A kis herceg (film)

A kis herceg egy igazi klasszikus, amely minden formában megállja helyét. Ez a történet egyszerűen annyira zseniális, hogy a csodálatos hangulata és a szívmelengető mondanivalója bármilyen közvetítőn át eljut az emberhez.

Gondolom, nem kell senkinek sem bemutatnom, így eltekintek az ismertetőtől. Ha azonban valaki mégsem lenne teljesen képben, olvassa el a könyvet.

No, de most nem Antoine de Saint-Exupéry mesterművét kívánom magasztalni, hanem megosztani élményeimet a belőle készült filmmel kapcsolatban.
Rengeteg dicsérő szót hallottam róla, mielőtt eljutottam a moziig. Azonban, ha nem ajánlotta volna mindenki, akkor is megnéztem volna. Egyrészt, mert imádom az alapanyagot, másrészt szeretem a meséket és harmadrészt már a bemutató néhány képsora elvarázsolt. Nagy elvárásaim voltak tehát és örömmel jelenthetem, nem csalódtam. A készítők remek munkát végeztek, okosan egészítették ki a könyv történetét és minden apró részletre figyeltek.
A film nem a könyv mozgóképek formájában, hanem A kis herceg egy aktuális kerettörténetbe ágyazva. A cselekmény így lényegében két szálon fut. Az egyiken egy kibontakozó barátságot mesél el, a másikon pedig a könyv történetének velejét. Az összhatás nem marad el.
Érdekes, hogy a film elején elkapott egy olyan érzés, mint a disztópikus jellegű történeteknél szokott. Olyannyira taszítónak találtam az egységre törekedő, kreativitást mellőző kockavilágot, ahol a főhős kislány élt. Aztán persze jöttek a mesében nélkülözhetetlen aranyos poénok és feloldódtam picit. Néhány perc után pedig csak gyönyörködtem a vásznon kibontakozó csodában és egészen a stáblista végéig úgy is maradtam.

Nekem is kell egy ilyen plüssróka!

A kivitelezés tehát remek mindenféle tekintetben. A cselekmény okosan van felépítve, de erről nem szeretnék írni, az ismert alap miatt úgyis kevesebb a meglepetés. A hangulat igazán meseszerű, a karakterek szerethetőek plüssrókával az élen és a zene tökéletesen passzol hozzá. No, de Hans Zimmertől mi mást várhat az ember?
A leginkább mégis a grafika volt az, ami megfogott. Nagyon tetszett, hogy a könyvet egészen más dizájnnal mutatták be. Főleg, mert ez a dizájn kifejezetten művészi lett. Mindig örömmel fogadom a megszokottól eltérő megoldásokat és ez most pont ilyen volt. Gyönyörű!
Ami a mondanivalót illeti, hiszen a könyv lényege is maga az üzenet, tökéletesen átjött. Ettől lett ez a film olyan, akár a könyv, kortalan. A gyerekeket leköti a kaland, a felnőttek pedig töprenghetnek az üzeneten, miközben ez a gyönyörűen kidolgozott igazi mese odaszegezi őket a székhez.
Szóval csak ajánlani tudom kicsiknek, nagyoknak, fiúknak, lányoknak és elsősorban azoknak, akik valódi mesére vágynak. A könyv rajongói természetesen előnyben vannak és garantáltan dupla rajongás lesz a jutalmuk.

Kedvcsinálónak egy kis zene: Gabrielle Aplin - Salvation

SzJG - Ketten

A sorozat hatodik és ránézésre talán a legszimpatikusabb kötete. Tetszik a szürke színvilág, na meg Carlos.

Vastagságra a megszokott formát hozza 514 lapjával és a fülszöveg is pont olyan, mint eddig: figyelemfelkeltő, de semmitmondó. Ez több szempontból is rendjén van. 

Mielőtt azonban kifejteném, előre szólok, hogy aki még nem olvasta az előző részt (Remény), az jobban teszi, ha itt befejezi az olvasást. A könyv ugyanis az ötödik kötet csattanójával nyit és senkinek sem szeretném elrontani a meglepés élményét.

Fülszöveg:

"December 20-a Reni életének legboldogabb napja, és ettől kezdve minden megváltozik. De vajon csak jó értelemben? Vajon meddig tart a váratlanul jött boldogság? És Reninek sikerül-e nemcsak megszerezni, de meg is tartani Cortezt? Mi mindennel kell megküzdenie a saját félelmein, gátlásain kívül? Hisz Cortez a suli legmenőbb sráca, mindenki rajong érte, Reni viszont, legalábbis a saját megítélése és persze Kinga szerint, a „nyomik” táborát erősíti…
A 11. osztály 2. féléve is tele van izgalmakkal, akárcsak a korábbiak: Dave például élete eddigi legnagyobb próbatételén megy keresztül, Kinga még önmagát is felülmúlja egy diszkóban, Corteznek iskolapszichológushoz kell járnia, Viki „kiborítja a bilit”, Reninek pedig váratlan vendég érkezik a születésnapjára…"

A korábbi kötetek bejegyzéseinél már írtam, hogy tartok picit tőle, milyen lesz, ha a két jómadár végre egymásra talál. Nos, megtörtént. Nos, ez részben jó és részben rossz.

Reni és Cortez nem nyűglődik tovább, nem beszélnek el egymás mellett, nem morognak magukban és  nem mennek az agyamra, mert végre együtt vannak és szerelmesen boldogok. Ez pedig öröm a köbön, mert mindenki erre várt és minden aggodalmam ellenére, jót tett nekik ez a kapcsolati státusz. Egyedül a könyvnek nem tett jót a dolog.

Ez a rész ugyanis az eddigi legunalmasabb kötet. Szerelmi huzavona és átsírt éjszakák nélkül ugyanis nincs konfliktushelyzet, ergo cselekmény sem igazán van. Reni naplója tükrözve gondolatait szívszerelme körül forog és mióta csak ömleng kedveséről, nincs miért izgulni (vagy esetemben falba verni a fejemet), ettől pedig lassú lett a könyv és kevés. Kevés, mert az olvasó folyton várja, hogy történjen már valami, akármi és ez sajnos elmarad. Félreértés ne essék, nem kívánom, hogy összevesszenek, csak hogy legyen egy kis feszültség, ha nem is a gerlepárral, bárkivel. Talán majd a következő részben...

A hatodik rész tehát meglehetősen lapos, kissé rózsaszín és bár a szereplők elvannak és az olvasó is elvan a szokásos poénokon, nem mond sokat. Jó dolog a boldogság, leírva azonban, főleg ötszáz oldalon, nem biztos, hogy az, amire az olvasó vágyik.

Ennyit a cselekményről, jöhetnek a karakterek szépen sorban.

Ricsi még mindig a szívem csücske. Egyrészt szórakoztató, másrészt jól áll neki, hogy minden problémát úgy akar megoldani, hogy lefejeli az illetőt, harmadrészt pedig talán a legrendesebb srác a társaságban. Nem csak azért mert folyton figyel butuska barátnőjére, hanem mert időről-időre bizonyítja, milyen jól átlátja a főhősök kapcsolatát. És hát, na, irigylem Virágot, ez van...

" – Jó, ez volt a kulturált része – biccentett Ricsi, arra utalva, hogy Kinga szépen megfogalmazta a mondanivalóját. Így most ő következett. – Igazából én teszek a szakkörre, arra, hogy mit pingálgatsz magadban vagy hogy egyáltalán ki a franc vagy. De ha még egyszer megtudom, hogy Emó miattad vagy a társaid miatt sír, komolyan mondom, beleverlek a festményedbe, hogy közelről tanulmányozd a művészetet – mondta Ricsi. Rövid és hatásos. Ő így intézi a dolgait."

Virág, akit tényleg nem lehet nem szeretni, továbbra sem az intelligencia bajnoka. Ez azonban senkit sem zavar, mert még mindig jól áll neki a színes hippi lét és minden bolondsága valahol bájos is.

"– Virág azt szeretné elérni az életben, hogy legyen egy saját zsiráfja. 

– Ennél ostobább dolgot még nem hallottam – csapott a homlokára Kinga.
– Miért? Gondolj bele! Egy saját zsiri!
– Hol lakna? – kérdezte Dave.
– Nálam. De lenne a tetőn egy lyuk, hogy kinézhessen.
– Zsiráfszag, és még be is áztok. Óriási – forgatta a szemét Kinga unottan."

Kinga is hozta a megszokott formáját. Még mindig egy diktátor, azonban mivel most nem kellett napi szinten verbálisan megrugdosnia Renit, mások felé is fordíthatta energiáit. Ahogy pedig megvédte a többieket (itt jegyzem meg, hogy a részeg srác elleni fellépése vastapsot érdemel) bebizonyította, hogy egy diktátornak is lehet szíve.

Zsolti szintén hozta az elvárt humorfaktort, viszont úgy éreztem, ebben a részben kicsit háttérbe szorult. Most, hogy ő is kiegyensúlyozott (legalábbis önmagukhoz képest az) kapcsolatban van, visszalépett a kezdeti bohóc szintre. Mindig van egy jó megjegyzése, amin az olvasó kuncoghat, de ennyi és nem több.

"– Nézzük, Nagy Zsolt mit szeretne elérni az életben – olvasott bele. Aztán unottan felnézett. – A buszt."

Dave viszont nem mászott vissza a skatulyájába és ennek kifejezetten örültem. Egyre hangsúlyosabb figura, ahogy egyre több dologban vesz részt és ő is mindig bebizonyítja, jó barát.

"– Dave, mi a fenét csinálsz? – kiáltotta Kinga idegesen. 

– Hoztam gyertyát – felelte tök természetes arccal.
– Ezek hanuka gyertyatartók!
– Azt mondtad, hozzak tizennyolc gyertyát. Ez annyi!
– Te akkora idióta vagy! Gyertyát, a tortára! – fogta a fejét Kinga."

Reni a könyv elején picit rám ijesztett. Tartottam tőle, hogy továbbra is önmarcangoló és féltékeny marad, de szerencsére a kezdeti akadályokat jól vette és a könyv végére megvilágosodott és már kevésbé foglalkozott mások véleményével.

Cortez kap egy piros pontot. Egyrészt végre hajlandó két szónál többet mondani naponta, másrészt pedig nem hagyja, hogy Reni őrült tévképzeteibe lovalja magát. Kezd szimpatikus lenni a srác, tartsa meg ezt a jó szokását.

A többiek továbbra is a partvonalról figyelték az "eseményeket" és maradtak a skatulyájukban. Pedig reméltem, hogy Macu kicsivel több figyelmet kap, de ő is csak a díszletet szolgálta.

Még valakit ki kell emelnem, Arnoldot, aki eben a részben meghazudtolva önmagát, idióta módon viselkedett. Nem volt szép tőle, ám a többiektől sem, hogy ennyire ellenségesek voltak vele.

Összességében tehát eltelt egy újabb félév a Szent Johanna Gimiben és mivel ez volt a legboldogabb félév, olvasói szempontból a legunalmasabb is. Ettől függetlenül még mindig szeretem a sorozat nosztalgikus légkörét (el is kapott rendesen a végére, mert számomra is a harmadik év volt a legjobb a gimiben) és a karakterekkel is szimpatizálok.

Szóval aki eddig eljutott a sorozatban, ne most hagyja félbe, bár készüljön rá, ez egy nyugis, rózsaszín félév lesz.

Zene a könyvben: Arctic Monkeys - 505

Mozgóképek XXXVIII.

Ezúttal is két filmre tudtam időt szakítani az elmúlt hónapban, illetve egyszer jártam moziban (Bíborhegy). Az október talán az őszies, ködös időjárás és a Halloween miatt a horrorfilmek időszaka lett. A megtekintett filmek ugyanis mind ebbe a műfajba lettek besorolva. Lássuk, mennyire voltak borzongatók!

Ne félj a sötéttől!

"Az építész Alex elvállalja a Rhode Island-i régi kastély felújítását. A munka idejére beköltözik az új barátnőjével, Kimmel, valamint Alex előző kapcsolatából származó kislányával. Míg a férfit leköti a munkája, Kim próbál jó kapcsolatot kialakítani a lányával. Miközben Sally lassan fölfedezi a házat, különös hangokra lesz figyelmes, melyek a pincébe vezetik. A hangok elmondják, hogy őt várták, és játszani hívják. A kíváncsiságtól vezérelt kislány akaratlanul is megnyitja a pokol kapuját, kiszabadítva ezzel a szörnyeket, melyek az életükre törnek."

A rendező, Guillermo Del Toro miatt néztem meg ezt a filmet. Kíváncsi lettem, mi minden van még a repertoárjában a zseniális Faun labirintusa és a meseszép látványvilággal büszkélkedő Bíborhegy mellet. Hát, úgy tűnik, egy tipikus, szörnyecskés, horrornak csúfolt rémmese...

A film elején, azt hittem, legalább a látványvilágot szeretni fogom, hiszen ez a ház nem is ház, hanem kúria hatalmas kerttel. Azonban a könyvtárszobán kívül semmi sem dobogtatta meg a szívemet. A lényeg ugyanis egy szokványos családi drámácska elvált szülők elhanyagolt gyermekéről, amelyet picike szörnyecskék színesítenek. Ezek a szörnyek pedig olyan szinten tipikusak, hogy rajzfilmben sem állnák meg a helyüket. Mármint alig 15 cm magasak, mégis csupán a film legvégén kattan a kislány fejében: "Jé, ezeket agyon lehet csapni egy papuccsal!" Szóval nem kifejezetten ijesztőek, inkább nevetségesek. A lezárás pedig édes kevés és cseppet se drámai vagy meglepő.

Összességében tehát nem igazán tetszett. Ha valaki jó filmet szeretne látni az említett rendezőtől, ne ezt válassza. Kizárólag szörnyecskekedvelőknek tudom ajánlani.

Sinister

"A filmben Ethan Hawke egy írót alakít, aki valódi bűnesetek alapján veti papírra a regényeit, és egy nap, nyugtalanító tartalmú filmekkel teli dobozra bukkan. Ezzel olyan természetfeletti események sora veszi kezdetét, amelyek rémálommá változtatják a szerző és családja életét."

Ez már egy fokkal jobban hasonlít arra, amit a horror műfajától elvárhat az ember, de még mindig nem az igazi.

Olyan sokan dicsérték és a mozikban most játsszák a második részét,  hogy kíváncsi lettem, mit esznek rajta. Nos, nem teljesen tudom.

Egyrészt ez is egy tucatfilm a szokványos gyilkosságos természetfelettivel, van benne mumus, meg néhány hirtelen a képbe ugráló szellemecske. Másrészt viszont jóval átgondoltabb a misztikus vonal. Fogtak egy pogány istent és ezzel meghatározták  a keretet, a videofilmek pedig a ráadás. Ráadásul a lezárás tetszetős, szépen elvarrja a szálakat, bár nem hiszem, hogy nagyon megdöbbenti a nézőket. Tehát látom a filmben a potenciált, mert jóval gagyibb, feleslegesen véresebb és logikátlanabb filmeket is láttam már, ám kevés ahhoz, hogy igazán jó legyen. Bocs, Mr. Boogie, nem győztél meg.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a gyilkosságokra alapuló filmek misztikummal elegyített keverékét. Na, meg mindenkinek, aki tart a Mumustól.

Értékelés:

Sinister                       ->  8

Ne félj a sötéttől!       ->  5

Moira - A szörnyeteg bennem

Még mindig nagy érdeklődéssel fordulok a magyar szerzők felé. A miérteket már többször kifejtettem (például ITT) és továbbra is tartom magam hozzájuk. Szóval, mikor megpillantottam a könyvtár polcán ezt a kötetet, tudtam, el kell olvasnom.

Vivien Holloway írói álnév Sasvári Vivient takarja, aki már egész szép számmal adott ki olvasnivalót a kezei közül, de erről majd a bejegyzés végén. Nekem ez volt az első könyvem a tollából, így kifejezetten kíváncsian álltam neki.

A borító mutatós, ám ez nem meglepő a Főnix Könyvműhelytől. Egyedül a hölgyemény arckifejezését nem tudom hová tenni, de a fekete madarak kárpótolnak.

288 oldal, vagyis nem kifejezetten vaskos kötet és ha több szabadidőm lenne, biztosan nem nyammogtam volna rajta majdnem egy hónapig.

Külsőségeit tekintve csupán egy problémám volt vele, az elgépelések. Fülszöveg:

"Moira élete abban a pillanatban véget ér, mikor egyik este odalép hozzá egy idegen férfi, és ismeretlen, ősi szavakat suttog a fülébe. Mire magához tér, egy sikátorban áll, holttest hever a lábánál, csurom vér, és fogalma sincs, mi történt vele, vagy hogyan került oda egyáltalán. Elindul egy lavina, melyet nem képes megállítani, kiszállnia pedig lehetetlen. Belecsöppen két ősi kelta nép évezredek óta tartó háborújába, elveszítve a választás lehetőségét. Az élete többé nem az övé.
Ő lesz a leghatalmasabb játékos, a legnagyobb aduász.
Ő lesz a Morrighan…
És a szörnyeteg életre kel."

Mikor elkezdtem olvasni, lelkesedésem felfokozódott. Nagyon kedvelem a nyomozós, természetfeletti kalandokkal fűszerezett történeteket, főleg ha erős női karakterek állnak a középpontban. Minden adva volt tehát, hogy beszippantson a könyv, a katarzis azonban elmaradt. A történet érdekesen és izgalmasan indul, csakhogy aztán ellaposodik és a végére sem igazán sikerül felpörögnie. 

Sorozat nyitókötete ezért a bevezető jelleg számlájára lehet írni a sok szereplőt és a több szálacskát. Érthető tehát a lassan kibontakozó helyzet mindhárom fronton, mégis kicsit olyan érzésem volt, hogy túl sokat szeretett volna elmesélni egyszerre. Egyrészt ott volt a főhősnő munkája, a rendőrségi nyomozás és az ottani kapcsolatai, másrészt bejött a képbe a kelta mitológia és harmadrészt fel-felbukkant a családi háttér. Amint az olvasó elkezdte volna kényelmesen beásni magát az egyik vonalba, jött a váltás és kezdhette a helyezkedést előröl, mint egy felzavart, álmos macska.

Talán ezért nem tudtam kellőképpen belemerülni a könyv világába, hiába érdekelt a cselekmény és volt tetszetős az írói stílus. Vivien mondatai gördülékenyek és igyekszik szórakoztató megjegyzésekkel fűszerezni a leírásokat és ezt kifejezetten értékeltem. Egy dolgot azonban nem sikerült elérnie, hogy megkedveljem a főhősnőt.

Félreértés ne essék, semmi bajom Moira személyével, többnyire érthető is, mit miért csinál és a kusza helyzet ellenére nem esett túlzásokba a nyafogással, mégsem lopta be magát a szívembe. Végig semleges maradt és így kívülállóként nem hatottak meg élete drámái. Hiányzott belőle valami, talán egy kicsivel több vakmerőség és egy nagy adag pimaszság, hogy közelebb kerüljön egy igazán erős női karakterhez. Azzal ugyanis, hogy egy istennő lakik benne, nem lesz automatikusan erős jellem.

Ez a semleges álláspont a többi szereplőnél is jelentkezett. Egyedül Drake hozott számomra egy kis változatosságot a humorával.

A cselekményt illetően, a nyomozós szál hamar ellanyhult és Moira magánéleti díszletévé vált. A misztikus vonal ellenben végig hangsúlyos maradt és ez volt a legérdekesebb a könyvben, ám ahogy már említettem, bevezető kötetről van szó, így rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul. A családi szál ellenben indokolatlanul kiaknázatlannak hatott. Vártam, hátha összefut a másik két cselekményszállal, ám ez elmaradt.

Külön ki kell térnem a románcra, mert szerelem nélkül nincs regény. A könyv 17-es karikát kapott és ez gyilkosságok és csipetnyi erotika mellett indokolt is. Ó, igen, ágyjelenet nélkül nem is románc a románc, de szerencsére a főhősnőt körbevevő tesztoszteronfelhő nem vitte el ebbe az irányba a könyvet. A romantika mégis hagy maga után némi kivetnivalót. Az egy dolog, hogy a könyv elején meg lehet mondani, melyik férfi lesz a befutó, de hogy ennyire papírséma szerint alakuljon a románc, az már egy picikét sántít. Nem igazán éreztem a szikrát ebben a szerelemben és a szememet forgattam, amikor a problématenger közepén elsütötték a "nem érdekel, most akkor is dugunk, utána ráérünk összeveszni" figurát és ezen nem sokat segített a végkifejlet. Meglepődtem? Nem. Meghatott? Nem igazán, tekintve hogy adta magát ez a lezárás és az utolsó oldalakra sem kerültem igazán közel Moira karakteréhez.

Összességében tehát minden adva volt, hogy beszippantson ez a könyv, mégsem sikerült fülön csípnie. Talán túl sok hasonló könyvet olvastam már, talán csak a bevezető jelleg miatt, talán nem megfelelő időben olvastam, de valami nekem nagyon hiányzott belőle.

Azt javaslom, akit érdekel egy misztikus nyomozós történet, tegyen vele egy próbát, már csak a hazai szerző miatt is. Kávékedvelők előnyben, mert amennyi feketét a könyv szereplői megittak, attól a mennyiségtől én egy évig folyamatosan pörögnék.

Kiegészítés:

A Morrighan sorozat következő részének megjelenéséről nincsenek információim. Ez ügyben tessék az írónőt zaklatni, mondjuk a honlapján.

No, de ahogy a bejegyzés elején említettem, nem ez az első és egyetlen könyve, így egy gyors összefoglalás, mit lehet még tőle olvasni. Egyrészt ott van első könyve, a Pokoli szolgálat, amely szintén sorozatnak indult, de két éve semmi hír a következő részről. Aztán van egy kisregénysorozata is, a Winie Langton történetek, amely viszont szépen gyarapodik és már a harmadik résznél jár. Illetve a steampunk irányt folytatva mostanában jelent meg még egy könyve, a Végtelen horizont.

Vivien tollából tehát akad bőven olvasnivaló és valószínűleg nem ez volt az egyetlen olvasmányom tőle.

A vér éneke

Voltak elvárásaim ettől a könyvtől, nem is kevés, talán ezért nem éreztem lenyűgözve magam.

A borító kifejezetten mutatós és vastagságra is csinos darab 656 lapjával. Külsőségekre tehát nem eshet panasz és meglehetősen jó ajánlólevéllel érkezett hozzám.

Egyrészt kalandos fantasy és szeretem az ilyesmit. Másrészt nagyon sokan dicsérték és harmadrészt Fumax Kiadó követte el, akik munkájára eddig nem esett panaszom. A léc tehát kifejezetten magasan állt.

Fülszöveg:

"Vaelin Al Sorna apja legfőbb hadúr az Egységes Királyság uralkodójának szolgálatában. Mindössze tízéves fiát magára hagyja a Hatodik Rend kolostorának vasrácsos kapujánál. A Rendben árva gyermek módjára nevelkedő és jogos örökségétől megfosztott fiú meggyűlöli apját.
A rendtestvérek Vaelint és társait kegyetlen kiképzésnek vetik alá, ahol a sikertelenség következménye sokszor a halál. Megtanulnak viszont lovakkal bánni, kardpengét kovácsolni, életben maradni a vadonban, és nem utolsósorban embert ölni. Társául egy taszító küllemű, ám annál vérszomjasabb kutya és egy meglehetősen szeszélyes természetű ló szegődik, aki hősünket tűri meg legkevésbé a hátán.
Ekkor kezd el munkálni benne a vér éneke, egyfajta különleges képesség, amely segíti és vezérli útja során.
Miután kiképzése véget ér, a hírnevet és rengeteg sebet szerzett fiú a király befolyásának hálójába kerül, Hite és lelkiismerete ellenére, képességei végső határát feszegetve. Az őrült vagy lángész Janus király által kirobbantott igazságtalan háborúban tipródva Vaelin próbál az őt övező gyűlölet ellenére minél többeket megóvni, függetlenül attól, melyik oldalon állnak. Uralkodója hódítani küldte, de számol-e a háttérben munkálkodó erőkkel és Vaelin igazi céljaival?"

Hollóárnyék-trilógia első kötete vagyis, ha úgy tetszik, ez csupán egy történet alapozása. Erre épülnek majd a következő könyvek, így nem meglepő, ha a szerző nagyobb hangsúlyt fektet ezekre a kiindulópontokra. Mégis számomra ott kezdett el rezegni az említett léc, mikor 50, majd 100 oldal után sem kötött le a történet.

Nem mondanám, hogy unalmas, de olyan lassú tempóban bontakozik ki, hogy alig volt türelmem kivárni. Általában nem szokott zavarni a visszafogott tempó és ilyen terjedelem mellett minden adva volt a hosszú bevezető építkezéshez, de most valahogy úgy éreztem, egy helyben toporogtunk.

A főhős persze cseperedett magasságra, szélességre, harctudásra és élettapasztalatra, de ez önmagában kevés. Apró-cseprő kalandjai mellett ugyanis alig bontakozott ki nem hogy a világ, de a Rend sem, amelyben élt.

A léc tehát akkor kezdett el vészesen rázkódni nálam, mikor kreatív hónapnevek ide vagy oda, 250 oldal után sem tudtam semmit a Hitről attól függetlenül, hogy követni kell és aki nem teszi, az a Sötétséget szolgálja. Egyszerűen nem állt össze a világ. Zavaros volt a királyság, a szomszédsága és a mindent átható vallás. Tudom, a főhős a könyv nagy részében gyerek, nem várhatok tőle mélyreható teológiai tanokat, de mégis. Elvártam volna, mert egy rendben élt és a rend szabályait követte, legalábbis elméletben. Gyakorlatban edzett, megcsapkodták kicsit nádpálcával, evett, aludt, megint edzett és kezdődött minden előröl. Ez rendben is volna egy mezei kiképzőtáborban, na de egy speciális gyilkosokat kiképző vallási szekta berkein belül olyan kevés mint hóban a hupilila.

Adva van tehát cirka 300 oldal bevezetés és az olvasó még mindig nem tudja eszik-e vagy isszák azt a hitet. Ehhez hozzájön, hogy a főhősön kívül a mellékszereplők is nagyjából ennyire képesek kibontakozni az olvasó előtt. Tudni lehet, ki jó íjászatban és ki jó lovaglásban, de a személyiségük néhány elejtett megjegyzésen kívül nem bontogat szárnyakat.

Vaelin karaktere ezzel szemben végig hangsúlyosan tetszeleg. Miatta pedig le is esett az a bizonyos léc. Nem sikerült megkedvelnem a srácot, talán mert Anthony Ryan mindent elkövetett, hogy szerethetővé varázsolja. A tudatos "hibái" (nem ő az ügyeletes szépfiú, folyton nehéz helyzetekbe rángatja magát és nem ő a kiképzőtábor strébere) ellenére Vaelin bizony tipikus jó fiú. Az a faja, aki mindig helyesen cselekszik, csakhogy ez egy izgalmas fantasy regényben nehezen kivitelezhető, így a sors egyengeti útjait és minden szorult helyzetből kirángatja valami kisebb csoda. Önmarcangoló katonánknak tehát makulátlan a lelke, így viszont a tépelődés eléggé nyafogásízű.

A varázslattól nem vártam sokat, így itt nem is ért csalódás. A mágia kiskanállal van adagolva és bár itt is meglehetősen ködösek a részletek, ez cseppet sem zavaró. Ennél a vonalnál érezhető a bevezető, kedvcsináló jelleg.

Ami magát a cselekményt, vagyis a fő konfliktushelyzetet illeti, az udvari intrika nem hatott meg, de a családi múlt felgöngyölítése már jobban érdekelt. Kár, hogy utóbbi szintén csak bevezető jelleggel mutatkozott meg. A kötet záró csattanója pedig, nos nem tudtam, hogy ki a hunyó, de annyira nem is érdekelt, mert a csigatempójú utazáson elvesztettem iránta az érdeklődésemet.

Összességében tehát nem hozta elvárásaimat, ám mielőtt valaki azt hinné, nem jó a könyv, megismétlem, nagyon magasan állt az a léc. Egyszerűen túl sokat vártam tőle.

Épp ezért bátran ajánlom fantasy rajongóknak, főleg ha kedvelik a komótosan kibontakozó cselekményt és inkább a jó fiúkkal szimpatizálnak.

Kiegészítés:

A trilógia második kötete, A várúr már elérhető magyarul. A befejező részre, Queen of Fire azonban még várni kell hazánkban. A második résznek valamikor adok egy esélyt, de óvatos leszek az elvárásokkal.

Apró megjegyzés a végére: bármennyire is tetszenek a rajzos borítók, azért az eredeti, angol köntös jóval csinosabb, legalábbis az első két köteté.

Bíborhegy

Filmünnep van, az ilyen alkalmakat pedig meg kell ragadni. Szóval, aki teheti, gyorsan menjen moziba, mert vasárnapig jóval olcsóbbak a jegyek!

A helyzetet kihasználva Applequeen barátommal tegnap este megnéztük a Bíborhegyet. Én választottam ezt a filmet több okból. Egyrészt az előzetes alapján megfogott a látványvilág, másrészt szeretem a kosztümös filmeket és a kísértetes történeteket. Harmadrészt elcsábultam a nagy nevektől. Guillermo Del Torro egyik filmje (A Faun labirintusa) talán az egyik legnagyobb filmélményem volt, így kíváncsian figyelem a további munkáit. Mia Wasikowska általában érdekes filmekben kap szerepet és Tom Hiddleston, nos, őt egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Szóval épp elég számomra vonzó momentumot találtam, hogy érdeklődéssel várjam ezt a filmet. Ismertető:

"Egy családi tragédiát követően az ambiciózus írónő hányódik a gyerekkori barátja iránt érzett szerelem és egy rejtélyes idegen csábítása között. A múltja szellemei elől menekülve kiköt egy házban, amely lélegzik, vérzik és emlékezik."

A besorolás nem épp szerencsés. A 18-as karika két vonatkozást leszámítva (mindkettő csupán a film végén bukkan fel) nem feltétlenül indokolt. No, nem azt mondom, hogy nincsenek benne "csúnya" dolgok (A szellemektől eltekintve.), csak már olyan sok a megengedett erőszak és nemiség a 16-os karikás filmekben, hogy hozzájuk képest ez a felnőtteknek szóló mese cseppet sem üt. Ami pedig a műfaját illeti, még a rendező is úgy gondolja, nem igazán horror.

Guillermo Del Torro egy interjúban megjegyezte, hogy ez egy gótikus szerelmi történet kísértetekkel fűszerezve. Csakhogy erre nincs külön kategória, és ha kísértetek meg gyilkosság, akkor nyomják is rá a horror bélyeget. Tehát, ha valaki borzongani és rémüldözni szeretne, ne ezt a filmet válassza. A véres jelenetek ugyanis inkább viccesen szórakoztatóak, mint rémisztőek. A fél moziterem végigkacagta ezeket.

Igen, felmerül a kérdés, hogyan lehet nevetgélni, mikor csontos, aszott szellemkezek tapizzák az ember vállát? Hát úgy, hogy ezek a visszajáró lelkek inkább sajnálatra méltók, mint rémisztőek, míg néhány nagyon is élő figurától lúdbőrzik az ember háta. Attól ugyanis, hogy valami csúnya, nem feltétlenül rossz is. A kísértetek ráadásul ebben a filmben mellékszereplőkként vannak jelen. A főszál valójában a románc.

Ez a románc rettentően szokványos és olyan kiszámítható, mint egy első osztályosoknak íródott matekpélda. Mindent tudtam előre, így semmi meglepetés nem ért. Leszámítva a tényt, hogy Tom Hiddlestonnak remekül áll a görény szerep. Mármint néztük a filmet és közben azon kuncogtunk: "Jé, ez Loki!" 

Tenyérbemászó, álságos és tele van hátsó szándékokkal. Az a fajta, akire még a hörcsögömet sem bíznám megőrzésre, valahogy mégsem lehet ellenállni neki. A női nézők többsége tehát értheti, hogy az egyébként intelligens főhősnő miért olyan buta, hogy hagyja magát elbájolni. Ennek a pasasnak egyszerűen nem lehet ellenállni és kész. Ránézésre nem nagy szám, de megszólal és vége, ő Loki, Loki pedig átcsesz a palánkon és a végén akkor is megbocsátasz neki. Kétségkívül karizmatikus.

A színészek tehát jól hozzák a szerepüket, a cselekmény szörnyen kiszámítható és a szellemektől sem fog senki sikoltva elszaladni. Ez értékelési szempontból eddig egy közepes, de van valami, ami feldobja kicsit.

A látványvilág zseniális. Az előzetes semmi ahhoz a vizuális orgiához képest, amit ez a film mutat. A színek élénkek, még a szürke és fekete árnyalatok is. A hangulat, ami árad belőle kissé melankolikus és kissé szürreális, míg a kosztümök mesések. A leggyönyörűbb azonban a kísértetház. Igen, lyukas a tető, sok a bogár, hideg és dohos, de akkor is gyönyörű. Ez a kísértetház egy mintapéldány arra, hogyan képzeli el az ember azt a helyet, ahol szívesen bolyongana annak ellenére, hogy szellemekbe botolhat. A képi világ akkor is beszippantja a nézőt, ha a cselekményt nem találja érdekesnek. Engem legalábbis odaszögezett a székhez, pedig gondolatban előre mondtam, mi lesz a következő jelenetben.

Összességében tehát ez egy mese felnőtteknek. Van benne minden a kastélytól, a nem épp szőke hercegen át a tragikus szerelemig és kiszámíthatósága ellenére szórakoztató. Néhány poén tökéletesen van időzítve.

Le nem nyűgözött, de tetszett. Már a látványvilágért megéri megnézni. Azoknak ajánlom, akik szeretik a kosztümös kísértetmeséket és a tragikus románcot. Darabolós horrorok kedvelői azonban csalódni fognak.

Hát nem gyönyörű?