Storytime

Mivel ez egy mindenes blog és már nagyon régen írtam helyzetjelentést a megszaporodott könyvbejegyzések között, ideje pótolnom az elmaradást. Szóval, aki kíváncsi arra, mivel töltöttem mostanában napjaimat, mi jár a fejemben, azt talán nem untatom halálra az agymenéseimmel.
Először is egy nagy-nagy hírrel kell kezdenem.
Vége kiadták Rob Thurman Holdvilág című könyvét!!!!!!
Amint a mellékelt képen is látszik, pár napja már büszke tulajdonosa is lettem. Sajnos még öt percem sem volt, hogy beleolvassak, de ezt a hétvégén pótolni fogom.
Annyira boldog vagyok, hogy mégis számít a "nép hangja", hiszen egy egész közösségi összefogás kellett a magyar kiadáshoz. Az írónő előző könyvéről, ami előzménye a Holdvilágnak, már írtam korábban egy bejegyzést, Éjvilág címen. Szavakba sem lehet önteni azt a fogkrémreklámszerű mosolyt, amivel 3 hosszú év várakozás után a mellettem pihenő kötetre nézek. Nagy cuppanós puszi a Tuan Kiadónak, amiért mégsem hagyta veszendőbe menni ezt a csodálatos sorozatot.
Halkan azonban megjegyzem, hogy ha nem vagyok ennyire fanatikus és nem figyeltem volna már 3 éve árgus szemekkel a megjelenését, akkor elsiklottam volna felette. Panaszkodnak, hogy kevés fogy a könyvből, de zéró reklám és hír mellett nem kell ezen csodálkozni. Olyan könnyedén elbújik szegényke a sok agyonreklámozott könyv között.
No, de ezúttal is biztatok mindenkit, hogy vásárolja, olvassa az Éjvilágot és a Holdvilágot, hátha a további kötetek is esélyt kaphatnak ezáltal a magyar kiadásra.
Na igen, az én világom már csak a könyvek körül forog... ^^
Azért nem teljesen, mert szociális életet is élek, mostanában elég sűrűn. Erre jó példa az elmúlt hétvége, amikor egy csoportos kirándulásra mentem Gödöllőre.
Az egyik tanárom szervezte és Puccával kaptunk az alkalmon. Jelentem, nagyszerűen sikerült, amit a mellékelt képek is bizonyítanak.
A kastély gyönyörű. Imádom a kastélyokat, a hangulatot, ami belengi. Vicces, hogy olyan iskolás kirándulás hangulattal indultunk el, csak a gumicukor hiányzott. De azért kitűntünk, ahogy a teremőr megjegyezte, milyen nyugodtan és figyelmesen néztük végig a kiállítás minden tárgyát.
Egyedül az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, mivel szétfagytam. Még mindig egy őszi bársonykabátban mászkálok, mert minden melegebb ruhám otthon van, vagyis közel 200 km-re. Így nem is bántam, hogy a kastélykert megtekintéséről lemaradtam. Négyen ugyanis elkószáltunk a csapattól. Pontosabban, hiába vagyunk vén szamarak, a gyerekeknek fenntartott interaktív szobában játszottunk képkeresőset, meg színezőset. Annyira belemerültünk a Habsburg családfa felállításába, (Na, meg a vitába, hogy melyik kép kit is ábrázol pontosan.) hogy csak késve mentünk a többiek után.
A Grassalkovich kastélyon kívül a Királyi Várót is megnéztük, amit mostanában újítottak fel. Érdekes volt, de a kastély mellett eltörpült. Talán fordított sorrendben kellett volna haladnunk.
Biztatok mindenkit, hogy ha teheti, látogasson el Gödöllőre. Igazán jó hétvégi program egy gyönyörű helyen bóklászni.
Ennyit a közérdekű, vagy legalábbis hasznos információt tartalmazó eseményekről. Most rátérek a gondolataimra, szűkebb életemre.
Azt vettem észre, hogy egyre jobban megszokom Pestet. Már nem is tűnik olyan hosszúnak két hét a koliban. Persze, így is honvágyam van néha, hiányzik a családom, és a kis szőrmókok, (cicáim, kutyusom) de egyre könnyebben viselem. Már nincs bezártság érzetem, nem idegen a koliszoba, hanem amolyan második otthon, ahova jó visszatérni egy hosszú nap után az egyetemen. Ez pedig jó, sőt kiváló. Egy újabb bizonyíték arra, hogy önállósodom, lassan felnövök mindenféle tekintetben.
Elsősorban a szociális életem felpörgésének köszönhetem mindezt. Fura, de tényleg kicsi a világ. Gyakran botlom ismerősbe az utcán, ami a fővárosi viszonyokat tekintve nem kis teljesítmény. Ráadásul úgy érzem, a barátaimmal is könnyebben megy a kapcsolattartás. Múlt héten például sikerült megszerveztem egy találkozót T.-vel és Applequeenel is. Itt pedig el kell dicsekednem azzal az iszonyatosan aranyos karkötővel, amivel Applequeen meglepett: Hát nem édes? Így már hat karkötőt hordok a bal csuklómon és egyet a jobbon az órám mellett. Igen, fura szerzet vagyok, még az órát sem a megszokott módon viselem.
Applequeennel a szokásos programot vettük végig, vagyis beszélgetés, nevetgélés, kaja (Valami isteni epres pudingot csinált eperdarabkákkal és egy hatalmas adag tejszínhabbal.) és film. A filmet viszont bebuktuk, mivel ilyen kategórián aluli szart már rég nem láttam. Óva intek mindenkit a Válassz! című borzalomtól, amiben egy szikrányi értelem sincs és még darabolós horrornak sem mondható.
Ami még a társas életemet illeti, bevezetnék egy új kategóriát. Eddig voltak az ismerősök és a barátok. Előbbibe azok sorolhatók, akikkel ha összefutok néhány mondatos beszélgetésbe is elegyedem, míg utóbbiba azon kevesek, akikhez szoros kapcsolat fűz. Őket szoktam a bejegyzéseimben álnéven emlegetni. Most viszont vannak olyanok, akik ezen két státusz között foglalnak helyet, ők a haverok. A kategóriák között persze van vándorlás, így haver lett néhány középiskolás barátomból. Mostanában viszont szereztem néhány új havert, akikkel nem csupán sablonos mondatokban beszélgetek és akikre számíthatok, ha jegyzet, könyv vagy fénymásolat kell. Szóval mégsem vagyok én annyira antiszociális kis dög, hiába kap el néha a hiszti (főleg latin előtt), gubbasztok legszívesebben egy jó könyvbe mélyedve és különcködöm mindenben.
Ami az embereket illeti, egy dolgot még nem sikerült megfejtenem. Ez pedig egy férfi agyának működése, ha potenciális nőjelöltet érzékel. Jól kijövök a fiúkkal, van fiú barátom és az újonnan szerzett haverok között is megoszlik a nemek aránya. Mégis, mintha zavar kerülne az adásba, mikor nőként kezdenek viszonyulni hozzám. Vagy csak nekem nem olyan logikus az, ami nekik teljesen világos. No, de kérem szépen nem az óvodában vagyunk és jobban szeretem az egyenes beszédet.
Ez csak egy zárójeles megjegyzés akart lenni minimális magánéletemhez, amit még csak most kezdek kibogozni.
Igazából ezeken kívül az elhavazott egyetemisták mindennapjait élem, vagyis keveset alszok, sokat könyvtárazok és kezdek parázni a vizsgaidőszak közeledtével egyenesen arányosan. A sorozatnézés így szinte felfüggesztve és nagyon nehezen tudok csak beiktatni egy-egy regényt feszített napirendembe. Mégis, ami életben tart azok a könyvek, a tea, a kávé és a zene.
Ha pedig zene, akkor íme a bejegyzésemnek találó címet adó új kedvencem, amit már egy hete naponta minimum ötször meghallgatok:
Nightwish - Storytime

A garabonc

Már egy ideje kiolvastam, csak nem volt időm leülni és megírni a véleményemet. Még mindig elég zsúfoltak a napjaim.
Szóval egy újabb Vörös Pöttyös könyv. Sok jót hallottam róla, így bekerült a megrendelt csomagba. Nem bántam meg.
Már csupán a borítója miatt érdemes beszerezni. Egyszerűen csodálatos nemcsak az előlap, hanem a hátlap is. Egy könyvnél sosem a borító a legfontosabb, de azért nem árt ha gyönyörködni is lehet benne és jól mutat a polcon.
Vastagságára nem lehet panasz, pont ideális a 400 feletti oldalszám.
Ennyit a külsőségekről. Jöjjön a szokásos ismertető, ezúttal a libri honlapjáról kölcsönözve:

"Katsa garabonc egyike azoknak a ritka és fura szerzetekbe, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg- nyolcéves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni. Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért. Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz. Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról - a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül..."

Ez egy tipikus kalandregény. Utazás, rejtélyek, barátságok és egy csipetnyi szerelem. De ebben főleg a kalandokon van a hangsúly. Az első oldalakon pedig még térkép is van hozzá, ami engem A Gyűrűk Urára emlékeztetett.
A nevek meglehetősen egyediek, meg kell őket szokni. Érdekesség, hogy a herceg neve az eredeti szövegben Po, míg a magyar kiadásban Pongor lett belőle. Ügyes húzás, mert így a magyar olvasók nem egy teletabi figurára asszociálnak. (Hanem mondjuk Pongóra a 101 kiskutyából...) Viccet félretéve meg kel szokni és kész, ráadásul, ha a olvasó megismeri Pongor herceget, elfelejt minden névrokont.
A cselekményről nem szeretnék írni, maradjon meglepetés. Kalandos, izgalmas, de nekem kiszámítható, mégis van benne valami báj, ami megfogott. Talán a könnyed történetvezetés, vagy hogy nem olyan erőszakos a cselekmény, mégis elég durva dolgok kerülnek szóba.
A garabonciák nekem nagyon tetszenek. Az pedig, hogy ezekhez felemás szemszín tartozik még különlegesebbé teszi az egészet.
A kötet legjobb tulajdonsága azonban a szereplői. Szépen megformált mindegyik karakter. Katsa fejlődése pedig elképesztő. Egyre jobban kibontakozik, szelídül is kicsit, mégis megmarad önmaga.
Személyes kedvencem egyértelműen Pongor. Ez a pasi elképesztő. Olyan stílusa és karizmája van, hogy hamar belopja magát a női szívekbe, mégis a gondolkodása az, ami engem megfogott. Bár találkoznék valakivel, aki így látja a világot. A kedvenc részem is hozzá kapcsolódik. Azt mondja Katsának, hogy a lány ereje nem megalázza őt, hanem csak alázatossá teszi. Kérem szépen, hol lehet ilyen férfit találni manapság?
Akit még nagyon megkedveltem az Raffin. Szórakoztató figura és a legtöbb vicces jelenet az ő beszólásain alapszik.
Keserkék is szimpatikus. Egyszerűen jók a karakterek és kész.
Nekem nagyon tetszett a könyv. Olyan hangulatot teremtett, ami már igazán hiányzott.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a kalandregényeket, a fantasyt, mert eléggé olyan a stílusa, és akik megismernének egy igazi, megnyerő férfit Pongor személyében.
A kötetnek lesz folytatása is. Az írónő, Kristin Cashore három kötetet tervezett ebben a világban. Ezek csupán lazán függnek össze, nem ugyanazok a szereplői, csak fel-fel bukkannak, így külön külön is olvashatók, mégis egyben az igazi. A második rész Zsarát címmel hamarosan megjelenik magyarul a már megszokott gyönyörű borítóval. A harmadikra viszont még várni kell egy ideig.

Ha már az előző könyves bejegyzésemnél raktam be idézetet is, hagyományt csinálok belőle. Ezúttal olyat választottam, ami jól mutatja Katsa jellemét:

"– Nem veszek fel vörös ruhát – jelentette ki.
– Ez a napkelte színe – közölte Helda.
– Ez a vér színe – ellenkezett Katsa.
Helda sóhajtva kivitte a ruhát a fürdőből.
Lehengerlően néznél ki benne, Úrnőm – mondta –, a sötét hajaddal és a szemeiddel.
Katsa az egyik különösen makacs csomóval küzdött a hajában, hogy kibogozza.
– Ha valakit le akarok hengerelni a vacsoránál, belevágok egyet az arcába – dünnyögte a víz felszínén felgyüremlett buborékoknak."

A boszorka démona

Előző bejegyzésemet követve, igazi boszorkányságot hoztam ezúttal könyv formájában.
A Bíborhajú első kötetéről már írtam korábban egy bejegyzést. Ajánlott előbb azzal kezdeni az olvasást, hogy ez a második rész tökéletesen érthető legyen.
Könyvbemutatón szereztem be, így az elsők között, elolvasni viszont csak most tudtam. Éljen az őszi szünet, meg a lustaságom.
Mikor először ránéztem két dolog jutott eszembe: "De szép ez a borító!" illetve "Milyen vékonyka." A borító valóban csodásra sikeredett és terjedelme eléggé elmarad az első kötettől. No, de nem annyira vékony, csak viszonyításhoz képest, mert így is 400 oldal. Talán még épp befér a könyvespolcomra. Hamarosan azonban egy másik polcot is a könyveimnek kell szentelnem, hogy kényelmesen érezzék magukat.
A szokásos ismertető, aztán jöhet a személyes véleményem.

"A tiszta vérű boszorka, Claire White normális életet él, olyat, amilyenre vágyott. Kedvesével, a féldémon Kellan Blackkel egyetemre járnak, és végtelenül boldogok. Az Üldözők visszavonultak, noha folyamatosan figyelik őket, a Zsoldos pedig halott. Valaki azonban gyilkos szándékkal tör rájuk... "A fájdalmam haragba csapott át. Hirtelen minden vörös lett. Izzott az égy és forróság ölelt körbe. Kellan meghalt. Hát kövesse őt a gyilkosa is!" Létezhet-e nagyobb fájdalom? Claire világa összeomlik, a lelke apró szilánkokra hullik. Végtelen fájdalmában a Bölcs mutatja meg az utat, mely egy számára idegen világba vezet. Oda, ahonnan talán nincs visszatérés. Segítője az Ellenség, akiben nem lehet megbízni... vagy mégis? Claire-ben fellángol a remény! A mágiát maga mögött hagyva elindul, hogy beteljesítse a jóslatot. Ha sikerrel jár, minden helyrejöhet, ha nem, minden elpusztul - vele együtt."

Azzal kell kezdenem, hogy a fülszöveg ismerete nélkül mentem a bemutatóra, így mikor az írónő kijelentette: Kellan meghal, paff lettem. Mondjuk a döbbent csend általános lett. Mindenki csak pislogott, mint hal a szatyorba. Először nem értettem, miért kell egy ilyen nagy horderejű poént ellőni, de már megvilágosodtam.
Az első kötet szinte lezárt. Persze hagyott néhány nyitott kérdést, de az olvasó utána felette a nagy kérdést: Hogyan tovább? Hova lehet fokozni?
A válasz: Olvasd el a második részt és megtudod.
Mikor belekezdtem, nem igazán tudtam, mire számítsak, így minden teljesen újan, elvárások nélkül ért és ez így volt jó.
Nehéz úgy írni, hogy ne áruljak el semmit, sőt szinte lehetetlen, de megpróbálkozom vele.
Az első részhez viszonyítva, pörgősebb, több benne a varázslat, de még mindig nagy hangsúly van a szerelmen. Le kell szegeznem, nem csepeg. Van néhány fordulat, ami meglepett, mint az Ellenség kiléte. Én egész másra számítottam, bár az a teória elég gyenge lábakon állt, ha jobban átgondolom. Ráadásnak paranoiás vagyok. Bizalmatlan voltam egy démonnal szemben egész a végéig. Talán néha túlkomplikálom a dolgokat.
Nem igazán merek a cselekményről írni, csak elszólnám magam, így inkább a karaktereket veszem sorra.
Claire-ről alkotott véleményem nem változott, bár a könyv elején megráztam volna, míg a végén adtam volna neki egy nyaklevest, annyira a végletek embere. Persze ettől még kedvelem, élő karakter, ami jó.
Milan egyre többet szerepel a beszólásaival együtt. Őt főleg azért figyeltem árgus szemekkel, mert tervbe van véve egy negyedik, kiegészítő kötet, ami az ő történetét foglalja össze. Szimpatikus, de még mindig nem kedvenc.
Lucas annál inkább. Csípem a stílusát. Cameront pedig végig hiányoltam. Az első kötetben szerettem róla olvasni, így hiányérzetem volt, amit csak a könyv végi magyarázat oldott fel.
Az Ellenség szépen felépített, szerethető karakter, valahogy mégsem lopta be magát annyira a szívembe.
Az első kötettel ellentétben, itt van nézőpontváltás. Továbbra is E/1-ben halad a történet, ám időnként más szereplők szempontjaiba is bepillantást nyerhetünk. Kellan szemszögét kifejezetten szerettem olvasni. Kedveltem az első részben is és amit ott hiányoltam belőle, azt most megkaptam. Határozottan fejlődött és a kötet végére csak mélyült vonzalmam irányába.
Ami az új szereplőket illeti, Vicky főnyeremény. Ő az élő példa arra, miként kell egy hagyományos nézetet új köntösbe öltöztetni. (Boszorkány és fekete macska, tökéletes.) Moriaht nem igazán tudtam hova tenni. Vicces volt a kislányos, mindenbe beleülöm az orromat stílusa, de még mindig csak várom, hogy beleillesszem a kirakómba. Egyelőre közömbös. Talán a következő részben jobban megkedvelem.
A legeslegédesebb karakter, akibe első látásra beleszerettem, az Nice. Annyira édes! Aki nem kedveli, annak tuti nem volt gyerekkora. Bár lehet, hogy csak a női természetemből fakadó altruizmus beszél belőlem.
Ahogy már megszokhattuk, ehhez a kötethez is csaptak függeléket. A fogalommagyarázat és a varázsigék, amikből egyre több van, igazán hasznos. Szeretem az ilyen kiegészítéseket, viszont az olvasói vélemények sem maradtak el. Ezeket ellenben egyáltalán nem tudom értékelni, feleslegesek és kész.
Összességében nagyon tetszett. Látszik, hogy Benina tartogat még sok-sok izgalmas és új dolgot. Ráadásul ebből a kötetből sem hagyta ki a mondanivalót, ami most még jobban érződött. Tetszik ez a burkolt sugallat, főleg a környezetvédelemre vonatkozó részlet.
Ajánlom mindenkinek, aki olvasta A boszorka fényét, méltó folytatása.
A harmadik kötet egy év múlva várható és A boszorka városa címet viseli. Nagyon várom, mivel ez a rész sokkal több kérdést hagyott nyitva, mint az első és igazán megszerettem ezt a boszis világot.

Kedvenc idézetem is van:

"A környezetünk formál minket. Minden élőlény, akivel találkozol életed során, hatással van rád valamilyen módon. Vannak olyanok, akik ok nélkül bántanak, fájdalmat okoznak, és te így megtanulod becsülni a szeretetet és a törődést. Vannak, akik a mélybe löknek, hagynak lezuhanni, de így tudsz majd mindig felállni. Vannak, akiket elveszítesz, mert meghalnak, te pedig így tanulod meg értékelni az életet."

Hatodik érzék

Mivel ma Halloween van, ehhez igazítom bejegyzésemet.
Legszívesebben egy jó kis beöltözős, giccses, hangulatos Halloween partin lennék, ám erre nincs esélyem. Kár, hogy csak külsőségekben terjed nálunk ez az ünnep. Rám mégis átragasztotta hangulatát és mostanában horrorfilmekre vágyom. Néztem néhányat, de nem tetszettek, így egy igazi klasszikushoz nyúltam tegnap este. Na, igen, tökéletesnek bizonyult, ahogy előre sejtettem, úgyhogy bejegyzésemet neki szentelem.
A Hatodik érzék egy igazi klasszikus és szerintem alapmű. Aki még nem látta volna, sürgősen pótolja.
1999-es alkotás olyan színészekkel, mint Bruce Willis és Haley Joel Osment, ráadásnak James Newton Howard zenéivel. Kell ennél több? Nem, mégis tele van plusz dolgokkal.
Mielőtt azonban tovább áradozom és boncolgatom véleményemet, íme az ismertető:

"Cole (Haley Joel Osment) hatéves, és rémálmok gyötrik. Éjszakáit és nappalait olyan lények népesítik be, akiket csak ő lát. A lények szólnak hozzá, megérintik, kérésekkel bombázzák: Cole látja a halottakat. Malcolm Crowe (Bruce Willis) gyermekpszichológus. Egy korábbi kezeltje hasba lövi, és ő az eset után más városba költözik: nehezen nyeri vissza korábbi önmagát, felejteni próbál. Cole csak benne bízik: senkinek nem beszélhet arról, amit lát, de a férfival lassan megértik egymást. Ám mégsem biztos, hogy a pszichológus meg tudja menteni a kisfiút, a halottak ugyanis egyre követelőzőbbek. Valamit akarnak a gyerektől."

Nem egyszer láttam, mégis mindig nagy hatással van rám.
Először egy javítással kezdenék. Szinte mindig port.hu-ról koppintom a filmismertetőket, de nem csak úgy vaktában másolgatom őket, hanem le is ellenőrzöm. Így most kiszúrtam egy bakit. Cole nem 6 éves, ahogy az a fenti ismertetőben szerepel, hanem 9. Lehet, hogy szőrszálhasogatásnak tűnik, nekem mégis fontosak az ilyen apró részletek.
Nehéz úgy írni a cselekményről, hogy ne szóljam el magam, így inkább a hangulatot vázolom.
Végig feszültség van. A néző érzi, valami közelít, valami van a levegőben. A kisfiút belengő furcsaságok felébresztik a kíváncsiságot. Aztán, mikor Cole elmeséli titkát, az események felpörögnek. Az eddigi furcsaságok szinte megelevenednek. A néző már teljes mértékben átérzi a fiú félelmét és van néhány rész, ami a csodálatosan hátborzongató hanghatásoknak köszönhetően megugrasztja a pulzusszámot. Pont annyi ijesztő képkocka van benne, amennyi kell és egy csipettel sem több, vagy kevesebb.
Az i-re a pontot viszont csak a vége teheti fel. Hatalmas a csavar és az ember szinte a fejéhez kap, hogy tényleg, miért nem vettem én ezt észre korábban. A válasz: mert nem erre figyeltél.
Tökéletesen van megoldva, zseniális mestermunka, ahogy az orránál fogva vezeti a nézőt állandó feszültségben tartva.
Nem merek többet elárulni róla, mivel azzal elrontanám az élményt. Ezt egyszerűen látni kell, aztán újra megnézni, immár a végkifejlettel tisztában. Egész más megvilágításba helyezi a történetet és úgy is üt. Elgondolkodtató, ami nekem nagyon fontos.
A színészekre nem lehet panasz.
Kedvelem Haley Joel Osment játékát. A másik nagy sikerű és számomra szintén kedvenc filmje az AI Mesterséges értelem szerette meg velem ezt a kölyköt. Persze azóta felnőtt. Mostanában nem látni őt a mozivásznon, inkább szinkronizál, főleg játékoknak kölcsönzi hangját, mint a Final Fantasy. Amúgy nagy Final Fantasy rajongó vagyok. Pontosabban imádom a grafikáját, a filmet és a karaktereket, de sosem játszottam vele.
Visszatérve a filmre, ajánlom mindenkinek. Természetesen a korhatárt betartva a néhány libabőrt okozó képkocka miatt. Különösen most érdemes megnézni. Igazán jól illik a Halloween hangulatához és fényévekkel értelmesebb alkotás, mint egy darabolós horror.

Nos, ha már a bejegyzés elején elejtettem, hogy több filmet is néztem mostanában, számba is veszem őket.
Először a sorozatokhoz nyúltam, itt is maradva az ünnep hangulatánál. Odaát legújabb részeit, majd a Vámpírnaplók szintén legfrissebb epizódjait néztem végig.
Aztán jött a Conan a barbár. Hát tényleg elég barbár egy film. Egyáltalán nem tetszett, unalmas tucatfilm. Csak Jason Momoa miatt kezdtem bele. Fura volt bokáig érő haj nélkül, viszonylag sokat beszélve és megborotválkozva látni. Teljesen megértem, miért beszél folyton a Trónok harcáról még akkor is, mikor a Conannel kapcsolatban kérdezik. Ez a film eltörpül a sorozat mellett.
Maradva a Trónok harca szereplőgárdájánál, a Fekete halál került következőnek terítékre. Ebben Sean Bean vonzott. Annyira jól áll neki a kardozós lovag szerep. Sajnos csalódnom kellett. Vér, hulló végtagok, kosz és káosz jellemzi. Ez sem tetszett.
Látszik, hogy őszi szünet van. Egész nap csak lógatom a lábam, filmezek, olvasok és halogatom a tanulást. Ismét megszállt Garfield szelleme...
Apropó szellemek, tegnap éjjel, miután vége lett a Hatodik érzéknek és lefeküdtem aludni, arra ébredtem, hogy leesett a polcomról az egyik képeslapom. Ablak, ajtó csukva volt, semmi légáramlás, maximum a szuszogásom. Erre mondaná a hívő, biztos kísértet járt nálam, hívjak gyorsan egy... mit is divat most hívni? Médiumot, táltost, boszorkányt? Passz. Megvagyok nélkülük.
Csak egy ongon randalírozott, nem kell belőle ügyet csinálni. ;)

Boldog Halloweent minden erre tévedőnek!

A három testőr

Nagyon nem a gép előtt kellene most ülnöm, mégis, míg hat a kávé, blogolok egy kicsit, aztán megyek vissza az egyetemre. Jó, ha elmarad néhány óra, de olyan nehéz visszamenni. Szóval cseppet nagyon elfoglalt vagyok mostanában, így megcsúsztam ezzel a bejegyzéssel. No, de kezdem az elején.
Vasárnap, ami csak leesett szombat este, hogy nemzeti ünnep is egyben (már a napokat sem tudom...), gondoltunk egyet szobatársammal és elmentünk moziba. Mindkettőnkre ráfért a lazítás. Választásunk pedig erre a frissen újrafeldolgozott műre esett. A többi film valahogy nem hozott lázba minket és egyöntetűen bólogattunk a nyomós érv hatására: Orlando Bloom játszik benne, kell ennél több?
Nem voltak túl nagy elvárásaim. Láttam a régi feldolgozást, nem is egyszer, így ismerem a történetet. Ez viszont teljesen elrugaszkodik az eredetitől, ami nem is baj. Ha maradt volna az eredeti koncepció, nem bírta volna legyőzni a régi filmet. Így viszont egész új és nagyban más.
Ismertető port.hu-ról:

"Miután a francia király három legkiválóbb testőre, Athos, Porthos és Aramis felfedezik, hogy összeesküvés készül az uralkodó hatalmának megdöntésére, megismerkednek a becsvágyó ifjú hőssel, D'Artagnannal, és szárnyuk alá veszik. Négyen együtt aztán minden veszéllyel dacolva igyekeznek meghiúsítani az alantas cselszövést, amely nemcsak a koronát, hanem egész Európa jövőjét fenyegeti."

Jó, ez alapján nem tűnik különbözőnek, de majd mindjárt rácáfolok.
Még a Metropolban olvastam Orlando Bloom nyilatkozatát, mi szerint teljesen elszakadtak az eredeti regénytől és valami modern, kissé elszállt filmet készítettek. Egyet kell értenem vele. Ebben ugyanis nem egyszerű testőrök vannak, hanem kosztümös titkos ügynökök mindenféle extra kütyükkel felszerelve a búvármaszktól a hajtűbe zárt tolvajkulcsig. A látványra mentek. Nagy verekedések, kardozások, látványos díszlet, viszonylag szép háttér (Bár nekem a Trónok harcához képest cseppet szegényes volt.) és sok-sok 3D effekt. Mi a hagyományos változatot láttuk, de így is tudtam, mikor kellene egy kardvégnek kinyúlni a vászonból.
A történet persze maradt az eredetinél, vagyis a gonosz bíboros ármánykodik a király ellen, az ifjú D'artagnan pedig muskétás szeretne lenni. Ebbe viszont beleszőttek egy új szereplőt Buckinghamet. Igazából nekem nem sok vizet zavart, ám a végén... de ez maradjon titok.
A szereposztás tetszetős. A főszerepben Logan Lerman, aki a Villámtolvaj által vált ismertté. Ehhez jön még a már emlegetett Orlando Bloom, mint Buckingham. Igen, kivételesen negatív karakter bőrébe bújt, megjegyzem nagyon is jól, csak keveselltem a szerepét és hiányoltam a kardozós jelentekből. Mégis annyira jó volt gonosznak látni. Ki kell még emelnem Milla Jovovich-ot, aki korábban a Kaptár filmekben tűnt fel, míg itt M'lady szoknyáját húzta magára.
Amúgy a karakterek közül (már a régi filmben is) kedveltem Aramist és rühelltem M'ladyt. Annyira idegesítő kígyó, de épp ez a varázsa. Unszimpatikus mégis nagyszerű karakternek tartom.
Ez a film nem változtatott korábbi megítélésemen, ami az alapművet illeti. Jó volt, izgalmas, kalandos, látványos és vicces a tökéletes párbeszédek miatt. Ráadásul plusz pont a Notre Dame-ra feltűzött léghajókért. Az a képkocka felbecsülhetetlen.
Viszont, ha azt hallom, "egy mindenkiért, mindenki egyért", nekem továbbra is az 1993-as alkotás fog beugrani.
Ezt a filmet ajánlom mindenkinek, aki valami kalandos, látványos kikapcsolódásra vágyik, szereti a kosztümös filmeket, vagy bírja a kardpárbajokat, esetleg szeretné megnézni Orlandot gonosz szerepben. Nekem tetszett.
Amúgy, ha valaki nem látta volna a régi '93-as változatot, tessék gyorsan pótolni.

Ha már mozi, akkor leírom, milyen filmeket várok.
Elsősorban Daniel Radcliffe új filmjét, ami kicsit horror, kicsit misztikus, kosztümös és izgalmasnak ígérkezik. Annyira kíváncsi vagyok Danielre új szerepben.
The Woman in Black
Ezen kívül vasárnap kiszúrtam egy plakátot a moziban, ami felkeltette kíváncsiságomat. Rá is kerestem és úgy tűnik, újabb gyöngyszemre bukkantam. Ez az eredeti címen Anonymous, míg magyarul A névtelen. Szintén kosztümös, kicsit krimis, kicsit elvont, de tetszetős.
A névtelen
Csupán egyetlen problémám van ezekkel a filmekkel, 2012-ben kerülnek a magyar mozikba, így várnom kell még rájuk. Reményeim szerint, megéri.

Hát nem bűbájos a mosolya? Főleg egy kész fegyverarzenállal a háta mögött. :D
(Csípem ezt az őrült tudós feeelingű frizurát.)

Könyvbemutató

Lenne ezer meg egy más elfoglaltságom és az írói vénám is épp elapadt, mégis blogolok. Úgy érzem, most kell írnom, míg friss az élmény.
Szóval ma könyvbemutatón voltam. Már egy korábbi bejegyzésemben beharangoztam. Nagyon vártam és most úgy érzem magam, mint a kisgyerek karácsony után. A várakozás teljesen kimerített és még nem tudom igazán értékelni a dolgokat. Kétség kívül nagy élmény volt, hiszen ez volt számomra az első ilyen esemény, az első alkalom, hogy dedikáltathattam a könyveimet.
Ahogy szoktam az ilyen típusú bejegyzéseknél, most is leírom a részletes jelentést megosztva az élményeket, hatásokat.

Illene az elején kezdeni, vagyis azzal, hogy pontosan min vettem részt.
A Könyvmolyképző Kiadó, akinek jó néhány könyvét olvastam már és szám szerint 12, jaj nem is, hanem most már 13 kötet birtokosa vagyok. Kedvelem ezt a kiadót, szép munkát végez és esélyt ad a magyar tehetségeknek is, ami a szememben nagy pozitívum. Ráadásul, nem is olyan sikerhajhász. Persze, itt is üzletről van szó.
Eddig három magyar írónő könyvét adta ki, név szerint: Benina, Spirit Bliss és Szurovecz Kitti. Ma ők voltak a fő attrakciók a frissen megjelent könyveikkel.
Engem személy szerint csupán Benina érdekelt. Csak az ő könyvét olvastam (A boszorka fénye - van külön bejegyzésem hozzá), így elsősorban a trilógiájának következő része hozott lázba. A másik két hölgyemény csupán kíváncsiságból vonzott, amit ki is éltem. Az általuk teremtett világok nem állnak közel hozzám, legalábbis a fülszöveg alapján. De így is érdeklődéssel figyeltem, mit mesélnek az új könyvekről.
Ennyit a bevezetésről, most rátérek magamra, a saját szemszögemre.
Minden lehetséges eszközzel felvérteztem magamat, hogy legalább az életkoromhoz megközelítően fessek. Tehát csizma, piros harisnya, bordó, csipke szoknya (A héten vettem, mert most vásárlás-centrikus liba vagyok.) és egy fekete felső, na meg a smink. Szánalmas, de olyan simán beleolvadtam a középiskolások közegébe, hogy az már félelmetes. Hazamegyek és elásom magam a kiskertben...
A helyszínt az A38 hajó adta. Meg kell mondjam, elég stílusos volt. A panorámaablakokkal a Dunára, a kellemes fa beltérrel valami egészen hihetetlen hangulatot adott. Viszont sokan voltunk és bár nem érkeztem későn, csak a szélén tudtam egy széket birtokba venni.
Kicsit egyedül éreztem magam. Mindig ez van, ha rajongói csoportokkal találkozom. Ilyen téren még antiszociálisabb vagyok és nincs kivel kiélnem rajongói hülyeségeimet. Szóval keserű szájízem volt a mosolyogva egymás nyakába ugró ismerősök láttán. Mégsem bánom, hogy senkit sem rángattam el magammal. Egy ismerősöm sem olvasta a szóban forgó könyveket és maximum kényszerből jöttek volna velem, ami rányomta volna a bélyegét a dologra. Végső soron jó volt egyedül is. Ez nekem nem akadály.
Kicsit késve kezdtek és néhányan (Köztük két magas férfi! Kicsit sem ütöttek ki az alacsony nőneműek tengerében...) sikeresen beálltak a székem elé, így semmit sem láttam, hiába foglaltam helyet a főasztal mellett. Viszont találékony vagyok, én is felálltam és az elém telepedők válla felett (legalább magasságban segített a csizma) kémleltem az eseményeket.
Klausmann Viktor jó választásnak bizonyult az esemény lebonyolításához. Feloldotta a hangulatot. Az írónők viszont elég szűkszavúak voltak. Egyedül Szurovecz Kitti mutatott nagyobb aktivitást, de ez egy újságírótól nem meglepő. A másik két hölgy tipikus író. Kicsit megszeppentnek tűntek, még szokniuk kell a rajongókat.
Maga a "műsor" egy beszélgetős estre hajazott bemutatkozással, néhány érdekesség megosztásával és természetesen a könyvekkel, ki mit írt és mit fog majd a későbbiekben. Aztán mindegyik új kötetből felolvastak egy részletet. (Sajnos elfelejtettem a szép vörös hajú nő nevét, aki a mesélő szerepét töltötte be. Nagyon kellemes hangja volt.)
Ez után jött a dedikálás, vagyis az olvasók megrohamozták őket. Én ekkor elsunnyogtam megvenni A boszorka démonát, hiszen főleg ezért mentem. Taktikusan nem a beszélgetés előtt tettem, amikor mindenki ott tolongott, hanem a nagy dedikáló roham alatt, így kényelmesen kiválaszthattam a kiszemelt kötetet. Aztán visszapofátlankodtam a dedikálók sorának elejére. Szerencsémre Benina az asztal szélén ült, így nem kellett átverekednem magam a másik két soron.
Büszkén jelenthetem, hogy mögöttem, az ágyamon ott pihen mindkét kötet (a régi és a friss szerzemény) dedikálva. Elégedett vagyok, bár ez a második kötet elég soványkának tűnik a másik mellett és ismételten tettek olvasói véleményeket az utolsó lapokra, ami szerintem totál felesleges papírpazarlás. A borítója viszont csodálatos.
Miután végeztem a dedikáltatással, beváltottam a szendvicses kupont, amit még az elején osztogattak. Nagy piros pont a szervezőknek a húsmentes szendvicsekért és a gyümölcsléért.
Az ingyen kaja után le is léptem. Nem volt értelme maradni, hiszen csak egyedül álldogálhattam volna, azt meg nem szeretek.
A szombatom tehát nagyon is jól telt és remélem máskor is lesz alkalmam ilyen eseményekre eljutni. Vágyálmom, hogy a TMI minden kötetét Cassandra Clare orra alá dughassam, hogy lebetűzve neki a nevemet aláírhassa. Na akkor biztosan őrült fanatikus lennék tele rúnákkal.

Ha már könyvek, meg kell jegyeznem egy apróságot. Ismét elküldtem egy könyvkritikámat az Ulpius-ház blogjára. Fel is került és cserébe kaptam egy 50%-os kupont a boltjukba. Tehát pár napom belül megint könyvet veszek. Na, ezért vagyok vásárlás-centrikus liba. Más nők cipőket vesznek tonnaszám, én meg a frissen nyomott köteteket. Csak azt nem tudom, mikor fogom elolvasni őket. Még mindig időhiányban szenvedek és a fő olvasmányom Rousseau, akiből már elegem van. Nem szeretem a kötelező irodalmat.
És egy fontos hír:
Úgy tűnik, kiadják Rob Thurman második kötetét a Holdvilágot. Az Éjvilágról már írtam egy korábbi bejegyzésemben. Egyik kedvenc könyvem, de az érdeklődés hiányára való tekintettel a Tuan Kiadó úgy döntött, nem folytatja a sorozatot, hiába van már lefordítva magyarra. Ma mégis azt a hírt olvastam molyon, hogy még ebben a hónapban a polcokra kerül. Remélem nem kacsa és tényleg begyűjthetem ezt a már évek óta várt darabot. Biztosan azonnal lecsapok rá.

Ami a bejegyzésbe ékelt fenti képet illeti, csak azért tettem bele, mert az illusztráció nélküli bejegyzések olyan csupasznak tűnnek. Saját alkotás Cris Ortega nyomán. Persze, meg sem közelítettem a művésznőt, de első próbálkozásra nem olyan gyászos.

Még egy hír a végére és megyek vissza tanulni.
Zenei ízlésem elég vegyes, de a rock mindig egy kibérelt csücsköt foglal el a szívemben, így nagy öröm számomra az Evanescence új 2011-es albumát hallgatni. Amy Lee hangja csodálatos. Plusz bírom a stílusát ezt a darkos, mégis csinos, kicsit gót, kicsit vámpír, kicsit modern egyveleget. Olyan szép haja van. Mindig irigykedem rá, mondjuk nem ok nélkül, hiszen egy igazán szép nő. Róla is tettem képet.
No, de most az új albumukon van a hangsúly, így szolgáltatok is egy linket, hogy minden erre tévedőt rabul ejthessen Amy tiszta hangja. Bár ez a szám inkább a pörgősebb kategóriába tartozik.

Evanescence - What You Want

És még egy régebbi szám bizonyítékul a csodás hangjára, bár remélhetően ezt a dalt nem kell senkinek sem bemutatni.

Evanescense - Lithium