2015. október 25., vasárnap

A vér éneke

Voltak elvárásaim ettől a könyvtől, nem is kevés, talán ezért nem éreztem lenyűgözve magam.
A borító kifejezetten mutatós és vastagságra is csinos darab 656 lapjával. Külsőségekre tehát nem eshet panasz és meglehetősen jó ajánlólevéllel érkezett hozzám.
Egyrészt kalandos fantasy és szeretem az ilyesmit. Másrészt nagyon sokan dicsérték és harmadrészt Fumax Kiadó követte el, akik munkájára eddig nem esett panaszom. A léc tehát kifejezetten magasan állt.
Fülszöveg:
"Vaelin Al Sorna apja legfőbb hadúr az Egységes Királyság uralkodójának szolgálatában. Mindössze tízéves fiát magára hagyja a Hatodik Rend kolostorának vasrácsos kapujánál. A Rendben árva gyermek módjára nevelkedő és jogos örökségétől megfosztott fiú meggyűlöli apját.
A rendtestvérek Vaelint és társait kegyetlen kiképzésnek vetik alá, ahol a sikertelenség következménye sokszor a halál. Megtanulnak viszont lovakkal bánni, kardpengét kovácsolni, életben maradni a vadonban, és nem utolsósorban embert ölni. Társául egy taszító küllemű, ám annál vérszomjasabb kutya és egy meglehetősen szeszélyes természetű ló szegődik, aki hősünket tűri meg legkevésbé a hátán.
Ekkor kezd el munkálni benne a vér éneke, egyfajta különleges képesség, amely segíti és vezérli útja során.
Miután kiképzése véget ér, a hírnevet és rengeteg sebet szerzett fiú a király befolyásának hálójába kerül, Hite és lelkiismerete ellenére, képességei végső határát feszegetve. Az őrült vagy lángész Janus király által kirobbantott igazságtalan háborúban tipródva Vaelin próbál az őt övező gyűlölet ellenére minél többeket megóvni, függetlenül attól, melyik oldalon állnak. Uralkodója hódítani küldte, de számol-e a háttérben munkálkodó erőkkel és Vaelin igazi céljaival?"
Hollóárnyék-trilógia első kötete vagyis, ha úgy tetszik, ez csupán egy történet alapozása. Erre épülnek majd a következő könyvek, így nem meglepő, ha a szerző nagyobb hangsúlyt fektet ezekre a kiindulópontokra. Mégis számomra ott kezdett el rezegni az említett léc, mikor 50, majd 100 oldal után sem kötött le a történet.
Nem mondanám, hogy unalmas, de olyan lassú tempóban bontakozik ki, hogy alig volt türelmem kivárni. Általában nem szokott zavarni a visszafogott tempó és ilyen terjedelem mellett minden adva volt a hosszú bevezető építkezéshez, de most valahogy úgy éreztem, egy helyben toporogtunk.
A főhős persze cseperedett magasságra, szélességre, harctudásra és élettapasztalatra, de ez önmagában kevés. Apró-cseprő kalandjai mellett ugyanis alig bontakozott ki nem hogy a világ, de a Rend sem, amelyben élt.
A léc tehát akkor kezdett el vészesen rázkódni nálam, mikor kreatív hónapnevek ide vagy oda, 250 oldal után sem tudtam semmit a Hitről attól függetlenül, hogy követni kell és aki nem teszi, az a Sötétséget szolgálja. Egyszerűen nem állt össze a világ. Zavaros volt a királyság, a szomszédsága és a mindent átható vallás. Tudom, a főhős a könyv nagy részében gyerek, nem várhatok tőle mélyreható teológiai tanokat, de mégis. Elvártam volna, mert egy rendben élt és a rend szabályait követte, legalábbis elméletben. Gyakorlatban edzett, megcsapkodták kicsit nádpálcával, evett, aludt, megint edzett és kezdődött minden előröl. Ez rendben is volna egy mezei kiképzőtáborban, na de egy speciális gyilkosokat kiképző vallási szekta berkein belül olyan kevés mint hóban a hupilila.
Adva van tehát cirka 300 oldal bevezetés és az olvasó még mindig nem tudja eszik-e vagy isszák azt a hitet. Ehhez hozzájön, hogy a főhősön kívül a mellékszereplők is nagyjából ennyire képesek kibontakozni az olvasó előtt. Tudni lehet, ki jó íjászatban és ki jó lovaglásban, de a személyiségük néhány elejtett megjegyzésen kívül nem bontogat szárnyakat.
Vaelin karaktere ezzel szemben végig hangsúlyosan tetszeleg. Miatta pedig le is esett az a bizonyos léc. Nem sikerült megkedvelnem a srácot, talán mert Anthony Ryan mindent elkövetett, hogy szerethetővé varázsolja. A tudatos "hibái" (nem ő az ügyeletes szépfiú, folyton nehéz helyzetekbe rángatja magát és nem ő a kiképzőtábor strébere) ellenére Vaelin bizony tipikus jó fiú. Az a faja, aki mindig helyesen cselekszik, csakhogy ez egy izgalmas fantasy regényben nehezen kivitelezhető, így a sors egyengeti útjait és minden szorult helyzetből kirángatja valami kisebb csoda. Önmarcangoló katonánknak tehát makulátlan a lelke, így viszont a tépelődés eléggé nyafogásízű.
A varázslattól nem vártam sokat, így itt nem is ért csalódás. A mágia kiskanállal van adagolva és bár itt is meglehetősen ködösek a részletek, ez cseppet sem zavaró. Ennél a vonalnál érezhető a bevezető, kedvcsináló jelleg.
Ami magát a cselekményt, vagyis a fő konfliktushelyzetet illeti, az udvari intrika nem hatott meg, de a családi múlt felgöngyölítése már jobban érdekelt. Kár, hogy utóbbi szintén csak bevezető jelleggel mutatkozott meg. A kötet záró csattanója pedig, nos nem tudtam, hogy ki a hunyó, de annyira nem is érdekelt, mert a csigatempójú utazáson elvesztettem iránta az érdeklődésemet.
Összességében tehát nem hozta elvárásaimat, ám mielőtt valaki azt hinné, nem jó a könyv, megismétlem, nagyon magasan állt az a léc. Egyszerűen túl sokat vártam tőle.
Épp ezért bátran ajánlom fantasy rajongóknak, főleg ha kedvelik a komótosan kibontakozó cselekményt és inkább a jó fiúkkal szimpatizálnak.

Kiegészítés:
A trilógia második kötete, A várúr már elérhető magyarul. A befejező részre, Queen of Fire azonban még várni kell hazánkban. A második résznek valamikor adok egy esélyt, de óvatos leszek az elvárásokkal.
Apró megjegyzés a végére: bármennyire is tetszenek a rajzos borítók, azért az eredeti, angol köntös jóval csinosabb, legalábbis az első két köteté.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése