Szerelmes pillanatok

Már a megjelenésekor felfigyeltem erre a könyvre. Szeretem a képregényeket és az internet bugyraiban már találkoztam a szerző néhány képkockájával, ezért nagyon örültem, mikor észrevettem a könyvtár egyik polcán.
Igazi zsebkönyv megjelenésű, cuki borítóval, kemény kötéssel, tökéletes, hogy az ember elfoglalja magát a tömegközlekedésen. Én legalábbis munkába menet és hazafelé olvastam a metrón. Csupán 160 oldal, elég gyorsan be lehet falni.
Fülszöveg:

"Ami spontán, alkalmi firkálgatásnak indult, az igazi szenzációvá vált, amikor a barátja felrakta Catana Chetwynd rajzait az internetre. Most a Catana Comics képregényei olvasók millióit érintik meg édes humorukkal, amivel könnyű azonosulni. A Szerelmes pillanatok pontosan az, amire a címe utal: egy kapcsolat legjobb pillanatai."

Ez a képregény valóban párkapcsolati dolgokról szól. Ahogy a fülszöveg is hirdeti, a művésznő az első képsorokkal a szerelmét lepte meg, mikor papírra vitte romantikus pillanataikat. A könyv ezért elsősorban párkapcsolatban élők számára érdekes.

ami ránk is igaz...

Ezek a pillanatok teljesen hétköznapiak, mégis sokan magukra ismernek bennük. Az előszóban a szerző meg is jegyzi, hogy nem gondolta volna, hogy a hétköznapi mosolyforrásaik ilyen sok embernek lehetnek ismerősek. A képkockák ugyanis rengeteg visszajelzést kaptak, nagyon sokan írták meg neki, hogy az ő kapcsolatukban is ugyanezen szituációk játszódnak le. Ezen felbuzdulva egy egész csomag jelölőcetlivel álltam neki az olvasásnak.
Nem kellett sokáig várnom, hogy olyan jelenetet olvashassak, ami velem is megesett már, majd egyre több és több hasonlót találtam lapozás közben. A kötet végére így elég színesek lettek a lapok (lásd a fenti képen) és alig vártam, hogy San Diego orra alá dughassam a könyvet, ezzel a felkiáltással:
"Olvasd el a bejelölt lapokat, mert ez rólunk szól!"

alvási szokások

A legnagyobb bája ennek a könyvek épp ez, hogy mindenki magára ismer benne. A legtöbb képkocka egyszerű, hétköznapi dolgokról szól, mint például az alvás. Nem tűnnek különösebben érdekesnek, ám amikor épp az a jelenség köszön vissza ránk a lapokról, amit naponta átélünk, az ember önkéntelenül is elmosolyodik.
A könyv másik nagy pozitívuma a szórakoztatósága. A párkapcsolati dolgok együtt járnak a női és a férfi gondolkodás különbségeivel, ami szintén hétköznapi és természetes, mégis újra és újra kacagásra késztet. Én nagyon sok olyan dolgot találtam, ami igaz az én gondolkodásmódomra és igaz San Diego gondolkodására. Ráadásul, mikor helyes rajzolt figurákon keresztül látom a különbségek összevetését, mindig jót nevetek.

különbségek

No, persze nem minden oldalon ismertem magunkra, mert nálunk például nincs olyan nagy szintkülönbség, hogy két lépcsőfokkal feljebb kelljen állnom egy kényelmes csókhoz, ám ezek a részek is szórakoztatóak voltak. A hangsúly ugyanis mindig a hétköznapi romantikán van és ezzel minden lapot kedvessé és aranyossá varázsol, akár igaz az olvasóra, akár nem.
Összességében tehát ez egy kedvesen romantikus és kifejezetten vidám képregény.
Nekem nagyon tetszett, tudom ajánlani. Az ajánlás persze elsősorban azoknak szól, akik párkapcsolatban élnek, hátha magukra ismernek egy-egy oldalon.
Zárásnak még két kedvenc képsorom:

Tipikus Ő

Tipikus Én

Csavargások XXII.

Idén még nem írtam ebbe a rovatba. A januári csehországi kirándulás balszerencsés befejezése kissé elkedvetlenített minket külföldi utazásokat illetően. (Ettől függetlenül a nyári nagy utazásunkat már félig leszerveztük.) Illetve hideg időben San Diegót úgy kell kirángatni a fűtött lakásból és én sem voltam csavargás-kompatibilis a megfázásaimmal és egyéb orvosi gondjaimmal.

No, de itt a tavasz! Itt a szép idő! Itt a kedv, hogy kimozduljunk végre, úgyhogy végre beszámolhatok új élményekről.

MagánZoo

Erről a helyről már írtam korábban (ITT olvasható) méghozzá nagy lelkesedéssel, így nem volt kérdéses, hogy ha tehetem, újra ellátogatok ide. A szép időt kihasználva ezt az ígéretet most be is váltottuk.

fiatal fehér tigris

Ez a magánállatkert még mindig zseniális, sőt, nagyon szépen fejlődik.
A főleg nagymacskákból álló állatállomány kellő méretű helyet kapott és minden négylábú lakón látszik a figyelmes gondoskodás eredménye. Egyszerűen gyönyörűek, egészségesek és ránézésre boldogok. Bár a szibériai tigrist már ez a tavaszi meleg időjárás is megviselte és gyakran üldögélt a medencéjében hűsölve. Nem erre az éghajlatra lett ő kitalálva...
2016-ban, mikor először jártunk itt, láttunk egy cuki fiatal oroszlánpárt. Egy nagyobbacska hímoroszlánt és egy kisebb fehér nőstényoroszlánt. Nos, jelentem, megnőttek, nem is kicsit (lásd a lenti képen). A kifutón csatlakozott hozzájuk még két oroszlánhölgy, akikről pedig azt gyanítom, ők lehetettek a legkisebben akkoriban. Igazán jó volt újra látni őket, főleg hogy ilyen szépen felcseperedtek.

felnőtt "kis" oroszlán

Tehát az akkori kölykök már nagyok, de vannak újak. Láttunk például két fiatal fehér tigrist (lásd a fenti képen és a videón) és két náluk fiatalabb szibériai tigrist. Utóbbiak a bemutató kifutón voltak, ahol a hely tulajdonosa feleségével megmutatta őket a kíváncsi látogatóknak. Közben pedig, míg a tigrisek plüssállatokkal, labdákkal és egyéb kellékekkel játszottak, sztorizgatott róluk és a helyről is. Ismét sok érdekeset hallottam az állatokról és már megint elkapott a láz, hogy kell nekem egy nagymacska.
No, de nem csak cicák vannak itt, hanem kecskék, pónik, szamarak, birkák, ormányos medvék, tarajos sülök, szurikáták és még néhány másik emlős és madárfaj. Körbe is jártuk, hogy a megsimogathatóakat (voltak például kisnyulak is) jól megtapogathassam és gyönyörködhessünk a hatalmas macskákban. Ezúttal nem a tigris, hanem a fehér oroszlán uraság próbált megjelölni minket. Szerencsére gyorsabbak voltunk.

nagy mara a kicsinyeivel

A cukiságfaktor pedig tovább nőtt, mikor a nagy marák kifutójához értünk. A két kis bébimara olyan édes volt, hogy majdnem a tornacipőmbe olvadtam tőlük.
A másik érdekesség pedig már hazafelé jött, mikor a hátsó oroszlánkifutótól indultunk a kijárat felé. A két felnőtt szibériai tigris összeveszett. Vacsoraidő volt, úgyhogy valószínűleg ez okozta a feszültséget. A morgásuk az egész állatkertet bezengte, mire a hím fehér oroszlán mint egy békebíró közbeüvöltött, majd a a másik hím oroszlán hátulról, hogy ne maradjon ki a buliból, szintén beleszólt a vitába. A koncert mindössze pár percig tartott, de így is mindenki megborzongott a mély hangoktól.
Ez a hely tehát továbbra is remek, csak ajánlani tudom!

előadás kis tigrisekkel

Japanika
Két éve már jártunk ebben a japán étteremben (ITT olvasható) és már akkor tudtam, hogy nem utoljára. Remek élmény volt a sok-sok finomságot kényelmesen befalni.

előétel

Most azonban késői vacsorára tudtunk csak időpontot foglalni, így sokkal nagyobbnak tűnt a mennyiség, pedig ezúttal "csak" három fogást fogyasztottunk.
Oké, volt elő-előételnek rákszirom is, de azt mind San Diego ropogtatta el.
A pincérünk kifejezetten szórakoztató volt, mindig fűzött valamilyen megjegyzést az ételekhez, mikor kihozta őket.
Első körben mindketten limonádét rendeltünk, én málnásat, San Diego pedig uborkásat. Aztán jöhettek az előételek. Nagyon szeretem a tavaszi tekercset, így bár más vegetáriánus előétel is szerepelt az étlapon, nem volt kérdés, hogy a tekercseket fogom választani. Jó döntés volt. San Diego a leves mellett döntött és ő sem bánta meg.

vegetáriánus szusi tál

A főétel kérdésében is gyorsan megegyeztünk, mert mi mást ettünk volna mint szusit.
Mind a ketten 10-10 darab szusit, illetve makit kaptunk vegyes ízesítéssel. Az én vegetáriánus tálamon különféle gombák és zöldségek szerepeltek az elmaradhatatlan rizsbe és algába csomagolva, míg San Diego hagyományos halas falatokat kapott. A tálaláshoz gyömbér, vaszabi és kétféle öntet (teriyaki szósz és fűszeres majonéz) tartozott.
Ennél a fogásnál mutatkozott meg a japán konyha csalókasága. Nem tűnik soknak, de 3 szusi után tele voltam. San Diego természetesen megbirkózott az adagjával, mint mindig, én viszont csak a feléig jutottam. Szerencsére a pincérünk készségesen elcsomagolta nekem a maradékot, így másnapra is megvolt az ebédem.

hagyományos szusi tál

Ezzel azonban még nem volt vége a vacsorának, mert hátra volt a desszert. Kétféle desszertből lehetett választani, így kikértük mind a kettőt és megosztoztunk rajtuk.
Mikor a pincér letette elém az édes fehér csokoládéval és mangóval töltött tavaszi tekercseket a fagyi kísérettel, megjegyezte, hogy rá vagyok függve a tavaszi tekercsekre. Hát, ez így van. Ezzel az adaggal viszont meggyűlt a bajom, mert egy ilyen kiadós vacsora után alig bírtam legyűrni. San Diego jobban járt a gyümölcsös, könnyed édességével.
Ez az étterem tehát még mindig remek, szívesen foglalok asztalt ide máskor is. Tudom ajánlani, mert finom és laktató adagokat adnak, az elhelyezkedése pedig különösen remek, de erre mindjárt rá is térek.

desszert

Máté Bence természetfotó kiállítása
A Japanika nem csupán a japán finomságok miatt különleges, hanem az elhelyezkedése miatt is. Ez pedig ezúttal többszörösen igaznak bizonyult. Mikor megérkeztünk a Szent István térre a Bazilika elé egy különleges élmény fogadott minket: Máté Bence fotókiállítása.

Ha valaki nem ismerné, sürgősen nézzen utána, mert lenyűgöző fényképeket készít. Mellékeltem is néhány képet a kiállításáról ízelítő gyanánt.
Nagyon tetszett a felépítése, hogy szabadtéri, ingyenes és bámulatos egyszerre. Ehhez persze közrejátszott a tökéletes helyszínválasztás, mert a Bazilika mindennek extra fényt ad.
Apropó fény, a képek digitálisan meg voltak világítva, így éjszaka még hangulatosabb volt végignézni őket.
Tetszett a tematika és tetszett a sok-sok információ. Több nyelven is szerepeltek rajtuk a képmagyarázatok, mindig meg volt adva a helyszín és több érdekes kis történet is volt mellékelve hozzájuk.
Szóval, bár önmagukban is lenyűgözőek ezek a felvételek, a plusz információk még különlegesebbé tették őket. Na, meg persze még közelebb hozták a fotóst, aki megérdemli, hogy minél többen megismerjék a nevét.

A kiállításhoz tartozik egy bódé, ahol egyrészt jegyeket lehet venni a fotós előadásaira, másrészt különféle formában (könyv, naptár, hűtőmágnes, poszter) a képeket is meg lehet vásárolni. Mi egy cuki baglyos hűtőmágnest vettünk, hogy egy kis darabot magunkkal vihessünk.
Mivel ez egy vándorkiállítás, már nincs Budapesten.
Jelenleg Debrecenben van a Kossuth téren és marad is április végéig, majd onnan utazik tovább Gödöllőre, konkrétan a kastélyba, ahol május elejétől június elejéig lesz látogatható. Június 15-től Egerben a Dobó téren lesz kiállítva július elejéig, ahonnan megy tovább Keszthelyre egy újabb kastélyba. Augusztus elejétől szeptember elejéig pedig Szegen lesz, majd Győrben a Széchenyi téren október elejéig és a turnét Miskolcon zárja november elején.
Szóval sok-sok lehetőség van az ország több pontján megnézni ezt a remek kiállítást. Csak ajánlani tudom! Akinek felkeltettem az érdeklődését, az ITT talál bővebb információkat.

A betű mágusa

Mint minden könyvmoly, én is szeretem az összes könyvvel, olvasással kapcsolatos dolgot. Még egy könyvjelzőtől is lázba tudok jönni, sőt kifejezetten megválogatom, hogy épp melyik csodaszép könyvjelzőmet tegyem az aktuális olvasmányom lapjai közé. Ilyen szenvedéllyel pedig nehéz ellenállni egy olyan könyvnek, amely valódi varázslatként mesél az olvasásról.

A borító mutatós, szeretem a minimalista mégis csinos borítókat és a cím is kifejezetten figyelemfelkeltő.

Terjedelemre szokványos 416 oldalával. Az egyedüli negatív észrevételem ezért csak az volt, hogy már megint egy sorozat. Konkrétan trilógia, mert ez a kötet a Varázskönyv-trilógia első része. Ezt azonban elnyomta a már említett könyvmoly génem.

Fülszöveg, ami talán egy picit túl sokat árul el:

"Furia Faerfax a könyvek világában él. Családja vidéki birtoka egy végtelenségbe nyúló könyvtár fölött emelkedik. A lány egy nap különleges könyvre bukkan: a lapokra írt sorok segítségével képes levelezni Severinnel, aki 1804-ből válaszol neki. Miközben a barátság lassan vonzalommá formálódik, Furia nem is sejti, milyen halálos veszedelem fenyegeti a családját. A tragédia hamar bekövetkezik, édesapját elveszti, öccsét pedig elrabolják. Így Furia olyan erőkkel kerül szembe, amelyek hatalmát még csak nem is sejti. Hogy segítséget kapjon, Libropolisba, az eltűnt könyvesboltok városába megy. Itt találkozik a vadóc lánnyal, Cattel, és Finniannel, a felkelővel. Együtt vonulnak harcba a könyvmágia urai és az összes könyvet fenyegető betűhalál ellen."

Szóval igazi könyvmoly lelkesedéssel vetettem bele magamat ebbe a könyvbe. Aztán a lelkesedésem megcsappant kicsit, majd visszatért, majd megint eltünedezett, aztán felszívta magát és visszajött és ez így ment a kötet végéig. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy jó élmény volt-e ez a könyv, avagy sem. A könyvmoly génem ugyanis túlságosan elfogult.

Az alapötlet, a könyvek valódi varázslatos világa és a levelezés a múlttal egy mágikus könyvön keresztül nagyon jó. Nagyon ötletes és kellőképpen táplálja az olvasói szenvedélyt. (Na, nem mintha táplálni kellene, mert az enyém konkrétan már elhízott...) Csakhogy ez egy kétélű fegyver, mert a valódi könyvmoly számára az olvasás hókusz-pókusz és villódzó, színes fények nélkül is varázslat. Ez a varázslat pedig szelíd és láthatatlan, ettől olyan különleges és ettől vált a könyvbéli könyvmágia olyan furcsává. A szaladgáló betűk és a könyvutazás még hagyján, de az oldalszív felhasítása és az azzal járó csihi-puhi nekem már sok volt. Egyszerűen nem bírtam komolyan venni és ezzel kiestem az olvasási élményből.

Bármennyire jól hangzik tehát a mágikus könyvek világa, néhol nevetséges és rajzfilmszerű. Pedig az írónak tényleg vannak jó gondolatai és a karakterek nagy része is érthető és szerethető volt. Kicsit azonban úgy éreztem, mindent bele akart szuszakolni ebbe a kötetbe. Trilógiánál ez cseppet feleslegesnek érződött. Ráadásul olyan sok szálat hozott be és mozgatott a különféle konfliktusok terén, hogy az ember nehezen tudta eldönteni, melyik az igazán fontos. A mumus Akadémia, a könyvön kívüliek problematikája, az üres könyvek vagy a gonosz nők világuralmi tervei? Pedig sejthető, hogy melyik könyv körül bonyolódik valójában a történet, ám ez a sok mellékszál elsikkasztotta a lényeget.

Időnként így nem voltam biztos benne, hogy a szerző tudja, mit szeretne elérni, hová akarja kifuttatni a dolgokat és úgy egyáltalán, van-e oka mindenre. 

Erre a másik jó példa a korhatár kérdése. A könyv elvileg ifjúsági, kamasz főszereplőkkel, romantikus szállal és a tipikus "majd a fiatalok megoldják a felnőttek problémáit" konfliktushelyzettel. Csakhogy ifjúsági regényhez képest a történet drámai oldala -  itt most konkrétan a halálesetekre gondolok - cseppet erős. Túl sok szereplő túl rövid idő alatt adja be a kulcsot és ezen a lezárás finomított mivolta sem segített. Oké, hogy Disney kiirthat családokat büntetlenül, de nem hiszem, hogy ez lenne a követendő példa. Ráadásul ettől a tragikus hangvételtől csak még furcsábban hatottak a szó szerint egymással harcoló könyvek...

Félreértés ne essék, ez egy pörgős könyv és ha az olvasó bele tud feledkezni (és nem dobja ki néhol a kacagtató könyvmágia), akkor jól szórakozik rajta, ám nem érdemes a könnyed kikapcsolódáson kívül mást keresni benne. Ettől nem fogja az ember jobban szeretni vagy épp becsülni a nyomtatott oldalakat, nem lesz nagyobb könyvfüggő. Nem kap semmi pluszt egy kreatív alapokon nyugvó, ám szokványos cselekményű ifjúsági fantasy regényen kívül. Épp ezért nehéz állást foglalnom a végső ítéletemmel kapcsolatban.

Egyrészt kellemesen kikapcsolt, nem untam, nem bosszantott, másrészt viszont nagyon kevés volt. Mindaz, amire könyvmoly szellemem vágyott (még több hódolat a nyomtatványok világa felé) hiányzott belőle. Jó ötlet ez a könyvmágia, ám annyira elrugaszkodik a valóságtól, hogy még a könyvillatú kölni csábítása sem tudja az olvasó szívéhez közel tartani. Az én szívemnek legalábbis nem jutott a közelébe.

Könnyed fantasy történetre vágyóknak tudom ajánlani, főleg ha valami teljesen újra vágynak. Fanatikus könyvfüggők azonban ne várjanak tőle csodát, mert a gondolati mélység itt bizony elmarad.

Kiegészítés:

Ahogy említettem, trilógia nyitó kötete. A második rész, A sötétség oldalai már elérhető magyarul csinos kék borítóban. A befejező rész, Blutbuch (vagyis Vérkönyv) magyar megjelenéséről nincsenek információim.

A második résznek még adnék egy esélyt, mert nem mondanám rossznak ezt a mágikus  könyvvilágot.

Menny és pokol

Mikor megláttam a Menny és pokol-trilógiának a megjelenési dátumát, biztos voltam benne, hogy kell nekem. Szerelem volt első látásra, mert bár semmit sem tudtam a szerzőről (azon kívül, hogy izlandi), semmit sem tudtam a történetről (hiszen magyar olvasó még nem találkozott vele), sőt, még a terjedelem sem volt teljesen világos (mivel a kiadó egyben árulta a három kötetet), egyszerűen muszáj volt előrendelnem.
Hogyan is állhattam volna ellen ennek a csodálatos borítókompozíciónak és persze egy jeges sarkvidéki történetnek?

Aztán megérkezett a trilógia egy meseszép védőborítóban és mikor kicsomagoltam, ez a kép fogadott:

trilógia

Van itt minden, ami kell a haltól a hegyig, csak az okozhat némi furcsaságot, hogy az olvasó a fejével kezdi és a farokúszójával végzi ezt a trilógiát, így a helyes sorrendbe rakva a könyveket, megbomlik kicsit az összkép:

trilógia olvasási sorrendben

No, de ez az összhatás akkor is zseniális. Csak gratulálni tudok a Jelenkor Kiadónak! Na, meg a fordítónak, de ehhez lássuk is bővebben az első kötetet.

Az olvasást tehát a hal fejénél kell kezdeni, rögtön a mennyel és a pokollal. Ez a legvékonyabb rész, mindössze 252 oldal.

A külcsínhez hozzátartozik a borító textúrája, amit igazán jó fogni, mert nem fényes, mint a legtöbb könyv esetében, hanem igazi papír, amitől még különlegesebb érzés kézben tartani.

Fülszöveg helyett:

"Jón Kalman Stefánsson elementáris erejű, költői szépségű elbeszélése három köteten át meséli el a hóviharokkal birkózó, élők és holtak világa között imbolygó fiú történetét. Olvasás közben feltárulnak előttünk az 1900-as évek elejének mindennapjai a gleccserek árnyékában, ahol a mindenható kereskedők, sorsüldözte hajóskapitányok és zaklatott lelkű tiszteletesek mellett a szegények és a nők csak mellékszereplői lehettek a sziget nagy történetének; Stefánsson azonban épp az ő hangjukon, az ő szemszögükből mutatja be ezt a távoli, kíméletlen és mégis lélegzetelállító szépségű vidéket."

Ennek a trilógiának igazából nem is kell fülszöveg, mert jobb, ha az olvasó maga fedezi fel. Épp ezért, bár a harmadik kötetre nyomtattak cselekményleírást, nem érzem szükségesnek. Átfutottam ugyan, mikor megrendeltem, de hetekkel később, kézbe véve az első részt, meg sem fordult a fejemben, ez pedig így volt jól. Ez könyv olyan, mint egy távoli sziget, fel kell fedezni.

A felfedezés pedig azzal indul, hogy az olvasó megismerkedik az izlandi író stílusával. Engem rögtön megfogott, rögtön körbevett a hangulata és rögtön megállapítottam, hogy ez a fickó bizony gyönyörűen ír. Olyan szépen, választékosan, mégis természetesen fogalmaz, hogy bár nagyon hosszúak a gondolatok, cseppet sem éreztem őket túlzásnak. Sőt, minden második oldalon találtam valamit, amit muszáj volt kiírnom, pedig nem vagyok nagy idézetgyűjtögető.

Engem tehát megfogott a narráció, pedig nincs benne klasszikus értelemben vett párbeszéd. Valahogy nem is hiányzik. Az elején azért nem, mert ezek az emberek, a napról-napra elemekkel küzdő, kérges kezű halászok nem cseverésző típusok. Később pedig azért, mert megszoktam nélkülük és olyan szép a narráció, hogy nem akarnám holmi fecsegéssel megtörni.

A cselekmény is minimalista. Ennek a kötetnek az eseményeit például össze lehet foglalni a kihagyott fülszövegben. (Ezért sem másoltam a bejegyzésbe, nem szeretek spiolerezni.) Valahogy mégis rendjén van. Nincs szükség nagy eposzra, mert az izlandi emberek hétköznapjai épp elég küzdelemmel vannak tele, hogy érdekesek legyenek. A kötet pedig az ő életüket kívánja bemutatni néhány szereplő által.

Tehát nem szokványos könyv és ezt a szereplők nevei tovább fokozzák. Bevallom, időnként át kellett gondolnom, hogy a számomra különleges hangzású név kit is takar, mert nem mindig volt egyértelmű, fiú-e vagy lány. Aztán persze belejöttem és még különlegesebbnek éreztem tőle a történetet.
Van még egy dolog, ami nem teljesen egyértelmű, kissé sejtelmessé is teszi a könyvet, az időbeli elhelyezkedése. Sokáig csak tippeltem, mégis melyik században és melyik évtizedben játszódik a cselekmény. A halászlét egyszerűsége ezen nem segített sokat. Számomra jó volt ezen gondolkodni, de biztosan akad olvasó, akit zavarhat.
Ami a karaktereket illeti, egyszerűségükben ők is kifejezetten szerethetőek. Hétköznapi emberek, esendőek, mégis kedves figurák. Még az iszákos kapitányoknak is van valami bája, hiszen Izland jeges partjain nincs bennük semmi szokatlan.
Összességében az első rész alapján mondhatom, hogy cseppet sem bántam meg, hogy megvettem ezt a trilógiát. Beszippantott a hangulata és elbűvölt a stílusa. Remélem, a további két rész is legalább ennyire fog tetszeni.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki szép gondolatokra vágyik, kíváncsi az izlandi irodalomra és fontosabb számára a gyönyörű megfogalmazás, mint a karakterek nagy világmegmentő tettei.

Ízelítőnek:

"A pokol az, ha halott vagy, és ráébredsz, hogy nem is éltél, amíg még lehetőséged lett volna rá."

"Sigurdur egy fedél alatt árul gyógyszert és könyvet, a könyvek úgy illatoznak az orvosságtól, hogy már csak a szagtól rögtön kigyógyul az ember minden nyavalyából; nem mondhatja senki, hogy az olvasás nem egészséges."

"A könnyek olyankor jönnek, mikor a szavak csak haszontalan kövek."

A világítótorony

Mikor legutóbb hazaértem a könyvtárból egy szokásos csinos könyvkupaccal és meg kellett indokolnom ezt a mennyiséget anyukámnak (Ő szokta helyettem visszahordani a kiolvasott köteteket, így érdekelt a témában.), a következő kommentárral mutattam fel ezt a könyvet: "Ezt meg azért, hogy ne csak szórakoztató irodalmat olvassak, hanem művelődjek is egy kicsit."

Van egy listám klasszikusnak számító szerzőkről, akikkel előbb vagy utóbb szeretnék megismerkedni és Virginia Woolf  rajta volt ezen a listán. Most pedig szélsebesen húzom is le róla, mert megtettem, amit megkövetelt bölcsész lelkem, ennél többre viszont nem vagyok képes.

Igen, ez azt jelenti, hogy nem barátkoztam össze az írónővel, de mielőtt erre rátérnék, néhány szó a paraméterekről.

Mindössze 232 oldal, vagyis cseppet sem hosszú olvasmány, kényelmesen elfér az ember táskájában. Csakhogy úgyse fogja elővenni, mert a tömegközlekedésen a mellette ülő bulvárlapja, a táj (még a metrón is...) vagy a szemben ülő cipőfűzője sokkal érdekesebbnek tűnik. A megjelenés tehát ezúttal kifejezetten megtévesztő, bár esztétikus. Ehhez hozzátartozik az írónő portréja a borítón, ami állandó vitatémát generált San Diegóval. Szerinte a hölgy egyik ismerősömre hasonlít, ám nem osztom ezt a nézetét, mert engem inkább egyik unokatestvéremre emlékeztet. Ezen lamentálni szintén érdekesebb volt, mint a sorokat bújni...

Fülszöveg helyett:

"Az írónő egyik legszebb s minden bizonnyal legmeghatóbb regényét tartja kezében az olvasó.Virginia Woolf (1882–1941) a modern angol próza, a lélektani regény, a tudatfolyam-technika egyik megteremtője és legnagyobb hatású művelője, a Bloomsbury-kör nevű irodalmi csoport alapítója, amelyben a XX. század első felének legjelesebb angol művészei és tudósai (T. S. Eliot, E. M. Forster, Lytton Strachey, J. M. Keynes) tevékenykedtek."

Mindenki higgye el nekem, hogy nem érdemes elolvasni a fülszöveget. Azon a kiadáson, amit olvastam, nem is volt és ez jó. Jó, mert ha az ember átfutja azt a néhány sort megkapja a könyv "velejét", így még érdektelenebbé válik az egész. Épp ezért hoztam helyette az írónő irodalmi magasztalását, mert ez jobban megérteti a hitetlenkedő olvasóval, miért akad olyan ember (én is ismerek egyet), aki ezt a művet bizony szereti. Ezzel pedig rá is térhetünk, hogy művészeti érték ide vagy oda, nekem miért nem tetszett.

Egyrészt szeretem, ha egy könyvnek van cselekménye. Nem kell, hogy egyenes vonalban haladó legyen, lehet kusza, lehet hétköznapi, lehet kifejezetten egyszerű, a lényeg, hogy legyen. Hát, ebben a kötetben egy gramm sincs, sőt még a szereplők cselekedeteit sem tudom még csak cselekmény-közeli állatba sem sorolni.

Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miről szól ez a kicsivel több mint kétszáz oldal? Lamentálásról, bambulásról és csapongó gondolatokról. Itt pedig megragadható a második problémám a könyvvel. Oké, nincs cselekmény, akkor legyenek gondolatok, legyen üzenet, legyen mondanivaló vagy legalább egyetlen használható, közérdekű gondolatfoszlány.  Nem, sajnos ez sem valósult meg. A szereplők gondolati síkon úgy csaponganak érdektelenebbnél érdektelenebb témák felé, hogy azt kifejezett kihívás követni. Mondok egy példát: az egyik szereplő fest, de nem tudjuk mi van a képen, azt sem, hogy húz-e egyáltalán egyetlen ecsetvonást, mert elnézegeti a tájat, elmélkedik a színekről és árnyékokról, eszébe jut mit evett reggelire, mit csinált öt éve, kiről mit hallott és fák és kép és házasság értelme és terítő és öregség. Egyik gondolatfoszlány jön a másik után változatos és össze nem kapcsolható témákban. Nem épp érdekfeszítő olvasmány. No, de az írónő nem elégszik meg ennyivel, mert az egyik gondolat hirtelen átugrik egy másik szereplő gondolatára, ahol ugyanezen változatosan unalmas elméleti csapongások következnek, majd jöhet egy újabb szereplő, aki lehet az előző vagy akár egy teljesen új is. Micsoda izgalom...

Mindehhez pedig hozzátartozik, hogy nincs párbeszéd a könyvben. Ez azért furcsa mert több mint tíz (nehéz pontosabb számadatot adni, mert alig lehet követni, ki kicsoda) szereplő tölti együtt az idejét és gyakorta egy légtérben is tartózkodnak. Nekem sántít, hogy nem állnak szóba egymással.

Apropó szereplők, mivel mindegyikőjüknek ugyanolyan érdektelen és elrévedő gondolatai vannak, nem igazán lehet őket megkülönböztetni egymástól. A könyv első részében konkrétan nem tudtam ki nő, ki férfi, ki idős és ki fiatal. Illetve most sem tudnám felsorolni a "főhősnő" - nehezen nevezem főhősnek, de mégis csak Mrs Ramsay áll a gondolati kálvária középpontjában - mind a 8 gyermekét.

A kötet egyébként három egységből áll. Az első a kuszaság és unalom száz oldala, ahol a sok-sok szereplő elmélkedhet, miközben egy sótartóra bambul. A második rész, ami számomra a könyv legjobb szakasza volt, az időről szól és a tárgyakról. Itt volt értelme a gondolatoknak, itt láttam magam előtt a ház időtől pusztuló képeit. Itt megcsillant egy kis értelem. Aztán jött a harmadik rész, ami csak azért nem volt olyan borzalmas, mint az első, mert kevesebb volt a szereplő és nem tartott olyan sokáig.

Szóval értem én, hogy irodalomtörténeti szempontból az írónő műveinek van létjogosultsága, a saját korszakában üdítőnek és újnak számított, de mezei mai olvasói szempontból, ez valami szörnyű. Szörnyű, mert nem adott semmit, csak elvette az időmet. Nem kaptam szép gondolatokat, nem tudtam belemerülni és a szavak, amelyeket úgy szeretek, ebben a könyvben elvesztették a jelentőségüket. Csak olvastam és olvastam, mert kitartó vagyok, de mindez céltalan volt. Lehet, hogy ezt akarta elérni, megmutatni, ám bár ne tette volna. Inkább nem ajánlom senkinek, mert lelohasztja az olvasás szeretetét.

Mozgóképek LXXIII.

Februárban 8 filmet néztem meg és ezek közül hármat moziban. Moziélmények terén tehát továbbra sincs okom panaszra.

Szólíts a neveden

"Egy nyár Észak-Olaszországban. Elio (Timothée Chalamet), a 17 éves amerikai srác számára maga a paradicsom. A szüleivel együtt minden évben ugyanabban az ódon villában meg kertben tölti a vakációt, és ugyanazok a régi barátok veszik körül. Buliznak, strandolnak, zenét hallgatnak, beszélgetnek, és persze szerelemesek?
Elio apja művészettörténész, aki minden évben befogadja néhány hétre egy tanítványát. Ezúttal a doktori disszertációján dolgozó Oliver (Armie Hammer) érkezik, aki megzavarja a boldog harmóniát. Nem illik ide. Túl laza, túl szép, nem tudni mit akar.
Ez a nyár más, mint a korábbiak. Boldog és furcsa, szerelemmel és bánattal teli. És mire véget ér, már semmi nem lehet ugyanolyan, mint addig volt."

Hatalmas rajongás övezte ezt a filmet. A kritikusok szinte kivétel nélkül dicsérték, így kíváncsi letten, mire fel ez a nagy felhajtás? Sajnos, most, hogy már láttam, még kevésbé értem...

Ez a film több szempontból sem nekem készült. Egyrészt nem vagyok romantikus beállítottságú és cseppet sem hatnak meg a csendes, szerelmesen szenvelgő alkotások. Másrészt nagyon tud zavarni a cselekmény hiánya. Harmadrészt szükségem van legalább egy szereplőre, akivel egy kicsit azonosulni tudok. Ez a film számomra szenvedős, néhol giccsbe hajló, helyenként megbotránkoztató (Nem, nem a két fiú szerelme miatt, hanem az a barackos jelenet...) és pont olyan hosszú és unalmas, mint kisgyerekként egy-egy tikkasztó nyári szünet végtelennek tűnő napjai. Nem szippantott be a hangulat, nem győzött meg a szerelem és irdatlanul idegesített a két főszereplő. Elio fiatal kora még csak-csak mentség arra, amit szegény lánnyal művelt, de Oliver pusztán egy gyenge jellemnek tűnt. 

Nem hatott meg, nem éreztem át, nem tetszett. Úgy érzem, időpocsékolás volt, úgyhogy kritikusok ide vagy oda, ezt a filmet inkább nem ajánlanám.

A csempész

"Earl (Clint Eastwood) nincs jó passzban. Elmúlt 80, nincs pénze, magányos és csődeljárás folyik ellene. Egészen természetes, hogy amikor valaki munkát ajánl neki, vállalja. Hiszen csak vezetnie kell – csak éppen az egyik mexikói kartell használja drogfutárnak. De teljesíti a feladatát, és mert gyors, pontos, ráadásul minden gyanún felül áll, újabb és újabb fuvarokat bíznak rá. Az üzlet egyre jobban megy…
Csakhogy a kábítószer-elleni osztály zsarujának, Colin Batesnek (Bradley Cooper) feltűnik, hogy új szállító került a rendszerbe, és a nyomába ered.
A csempész viszont szeretné rendbe hozni az életét, mielőtt a zsaruk vagy a kartell emberei utolérnék."

San Diego választotta ezt a filmet, Clint Eastwoodra pedig én sem mondhattam nemet.

Ez a film könnyed, szórakoztató és megmutatja, hogy vén színész nem rossz színész. A filmet ráadásul egy megtörtént eset ihlette, amitől csak még szerethetőbbé válik ez a nem épp akciódús, mégis érdekes kocsikázás a drogkartellek világában. Oké, időnként hiteltelen, ami a vásznon történik, mert a drogbiznisz nem mindig tűnik logikusnak, de Eastwood játéka és a finom humor, ami átjárja, felülmúlja mindezt. Az üzenet is szájbarágós, de akkor is kedves ez a film.

Nekünk jó szórakozást nyújtott, így ajánlani tudom mindenkinek, aki a drogcsempészet egy teljesen új megközelítésére kíváncsi vagy csak szeretné még egyszer vásznon látni a veterán színészt. Sok akciót senki se várjon, de vicces jeleneteket ad bőven.

Banditák

"Az ellenállhatatlan Joe (Bruce Willis) és hipochonder partnere, Terry (Billy Bob Thornton) a vidék leghíresebb bűnözői, az "Altató banditák", akiket imád a lakosság. A trükkjük: éjszakára túszul ejtik a bank igazgatóját és családját, együtt megvacsoráznak, majd reggel bekísérik a túszt a munkahelyére, és kirabolják a széfet, mielőtt a bank kinyitna. Ám amikor egy baleset során megismerkednek a gyönyörű Kate Wheelerrel (Cate Blanchett) a csodálatos terv már nem működik"

Ez egy meglehetősen régi film (2001-es), de San Diego nagyon szerette volna megnézetni velem.

Lényegében egy könnyed vígjáték némi akciófilmes beütéssel. Mondjuk az akció nagy csavarját az első 3 percben lelőttem, de ettől függetlenül élvezhető volt. Igaz, a romantikus szálat nem igazán tudtam hová tenni és a stoppos lány is kissé furcsa volt, de összességében nem volt rossz élmény.

Kifejezetten vígjátékra vágyóknak tudom ajánlani.

Két királynő

"Ez az új, kosztümös történelmi dráma a karizmatikus Stuart Mária viharos életének krónikája. Mária 16 évesen francia királyné lesz, majd 18 évesen megözvegyül, és ellenáll a nyomásnak, hogy újból férjhez menjen. Ehelyett visszatér szülőföldjére, Skóciába, hogy visszakapja jogos trónját. Ám Skócia és Anglia az ellenállhatatlan I. Erzsébet uralma alá tartozik. A két fiatal királynő egyszerre bűvöli el és félemlíti meg egymást. Riválisok a hatalomban és a szerelemben is, és női uralkodók a férfiak világában, ezért el kell dönteniük, hogyan játsszák le a játékot, melynek neve: házasság kontra függetlenség.
Mária elhatározza, hogy nem lesz bábfigura, és kinyilvánítja igényét az angol trónra, fenyegetve ezzel Erzsébet hatalmát. Árulás, lázadás és összeesküvések veszélyeztetik mindkét udvarban a trónt – és változtatják meg a történelem menetét."

Nagyon szeretem a kosztümös történelmi filmeket és szerencsére Applequeen barátom is vevő volt rá.

A történet ugyan lerágott csont - Stuart Mára és I. Erzsébet életéről is készült már nem egy film - mégis kíváncsian vártam. Ez a várakozás pedig a színésznőknek és a gyönyörű díszletnek volt köszönhető. Nos, látványra nem is lehetett panaszom. (Jobban megérdemelte volna azt az Oscar szobrot, mint a Fekete párduc tipikus szuperhősös latexruhái...) A cselekményre már annál inkább. Ha valaki nem mélyedt el a történelmi eseményekben, akkor kissé hézagosnak találja ezt a filmet. Ez nem egy történelemórára készült azt értem, de akkor is jobban el kellett volna mélyednie a politikai és rokoni viszonyokba, a vallási ellentétekről nem is beszélve. A néző tehát nem ebből fogja megtanulni Anglia történelmének ezen szeletét, de ez nem nagy baj. A hangsúly ugyanis egyértelműen a két királynő személyiségén volt. Na, és itt jön a képbe a legnagyobb gond, a főhősnő elvileg Mária, de Erzsébet úgy ellopja tőle ezt a filmet, mint a pinty. Margot Robbie zseniális, érdekes, érthető és megkedvelhető királynőt alkotott, aki fényévekkel izgalmasabb volt, mint butus, törtető, ám nem épp sikeres skót rokona. A film ezért nem azt a hatást váltja ki a nézőből, amit szeretne, de Margot minden jelenete kárpótolja.

Összességében nekem minden hibája ellenére tetszett és tudom ajánlani a történelmi filmek kedvelőinek.

Holdfény királyság

"A New England partjainál fekvő szigeten, 1965 nyarán játszódó Holdfény királyság két 12 éves gyerek történetét meséli el, akik szerelmesek lesznek, titkos egyezséget kötnek és együtt a vadonba szöknek. Különböző hatóságok próbálnak a nyomukra bukkanni, vad vihar készül kitörni a partnál - és a sziget nyugodt közösségének élete a feje tetejére áll."

Wes Anderson filmjei nem a könnyed befogadhatóságukról híresek. A Grand Hotel Budapesttel sem sikerült még mindig dűlőre jutnom, tetszett-e. A barátaim viszont ajánlották ezt a filmet, így úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.

Ez a film sokkal befogadhatóbb. Még mindig fura a képi világa és a történetszövése és áthatja mindaz a fantáziavilág, ami a rendező védjegye, de befogadható. A gyerekek szerethetőek, a cselekmény követhető és a humor is sokkal finomabb, mint vártam. Ez egy szórakoztató nyári kaland vicces, színes köntösben. Ráadásul a főhőslányban magamra ismertem, mert ha világgá mennék, én is csak a macskát és jó néhány könyvet pakolnék be az útra.

Azoknak ajánlom, akik bírják a kissé elvont dolgokat és egy kedves történetre vágynak gyerekekről

Cameron Post rossz nevelése

"Az árva Cameron ultrakonzervatív nagynénjénél nevelkedik a ’90-es évek elején. Amikor a végzősök bálján rajtakapják egy autó hátsó ülésén egy másik lánnyal csókolózni, szigorú átnevelő táborba küldik, hogy “kigyógyítsák” másságából. Cam szövetségeseket keres, hogy valahogy túlélje a benti életét."

Nagyon kíváncsivá tett ez a történet, mert sajnos egy nagyon is aktuális jelenséget feszeget. Ráadásul könyvadaptációról van szó (nem olvastam), így feltételeztem benne mélységet is. Sajnos, elég nagyot csalódtam.

Ez a történet annyira óvatos és zen akar lenni, hogy nem képes állást foglalni semmilyen kérdésben. Ettől pedig teljesen hiteltelen az egész. A főhős végig csak sodródik, mintha neki már minden mindegy lenne. A teljes átnevelőtábor személyzete egy krumplibogár értelmi szintjén áll és mindenki csak tűr és tűr és ez nézői szempontból tűrhetetlen. A készítők kicsit sem másztak bele egyik oldal fejébe sem, sőt, még csak meg sem próbálták bemutatni és ezzel összeütköztetni az álláspontokat. A film így sekélyes és semmitmondó, amin a végső drámai eset sem segít. (Annak a srácnak a karaktere egyébként fényévekkel érdekesebb, mint a főhősnőé.) A legrosszabb mégis az ebben a filmben, hogy nem mondják ki, hogy az átnevelés egy nagy baromság és a szexuális beállítottságon nem lehet tanmesékkel változtatni. Értem én, hogy a készítők szerint ez evidens és annyira békepártiak, hogy ezt sem vállalták be, de sajnos tévednek. Ez nem evidens, ezért van létjogosultsága ennek a filmnek és igen, ki kell mondani, állást kell foglalni. Enélkül ugyanis üres szájtépés mindez.

Egyáltalán nem tetszett ez a film, untam és bosszantott a semmitmondósága. Ha valaki ebben a témában szeretne filmet nézni, válasszon másikat, mert ez bizony olyan sekélyes, mint egy langymeleg pocsolya egy nyári napon.

Boldog halálnapot!

"Egy fiatal egyetemista, Tree, aki kénytelen újra és újra átélni születésnapját, mely egyúttal a halála napja is. Tree csak akkor törheti meg a pokoli ciklust, ha kideríti, ki a maszkos gyilkos, aki minden nap az életére tör."

 Először nem különösebben hozott lázba ez a film, mert úgy gondoltam, csak egy újabb tinihorror az amúgy is népes zsánerben. Aztán olyan sok jót hallottam róla, hogy mégis csak adtam neki egy esélyt.

Ez nem egy horror, hanem egy vígjáték és ha valaki így is kezeli, akkor jól fog szórakozni rajta. Én legalábbis jól szórakoztam az idegesítő főhősnő (Tényleg elég idegesítő, felszínes liba, de pont ez illik ide.) mindennapi haláltusáján. Jók voltak a csavarok, mert fenntartották a néző figyelmét és bár a vége nem üt nagyot, összességében rendben van. A korhatár csupán a gyilkosságok miatt szükséges, egyébként nem egy véres film. Ez inkább amolyan szatíra az amerikai kollégista egyetemistákról, a buta libákról és a tucat horrorokról.
Én jól szórakoztam rajta és bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik a paródiákat.

A kedvenc

"A 18. század hajnalán Angliában a törékeny Anne királyné foglalja el a trónt, miközben közeli barátja, Sarah kormányozza az országot. Azonban egy új szolgálólány, Abigail érkezése alaposan megbolygatja a két nő viszonyát."

Nagyon érdekelt ez a film, úgyhogy rábeszéltem San Diegót, hogy jöjjön el velem moziba. Ő túlságosan művész filmnek találta, én viszont nagyon értékeltem.
Kétségtelenül nem egy megszokott alkotás és valóban vannak művész jellemvonásai a tagolással, kitartott jelenetekkel és az idegesítő zenével. (Utóbbi a rendező mániája lehet, mert a korábbi filmjében, Egy szent szarvas meggyilkolása is hasonlóan zavaró volt a zene.) A szereplők viszont cseppet sem mesterkéltek, már-már profán módon gyarló emberek - a királynőt is beleértve - és olyan ármányokat szövögetnek egymás ellen, hogy bár lassú a film tempója, a néző feszülten várja, mi következik. Az intrikát egyébként olyan remek humorral kezeli, hogy minden egymás ellen elkövetett vétek ellenére, kifejezetten szórakoztató. Ha pedig valaki mélyebbre vágyik, mint az uralkodónő kegyeiért vívott harc, akkor ott van neki a karakterek fejlődése, ami kifejezetten tanulságos mondanivalót ad ennek az egésznek.
Nekem tehát nagyon tetszett, így tudom ajánlani, ám elsősorban azoknak, akik nem riadnak vissza a művésziesebb alkotásoktól.

Értékelés:

A kedvenc                                   ->  10

A csempész                                 ->   9

Két királynő                                ->   8

Boldog halálnapot!                     ->   7

Holdfény királyság                     ->   6

Banditák                                     ->   5

Cameron Post rossz nevelése     ->   3

Szólíts a neveden                       ->   2