2015. október 16., péntek

Revulsion - Cassy elhatározása (2. rész)

Folytatódik a születésnapi ünneplés Cassy nézőpontjának második felével.
Remélem, érdekesnek találjátok és meghozza ennek a különleges és számomra picit hihetetlen alkalomnak a fényét. Mikor feltöltöttem az első fejezetet, nem hittem volna, hogy egy ilyen hosszú utat fogok megtenni vele. Azt pedig főleg nem gondoltam volna, hogy évekkel a kezdet után még mindig ugyanolyan lelkesedéssel fogják olvasni.
Szóval, kedves olvasóim, ez bizony nem sikerült volna nélkületek. Nagyon sokat jelent nekem a kitartásotok és az a rengeteg kedves megjegyzés, amelyeket nekem küldtetek bármilyen formában. Köszönöm! :)

Cassy elhatározása (2. rész)


A meccs véget ért és ideje volt eltűnnöm a tömegből, mielőtt valaki felismert volna. Nem akartam több pletykát, láthatatlanná válni azonban mégsem volt olyan könnyű. Szakértői segítségre volt szükségem.

- Ann, segítesz nekem? – kérdeztem.

Kék szeme ismét meglepetten villant rám, mintha minden mondatom összezavarta volna, mégis bólintott. Nem volt idő magyarázkodásra, így azonnal megragadtam a kezét, és felpattantam. Célirányosan és gyorsan törtem utat a mozgolódni kezdő nézőtéren, és úgy húztam magam után Annt, mint egy játék babát. Nem ellenkezett, keze erőtlen volt a tenyeremben. Csak az ajtónál kellett kissé jobban megrángatnom a karját, mert egy pillanatra mintha meg akart volna állni.

A folyosók még üresek voltak, így kihasználva az alkalmat, gyorsan besurrantam az első szimpatikusnak tűnő terembe, és húztam magam után Annt is. Bezárkóztunk, és mivel nem akartam kimutatni idegességemet, a járkálás helyett felpattantam az egyik pad tetejére. Lábam azonban önkéntelenül is mozgásba kezdett előre és hátra.

El kellett terelnem a figyelmemet, de a terem unalmas volt, mint minden suliban. Az egyetlen dolog, amit figyelhettem, a szürke pulóveres lány volt, aki félszegen álldogált előttem. Elveszettnek tűnt, és ha kicsit nagyobbak lettek volna az árnyékok és mozdulatlan marad, akár a falba is belesimulhatott volna. Egyértelműen a legtökéletesebb társat választottam a rejtőzködéshez.

- Szerinted feltűnő vagyok? – kérdeztem.

Jól jött volna néhány tanács, a háttérben meghúzódás ugyanis nem az én műfajom volt. Nem igazán kerestem a figyelmet, mégis mindig a középpontjában találtam magam. 

Ann gondolatai egyértelműen máshol jártak, mert értetlenül pislogott rám.

- Mármint a ruhám – folytattam, és leugrottam a padról.

Nyomatékot adva kérdésemnek tettem egy fél fordulatot előtte, hogy rendesen végigmérhessen.

- Ez a rózsaszín elég merész – szólalt meg

- Igazad van, de csak ezt találtam a szekrényem alján. Nem akartam olyan ruhában jönni, amit gyakran hordok.

Újra végigpillantottam magamon. Anyukám bő pulóvere valóban túlságosan élénk volt, és ez cseppet sem segített az elvegyülésben.

- Cseréljünk pulcsit! – jött hirtelen az ötlet. - Csak ma délutánra. Túl feltűnő vagyok ebben.

Ann úgy nézett rám, mintha a veséjét kértem volna el. Vagy nagyon ragaszkodott szürke pulóveréhez, vagy még soha semmit nem kértek tőle kölcsön, ám ebben erősen kételkedtem.

- Kérlek! – tettem hozzá.

Megadóan sóhajtott, és kibújt pulóveréből, így én is azonnal megszabadultam az enyémtől. 

- Köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan a kellemesen puha szürke pulcsiban.

- Nincs mit.

Ann teljesen elveszett a rózsaszín ruhadarabban, mégis jól állt neki. Már nem a tekintete volt az egyetlen élénk dolog rajta, és már nem tudott volna az árnyékok közé simulni.

Magamban számoltam a másodperceket, és épp annyit vártam, hogy biztos legyek benne, már mindenki végzett a zuhannyal, mikor kikémleltem a folyosóra. 

- Az öltözők ezen a folyosón vannak, ugye? – kérdeztem.

- Igen, a tornaterem felé.

Már egy lélek sem járt erre, végre akcióba léphettem, így kiléptem a teremből. Célirányosan haladtam az öltözők felé, míg Ann készségesen jött a nyomomban. Mikor néhány megkésett szurkolóba botlottunk, tökéletes álcámnak köszönhetően rám egyetlen pillantást sem vesztegettek. Útitársamat viszont végigmérték, ezért még hálásabb voltam a pulóvercseréért.

- Szerinted, melyik csapat, melyik öltözőben van? – kérdeztem az ajtók előtt megállva.

Ann vállat vont, így kénytelen voltam megérzéseimre hagyatkozni.

- Szerintem, ebben lesznek – léptem a fiúöltöző ajtaja elé.

Nem feltételeztem, hogy átengednék a saját öltözőjüket az ellenségnek, mert mi sem tettük ezt soha.

- Te mész előre, hogy ha tévedünk, ne bukjak le – közöltem a haditervet.

- De ez egy öltöző!

Ann hangja éles volt és kissé rémült, engem azonban cseppet sem érdekelt.

- És?

- És bármilyen meglepő, az öltözőben öltözni szoktak.

Úgy mondta, mintha nem tudnám, mi egy öltöző funkciója.

- Ne izgulj, a fiúk gyorsabban átöltöznek, mint a lányok! – nyugtattam meg.

- Én ide akkor sem megyek be – makacskodott.

Nem értettem, miért csinált ilyen nagy ügyet belőle, főleg mert biztosra vettem, hogy akadt valaki az ajtó túloldalán, aki nem volt számára közömbös. Nem tűnt sportrajongónak, ezért nem volt nehéz kitalálni, mi vonzotta a meccsre.

- Azt mondtad, segítesz – próbáltam hatni rá.

Semmi kedvem nem volt pont a sulim kosárcsapatának magyarázkodni. Főleg mert korábban két srác is randira hívott közülük, és mindkettőt visszautasítottam. Óvodás korunk óta ismertük egymást, így olyan lett volna, mintha egyik rokonommal randiztam volna, és biztosra vettem, hogy megmérgezte volna a barátságunkat.

Mintha csak megérezték volna, a lányöltöző ajtaja hirtelen kinyílt, és két számomra túlságosan ismerős alak lépte át a küszöböt. Nem volt idő tovább vitatkozni.

- Francba! – mordultam fel, aztán feltéptem a fiúöltöző ajtaját, egyszerűen belöktem rajta Annt, és utánasiettem.

Hiába csaptam be magam után az ajtót, és láttam rögtön, jó helyen voltam, nem lettem nyugodtabb. Darren ugyanis azonnal hozzánk lépett, és neki sem volt kedvem magyarázkodni.

- Ann, szia, örülök, hogy eljöttél! – mosolygott melegen az előttem szobrozó lányra.

Ann azonban csak kukán bámult rá, és az arcszíne legalább olyan élénknek tűnt, mint a rózsaszín pulóver. Kissé rosszul éreztem magam, amiért kényelmetlen helyzetbe hoztam. Lehet, hogy Darren volt az, akit olyan lelkesen figyelt a pályán?

- Szia! – álltam a kosárcsapat kapitánya elé.

- Cassy? – lepődött meg, vagyis az álcám megállta helyét.

Mielőtt bármit mondhattam volna, David füttyentve lépett hozzánk.

- Mit szeretnétek, lányok? – kérdezte, és a mosolya olyan önelégült volt, hogy kedvem támadt beverni a képét.

Nem volt különösebb bajom vele, bár jóban sem voltunk. Eddig csak pár szót váltottam vele, most mégis meg akartam ütni. Valami határozottan nem volt rendben velem. A feszültség péntek este óta nőtt bennem, és már nagyon kikívánkozott.

- Biztosan gratulálni jöttek – szólalt meg Josh.

Az ő mosolya is önelégült volt, így neki is szívesen behúztam volna egyet. Sőt, úgy éreztem, a világ összes fiúja megérdemelné, hogy bemossak nekik egy nagyot, amiért felelőtlenül csókolóznak, könnyelműen elkérnek telefonszámokat, és utána csesznek felhívni.

- Részben – morogtam.

- És pontosan hogyan is szeretnél gratulálni, cukorfalat? – provokált tovább David.

Sosem szerettem, ha becéztek és hiába pillantottam körbe, Adamet nem láttam, így a bennem dúló feszültséget csak a jelenlévőkre tudtam zúdítani.

- Ki mondta, hogy neked akarok gratulálni, cukorfalat? – vágtam vissza.

Riposztom azonban nem hogy meghátrálásra késztette volna őket, hanem további hergelésre. Kinevettek, és David folytatta bosszantásomat.

- Harapós a kicsike – jegyezte meg.

Kezem ökölbe szorult, és csupán azért nem ütöttem meg, mert egy hang teljesen kizökkentett.

- Cassy?

Adam mintha a semmiből került volna elő. Az egyik pillanatban még sehol sem volt, a másikban pedig ott állt előttem farmernadrágban, pólóban, és göndör, barna hajtincsei víztől csillogtak. Hiába voltam rettentően dühös rá, hiába akartam üvöltve kérdőre vonni, a gondolataim elárultak. Amint a szemébe néztem, csak arra tudtam gondolni, milyen puha az ajka. Már nem akartam verekedni, bár még mindig úgy éreztem, képes volnék fizikai erőszakot alkalmazni, hogy még egyszer megcsókoljon.

- Szia! – motyogtam.

Mióta szoktam motyogni? Nem értettem magamat. Mielőtt azonban visszanyerhettem volna határozottságomat, Fred kilépett a zuhanyzóból. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy fülig elvörösödjön, és ijedten kapjon a dereka köré tekert törülközőhöz. Ha Adam nem engem nézett volna még mindig, jót kuncogtam volna rajta és Ann látványos zavarán. Úgy kezdte ugyanis a padlót bámulni, mintha az élete függött volna tőle. Talán mégsem a kapitány, hanem Fred volt az, akit a pályán éberen figyelt?

- Ha pár perccel korábban jöttök, még jobbat is láthattok – jegyezte meg David.

- Ne kérkedj Darren nevében! – vágta rá Josh.

A fejemet csóváltam, amiért ilyen gyerekesen cukkolták egymást, de ahogy Adam felkacagott, nem bírtam megállni, hogy ne nevessek együtt vele. Fred alulöltözött belépője oldotta kicsit a köztünk vibráló feszültséget.

- Na, menjünk! –indítványozta Josh.

Ann végre befejezte a padló bámulását, és érdeklődve pislogott körbe. Nem akartam Adamet bámulni, így inkább őt figyeltem.

- Hé, lajhárok! Mikor jöttök? – állt meg Josh az ajtóban.

- Öt perc! – kiáltotta Fred a szekrények közül.

- Majd utánatok megyek – mondta Adam.

A szívem ugrott egyet a hangjára és az abban csendülő ígéretre. Örültem, hogy nem kellett erővel rávennem egy beszélgetésre. Azonban még mindig nem voltunk kettesben, főleg mert Peter is csatlakozott hozzánk.

- Szerintetek, meglincselnek, ha átmegyek a szomszédba? – kérdezte.

Hosszú haja vizesen csillogott, és egy kisebb törülköző volt a vállára terítve, hogy felfogja a lehulló cseppeket. Hanyagul stílusos volt, így értettem, Hanna miért volt olyan lelkes a tavalyi sportbálon. Két napig másról sem tudott beszélni, csak hogy megcsókolta Peter Andersont. Néha kifejezetten zavart, hogy sportszerűen gyűjtötte a helyes fiúk csókjait.

- Nem hiszem, hogy örülni fognak neked – válaszolta Josh.

Magamon éreztem Adam pillantását, így inkább belefolytam a beszélgetésbe. Nem akartam megint olyan kukának tűnni, mint motyogós köszönésemnél.

- Miért akarsz átmenni? – kérdeztem.

Peter kissé meglepetten nézett rám, így tudtam, az álcám nála is működött.

- Mert csak a lányöltözőben van hajszárító – válaszolta.

- Nem véletlenül – mondta David piszkálódva.

Peter azonban elengedte a füle mellett a sértést, és Adamre nézett. Tudtam, hogy tudta, miatta voltam itt. Nem kellett volna meglepődnöm, hiszen köztudottan legjobb barátok voltak általános iskolás koruk óta, mégis bosszantott. Zavart, hogy esetleg Adam elmondta neki, mi történt péntek este, és ezzel Peter többet tudhatott a miértekről, mint én.

- Jól van, Rapunzel, mi megyünk. Sok sikert a kamikaze akcióhoz! – szólalt meg Josh, és kisurrant az ajtón.

Peter törülközője így a zárt ajtóhoz csapódott, és az öltözőt ismét nevetés töltötte be. Még Ann is elmosolyodott.

- Majd gyertek utánunk! – vigyorgott Darren.

Aztán ő is kisétált az öltözőből Daviddel és Simonnal a nyomában. A kosárcsapat legújabb és legfiatalabb tagjának láthatóan nem sikerült még teljesen beilleszkednie. Csendben szemlélte az eseményeket, és csak akkor nevetett, ha Josh vagy David is. Még láthatóan kereste a helyét.

Peter vigyorogva vette fel a padlóról eldobott törülközőjét. Szerettem volna, ha ő is a többiek után megy, hogy végre kettesben maradhassak Adammel, de nem tette. Maradt és Ann is tovább álldogált szótlanul.

Fogytán volt a türelmem, így Adam szemébe néztem, aki visszanézett rám. Nem tudtam olvasni meleg, barna tekintetéből, és idegesnek sem találtam, ami cseppet zavarta büszkeségemet.

- Kész vagyok – lépett ki Fred a szekrények közül, immár teljesen felöltözve.

Nem igazán érdekelt viselt ruhát, avagy sem, hiszen nem ő volt az egyetlen srác, akit félmeztelenül láttam. Életemben mindig helye volt a sportnak, a sportolók pedig nem voltak épp szégyenlősek, így nem hozott zavarba néhány szabadon maradt bőrfelület. Pedig az lett volna az elfogadhatóbb, ha Fred meztelenségétől pirulok, és nem a talpig felöltözött Adam látványától rándul görcsbe a gyomrom.

- Menjünk! – szólalt meg Peter.

Majdnem felkiáltottam: Na, végre! Aztán mégis sikerült visszafognom magam. A fiúk az ajtóhoz léptek, így hálásan pillantottam rájuk.

- Adam, te nem jössz? – kérdezte Fred, így kedvem támadt megfojtani.

Nem akartam, hogy bárki esélyt adjon neki a szökésre, így dühösen meredtem az értetlen srácra. Mielőtt azonban szóban is kiadhattam volna haragomat, Peter megelőzött.

- Nem – vágta rá.

Megkönnyebbülten figyeltem, ahogy megragadta Ann karját, és ajtó felé kezdte húzni. Ann most sem állt ellen, és ahogy felpillantott Peterre, nyilvánvalóvá vált, ki miatt jött el a meccsre. Az arca ugyanúgy kipirult, mint mikor a pályát figyelte, és kék szeme élénken csillogott. Mielőtt azonban kilépett az ajtón a fiúk nyomában, hátrapillantott rám. Tekintetünk találkozott egy másodpercre, és rájöttem, megkedveltem. Aztán az öltöző ajtaja becsukódott, és egy hét után végre ismét kettesben maradtam Adammel.

- Miért nem hívtál fel? – vontam kérdőre azonnal.

Adam meglepetten nézett rám, és bár cseppet engem is váratlanul ért a dühös él hangomban, igyekeztem teljesen magabiztosnak látszani. Karom lazán lógott oldalam mellett, bár legszívesebben megfeszítettem volna minden izmomat.

- Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet – szólalt meg.

Hiába tudtam, hogy a válaszok nem feltétlenül fognak tetszeni, attól még bíztam benne. Reméltem, hogy nem bánta meg azt a csókot, hogy nem csak hirtelen ötletből kérte el a számomat, és hogy legalább egyszer eszébe jutottam az elmúlt napokban.

- Igazad van, pocsék ötlet lett volna – vágtam rá dühösen.

Fájt, hogy tévedtem. Fájt, hogy nem voltam „jó ötlet”, és a napok óta gyűjtögetett feszültség kikívánkozott.

- Hadd adjak egy jó tanácsot – szólaltam meg ridegen. – Legközelebb csak akkor kérd el egy lány számát, ha tényleg fel akarod hívni.

Adam barna szeme még mindig olyan melegen irányult rám, hogy nem volt kedvem tovább vitatkozni vele. Hiszen úgyse lett volna értelme. Ezt a csatát elvesztettem, ideje volt visszavonulnom. Már fordultam volna sarkon, mikor Adam hirtelen tett egy lépést felém.

- De hiszen én akartalak.

Értetlenül néztem rá, és már nem csak a szemét figyeltem, hanem minden rezdülését. A válla feszült volt, néhány göndör hajtincse még mindig nedves, és kissé riadtan nézett rám, ahogy folytatta.

- Legalább húszszor akartalak hívni.

- Mégsem tetted.

A hangom túlságosan vádló volt, de nem érdekelt. Nem volt értelme titkolni, számítottam hívására, mikor a jelenlétemből ez egyértelműen látszott. Adam lemondóan sóhajtott.

- Nem. Nem volt elég bátorságom hozzá.

Annyira meglepett, hogy meg sem tudtam szólalni.

- Attól féltem, dühös vagy rám – tette hozzá.

- Miért?

- A csók miatt.

Értetlenül ráncoltam a homlokomat, mert kezdtem elveszíteni a fonalat. Miért lettem volna dühös, mikor életem egyik legfinomabb csókja volt?

- Nem szoktam csókot lopni, nem is értem, miért csináltam.

Adam őszintesége teljesen összezavart. Valóban lopta azt a csókot, hiszen én csak egy jó éjt puszit akartam adni neki, mire ő megcsókolt. Azonban, ha tolakodónak találtam volna, nem viszonoztam volna, nem keltem volna másnap széles vigyorral az arcomon, és nem vittem volna magammal még a vécébe is a telefont, nehogy elmulasszam a hívását.

- Szóval azt hitted haragszom, amiért megcsókoltál? – kérdeztem.

Adam bólintott, mire hisztérikusan felkacagtam. Egyszerre könnyebbültem meg, és lettem újra dühös. Olyan könnyen értettük félre egymást, olyan könnyen gondoltuk azt, hogy a másik elfelejtett, és olyan könnyen ért volna így véget minden. Ezt pedig abszurdan nevetségesnek találtam.

Kissé értetlenül nézett rám, így megráztam a fejemet, és rámosolyogtam.

- Nem. Egyáltalán nem haragudtam – jelentettem ki.

Adam mosolya gyönyörű volt. Őszinte és ragályos. Úgy nézett rám, mintha a világ legjobb hírét közöltem volna vele, amitől a gyomrom ismét görcsbe rándult, a szívem viszont őrülten boldogan kalapált.

- Nagy marha vagyok, ugye? – kérdezte.

Nem volt mit szépíteni, tényleg az volt, de egy aranyos marha szexi mosollyal. Nevetve bólintottam, és velem nevetett. Tetszett a kacagása, tetszett, hogy nem próbált szépíteni, nem keresett kibúvót. Beismerte a hibáját, ami nem is volt olyan szörnyű hiba, mert valahol rettentően vonzónak találtam bizonytalanságát.

- Cassy, adsz még egy esélyt?

- Fel akarsz hívni?

- Igen.

- Mikor? – incselkedtem.

Adam elvigyorodott, és a zsebébe nyúlt. Előhúzta telefonját, és már tárcsázott is.

- Te hülye vagy – nevettem, mikor az öltözőt betöltötte a csengőhangom.

Natasha Bedingfield napfényről énekelt, Adam pedig várakozón nézett rám a szája sarkán egy mosollyal. 

- Nem veszed fel? - kérdezte.

Teljesen abszurd volt, mégis kivettem a zsebemből telefonomat, és a fülemhez emeltem.

- Haló?

- Szia! Itt Adam. Bocsánat, hogy megvárakoztattalak. Lenne kedved találkozni?

Csupán két méterre voltunk egymástól, mégis telefonon beszéltünk, miközben tartottuk a szemkontaktust. Ennél ostobább, mégis valahol kedves élményben sosem volt még részem.

- Mikor? – kérdeztem vissza.

- Mondjuk most.

- Nem a csapattal kellene ünnepelned?

- Ez fontosabb.

Hálásan elmosolyodtam. Adam rögtön viszonozta, és úgy éreztem, mintha az egész világ mosolygott volna.

- Rendben – egyeztem bele, majd letettem a telefont.

Adam is a zsebébe süllyesztette mobilját, és egy pillanatig csak bámultunk egymásra. Újrakezdtük tiszta lappal, és már cseppet sem bántam, hogy ilyen sokáig kellett várnom rá, hogy felhívjon. Az elmúlt napok alatt ugyanis rengetegszer elképzeltem, milyen lesz a szemébe nézni, így most hogy megtehettem, olyan volt, mint egy régóta várt ajándék.

- És most? – kérdeztem, mikor eléggé kibámészkodtam magam.

Adam közelebb lépett, és néhány centire állt meg előttem. Magasabb volt nálam, és a sapkám simlédere miatt teljesen hátra kellett hajtanom a fejemet, hogy felnézhessek rá.

- Most szeretnélek megcsókolni.

Éreztem, ahogy elpirultam, és a szívem dübörögni kezdett mellkasomban. Adam hangja nyugodt volt, míg az enyém cérnavékony.

- Rajta!

A következő pillanatban jobb kezével végigsimított az arcomon. A bőröm bizsergett a nyomán az államtól a homlokomig. Aztán finoman levette baseballsapkámat a simléderénél fogva. Míg lehunytam a szememet, éreztem, ahogy a sapka végigsiklott lófarokba fogott hajamon, és Adam lélegzete csiklandozta az arcomat. Az ajka pont olyan puha volt, mint emlékeztem rá. Elöntött a boldogság, és viszonoztam lágy csókját. Olyan könnyedén találtuk meg a közös ritmust, mintha csak pár perc telt volna el legutóbbi csókunk óta, és nem egy teljes hét.

Barna szeme csupa kedves dolgot jutatott az eszembe, ahogy közvetlen közelről bámultam rá a csók után. Bele tudtam volna veszni ebbe a meleg barna színbe.

- Gyönyörű vagy – suttogta.

- Ebben a pulcsiban?

Bármennyire jólesett a bók, eléggé hihetetlennek találtam ebben a helyzetben. Hiszen épp egy láthatatlansági álcát viseltem, ami ráadásul nem is passzolt rám. Adam azonban elnevette magát, és átkarolta a derekamat. Pont olyan könnyedén húzott magához, ahogy Greg házibuliján.

- Igen. Ebben, bármiben, mindig.

Mielőtt felfoghattam volna, hogy életem legszebb bókját közölte velem olyan lazán, mintha egyértelmű tényről lenne szó, ismét megcsókolt. Nem haboztam viszonozni. Átkaroltam a nyakát, és még közelebb simultam hozzá. Göndör hajtincsei a tarkóján még mindig nedvesek voltak a zuhanytól, és hidegen simultak ujjaim közé. Ölelése azonban kellemesen meleg volt, és rájöttem, nem csupán a tekintetében vesznék el szívesen.


Remélem tetszett a születésnapi különkiadás. :)
Ha még egy nappal elnyújtanátok az ünneplést, interjúvoljátok meg szereplőimet. Még mindig várom kérdéseiteket szereplőimnek címezve, és ha elég összegyűlik belőlük egy bejegyzéshez, a hétvégén már olvashatjátok is a válaszokat.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett mindkét rész, jó volt ismét másik szemszögből is látni a dolgokat. Szeretem ezeket az apró nézőpont váltásokat. Gratulálok az eddigiekhez, remélem még sokat olvashatok Annről és barátairól. Igazán figyelemre méltó a kitartásod és a lankadatlan lelkesedésed. :) Igazából nem jut eszembe kérdés most, mert mindent szívesen olvasok és úgy gondolom, hogy úgyis megtudjuk amit kell, amikor eljön az ideje. ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett. :) Így van, mindig minden kiderül, ha eljön az ideje. :)

      Törlés