Veronika meg akar halni

Hát ennek a könyvnek hosszú története van, így nem is tudom, hol kezdjem.
Minden már több, mint egy éve kezdődött. Bármerre mentem, mindenhol Coelho könyvekbe botlottam. A vonaton, buszon, villamoson. Érdekes, hogy a legtöbb könyv, ami szembe jön velem az utcán az Twilight, Harry Potter és Coelho. Így felfigyeltem rá, utánaérdeklődtem és mindenki csak dicsérte. Csupa jót hallottam és mikor elolvastam néhány könyvének a fülszövegét, érdekesnek találtam.
Aztán, majdnem pontosan egy éve, nyáron megvettem a Veronika meg akar halni-t. Azért ezt választottam, mert ezt találtam a legérdekesebbnek és akciós volt.
Mielőtt azonban tovább mesélem saját könyvem történetét, íme a rövid tartalom:

"A huszonnégy éves Veronikának látszólag mindene megvan: barátok, szeretők, család, állás, valaminek mégis a hiányát érzi. Ezért egy reggel úgy dönt: megöli magát. Bevesz egy maréknyi altatót... Egy idegklinikán tér magához, és az orvos közli vele: csupán napjai vannak hátra. Ezekben a napokban a lány új barátokra talál, új vonásokat, új vágyakat fedez föl magában. Rájön arra, nem könnyű eldönteni, hogy ki a "normális" és ki az „őrült", és hogy rajtunk múlik, milyen életet élünk..."

Szóval megvettem, hogy a vonaton legyen mit olvasgatni. Neki is álltam és bár egyéb dologok, amik felzaklatták lelki világomat, kissé elvonták a figyelmemet, mégis figyelmesen olvastam.
Veronika cseppet sem szimpatikus nekem. Az elején sem volt az és ez később sem változott. Nekem túl hisztis liba. Igaz, a többi szereplő sem nyerte el túlságosan szimpátiámat, egyedül talán csak Eduard lopta be magát a szívembe. Ő igazán érdekes karakter és nekem az egész könyv csúcsát jelentette.
Na, de visszatérek könyvem történetéhez. Mivel a vonaton nem haladtam túl sokat vele, nyár volt és ráértem, így otthon, az udvaron ücsörögve folytattam. Aztán egyre lankadt érdeklődésem. Egyszerűen nem kötött le. Képtelen voltam hosszabb ideig olvasni, mivel cseppet fárasztott. A könyv sorsa, így nagyjából majdnem a felénél tartva, a polcra száműzés lett. Érdekesebb olvasnivalót találtam, hát félretettem.
Szinte egy évig várta, hogy befejezzem végre. Két napja pedig eszembe jutott.
Nem szeretek könyv nélkül utazni, ám új szerzeményeim közül egyiket sem akartam magammal vinni. Az Üvegváros ugyanis az új kiszemeltem, amit viszont nyugodtan, begubózva szeretnék kiolvasni, más könyvbe pedig nem akartam belekezdeni. Tehát eszembe jutott ez a félbemaradt kötet. Bele is tettem a hátizsákomba, hogy majd hazafelé a vonaton olvasok belőle kicsit.
A végeredmény az lett, hogy az egész vonatutat végigolvastam és egy év után be is fejeztem a könyvet. Sokáig tartott, ám ez nálam nem akadály. Elég volt kinyitnom a könyvjelzőnél és már be is villantak emlékeim és pontosan tudtam, hol tartok, mi történt eddig, így nem volt nehéz felvenni a fonalat.
Most rátérek személyes véleményemre és értékelésemre.
Őszintén, kissé csalódtam. Sokkal jobbra számítottam, mikor megvettem és nem is értem, miért ez a nagy lelkesedés az ilyen művek iránt.
Természetesen, tudtam, hogy lélektani műről van szó, így nem is vártam pörgős akciójeleneteket. Mégis untam. Untam, mert semmi újat nem mondott nekem. Az összes kérdés, amit felvet minden ember fejében megfordul legalább egyszer. A válaszok pedig kézzelfoghatóan egyszerűek, ahogy megpróbálja rávezetni az olvasót a boldogság kulcsára, az élet értelmére. Igaz, elég idealista módon. Én viszont bár romantikus álmodozó vagyok, mindig racionálisan is átlátom a dolgokat.
Persze a "ki az őrült és ki nem" kérdés teljesen jogos, ahogy érthetőek a meghasonlott emberek is, hisz nap mint nap találkozunk hasonlóval. Mégsem értek teljesen egyet Coelhoval. A beilleszkedés is döntés, az is szabad akaratból adódik, már amennyire a genetika engedi. Az ember ugyanis hosszú évezredek alatt szocializálódott és nyerte el a társas életformája csúcsát, vagyis hogy több ezer fajtársát képes elviselni. A társadalmi nyomások, így akár erre is visszavezethetők és bár tényleg akkor igazán szabad valaki, ha képes ezeken túl is tekinteni, mégis lehetünk boldogok a korlátok között. A hangsúly, így nem a társadalmon, vagy egyéb csoportosulásokon van, hanem az egyénen. Azon, hogy minden ember más és más. Más igényekkel, vágyakkal és más utakkal. Ő választja, ha be akar illeszkedni, vagy épp kívülálló kíván maradni, esetleg kiszáll a játékból és a partvonalról figyel. Épp ezért nem általánosítható Veronika boldogságának kulcsa sem. Ő a halál küszöbén tanulja meg értékelni az életet, ám biztos, hogy másvalaki nem így reagálna.
A lényeg, hogy nem igazán tetszett a könyv, mivel semmi plusz nincs benne, csak egy példa, hogy hogyan is lehet élni. Ettől pedig nem lettem sem jobb sem okosabb. Természetesen van értéke a mondanivalónak és valahol mégis megértem a könyv iránti vonzalmakat. Van, akinek ez kell. Van aki készen szereti a dolgokat, amiket az orra alá dugnak. Míg van, aki jobban szeret a saját feje után menni és önálló véleményt alkotni. Én az utóbbi kategóriába tartozom. Felmérem, értékelem a dolgokat és megalkotom a saját véleményemet. Ezzel nem akarom elítélni azokat, akik lusták a gondolkodásra, az ő döntésük. Mindenki maga dönt a sorsáról, csak sajnos ezt sokan képtelenek elfogadni és örökösen beleszólnak mások dolgaiba, ezzel pedig korlátozzák őket az önálló döntésben.
Kicsit elkalandoztam. A lényeg, hogy ez a kötet nem nyerte el tetszésemet és nagyon, de nagyon kiszámítható volt a vége. Nem valószínű, hogy belekezdek más Coelho kötetbe. Ha az élet nagy kérdésein akarok töprengeni, majd megteszem álmatlan óráimban. Persze mindez csupán az én véleményem. A kötetet így azoknak ajánlanám, akik töprengős könyvet szeretnének olvasni és elég érett gondolkodásúak ahhoz, hogy a mélyebb mondanivalót befogadják.

Érdekesség, hogy a könyvből készült film is. Épp most töltöm le. A legizgalmasabb benne pedig a szereplőgárda. Veronika szerepében a Buffy-ból jól ismert Sarah Michelle Gellar tűnik fel, míg Igor doktort David Thewlis játssza, aki a Harry Potter filmek Remus Lupinja. Ez a szereposztás eléggé felcsigázta kíváncsiságomat.

Helyzetjelentés:
Könyvválságom megoldódni látszik. Végre kaptam az értesítőt, hogy Libba Bray trilógiájának utolsó kötete megérkezett a boltokba. Meg is rendeltem, bár előtte nap egy akció jóvoltából rendeltem még három másik könyvet is. Egyszerűen nem bírtam kihagyni az alkalmat, így behoztam a könyvheti lemaradásomat. Meg is érkeztek a boltba és hétfőn már megyek is értük.
Kezdek ráhangolódni a nyárra és kisebb programokat szervezgetni, illetve VOLT lázban égni. Már alig több mint két hét és 30 seconds to mars koncerten fogok tombolni. Alig várom.
De most a legelső nyári programom az lesz, hogy rávetem magam az Üvegvárosra. Túl sokáig húztam a várakozást, de végre van időm nyugodtan leülni és olvasni. Szóval árnyvadászok vigyázat, jövök!