2015. december 20., vasárnap

SzJG - Útvesztő

A sorozat utolsó előtti része. Mikor belekezdtem, nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig. Ennyit az előítéletekről...
A borító rikítóan kék, de a szalag és a felvételi lap jól illusztrálja a cselekmény lényegét. Vastagságra megszokott 538 lapjával és a fülszöveg is tartja a jól bevált gyakorlatot, vagyis továbbra is semmitmondó:
"Szeptember 1-jén Reniék immár irigyelt végzősökként lépnek be a suli épületébe, de vajon tényleg irigylésre méltó a helyzetük? Egy biztos: a legzsúfoltabb, legeseménydúsabb évnek néznek elébe, amelynek már az első fele is tele lesz óriási élményekkel (szalagavató, nagy végzős bulizások, utolsó közös szilveszter), ugyanakkor komoly buktatókkal (érettségi tárgyak kiválasztása, a felkészülés megkezdése és a nagy kérdés: a továbbtanulás). Ám a 12/b., mint tudjuk, nem átlagos társaság: ők mindent megtesznek azért, hogy az utolsó évük valóban felejthetetlenné váljon, nemcsak önmaguk, de a Szent Johanna gimi összes tanára és diákja számára is…"
A hatodik kötethez (Ketten)  képest igazi felüdülés volt ez a rész, mivel végre volt cselekménye. No, nem kell megijedni, nem robbant atombomba a romantika szigetén és Reni nem vedlett vissza önmarcangoló énjéhez, hanem a csapat végzős lett és ez bizony önmagában is konfliktushelyzeteket teremt.
Az egyik nagy pozitívuma a sorozatnak a hétköznapisága, hogy szokványos gimis gondokat ír le. Erre a könyvre ez fokozottan igaz, így jólesően ellepett a nosztalgiafelhő. Végzősnek lenni ugyanis tényleg ennyire kettős, egyrészt hatalmas buli, másrészt szörnyen frusztráló.
A szalagavató és az ezzel járó tervezgetés izgalmas, míg a pályaválasztás kérdése, akár egy fojtogató hurok. Míg olvastam a könyvet, újra eszembe jutott, én hogyan éltem meg ezt a helyzetet és igazán szórakoztató volt, ahogy a srácok kezelték a dolgokat. Szóval ezúttal nem unatkoztam olvasás közben és bár egyetlen momentum sem ért váratlanul, kellemesen kalandosnak találtam.
A másik nagy pozitívuma a könnyed humorában rejlik, amire nem volt panaszom. Rögtön illusztrálom is néhány idézettel, jöhetnek tehát a szereplők.
Ricsivel kezdek, mert még mindig ő a szívem csücske. Totálisan hidegen hagynak a nagy szerelmi vallomások, a monológján mégis úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Továbbra is úgy gondolom, ő a legrendesebb srác a csapatban és Virág piszkosul mázlista. Ami pedig a továbbtanulást illeti, kíváncsi leszek arra az érettségire. Drukkolok nagyon, hogy legalább akkora mázlija legyen a kémiával, mint nekem volt.
"– Mi a pálya, Ren? – kérdezte Ricsi. 
– Nem jön a jel – feleltem.
– Milyen jel? Nem jó a neted?
– Neeem – röhögtem el magam. – Az égi jel.
– A műholddal van gáz?
– Ricsi! – kiáltottam rá nevetve. – Nem tudom, mit válasszak az érettségire.
– Jaaa. Van ez így."
Virág szintén abszolút kedvencem.  Aranyosan butus, így semmit sem von le a karakteréből, hogy gyakorlatilag egy másik, színes virágokkal tarkított világban él és nem tudja, mi az a prosztata. Bohókás és Ricsi így szereti, vagyis ennél több nem is kell.
Kinga is hozta a szokott diktátori stílusát és ő így jó. Cseppet sem okoztak meglepetést az életében bekövetkezett változások és még mindig ő az, aki jól fenékbe tudja billenteni Renit, mikor elkezdi sajnáltatni magát. Ezért pedig mindenki hálás lehet.
"– Te jó ég, mi történt? Várj. Nem sírós a hangod, tehát nem álmaid hercege dobott ki. Nem tűnsz riadtnak, úgyhogy nem a kedvenc könyved esett bele a fürdőkádba. Nem vagy megdöbbent, ergo nem az történt, hogy végre rájöttél, mennyire unalmas vagy. Hm. Tippem sincs, mi lehet a bajod. Eredetileg nem érdekelt, hogy mit akarsz mondani, de így, hogy ezeket a lehetőségeket kilőttem, tulajdonképpen egészen izgatott lettem."
Zsolti maradt a háttérben és ezt bizony sajnáltam. Az előző könyvben kezdett hátrébb húzódni, hogy csupán humorforrásként szolgáljon, ami esetében visszaesés a kezdeti szintre. Persze a poénokat még mindig remekül hozta, de mivel korábban az írónő felvillantotta, hogy tud ő többet is, így most kicsit csalódott vagyok.
"– Mi folyik itt? – lépett be az ajtón Máday.
– Ott? Ott pont Sprite – válaszolta Zsolti."
Dave, ha úgy tetszik, átvette Zsolti helyét a kiemeltek között. Érthető okokból (nem kívánok spoilerezni) több figyelmet kapott és ez jót tett neki. Már alig látszik a kezdeti skatulyája, ellentétben Macuval, akit betettek a dobozba és ottfelejtettek.
" – Limuzin kell? – nézett fel Dave a képernyőből. 
– Mennymár – húzta el a száját Ricsi, és abbahagyta a basszgitározást, és Kata is abbahagyta az éneklést. – Az a-sok is limuzint bérelnek – ciccegett Ricsi. Dave félreértette ezt, mert így reagált.
– Igaz. Túl kell őket szárnyalni. Megpróbálok szerezni egy repülőt."
Gábor olyan, mint egy kis apró, amit az egyik régen hordott kabátja zsebében talál az ember. Az eddigi hat kötetben, jó ha volt két mondata, most viszont kapott egy kis szerepet, lehet pezsgőt bontani. Mintha a sorozat végére az írónő észbe kapott volna, hogy "Ja, van még egy tanuló az osztályban, mégiscsak kellene kezdeni vele is valamit". Igazi színfolt volt.
Jacques szintén kellemes meglepetést nyújtott, bár ő nem volt eddig teljesen mellőzött figura. A konfliktusa a szüleivel viszont kifejezetten érdekessé tette.
A két rocker pedig továbbra is egységes masszaként ugrált, kiabált és tett mindenféle értelmetlen vagy gusztustalan dolgot. Szóval ők is maradtak a dobozukban, mint Macu.
A végére hagytam a két főszereplőt, akik bár továbbra is boldog romantikában tengetik mindennapjaikat, nem olyan unalmasak, mint az előző részben. Egész szépen összecsiszolódtak így a végére.
Cortez, hogy Kinga szavaival éljek "bőbeszédűbb, mint valaha", vagyis képes összetett mondatokban is beszélni, nincs állandó jelleggel a zenelejátszójába bújva (csupán az esetek 60-70%-ában) és egész jól kezeli Renit. Néha ugyan megszívatta picikét, de ezt bizony meg is érdemelte. Szóval, bár továbbra sem tudom, mi olyan fene különleges ebben a srácban (Reni szemszögén kívül, mert ő szerelmes, így nem beszámítható), már nem is érdekel. Ő ilyen "menő", elfogadom.
Reni, ahogy a bejegyzés elején írtam, nem nyerte vissza régi önmarcangoló énjét, ezer hála és köszönet érte. Néhol ugyan volt egy-egy kisebb megingása, de inkább nevetségesnek, mint szánalmasnak találtam ezeket, így még szórakoztattak is. A végzős évvel járó gondok ráadásul kizökkentették kicsit a rózsaszín ködből és ez is jót tett nem csupán a cselekménynek, hanem a karakterének, mert kikacsintott kicsit a Cortez-könyvek-mit vegyek fel kérdéskör szentháromságából.
Ki kell még emelnem Arnoldot, akinek a szála itt lett végleg elvarrva. Esedékes volt a dolog, mégis sajnálom. Sajnálom, mert ő az a karakter, aki jellemét tekintve inkább visszafejlődött. Már az előző részben megmutatta, hogyan viselkedik valaki, ha savanyú a szőlő, így ezt már alig lehetett tovább fokozni. Azonban ha eltekintek a ténytől, hogy mennyire jól indult a figurája és hogy papírséma szerint lett gonosz, igazán érdekes ez a fordulat. Karakterfejlődés ellentéte csillagos ötös.
Összességében tehát teljesen rendben volt ez a rész, jól szórakoztam rajta. Aki tehát eddig eljutott az olvasásban, ne a finishben hagyja abba. Én biztosan olvasom tovább, mert nagyon érdekel, hogyan zárul az utolsó év a Szent Johanna gimiben.

Zene a könyvben: Korn feat Amy Lee - Freak on a Leash


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése