Mozgóképek CXXX

Folyamatos halogatásba kerültem az összes hobbimmal, nem kivétel ez alól a blogom és legfőképpen filmes rovatom. Bár, mivel csak februárban zártam le a tavalyi filmeket, ez a röpke 2-3 hónap késés nem is tűnik annyira vészesnek.

Pedig az évet igazán erősen kezdtem, januárban összesen 8 filmet láttam, ebből kettőt moziban.

A fiú és a szürke gém

"A film egy tizenéves fiú pszichológiai fejlődését ábrázolja barátaival és nagybátyjával való interakciói révén."

Nagyon vártam ezt a filmet, így már a premier hetén elmentem rá moziba. Szinte az összes Miyazaki Hayao alkotást láttam, és bár szerintem a Szél támad tökéletes lezárása volt a munkásságának, lelkes voltam, hogy visszatért.

Ez a film a szerző tipikus munkájának tekinthető. Minden szokásos elem megtalálható benne a háború elleni hangtól a repülő dolgok iránti lelkesedésig. A grafika is hozza a megszokott stílust és színvonalat, és a zene is szépen illeszkedik hozzá. Szóval minden elem megvan benne, hogy szeressem, nekem mégis csalódást okozott. Egyszerűen hiányzott valami ebből a történetből, nem sikerült megfognia, nem varázsolt el, és nem éreztem úgy, hogy többet kaptam volna, mint egy kis kikapcsolódás. Pedig általában többet szoktam kapni a Ghibli stúdió alkotásaitól. Fáj leírnom, de nekem ez a film üres volt, nem szólított meg, így nem tetszett igazán. Persze nem lehet egy alkotó minden munkáját ugyanúgy szeretni, és ez teljesen rendben is van.

Rajongóknak ettől függetlenül nyugodt szívvel ajánlom. Sőt, ha valaki még nem látta Miyazaki egyetlen alkotását sem, akkor egyrészt sürgősen pótolja, másrészt nyugodtan kezdheti akár ezzel is. Magas elvárások nélkül valószínűleg jobb élményt nyújt.

A hó társadalma

"Az 1972-es andoki repülőgép-szerencsétlenséget feldolgozó harmadik film. Melyben a Chilébe tartó, rögbi-csapatot szállító uruguayi 571-es járat az Andok szívében lezuhan. A 45 utasból csak 29 élte túl a balesetet, és ők is a világ egyik legnehezebb környezetében találták magukat…"

Ez egy megtörtént eseményt elmesélő remek film, ami még Oscar-jelölést is kapott. (Bevallom, én neki drukkoltam, de sajnos másnak ítélték a díjat, ám arról a filmről, majd a rovat egy későbbi bejegyzésében mesélek.)

Az eredeti helyszínen, vagyis fent, a hegyekben forgatták, túlélők beszámolóit vették alapul és fiatal színészeket válogattak hozzá. A látványvilága elképesztő, egyszerre rémisztően szép és brutálisan valósághű. Nekem nagyon tetszett a narráció felépítése, igazán ötletes volt a főszereplő kiválasztása, a hangulata pedig nagyon erőteljes. Nem könnyű nézni a filmet, és néhány képsora sokáig a nézővel marad.

Nagyon tetszett. Egyrészt, mert szépen és az áldozatokat tisztelve mesélte el ezt a tragikus eseményt a túlélésről, másrészt mert mint film, remekül van felépítve. Csak ajánlani tudom.

Barátnőt felveszünk

"Maddie-re rászállt az adóhatóság, elvitték az autóját és már a házát is kinézték maguknak. Sürgősen pénzt kell szereznie. Viszont nem talál normális melót. Ja, de mégis – csak éppen az őrültség. Ráakad egy apróhirdetésre, amelyben gyereküket majomszeretettel féltő szülők, „barátnőt” keresnek magának való fiuk mellé, mielőtt egyetemre menne. Maddie vállalja a feladatot, és nem akar félmunkát végezni. Azt hiszi, könnyű dolga lesz.
Ő rámenős, nyomulós, vad. A fiú őrjítően tartózkodó, érthetetlenül szemérmes és nevetségesen tapasztalatlan. Később már rémült is. Maddie nem hagyja magát. A srác sem.
De azért lesz pár közös kalandjuk."

Egyetlen mentségem van, épp coviddal nyomtam az ágyat, amikor megnéztem.

Ez a film épp olyan, mint amilyennek tűnik, szóval senkinek se legyenek magas elvárásai. Nagyon amerikai, nagyon közhelyes és helyenként nagyon alpári. Igazából, nem is értem, hogy mi szükség volt erre a filmre. Mármint egyértelműen a 2000-es évek elején divatos kamaszfilmeket akarja megidézni, csakhogy azóta eltelt több mint húsz év, már nincs rájuk igény. Nem mondom, hogy nézhetetlen, mert leköti az embert (főleg, ha épp beteg és nincs ereje megmozdulni), de nem ad igazi szórakozást. 

Felejthető alkotás. Ha kihagytam volna, sem veszítek semmit. Kizárólag azoknak ajánlom, akik anno kedvelték ezt a műfajt, hátha elkapja őket a nosztalgia.

A bálna

"Egy visszahúzódó angoltanár, aki súlyos elhízással küzd, megpróbál újra kapcsolatba lépni elidegenedett tinédzser lányával, hogy egy utolsó esélyt adhasson számukra a kibékülésre."

Nagyon sok jót hallottam róla kritikusoktól és barátoktól is. Ráadásul Darren Aronofsky filmjei mindig különlegesek, így rettentően kíváncsi lettem rá.

Ez egy karakterközpontú dráma egyetlen helyszínen, és ennek bizony nagyon jó. Jól van felépítve, jók a színészek, jó az információk adagolása és jó, ahogy elhallgat dolgokat. Viszont, talán a túlságosan sok pozitív értékelés miatt, valamivel többet vártam ettől a filmtől. Félreértés ne essen, lekötött, tetszett, de az a plusz, ami kiemelné a szépen felépített drámák sorából, nálam elmaradt.

Ettől függetlenül, örülök, hogy megnéztem, és bátran ajánlom mindenkinek, akit kicsit is érdekel. Drámakedvelők előnyben. Ó, és ami fontos, ez bizony a rendező befogadhatóbb kategóriába eső alkotásai közé tartozik, szóval senki se riadjon vissza tőle.

Zanox - Kockázatok és mellékhatások

"Romantikus sci-fi vígjáték egy magyar iparvárosból gyógyszerkísérlettel, időutazással, és akciójelenetekkel. A film főhőse, a 18 éves Misi, a Zanox nevű kísérleti szert tesztelve véletlen rájön, hogyan lehet az időben utazni, miután megkóstol egy bizarr kinézetű házi pálinkát, amelyet egy idegen bácsitól kap egy kórházban. Baranyi Gábor Benő nemzetközileg elismert filmrendező korábbi munkái alapján különleges alkotásra számíthatunk, melyben a könnyed szórakoztatás magas színvonallal és szerzői jegyekkel párosul."

Erről a filmről is jókat hallottam, és mivel hazai alkotásról van szó, gondoltam, adok neki egy esélyt.

Na, ez egy üdítően kreatív tinifilm ellentétben a feljebb tárgyalt amerikaival. Pedig a készítők szintén klisékből dolgoztak. Adva van a félénk srác, aki szeretne barátnőt, de eléggé esetlen, és adva van az időhurok izgalmas lehetősége. Az előbbit kedvelhető és nagyon hazai módon tálalták a készítők, az utóbbit pedig kellő kreativitással és megfelelő mennyiségű következetességgel építették fel. Ez tényleg egy szórakoztató film.

Tetszett, mert kellemesen hazai volt, és jókat derültem rajta. Szívesen ajánlom mindenkinek, aki egy kreatív magyar vígjátékra vágyik, és nem riasztja el se a tinédzser főhős, se a misztikus vonal.

Ferrari

"A film 1957-ben játszódik, amikor a Ferrari részt vesz az 1000 mérföldes Mille Miglia versenyen. Enzo Ferrari munkásságának és életének története."

Ez a második film, amit januárban moziban láttam. San Diego eljött velem animét nézni, hát én is elmentem vele autós filmet nézni.

Ez a film egy picikét különös. Egyrészt életrajzi film szeretne lenni, de a főhőse életének csupán egyetlen aprócska részét meséli el. Másrészt egy versenyre épül, amelyet látványosan, de felületesen mutat csak be. Szóval valahol elveszett az életrajzi és a sportfilm között félúton, pedig mindkettőnek jól indult. A karakterek érdekesek, a verseny izgalmas, az autóipar pedig rengeteg potenciált ad neki, valahogy mégsem sikerült semmit igazán jól kifejtenie.

Nem rossz film, de olyan kis semmilyen, így elsősorban autórajongóknak tudom csak ajánlani. Ha pedig valaki egy szórakoztató életrajzi filmre vágyik, akkor nézze meg a Vespa filmet, míg ha valaki egy jó autós sportfilmet szeretne, akkor inkább a Hajsza a győzelemért című alkotást ajánlom.

Hadd higgyek neked

"Két kotnyeles nagymama sunyi módon megpróbálja összeboronálni a felnőtt unokákat, ami egy gyerekkori szerelem és régi perpatvarok fellángolásához vezet."

Ez egy török romantikus film, amit két okból néztem meg. Egyrészt, mert gyönyörű tájon játszódik, másrészt mert épp valami romantikusra vágytam. Nos, elvárásaimat teljesítette.

A történet egyszerű, kiszámítható, de megmarad a szórakoztató vonalon. A helyszínek pedig valóban gyönyörűek. Igazi könnyed kis film, amolyan nyári limonádé. Ami pedig a törökségét illeti, a neveken és ételeken kívül pont olyan volt, mint bármelyik európai romantikus vígjáték.

Könnyed kikapcsolódásnak nekem megfelelt, így ha valaki épp erre vágyik, nyugodtan tegyen vele egy próbát.

Sehol

"Terhesen, egyedül, a tengeren sodródva próbál életben maradni egy konténerben rekedt nő, aki egy szétdúlt diktatórikus országból menekül."

Ez a spanyol film az előzetesével fogott meg. Rettentően izgalmasnak találtam az ötletet, hogy valaki egy konténerben hánykódik az óceánon.

Igen, ez egy túlélésről szóló alkotás, a túlélés része pedig kreatívan és izgalmasan van felépítve épp szükséges mennyiségű borzongató elemmel. Mindig van benne egy újabb csavar, egy újabb nehezítő tényező, amit a főhősnek meg kell oldania. Az egyetlen probléma csupán a háttértörténettel van, ami teljes mértékben hiteltelen. Értem, hogy kellett egy erős motiváció a főhősnek, de ezt egy kicsit túltolták a készítők. Amit még meg kell említenem, hogy a főhősnő terhes, méghozzá a terhessége végén jár, ami esetleg néhány nézőt érzékenyen érinthet.

Összességében többnyire ötletes film, az óceánon hánykolódás izgalmas, de több mindenbe bele lehet kötni. Szóval nem tökéletes alkotás, de nem bánom, hogy megnéztem. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a túlélésen alapuló történeteket.

Értékelés:

A hó társadalma                                            ->   10

A bálna                                                         ->    9

Zanox - Kockázatok és mellékhatások         ->   8

Sehol                                                             ->   8

Ferrari                                                            ->  7

A fiú és a szürke gém                                    ->  7

Hadd higgyek neked                                     ->   6

 Barátnőt felveszünk                                     ->   4

Ezüsterdő

Ez a történet több szempontból érdekelt. Egyrészt, mert viszonylag népszerű magyar szerző munkája, másrészt mert fantasy és mostanában ez a műfaj csúszik a legjobban, és harmadrészt mert egy klasszikus történet újragondolása.

A borító mutatós, a terjedelem pedig kellemes 368 oldalával.

Fülszöveg:

"A mágikus képességekkel bíró Grosvenor-ház a kezdetektől fogva védelmezi az Ezüstvidéket és a környező országokat a farkas alakváltóktól. Ám az egykor nagy hatalmú családból napjainkra csupán ketten maradtak: Calluna és a nagymamája. Nem sokat tehetnek az ifjú Faelan király ellen, aki a trónra kerülését követően merész hódító hadjáratba kezdett. A farkasok jelentette fenyegetés nőttön-nő.
Amikor a farkaskirály házassági szövetséget ajánl, Calluna az otthona
és a szerettei védelmében kénytelen igent mondani. Előítéletekkel felvértezve száll le a repülőről a Lykon Birodalomban. Csakhogy Faelan egészen másnak bizonyul, mint hitte, és egyre nehezebb összeegyeztetni a kegyetlen uralkodó képét azzal a férfival, akit megismer.
Ráadásul nem elég, hogy vonzalom ébred benne az ellensége iránt, megdöbbentő családi titokra is bukkan Lykaiában. Mégis mi köze az ősének a farkasokhoz? És mi az a különös mágia, ami összeköti őt Faelannel?
Calluna kénytelen helytállni a veszedelmekkel teli, ellenséges udvarban, és fényt deríteni az igazságra, mielőtt minden, amit szeret, menthetetlenül odavész."

Voltak elvárásaim, amikor belekezdtem, és bár a legfontosabbat tejesítette, lényegében egészen mást kaptam, mint amit vártam.

A könyv (vagy a marketingesek) azt állítja magáról, hogy a Piroska és a farkas újragondolása. Nos, ez így egyáltalán nem állja meg a helyét, legfeljebb egy mese ihlette történet, mert minden elem, ami benne van és kapcsolódik: farkas, vadász, nagymama, tucatnyi másik történetben is megtalálható. Tehát, mint mese-újragondolás, nagy csalódást okozott. Ez csupán egy romantikus fantasy farkasokkal, és felesleges párhuzamokat keresni, mert nincsenek.

Valószínűleg az eredeti mese miatt, illetve mert egy kastélyban indul a történet, elég nehezen helyeztem el, hogy akkor ez most egy klasszikus középkori fantasy vagy egy modernebb valami. Egyszerűen újra és újra meglepődtem, hogy van autó, repülő, mobiltelefon, mégis mindenki karddal, tőrrel és párszor használható pisztollyal csatározik. Valahogy nem jött át a korkép, ami elég sokszor kizökkentett a szövegből.

Szóval nem éreztem úgy, hogy megkaptam volna azt a bizonyos klasszikus mesét egy új köntösben. Azonban, ha ezeket az elvárásokat félretesszük, akkor kaphatunk még egy szórakoztató történetet. A könnyed kikapcsolódás elvárását ugyanis sikerült teljesítenie.

A cselekmény kellemes tempóban halad. Egyáltalán nem siet, helyenként izgalmas, helyenként inkább romantikus események bukkannak fel benne, és szépen lassan építgeti a lezárást. Oké, a románc teljes mértékben kiszámítható, de ezen szerintem senki sem lepődik meg. Illetve a sok-sok elejtett információból szépen össze lehet rakni mindent, de ez egy ifjúsági kötet, nem áll neki rosszul, ha az olvasó előbb rájön erre-arra.

A szöveg kellemes, gördülékeny és korképzavar ide vagy oda, nincs benne furcsa, idegen kifejezés, ami dicséretes. Egyszerűen könnyen lehet haladni vele.

A szereplők is rendben vannak, lehet őket kedvelni, ami jó. Persze nem kell kifejezetten mély karakterekre számítani, ám szerencsére a két dimenzióból azért kilépnek (kivéve a fő gonoszt, mert ő bizony rettentően tipikus). Tetszett, hogy a szerző lassan építette a romantikus kapcsolatot, bár az én ízlésemnek elkélt volna még néhány beszélgetés a két főhős között, mielőtt egymás karjaiba vetik magukat. Faelan érzéseit, vonzalmát lehetett volna még alapozni bőven. A mellékszereplők kissé rózsaszín világát pedig betudtam az ifjúsági besorolásnak.

A mágia kreatívan volt megoldva jól követhető határokkal. Az erdő leírása pedig kifejezetten tetszett. Jólesett a lelkemnek ez a természetvédelmi vonal.

Összességében tehát nem azt kaptam ettől a könyvtől, amit előzetesen vártam, a könnyed kikapcsolódás élményét azonban teljesítette. Szóval egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam, köszönet érte a kiadónak.

Azoknak ajánlom, akik szépen felépíttet ifjúsági fantasy történetre vágynak egy kis romantikával. Tizenéves olvasók előnyben. Aki viszont a Piroska és a farkas történetére vágyik, nos, csapja fel a mesekönyvet, mert itt nem fog belőle többet találni egy piros sálnál.

Bódító méz

Olvastam már Jodi Picoult tollából, és bár nem lettem rajongója, nem is zárkózom el további munkái elől. Ez a kötet viszont valamiért kifejezetten hívogatott. Talán a méhecske a borítón vagy a cím volt ennyire csábító, nem tudom, de jött velem haza a könyvtárból, amint megláttam.

A szerzőpáros másik tagja, Jennifer Finney Boylan számomra teljesen ismeretlen volt. Ha jól tudom, ez az első írása, ami megjelent magyarul.

A borító nálam betalált, és az 528 oldalas terjedelem sem riasztott el.

Fülszöveg:

"Lehetsz-e ​boldog, ha folyton kísért a múlt? Olivia McAfee tudja jól, milyen érzés mindent újrakezdeni. Egyik napról a másikra otthagyja férjét, és a válás után fiával, Asherrel együtt visszaköltözik a gyermekkora helyszínére, egy New Hampshire-i álmos kisvárosba, ahol átveszi az édesapja méhészetét. Az újrakezdés a gimnazista Lily Campanello számára sem ismeretlen. Amikor az édesanyjával Adamsbe költöznek a középiskola utolsó évében, mindketten abban reménykednek, hogy a környezeti változással tiszta lappal indulhatnak. A két fiatal, Asher és Lily egymásba szeret, ám a lányt időnként kétségek gyötrik, hogy teljesen megbízhat-e Asherben. Egy nap megcsörren Olivia telefonja: Lily meghalt, a rendőrség pedig Ashert gyanúsítja a gyilkossággal. Olivia a végsőkig kitart fia ártatlansága mellett, de önmagának kénytelen beismerni, hogy Asheren időnként megmutatkozik az apja erőszakos természete. Ahogy a bírósági tárgyalás során kirajzolódnak az ügy részletei, Olivia rádöbben, hogy Asher több titkot rejteget, mint sejtette."

Ahogy már említettem, ezt a könyvet hirtelen felindulásból, a megkapó borító miatt vettem kézbe. A fülszöveg átfutásán kívül semmit sem tudtam róla, csupán annyit, hogy váltott szemszögű és két szerző közös munkája. Ez pedig a lehető legjobb kezdet ennek a könyvnek. Szóval, ha bárki elfogad tőlem egy tanácsot: Ne is nézzen utána, csak kezdje el olvasni, így tökéletes az élmény!

Gondolom, ebből egyértelmű, hogy tetszett a történet, örömmel olvastam, és kifejezetten jó élményt nyújtott. Írni róla azonban nem könnyű, mert az élmény része volt a felfedezés, amelyet nem szeretnék senkinek sem elrontani, viszont elég erős a késztetés is arra, hogy beszéljek róla. A bejegyzés ezért két részből fog állni. Először általánosságokban összefoglalom, miért gondolom, hogy ez egy remekül összerakott történet, majd belemegyek a cselekmény részleteibe, hogy alá is támasszam. Utóbbit azonban tényleg csak az olvassa el, aki már olvasta a könyvet is. Hidd el, ebbe az olvasásba tényleg minden háttértudás nélkül érdemes belevágni!

Általánosságban az első dolog, amit érdemes kiemelni, az a stílus. Két szerző, két nézőpont, amelyek jól elkülönülnek, mégis tökéletesen kiegészítik egymást. Ráadásul, míg a gyanúsított fiú anyját kronologikusan követjük az időben, addig a halott lány nézőpontja visszafelé forog. Ettől pedig kifejezetten érdekes és izgalmas lesz a narráció. Egyiket sem éreztem erőteljesebbnek, izgalmasabbnak vagy unalmasabbnak, úgyhogy elég jó egyensúlyban van a szöveg.

Korábban már írtam, hogy a borító és a méhecske igazán megfogott, ezért nagyon örültem, hogy valódi jelentést is kapott a történtben. Az egyik főhős ugyanis méhész, így nagyon sok méhekkel kapcsolatos információ van ebben a könyvben. Természetkedvelő olvasóként számomra ez egy kis plusz ínyencséget adott.

A cselekmény egy gyilkosságra épül, így elég nagy hangsúly van a tárgyaláson és mindenen, ami ehhez kapcsolódik. Aki kedveli az ilyen típusú történeteket, valószínűleg itt is szeretni fogja. Engem lekötött és dühített (nagyon ideges tudok lenni az amerikai büntetőjogtól) egyszerre. Na, és ezzel értük el a könyv csúcspontját, az ítélkezést. Ez a történet ugyanis lényegében erről szól. Az emberek ítélkeznek, ki bűnös, ki ártatlan, ki ilyen, ki olyan, és ezt a témát nagyon részletesen és okosan járja körbe a két szerző. Mindezt pedig anélkül teszi, hogy az olvasó túlságosan direktnek érezné. Csupán leír helyzeteket, nézőpontokat, gondolatokat és érzéseket, amelyekre aztán a többi szereplő reagál, ahogy maga az olvasó is. Jó ötlet, jó szándék és jó kivitelezés.

Ha tehát valaki egy szépen felépített, karakterközpontú történetre vágyik, nem fog csalódni.

Ennyit az általánosságokról, most írok kicsit a nagy csavarról, úgyhogy INNENTŐL SPOILEREK KÖVETKEZNEK!

Tényleg csak akkor olvasd el ezt a részt, ha már olvastad a könyvet! Nagyjából a kötet felénél jön a nagy csavar, a halott lány identitása, ami a klasszikus "megölte-e a barátnőjét vagy sem" tárgyalótermi drámát egy egészen más perspektívába helyezi. Pedig a kérdés ugyanaz, mégis elterelődik róla a figyelem. Hogy ez a fókuszváltás érthető-e, szükségszerű-e, azt mindenki döntse el maga.

Zseniálisnak tartom, hogy a történet feléig még csupán utalás sem volt a csavarra. Ezen a ponton ugyanis az olvasó már bevonódott a történetbe, már közelebb került a főhőshöz, már érdekli a  sorsa, így akár vannak előítéletei a transzneműekkel szemben, akár nincsenek, nem tud teljesen kívülálló maradni. Szuper módszer egy érdekes és megosztó téma bemutatására.

A nézőpont egyébként közeli, érzékletes és az utószóból kiderül, személyes is, mivel az egyik szerző saját tapasztalatokból építkezett. Semmi mesterkéltség, semmi direktség nincs a szövegben, csak egy fiatal lány gondolatai, amelyek akkor is egy fiatal lány gondolatai, ha a társadalom máshogy vélekedik róla.

A kötet értelemszerűen toleranciára nevel, ez nem kérdés. Csakhogy ügyesen csinálja. A másik főhős, az anyuka nem egy szivárványos hippi, hanem egy traumákon átesett nő, aki megpróbálja megérteni mások traumáit. Az ő gondolatai is mind hitelesek, a kétségei jogosak és érthetőek, és akár egyetért az olvasó velük, akár nem, vele is teljes mértékben lehet szimpatizálni.

Ebben az egyébként jól felépített gyilkossági történetben tehát az olvasó egyszerre kap két fontos témáról, a családon belüli erőszakról és az identitás kérdéséről, részletes és személyes hangvételű tájékoztatót. Nem elhanyagolható útravaló mindez.

Ami még nekem nagyon tetszett, az az, hogy a vádlott nézőpontja nem került megírásra. Az olvasó közel kerülhet az anyukához, az áldozathoz, de nem tud igazán közel kerülni a megvádolt fiúhoz, hiszen őt gyakorlatilag még felszólalni sem hagyják. Ettől pedig az olvasó épp úgy kétségekkel a fejében figyeli az eseményeket, mint mindenki más, és legfeljebb csak megérzései vannak a tárgyalás kimenetelét illetően. Ez volt az, ami az igazi feszültséget adta ebben a történetben.

SPOILEREK VÉGE!

Összességében tehát nekem kifejezetten tetszett ez a könyv. Kimagaslóan ez volt az eddig legjobb olvasmányom Jodi Picoult tollából. Izgalmas és csavaros történet kifejezetten fontos, és aktuális témákról. Nagyon örülök, hogy elolvastam.

Bátran ajánlom mindenkinek, akinek kicsit is felkeltette az érdeklődését. Tárgyalótermi drámák és női sorsok kedvelői előnyben.

A világítótorony boszorkányai

Ennél a könyvnél a cím és a borító volt az, ami megfogott. Van valami különleges a világítótornyokban, a boszorkányos történetek pedig mindig izgalmasnak tűnnek.

334 oldalával átlagos terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg, vigyázat spoilerek:

"A három lányát egyedül nevelő anya új élet kezdete előtt áll: megbízást kap egy freskó megfestésére a távoli skót sziget világítótornyának belső falára. Ám a szigetre érkezve lányai – Luna, Sapphire és Clover – közül kettőnek nyoma vész…
Huszonkét év telik el, de a magára maradt testvér nem adja fel a reményt, hogy eltűnt családtagjainak nyomára bukkan.
Végül egy napon az állapotos Luna hírt kap: egyik testvére, Clover előkerült. Ám a kórházba érve olyan meglepetés várja, amire legvadabb álmaiban sem számított… Ki ez a hét év körüli gyermek, aki a 22 évvel ezelőtt eltűnt húgának kiköpött mása?
Valóban a rég elveszett kislány került elő valamilyen csoda folytán? Vagy egy gonosz szándékú, alakváltó vadonc, az egykor máglyán elégetett boszorkányok bosszújának álnok teremtménye?"

El sem olvastam a fülszöveget, csak átfutottam, mikor megakadt rajta a szemem a könyvtárban, és ez így volt jól. Amíg ugyanis nem tudtam, merre halad a történet, sokkal jobban fenntartotta a kíváncsiságomat.

A kötet nyitánya elég erős, és előre vetíti, hogy itt bizony nem lesz semmi cukormáz a boszorkányok üldözésével kapcsolatban. Nekem nagyon tetszett ez a realista és helyenként naturalista felütés, kár, hogy nem tartott ki a könyv végéig.

A cselekmény több szálon és több idősíkon halad. Egyrészt ott a boszorkányok története, ami lényegében egy külön könyv a könyvben. Másrészt van a múltbéli szál az anyuka és a legidősebb testvér nézőpontjából, harmadrészt pedig a jelen szála a középső testvér nézőpontjából. A szerző meglehetősen sokat csapong ezen szálak között, és olvasási szempontból nem mindig kellemes ez a váltás. Vannak ugyanis olyan nézőpontok, amelyek nem épp érdekfeszítőek.

Ha már szerző, nem voltam teljesen elégedett a nyelvezettel. A szöveg helyenként szájbarágós, helyenként suta, és az én ízlésemnek rettentően hatásvadász, ám ez elmondható a cselekményről is.

Nem kedvelem azokat a "misztikus" történeteket, ahol sokáig minden gyanús, minden apró mozzanat természetfelettinek van beállítva, hogy aztán a végén közölje, ja, mégsem. Ráadásul csak visszaszívja a misztikusságot, de nem magyarázza meg, hogy egyébként ez és ez korábban miért tűnt annak. Hatásvadász, és szerintem nem jó írói döntés ilyen elemekkel telepakolni egy történetet. Értem én, hogy izgalmasabbá akarta tenni, na, meg misztikussá, de a szerző csak tudta, mire fut majd ki a történet, és láthatta volna, hogy sántít az összkép. Ráadásul az sem épp előny, ha az olvasó előbb átlátja a dolgokat, mint a szereplők...

A karakterek is fel lettek áldozva a misztikum oltárán. Nagyon kevés információ volt a motivációikról, így pedig nem igazán sikerült megismerni és megérteni őket. Néhány jellemvonás állt csak rendelkezésre, amitől elég sarkított figurák lettek, pedig a történet elég sok időt tölt velük és a kapcsolataikkal. Lényegében van az egyedülálló anyuka egy titokkal, az idegesítő kamasz, aki kamaszosan rossz döntéseket hoz, két kisgyerek, akik nem sok vizet zavarnak, sok őrült, fanatikus helyi lakos, egy gyerekkori traumáktól szenvedő nő és egy hősszerelmes szintén őrült boszorkány. Na, meg az Antikrisztusnak beállított kislány, hogy mindenkit egy-egy jellemvonással le lehessen írni és kész. Számomra ez kevés volt, kifejtetlen és elnagyolt.

Talán, ha kevesebb karaktert mozgatott volna, vagy kevesebb hatásvadász elem lett volna, több idő maradt volna a karakterek építésére. Persze az is lehet, a szerző ezeket a lyukakat misztikusnak és borzongatónak szánta, ám inkább csak esetlen lett, mint az időutazás. (Nem, ebbe nem szeretnék most belemenni, amúgy is több sebből vérzik a történet valóságalapja.)

Ami pedig a lezárást illeti, amilyen ígéretes volt a nyitány, olyan lagymatag lett a történet vége. A cselekmény lényegében így írható le: rossz dolgok, még rosszabb dolgok, minden rossz, ja, szomorú, de ezért minden rendbe jön, nem kell aggódni. Nem éreztem úgy, hogy ez feloldozás lenne, inkább úgy hatott, mint a misztikus vonal, megcáfolta saját magát.

Összességében ez nem az én könyvem volt. Elég sokáig olvastam, kicsit szenvedős volt és több problémát láttam benne, mint szórakozást. Viszont biztos vagyok benne, hogy megvan a történet célközönsége, szóval nem mondom, hogy ez egy nagyon rossz történet, csak egyszerűen nem az én ízlésemnek való.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kifejezetten misztikusnak beállított történeteket. Akiket nem zavar, ha a karakterek nincsenek kifejtve, illetve elvárják, hogy bármi történjen is menet közben, a végére azért jöjjenek rendbe a dolgok. Aki viszont egy realista boszorkányos történetre vágyik, nos, keresse máshol. (És szóljon nekem, ha megtalálta!)

Mozgóképek CXXIX

Kicsit továbbra is megkésve hozom a rovat következő bejegyzését, ami egyúttal a tavalyi filmélményeim lezárása. A decemberben megtekintett filmekről lesz szó egy kis évösszegzővel. 

Kezdjük utóbbival, szóval jöjjön egy kis statisztika 2022-es minta alapján, arról, hogyan alakult 2023-as évem filmes szempontból:

2023-ban a legtöbb filmet, 13 darabot januárban néztem meg, míg a legkevesebbet mindössze kettőt novemberben láttam. Az év során tizenháromszor jártam moziban, a legtöbbet egyébként októberben, amikor minden filmet széles vásznon sikerült megnéznem.

Mindent összevetve 82 filmet néztem meg összesen 2023-ban, ami azért növekedést mutat. 

Ami a minőséget illeti, összesen 6 filmnek adtam maximális pontszámot. Ez épp annyi, mint tavaly.

Műfajt tekintve összesen 6 dokumentumfilm, és 11 animációs film került a listámra, ez épp fordított arány, mint 2022-ben.

Ennyit az éves statisztikáról, lássuk kissé megkésve, melyik az a 7 film, amit még decemberben néztem meg.

Vajon létezik szerelem első látásra?

"Hadley és Oliver között egyre erősebb vonzalom ébred a New Yorkból Londonba tartó járaton, ám a vámon szétválnak – megtalálják-e egymást újra, számos nehézség ellenére?"

Ez a film egyértelműen a repülős vonatkozása miatt érdekelt. Kicsit talán furcsának hat, de hiába szeretek nagyon utazni, a repülés nem tatozik a kedvenceim közé. Nem a levegőben töltött idő miatt, hanem a végtelenbe nyúló reptéri várakozásnak köszönhetően. A legkellemesebb utam ezért tavaly a Koppenhágába tartó járat volt, ahol nem volt időnk várni, mert rohannunk kellett a kapuhoz. Másnak talán ez lenne a stressz, ám én jobban élveztem, mint a négy óra üldögélést Szöulban a csatlakozásra várva.

A reptéri hangulatot jól visszaadta a film, bár a játékidő viszonylag kis része játszódik itt. Ez egy romantikus alkotás, két ember egyébként kedves egymásra találásáról szól csipet családi bonyodalommal a háttérben. Van azonban egy idegesítő eleme, egy mellékszereplő, aki narrátorként mindenhol feltűnik újra és újra, csak hogy a nézőhöz kiszóljon. Bosszantó volt, rettentően szájbarágósnak éreztem. Ettől függetlenül egy könnyed, aranyos alkotás, ha valaki repréti románcra vágyik, nézze meg nyugodtan.

Szerelem első csókra

"A Szerelem első csókra című film Javier (Álvaro Cervantes) történetét meséli el, aki 16 évesen csókolt meg először egy lányt, és felfedezte, hogy látnoki képességgel rendelkezik, legalábbis szerelmi látnoki képességgel. Egyetlen csókkal képes meglátni annak a kapcsolatnak a jövőjét, mielőtt megélné azt, aminek köszönhetően felnőttként soha nem volt tartós párkapcsolata, mivel mindig szakít velük, mielőtt a dolgok rosszra fordulnának. De minden megváltozik azon az éjszakán, amikor megcsókolja Luciát (Silvia Alonso), és boldog házasságban találja magát, gyermekekkel. A probléma? Lucía a legjobb barátja barátnője."

Egy ideig kerülgettem ezt a filmet. Az alapötlet tetszett, ám tartottam tőle, hogy a kivitelezés hagy majd maga után némi kivetnivalót.

Mivel európai filmről van szó, elég sok klisét mellőzött. Persze, így is meglehetősen kiszámítható volt, de összességében megmaradt a szórakoztató vonalon. Tetszett, ahogy a jövőbe látást kezelte. A félelmeim nagy része tehát alaptalan maradt. Nem mondom, hogy ez egy remek film, mert távol áll tőle, ám ha valaki egy nem szokványos romantikus alkotásra vágyik, nyugodtan adhat neki egy esélyt.

Napóleon

"A film személyes hangvitellel mutatja be Bonaparte Napóleon fiatalságának és gyors karrierjének, császárrá válásának történetét, valamint a feleségével és egyetlen igaz szerelmével, Josephine-nel való függőséget okozó, gyakran ingatag kapcsolatát."

Nagyon vártam ezt a filmet, így lelkesen mentem el rá moziba. Csakhogy olyan csalódottan és dühösen jöttem ki róla, hogy még most, hónapok távlatából is ideges leszek tőle.

Egyetlen pozitívuma van ennek a filmnek, van benne egy hosszú és rendkívül látványos csatajelenet. Ettől eltekintve azonban ez a laza 150 perc nem szól semmiről. Se Napóleonról, se a korszakról, se semmi másról. Mert az, amit itt látunk, nem hogy köszönő viszonyban sincs semmiféle történelmi ténnyel, de még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha. Adva van itt egy mentális problémákkal küzdő férfi, aki sodródik az árral, aki helyett mások döntenek és akinek van egy bizarr házassága. Na, ez a figura, az még hagyján, hogy nem hasonlít a valódi Napóleonra, de teljes mértékben hiteltelen önmagában is, mert egy ilyen fickó nem lesz se hadvezér se császár. Az ember csak nézi, és nem érti, hogyan bízna rá bárki nemhogy egy sereget, de még egy hörcsögöt se. A csatákban is úgy veszi ki a részét, mint egy sorkatona, és nem úgy mint egy hadvezér. Sőt, beszélni is alig halljuk, vagy amikor igen, legszívesebben pszichiáterért kiáltanánk. Pedig Joaquin Phoenix egy remek színész, ennél a kétdimenziós szerencsétlenségnél jóval többet lett volna képes eljátszani. Csakúgy, mint a feleségét játszó Vanessa Kirby, aki épp ugyanilyen kihasználatlan maradt. A film fókusza egyébként épp az ő kapcsolatukon van, kár hogy pont annyira van szétesve, mint maguk a szereplők. Értelmetlen és érthetetlen minden, ami közöttük zajlik, és se érzelmi, se fizikai szikra sincs a két karakter között, így nehéz elhinni, hogy viharos házasságban élnek.

Tudom, tudom, a rendező is azzal takarózik, hogy ez egy film és nem történelemóra. Csakhogy, ha valaki egy filmet a világ egyik legismertebb történelmi figurája köré építi, akkor igen is illik utána olvasni, illik ismerni az eredeti alakot és nem, nem illik csak a nevét átvenni. Mert ennek a filmnek konkrétan Pityke őrmester is lehetne a címe, ennyire szól csak Napóleonról.

Nagyon szenvedtem rajta, és dühösen és csalódottan jöttem ki a moziból. Ez egy pocsék film, ami nem szól semmiről, amiben alig vannak értelmes dialógusok és amiben két szellemileg és érzelmileg sérült ember rettentően furcsa kapcsolatát követhetjük nyomon, bár egyáltalán nem érdekel minket. Nem tetszett, nem ajánlom.

Csak egy átlagos karácsony

"Thea hazaviszi Jashant, hogy bejelentsék az eljegyzésüket – de a férfi indiai gyökerei és a nő norvég családi hagyományai káoszba döntik a karácsonyt."

Decemberben mindig akad olyan pillanat, amikor épp karácsonyi filmre vágyom. Nos, 2023-ban ebben a pillanatban ezt a norvég filmet találtam.

Messziről ordít erről a filmről, hogy sztereotípiákból építkezik. Néha azonban ezek a sztereotípiák rendkívül szórakoztatóak. Nos, ez a film is többnyire szórakoztató. Helyenként kicsit sok, kicsit sarkít, de cseppet sem bántó. Nekem tetszett, hogy tele volt norvég karácsonyi hagyományokkal (volt amiről már hallottam és volt amiről még nem) és a hangsúly nem is a tradíción volt, hanem a családi kőbe vésett megszokáson. A film vége persze kiszámítható, de ez egy romantikus karácsonyi vígjáték, nem akar ennél többnek tűnni.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kulturális különbségekre épülő vígjátékokat, illetve mindenkinek, aki ragaszkodik a megszokott ünnepi forgatókönyvhöz.

A Pókverzumon át

"Miles Morales átrepül a Multiverzumon, ahol találkozik a Pókemberek csapatával, akik épp a puszta létezésükéret küzdenek. Amikor a hősök összecsapnak, Milesnak újra kell definiálnia, mit jelent hősnek lenni."

Az Irány a Pókverzum! egy kifejezetten kellemes filmélményt nyújtott. A folytatásról pedig szinte ódákat zengtek, így rettentően kíváncsi voltam rá. Moziban azonban már nem sikerült elcsípnem, így meg kellett várnom, hogy felkerüljön az HBO-ra.

A látványvilág épp olyan kreatív, mint az előző rész esetében. A cselekmény is halad egy viszonylag lassú tempóban. A hangsúly azonban a multiverzumon van, és rá kellett jönnöm, hogy nekem ez a téma sehogy sem csúszik. Egyszerűen untam, hogy mindig jött egy újabb alternatív Pókember és egy újabb és még egy újabb. számomra ez rettentően monoton volt, és úgy éreztem, megrekedtünk. Hiába kedveltem az indiai Pókembert, hiába volt néhány szórakoztató jelenet, egyszerűen hosszúnak és elnyújtottnak találtam ezt a filmet.

Nekem ez most nem tetszett annyira, mint az első rész, kicsit csalódtam. Ettől függetlenül, aki kedvet érez hozzá, nyugodtan adjon neki egy esélyt, ha még nem unta meg ezt a multiverzum dolgot.

Közelebb

"Aki szerelmes, jól is hazudik. Mindenki másképp, de becsapja szerelmét, élet- vagy házastársát. Az őszinteség csak idegenek között lehetséges. Két férfi és két nő keresi az élet legfontosabb dolgait: szeretetet, bizalmat, őszinteséget. Amit találnak helyette: szerelem, vágy, hazugság és kaland. Mindannyian hazudnak egymásnak, mind olyasmiket ígérnek, amelyről tudják, úgysem fogják betartani. Két házaspár története négy és fél éven át: szent elhatározások, nagy fogadkozások, hazugságok, bevallott és ki nem mondott vágyak története."

Ez egy régi film, 2004-es, ami nekem eddig teljesen kimaradt. A szereposztás miatt adtam neki egy esélyt, de milyen feleslegesen tettem.

Ez a film tipikus példája azoknak a "szerelmi" történeteknek, amelyektől falra mászom. Négy karaktert, elvileg két párt követhetünk nyomon, és mindegyik annyira, de annyira idegesítő. Borzalmasan viselkednek egymással, logikátlanok és önzők. Ez a film ugyanis nem a szerelemről, se nem a vágyról szól, hanem arról, milyen változatai vannak egy bántalmazó kapcsolatnak. Fájt nézni, alig vártam, hogy a végére érjek és a vége, nos, nem adott feloldozást, ám ezen már meg sem lepődtem.

Csak azok nézzenek bele, akik kifejezetten toxikus kapcsolatokról szeretnének filmet nézni. Aki viszont értelmes karakterekre és érzelmekre vágyik, keressen egy másik filmet.

Távol a világtól

"Egy család vakációja káoszba fullad, amikor éjszaka megérkezik két idegen menedéket keresve a kibertámadás elől, amely percről percre egyre ijesztőbbé válik, és mindenkit arra kényszerít, hogy elfogadja a helyét egy széteső világban."

Ez a film rettentően érdekesnek és izgalmasnak tűnt. Amolyan nem megszokott filmélményt vártam tőle, és nagyjából meg is kaptam, ám mégsem teljesen.

Az alap felvetés remek. Izgalmas és érdekes. Ehhez a készítők jó érzékkel adagolták az információkat, és pakoltak bele sok-sok önmagában is elgondolkodtató dolgot. Ezzel pedig meglehetősen sok témát érint a film, bár pár nap alatt és egy kifejezetten szűk térben játszódik. Igen, itt jön az a bizonyos, de. A dialógusok nem voltak elég kidolgozottak, helyenként öncélú rémisztgetésbe kezdett a film, hogy aztán ne igazán foglalkozzon ezekkel a helyzetekkel. A főszereplő család pedig összességében nagyon irritáló volt, ám valószínűleg ez szándékos húzás volt. A lezárás kurtán furcsának hatott, ám így utólag visszagondolva pont tökéletes helyen és időben lett vége.

Összességében nem volt rossz, de nem volt kiemelkedően jó élmény sem. Viszont bátran ajánlom mindenkinek, aki egy furcsa, nem megszokott alkotásra vágyik világvége kérdéskörben.

Értékelés:

Távol a világtól                                         ->   8

Vajon létezik szerelem első látásra?         ->   7

Szerelem első csókra                                ->   7

A Pókverzumon át                                    ->   6

Csak egy átlagos karácsony                     ->    5

Napóleon                                                 ->    3

Közelebb                                                 ->   2

Az utolsó vándorlás

A megkapó borítón kívül a természetvédelmi téma vonzott nagyon ebben a könyvben. Mi van, ha eltűnnek az állatok, ha nincsenek már madarak? Ez egy nagyon erős gondolat, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Nagy kár, hogy ez a történet bizony nem erről szól...

Fülszöveg:

"Valamikor ​a közeli jövőben, amikor a globális klímaváltozás miatt egymás után halnak ki a fajok, Franny Lynch eltökéli, hogy követi a sarki csérek utolsó ismert kolóniáját az egész földgolyót átszelő utazásukon. Az apró madarak évente kétszer teszik meg az északi sarkkörtől a déli sarkkörig tartó távot, és a tudósok szerint ez lesz utolsó vándorlásuk, miután élőhelyeik pusztulása miatt nem élik túl az utat.
A fiatal nő a kihalt tengereket hiábavalóan kutató halászhajó, a Saghani fedélzetén ered a madarak nyomába a kiüresedő világban, valódi céljai azonban nem csupán a legénység többi tagja, hanem önmaga előtt is rejtettek. Milyen traumák, tragédiák és kétségbeesett remények hajtják őt és a legénységet ezen az őrült úton, Grönland partjaitól az Antarktisz olvadó jégmezőiig, és miért akar vándorlása végén Franny véget vetni az életének?"

Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, úgy gondoltam, egy természetközpontú regényt fogok olvasni, ami elgondolkodtat, és a szükséges gyomorszorító érzést is biztosítja majd a klímaválságról. Félreértés ne essék, nem akartam nagy dolgokat, bőven megelégedtem volna, ha a sarki csérek mindennapi dolgait követjük. Mert igen, elég lett volna egyetlen állatfajra fókuszálni, hogy lássuk, mi a helyzet, mit tartogathat a jövő. Csakhogy elég hamar rá kellett jönnöm, hogy itt bizony a csérek csupán mellékszereplők, a klímaválság pedig egy hangzatos díszlet, ami előtt a szerző felvonultathatja sérült karaktereit, hogy a nyomorukban dagonyázhassunk.

Mielőtt azonban rátérek a kiállhatatlan főszereplőre és hasonló kaliberű mellékszereplő társaira, nézzük meg, miért nem szól ez a könyv a természetről.

Feltételezhetően a nem túlságosan távoli jövőben játszódik ez a történet, ahol szinte minden vadon élő állat kihalt, például nincsenek madarak. Az emberek pedig úgy élnek tovább, mintha mi sem történt volna. Oké, tüntetnek a halászat ellen, és többnyire vegán életmódot folytatnak, de ennyi és semmi több. Csakhogy, ha nincsenek madarak, és most ne az egzotikus madarakra gondoljunk, hanem a leghétköznapibbakra, mint a veréb, varjú vagy sirály, akkor bizony oda az egész ökoszisztéma, és kis túlzással de mind meghalunk. Főleg, ha nem csak a madarak, hanem a többi állat is mind eltűnik, akkor bizony az ember sem húzza sokáig, vagy legalábbis biztosan nem éldegél a saját felsőbbrendűségének trónján egy jóléti társadalomban. Mert itt bizony nincs társadalmi összeomlás, nincs éhínség, nincs megingott rendszer, csak emberek vannak, akik az utolsó élő farkast is agyon akarják ütni, mert túl sok gyerekmesét olvastak. Oké, az emberiség van ennyire ostoba, de nem úszná meg ennyivel, az biztos.

Ráadásul a könyv eleje felvázolja, hogy minden állat kihalt, aztán jé, ebből is látni egy példányt, jé, mégis akadnak még halak, jé, a sarki csérek tudják mit csinálnak. Szóval teljes következetlenség (nem én ezt nem éreztem sem reménynek, sem bizonyítéknak, hogy a természet majd megoldja valahogy) és totális fércmunka az, ami ebben a kötetben természetvédelem és klímaválság címszó alatt szerepel. Ez pedig utólag egyáltalán nem meglepő, hiszen ez volt a szemfényvesztés ebben a könyvben.

A kötet ugyanis nem egy természetvédelmi kiáltvány, vagy egy gyomorszorító klímakatasztrófa leírása, hanem egy egyszerű karakterközpontú dráma. Méghozzá abból a fajtából, amelyet én személy szerint egyáltalán nem kedvelek.

Adva van egy terhelt családból származó, depresszióra, önmarcangolásra és önsorsrontásra hajlamos főhősnő, akinek szörnyű titkot rejt a múltja. Ez a titok persze egyértelmű, ahogy az is, hogy mindig van valami, amit épp elhallgat. Az ő szenvedésében tapicskol ez a történet, ahogy "kutatja" a cséreket, és vissza-visszatekint múltjára. Közben találkozik egy hasonlóan önmarcangoló kapitánnyal, és kart karba öltve mennek együtt a csérek után, vágyaik szerint a halálba. Igen, elég depresszív ez a könyv, kár, hogy nem az eltűnt állatvilág miatt, hanem mert a főhősnő szomorú. Gonosz vagyok, vállalom, de kit érdekel, hogy "elhagyta" az anyukája, mikor kihalt az állatvilág! Hahó, ez egy picikét nagyobb probléma, mint egy feldolgozatlan gyerekkori trauma, főleg, hogy a hölgy nem is akar mit kezdeni, vele, csak dédelgeti sérelmeit, és jobban vigyáz rájuk, mint a kötet társadalma az élővilágra. Szóval jobban együtt tudtam érezni az utolsó farkassal, mint a főhőssel.

Na, de még mindig meg lehetett volna menteni ezt a kötetet, ha a vége nem hiteltelen és borzasztóan nyálas. Egyrészt a főhősnek pár napi jégtáblán vándorlás és sarkvidéki tengerben való úszkálás után nem kellene életben lennie. Másrészt, a karaktere semmit sem fejlődött, semmire sem ébredt rá, semmit sem csinált jobban, csak rájött, hogy mégsem akar meghalni, és rögtön meg is kapta az újrakezdés lehetőségét. Mert neki dolga van, meg kell mentenie az állatokat... Vannak még állatok? Ő akarja megmenteni őket, aki még saját magán sem képes segíteni? Tényleg kellett ez a giccses befejezés?

Illetve felmerül még egy kérdés, ami kiverte nálam a biztosítékot: Hogyan kívánja megmenti az állatokat? Mert, ha úgy, mint a férje, akkor inkább hagyja az egészet a fenébe. Volt ugyanis a könyvben egy jelenet, ahol egy kihalás szélén álló (Vagy már kihalt? Ezt sosem lehet biztosan tudni ebben a könyvben...) varjú fiókát talál a kedves, állatvédő, biológus férj. Na, és mit tesz? Semmit, hagyja a sorsára, mert nem akarja kézhez, emberhez szoktatni... Na, ez aztán az állatvédelem! 

Rettentően felhúzott az a könyv. Tele volt a dolgok elkenésével, a problémák felszíni kapargatásával és biztos vagyok benne, hogy csak azért került bele a klímaválság, mert anélkül egy lenne a sok tucat önmarcangoló kortárs dráma közül. Csakhogy ezzel a színjátékkal többet ártott, mint használt.

Nekem tehát nem tetszett, nem is ajánlanám senkinek. Csak az vegye kézbe, aki szereti azokat a történeteket, amelyek mások nyomorában dagonyáznak. Ha pedig valaki egy értelmes, valósághű történetre vágyik a természetvédelemről, olvassa el az Égig érő történetet, amiben ugyan nem madarak vannak, hanem fák, de bármelyik bekezdésében több az üzenet, mint ebben a teljes kötetben.