2015. december 30., szerda

Tövisek császára

A Széthullott Birodalom befejező kötete.
Habár az első könyv, Tövisek hercege, nem tetszett maradéktalanul, a második kötetet, Tövisek királya, imádtam. Úgy éreztem nem csupán a főhős ért meg, hanem a történet is. Szóval nagy elvárásaim voltak a befejezést illetően, amelyek 99%-ban teljesültek is.
A borító még mindig mutatós és nagyon tetszik a sorozat összképe. 480 oldalára sem eshet panasz. Fumax ezúttal is remek munkát végzett.
Fülszöveg:
"Jorg Ancrath király immár húszéves és hét ország ura. Apján ezidáig nem sikerült bosszút állnia, és az őt kínzó belső démonok egyre erősödnek. Ám legyen bármilyen gyötrelmes is az útja, ő kitartóan tör előre.
Mert csakis egyfajta hatalmat érdemes birtokolni: a teljhatalmat.
Jorg császár akar lenni. Ezt a méltóságot azonban karddal nem, csak szavazatokkal lehet megszerezni. És emberemlékezet óta nem jutott még többséghez senki a császárválasztó Kongresszuson, a Széthullott Birodalomnak emberemlékezet óta nincs vezetője. Jorgnak feltett szándéka, hogy változtat ezen, és szokás szerint nem válogat a módszerekben. Még több elfeledett technológiát tár fel a múltból, és nem habozik használni azokat.
Csakhogy a megszerzendő birodalmat egy még nála is jobban rettegett és gyűlölt, misztikus alak fenyegeti: a Holt Király."
Ez a rész is hozza a megszokott formát, vagyis két plusz egy szálon fut. A főszál Jorg jelene és a császárválasztás problematikája, amelyet öt évvel korábbi kalandjai egészítenek ki. Mindkét szál izgalmas, fordulatos és érdekes. Hozzájuk adódik még Chella története, amely a cselekmény szempontjából szükséges, olvasói szempontból azonban lapos kitérő. Nem igazán érdekelt, hogyan érzi magát az életre kelt nekromanta, mikor Jorg fiatalabb énje a sivatagban, az idősebb kiadása pedig egy hosszú úton kalandozott.
Mark Lawrence most is remekül szőtte hálóját és fonta össze a kirakós darabkáit. Ráadásul megmagyarázott néhány korábban felmerült mozzanatot is. A feszültségkeltés tehát első osztályú, pörögnek a lapok, mint Jorg kardja a csatában. A történtet azonban teljes mértékben Jorg viszi el a vállán.
Zseniális a karaktere, mert egyszerre intelligens, őrült, lobbanékony és jéghideg. A cél szentesíti az eszközt elvet követve nem ismer se félelmet, se szánalmat és olyan bűnök vannak a számláján, amelyektől még egy hivatásos orgyilkos is elsápadna. Az olvasó mégis kedveli. Van benne valami csábító, talán a lazaságában vagy a szarkazmusában, amitől gyilkosságok és túlfejlett ambíciók ide vagy oda, drukkolunk neki.
"A világnézetem kiegyensúlyozott, de arra ügyelek, hogy az egyensúly mindig felém billenjen."
Ráadásul a könyv izgalmainak kilenctizedét a kiszámíthatatlansága adja. Sosem lehet tudni, mit forgat a fejében, vagy kiben fog megforgatni egy pengét. Leginkább dacos természetéből fakad mindez és még szimpatikusabbá válik tőle.
"A józan ész visszafog néha, de dögöljek meg, ha a félelem is visszatart bármitől."
A korábbról megismert többi szereplő is hozta a megszokott formáját. Jorg megfogyatkozott testvéreit  is lehet kedvelni, ahogy az udvartartása nagy részét. Miana pedig a főnyeremény. Már az előző könyvben megszerettem és most ez csak fokozódott. Tökéletesen illik Jorghoz és tökéletesen tudja kezelni a férje természetét és az ebből adódó konfliktusokat.
Katherine szintén hozta a megszokott formáját és még mindig utálom. Van valami bosszantóan taszító benne. Tipikus jó kislány főhős és én ezt a típust ki nem állhatom. Nem értem, Jorg miért foglalkozik vele.
Befejezőkötethez illően minden szál a helyére kerül, minden konfliktus feloldódik. Nos, van, ami jól és van, ami kevésbé jól zárul. Az apa-fiú konfliktus lezárása nagyon tetszett, passzolt a világhoz és remek fordulatot adott. A fő csattanó azonban teljességgel kiszámítható volt. Már a könyv legelején tudtam, ki a Holt Király így picit sem lepett meg és többet is ki lehetett volna hozni belőle.
Az egyetlen problémám ezzel a könyvvel épp ezért a legvége volt. Már nem zavart a világ mechanikus vagy inkább elektronikus momentuma és a kusza magyarázatok a mágiára és minden egyébre. Még a zombihadsereggel is elvoltam, hiába tűnt elcsépeltnek. A könyv utolsó oldalait azonban alig bírtam lenyelni. Nem passzoltak sem a történet komor hangulatához, sem Jorg karakteréhez. Egyszerűen történetidegen lett a lezárás.
Összességében mégis nagyon tetszett ez a könyv. Izgalmas volt, tele váratlan gyilkossággal, sok ambícióval és a zseniális főhős ismét megvillantotta farkasmosolyát.
Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki az előző részt olvasta és szerette. A végét azonban le kell nyelni. Azoknak pedig, akik még nem ismernék Jorg történetét, azt ajánlom, vágjanak bele, ha bírják a vért, a sötétséget és a kegyetlen szereplőket.

Még valami:
Mark Lawrence utószava nagyon tetszett. Tetszik ez az írói gondolkodás és igazán megkedveltem. Kíváncsi is lettem más munkájára és szerencsére van is tőle mihez nyúlnia a magyar olvasóknak.
A vörös királynő háborúja címmel újabb sorozatot indított ebben a kusza posztapokaliptikus jövőben. Két rész már meg is jelent (Bolondok hercege és A Hazug kulcsa) és szándékomban áll elolvasni őket. Igaz tudom, hogy Jorg biztosan hiányozni fog, hiába ígéri az első könyv fülszövege, hogy az olvasók ismét találkozhatnak vele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése