Pingvinélet

Megtetszett a borító és a cím, majd átfutva a fülszöveget, úgy ítéltem meg, hogy könnyed kikapcsolódásnak tökéletes lesz. Végigérve a könyvön azonban azt kell mondanom, én nem ilyen madarat akartam...

A borító ettől függetlenül még mindig tetszik, bár nagy kár, hogy csak a védőborító ilyen színes. Sajnos, alatta nem ennyire dekoratív a kék kemény kötés. 250 lapjával nem egy hosszú olvasmány, a csalódás viszont eléggé visszavesz az ember lelkesedésén, így eltartott egy ideig, mire a végére értem.

A megtévesztő fülszöveg:

"Az Antarktisz felé tartó luxushajón összetalálkozik egy egymáshoz egyáltalán nem illő furcsa pár: Tomas, a deprimált, elhagyott családapa, aki elhatározta, hogy a jéghegyek között vet véget az életének, és a sötét titka ellenére rendíthetetlenül optimista Wilma. A hajón utazik a világjáró Alba is, aki az ember és az állat közötti hasonlóságokról készít feljegyzéseket Az elfajzott fajok eredetéről címen. A történetben szerepel még jó néhány neveletlen embertársunk, számos elefántfóka, egy gyilkos kedvű delfin és körülbelül négyszázezer királypingvin.
A Pingvinélet sziporkázó regény barátságról és szerelemről, emberről, állatról, az ózonlyukról és a Föld jövőjéről."

Ezen pár sor alapján egy humoros, kellemesen könnyed, talán kissé romantikus történetre számítottam. Mindenképpen olyanra, ami megmosolyogtatja az embert és kikapcsolódást nyújt. Erre a könyvre sajnos mindez nem mondható el. Hatalmas csalódást okozott.

Az írónő a kötet legelején megjegyzi, hogy az olvasó nyugodtan kihagyhat részeket, főleg a dőlt betűkkel szedett fejezeteket. Azt is hozzáteszi, hogy nem fog megsértődni miatta, mivel ő is szokott így tenni olvasás közben. Ráncoltam a homlokomat rendesen ezen a különös írói hozzáálláson, mert én még az ilyen elő- és utószavakat sem szoktam kihagyni soha. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy az írónő felvetése bizony jogos volt, mert a könyvben valóban akadnak érdektelen részletek.

A cselekmény a három főszereplő köré épül és nem túl bonyolult. Egy hajóút "történéseit" meséli el kiegészítve a szereplők merengő gondolataival. Akcióról maximum a fókára vadászó kardszárnyú delfinek esetében beszélhetünk, ám ez nem is lett volna baj. Nem vártam eget rengető cselekményt, sőt még a párbeszédek és gondolatok laza láncolatával is kiegyeztem volna, ha érdekes. Csakhogy ez a könyv picit sem érdekes.
Nem érdekeltek a szereplők, mert egyikőjüket sem tudtam megkedvelni, ellenben néhány mellékszereplőt kifejezetten megutáltam. Még csak sajnálni sem tudtam őket, annyira idegesítettek. Bosszantott, hogy míg én egy humoros és könnyed olvasmányra vártam, addig a hajón utazó emberek maguk voltak a depresszió illetve az elrontott életek kirakatbábui. Egyszerűen nem volt egyetlen elégedett és kiegyensúlyozott személy sem ezen az utazáson. (Tisztelet a kivételnek, akik a hajó személyzetében bújtak meg. Bár, valószínű, hogy ha több szerepet kapnak, róluk is kiderül, boldogtalan, szerencsétlen emberek.)
A könyvben tehát mindenki nyavalyog (kivéve Wilmát, ő viszont folyton le oltva, így a vidámsága csak még szomorúbb) vagy életcélja, hogy megkeserítse a másik ember életét. Van itt mindig a vérszívó, gazdag libától, a házasságtörésen át, a gátlástalan férjvadászatig. Ja, és mindezt úgy, hogy a hajó utasai néhány kivételtől eltekintve nyugdíjasok...
A könyv ezért megkeseredett (öreg)emberek bajainak lajstromából áll, konklúzióként húzva maga után az "élet szar" üzenetet. Sajnos, még ha fricskaként értelmezem, miszerint a szereplők vannak annyira tehetősek, hogy befizessenek egy ilyen hosszú és költséges útra, mégsem boldogok egy picurkát sem, akkor sem lesz jobb tőle a kedvem.
Összességében ez a könyv rettentően lehangoló. Lehangolóak a szereplői, lehangolóan üres a cselekménye és még az is lehangoló, hogy az a néhány mondat, amit értelmesnek találtam, a környezetszennyezésről szólt. Hiába pingvinek és fókák, ez a történet planktonnyit sem szórakoztató.
Inkább nem ajánlanám senkinek. Ha valaki utazásról szóló történetre vágyik, talál ennél jobbat is.