Egy könyvmoly naplójából XII.

Könyvmolyságom nem lankad, sőt olyan, mint az a bizonyos hajlakk. Ha süt a nap, ha esik, ha hideg van, ha meleg, ha egyedül vagyok, ha tömegben, a molyság kitart és mindig velem van.

Ha például utazom, legyen bármekkora a távolság, viszek magammal könyvet. Erre hoztam is egy bizonyítékot, ami pár hete történt:

Hétvégén anyummal kiruccantunk a közeli nagyvárosba. Pakoltunk az útra, mikor megláttam, hogy eltesz egy esernyőt.
– Minek az, mikor verőfényes napsütés van? – kérdeztem.
– Sosem lehet tudni.
Aztán pár órával később, már úti célunknál felemelte a hátizsákomat és gyanakodva megkérdezte:
– Mitől ilyen nehéz? Csak nem hoztál könyvet is?
– Ha te cipelhetsz indokolatlan esernyőket, akkor én cipelhetek könyveket, mert sosem lehet tudni – vágtam rá vigyorogva.
Egy könyvmoly sosem utazik olvasnivaló nélkül. :)

Az időjárás és egyéb körülmények tehát nem gátolhatnak meg az olvasásban, ahogy a szokásos könyvheti túrámban sem.

Igen, ez azt jelenti, hogy idén sem hagytam ki az év talán legnagyobb könyves eseményét. A hagyományt követve immár hatodik alkalommal látogattam el a Vörösmarty térre a 87. Ünnepi Könyvhétre.

Ezúttal a vasárnapot néztem ki magamnak, mert korábbi napokon más programjaim voltak és vasárnap volt dedikálás, ami érdekelt. Tanulva az elmúlt évekből, számítottam esőre és nagyon csábító könyvekre. Azonban igyekeztem erős maradni és ehhez segítségem is akadt, mert anyukám kísért el.

Könyvhéten bóklászva

Nos, megállapítható, hogy mindegy hány éves az ember, ha szülői felügyelet van mellette, visszaredukálódik kisgyerekké. Például standról standra járva magyaráztam neki, melyik könyvet szeretném, mire ő az elmúlt huszonpár év alatt tökélyre fejlesztett NEM!-el szerelt le. Én meg mint a jó gyerek csak motyogtam magamban, hogy akkor is jó lenne...

Aztán persze nevetve megállapítottam: Felnőtt, saját keresettel rendelkező nő vagyok, mi a fenének kérek engedélyt az anyukámtól, ha bármit meg akarok venni? Nos, a válasz nagyon egyszerű: Mert az anyukám és valószínűleg ötven év múlva is duzzogva de megadom magam, ha egyszerűen csak annyit mond, nem.

Szóval eléggé visszafogtam magam, miközben végigjártam a standokat, megsimogattam a könyveket, néhányba bele is lapoztam és csak élveztem a nyüzsgést.

Ráadásul jó volt "ismerős" arcokat látni, legyen az író (Csukás István annyira cuki, hogy arra szavakat is alig találni. Akkor kezdte a dedikálást, mikor megérkeztünk és még akkor is rendületlenül körmölt a nem fogyó sor elején, mikor pár órával később távoztunk.), moly, vagy bármilyen tipikus könyves arc. Már olyan rutinom van könyves rendezvények terén, hogy kiszúrom a molyok és bloggerek 80%-át.

dedikált könyvem

Háromkor pedig elzarándokoltam a Gabo Kiadó standjához, hogy elcsípjem Moskát Anitát.

A Horgonyhely már egy jó ideje a polcomon csücsült, de csak most került terítékre. (Az olvasása folyamatban van, befejezni tehát még nem tudtam.)

Moskát Anita egyébként nagyon mosolygós és rettentően aranyos, mert még saját készítésű kávés sütivel (Ami nagyon finom volt!) is megkínálta olvasóit. Nagyon szívesen cseverészett az olvasókkal és igazán egyedivé varázsolta a könyvemet.

A dedikálás után már indultunk hazafelé és boldogan ölelgettem új szerzeményemet. Azért minden szülői szigor ide vagy oda, egy könyvet vennem kellett. A választásom pedig egy felnőtt színezőre esett. Már többször megcsodáltam ezeket a divatos könyvecskéket, főleg a Titkos kertet, aztán újra és újra lebeszéltem magam róluk. Úgy éreztem ugyanis, hogy nem lenne elég kihívás pusztán színezni, mikor rajzolhatok is. Most mégis kedvet kaptam a kipróbálásához, mert esténként néha már nincs energiám rajzolgatni, pedig szükségem lenne a közben elöntő békére, színezni azonban talán még lesz.

Illetve az autogram és a színező mellett begyűjtöttem még néhány új könyvjelzőt is. A Könyvhét így ismét élmény volt és egy újabb kellemes könyves emlék. Egyszer minden könyvszerető embernek ki kell próbálnia!

könyvheti zsákmány és az új kalapom (mert belezúgtam)