Léggömbök

A borító tetszett meg. Már megjelenésekor, mikor a kiadó oldalán szembejött velem, felfigyeltem rá, így hamar kiszúrtam a könyvtár polcán. 

Mindössze ennyi motivációm volt és a tény, hogy szeretek magyar szerzőktől olvasni.

270 oldal, tehát nem egy hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"A nehezen barátkozó Dorka (becenevén Indián) egy szűkös panellakásban él nagyhangú édesapja és túlérzékeny édesanyja egyetlen gyermekeként, míg osztálytársa, a hideg jómódban felnövő, szelíd Matyi életének legnagyobb eredménye, hogy alacsony termete ellenére a középiskola legjobb kosarasaként tartják számon. Dorka és Matyi szerelme viharos erővel csap le mindkettejükre, és Dorkának nem csak meg kell tartania Matyi súlyos titkát, de hamarosan szembe is kell néznie a felnőtté válás nehézségeivel."

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy pont olyan, mint a címe: mellőzött és levegővel van megtöltve. Vártam, hogy lesz jelentősége a léggömböknek, bármi ami hangsúlyos, de sajnos csalódnom kellett és nem csak ebben. Könnyed, romantikus könyvre vágytam fiatal főhősökkel. Helyette azonban kaptam egy drámakatyvaszt és ez elég hamar kidurrantotta minden rózsaszín elképzelésemet.

Az alap problémám nem is a történettel volt (bár itt is akadtak dolgok, amelyek szemet szúrtak), hanem a főhőssel. Doka már megint az a tipikus, hisztis, önző, buta és nyafka liba, akitől a hajamat tépem és aki minden második ifjúsági regényben dráma-királynői szerepet kap. Minden kedves szerzőnek üzenem: 

Nem elvárás, hogy a főhős hülye legyen, ne kínozzatok velük!

A főhős iránti szimpátia hiánya elég rendesen alá tudja aknázni az olvasási élményemet, ám ezzel még nincs elveszve minden. Hacsak az írónő meg nem fejeli mindezt egy ugyanolyan ostoba és idegesítő férfi főhőssel és egy hiteltelen szerelmi kapcsolattal. A kegyelemdöfés azonban az összes létező "drámai fordulat" történetbe szuszakolásával érkezett el és innentől nem tudok tartózkodni a cselekmény részletezésétől, szóval vigyázat spoiler és dühöngés következik.

Azt még lenyeltem, hogy minden második oldalon meg akartam ütni a főszereplőket, még a tipikus szexuálisan felajzott baromságaikat is elviseltem, de azt már nem, hogy ez a nagy-nagy szerelem. Két hormontól túlfűtött kamasz, akikben semmi közös nincs és akik a szexen kívül nem sok dologban találják meg a közös hangot, cseppet sem a romantika ideáljai. Egyszerűen nem jött át, miért vannak egyáltalán együtt. Nem, az "úgy teszek, mintha lerobbantunk volna hátha meg tudom húzni a csajt" cseppet sem romantikus. Nem, az aktfotók sem azok, mert ahol fénykép van, ott előbb-utóbb árulás is lesz. Szóval ez a kapcsolat számomra rejtély volt és nem rózsaszín vattacukor. Aztán jött a csavar, ami várható volt, majd a következő csavar, ami egy "Na, ne már!" felkiáltást csalt ki belőlem a villamosmegállóban és kis híján a sínekre dobtam a könyvet. 

A kevesebb néha több elve itt hatványozottan igaz. A gond ugyanis nem az, hogy ennyi mindent (az összes drámai elemet, ami eszébe jutott) akart a szerző beleszuszakolni egy alig 300 oldalas történetbe, hanem hogy lusta volt kifejteni mindezt. Külön-külön is elég lett volna egy-egy konfliktus, mert bőven el lehet csámcsogni az első szerelmen/szexen, a barátságon (Na, ezeket a kapcsolatokat sem értettem...), a továbbtanuláson, a fiatalkori haláleseten és a kamaszkori terhességen, nem kell őket egymásra pakolni, mint egy gyorséttermi kaja alkotórészeit. Ebben a könyvben ugyanis a problémák csak vannak, senki sem akarja megoldani őket, senki sem képes tanulni belőlük és úgy általánosságban olyan érdektelenül vannak tálalva, hogy senki sem kíváncsi rájuk.

Mondok egy példát, ami jól összefoglalja minden gondomat ezzel a történettel:

A főhősnő elmegy élete szerelméhez bemutatkozni az anyósjelöltnek. Az olvasó szájába van rágva, hogy anyuka nem kedves, sőt, egy hárpia. Intelligenciahuszár főhősünk a nagy találkozáskor négy (Megszámoltam, tényleg négy!) mondatot vált vele, amiben összeveszik vele azon, hogy nem vette le a cipőjét. Mi történik ez után? Hisztikirálynő kiviharzik, leteremti a srácot, hogy az anyja maga az ördög, majd szakít és hazamegy duzzogni, hogy jó pár oldallal később leessen neki, mégis csak ezzel a sráccal akarja elveszíteni a szüzességét gonosz anyuci ide vagy oda.

Ez a jelenet pedig csak egy példa a sokból, mennyire buta a főhős és mindenki körülötte.

Spoiler vége!

A szereplők idegesítőek, a jelenetek hiteltelenek és úgy általánosságban csak lebeg minden, mint azok a szerencsétlen elhanyagolt léggömbök. Ebben pedig közre játszik a szöveg stílusa. Az írónő nagyon nem szereti kifejteni a dolgokat. Nincs leírás vagy ha akad egy-egy leíró mondat, az annyira fennkölt akar lenni, hogy már-már komikusnak hat. A párbeszédek szenvedősek és a cselekmény előszeretettel ugrál időben és térben. Nem, nem műfajváltás történt, csak a hisztis főhősnőnek véletlenszerűen  jut eszébe nosztalgiázni vagy visszamenőleg elmesélni dolgokat, ettől pedig a könyv olvasási élménye cseppet sem lesz gördülékeny. Sőt, kifejezetten döcögős. Nem tudtam belemerülni a szövegbe, mert ezek az ugrálások szabályosan kilöktek belőle.

Összességében tehát csalódás volt ez a könyv. Inkább nem ajánlanám.

Kiegészítés:

Olvasás közben kaptam a felvilágosítást, hogy ennek a könyvnek bizony van folytatása. Utánad címmel elérhető hisztis Dorka tinidrámájának következő epizódja. 

Kizárt dolog, hogy elolvassam, mert aki 270 oldal alatt nem volt képes egy cseppnyi fejlődésre, az valószínűleg a következő 280 lapon sem fog értelmes emberi lénnyé válni.