Vámpír

Már sokadjára futottam össze egy hirdetéssel a metró mozgólépcsőjén állva. Általában a szemben haladó embereket vagy a plakátokat szoktam nézegetni. A könyveket ajánló hirdetések pedig mindig különösképp megragadják a figyelmemet. Ez ma is megesett velem és bár nem először jött velem szembe ez a plakát, mégis csak most jutottam el odáig, hogy rá is keressek. A szóban forgó könyv címe, A vámpír vonzásában. Csak azért ragadta meg a figyelmemet, mert Csernus nevét olvastam mellette. Ez egy interjúkönyv, amiben különböző embereket (főleg pszichológusokat) kérdeznek a vámpírokról. Első hallásra érdekesnek tűnt, aztán meg arra jutottam, hogy na ne már. Nem elég, hogy még a csapból is vérszívók folynak, még elemezgessék is. Hogy egy értelmes ember pszichoanalizáljon egy vámpírt? Ez még nekem is meredek. Majd, ha fog egyet magának, beteszi a kézitáskájába és elcipeli a rendelőjéig, ahol hozzákötözi a díványhoz és még ki is kérdezi a gyerekkoráról, akkor azt mondom, rendben. De könyörgöm, a vámpír egy fiktív lény. Majd ha az összes manónak, unikornisnak és sellőnek kielemezték a fóbiáit, akkor elővehetik a vámpírokat is, addig meg menjenek homokozni.
Ezzel a hosszú eszmefuttatással csak azt akartam érzékeltetni, hogy ostobaság az egész. Nemcsak a vámpírok elemezgetése, hanem a rajongóik pszichés analizálgatása is. Ebben ugyanis nincs semmi új és olyan egyszerű magyarázatok vannak az agyonrágott kérdéseikre, hogy ehhez még egy kis empátia sem kell, nemhogy pszichológiai diploma.
De ha már mindenki ezzel foglalkozik, kifejtem én is nézeteimet a témával kapcsolatban és ki-ki döntse el magának, egyetért, avagy sem.

Kezdem talán ott, hogy a vámpírmánia, ahogy mostanában nevezik ezt a jelenséget, nem új keletű és egyáltalán nem az ezredforduló utáni időszak sajátja. Az egész a kilencvenes években kezdett kibontakozni és ha már mindenképp névhez akarjuk kötni, akkor az nem Stephenie Meyer, hanem Laurell K. Hamilton. Hamilton virágoztatta fel ugyanis a régi vámpírsztorit azzal, hogy modern környezetbe helyezte az egészet. Aztán ott van még a Buffy, a vámpírok réme, ami gyerekkorom egyik kedvenc sorozata volt. Ezek alapozták meg mindazt, amire mostanában építkeznek.
Hogy miért ilyen sikeres a vámpírtörténet?
Az első ok magára a sztorira vezethető vissza, ami egyértelműen elszakadást jelent a valóságtól és ez mindig vonzó. Akár a fantasy, akár a sci-fi könyveket, filmeket nézzük, vagy vegyünk egy egyszerű rajzfilmet, mind ugyanazt használja fel, a képzelet varázsát.
A másik ok a romantikus szál. Minden vámpírtörténet két (lehetőleg egy vámpír és egy ember) egyén egymásrátalása köré épül. Ez már nem mondható el általánosságban a fent említett hasonló műfajokról. A világ pedig a szerelem, vagy a szex körül forog, kinek hogyan tetszik.
Itt pedig rátérnék a rajongás legfőbb okára, ami nem más, mint a szívdöglesztő vámpírsrácok. Persze úgy könnyű, hogy tökéletesre írjuk meg őket egy könyvben, vagy egy helyes színészt választunk a filmadaptációhoz. Szemléltetésnek ott a fenti kép, aminek nem hiszem, hogy sok nő ellen tudna állni. Én mondjuk elfogult vagyok, nem bírok betelni Ian gyönyörű szemeivel és tőlem lehet vámpír vagy őrült sorozatgyilkos, nem mondanék neki nemet. De példának jó akármelyik vérszívó hímnemű, én ugyanis még nem találkoztam csúnya vámpírral. (Bár Pattinson olyan távol esik az ízlésemtől, mint a Nap a Plútótól.) Mindegyik jóképű, ha épp nem hegyes fogakkal és vértől csöpögő állal néz az emberre. (Vagy épp azért. ^ ^)
Összefoglalva, a vámpírtörténet nem más, mint egy fiktív romantikus mű jó pasikkal. Az igazán részletkérdés, hogy a jó pasi ember, vámpír vagy marslakó.
A recept így adva van, amit meg lehet toldani egyéb adalékokkal, mint mondjuk az erotika, ami nem véletlenül kerül bele olyan sok a témában szereplő alkotásba. Mit csinál a vámpír? Hát harap. Hol harap? A nyakon, ami köztudottan egy elég privát szféra, akár erogén zónának is lehet nevezni. Ha pedig egy jó pasi harapdálja a delikvens nőnemű nyakát, előbb utóbb ágyban kötnek ki...
Ezt még meg lehet fejelni az alapfogásnak számító szerelmi háromszög szituval, ami hogy ne legyen olyan unalmas egy vérfarkas szintén szívdöglesztő pasi képében érkezik. Persze a célnak egy másik vámpír is tökéletesen megfelel.
Ennyit a vámpírok analizálásáról.
Jöjjenek a rajongók.
Bár Hamilton könyveit főleg és remélhetőleg csak nagykorúak olvassák, ahogy a True Bloodot is, addig a tucat-tini-vámpír-történeteket, amik elárasztották a könyvpiacot, többségben tizenévesek lapozgatják. Az idősebb korosztályt bizonyára az erotikusabb jelenetek, míg a fiatalabbakat a nagy szerelem illúziója hozza lázba. Én nem igazán látok különbséget mondjuk egy Twilight-rajongó és egy vámpírmentes tinikönyvimádó között. Ahogy a filmek által tovább gerjesztett rajongási láz sem mutat semmi újat. A tizenévesek, főleg a lányok, hozzátartozója a fényképgyűjtés kedvenc színészükről, vagy a kedvenc együttesükről. Az pedig részletkérdés, hogy az illető színész vámpírt, vagy egy középkori lovagot játszik, ahogy az esetleges zenész heavymetalban zúz vagy nyálas popszámokat énekel.
A jelenség így sem nem új, sem nem egyedi.

Megjegyzem, hogy ha valakit nagyon zavar a sok vámpír, az ne a vámpírtörténetek megalkotóit és főleg ne a rajongókat szidja, hanem a marketingeseket, akik a minél nagyobb haszon érdekében felfújták az egészet. Ők a való világ vérszívói és sajnos nem használ ellenük a fokhagyma...

Még egy utolsó hozzáfűznivalóm van. Szeretném végre megértetni mindenkivel, hogy a vámpír nem más, mint egy zombi. Szebb és okosabb, de attól még egy járkáló hulla, ha tetszik, ha nem.