igencsak hasonlító író azon tépelődik, hogyan szólítsa meg gyerekkorának hősét. A nagy pillanat előtt számba kell vennie az emlékeit, kibogozni élettörténete vaskos csomóit, mert a legendás zenésznek tudnia kell, micsoda űr keletkezett benne, amikor hétévesen elvesztette édesanyját, s nem sokkal később a Beatles is feloszlott. Magányán nem enyhíthetett sem a tőle eltávolodott édesapja, sem a Biblia – de ott voltak neki Izland Nyugati-fjordjai és a Gilgames-eposz…"
Igazából ennek a kötetnek nincs szüksége fülszövegre. Egyrészt a hozzám hasonló rajongók úgyis elolvassák, másrészt, aki még nem olvasott Stefánsson tollából, úgyse tudja, mire lehet tőle számítani. Péládul ezzel a könyvvel engem is sikerült meglepnie. Szóval bőven elég a kötet hátulján olvasható idézet:
"Az élet vágyakozás, megbánás, az élet egy halott, frissen kifogott bálna a Hvalfjördur melletti tengerparton 1970-ben.”
Mert erről szól ez a könyv, az életről, vágyakról, megbánásról és halálról. Mindarról, ami egy ember életéhez hozzátartozik. Nem kell tehát nagy dolgokra számítani, nincs lényegi cselekmény sem (Miért is lenne, hiszen ez egy Stefánsson-kötet?), mégis van egy íve a könyvnek, ami vezeti az érzelmeket, az emlékeket, és ami mentén felnő egy kisfiú.
Apropó kisfiú, ez itt bizony ugyanaz a kisfiú, mint a Csillagok sercegésében (illetve annak folytatásának tekinthető Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről kötetben), csak ezúttal részben főszereplő. Ő a történet origója, ám a narrátor ezúttal már az a felnőtt férfi, akivé majd válik. Ettől eltekintve ismét zseniális volt a gyerekszemszög. Annyira valódi, annyira eleven, hogy már ezért is megéri kézbe venni ezt a könyvet.
Nincs ugyan kimondva, de a narrátor maga a szerző, és mivel az ő emlékeiből és tapasztalataiból áll össze ez a kötet, az ő felnőtté válását, és persze íróvá válását követhetjük nyomon. Nos, rajongóknak ez extrán érdekes és kellemes élményt ad. Tényleg nagyon nyílt és tényleg nagyon személyes hangvételű könyv.
"Az idő az egyetlen komolyan vehető bíró, minden más csak vélemény, amit elfúj a szél."
A történet nagy részében a felnőtt narrátor és a kisfiú nézőpontja váltakozik, ám rövid időre megjelenik a kamasz, vagy inkább fiatal felnőtt énje is. Ehhez jönnek még a szokásosan hétköznapi, ám mégis nagyon különleges mellékszereplők, akik hol családtagok, hol ismerősök, hol csak az önkormányzat dolgozói, akik épp becsengettek a bárányok miatt. Plusz ugye ott van Paul McCartney és még néhány "híresség", ám ezket inkább nem sorolnám fel, maradjon meglepetés.
A történet tehát lényegében egy útkeresés, miközben felidéződnek az emlékek, létre jönnek a kapcsolatok más szereplőkkel, kicsit visszautazunk az időben a '70-es és '80-as évek Izlandjára és egy kisfiú teológiai fejtegetéseit olvassuk.
"akinek nincs anyja, olyan, mint a föld ég nélkül."
Az érzelmek és azok elfojtása nagy hangsúlyt kap. Hangulatát tekintve melankolikus, hiszen a gyász köré épül, de nem mondanám szomorúnak. Olyan, mint az élet, vannak csúcspontok és vannak mély gödrök, mindegyiket meg kell tapasztalni. Ráadásul ez a tapasztalás, így összeszedve, kötetbe rendezve egyszerre tanulságos és szórakoztató. Tanulságos, mert láthatjuk, ki hogyan kezeli a problémákat, legyen az pozitív vagy épp negatív példa, és szórakoztató, mert valahogy mindig akad egy kis humor a történetben. Vicces karakterek, már-már komikusan abszurd jelenetek és egy egészséges adag önirónia is fellelhető a könyvben.
"Azok, akik alábecsülik mások bánatát és veszteségét, mert ilyesmit mindenki átélt már, csak annyira érzékenyek, mint a korhadt kerítésoszlopok."
Ez a stílus azonban nem mindenkinek fog tetszeni. Én imádtam, élvezettel olvastam minden sorát, de én rajongó vagyok, ismerem a szerző stílusát és nem vagyok vallásos. Viszont álljon itt figyelmeztetésként azoknak, akik nem ismerik a szerzőt és mélyen hívők, hogy ez a könyv szubjektív és kritikus mindennel szemben legyen szó vallásról, politikáról vagy épp saját magáról. Szóval akinek sok egy részeg Isten a hátsó ülésen vagy egy kikacsintás a jelenlegi politikai helyzetre, az tartson távolságot.
"Akik csak Istenre tekintenek, néha nem látják az embereket."
Mivel ez a könyv lényegében a szerző elmékedése, van még egy téma, ami láthatóan nagyon foglalkoztatja, az elmúlás. Ez egyrészt megjelenik a már említett gyászfeldolgozásban, a kisfiúval beszélgető halottak által, és a már korosodó író gondolataiban arról, mi marad egy élet után. (Nos, megnyugtatásként írom, hogy a könyvei a polcomon biztosan megmaradnak.) A narráció tehát helyenként kicsit filozofikus, ám ez is annyira élő, emberi és kellemes stílusban van tálalva, hogy tökéletesen simul be a hétköznapi dolgok mellé.
"Senki sem él a földön halottak nélkülEz annyira nyilvánvaló, hogy ennek a fejezetnek nem is kell hosszabbnak lennie."
Összességében tehát ez egy ízik-vérig Stefánsson-kötet. Benne van minden, ami a szerző stílusát és korábbi munkáit jellemzi. Azonban sokkal nyiltabban vállalja benne, honnan merít az íráshoz. Őszinte, borongósan izlandi és kellemesen szórakoztató. Nekem tetszett, mint eddig minden munkája.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik már olvastak a szerzőtől és kedvelték. Ők biztosan nem fognak csalódni, és érteni fogják a kapcsolatokat, amelyek a korábban megjelent kötetekhez fűzhetők. Aki pedig nem olvasott még, nos, itt az ideje tenni vele egy próbát. Viszont nem ezt a könyvet javasolnám kezdésnek, hanem a fent említett másik két kötetet.
Kedvenc idézet a könyvből:
„A pokol az a hely, ahol nincs könyvtár” – áll a keflavíki könyvtár bejárati ajtaján
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése