A boszorkány éjszakája

Nagyon vártam Az északi erdő legendája trilógia befejező részét. Mikor végre megjelent, és megkaparintottam, azonnal befaltam mind a 480 lapját. Ez bizony a legvastagabb kötete a trilógiának, a borító pedig épp olyan szép, mint ahogy a korábbi részek esetében megszokhattuk.

Sajnos az elgépelési hibák is maradtak, bár szerencsére nem olyan nagy mennyiségben, mint a második résznél. Azért így is ejnye!

Fülszöveg:

"A katasztrófa sújtotta Moszkva lakói válaszokat és felelőst keresnek. Vászja magára marad, minden oldalról ellenségek veszik körül. A tomboló nagyherceg szövetségesei háborúba és pusztulásba vezetik az országot, miközben egy gonosz démon káoszt és halált hint szerteszét. Vászja az események sűrűjében találja magát, és rá kell döbbennie, hogy mindkét világ sorsa az ő kezében van. A fiatal boszorkány kétségbeesetten próbálja megmenteni Oroszországot, Morozkót és a mágikus világot, de könnyen lehet, hogy választania kell."

 A történet ott folytatódik, ahol A lány a toronyban cselekménye véget ért. A kaland tehát Moszkvában indul, ám szerencsére nem korlátozódik a városra.

Talán ez a legeseménydúsabb kötet, mert itt a kaland folyamatosan halad, a nehézségek fokozódnak, és amikor úgy tűnik, megoldódott a probléma, kiderül, hogy van ennél nagyobb gond is. A könyv tehát végig izgalmas, és ahogy a főhősnő nem nyugszik egy percre sem, úgy a cselekmény sem ül le megpihenni. Ettől a trilógia lezárása kifejezetten epikusnak hat, főleg a csatával, amelyet a borító is ígér.

Szóval ez egy igazán izgalmas kötet, ám nem szeretnék belemenni a történések elemzésébe, inkább a könyv egyéb részleteiről szeretnék mesélni, amelyek hozzájárultak az összhatáshoz.

Az írónő stlíusa továbbra is remek. Ez a kötet is megteremti azt a szláv mitológiai hangulatot, amelyet korábban már megszokhattunk. Cselekmény szempontjából nem kis fába vágta a fejszéjét, ám ezt nagyon okosan a már megismert karakterekkel tette. A könyvben felbukkanó szereplők néhány kivételtől eltekintve tehát ismertek, és ezzel a viszonylag szűk karaktertárral nagyon szépen el tudta varrni a szálakat. Mivel már mind ismerősek voltak, nem volt szükség a bemutatásukra (leszámítva az újakat, mint Gyed Grib, aki igazi színfolt volt), ám az írónő nem volt rest mélyebb megismerésükre. Nagyon tetszett, hogy nem csupán a főhős karakterének fejlődésére szánt időt, hanem a többiek csiszolódására is. Itt elsősorban természetesen Morozkó és Medved párosára gondolok, ám nagy örömömre Szása is megkapta az extra figyelmet.

Apropó karakterek, szerettem, hogy legyen az illető halhatatlan istenség, mezei mitológiai lény, vagy egyszerű ember, egyikőjük sem kifejezetten jó vagy rossz. Oké, talán a törökök kissé rossz színben voltak feltüntetve, de belőlük amúgy sem láttunk sokat és a történelmi események fényében, amelyekre a történet építkezik, ez teljesen érthető is volt. Pedig lett volna lehetőség bőven a gonosz kikiáltására, és most inkább a papra gondolok és nem a medvére. Az első részben úgy megutáltam azt a papot, hogy én voltam a leginkább megdöbbenve, mennyit változott róla a véleményem ebben a kötetben. Ez pedig igazán dicséretes.

"A világon nincsenek se szörnyetegek, se szentek. Csak végtelen árnyalatok vannak, melyeket ugyanabba a kárpitba szőttek bele: az egyik világos, a másik sötét. Akit az egyik ember szörnyetegnek tart, a másik őszintén szeret."

Külön ki kell emelnem Morozkó karakterét, aki végig izgalmas figura volt, és rettentően kíváncsi voltam, hogyan is végződik kissé kaotikus románca a főhőssel. Nem csalódtam. Az ő fejlődése vagy inkább változása szépen volt felépítve, és valahogy végig sikerült megtartania azt a kettősséget, amely az összes mitológiai lényt övezte. Itt ugyanis ezek a lények egyszerre hatnak emberinek, miközben egyértelműen látszik rajtuk, hogy nagyon nem azok. Az írónő ráadásul nagyon szép és egyértelmű határokat szabott a mágiának, ami külön dicséretet érdemel.

Vászja karaktere is szépen alakult. Nagyon tetszett, hogy a fejlődése nem abból állt, hogy egyre ügyesebb és ügyesebb lett, hanem hogy hibázott, tanult belőle, majd újra hibázott, és újra tanult. Ettől pedig végig megmaradt kedvelhető főhősnek, még akkor is, ha nem mindig értettem egyet vele.

Érdekes, hogy bár ez a rész főleg nyáron játszódik, valahogy mégis sikerült megőriznie a téli erdő hangulatát. Mondjuk ez a télkirály mellett nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Az is tetszett, hogy ismét nagy hangsúlyt fektetett a vallási ellentétekre, valahogy mégis sikerült ebben a kérdésben is fejlődésre jutnia. Tényleg nagyon szépen hozta össze a kissé bigott kereszténységet a pogány hiedelmekkel.

Ez a kötet tehát remek befejezése volt a trilógiának. Minden megvolt benne, ami az első részekben is, a gazdag mondavilág, a kellemes téli hangulat, a szép gondolatok és az izgalmas karakterek. A végére pedig az írónőnek sikerült elvarrnia a szálakat, így minden probléma feloldásra került, ami egy kifejezetten megnyugtató befejezést adott.

Ajánlom ezt a trilógiát mindenkinek, aki egy jó téli mesére vágyik emberekről, hitről, szeretetről, árulásról, örömről és bánatról. Szláv mitológia kedvelői előnyben. Aki pedig már olvasta az első két kötetet, ne habozzon kézve venni az utolsót, mert tényleg remek módon zárja le Vászja történetét.

Edinburgh

Skóciai utazásom utolsó állomásának beszámolójával még adós vagyok. Szóval ebben a bejegyzésben elmesélem, én hogyan láttam a skót fővárost.

Edinburgh

Kezdjük egy skót nyelvleckével. Pucca barátom mesélte, hogy amikor először utazott Edinburgh-ba és buszjegyet vett, a sofőr csak pislogott rá nagyokat. Nem értette ugyanis, hogy hová szeretne utazni. Pucca, mint minden külföldi, úgy ejtette ki a város nevét, hogy Edinburg. Aztán eszébe jutott, hogy megpróbálja a másik változatot, amelyet angol filmekben hallott: Edinboro. Nos, ez sem jött be, úgyhogy elkezdődött a pantomín a skót sofőrrel, mire az végre felkiáltott hogy: "Á, Edinbrá!" Pucca meg nemes egyszerűséggel rávágta, aha, biztos az...

Ez egy olyan kulturális adalék, amelyet jó tudni.

Edinburgh egyébként nincs igazán messze Glasgow-tól, cirka egy vagy legfeljebb másfél óra busszal. Ide is van közvetlen repülőjárat Budapestről, de mi inkább belföldön klasszikus emeletes busszal közelítettük meg. Ha emeletes tömegközlekedési eszközöket látok, előjön belőlem a kisgyerek. Lelkes voltam Hollandiában az emeletes vonatokért, és nagyon lelkes voltam itt is az emeletes buszokért. Muszáj volt az emeleten utaznom, és este visszafelé nagyon boldog voltam, hogy az emeleti panoráma ablakhoz tudtunk ülni. Ezen Pucca jót nevetett mejegyezve, hogy élvezzem csak a tök sötét kilátást. Nos, élveztem, és olyan jókat kacagtunk mi hárman, hogy a többi utas bizonyára azt hitte részegek vagyunk. Ez volt életem legszórakoztatóbb buszozása még úgy is, hogy az előttünk haladó autók hátsó lámpáján kívül tényleg semmit sem láttam az útból.

Mikor megérkeztünk, első utunk a Calton Hillre vezetett. Ez egy remek kilátóhely a városra a mellékelt képen is látható Lord Nelson admirális emlékművel. Sajnos a téli időpont miatt a torony le volt zárva, ám így is szép kilátás nyílt, ahogy körbesétáltunk ezen a dombon. Még a tengert is lehetett látni innen, a város csodálatos látképéről (felső kép) nem is beszélve.

Edinburgh egyébként több mint 1500 éves múltra tekint vissza és 1437 óta Skócia fővárosa. Illetve kiérdemli a Skócia legnagyobb városa címet is. Itt gyakorlatilag minden Világörökség, mert 1995-ben nem csak az Óvárost, hanem az Újvárost is kinevezték világunk kincseinek.

Mivel csupán egyetlen nap állt rendelkezésünkre, megpróbáltunk minél több helyszínt belesűríteni, mégis voltak olyan részek, amelyekről az idő szűke miatt le kellett mondanunk. Azonban így is csodálatos napot töltöttünk itt, és legalább a város főbb pontjain jártunk.

A kilátó után csatangoltunk kicsit a városban. Elsétáltunk a Szent Egyed katedrális előtt, a Walter Scott-emlékmű mellett, és csak gyönyörködtünk az épületekben, és élveztük az utcák hangulatát.

Nagyon tetszett, hogy egyszerre adta a nagyvárosi légkört, és mégis megtartotta a kisebb városokra jellemző, különleges hangulatú báját. Nagyon jó volt az utcáin sétálni, mert mindig akadt látnivaló, és szinte minden sarkon kedvem támadt megállni és fényképezni.

Pucca ezúttal is remek helyekre vezetett minket. Megmutatta a város egyik rejtettebb zugát, a Dean Village-t.

Ez lényegében egy egykori malomfalu, amely hozzáépült a városhoz. Kicsit sétálni kell hozzá a főbb nevezetességektől távolodva, de megéri. Rendkívül hangulatos városrész, itt egyáltalán nem érződik, hogy nagyvárosban jár az ember. A folyó partjára épült házak, a hidak, a park igazi kisvárosi légkört áraszt. Talán ez a város legnyugodtabb része. Nagy örömmel bóklásztunk itt még akkor is, amikor szemerkélni kezdett az eső.

Egyébként csak a városrész bejáratánál találkoztunk más turistákkal, amint beljebb sétáltunk a házak között, és elértük a zöldebb részt a folyó mellett, a parkban kocogókon, kutyát sétáltatókon kívül alig találkoztunk valakivel. Igazán nyugodt környék, érdemes megnézni. A hangulatát jól visszaadja ez a mellékelt kép is.

A kis kitérő után visszasétáltunk a város főbb utcáira. Az időjárás azonban kicsit lehült, és már megint szemerkélt az eső, illetve meg is éheztünk, így betértünk egy klasszikus pubba.

San Diego itt kóstolta meg a skót nemzeti ételt a haggist, de erről már írtam korábban.

Ebéd után a vár felé vettük az irányt. Sétáltunk kicsit a vár alatti gyönnyörűen zöld parkban (köszönhetően a csapadékban gazadag időjárásnak a fű rendkívül élénk színű Skóciában valószínűleg a birkák nagy örömére), ahol megcsodáltuk a Pucca barátomat idézve, a világ legcsúnyább szökőkútját.

Rendkívül vicces volt, ahogy bosszankodva kifejtette, hogy valahányszor erre jár, turisták sokasága fotózza ezt a kutat. Azt azonban nem érti, miért, hiszen rém ronda. Nos, valóban giccses (erről a mellékelt kép alapján bárki megbizonyosodhat), de meglehetősen régi és remek helyen található. Ross Fountain névre hallgat, Franciaországban készítették (ezért ennyire csicsa) az 1862-es Világkiállításra. Aztán Daniel Ross fegyvergyáros megvásárolta, és a városnak adományozta. 1872-ben került erre az impozáns helyre a vár alatti park szívében és azóta látványosság.

A parkban egyébként akadnak más érdekességek is, néhány szobor, amelyet érdemes megnézni.

A parkból sétáltunk fel az Óvárosba.

Az Óváros már messziről is a leglátványosabb városrész. Tele van szűk utcákkal és kifejezetten magas épületekkel. A zsúfolt beépítés és a szokatlan magasságú épületek oka az volt, hogy sokáig a város lakói nem mertek a városfalon kívülre költözni. Skócia történelme nem szűkölködik csatákban, így ez egyáltalán nem meglepő.

Az Óváros nagy része sajnos az 1824-es tűzvészben megsemmisült, és a helyreállítása során sokat változtattak az épületeken. Azonban így is megőrizte középkori utcaszerkezetét és azt a varázslatos hangulatot, amelyet jelenleg is áraszt magából.

A parkból felsétálva a bal oldali képen látható magas, öreg épület felé vettük az irányt. Majd áthaladtunk az épületek között egy nagyon keskeny, kissé meredek, felfelé vezető lépcsőn, hogy kikössünk az Óváros szívében. Olyan volt, mintha egy Harry Potter film díszletében jártunk volna és ez a hasonlat nem véletlen, de erről majd később.

Habár a város korábban végigjárt részei is nagyon tetszettek, az Óváros volt az, ami meggyőzött róla, hogy ez az egyik leghangulatosabb város, ahol eddig megfordultam. A szűk, kanyargós utcák, a macskakő, a magas, ám mégis rendkívül aranyos épületek, a hangulat, amelyet a templomok, a színes házak és az utcai zenészek csak fokoztak, teljesen lenyűgözött. Apropó zenészek, volt egy skót dudán játszó srác, természetesen kiltben, aki míg bejártuk az óvárost vagy kétszer, folyamatosan egy helyben maradt. Szóval talán mégis maradt néhány szívós, skót férfi, akiket nem nyomnak le a szívós skót tinilányok a hideg időjárás elviselésében.

Természetesen elsétáltunk a várhoz, be azonban nem mentünk. Pucca ugyanis közölte még a városnézés elején, hogy válasszunk, megnézzük a várat és csak a várat, mert az egy egész napos program, vagy megnézzük a várost, de akkor a vár belülről kimarad. Utóbbit választottuk elkönyvelve, hogy majd még egyszer visszajövünk a vár miatt.

Edinburgh-ra tehát nem elég egy nap, minimum kettő kell, ha az ember mindent meg szeretne nézni. A vár egyébként kívülről is csinos darab. Megcsodáltuk még nappali fényben és este, sötétben is.

Edinburgh-i vár

Az Óváros egyébként kifejezetten nyüzsgő, tele volt emberekkel, persze főleg turistákkal és tényleg van itt minden, ami elszórakoztathatja a látogatót, bár csak sétálni ezeken az utcákon is épp elég szórakoztató.

Mivel a vár kiamardt, választottunk egy kisebb múzeumot, amelyet meg is néztünk. Az Writers' Museum (Írók Múzeuma) jó döntés volt több szempontból is. Egyrészt, mert egy szűk kis utcán át kell megközelíteni a kifejezetten érdekes épületét, amely egy keskeny saroképület és ahová egy szűk folyosón át (lenti kép) lehet bejutni. Másrészt mert a múzeum előtti téren a kövezet tele van idézetekkel. Nekem ez a bal oldali képen is látható tetszett a legjobban. Harmadrészt pedig mert három skót író: Robert Burns, Walter Scott és Robert Louis Stevenson életrajzait mutatja be természetesen sok-sok személyes tárggyal és leghíresebb műveikre vonatkozó utalásokkal.

Egyébként Burns a skót nemzeti költő, gyakorlatilag a helyi Pefőfi. Walter Scott történelmi regényeket írt, talán nálunk az Ivanhoe a legismertebb műve. Stevensont pedig nem kell bemutatnom, hiszen mindenki hallott már A kincses szigetről vagy a Jekyll és Hyde-ról.

Nekem kifejezetten tetszett ez a múzeum. Tudom ajánlani mindenkinek, aki erre jár és kedveli az irodalmat. Egyébként mivel ez is állami múzeum, ide is ingyenes a belépés. Az épület előtt pedig érdemes a kövezetet bámulni, mert tényleg tele van remek idézetekkel.

Edinburgh sötétben is szép város. Elég hamar ránkesteledett, mivel tél volt, ám ez nem rontotta el a városnézést. Ezeknek az épületeknek ugyanis sötétben is remek hangulata van. Na meg sok a pub, ahová be lehet térni.

Nagyon örülök, hogy skóciai utazásunk során sikerült ezt a várost is útba ejtenünk, még úgy is, hogy a vár kimaradt. Nagyon tetszett és biztosan vissza megyek még, hogy megnézhessem azt, ami kimaradt és azt is, ami annyira tetszett, hogy repetázni szeretnék belőle.

Harry Potter és a skótok

Skócia tele van Harry Potter utalásokkal. Minden városban lehet találni legalább egy olyan boltot, ahol külön részleg van a varázslóvilág számára fenntartva. Ezért esett meg velünk, hogy Glasgow egyik könyvesboltjában felmentünk a Harry Potter emeletre és játszottunk egy varázslósakk partit Pucca barátommal.

A legtöbb filmes és könyves utalásba azonban Edingburgh-ban botlik az ember. Bőven elég sétálnia az utcán, mert ha kilyukad a Victoria Streetre (bal oldali kép), akkor gyakorlatilag az Abszol úton találja magát. Igen, ez az utca adta az ihletet a könyvben szereplő híres utcához.

Nos, valóban elképesztően szép és hangulatos. A boltok egy része pedig igyekszik kihasználni ezt a hirtelen jött népszerűséget, bár kétségem sincs afelől, hogy ez az utca még jóval a Harry Potter megjelenése előtt is közkedvelt volt, olyan jól néz ki. Most tehát tele van Harry Potter tematikájú boltokkal és olyan kis üzletekkel, amelyek a popkultúrális hullámokat szeretnék kihasználni, így a varázslat mellett akad itt bőven Outlander utalás is.

Néhány ilyen boltba be is mentünk megcsodálni a nagyon széles választékot, mert itt aztán minden volt Harry Potter témában. San Diego hősiesen jött velünk, és Pucca is jól tűrte a túlzott lekesedésemet. Nem tehetek róla, imádom az ilyen dolgokat, így muszáj volt vennem valami apróságot. Úgyhogy gazdagabb lettem egy könyvjelzővel és egy nyalkánccal aranycikesz medállal.

Rajongók számára kötelezőek ezek a boltok, még akkor is, ha nem szeretnének vásárolni, mert anélkül is szórakoztatóak. A jobb oldali képen látható boltban például a folyosó a Titkok Kamrája stílusában volt kialakítva egy hatalmas baziliszkusszal a falon, míg a legfelső szinten egy berendezett szoba volt néhány kellékkel, hogy kényelmesen lehessen fotózkodni, mint roxforti diákok.

Nem messze ettől az utcától található a The Elephant House teaház és kávézó, ami úgy hirdeti magát, mint a Harry Potter szülőhelye. Nos, valóban ez az egyik kávézó, ahol J. K. Rowling dolgozott, de persze nem az egyetlen. A marketingnek azonban jót tett ez a dolog, így most meglehetősen zsúfolt hely, sok erre a bámészkodó és borsosak itt az árak. Nem volt kedvem beülni egy teára. Kicsit a Portóban található könyvesboltra emékeztetett, ahol a nagy népszerűség megkoptatta a varázst.

Van még néhány hely a városban, ami a varázsvilághoz köthető, én mégis úgy éreztem, hogy a hangulat az, ami igazán emlékezetet a Roxfort világára. Főleg, hogy az Óvárosba érkezve az első sarkon baglyokba botlottunk.

Két lány egy-egy bagollyal a karján állt az utcán. Ráadásul ezeket a baglyokat meg lehetett simogatni. Nagyon szeretem a baglyokat, így nem haboztam kihasználni a lehetőséget.

Igazán nyugisak voltak, és jól tűrték a sok érdeklődőt, akik köréjük gyűltek. A simogatás ingyen volt, de lehetett adományt adni a baglyoknak. Gondolom egérre gyűjtöttek...

Ez az élmény pedig a vártól alig száz méterre, Harry Potter jellegű dolgokkal körülvéve igazán remek volt.

Szóval tudom ajánlani ezt a várost minden Harry Potter rajongónak, mert tényleg nagyon sok az utalás és kifejezetten mágikus az utcák hangulata. Illetve a Diana Gabaldon által alkotott Outlander sorozat rajongói sem maradhatnak a skót fővárosban hoppon, mert erre is sok utalást találtam elsősorban ruhanemű tekintetében. Ezek viszont jóval drágábbak voltak, mint a varázs bizsuk.

Szonáta gordonkára és kávédarálóra

A címe tetszett meg ennek a könyvnek. Szeretem az ilyen különleges csengésű címeket, a borító pedig igazán illik hozzá.

336 oldalával átlagos terjedelmű könyv.

Fülszöveg:

"Zsini fiatal, bohém lány, akinek mindene a csellózás.Eltökélten be akar kerülni a Zeneakadémiára, de a sors különös mentort ad mellé. A férfi csupa rejtély, ellentmondás, undokság, olyasvalaki, akibe nem ajánlott beleszeretni.
Zsininek persze sikerül. De vajon tényleg ő az igazi? Vagy ez a szerelem csupán délibáb?
Lehet, hogy tökéletes muzsikát nem a pontosság, hanem maga a szenvedély ad?
Zsini keresi önmagát, az őszinte dallamokat, és az igazi, elsöprő szerelmet.
Az élmények örvényében hűséges társa egy háromszáz éves cselló, egy gyerekkori barát, egy szálkás szőrű tacskó és a bosszúvágy, hogy a családját elhagyó apjának egyszer beolvashasson.
Történet, melyben mindenki magára ismerhet, aki valaha remélt, álmodott és csalódott, de mert újrakezdeni."

Hát, én nem ismertem magamra, de ne szaladjunk előre ennyire, kezdjük inkább a legelején.

A szerző stílusa nagyon érdekes. Jellegzetes stílusban ír, amelybe bele kell rázódni. Nekem ez cirka 50 oldal után sikerült, akkor barátkoztam meg a narrációval, a kiszólásokkal (amelyek a kötet legvégére értelmet nyertek) és az érdekes szóhasználattal. Az érdekes azt jelenti, hogy hol szép és kifejező akart lenni, hol vicceskedő, ami élőszóban gyakoribb, mint írásban. Nem tudnám megmondani, hogy ez nekem tetszett-e vagy sem, de az tény, hogy hozzá tartozott az olvasási élményhez, és igazán különlegessé tette azt.

A narráció egyébként a főhősnő monológjaiból, belső gondolataiból áll, és azt csak időnként töri meg egy-egy rövid párbeszéd. Lényegében ez a könyv egy gondolatfolyam három részre osztva. Az olvasó így könnyen elveszve találja magát a tömör mondatok, viccelődő hasonlatok között és a főhős saját magával folytatott vitáiban. Egy ennyire karakterközpontú regényben rettentően fontos, hogy milyen is ez a karakter. Nos, érdekes, mint a narráció.

Ismeretségem a főhősnővel úgy kezdődött, hogy az első oldalon bemutatkozott, és jó szokás szerint a másodikra már nem is emlékeztem a nevére. (Igen, ez személyes találkozások során is meg szokott esni velem...) Csakhogy a több mint 300 oldalon alig nevezték nevén a hölgyet, és ha mégis megtették, akkor a becenevét használták. A könyv végére így ért a nagy döbbenet, hogy a Zsini, nem a Zsanett vagy hasonlók becézése, mert a főhős becsületes neve Georgina. Ez azért ütött kicsit arcon, mert mindent megtudtam a hölgy lelki nyűgjeiről, ám a nevét végig homály fedte számomra.

Ezt csak azért hoztam fel példának, hogy megmutassam, mennyire közöl mindent a történet, miközben mégis visszatart információkat. A minden alatt elsősorban a főszereplő lelki nyafogására gondolok, a kusza gondolataira, a furcsa kombinációira és a be kell látnom, számomra nem épp megnyerő természetére. A visszatartott információk alatt pedig minden olyan témát értek, amelyről a szereplők képtelenek voltak beszélni. Bár úgy általánosságban elég gyér társalgásokat folytattak. Csak néhány példa a sok közül: kapcsolatok, érzések, nemi identitás, múltbéli sérelmek.

Két dolog bossznatott tehát ebben a könyvben, a komminikáció hiánya (ez általánosságban az agyamra megy lapokon belül és kívül egyaránt) és a főszereplő személyisége.

Zsini számomra nagyon unszimpatikus volt. Értettem és mégsem sikerült megértenem, így a fülszövegben ígért ismerősség érzése engem bizony messziről elkerült. Itt pedig nem a jóval idősebb férfiak iránti vonzalmára gondolok - bár ez is nagyon távol áll tőlem - hanem az önmarcangoló, tutyimutyi hozzáállására mindenhez, mert sajnálni magát nagyon jól tudta, de felmérni a dolgokat, azt hogy miben jó, mitől boldog és kik veszik körül, már nem sikerült neki. Időnként így kifejezetten butus lánynak tűnt, főleg a könyv utolsó harmadán.

Ahogy már említettem, a könyv három részle oszlik és nekem az első volt az, ami sokkal jobban tetszett, mint a többi. Ha úgy vesszük, ez a romantikus része a könyvnek, hiszen itt ismeri meg a főhős a nagy szerelmet. Csakhogy nem a szerelmi szál miatt volt számomra könnyebben fogyasztható ez a rész, hanem a főhős életkorából adódóan. Itt még csupán tinédzser, így a nem tudom, ki vagyok, hol a helyem kérdések tökéletesen érthetőek voltak. A hirtelen szerelembe esése szintén, bár ezt a kapcsolatot inkább nem elemezném, mert nem lenne benne köszönet.

A második részben már fiatal felnőtt, egyetemista, ahol az útkeresés még mindig teljesen rendben van, ám az apakomplexusa és a természete már nem volt rendben. Itt viszont zavart még valami a főhősnő kiálhatatlansága mellett, az olaszországi útleírás. Egyrészt rettentően elnyújtottnak találtam, hogy egy hosszú utazás minden állomását, vacsoráját részletesen leírta, meglehetősen feleslegesen, míg a végén Rómát elintézte annyival, hogy ott is voltak két hetet. Róma a szívem csücske, így az összes olasz kisváros domborzati leírása után, alig vártam, hogy végre a fővárosról is olvashassak. Jól hoppon maradtam... Az itteni szerelmi viszonyt sem szeretném részletezni, mert ebben még kevsebb lenne a köszönet.

A harmadik rész lényegi eleme annyira adta magát, hogy kész csoda volt, hogy a főhősnek nem szúrta ki a szemét. Ráadásul, mivel az olvasó három másodperc alatt rájön, ki Herman, míg Zsininek csak a legvégén esik le az a bizonyos tantusz, volt néhány jelenet, amelyet konkrétan kellemetlen volt olvasni. Ez pedig nem növelte szimpátiámat a hölgy iránt.

Volt még néhány dolog, amiről szót kell ejtenem. Az egyik a kutya, aki messze a legjobb dolog volt ebben a történetben és nem csak azért, mert szeretem a tacskókat. A másik a magyar helyszínek, amelyeket kifejezetetten élveztem. A harmadik pedig a történetbe csempészett, kissé indokolatlan, de egyáltalán nem zavaró misztikus pillanatok voltak. Nem igazán tudtam őket hová tenni, de elkönyveltem érdekességnek.

A történet lezárása az én ízlésemnek kissé cukros volt, de az utolsó bekezdés nagyon tetszett. Remek keretet adott a narrációnak.

Összességében úgy vagyok ezzel a könyvvel, mint az író stlusával. Értékelem, hogy egyedi, de nem igazán tudom eldönteni, ez jó-e nekem. Egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam, és bár nem kedveltem a főhőst, olvastam már nála unszimpatikusabbról is.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a lassan kibontakozó, elsősorban gondolatokra építkező történeteket és romantikus beállítottságúak. Az se hátrány, ha kedvelik, a hazai helyszíneket és egyáltalán nem várnak racionalitást a szerelemben. Aki viszont racionális beállítottságú, óvatosan bánjon vele, míg az apakomplexustól viszolygók kerüljék el messziről.

Kedvenc idézet a könyvből, amelyet hála a Moly-sütiknek már korábban is ismertem:

"A tanulság: mindig legyen veled könyv.

Mindig.
Visszaadja a józan eszedet."

Sorozatajánló V.

 Azt hiszem, ebben az évben a Netflix megvett engem kilóra. Ha filmre vagy sorozatra vágyom, az első gondolatom az, megnézem a listámat Netflixen. Mi sem mutatja jobban lelkesedésemet, mint a tény, hogy a rovat legutóbbi bejegyzésében és most is kizárólag Netlfixes sorozatokat hoztam ajánlásra.

The Crown

"A The Crown című sorozat történetének középpontjában a 25 éves II. Erzsébet királynő áll. A fiatal nő vállaira komoly teher nehezedik, ugyanis át kell vennie a világ leghíresebb és leghatalmasabb monarchiájának vezetését, és jó kapcsolatot kell kialakítania az ország ikonikus miniszterelnökével, Winston Churchillel. A Brit Birodalom hanyatlik, a világpolitikában zűrzavar uralkodik, azonban amikor új királynő kerül a trónra, új korszak veszi a kezdetét. Peter Morgan zseniális, hosszú évek kutatása során kiérlelt forgatókönyve merész őszinteséggel tárja elénk II. Erzsébet életútját."

Munkatársaim nagy lelkesedéssel beszéltek erről a sorozatról. Engem azonban egy ideig nem hozott lázba, mert nem igazán hatott meg a brit uralkodócsalád története. Azonban olyan sok jót hallottam róla, hogy mégis adtam neki egy esélyt, és milyen jól tettem.

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy II. Erzsébet élete ennyire le fog kötni, azt meg pláne nem hittem volna, hogy San Diegót is. Ez is bizonyítja, hogy a készítők remek munkát végeztek. Egyrészt nagyon szépen vannak felépítve az epizódok, finoman adagolják az eseményeket, és remekül hoznak be újabb és újabb témát. A zene csodálatos. Na, de kit lep ez meg, mikor a betétdal Hans Zimmer munkája? A színészek kiválasztása pedig külön díjat érdemelne. Remekül eltalálták a karaktereket, és félelmetesen hasonlítanak a valódi emberekre.

A sorozat jelenleg 4 évadnál tart (összesen 6 évad lesz) és mindegyik évad 10 epizódból áll. Mivel az első évad az 1940-50-es évekre fókuszál, míg a legutóbbi negyedikben már a '80-as években járunk, a teljes színészgárdát lecserélték a második évad után, hogy hitelesen öregedjenek. Ez pedig egy újabb piros pont a szereplők javára.

Számomra a legérdekesebb ebben a sorozatban az volt, mennyire hétköznapian ábrázolták a királyi családot, és mennyire kendőzetlennek tűnt a tálalás bizonyos kérdésekben. Nekem a fiatalabb Erzsébet sokkal szimpatikusabb volt, tetszett a tettvágya, míg az idősebb kiadása rettentően karót nyelt. Fülöp azonban mindegyik évadban zseniális, talán ő volt a kedvenc szereplőnk, mert egyik részben imádtuk, a másikban pedig legszívesebben agyon csaptuk volna. Ez is mutatja, hogy milyen remekül eltalálták a karaktereket, mert valahol mindenki szimpatikus, hiszen érthetőek a problémáik, és mégis képesek zsigeri érzelmeket kiváltani a nézőből. (Péládul esetemben Károlyt a harmadik évadban sajnáltam, ebben az utolsóban azonban úgy megutáltam, hogy ideges leszek, ha csak rá gondolok.) Szóval remekül építkezik a sorozat, bár időnként érezni, hogy évadonként 10 rész kevés, hogy mindent kifejtsenek, ezért vannak elhanyagolt családtagok és félbemaradt történetek. Mindez azonban nem számít, mert mindig van valami új és érdekes téma, ami kárpótol minket.

A korona tehát egy remek sorozat. Tudom ajánlani mindenkinek, akár követi a brit királyi család sorsát, akár nem. Családtörténetek kedvelői előnyben.

Our Planet

"A rendkívül látványos széria felfedezi bolygónk természeti szépségeit, és megvizsgálja, hogyan hat a klímaváltozás minden egyes élőlényre."

Ez a dokumentumfilm sorozat mindössze 8 részből áll, ám olyan csodálatos, hogy a nézőben biztosan nem marad hiányérzet.

A filmes rovatomban már írtam a sorozat folytatásáról, David Attenborough életrajzi filmjéről. Azonban teljesen mindegy, hogy az ember látta-e már azt a filmet (Remélem, hogy igen, mert azt tényleg mindenkinek látnia kell!) vagy sem, ez a sorozat külön is tökéletesen megállja a helyét.

Ez egy klasszikus értelemben vett dokumentumfilm sorozat, vagyis lenyűgözően gyönyörű felvételek kellemes narrációval. Tényleg nagyon látványos, így érdemes nagyobb képernyőn nézni. A felépítése remek, minden epizódban egy téma, egy tájtípus köré építkeznek, ám mindig a kapcsolatokat emelik ki, vagyis hogyan hat a környezet változása, illetve egyik faj a másikra. Természetesen előkerül a környezetszennyezés, az emberi pusztítás is, ám ennek a sorozatnak nem az a célja, hogy elborzassza az embereket, hanem, hogy megmutassa a bolygó szépségét. Hiszen, ha látjuk ezeket a csodálatos élőlényeket, talán jobban fogunk vigyázni rájuk.

Be kell vallanom, kicsit tartottam tőle, hogy depresszióba süllyedek egy-egy rész után, ám Attenborough egy rendkívül kedves ember és persze nagyon okos is, így nem állt szándékában ilyet tenni a nézővel. Azért így is volt egy epizód, amin elsírtam magam. Nem sűrűn fordul elő velem ilyesmi, de a rozmárok... Jaj, azok a rozmárok! Most is összeszorul a szívem, ha eszembe jut.

A Bolygónk csodái tehát egy gyönyörű dokumentumfilm sorozat. Nagyon ajánlom mindenkinek, mert tényleg csodálatos.

The Queen's Gambit

"Az 1950-es években egy árvaházban élő kislány elképesztő sakktehetségről tesz tanúbizonyságot. Ám a siker felé vezető úton egy rejtélyes függőséggel is meg kell küzdenie."

Két okból érdekelt ez a sorozat. Egyrészt úgy gondoltam, San Diegónak tetszeni fog a sakkozás miatt. (Ezt el is találtam.) Másrészt az előzetes alapján feminista történetnek tűnt, azokat meg nagyon szeretem. (Ezt nem találtam el annyira.)

Ez egy minisorozat, vagyis összesen egy évad, ami hét epizódból áll. Mivel regényadaptációról van szó, ez a terjedelem egyáltalán nem meglepő.

A készítők ennél a sorozatnál is zseniális munkát végeztek. Az első dolog, amit érdemes kiemelni, az a sorozat hangulata. Remek a korkép, remek a zene, remek a díszlet, a ruhákról nem is beszélve. Nagyon eltalálták a hangulatot, és nagyon szépen gazdálkodtak a történet idejével. Hagytak időt a főhős karakterének kibontakozására, és eszméletlenül izgalmassá tettek egy olyan sportot, ami lássuk be, nem épp a legizgalmasabb dolog a világon. A látványvilág, a vágás mind remek. A színészek pedig ugyanúgy remekelnek, főleg Anya Taylor-Joy, aki szerintem elképesztő alakítást nyújtott.

Tényleg nem gondoltam volna, hogy  sakkozó embereket nézni izgalmas lehet, mégis olyan feszült légkört teremtett a sorozat, hogy minden képkockáját érdekesnek találtam. Pedig nem fukarkodtak a szakkifejezésekkel, ám olyan szépen mutatták be a sakk világát, ahogy a főhős szemén át megismerhettük, hogy a néző a végére már szinte úgy érzi, simán értene egy sakkbajnokságot. A karakterek emberi oldalát pedig ugyanilyen gondossággal építették fel és mutatták be, így nincs egy pillanatnyi üres járat sem az epizódokban. A sorozat tempója így feszes, a párbeszédek jól átgondoltak és a hangulat tényleg mindent visz.

A vezércsel tehát egy olyan sorozat, amelyet nagyon tudok ajánlani, akár sakkozott már életében valaki, akár nem. Azoknak pedig, akik szkeptikusak a sakkozás izgalmaival szemben, különösen tudom javasolni, mert meg fognak lepődni.

Dash & Lily

"Miközben New York a karácsonyra készül, a cinikus Dash és az optimista Lily üzeneteket váltanak egy piros füzeten keresztül és különböző próbák elé állítják egymást."

Hangolódásként az ünnepekre, és mert időnként kell valami cuki a lelkemnek (Ugyanezen okból korábban egyébként megnéztem az Emily Párizsban sorozatot is, amely nem kiemelkedően jó, hogy bekerüljön a rovatba, ám egyáltalán nem olyan rossz, hogy tűzzel és vassal kellene üldözni, mint ahogy sokan tették.) belekezdtem ebbe a sorozatba és pár nap alatt befaltam. Oké, egy könyvesbolti levelezésből indul ki a történet, vagyis két szenvedélyemet is felvonultatja, így nem volt kétségem, hogy tetszeni fog.

Szintén regényadaptációról van szó és egy évad az egész nyolc epizóddal. A részek ráadásul rövidek, alig fél órásak, így gyorsan végig lehet pörgetni.

A történet időben is limitált, hiszen egy karácsonyi időszak alatt játszódik az ünnepi készülődéstől szilveszterig. A váltott nézőpont miatt azonban nem érződik olyan rövidnek. A néző egyik részben a női, míg a másikban a férfi főhőst követheti nyomon. Ezeket a váltásokat pedig remekül kihasználták a készítők elsősorban az izgamak fokozására. No, senki se várjon nagy eseményeket a történettől, mert nincs itt semmi eget rengető, csak kis kalandok sora, mégis könnyedén leköti a nézőt. A szereplők pedig igazán kedvesek, mindenki szerethető, így jó őket nézni. Azonban megmaradna a szokásos kedves tinirománcnál, ha nem kapná el olyan szuperül a karácsonyi hangulatot. A színvilág, a ruhák (főleg Lily ruhái), a díszlet és a zene együtt olyan kellemes hatást keltenek, hogy a nézőnek rögtön megjön az ünnepi kedve.

Ez tehát egy szórakoztató és aranyosan romantikus történet, ami tökéletes karácsonyi kikapcsolódáshoz. Elsősorban női nézőknek ajánlom, mert San Diego erre a sorozatra már nem volt vevő, de bárki tehet vele egy próbát, ha karácsonyi hangulatra vágyik.

Szárnyalók

A Manák trilógiájának befejező kötete jól megérdemelten új és kifejezetten találó borítót kapott. 218 oldalával a terjedelem maradt a megszokott és persze a stílus is. Fülszöveg:

"Valahol messze egy úrhajó vár a manákra, hogy hazavigye őket. Csakhogy a manák többségének esze ágában sincs hazamenni. Szívesebben költöznének inkább egy új Áruházba, vagy Bárhová, ahol a humanók végre békén hagyják őket. Egyedül Masklin tudja, hogy nincs más esélyük, mint felvenni a kapcsolatot a hajóval. Ehhez először is el kell jutnia floridába (bárhol legyen is az), ahonnan hamarosan fellőnek egy kommunikációs műholdat (bármi legyen is az). Így hát Masklin azonnal nekilát lestoppolni egy újfajta, szárnyas teherautót, amit úgy hívnak: Concorde…"

A harmadik rész cselekménye valójában a második résszel (Földvájók) egy időben zajlik. Míg abban a részben megtudhattuk, hogyan alakult a kőfejtőben maradt manák sorsa, addig ebben a kötetben azt is megtudjuk,  hogy a kalandvágyó trió hogyan jut el Floridába, és persze ott milyen bajba keverednek. Hiszen manának lenni a humanók világában nem épp eseménymentes életvitel...

Jól sejtettem, ez a rész humorosabbnak és kalandosabbnak hatott, mint a második. A hosszú utazásból adódóan tele volt új dolgokkal, mint például a gravitáció és az alligátor. A manáknak pedig mindenre, de főleg az új dolgokra remek elméleteik vannak. Úgyhogy szórakozásból nem volt hiány ebben a könyvben, ahogy izgalmakból sem hála a nagy távolságnak, amelyet ezek a picike lények megtettek.

A történet tehát továbbra is olyan szórakoztató, ahogy az olvasó megszokhatta. Van itt minden az egyre bőbeszédűbb Izén át, a cívódásokig.

"– Nem tudnátok lélegezni – ismételte türelmesen az Izé.
– Én igenis tudnék – tiltakozott dacosan Gurder. – Én mindig tudok lélegezni.
– A talajhoz közelebb több levegőt lehet találni – magyarázta neki Angalo. – Olvastam egy könyvben. Idelent sok a levegő, de odafent már sokkal kevesebb.
– Miért? – kérdezte Gurder.
– Nemtom. Szerintem a levegő fél a magasban."

A szórakoztatás mellett a finom mondanivaló is fellelhető ebben a részben is. Nagyon szeretem a szező kritikus, ám mégis kedves hozzáállását, amelybe a kötetben elhangzó társadalomkritikát csomagolta. Különösen tetszett a vallás és tudomány kérdésköre.

Az egyetlen dolog, ami nem nyerte el a tetszésemet, az a fejezetek eleji kitérő volt a békákról. Értem én a hasonlatot, elsőre is felfogtam, így feleslegesen soknak találtam, hogy újra és újra visszautalt ezekre a békákra. Lehet, hogy a manáknak szükségük van a szájbarágós információkra, ám az olvasóknak kevésbé.  Ráadásul sokkal izgalmasabb volt a manák felfedező útja, mint ez a kutykuruty anekdota.

A történet lezárása megfelelt elvárásaimnak. A szerző szépen elvarrta a szálakat, és remekül ügyelt rá, hogy a manák a legvégén is olyan szerethető lények maradjanak, mint ahogy az első kötetben megismertük őket. Nos, tényleg önzetlen és kedves lények minden hibájuk ellenére is, így jó volt olvasni róluk.

Nekem tehát tetszett ez a rész és úgy egészben ez a trilógia. Szórakoztató, kedves történet, ezért bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki könnyed kikapcsolódásra vágyik és az idézetek alapján bírja Terry Pratchett humorának stílusát. Nekem meghozta a kedvemet, hogy más könyvét is kézvbe vegyem.

Kedvenc idézet a könyvből:

"A tudomány megmagyarázza, mikor mi történik körülöttünk. Akárcsak a VALLÁS, de a tudomány jobb, mert több érthető kifogást hoz fel, amikor mégsem tud valamit megmagyarázni."

Szent Nővér

Az Ős könyve trilógia befejező része is kifejező borítót kapott. Tetszik, bár a kedvencem továbbra is az első rész (Vörös Nővér), már ami a külsőségeket illeti.

A trilógia lezárása rövidebb, mint az előzmények, nincs 400 oldal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szerző összecsapta volna a befejezést, sőt.

Fülszöveg:

"A világot felfalja a jég, a Folyosó egyre csak szűkül, a birodalmat pedig keletről a scithrowliak, nyugatról az ádáz durnok ostromolják. A császár seregei mindenütt kénytelenek meghátrálni.

A szent osztályban Nona a végső próbákra készül, hogy az általa választott rend teljes jogú nővére lehessen. Az idő azonban fogy, és egyre valószínűbb, hogy Nona és társai nem lesznek méltók az apácák habitusára, mielőtt eléri őket a háború.
Még a hajószívekből merített erő sem elég ahhoz, hogy Nona megnyerje Üveg apátnő évtizedek alatt előkészített játszmáját, és megvédelmezze szeretteit. Közeleg a végső, nagy összecsapás a holdért és az emberiség sorsáért, amikor a lánynak nem csak régi, bosszúszomjas ellenségeivel kell szembeszállnia, hanem a hatalom romlottságával és önnön démonaival is.
A végső csatában ugyanis barátok esnek egymásnak, szívek törnek össze és birodalmak égnek porig."

Ettől a kötettől végre megkaptam azt, amit korábbi olvasmányaim során az írótól megszokhattam. A történet ezúttal két idősíkon fut, a jelenben és 3 évvel korábban, a második rész (Szürke nővér) befejezése után. Ez egyrészt felgyorsította a cselekményt, másrészt rengeteg lehetőséget adott a szerzőnek, hogy elhallgasson dolgokat, és ez az, amit igazán szeretek a stílusában.

Nagyon szeretem, ahogy Mark Lawrence építkezik és nem csak az általa elképzeld világ dolgait illetően, hanem a cselekmény szempontjából is. Számomra a legjobb sorozatok azok, amelyek az író fejében már összeálltak, ő már tudja, hová fognak vezetni a szálak, és ettől a történet feszes és következetes. Nos, Lawrence nem csupán tudja, hová akar kilyukadni, hanem meg is mutatja az olvasóknak. Az első és a második rész nyitánya lényegében ebből a harmadik kötetből lett kivágva. Ó igen, ez azt jelenti, hogy itt végre megkapja az olvasó azt a bizonyos csatát, ami már két kötettel korábban felkeltette kíváncsiságát. Szeretem, amikor ilyen szépen összeállnak a dolgok.

Azt is szeretem, hogy az író semmit sem magyaráz túl. Sőt, van amit nem kommentál, egyszerűen hagyja, hogy az olvasónak leessen az a bizonyos húszfilléres. Ezek a kis elhallgatások pedig csak még izgalmasabbá teszik a cselekményt.

A kötet felvet egy nagy háborút, amelyben lényegében részt vesznek a szereplők, ám igazából még mindig ugyanazokat a személyes csatákat vívják, mint eddig, csak mellékesen megjelent egy ostromló sereg is. Ettől a történet továbbra is szűk nézőpontban marad, ami dicséretes. A szerző nem akarta az országok közötti háború eseményeit elregélni, csak bele-bele pillantott a főhősei szemén át, és ez szintén egy remek húzás. A könyv ezért továbbra is Nona harcáról szól, az elveiről és a kapcsolatairól.

Az író másik nagy erőssége, a már említett világfelépítés itt mutatkozik meg leginkább ebben a trilógiában. Nem magyaráz meg mindent, ám erre nincs is szükség, mert nagyon szépen körbeírta már a történetben szereplő mágiát, és a végére hozzácsapott egy nagy adag tudományos fantasztikumot. Zseniális, ahogy a fantasy és sci-fi elemeket ötvözi. Az olvasó így egyszerre érti az eseményeket és mégsem tud semmit, épp mint a szereplők.

Apropó szereplők, ők is erre az utolsó kötetre értek össze igazán. Minden, ami zavart az első részben, bocsánatot nyert az utolsóban. Utólagosan megszépültek a hosszúra nyújtott civakodások a kislányok között, és a rengeteg iskolában töltött óra is meghozta gyümölcsét. Be kell ugyanis ismernem, hogy a szerző itt is jól építkezett, és csupán az én előzetes elvárásaimban volt a hiba. Az történt ugyanis, hogy a korábbi olvasmányaim emlékei elhomályosították a lényeget. Lawrence ezen világa épp olyan erőszakos és ármányokkal teli, mint A Széthullott Birodalom volt, ám míg ott elmerült benne a főhősével együtt, itt egészen más elképzelést követett. Ez egy erőszakos világ és Nona egy szintén erőszakosnak tűnő főhős, hiszen nem keveset gyilkolt a három kötet során, mégsem antihős. Nona egy kifejezetten pozitív hős, csupán a világhoz igazodva tűnik sötétebbnek. A történetnek így meglepő, ám remek üzenete van ráadásul kifejezetten pozitív felhanggal. Nem szeretném bővebben kifejteni, mert az spoiler lenne, inkább itt hagyok egy idézetet, ami mindent elmond erről az üzenetről:

"…És most sem érted. Az emberek hazudnak, Nona, lopnak, csalnak, hűtlenek. Az emberek bántják a másikat, cserben hagyják. Pénzért elárulják.

– Ettől még nem kell nekem is ilyenné válnom…"

Összességében tehát ez a könyv egy remek befejezése a trilógiának. A történet összeállt, a szálak elvarrásra kerültek, és a végére minden értelmet nyert. Tetszett. Tetszett, mert a szerző megtartotta minden jó tulajdonságát, és mégis képes volt megújulni.

Mindenképpen érdemes befejezni ezt a trilógiát, ha valaki már belekezdett. Illetve, aki még nem olvasta, de szeretne belecsöppenni egy zseniálisan felépített világba, akkor vágjon csak bele. Tudom ajánlani ezt a trilógiát ismerkedésnek is a szerzővel, mert talán ez a legkönnyebben fogyasztható sorozata, és ennek van a legpozitívabb kicsengése.

Kiegészítés:

Korábban már írtam róla, hogy a szerző tovább gondolkodott 3 kötetnél ebben a világban. Nos, lesz még egy trilógiája (A Jég könyve), amelynek első része, A lány és a csillagok még idén megjelenik magyarul. A világ tehát ugyanaz lesz mint Az Ős könyvében, ám ezúttal a ridegebb felén, a jégen zajlik majd a cselekmény. Rettentően kíváncsi vagyok rá, és úgy álltalánosságban ide nekem mindent, amit Mark Lawrence papírra vetett!