2015. október 15., csütörtök

Revulsion - Cassy elhatározása (1. rész)

"Az igazi alkimista nem az ólmot változtatja arannyá,
hanem a világot szavakká." - William H. Gass
Ismét eljött október 14. A világ számára ez a nap ugyanolyan, mint a többi, az én naptáramban azonban piros betűs ünnep. Ezen a napon indítottam útjára a történetemet és már kezdi kijárni az óvodát. Bizony, már 6 éves a Revulsion!
Egy ilyen különleges alkalomhoz pedig ünneplés dukál. Ehhez mérten hoztam egy kis csemegét kitartó, lelkes és kedves olvasóimnak, hogy ne csak számomra legyen ünnep ez a különleges alkalom.
Késések ide vagy oda, szeretek olvasóim kedvében járni, ezért az ünnepi ajándék ezúttal egy fejezet Cassy szemszögéből. Azért őt választottam, mert előzetes közvélemény kutatásom során  ő kapta a legtöbb voksot, hogy hallathassa kicsit a saját hangját. Szóval megírtam a 40. és 41. fejezetet az ő szemszögéből. Igen, lényegében két fejezetről van szó, ezért két bejegyzésben teszem közkinccsé. Itt olvasható a fejezet első fele, holnap, egy másik bejegyzésben pedig a második fele.
Az ünnepnek azonban még nincs vége, feltéve, ha kedves olvasóim is úgy kívánják. 
Lehetőséget biztosítok arra, hogy kérdezzetek szereplőimtől. A dolog nagyon egyszerű: tegyetek fel egy kérdést valamelyik karakteremnek címezve és ha összegyűlik egy csokorra való, hétvégén egy újabb blogbejegyezés formájában jönnek a válaszok "személyesen" a kérdezettől. :)
Ezeket a kérdéseket itt, alul a megjegyzések dobozban, illetve a holnapi bejegyzésnél szintén a megjegyzések dobozban várom.
Boldog születésnapot Revulsion!


Cassy elhatározása (1. rész)

Úgy éreztem magam, mint egy betörő. Lopakodtam a folyosókon, mintha tilosban járnék és képes voltam anyukám leselejtezett, rózsaszín pulóverét is felvenni, nehogy felismerjenek. Ráadásul mindezt egy fiú miatt. Ha Hanna látott volna, biztosan kiröhögött volna.

Nagyot sóhajtottam és bekukucskáltam a tornaterembe. A játékosok már biztosan a meccs előtti szertartásokat végezték és kíváncsi lettem, vajon Adamnek van-e ilyen rituáléja. Én mindig fel-alá ugráltam az öltözőben fülemben a zenelejátszómmal, amiből az Eye of The Tiger üvöltött. Jó lett volna most is ezt tenni, hiszen legalább olyan fontos dologra készültem, mint egy röplabdameccs. Lejátszó azonban nem volt nálam, csak egy baseballsapka.

Mivel úgy vettem észre, már megtelt a lelátó, a sapkát a fejembe húztam a lehető legmélyebben és beléptem a tornaterembe. Megcsapott az ismerős gumiszerű illat és a nézőtér moraja, amiből a pályán soha nem érzékeltem semmit.

Gyorsan körbekémleltem a hátsó sorokban és ki is szúrtam egy üres helyet az egyik oldalon. Gyors léptekkel masíroztam oda és véletlenül sem pillantottam a nézőtér túlsó oldalára. Egyáltalán nem hiányzott, hogy a suliból bárki megismerjen.

- Bocsi! Szabad ez a hely? – szólítottam meg a szélén ülő lányt.

Meglepetten nézett rám, de szó nélkül beljebb csúszott szabaddá téve a lépcső melletti ülőhelyet. Nem haboztam lehuppanni, aztán felmértem az előttem ülőket. A leghátsó sorból mindig remek volt a kilátás és gyorsan el is lehetett tűnni, bár eszem ágában sem volt meghátrálni. Valamitől mégis ideges lettem, és ahogy elfordítottam a fejemet, megtaláltam az okát.

A mellettem ülő lány nagy szemekkel bámult rám. Pislogás nélkül viszonoztam tekintetét és gondolatban felkészültem mindenre. Lehet, hogy felismert. Lehet, hogy hallott a házibuliról. Lehet, hogy tudta, miért, vagyis pontosabban kiért voltam itt. Mindez azonban nem számított, mert nem hagyhattam, hogy bárki szabotáljon. Mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy mindezt közöljem is vele, hirtelen elkapta a tekintetét és legnagyobb meglepetésemre elpirult.

Nem tudtam eldönteni, a felismeréstől jött zavarba, vagy csak feszélyezte a tekintetem. Anyukám gyakran rótt meg, amiért a pillantásom túlságosan éles volt és kihívó. Szerinte egy hölgynek nem illik így bámulnia, szerintem viszont ez volt az egyik legjobb fegyverem. Ki akartam próbálni Adamen is, hogy lássam, meghátrál-e.

A játékosok a pályára léptek, így a mellettem ülő helyett inkább rájuk koncentráltam. Adam kék mezt viselt, ami szabadon hagyta erős karjait. Eszembe jutott, milyen volt, mikor tánc közben átölelt és felszikrázott bennem a harag. Válaszokat akartam.

A két csapat barátságosan viselkedett, hiszen mind jól ismerték egymást. A város két gimnáziumának meccsei hatalmas látványosságnak számítottak. Engem azonban most hidegen hagyott az eredmény, mert néhány göndör, barna hajtincs és egy felvillanó mosoly teljesen elterelte a figyelmemet.

- Darren iszonyat jó pasi! – hallottam egy lány hangját tőlem jobbra.

- Kár, hogy van barátnője – tette hozzá egy másik.

- Nem számít! – vágta rá egy harmadik. – Amint megismer engem, dobni fogja a csajt.

A szememet forgattam, amiért sikerült pont egy csapat agyatlan liba mellé ülnöm. Tudtam, hogy nem a sport szeretete vonzotta ide őket, hanem a hormonjaik. Reméltem, hoztak magukkal vödröt vagy zacskót a nyálcsorgatáshoz. Ahogy elképzeltem őket színes műagyag vödrökkel az ölükben, kuncogni kezdtem.

A lányok tovább csacsogtak, ezúttal Joshról, és bár jókat kacarásztam magamban megjegyzéseiken, igyekeztem kizárni őket. A meccs elkezdődött, tekintetemet így visszairányítottam Adamre és ott is tartottam. Figyeltem mozgását, játékstílusát, hogy mennyire volt összhangban a többiekkel és kissé bosszúsan állapítottam meg, hogy tetszett, amit láttam.

Adam igazi csapatjátékos volt. Mindig tudta, hol voltak a többiek és cseppet sem bizonyult önzőnek. Ha valaki picit is jobb helyzetbe került nála, már át is passzolta neki a labdát. Ez pedig kifejezetten imponált, mert elegem volt az önző fiúkból.

- Olyan kár, hogy kihagytad Greg házibuliját – ért el hozzám az egyik lány hangja.

- Igen –válaszolt egy másik. – Hallottam, mi mindenről maradtam le.

Megfeszültek izmaim. A pletykákból is elegem volt. Ha tudtam volna, hogy ennyi embert foglalkoztat, kivel táncolok, kétszer meggondoltam volna, hogy egyáltalán elmenjek-e a házibuliba. Semmi kedvem nem volt a megjegyzéseikhez és azt sem szerettem volna, hogy rájöjjenek, ki vagyok, így kicsit lejjebb csúsztam és karomat is védekezőn összefontam a mellkasom előtt.

Aztán meglepetten észleltem, hogy a mellettem ülő lány pont ugyanígy tett. Tekintetünk ismét összekapcsolódott és csak ekkor vettem észre, hogy ő is egy olyan bő pulóvert viselt, mint én. 

- És még az is történt, hogy Peter nem Charlotte-tal jött el – folytatódott a pletykálás.

A lány mellettem láthatólag legalább annyira kényelmetlenül érezte magát, mint én, miközben a pletykát hallgattuk. Kíváncsi lettem, ő vajon mit tett azon a házibulin, amiért egy szürke kapucnis pulcsiban rejtőzködött.

- Hiszen Cassandra Hallnak senki sem felel meg. Csak játszik Adammel – tapintottak a pletykás lányok érzékeny pontomra.

Azonnal kihúztam magam és a pályát kezdtem bámulni. Utáltam, ha Cassandrának hívtak. Az annyira hivatalos volt és egy öreg néni jutott róla eszembe hat macskával, én azonban határozottan kutyapárti voltam. Ráadásul anyukám csak akkor nevezett így, ha bajban voltam.

- Vagy két tucat pasi fut utána, de mindegyiket csak fűzi – folytatták a rosszmájú megjegyzéseket és betelt a pohár.

- Nem maradnátok csendben? Szeretném figyelni a meccset – förmedtem rájuk.

Megdöbbenve néztek rám és a szürke pulóveres lány szeme is kikerekedett.

- Téged meg ki kérdezett? – vágta rá a leghangosabb pletykás. 

Aztán ott folytatták a nyelvük köszörülését mások magánéletén, ahol abbahagyták.

- Hisztis libák – morogtam és ismét lejjebb csúsztam ültömben.

Nem volt értelme tovább vitatkozni velük, így inkább a meccsnek szenteltem figyelmemet, ám ez sem kötött le igazán.

Újra és újra a péntek este felé kalandoztak gondolataim. Egyszerűen nem tudtam továbblépni. Nem ez volt az első eset, hogy valakivel a buli hevében csókolóztam, mégis szokatlan élménynek találtam. Adam nem tánc közben csókolt meg, pedig akkor számítottam rá, hanem utána, mikor egyáltalán nem vártam. Ráadásul olyan természetességgel tette, mintha megszokott volna és én sem haboztam viszonozni.

Volt valami ebben a srácban. Valami a meleg barna szemében, göndör tincseiben és finom illatában, ami egyszerre nyugtatott meg és rántotta görcsbe a gyomromat. Mintha nem is lett volna kérdés, hogy táncolunk, hogy megcsókol, hogy megadom a számomat, pedig az ilyesmit általában alaposan átgondoltam.

Még a két félidő közti szünetben is azon törtem a fejemet, mitől volt ez a fiú olyan más, mint a többiek, aztán a játékosok ismét a pályára léptek. A kék mez mindegyiküknek kifejezetten jól állt, míg a mi csapatunk narancssárga szerelése még a leghelyesebb srácon is furcsának hatott.

Valahol értettem a pletykás lányokat, hiszen akadt bőven látnivaló a női szemeknek. Hiába lettem elfogult Adam felé, attól még láttam, hogy Josh kihívó viselkedése mennyire vonzó tudott lenni, főleg Fred kisfiús mosolyával kontrasztban. Azt is észrevettem, Peternek mennyire jól állt a hosszú haj és hogy Darren mellkasán szabályosan feszült a mez. A kapitány a nézőteret kémlelte, és bár gondterheltnek tűnt kissé a pillanatnyi állás miatt, amint megpillantott, elmosolyodott.

Nem tudtam eldönteni, ez azt jelentette, örült a jelenlétemnek a csapatuk szurkolótáborában vagy tudta, mi történt Adam és köztem. Gondolatmenetemet női hangok éles kórusa szakította meg.

- Ismered? – kérdezték többen egyszerre.

- Nem! – vágtam rá reflexből védekezve legnagyobb döbbenetemre teljes összhangban a mellettem ülő lánnyal.

Ismét egymást kezdtük bámulni, míg a pletykások továbblépve folytatták a beszélgetést. Egyszerűen nem értettem ezt a lányt. Egyértelműen bujkált, mint én, és egyértelműen ismerte Darrent, mint én. Sípszó harsant és a szürke pulóveres elkapta rólam kék tekintetét és izgatottan nézett a pályára. Ismerte őket, ebben bármiben fogadtam volna, a kérdés már csak az volt, mennyire.

- Darren rád mosolygott? – szólítottam meg.

- Lehet – motyogta.

Nem voltam teljesen elégedett válaszával, mégis elmosolyodtam, mert a hangja is pont olyan védekező volt, mint az enyém. Épp tovább akartam faggatni, mikor újra megszólalt.

- Vagy talán rád.

- Lehet – vágtam rá kacagva.

Tetszett a kétértelműsége és tetszett, hogy nem kérdéssel felelt kérdésemre. Olyan volt, mint mikor egy betörő egy másik betörőbe botlik. Ő azonban nem osztozott vidámságomon, sőt kifejezetten komornak tűnt. Úgy éreztem, hogy számára nem olyan új a rejtőzködés, mint nekem.

Lejjebb csúsztam kicsit és felé nyújtottam jobb kezemet.

- Örülök a szerencsének Darren lehet barátja – mondtam.

A lány azonnal elmosolyodott és kezét a tenyerembe csúsztatta.

- Ann Marks – mutatkozott be.

- Cassy Hall.

Vidámságom azonban a következő percben eloszlott, ahogy Ann felkiáltott.

- Az a bizonyos Cassandra Hall?!

Rögtön kirántottam kezemet a tenyeréből és reméltem, hogy a többi ember által keltett zaj elnyomta szavai nagy részét.

- Ne olyan hangosan! – szóltam rá.

- Bocsi!

A pletykás lányokra pillantott és egy pillanatra elöntött a pánik, hogy lebuktat, de aztán visszafordult felém.

- Nem a másik oldalon kellene lenned? –kérdezte a kissé kínosan hosszúra nyúlt hallgatás után.

- Azt mondtam, nem jövök.

Mindenki úgy tudta, hogy más dolgom akadt, még Hannának sem mondtam el, mire készültem. Nem akartam, hogy lebeszéljen, vagy tanácsokat adjon. Szerettem, a legjobb barátnőm volt, de csapnivaló érzéke volt a fiúügyekhez.

- De mégis itt vagy – jegyezte meg Ann.

Már felkészültem a további faggatásra és gondolatban leteremtettem magam, amiért felfedtem kilétemet, mikor újra megszólalt.

- Ne haragudj! Nem akarlak faggatni és tőlem nem tudja meg senki, hogy mégis eljöttél.

Nem tudtam eldönteni, ezzel próbált sarokba szorítani, vagy komolyan megbánta a faggatózást. A következő pillanatban visszafordult a pályára, mintha lezártnak tekintené a dolgot és elégedetten nyugtáztam, hogy az utóbbi a helyes feltételezés.

Jobban végigmértem és észrevettem néhány apróságot. A bő, szürke pulóver kissé megviseltnek látszott és bár néhány számmal nagyobb volt a méreténél, mégis teljesen természetesen állt rajta, mintha gyakran hordaná. Rajtam ellenben idegenül lógott anyukám leselejtezett kocogós pulóvere. Hosszú barna haja elérte a hátát és félig eltakarta az arcát. Profi volt a rejtőzködésben, mivel kék tekintete volt az egyetlen élénk dolog rajta.

- Nem a meccs miatt vagyok itt – szólaltam meg, mikor csillapodott körülöttünk az éljenzés.

Ann rögtön felém fordult és már sokadszorra láttam meglepettséget az arcán.

- Adammel akarok beszélni – folytattam.

Bólintott, jelezve hogy érti és figyel. Magam sem tudtam, miért, de muszáj volt végre elmondanom valakinek, mire készültem.

- Gondolom, elég pletykát hallottál már rólunk – mondtam a pályára nézve. - Kíváncsi vagyok, ő milyen pletykákat indított.

Ez volt a keserű igazság. Nem csak azt akartam tudni, miért nem hívott fel, hanem hogy volt-e része a nagy figyelemben, amely hirtelen körülvett minket.

- ­ Adam nem mondott semmit – szólalt meg Ann hirtelen. - Az összes kérdést elhárította és szerintem nem sok embernek mondta el, hogy mi történt valójában.

Újabb üdvrivalgás söpört végig a teremben, miközben elmosolyodtam. Nem is tudtam, mennyire szerettem volna megnyugtató szavakat hallani, míg ez a rejtőzködő lány meg nem tette.

- Épp ezt akartam hallani. – böktem ki őszintén. - Adam nem egy hencegő típus, csak olyan sok ostoba pletykát hallottam, hogy kezdtem kételkedni.

Ann viszonozta mosolyomat és úgy bólintott, mintha teljesen megértene.

- Ezt akarod megbeszélni vele? – kérdezte.

- Részben. Tudni akarom, mit gondol rólam. A meccs után odaállok elé és megkérdezem, mit akar ezután.

A tervem egyszerű volt, logikus és tiszta.

- És ha nem azt a választ adja, amit szeretnél? – faggatott tovább.

- Akkor legalább tudni fogom. Minden jobb, mint a bizonytalanság.

A hangom meggyőződéstől csengett és tudtam, így kell lennie. Sosem futottam el a kihívások elől. Pontosabban csak egyetlen egyszer. Nyolcévesen megfutamított egy csapat fiú. A parkban fociztak és megkérdeztem, beállhatok-e, mivel pont hiányzott még egy ember. Kinevettek és kicsúfoltak. A fejemhez vágták, hogy a foci nem lányoknak való, hogy biztosan ügyetlen vagyok és mikor tiltakoztam, az egyikük ellökött. Hangos kacagásuktól könnyek szöktek a szemembe és sírva szaladtam haza apukám karjaiba. Azon a napon hallgattam meg először a meccsek előtti rituális dalomat és fogadtam meg, többé nem futok el. Apukám tanácsát követve másnap nem kérdeztem meg, beállhatok-e, hanem közéjük szaladtam, elkobozta a labdát és gólt rúgtam. Csupán a kapus meglepettsége miatt sikerült és utána ott is hagytam őket, mégis életem egyik legnagyobb győzelme volt.

- És te, ki elől bujkálsz? – kérdeztem meg kíváncsian.

- Mindenki elől.

Meglepve bámultam rá, mert nem tudtam, viccelt vagy komolyan mondta.

- Van néhány ellenségem – tette hozzá halkan.

Újabb éljenzés tört ki és még fel is ugráltak az emberek, így tudtam, a meccs állása megfordult. Mégsem néztem a pályára, tekintetemet továbbra is a szürke pulóveres lányon tartottam. Kék szeme csillogott, ahogy a meccset fürkészte és az arca kissé kipirult. Tudtam, hogy egy konkrét személyt nézett ennyire belefeledkezve, mégis egész más volt, mint a pletykás lányok. Az ő rajongása sokkal szelídebbnek tűnt.

- Jól ismered őket? – kérdezetem.

- Nem igazán, bár a fél csapat az osztálytársam.

- Adam osztályába jársz?

Ann bólintott, amitől izgatott kíváncsiság lett úrrá rajtam. Első kézből szerezhettem információkat róla és ezt nem hagyhattam ki.

- Akkor mesélhetsz nekem róla – fűztem tovább a beszélgetést. - Eddig csupa jót hallottam, de ez kicsit gyanús. 

- Pedig hidd csak el! Nem ismerem annyira jól, de én sem tudok rosszat mondani róla – nevetett, amitől egy újabb kő esett le a szívemről.

Élveztem a beszélgetést, így közelebb húzódtam hozzá, hogy az egyre nagyobb hangzavarban folytatni tudjuk.

- Én viszont tudok. Nem keresett a házibuli óta. Azt vártam, hogy legalább felhív.

Ostoba módon tényleg vártam a hívását. Kezdetben lazán és lelkesen, aztán ahogy teltek a napok, egyre görcsösebben. Már kezdtem azon gondolkodni, talán rosszul mondtam a számomat, hiszen gondolkodás nélkül adtam meg neki, mikor elkérte.

- Biztos volt rá valami oka – bíztatott Ann.

- Én is így gondoltam egy ideig és türelmesen vártam, de már nem bírom tovább. Tudni akarom, mit gondol. Ma pedig ki is derítem.

Muszáj volt megtudnom. Nem üldögélhettem tovább arra várva, hogy keresessen, mikor láthatólag eszébe sem jutott megtenni. Azt sem hagyhattam, hogy így érjen véget, ahhoz az a csók túlságosan édes volt.

- Rólam nem lehet csak úgy megfeledkezni – jelentettem ki. - Főleg az után a csók után.

A tömeg ismét felélénkült körülöttünk, így tekintetemet visszairányítottam a pályára. Lassan véget ért a játékidő és a kínzó tétlenség is. Nem bírtam tovább várni. Lábaim megfeszültek, ahogy legszívesebben lerohantam volna a pályára, hogy itt és most kérdőre vonjam, miért csókolt annyira finoman, ha nem kíván ismétlést.

(folytatása következik)


4 megjegyzés:

  1. Boldog születésnapot a történetednek! Tetszik Cassy szemszöge, kíváncsian várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
  2. Szia, Szellem!

    Először is boldog szülinapot Revulsion!!! Én nem követem a történetet 6 éve, csak másfél, de anno elég gyorsan behoztam a pár éves lemaradásom, nem volt nehéz, hisz imádom a történetet, a szereplőket, egyből magával ragadt ez a világ. :)
    Nagyon tetszett Cassy szemszöge, alig várom a holnapi folytatást. Leginkább azért szeretem más szemszögéből olvasni a történetet, mert érdekes, ahogy ők látják Annt. Mi, olvasók nem úgy látjuk őt, mint mások, mi sokkal jobban ismerjük, hisz rajta keresztül szemléljük a történéseket és vele éljük meg, szóval számomra nagy öröm más szemszögből nézni és megtapasztalni ugyanazt az eseményt. Egy szó, mint száz remélem fogsz még hozni ilyen kis extra fejezeteket. :)(Jó lenne egy Peter szemszög)

    Ja és Petertől szeretnék kérdezni. Eva-nak volt egy kérdése Annhez még a 111. fejezetben, hogy Peter mondott-e valamit róla Annnek, ezt Peter lezárta annyival, hogy majd máskor elmeséli, na ez a máskor még nem jött el, nem tudom, hogy nem jött el az ideje, vagy csak elfelejtette a drága, de én kíváncsi lennék. Szóval, ha kaphatok rá választ, akkor örülnék neki. :D

    Remélem még nagyon sokáig nem fogod befejezni, minden 2 hétben már alig várom az újabb fejezetet. Sok ihletet neked.

    Orsiii

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :) Másfél év is hosszú idő, szóval örülök a kitartásodnak.
      Jó hallani, hogy tetszenek a nézőpontváltások. Valóban nagyon érdekes más megvilágításba helyezni az eseményeket és a főhőst is. Mindig kihívás nekem az ilyen, hiszen Ann szemszöge már olyan otthonos, hogy nem kell sokat agyalnom rajta, míg a többiek esetében kell egy kis rákészülés. Igen, Peter szemszöge volt a másik legnépszerűbb, ám ő már kapott szót korábban. Azért nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy majd talán valamikor, egy másik különleges alkalommal megint engedem szóhoz jutni. :)

      A kérdést továbbítottam neki és ha minden jól megy, hétvégén választ is kapsz rá. :)

      Nagyon szépen köszönöm kedves szavaidat és a rengeteg biztatást, na meg türelmet. Igazán sokat jelent nekem. :)

      Törlés